Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gutási Éva versei
  2019-04-13 19:00:28, szombat
 
 










GUTÁSI ÉVA VERSEI


Gutási Éva költő és írónő. Megjelent könyvei: 2004: A halál hitvese, Korana kiadó, 2010: Tépett Angyal, IMEA kiadó, 2012: Fájdalom lepkék, IMEA kiadó, 2016: Minden napra egy alma, Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet, 2016: Rangodon alul, Underground kiadó, 2017: Egészség ÁBÉCÉ, Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet


Gutási Éva

Link



Gutási Éva - Fájdalom lepkék Könyvbemutató

Link









AZ AGY CSATÁJA


Gondolatokban fuldoklom,
agyam szellemi harcot vív,
S hogy csatáját megnyerje
ezer gondolat-harcost hív.
Mikor az ezrek elesnek,
újak után kutat,
S bennem hangok szólalnak,
meghasad a tudat.

Szenvedélyes szándéka,
hogy új hazát keressen,
S minden poros gondolatnak
örök véget vessen.
Kastélyában gyülekezik
a félelmetes sereg,
Összecsapás közeleg,
a gyilkos idő pereg.

Végül elindul hadjáratra
a rettenetes tábor,
Kínok közt hal mind,
ki ellenséget pártol.
Minden eltemetett emlék,
A halál alagútján átlép.

Agyam nyeri meg a csatát,
Nem hallom már bennem zaját,
Az elfogottak nyakán járom,
És Én ismét utamat járom.







ALKOTNI, DE KINEK?


Tágas tereken rohant nevetve.
Aludt a szabad ég alatt.
Amihez kedve volt, megtette.
A csillagok adósa maradt.

Kincseit felhőkre költötte,
Hogy az égen rajzoljon velük.
Széleiket egymáshoz kötözte.
Játékból volt az Istenük.

A nyáj hirtelen szertefutott.
Egy pillanatra talán megállt.
Aztán valami eszébe jutott
És már faragta kőből a medált,

Fákból szobrokat, sziklából házat,
A szél dallamaiból kottát.
Úgy érezte, sohasem fárad.
Gondolatai voltak a szolgák.

Mert ez a szabadság: alkot.
Mindegy mit, csak rögtön.
Nem tudja, hogy hol tartott,
De a tétlenség neki börtön.

Újrakezd, majd elfárad. Leül.
Valami a műből hiányzik neki.
Nézi, majd néma álomba merül.
Egyedül. Elfelejtett nőt teremteni.







AMI A VÁGYADBÓL MARADT


Szellő futott a vad romok között,
És ahová csak a lelkek járnak,
Nappal csend, éjjel sikoly költözött.
Új lakója az elhagyott várnak.

Nem volt több, egy gondolatnál
De fájóbb, mint a só marta seb.
Kinek titkon csókot adnál,
De feleségnél már kevesebb.

Remény és lemondás egymagában,
Eltűnik néha, de sosem örökké.
Bolyong némán, a kietlen várban.
Sorsa, akár az egykori őröké.

Mikor lakták, vendégszobát kapott
És éjszaka a hálótermek között,
Mint egy nemes leszármazott
Buján vadakra lövöldözött.

Elestek sorra. Szerelembe estek,
Mert cupido nyilaival játszott.
Reggelre fáradt, meztelen testek
Között, csak ő maradt áldott.

Az ősi család azóta kihalt.
És e lény le-föl sétál a bástyán.
Elcsitítja és táplálja a vihart.
Ő az angyal, a vágy és a sátán.







AMIT ÉRZEK


Közömbös lettél az évek során.
Irántam érzett szereteted korán
Vált a semmivel eggyé:
Alaktalan, hamis szeretetté.
Gyarló gondolatainknak, ím ez az ára:
Ostobán tekintünk most az üres világra.
Ketten akartunk egyek lenni,s most egyedül vagyunk.



