Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Lyza versei
  2019-10-15 19:00:43, kedd
 
 











LYZA VERSEI


Zsolcay Lyza, művésznevén LYZA. Alföldi születésű, de Kaposváron él.


Rövid bemutatkozás

Az irodalom az a kifejező eszköz, ahol érzelmeimet, gondolataimat másokkal megoszthatom... Mindig is szerettem olvasni, néha versírásra adtam a fejem, majd három éve intenzíven is írok... Kipróbáltam már magam, minden műfajban, de maradtam a líránál... Jelent meg már könyvem is , több antológiában szerepelnek verseim. s a Borostyánon zsűri különdíjat kapott egy versem... Sok kedvencem van, először Petőfi költészete fogott meg, majd mindenevővé váltam, hogy szélesítsem látóköröm... Szeretem a kortárs irodalmat is... Most készül újabb könyvem kiadásra...

"Ha a test számára már nincs menekvés, a szív szeretne szabad lenni, ezért szeretettel és melegséggel megtelve felfelé szárnyal. Amellett a repülés vágya mindig is ott élt a lelkekben, ezért valahol fent kell lennie a lélek otthonának."
J. R. Ward


Lyza



Versei

Link


Link








ALÁHULL AZ ALKONYAT


Tűz a Nap, és úgy égeti bőrünk,
lobogva zúdul a vér belőlünk.
Majd aláhull a bársony alkonyat,
mint fájó emlék, az éj itt marad.

Még utoljára visszanéz és int,
véget ér a mámoros nap megint.
Csend honol a tájon, megáll a lég,
mintha együtt...- csodára várnánk még.-

Tétován felkel a panaszos szél,
suttogva nekünk szép estét ígér.
Ha emlékeid között lapozol,
kitörő vágyat, gyönyört halmozol.

Olyan, akár egy balzsamos álom
nem kell, hogy most a valóság fájjon.
Lánggá tetted azt, mi szívben varázs,
te örök férfi - ki tüzes parázs.-










ÁBRÁNDOZÁS A TÁVOLLEVŐ KEDVESHEZ


Ha van szerelmed bárhol él,
melletted él,
aki tudja mi a szerelem az mindig
remél,
mert lenge tér s ledér idő
a léleknek legyőzhető,
a vágy a legnagyobb erő,
ha harcra kél.

A távolság csak kérkedő ellenfeled,
ha tudsz igazán szeretni,
legyőzheted.
A fegyvered a képzelet,
idézd fel őt s ott lesz veled,
a messzeségbe rejtezett,
szerelmesed.

Tünékeny múlt, örök jelen,
s vágyott jövő,
ez már közös, nem tépi szét tér és idő,
ha testünk lelkünk és agyunk,
úgy véli, hogy együtt vagyunk,
ezzel minden amit álmodunk,
legyőzhető.







BÁR MÉG


Bár még a hajnal könnye csillan,
mégis mohón feldereng a fény.
Már a levelek között villan,
rózsa illattal száll a remény.
A szél dúdol a patak csobban...
Bár még most bandukol kéjesen
tűzpalástjában a Nap, de úgy
szórja sugarát a réteken,
hogy lenszőke búzatáblákon
pipacstenger izzik vérmesen.
Bár még a patakparton állok
fürgén zenél a vízcsobogás.
Kiterjesztett szárnnyal már leszáll
a bíbor hintaján az alkony,
minden arctalan lesz és sötét.
...
Fájdalmam heve égig röpít.







BÍBOR ALKONYAT...


A hegyek között bíbor alkonyat gyúl,
arcomra a könny patakokban hull,
mert e fájó szív is zokogva rezdül,
örömtáncra soha többé nem perdül.
Óh, te gyönyörű bíbor alkonyat
legalább te szépítsd meg lenyugvó
napomat!
Terítsd reám csodaszép palástod,
hogy hulló könnyeimet palástold.
Könnyű szellő, simogasd bánatos
arcomat!
Szárítsd fel könnyeim, lenyugvó
alkonyat.
Kis patak, melynek partján állok
sodord felém legnagyobb
hullámod.







BÚCSÚZOM TŐLED, FÖLDI LÉT!


Halálon túl, nincs már élet,
megenyhül a szenvedésed,
megnyugszik, a fájó szíved
búcsúzom tőled, földi lét!

Halálon túl, nem nő virág,
az egy sivár, kies világ,
ott nem kínoz, bánat, magány,
búcsúzom tőled, földi lét!

Halálon túl, minden csendes,
Rokon, barát körül nem vesz,
vita, harag ott már nem lesz,
búcsúzom tőled, földi lét!

Halálon túl, egy dolog fáj,
hogy veled nem lehetek már,
boldog lesz az, ki veled jár,
búcsúzom tőled, földi lét!

Halálon túl-most ez minek?-
messze van az, csak beszélek,
míg élek addig remélek,
veled tovább földi élet!







CSENDES ŐSZI ESŐ


A csendes őszi eső,
karcosan éri arcomat, fáj az érzés,
az elmúlás és ez a nyomott hangulat.
A fák szórják az enyészetnek levelük,
a sárguló fű színnel telik meg velük.

