|
2010-04-27 20:56:21, kedd
|
| |
| |
MIT KAPTUNK AZ MSZP-TŐL?
2010.04.27. 11:02
Nem volt kudarc - így összegezte vasárnap éjjel Lendvai Ildikó nyolc év kormányzását. Maroknyira zsugorodott támogatói körük hasonlóan értékel: voltak ugyan hibák, de volt számos eredmény is, úgyhogy a szaldó nagyjából közepes. Kívülről úgy tűnhet, hogy a levágott kezű-lábú torzó a lefújás utáni pillanatokban így akar döntetlent ajánlani a Történelem Ítélőszékének; viszont az autópályák, az új épületek, az autógumigyár tényleg mind ott állnak a helyükön, és nehezen illeszthetők a földig rombolt országról szóló elképzelésekhez.
Hogy hogyan gazdálkodtak tehát a szocialisták és a szabad demokraták az ország pénzügyeivel, azt gyorsan meg kellene ítélni.
Az első és legszembetűnőbb adat, hogy az úgynevezett visegrádi országcsoport, amelyhez tartozónak tartottuk magunkat gazdasági fejlettségben is, politikai szempontból is, sokkal-sokkal nagyobb mértékben gazdagodott ebben az időszakban, mint mi. A különbség annyira szégyenletes, hogy a konkrét számokat le sem érdemes írni - ez a régió a mostani válság előtt hosszú évekig a világgazdaság egyik legjobban fejlődő területe volt. Nemritkán évi 7-10 százalékos évi növekedéseket látunk az egyes országok GDP-iben (ezt a mértéket elérni a nyolcvanas években felnőtt féltudású közgazdászelit szerint errefelé nem is lehetséges), nekünk viszont nagyjából nyolc év alatt sikerült összesen ugyanennyi gazdagodást elérnünk.
A szaldó tehát pozitív, jobban élünk, mint nyolc éve, előrementünk, de lássuk azért meg, hogy hol tarthatnánk, ha legalább az itteni átlagot hozzuk.
A hivatalos baloldali magyarázat, amely a válságot teszi felelőssé ezért a rossz teljesítményért, természetesen helytelen: kapaszkodjunk meg, a globális válság szomszédainkat sem kerülte el. (A válság elején komoly baloldali remények fűzödtek ahhoz, hogy ez a nagy balhé majd elmossa a különbséget Szlovákia és Magyarország között - dögöljön meg a szomszéd tehene is, ugye. Hát ez nem jött be, Szlovákia kis visszaesés után már vagy fél éve újra növekszik.)
Nem kellett viszont válság ahhoz, hogy reménytelen távolságba kerüljön tőlünk az euró bevezetése. A volt szocialista országok pénzügyi teljesítményének egyik legfontosabb mérőszáma, hogy mikor válnak alkalmassá a közös fizetőeszköz bevezetésére. A dolog a baloldali ciklus elején nem tűnt túl bonyolultnak: négy alapkritériumot kell teljesíteni mindössze, melyekből egy-kettő már meg is volt, és a többi is rohamtempóban javult. A trendek azonban valamiért megfordultak, és biztosak lehetünk abban, hogy nem külső okok miatt - hiszen a világgazdaság száguldott. Akkor viszont marad az, hogy valakik valamit itt csúnyán elrontottak.
Különösen fájó pont az államadósság kérdése: az euró bevezetésének feltétele ennek leszorítása az egyévi teljes nemzeti jövedelem hatvan százaléka alá. Világos képlet, és 2002-ben ennél már lényegesen jobban álltunk, közelebb az ötvenhez. A következő évek azonban gyors eladósodást hoztak - a világgazdaság tele volt fölösleges, befektethető pénzzel, Magyarországon pedig reaktiválták a médiában Fekete Jánost, a hetvenes-nyolcvanas évek legendás adósságcsinálóját, aki elmondta, hogy eladósodni nem kell félnetek, baromi jó lesz.
Nagyjából a 2006-os kampány idején léptük át a bűvös hatvanszázalékos határt, amelyre megszólalt néhány erőtlen ellenzéki vészcsengő. Visszhangja ezeknek az akcióknak nem volt, a profi szocialista politikusok a tévé élő adásában simán letagadták a tényt, egyúttal pedig megemlítették, hogy a probléma már csak azért sem létezik, mert az EU olyan nagy tekintélyű államaiban, mint például Olaszország, az adósság aránya eléri a száz százalékot.