Búsan menekülünk, egy messzi tudatban
Oltalmat keresve. S hazudott szavakba
Reménytelenül próbáljuk csempészni, mi elmúlt.
Unott kényszer-ösvénnyé vált a közös, egy út.
Látod, ennyi maradt nekünk?!
Világtalanul botorkálunk, míg szemünk
Aggódva kutatja az eltűnt perceket.







ÁGYADBAN (MÁSNAP)


Ködbe burkolózott a reggel,
Dohányfüst illata járja át tested,
Ahogy kikelve puha ágyadból
Munkád után sietsz.
Mondd, velem mi lesz?
Csak addig kellek, míg vágyadtól
Menekülve bennem nyugalomra lelsz?
Búcsúzol. Ajkamra kihűlt csókot lehelsz.
(Túl kicsi vagyok az óriási ágyon...,
Megaláztatásra többé nem vágyom!)










BÁL EGY RONGYOS RUHÁBAN


Még vonszolja maga után,
Még szegélyét húzza a sárban;
Már meglátszódnak a ruhán,
Mit először viselt a bálban.

A fények éjszakába hunytak,
A zene csak odabenn hangos,
Hol színes konfettik hulltak,
A terem üres és visszhangos.

Könnyű volt hajnalban mosni
És parfümözni minden éjjel...
Elszakadt hátán a masni,
Elveszett nyakából az ékszer.

Gyűrte, de már rongyolódott,
Sikálta, amíg ki nem fakult.
Egy borfolt beleivódott,
Régi pompája múltba avult.

Újra felölti a ruhát.
Magát még mindig szépnek látja.
Kihalt utcák között fut át,
Hogy időben érjen a bálba.







CSAK AZT BÁNOM


Csak azt bánom, hogy nem simogattam aznap hajnalban
A kezeid tovább. Mikor te már szuszogtál halkan
És én egyre szaporább lélegzettel figyeltem mellkasod,
Ahogy le- és felemelkedett. Néztem a hajnalcsillagot
Az ablakon át és reszketett. A mulandóságot félte
És beragyogta bőrünk gyermeki, tiszta fénnyel.
Kár, hogy reggelre ismét felnőttünk: törvénnyel,
Szolgasággal és a mindennapok egyformasága szerint.
És felkeltél és elindultál. Én magam maradtam megint.

Felidézlek és hálát adok érte, hogy nem mertem lehunyni
Égő, fáradt szemem. Néztelek és nem tudtam megunni.
Most újra érzem, mikor itt voltál velem. Minden részletet
Emlékeimben féltve úgy ismétlek, mint egy versidézetet,
Új jelentéssel, rádöbbenések között. De az édes illat,
Az érzés és pillanat mind tovább szökött. Vágyainkat
Eltiporta a valóság. Félek; halványul az emlék és egyre
Nyomaszt a halandóság. Rád gondolok és rettegve
Eszmélek fel, hogy talán álom voltál, és azon az estén
A csillagfény egyedül talált az ágyban, miközben én
Párnámat ölelve simogattam a takaróm gyűrődő vonalát,
Kezed. És a sors nélkülem szőtte sorsod titkos fonalát.

/Utószó/:

(Miért nem öleltelek még szorosabban? Akkor
Amikor még ... voltál valaha? Reggel hatkor
Felriadtam. Magadhoz húztál. Visszaaludtam,
Nem gondolva, hogy vége lehet. Pedig tudtam,
Csak elfogadni nem mertem. Már bánom,
Ahogy halványul csókod emléke a számon,
És kezed vonalát is egyre nehezebben
Idézem fel, mikor még itt volt a kezemben.)







CSAK ESŐ


Eltűnt a felhők között az ég.
Ilyenkor hová száll fel a sóhaj,
Mikor szürkébe vegyül a kék
És a zápor, mint aljas tolvaj
Elrejti kabátjában a Napot?!

Az imákat a másik zsebbe.
A könnyeket könnyei takarják.
Elfolyik a város szennye,
Mohón nyelik a csatornák.
És Ő mosolyogva figyel.