Hullnak a szép virágok,
elhervadnak szívemben is már az álmok.
Vágyakat söpörget bennem az őszi szél.
Fújja, ez az érzés csak ennyit ér neki.
A táj szépségeit az enyészet eszi.

A havas téli napon,
mikor már érzem a kandalló melegét,
kibontja a téli csend is a szépségét.
Szenvedélyes szívvel úgy várom a tavaszt,
hogy lelkem rózsafáján virágot bontson az.

A gyümölcsérlelő nyár,
A tájak, a vizek a hegyek, mind rám vár.
Szórja a Nap az aranyszínű nyilait,
élvezem a tüzes nyár izzó vágyait.
Az őszi eső közben áztatja arcomat.

Fáj az érzés, az elmúlás a hangulat.







CSÓKOLD FEL A KÖNNYEM...


Látod Édes, milyen veszélyes,
szunnyadó parázzsal játszani?
Fellobban, s hosszú idő óta,
égetnek hamuvá lángjai.

Szenvedek benne, s tűröm egyre,
hogy mély sebet marjon lelkemen.
Hozzád bújva, szívem kigyúlva,
oly régen szeretlek Kedvesem!

Enyhítsd gondom, - engedd, hogy arcom
felhői mögött a fény legyen!
Érezd, hogy égek, s arra kérlek,
sebemre gyógyír Te légy nekem.

Könnyem kútja, életem útja,
rövidül s lassan tán' véget ér.
Kárpótolj, kérlek, hogy ne sírjak,
a már elmulasztott évekért.

Szeress boldogan, ez az álmom.
Ölelj magadhoz! Én engedem!
Feledni és pihenni vágyom,
izmosan feszülő melleden.

Csókold könnyem, ne engedd könnyen,
hogy elvegyen tőled bárki is.
Küzdjél értem! S akkor megérte,
ha éveket kellett várni is!







DARÁZS BALÁZS


Kertvégében kis - kaptárban,
élt a darázslegény egymagában.
Onnan nézte a sok méhet,
miként gyűjtik a virágmézet.

A méhek és a Darázs, akit
úgy neveztek Vagány Balázs,
leste mindig a lányokat a beste,
alig várta, hogy leszálljon az este.

Akkor mézédes szóval, s
sok-sok lopott csókkal
a virág szirmába bújtatta,
s gyönyörrel ringatta.

Szóltak is a lányok, Te Balázs!
Olyan vagy, mint egy kertész,
egyik melegágyból ki,
a másikba belépsz!

A kis szívtipró vidáman nevetett,
örömében bukfencet is vetett.
Mert tudta amit a többi nem,
elérte őt is a szerelem.







EGY SZÁL VIRÁG


Ha egy szál virág lenne a réten,
azt is elhoznám kedvesem néked.
Megcsodálnád harmatos szépségét,
vigyáznád a törékeny épségét.

Elmondanád súgva, mi a titok,
hogy éjjel-nappal csak rád gondolok.
Erdő-mező virága nem elég,
mert neved szívembe úgy beleég.

Kertben rózsalugas ont illatot,
az égen látni hullócsillagot.
Beszédülök szemed mélységébe,
s elveszek hullámzó tengerében.

Ha a szál virág beszélni tudna,
s a mondott szó füledbe eljutna.
Megtudnád, hogy e bolondos szívben,
te tündökölsz olyan aranyszínben.





ELAKADNAK MOST MÁR A SZAVAK


Elakadnak most már a szavak,
nincs erőm küzdeni, csak falak.
Megfakultak a csodás álmok
szerelemre hiába vágyok.

Álom volt csupán sok-sok éjjel,
bár izzó vággyal, szenvedéllyel,
fáj az ébredés és felejtés.
Néhány érzelemmel megírt vers,

ez mi belőle maradt, és a
gyilkos tőr mi szívembe szaladt.
Meghalt a lelkem, gyors a gyilok
nem fáj semmim, mert halott vagyok!







AZ ÉJ HANGJAI...


Kopár erdő
mélyén
sétál a puha éj,
szél bujkál a
lágy
könnyű ködbe
burkolt,
csüggedt fák
között.

Fakón csillan a
Hold
a szederjes szürke ég
arcán.
Szarvas iszik
csörgedező patak
partján.
Elhagyott tisztás,
rajta dérlepte
virágok,
szívemből szólnak,
a zenei
nyitányok.







ÉN VIGYÁZOK RÁD


Leszállt az éjszaka,
és én vigyázok rád.
Az álomszép mesét
már együtt éljük át.
Nézd, itt figyel a Hold,
az óra tik-tak jár.
A képzelet szárnnyal
és a boldogság vár.

Harmatból gyöngyöt fűz
a csodás éjszaka,
rezgő nyárfák között
halkan susog a szél
a vágyunk útra kél.
A ringó, sürű lomb
is álmos táncot jár,
újra boldogság vár.

A fénylő, karcsú Hold
égő ezüst fátyla,
aláhull a szelíd
és lankás dombokon,
mintha a tündérek
hárfája szólna de,
csak tücsökpár hangol,
messze valahol.