Ez is tarthatatlan érvelés, hiszen adósság és adósság között bizony elég lényeges különbségek adódhatnak. Vegyünk példát a mindennapi életből: ha valaki felvesz egy tízmilliós kölcsönt, és abból vesz egy olyan gépet, amely havonta egymillió forintnyi eladható árut termel a számára, akkor ebből elég könnyen ki tudja majd fizetni a havi néhány százezres törlesztőrészleteket is. Ha viszont a felvett pénzből lakást vásárol, akkor máshonnan kell folyamatos jövedelmet szereznie ahhoz, hogy ezt a törlesztést teljesítse - ha a lakás értéke pedig időközben megnő, akkor később majd egyszer ebből a növekményből is extra pénzhez juthat. Ha pedig mind a tízmilliót elveri a kaszinóban, akkor valószínűleg menthetetlenül csődbe megy.
Márpedig Magyarország eladósodása a második és a harmadik eset keverékeként írható le: országunkat egy olyan, képzettség nélküli munkanélkülihez lehet hasonlítani, aki hitelből felépít egy óriási családi házat, ellátja azt minden általa elképzelhető luxussal, másodosztályú olasz csempével, a legdrágább IKEA-bútorokkal, majd kétszer háromsávos autópályát épít a kutyaólhoz, és metrót a nappali és a fürdőszoba közé. Eközben bőkezűen osztogatja a mások pénzét jótékony célokra, majd miután mindezzel megvan, csak néz, hogy most akkor miből lehetne adósságot törleszteni.
Gyurcsány Ferenc közlése alapján tudjuk ugyanis azt, hogy a 2002-2006 között beáramló extra hitelmennyiséget a kormány nagyobbrészt plusz nyugdíjak kifizetésére és autópályaépítésre fordította - két olyan terület, ami nem kimondottan a versenyképességet és a növekedést szolgálja, az ide fordított pénzek nem fialnak többletjövedelmet.
Pedig legalábbis az utóbbi nagyon alá volt támasztva színes térképekkel: ahol az autópálya, odamegy a befektetés, mutatták rajta. Pedig ellenpélda is volt bőven: a nagy sikersztorik - Írország, Szlovákia, és talán Romániát is ide lehet sorolni - szinte nulla autópályahálózattal jöttek létre. Elviselhetetlen a közlekedés ezeken a helyeken? Igen. Mégis száguldottak, mint a rakéta? Igen. Most viszont van rengeteg autópályánk, és van (volt) egy csomó hazamenekülő multicégünk. Persze néhány autópályaszakasz szerepe vitathatatlan: a budapesti körgyűrű például ilyen, azonnali drámai változást hozott a hiányzó keleti szakasz átadása a belvárosi forgalomban. De kérdés, hogy a szinte mindig üres, Horvátországba vezető M7-es vajon tényleg pótolhatatlan volt?
A nyugdíj ügye ma már nem kérdés, hiszen remélhető, hogy nem lesz többet olyan kormány, amely rendszeresen százmilliárdokkal több pénzt oszt ki politikai okokból, mint amennyi a kasszában erre a célra van.
Azt persze le lehet és le is kell szögezni - és ebben igaza van az érzékeny baloldali érvelésnek -, hogy a mai nyugdíjasok a maximálist is meghaladó tiszteletet érdemelnek azért is, mert övék a világtörténelem egyik legpechesebb generációja: életük nagyobb részét egy olyan, furcsán gusztustalan és természetellenes diktatúrában kellett leélniük, amelyhez sem térben, sem időben nem találunk hasonlót. És ezt a tiszteletet feléjük a mindennapi élet lehető legtöbb mozzanatában gyakorolnunk kell feléjük.
Anyagi kérdésekben azonban sajnos elő kell venni a régi vicc poénjának logikáját, a ,,járni jár, de nem jut" igazságát. A szocialista párt kormányzása belénk véste, hogy soha nem lehet, és nem szabad több nyugdíjat kifizetnünk, mint amennyi pénzünk van. A választás eredményeiből úgy tűnik, hogy az érintettek is értik: munkanélküli gyerekeik, unokáik nem fogják tudni őket eltartani.