Lopni küldték. Tőlünk lopni.
Mert minél nagyobb a szenvedés,
Annál jobban fog ragyogni
A reményt adó napsütés.
Ami másképp természetes.







DÍSZÍTIK


Öleljen szorosan valaki magához!
Díszítik a Teréz körúton a fákat.
Ragaszkodom a meghitt, rég kihunyt vágyhoz.
Mint kezed, fonom most nyakamon a sálat.

Karácsonyi dallamokat suttog a szél,
Az égők száz fénye könnycseppemben remeg.
Egy késői fuvallatban ott van a tél
És benne én magam: egy fagyos, bús beteg.

Díszítik a Teréz körúton a fákat.
Csak díszítik és én elmagányosodom...
Forralt bor émelyítő illata árad,
Téli dallamok víg hangja: mind monoton.

Kigyúlnak lassan a már feltekert égők,
Hideg arcomon könnyes jégvirág nyílik,
És nevetnek a körúton üldögélők,
Egyre csak díszítik, díszítik, díszítik...







EGYMÁST ŰZŐ VADAK


Nem tudtam, hogy fáj neked.
Na jó, talán akartam is néha.
Te vadász voltál, én préda,
Most együtt szenvedek veled.

Mikor elfogtál húsomba vájtad
Karmaidat, s egy szív szakadt fel.
Máskor pedig én téptem szárnyad,
Hogy ne repülhess mellőlem el.

Magunkat üldözve menekültünk.
Az egyik elterült, a másik felállt.
Tudtuk, nem szabad kimerülnünk,
Kerülgettük egymást, a halált.

S ha valamelyik néha elesett
Vadul nyalogattuk a sebét.
Majd jött egy harmadik, a feslett
Féltékenység küldte vérebét.

És rohanni kezdtük egymás mellett
A vadállat egészen közel loholt,
Hol beléd mart, hol nekem kellett
Megjárnom miatta a pokolt.

Mikor engem harapott, a sebből
Fájó, gennyes fertőzés fakadt.
Hagyj magamra! Én már ebből
Nem gyógyulok, ez örökre marad.

Megálltál akkor, a rohanásnak vége,
De a gyógyírt erre hiába keresed.
A féltékenység szomjazik a vérre,
Ha lüktet a seb, torkodnak esek.







EGY CSENDESNEK ISMERT FIÚHOZ
(R.R.-NAK)


Te, saját világodban élő,
Csendbe borult, bús fiú!
Nem lakozik e földön
Se oly álnok, se hiú,
Ki tűzbe hozza szíved.

Homályba takart arccal nézed
A múló ifjú éveket.
S míg mások vigadoznak,
Te néha rájössz: tévedett
Az örök élet hírnöke.

Mégis beállsz a való táncába,
S csak gondolataid engeded,
Hogy messze szárnyaljanak innen,
Oda, hol a tengerek
Vad hulláma szédít.

De nézz körül! Itt is akad,
Ki lángra lobbant hirtelen,
S majd megmutatja neked,
Hogy léted nem szürke verem;
Csak hagyd magad!







ELTŰNÖK


Ha egy kicsit eltűnök, ha nem lennék holnap...
Talán Néhányakban belül maradna egy kérdőjel.
Méltatlankodnak, akik megpróbálnak hívni.
Lehet, hogy fognak is pár rosszalló szót írni,
Csak most nem megy válasz, hogy amint tudok, csörgök.
Valaki majd azt hiszi, tétlenül ücsörgök,
Más, hogy betegség vagy hivatalos távollét.
Észrevenné bárki, hogyha itt már nem volnék?
Kupacokban gyűlne az asztalon a munka
És a hollétemről akkor senki sem tudna.
Mi van, ha ez a holnap éppenséggel ma van?
Nem létező álmokban pihenem ki magam.
a kollégák a titkárságon szólnak.
Reggel lenne a buszon egy újabb férőhely.