A FÉNY ÁRAD FELÉM


Elsuhan a gép, libben a szárny,
izzik a Nap, itt nincs sosem árny.
A bodros felhő kacagva int,
mosolyod emléke napfényt hint.

...A fény melegen árad felém,
tudom, boldogan sietsz elém.

Átölel karod dobban a szív,
szerelmed engem, csak engem hív.
Ajkad csókol, a testem remeg,
vágyad hevét már így élem meg.

...A fény melegen árad felém,
tudom, boldogan sietsz elém.

Szállunk távoli bércek felett,
nagyon hiányzol, kedves, nekem.
Elmémben arcod jelenik meg,
S mint drága emléket őrizlek.

...A fény melegen árad felém,
tudom, boldogan sietsz elém -

tudom... boldogan sietsz elém.







FÉNY CSILLANT


Fény csillant a tó tükörvizén,
álmodozva álltunk te meg én.
halkan zúgó öreg fák ölén.
Kósza szél sírt a zöld lombokon,
ahol félelem volt egykoron,
ábrándozva ölelt két karom.

Táncolt a Hold és ránk ragyogott,
kiválasztottunk egy csillagot
ajkad ajkamról csókot lopott.
Boldog voltam én így kedvesem,
mert megérintett a szerelem,
nem történt még ilyen meg velem.

Táncolt huncutul a napsugár,
szívemben is virág nyílott már,
az érzés tombolt, mint tüzes nyár.
Fény csillant a tó tükörvizén,
álmodozva álltunk te meg én,
halkan zúgó öreg fák ölén.







GYERE BÚJJ HOZZÁM


Fontos vagy nekem,
gyere bújj hozzám!
Szeretném látni, hogy mosolyogsz rám.
Forrón ölelve, bűvölve a szád,
tűzben égve és így gondolni rád.

Szárny nélkül repülve felhők elé,
szenvedéllyel törve vágyam felé.
Gyere bújj hozzám,
mint a kezdődő tűzhányó láva,
égess utat szívem falára!

Gyere bújj hozzám,
szeretném szemed ragyogva látni,
vénádban életerővé válni.
Ülni csendben egy kopott kispadon,
két szívet rajzolni,- a porfalon.

Fontos vagy nekem,
gyere bújj hozzám!
Szeretném látni, hogy mosolyogsz rám.
Forrón ölelve, bűvölve a szád,
tűzben égve és így gondolni rád.







A JÖVŐBE VETETT HIT


Bár a jövőig hosszú az út,
de, ha kitartó vagy elvezet,
eléred célt van sokszor kiút
ha Te nem is mindig élvezed.

A természet maga az élet,
a szépség ott terem hol éled,
mert belül oly lánggal éget
megosztja a csodáját véled.

Most megéli a parti lányka,
az ég és tenger azúr várja.
Messzire hajózik a bárka,
a szirtre áll és onnan látja.

A jövőbe vetett hite, vágy.
Késő este jelzőtüzet gyújt,
mert éjjel kihűl a singli ágy,
és a láng neki örömet nyújt.

várja, hercegét fehér lovon,
de a napok lomhán telnek el,
nem mint kis gyermekként egykoron,
hite töretlen, nem adja fel.







KARÁCSONY


Ilyenkor a szív sem kemény,
tündököl szentestén a fény.
Boldog, kedves és derűs arc,
szeretet kell, nem ám a harc.

Élj még e percben a mának,
az élet, a magány fájhat.
Sziporkáznak a csillagok,
sok gyermek szeme felragyog.

Az Úr szeret, téged vezet,
ne engedd el ezt a kezet.
Az élet sokszor mostoha,
Ne add fel semmiért soha..

Hallgasd a csengő dallamot,
kint szikráznak a csillagok.
Békés és nyugodt az ünnep,
most a világ baja szűnt meg.








KERINGŐ GONDOLAT


Gondolatomnak
elcsüggedve szárnya,
búsan gubbaszt, kimerült vágya.
Bolyongok egyedül az élet peremén,
mint száműzött, ki búsul keservén.
Viharban keringek, a nyílvessző
kínja semmi nekem,
mert nélküled üres az életem.
Felém lelked úgy ragyog,
mint döbbent szembe a Nap,
akár tenger mélyén a gyöngy,
s nemesfémek a föld alatt.
A gondolat szabadon száll,
veri a hajnali fény,
arcod lebeg előttem,
finoman, könnyedén.







A LELKEM ZENÉJE


Verset írok,
lelkem zenéje lesz,
a szívem gyönyörű lágy éneke,
lobog, hevít a boldog indulat,
az agyam jár, csupa jó gondolat,
élet költözik fehér papírra,
nem érdekel mástól a kritika,
csak te, te szeresd, versem Kedvesem,
ennél szebb öröm, nem is kell nekem.

Verset írok,
lelkem zenéje lesz,
fülembe zengi, édes énekét,
ha a sok szó közül egyetlen egy
is eljut hozzád eléri lelked,
testeden végig fut az forró vágy,
kívánva a szerelem mámorát,
úgy érzem, már nem hiába írtam,
ennél szebb öröm, nem is kell nekem.