Ez volt tehát 2002-2006, és a baloldali legendárium is egyetért ma már abban, hogy erre a szakaszra nem lehet büszkének tekinteni - a legendés ,,elkúrtuk" elhangzása nem hagy vitát efelől. Beindult azonban egyfajta mítoszgyártás arra vonatkozóan, hogy viszont a 2006 utáni szakasz már felelős gazdálkodást hozott, hiszen megteremtette a költségvetés egyensúlyát. Ez a szó, az egyensúly vált tehát új buzzworddé a baloldali közgazdasági beszédben - viszont legalább annyira hamis ez a megközelítés, mint az adósságé.
Ugyanis egyensúly és egyensúly között is jelentős különbség van, önmagában ez a fogalom szinte semmit nem jelent. Ha megnézzük egy koldus gazdálkodását, az is egyensúlyban van: az apróból összeszedett napi 500-1000 forint nem sokra elég, de ennél többet nem tud költeni (hiszen nem hitelképes). Ha az egyensúlyt figyeljük csak, abból még nem derül ki, hogy koldusok vagyunk-e vagy királyok.
A 2006-tól megteremtett egyensúly egy kizsákmányoló egyensúly volt: aki dolgozott, annak akkortól még több adót kellett fizetnie, az állami pénzek kezelői viszont nem voltak hajlandók takarékoskodni, a költségvetés főösszege évről évre összességében tovább növekedett. Ez a folyamat szinte kivégezte a gazdasági növekedést; a válság tulajdonképpen még jól is jött a kormánypártoknak, hiszen elfedte azt a tényt, hogy a 2008-ra beígért gazdasági növekedésnek az év első három negyedévében se híre, se hamva nem volt.
Gyurcsány méltatlanul elfelejtett, 2008 augusztusi dolgozatában, a válság előestéjén kifejtette ennek elméleti hátterét: szerinte a magyar társadalom ezekre az elosztási arányokra állt rá, a költségvetés márpedig akkora, amekkora, a szociális rendszer is épp a szükséges méretű, megtakarításra nincs lehetőség, mert sérül a szolidaritás, és összedől az ország.
Történelmileg is izgalmas, hogy egy ennyire éles tézisgyűjteményt ilyen gyorsan megcáfoljon az élet: Bajnai kormányának már kényszerből kellett meglépnie azokat a takarékossági lépéseket, amelyekre Gyurcsány nem volt hajlandó, és az ország mégis túlélte azokat. Sőt, Bajnai tevékenysége implicit módon még Orbán ellenzékben hangoztatott érveit is igazolta, hiszen úgy spórolt az állam költségein ezermilliárdot meghaladó mértékben, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj megvonásán kívül talán nem is volt igazán népnyúzónak tekinthető intézkedése.
Ezzel el is értünk egy újabb konstans baloldali mítoszhoz, az adócsökkentés lehetőségéhez. 2002 és 2008 között számtalanszor felvetődött, hogy Magyarországnak, versenyképessége fenntartása érdekében be kell szállnia a térségben kibontakozó adóversenybe. A szlovák és a román példából már esettanulmányaink is lehettek arra nézve, hogy rövid távon ugyan csökkennek a bevételek, de már egy-másfél év leforgása után túlnőhetnek az eredeti számokon, erőteljes plusz gazdasági növekedés kiváltása mellett.
A mainstream baloldali közgazdászok és a szocialista kormány viszont mindvégig azzal érvelt az adócsökkentés ellen, hogy nincs forrás az azonnali ezermilliárdos kiesés fedezésére. Ez nem volt igaz, ma már látjuk, többszörösen sem, hiszen egyrészt a Bajnai-példából látszik, hogy a költségvetésen belül is óriási összegek voltak megtakaríthatók, másrészt a 2002 és 2006 között beáramló hitelmennyiség (sokezermilliárdról van szó ugye) egy részét is erre fordíthattuk volna nyugdíjak meg autópályák helyett - és akkor most a gazdasági növekedésből beeső pluszpénzeinken építhetnénk osztályon felüli autópályákat, akár márványburkolattal.
Ehelyett azonban a tényhelyzet az, hogy IMF-hitel mentett meg bennünket az összeomlástól, és távoli országokban különféle hivatalnokai gondolkoztak afelől, hogy milyen adónemet lehetne még Magyarországon bevezetni. Ez semmiképp sem akkora pusztítás, mint egy vesztes háború, de békeidőben nehéz ennél megalázóbb helyzetbe kerülni.
http://gg.blog.hu/2010/04/27/mit_kaptunk_az_mszp_tol
Link
Orbán Viktor a Fidesz-győzelem után 2010.04.11.
Link
Csodás pillanatok - Választás napja 2 rész
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Politika |
|
|
|
|
|
Offline