EREKLYÉK


Ő zokog és én semmit sem érzek.
Az ereklyéi nekem csak képek.
A kupák mind semmitmondó tárgyak.
Felnőttem. Összementek a vágyak.

Ronaldo szekrénye körbe van kerítve.
Ő beszökik mégis, hogy otthon elhiggye
A sok irigy, megérintette a padot,
Amin a sztár izzadságcseppeket hagyott.

Bámulja, fotózza és én őszintén azt vágyom,
Ha veszít, álmatlanul vergődjek az ágyon.
Vagy valakiért ugyanígy rajongjak én is!
A nagy érzelmeket végül elfojtom mégis.

Én csak úgy beletanultam az egyformaságba.
Mindent kipróbálok, hogy egyszer újra, hátha...
De nem tudok lélekből könnyezni vagy nevetni.
Fogok-e sírni majd, ha már nem fognak szeretni?

Nincs érzelem, csak fegyelem és kényszer.
Divatból hordott nagy, csillogó ékszer.
Divatból csillogó, műkönnyes szemek.
Rajongok-e majd azért, aki szeret?







EZER CSODA


Összefogott ezer csoda,
hogy megváltást találjak.
S én nem tudtam ellenállni
a természet dalának.

Hívott a szó, messze hívott,
én mentem, merre vezetett.
Boldog tájra, messze innen,
hol a fájdalom is nevetett.

A hegyek között énekelt a szél
és két színes pillangó játszott;
Vidám tücskök ciripeltek,
egyedüllétem megtörni látszott.

De végül visszatérek
a csendes magány-szigetre,
Tele gyönyörű, új csodákkal
és szivárvánnyal szívemben.







ÉBREDÉS NÉLKÜLED


Átmelegít, mikor ajkaid ajkamhoz érnek,
De az őszi szél már lassan dermeszti vágyaink.
Álmaimba zárva foglak megőrizni téged,
Míg a tavasz rügyet bont a fák fagyott ágain.

Gondolatban a testünk forrón összefonódik.
Ölelj szorosabban, tarts a valóságtól távol!
Tudom, ez őrültség, de valahogy megoldódik.
Zuhogó esőre ébredek éjjel. Hiányzol!







ÉN MOST MEGYEK


Te aljas, te utolsó, megvetendő barom!
Lehúzol a mélybe, ha nyújtom a karom.
Szennyedbe fektetsz a földre,
És otthagysz meggyötörve.

Te, aki minden voltál, te semmi!
Süllyedj, nem nyúlok utánad! Ennyi
Fájdalom már épp elég teher!
Sosem-volt szárnyad pokolban hever.

Elveszed lelkem, hogy magadba olvaszd.
De nem gyógyít, csak még inkább sorvaszt!
Hány nőből fogsz egyet összelopni?
Mennyi csonkot hagysz magad után?!
A te bűnöd mind! Rajta, mondd ki!
De csak mormogsz, gyengén és bután...
És mindent újra magyarázol...
Magaddal együtt alázol.

Én most felkelek innen. Megyek.
Mögöttem mocsokhegyek.
Talán lesz, ki lemosdat végre,
És kéz a kézben megyünk az égbe.







ÉS ÉJSZAKA...


Erős nő vagyok.
A szenvedéssel könnyen bírok.
Kacagok a bánatra,
És éjszaka néha sírok.

Ha lelkemben viharok dúlnak,
Arcomon mind elcsitítom.
Nevetés tör fel belőlem.
Mégis miért kell sírnom?

Belül most szét vagyok tépve.
Kívül tökéletes egység.
Akarat, szeretet, kitartás.
Az kell, hogy szeressék!

Erős nő vagyok.
A szenvedéssel könnyen bírok.
Nyelvem nyújtom, ha ütnek,
És éjszaka néha sírok.










FÁJDALOM LEPKÉK


Nem jó sehogy, mert ember vagy.
Nagy nehézség a megbocsájtás.
Inkább mázsás terheket hurcolsz
Gyermeteg sérelmekkel teli szívben.