Verset írok,
lelkem zenéje lesz,
tiéd befogadja az énekem?
Lehet másnak nem tetszik a dalom,
ha te megértesz, nyíltan vállalom,
bármit mondanak, az sem érdekel,
lelkem zenéjét neked zengem el,
reád vár, ez az egész költemény,
szemed csillogó varázsa enyém.







MAGÁNY


Mint síkot a por, beterít a magány,
nem szabadulok életem alkonyán.
Oly ragaszkodó, nem hagy el ő soha,
kitart mellettem, mint egy jó mostoha.

Leül csendesen, megfogja a kezem,
csak azt nem tudom, hogy mit néz szememen.
Látja a fájdalmat? - nevet egy nagyot,-
nem én vagyok az, aki cserben hagyott.

Hagyj, menj el innen, vidd el az irhádat,
nem kápráztat el az ostoba vádad.
Visszajön Ő, tudom, érzem, figyelem,
de társaságod addig sem viselem.

Addig várom, még egyszer eljön hozzám,
perzselő szerelmem égig fokozván.
Boldogan lennék vele ezek után,
karomba venném, simogatnám, puhán.

Mint síkot a por, beterít a magány,
nem szabadulok életem alkonyán.
Oly ragaszkodó, nem hagy el ő soha,
kitart mellettem, mint egy jó mostoha.







A MAGÁNY VERME


Még füst gomolyog a kéményen át,
lelki szemeim előtt ott lebeg,
elsápasztva a Nap gyertyám lángját, emléked,
mely egyre szebb, szebb és szebb.

A rózsa sem ontja az illatot,
fagyos hajnalon, szárán remegve.
A szobában még most is kavarog
arcszeszed, mely visz a szédületbe.

Éles elméd, mely égő sugarad,
gitár rezeg, mint szíved kamrája.
Tüzes lelked, akár ragyogó Nap,
remeg finoman, s merül homályba..

Hatalmas szentély a szívem, - halott -,
emléked szemfödelét letépve,
árván heverek, a lelkem fagyott.
S taszít magányosságom vermébe.







MÉGIS FÁJ

Mégis fáj, hogy eltűnt hirtelen,
itt emlék csak könnyekből terem.
Ő volt a szikra borult égen,
ám nem bírta őszinteségem?

Ha hazug szó hagyja el ajkam
az már segített volna rajtam?
Szürkén ölel a sápadt reggel,
a harang az imához rendel.

Zúgj, zúgj, csak zúgj, hasítsd a tájat,
tépd ki gyökerestől a vágyat.
Zengjen érces hangod és vidd el,
a sötét felhőkig érjen fel.

Bőszen verje vihar a földet,
ne okozzon keserűséget.
Tépje szét szomorúság fátylát,
könny helyett eső mossa arcát.

Mégis fáj. A kitörő panasz
kopott fénye múlt, mint a tavasz.
Ám dühös szelek keserve zúg,
beborít gyöngédséggel a múlt.










MILYEN REMÉNYTELEN


Milyen reménytelen várni rád,
átsírni magányos éjszakát,
vágyni csókod zamatos ízét,
álmodni szerelem születését.
Milyen reménytelen, milyen reménytelen.

Mily reménytelen, kit szeretünk,
szemünkbe vágja, már nem kellünk.
Arcán jeges érzelem, s kacag,
nem ejt többé emberibb szavakat.
Milyen reménytelen, milyen reménytelen.

Könny-marta szemem néz, álmodik,
mit elértem ez nem mámorít,
fájdalom-karcos arcom fakó,
az életünk oly gyorsan mulandó.
Milyen reménytelen, milyen reménytelen.

Milyen reménytelen várni rád,
átsírni magányos éjszakát,
vágyni csókod zamatos ízét,
álmodni szerelem születését.
Milyen reménytelen, milyen reménytelen.










A NAP ÉS A HOLD


Te vagy a ragyogó Nap.
Én vagyok a sejtelmes Hold,
Mi ketten vagyunk, két égitest
akik soha nem egyesülnek,
csak egymás mellett keringenek.
Az élet fényét te adod,
nappal a sugarad ont
meleget.

Éjjel a tó vizén én lebegek.
Fátylam ezüstje hívogat,
de ajkad nem ejt rá szavakat.
Minden éjjel egy kicsit meghalok
paplanom a szikrázó csillagok.
Fényem a csobogó vizen táncol
Szerelmes szívem érted lángol.







NE HAGYJ EL!


Ne hagyj el!
Szánom-bánom
buta ragaszkodásom,
mellyel majdnem elűztelek.
Még karomba őrzök annyi,
de annyi ölelést!
Ajkamon remény,
új csók fénye pirkad.
Ne hagyj el!
Fordítsd vissza
távozó arcod tükrét,
hogy újra boldognak láss,
és én is téged és magam!







NÉLKÜLED, ELVESZVE


Nélküled így elveszve,
vágyálmokat kergetve.
Milyen nehéz, milyen nehéz.

A szívem is borongós,
arcom tiszta mélabús,
Oly mélabús, oly mélabús.

De bárhol vagy szeretlek,
eszembe jutsz, reszketek,
csak reszketek, csak reszketek.

Mint sivatagnak a víz,
szomjas földnek a zápor,
úgy hiányzol, úgy hiányzol.

Vágyom, hogy végre ölelj,
csókolj és szeress, bókolj,
nekem bókolj, nekem bókolj.

Nélküled így elveszve,
vágyálmokat kergetve.
Milyen nehéz, milyen nehéz.







NÉMA SZERELEM


Némán ölel karom, s érzem a tested
hozzám érve remeg,
ez szól nekem, s neked.
Ezüst fátylával beborít a sápadt hold,
szerelem nyilával, huncutkodik egy kis kobold.

Jó a csend, hallgatom szívedben a dalt, hogy cseng.
Mint bérci tetőn a toronyóra, zeng.
Arcom arcodhoz simul, szívünk egyszerre ver,
ereinkben a vér tombolva, zúgva, utat nyer!

Nem kell ide szó, a testünk helyettünk is beszél,
hajunkat borzolja, a feltámadt, esti szél.
Kezed a kezembe, érzem vágyad áramlik felém,
és ajkunk hosszú csókban forr össze, az éj közepén!







OLY KEDVES VAGY NEKEM!


Oly kedves vagy nekem,
mint énekes madárnak a párja,
aki mindig dalaival várja.
Vagy mint a mézelő virág,
mely édes bibéjével epedve,
a tűző nap felé fordítja fejét,
hogy a méhecske megtalálja,
s csókjával megáldja.
Oly kedves vagy nekem,
mint földnek a harmatcsepp,
az égboltnak a szivárvány,
mely tündöklik délibábos órán.
Lehetsz víz is a sivatagban,
gyönyör a kéjlakban,
édes sóhajtás a szélben,
s egyetlen szerelmem a térben!







OLYAN KEDVES VAGY NEKEM


Olyan kedves
vagy nekem,
mint földnek a
harmatcsepp,
égboltnak a
szivárvány,
mely ragyog
a sík rónán.
Lehetsz víz
sivatagi,
gyönyör
nyári kéjlaki,
édes sóhaj a
szélben,
szerelmem
végtelenben!







OSONÓ FÉNYEK


Osonva törnek a szobába fények,
a szemeden ráncok, álmatlan éjek.
Szívedben fanfárok dalai gyúlnak,
oly reményteljesnek tűnik a holnap.

Lám lelked ezt kacagva, dőrén issza,
múltadba, ne nézz soha búsan vissza.
Emlékszel, a tegnapnak hogy örültél,
nagy áhítattal, oltárodra tettél.

A világ ellen, szavakban lobogtál,
holdas éjeken bókokat suttogtál.
Érzem, lelkem rózsafáján virágzol,
álmodom, vágyom, hiszek, - s úgy hiányzol!-

Osonva törnek a szobába fények,
a szemeden ráncok, álmatlan éjek.
Szívedben fanfárok dalai gyúlnak,
oly reményteljesnek tűnik a holnap.







ÖRÖKKÉ VÁROK RÁD


Pirkad a reggel, az éj-árnyék fényre vált,
lombok között a rigó párjáért kiált.
Ébred lassan a kócos, álomittas táj,
szemében tűzcsóva vibrál, - hiányod fáj...

Halovány még a Nap, de sugara már éget,
mint szerelem, ha gyötrelemmel ér véget.
A sejtekben tűz lobog, s ott végigszalad;
forr a vér, lángja felcsap, s folyamként halad.

Ilyen az érzelem, ha elér, s tombol,
a feltámadt ár Etnaként - fájóan - rombol.
Az emlékek ködfátylán át arcodat látom,
ajkad édes vonalát szívembe zárom.

Magányos a reggel, szobám üresen kong,
a templomtorony szava lelkemben cseng-bong.
Mint kőszirt a parton: örökké várok rád,
s titkon szeretlek Téged. Egy életen át.







PIHEN A TERMÉSZET...


Pihen a természet,
lombot
hullatnak a fák, illatukat a
szél mint könnyű
mámort
vígan szórja ránk

tavak, elszáradó
barna nád,
berekedő ősi
béka szerenád.
A tar ágak lengedeznek és
tekeregnek a szeles reggelen.

A természet halála
nyomot
hagy az emberen.
Várja a
rügyező tavaszt,
a nyíló virágot
szeretné, körbeölelni a világot.







SE VELED, SE NÉLKÜLED


Viharfelhők jönnek,
viharfelhők mennek.
Egyszer kisüt a Nap,
máskor esők esnek.
Olykor sírni tudnék,
olyan boldog vagyok.
Néha kedves, jó vagy,
máskor bántást kapok.
Ilyen ez az élet,
így kell elviselni?
Miért nem lehet csak
boldogságban élni?
Az győz aki bírja,
csendben türelemmel,
tudod, hogy szeretlek,
tiszta szerelemmel!
Érzések vihara
harcol a szívünkkel,
tudod, hogy szeretlek,
igaz szerelemmel!