És a szív burka megreped...
Szeretni nem tud már,
Csak vár a pillanatra,
Hogy életjelet adva dobbanjon.

Nem hagyod. Kínosan
Figyelsz rá - ahogy sokan -,
Mert a gyengeség jele lenne,
Ha benne szeretet ébred.

Gyűjtöd a fájdalmakat,
Mint álmatag tudós a lepkét.
Elméd bomlott, rongyos mélyén
Gombostűkkel szurkálod magadba.







FEKETE GOYA


Hazaérsz és eszed, amit főztem ma neked.
Én festettem a falra, de észre sem veszed.
Amíg nem voltál itthon, a halál kopogott;
A pincében a jövő angyala zokogott,
De a veszett farkasok széttépték a testét.
Édes, kérlek ne hagyd magányomban az estét,
Mert vad orgiákat ül nélküled a sátán!
Öreg bolondok utaznak pokolba hátán.
Ne hagyj egyedül! Vacogok, mindentől fázom.
Átok ül az országon és átok a házon.
A kutyát ne keresd, homokvihar nyelte el,
Mindegy hogy szerelmünkért mindent megteszel,
Mert engem Szaturnusz felfalt már ezer éve.
A fürdőszobába csak egy új égő kéne.
És hozz a boltból kérlek egy vekni kenyeret!
Ha én meg is halok, majd eszik az egerek.







A GONDOS PÁSZTOR


Csitulj kicsim! Kinn a pásztor
Nyugovóra küldte nyáját.
(Nem akarhatsz oda jutni,
Hol az álmot birkák várják!)

Csitulj kicsim! Mind, a barmok
Csendes helyen nyugszanak már.
( Nem akarhatsz oda jutni,
Hol az álmuk ridegen vár.)

Csitulj kicsim! Mert a gazda
Állatait altatgatja.
( Nem akarhatsz oda jutni,
Hol az álmot halál adja.)

Csitulj kicsim! Csitt te gyermek!
( A zokogás nem hallgat el.
És közeleg a gondos pásztor...
Az esti-mesét olvassa fel.)







GYÁSZBESZÉD EGY CSÚF HALOTTNAK


Most oda kerültél, ahol végre
Szemeid vakok, füleid süketek.
Az élet fölötted zajong tovább
S férgek pusztítása jut majd neked.

Mikor te öltél féreg módjára
Ártatlan szívekbe rágva magad,
Csatlósaid veled lakomáztak;
Mára egyetlen híved sem maradt.

Akik a sírodnál összegyűltek,
A szádból hulló maradékot lesik.
Röhögő hiénák, s dögkeselyűk
Falják most fel, amit hagytál nekik.

Ne hidd, hogy egy pokolra menőt
Ennyien temetnek sajnálattal földbe!
A kényszer-fekete gyászruhák alatt
Ezernyi kéz szorul ökölbe.

Te pedig fekszel: egy béna halott
Súlyos gránitlapok alá zárva.
S nem látja szemed, nem hallja füled,
Hogy sír miattad millió árva.


OPELO MRTVOM KRVNIKU


Dospeo si tamo, gde su ti najzad
Oči slepe u uąi gluve.
Nad tobom ľivot dalje huči
A telo ti na gozbu čeka crve.

Kada si ti kao ubijao
Uľderavajući se u srca nevina,
Skutonoąe su se uz tebe gostile;
A danas samo nema tiąina

Okupljeni sad oko groba,
Iz usta ti ostake vrebaju.
Grohotne hijene i strvinari
®deru ostavljenu porciju.

Ne veruj da putnika u pakao
Ovoliko njih s tugom u zemlju leľu!
Pod na silu navučenom crninom
Hiljade ruku u pesnice steľu.

Ti pak leľią: hladni mrtvac
Zatvorenom teąkom pločom granita.
Ne vide ti oči, ne čuju ti uąi,
Da milion ojađenih zbog tebe rida.