SÍRI CSEND


Fáj ez a közöny ez a síri csend,
a szavak hullnak, dallamuk sem cseng.
fájó érzések kitörni vágynak,
végül sírásként gyöngy lesz a bánat.
Sebesen fodrozódik, mint a szél
ez a gyarló élet semmit sem ér.
Küzdelem létért a boldogságért,
majd tompán koppan a fekete rög,
csak az elmúlás az, ami örök.







SÓHAJ A SZÉLBEN


Óh, miért ver ily sebesen a szív,
ha gondolok rád újra és újra.
A hangod pedig csábítóan hív,
mint egy szomjazó dervist a kútra.

Ha simogat az őszi napsugár,
benne érzem kezednek melegét.
Szemed tükre mint éles fénysugár,
vetíti vissza íriszem színét.

Sóhajom hozzád szálldos a széllel,
öledbe röppen, mint egy kismadár,
simogasd csendben, égő lelkeddel
hálózd körbe, mint hosszú selymes sál.

A képzelet szárnyán veled vagyok,
ölelj meg úgy, mint soha senki mást.
Didergő szívemben helyet hagyok,
izzó szerelemmel nézzük egymást.







S TE NEM VAGY


Visszapattan...
február kék egéről
s torkon ragad az emlékezés.
A kivénhedt füvű pusztáknak,
fakó-szín sörénye hó alatt.
s Te nem vagy
nem vagy
sehol se még!

Felver néhány...
elszáradt bokrot elém a szél,
templomos falvak harangszavát
felkapja szívem, meg-megőrzi,
és szertehordja, s visszhangja kél.
S te nem vagy
nem vagy
sehol se még!

Emlékezés...
pipacsot ígér tar dűlőknek.
Átsuhan rügyes fasorokból,
újuló arca a tavasznak.
Utolsót villan a gondolat,
és eltűnik az emlékezés.
S te nem vagy
nem vagy
sehol se még!







SZÁRNYALÓ GONDOLATOK


Zizzen a nád, mint kitörő sóhaj,
lüktet az élet, furcsa remegés.
Csipkézett szélű, rózsabokrok közt,
pillangóknak szüntelen lebegés.

Gyöngyként csillog ködfátyla a földnek,
virágot ringat a zöldülő rét.
Napsugarát csábítja a harmat,
így veszítheti el saját fejét.

Madárdaltól oly hangos az erdő,
szertelen mosolyát küldi az ég.
Víg dallamon suhan át a reggel,
Strauss keringőre táncol a lég.

Fénysugaraktól ragyog a tóvíz,
csobogva árad és vígan dalol.
Méhek zsongnak, repülnek a szélbe',
kertek alatt tücsök zenél valahol.







SZERELMES ÁLMOK


Suhan az éj, benne sarjadó álom,
repesve várom, jöjjön elém a kép.
Felsejlik arcod, melyet látni vágyom,
színes lesz álmom és - olyan csodaszép-

Nyílik a távol, jöjj,- közeledj hozzám-
karom tárom, lábam elindul és lép.
Megtalálsz az úton a rózsák nyomán,
illatfonál elvezet felém,- csak nézd-

Csupa bánat és csalódás az elmém,
mert a múló idő egyre távolít.
Igazi kincsként magamban őrizném.

Szegényen, mégis szerelmed érezném
ettől soha, semmi el nem tántorít.
Álmom a sorstól,- érted, megvédeném.-







SZERETLEK


Szeretlek nézni,
hallani a hangod,
szeretlek érezni
lesni az óhajod,
szeretlek éjjel,
szeretlek nappal,
szeretlek szüntelen,
tüzesen, forrón, bűntelen,
lángba borult szívem
egész melegével,
zabolátlan lelkem
minden erejével,
boldog tisztelettel,
törhetetlen hittel,
tiszta szerelemmel,
örök reménységgel.
Szeretlek.
Szeretlek.
Szeretlek.







SZERETLEK TÉGED


Eljön a nap, tán észre sem veszed,
elsuhan az idő, s itt van veled.
Kivirágzik lelked, csak énekelsz,
nevetsz, mert ez arról szól majd, - szeretsz -
Nem lesz üres, magányos már a ház,
kopognak, s ott áll az, akire vársz.
A boldogság egy szó, egy mozdulat,
mondd hát, ölelj át, csókold ajkamat!
Veled olyan mesés, szép az élet,
de kell, hogy érezd, szeretlek téged!
Olyan vagyok, mint huncut napsugár,
mely borús égből mindig rád talál.