/Eva Gutaąi; Preveo: Mirko Nađ/

(Rukovet, 2010)

Miloąević temetésére







HAMIS GYÁSZ


Ők most mind a remegést nézik,
Ahogy a gyertya csonkig vérzik.
Szenvedése akár a tiéd:
Önmagából fényt ad, majd elég.

Emlékeid fájó terhe alatt
Izzanak benne a suttogott szavak,
Szárazon hullnak az elsírt könnyek,
Mégsem lesz a gyász tőlük könnyebb.

Te nem kérted, hogy évekig
Temessenek azok, kik
Itt maradtak, mert talán az élet
Pont helyettük választott téged.

És nyugtod sem lehetsz, visszahívnak;
De nem nevetve... Mindig sírnak,
Ahelyett, hogy a szépet
Idéznék fel, nem a véget.

Egy szűk szobában gyűltek össze.
Halkan kérdik: Vissza jössz e?
A kanóc egyre jobban perceg...
Nélküled múlnak a percek.

Majd kialszik és haza mennek,
Nyomják szívük régi terhek,
S te ott maradsz egymagadban
A szobádban, láthatatlan.







HIT. TOVÁBB


Mikor a fát ültetted és még
a magnak sem volt neve,
de hónapokon át
várakoztál vele,
Bolondnak hittek, hogy a kopár földet nézed.
Most szájukból fröccsen
a gyümölcsének leve.

Mikor szárazságban locsoltad,
a vizet magadtól vetted el
és csak te hitted,
Hogy valaha majd kikel,
Bolondnak hittek, hogy megosztod egy maggal.
Most a termését osztják,
ők döntik el kivel.

Mikor végignézted, ahogy
lassan fa lett belőle
és elmosolyodva
fejet hajtottál előtte,


Bolondnak hittek, hogy nem őrzöd többé.
Miközben ők nagyobb
terméshozamot vártak tőle.

Mikor keresztezték és már
más ízlett a népnek
Csak te látogattad
és te találtad szépnek.
Bolondnak hittek, hogy kitartasz mellette.
De a gyökere erős
és túl fog élni téged.







HIVATÁS


Rádöbbentem, már nem ismerem, akivé váltál.
Ahogy ma reggel némán a tükör előtt álltál,
Egy vadidegen nyakkendőt láttam meg rajtad.
Talán ezt az egészet te máshogy akartad,
Míg kettőnk mindennapjait én egyedül éltem.
Miért csíkosat vettél és a kéket miért nem?
Már csak rád tekint vissza magabiztos sármod.
Mondd, mikor változott meg így a hivatásod?







HULLÓCSILLAG


Megint csak várlak és az órák
Kusza gondolatokat szülnek.
Ha nem jössz: örökkévalóság.
A bűnök most mind megszépülnek.

És szerelmem erősebb újra,
Gyönyörű emléket mesél.
A parton ültünk összebújva,
Felettünk végtelen fedél.

Feküdtünk a mindenségben,
Néztük a hulló csillagokat.
Csókot loptál akkor az éjben,
Még mindig érzem illatodat.

Ősz volt. Sárga falevél-ágyon
Nevetve fényképeztük egymást.
Összepiszkolt ruhádat látom:
Emlékekből szőtt bíborpalást.

Tél: lázasan fekszel az ágyon.
Álmod kacagva játszik veled.
Nevem egy halk mosoly a szádon,
És gyengéden nyújtod felém kezed.

Tavasz újra. Múltak az évek,
Volt benne bőven fájdalom.
Vágy és harag egyszerre égtek
Rügyező, majd hervadó ágakon.

Áruld el kérlek, mit kívántál
Attól a lehulló csillagtól?
Ott is ilyen jövőre vágytál?
Én téged kívántalak akkor!

És ha visszamennénk a partra,
Nem változtatnék már ezen.
Szükség volt minden kalandra,
Hogy szorosabban foghasd kezem.

Siess! Várlak, hisz nyár lett megint.
Kívánlak! Még mindig itt vagyok.
Mosollyal lépsz be, szokás szerint.
És hullnak, hullnak a csillagok...