SZÉPSÉG VÖLGYE


Távolban hófedte hegyormok, mint hamvas hajú aggastyánok ülnek egymás mellett,
közben füstölgő izzó lávafolyam, hagyja el a feldúlt belsejüket.
A köztük lévő völgy párával telt, évszázados köveken haragosan zúdul le a víz,
terül el, mint menyasszony fátyla.
A zuhatag alján játszik két vadparipa, az egyik hófehér a másik pej kanca.
Halkan dúdol a szél még a lég is zenél.
A kocsányon lógó virágok élénk színekkel tarkítják a mohával zöldült fák törzsét és az ágak között vidám madarak űzik el a völgy csendjét.
Békés minden ember nem járt még ezen a vidéken.
A természet alkotta gyönyörűség a maga valóságában, simul bele a tájba.
A Nap ráragyog a zuhatag vízfüggönyére, és mint apró csillogó gyöngyök,
kápráztatják a szemet.
A benőtt bozótok előtt a színpompás avar és virág,
mint egy gyönyörű szőnyeg takarja a földet.
Körbeölelik a fák a zuhatagot, mint anya gyermekét.
Akár az éden az ember nincs is ébren, ez a valóság vagy csak álom?







TAVASZI SZELLŐ


Csöndes szellő lengedez a ligeten,
kéz a kézben sétálunk a szigeten.
Boldogan csillog már szemünkben a fény,
Mint az elmúlt ifjúságunk idején.
Szerelemfészket rakott ez a tavasz,
virágillattal követ a kis ravasz.
Időköntösét magára teríti,
szépsége szívünket kedvre deríti.
Lengj, lengj csöndesen te szellő a tájon,
soká' tartson e varázslatos álom!







TAVASZI SZÉDÜLET


Ha a Nap hegyek mögé leszáll,
az enyhe szél fák közé beáll.
s bokor, mint hegedűhúr rezeg,
ha a tavasztól véred pezseg.

Jusson eszedbe valaki vár,
s boldogan ő két karjába zár.
A lég ontja virágillatot,
szíve úgy gyűlöli a fagyot,

melyet a magány reá rakott,
benne képed aranyként ragyog.
Vagy minden örökre már veszve,
a perzselő láng elszállt messze?

A tavasz kerget szédületbe,
remény ölel kétségbeesve.
Száll a sóhaj, mint sas az égen,
mikor káprázat játszik éppen.







A TÁVOLT KÉMLELEM


A parton állok, az öreg fűz alatt,
puhán suhan az éj, gerjeszt vágyakat.
Sóvárgó álom repül, mint egy pille,
gondolatom!!! fájdalom nem gyűri le.
Ujjaim között pereg a hűs homok,
elmélázok igen, ez is én vagyok.
Írhatnék emléknek édes vallomást,
hogy csábító sorokban, szerelmem lásd!!!
De kezemből most a toll tompán koppan,
mint szemfedélre a föld, ha láng lobban.
Felállok a fák zúgását hallgatva,
keresem lábnyomod, fövenyt vallatva,
és messze, messze a távolt kémlelem,
lelkünk összeér, imádott kedvesem...







TENGER LEHELETÉVEL...


Tenger leheletével száll az enyém,
felhő vidáman int, szél leng könnyedén.
Fagyott könnyek zuhataga sírba száll,
szívem hárfáján dallam, bánattá vál.

A bánatot űzöm, Napba lőtt nyíllal,
letérdelek büszkén, szabadult bajjal,
vigaszt kellett nyújtani búja előtt,
kirángatva sötét várba rejtőzőt.

Miért teszem?...a lélek mélyen halott,
talán fáradt élet nem bír, már harcot.
Szíve dobogásában tüzek égnek,
s elvész, alig hallható szirén ének.

Harmatban fürdetem, e gondolatom,
íme, ettől lesz üde, friss, mondhatom.
Pusztai pacsirta dalán szárnyalok,
Napba lőtt nyíllal, feledést adhatok.

Tenger leheletével száll az enyém,
felhő vidáman int, szél leng könnyedén.
Fagyott könnyek zuhataga sírba száll,
szívem hárfáján a dallam, bánattá vál.







A TÉL


A kis levél zizzenve int,
itt van a hideg tél megint.
A fátyolfelhős szürke ég,
a Napra áhítozik rég.

A hótól befedett határ,
elterül, mint egy nagy madár.
A szél kószál régen arra,
madár sem fakad itt dalra.

Faágon varjú mondja kár,
hogy olyan messze még a nyár.
De a télben is van még szép,
ha lábunk puha hóba lép.







ÚGY ÖLELJ


Úgy ölelj, mint soha még,
irigy lesz a bodros ég.
Ha két szemed rám nevet,
szívem csak boldog lehet.

Minden szóban benne vagy,
csókod békén sosem hagy.
Ajkad izzik rám nevet,
ellenállni nem lehet.

Úgy perzselsz már, mint a tűz,
- jaj Istenem - vágyam űz.
Szenvedélyünk égbe csap,
forró lángja ölbe kap.

Úgy ölelj, mint soha még,
irigy lesz a bodros ég.
Óh, milyen szép pillanat,
kézen fogjuk álmunkat.







VAD SZÍV


Szívem, akár zabolátlan vadló,
hiányod miatt örömöm hanyatló.
Felperzsel a vágy, mint tarlót a tűz,
minket bilincsként mégis összefűz.

Gondolatunk is szabadon szárnyal,
gyöngéden érintesz a száddal.
Lázas éjszakán rólad álmodom,
epedve a karodba vágyódom.

Ám szívünk szilajon vágtat, és vad,
nem találjuk mi, közös utunkat.
Annyi emlék összeköt már veled,
így ne kergessünk álomképeket.

Szenvedélyem a tiéd, - örökké-
ne változtassuk hulló könnyekké.
Új hajnal ébred, te is visszatérsz
hozzám, újra boldogan hazatérsz.

Szívem, akár zabolátlan vadló,
hiányod miatt örömöm hanyatló.
Felperzsel a vágy, mint tarlót a tűz,
minket bilincsként mégis összefűz.







VAN-E SZEBB?...


Van e szebb...
a hangod édes bársonyán,
igéző szemeid lángolásán?
Bíbor ajkad kacagásán,
mondd kedvesem?

Van e szebb...
fénylő napsugárban,
mint büszke sólymot
csodálva látni a világban,
mondd kedvesem?

Van e szebb...
Mint az édes bú
emlékezni fájón,
hogy nélküled
suhant el az ifjúságom,
mondd kedvesem?

Van e szebb...
Mint látni és annak örülni,
hogy örvénylik
felém szemed derűje,
ölelésed melegsége,
ugye kedvesem?







VÁGYAKOZÁS


Szemed sötét haragos tengernek mélye,
bújok bele, mint gyöngy, kagyló belsejébe.
Mélyében ragyogó dióbarna homok,
nézem a kedves, meghitt, csodás mosolyod.
Kéjes, vad táncot jár a vágy ereimben,
így érzem szemednek tüzét az enyémben.
Érintés éled, és befon a szenvedély,
akár kövön termő rózsát a meredély.
Megáradt folyóként zuhog már a vérem,
lángra lobbant téged forró érintésem.
Te vagy a vágy, a gyengédség a szeretet,
akár egy pók, úgy hálóztál be engemet.
Ajkad tüze szítja olthatatlan szomjam,
úgy vágyom, hogy karom nyakad köré fonjam.
Nincs oly édes kín a csillagos ég alatt,
mely ledöntené általad felvont falat.







VÁGYOM AZ ÉRINTÉSED

Szonett I.


Égő mámorban elém hullva,
a lelkem örök harcban véled,
meggyötörve és porrá zúzva,
izzik a vágyad, forr a véred.

Szomjazom én hűs érintésed,
ha a tűzszemű hajnal dereng,
a kéjes forró testem borzad,
és a kis csalogány nótát zeng.

A kertem homályos sarkából
rózsák illatát hozza a szél
szemed varázsa csordultig tölt

rubin ajkad édes zúgából
lágyan fény villan, ha vágyam kél
nincs más mit adhatok, csak







VOLTÁL-E MÁR ÚGY?


Voltál-e már úgy?
Hogy elnyomott az álom,
hangokat hallottál
s felültél az ágyon?
Kezedet kinyújtva
a semmibe nyúltál?
Szólítottad újra
és utána sírtál?

Voltál-e már úgy?
Ha suttogott a hajnal,
morcosan ébredtél,
miért jár ilyen zajjal?
Párnádat ölelve
álmaidhoz bújtál,
Elmerültél benne
és utána sírtál?

Voltál-e már úgy?
Hogy valakit szerettél,
Hívtad volna: - gyere! -,
de szólni nem mertél?
Voltál-e már így,
s ha igen, hát megérted!
Mit jelent egy szó...
egy levél...
s a Te fényképed!






VÉRSZÍNŰ, MINT A...


Hogyan fesselek le téged, hogy
hűen adja vissza a lényed?...
Mint nyíló, üde rózsaágat,
mely kelti a pezsdítő vágyat?

Vagy mint tiszta opálos eget,
mely űzi a sötét felleget?
A virággal borított rétet,
széna illatot hozó szellőt?

Minden szépségben téged látlak,
érezlek gyönyörű kedvesem.
Ajkad vérszínű, mint a mérges
alkony, arcod oly hamvas, epres.

Szemeid fénye csillog, ragyog,
mint a gyémánt, ha villan fénylő,
és álmos reggeli napsugár.
Elkápráztat az egész lényed.

Hogyan írjalak le, hogy teljes
képet fessek rólad és ne csak,
képzeletjáték legyél nekem?
Édes érzés! - Neved: szerelem.







A ZENE ÉS A SZERELEM TÜZE


Hallgatták együtt a zene hangját,
a lázat lelkük perzselte inkább.
Élvezték egyre gyorsuló tempót,
a csókjuk is egyre tüzesebb volt..
Szenvedélyük nem enyhült meg este,
lángolt férfi s nő felajzott teste.
A vágy ködös utakon bújva járt,
mint keresztes pók, mely zsákmányra várt.
A zene elbűvölt, s így nem ereszt,
csábított, akár hívőt a kereszt.
A lámpák szórták szét a gyenge fényt,
s kéj szította két szerelmes tüzét.

Szirmai Móni Tűz és jég - Videó

Link










 
 
0 komment , kategória:  Lyza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.09 2019. Október 2019.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 17 db bejegyzés
e év: 231 db bejegyzés
Összes: 3861 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1580
  • e Hét: 4750
  • e Hónap: 15186
  • e Év: 365617
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.