IDŐROHAM


Aki számított nekem,
A hátam mögött számít.
Összead mással, kivon belőlem.
Taszít, majd visszacsábít.
A múlt most jövőt jelent.

A jövő minden felett.
Ma a holnap, holnap már
Semmi. Csak mi-lett-volna-ha marad.
A falon egy új naptár
Az idei év helyett.

Várj, nem értem egészen
Hogy meddig tart a jelen!
A te jövődben mi lesz belőlem,
Te mit tervezel velem,
Ha holnapod megérem?

Hagyj megállni, mielőtt
Engem is végleg kivonsz!
Körül szeretnék nézni egy kicsit,
De az élet visszavonz,
És mint egy csatában lelőtt,
Elvérzik lassan a tegnapelőtt.










JOJÓ


Egy furcsa, ősrégi, megszokott játék.
Mielőtt ismét elkezdődik, várj még!
A két korongot tengely köti össze.
Nem kérdés, vajon egyszer visszajössz-e,
De nem tudom milyen hosszú a zsineg.
Ellöksz és magadhoz vonzol, de minek?!
Néhányan kinőtték, te profin űzöd.
Mikor megszeretsz, mindig el kell űznöd.
A hurok ujjadra rég rá van húzva.
Laza mozdulattal dobsz majd el újra,
Biztosnak tűnő, megremegő kézzel.
Előveszel a zsebedből és nézel.







KÁOSZ


Csak nézlek. A végtelent, ahogy
Bennünk egy pontban most összeér.
A valóság, mint báb összerogy,
Ha egymásba fonódik két tenyér.

Hiszem, ez valódi hatalom.
A mindenség térdre kényszerül.
Elfér kettőnkben, ha akarom,
És hevesen dobban meg legbelül.

Talán te ugyanígy érzed ezt,
Hogy mégis valahogy létezünk.
Az élet egy őrült táncba kezd,
És ösztönös ritmusra lépdelünk.

A talpam alatt már nincs talaj.
Az idő körülöttünk megáll.
Halkul a mámoros kocsmazaj.
A hajnalfény melletted talál.







KÉZFOGÁS


Szorítod a kezem, de nincs erő benne.
Bár érzéki vagy csak fájdalmas lenne!
Bár éreznéd, ahogy imádva kívánlak,
A vad, elemésztő, kéjsóvár vágyat!
...Hogy le tudnám élni az életem veled...
Nem figyeltem, ismételd kérlek a neved!







KOROK


Halott romok,
Régi homok,
Kezemben földet fogok.

Élő egek,
Fújó szelek,
Kezemre friss víz csepeg.

Múló élet,
Tűnő fények,
Kezemen a ráncos évek.

Eltűnt szavak,
Száraz tavak,
Kezemből csak csontom maradt.







LA RECETTE DE L'AMOUR


Rendben. Én sem vagyok feddhetetlen.
Egyszerűen szeretni szeretnék,
Hogy benne legyek a jelenedben,
Nem mint csak egy felidézett emlék.
Próbálkozom, de nincs hozzá recept.
Nekem ízetlen, neked túl édes.
De a fűszere, szívem, mi szeret,
Észrevétlen maradt ehhez képest.
Vagy bánom is én, mondd meg inkább te,
Mi kell hozzá! Főzzünk végre együtt!
Csak ne hagyd, hogy én legyek az a porlepte
Szakácskönyv, mi már használt és elnyűtt.







LELKEM PUSZTÁJÁN TIGRIS LAKIK


Az én lelkem pusztáján is tigris lakik.
Éhezve terül el a búzaföldeken.
Aztán megsebzetten felmordul hirtelen;
Visszatántorog a meghasadt tudatig.

Üvöltését a szél messzire repíti,
De túlharsogják a fémes munkagépek.
Hangjára a katonák ritmusra lépnek,
Hogy elnyomják. Kedvét lassan elveszíti.

Füleit behúzva meglapul fáradtan,
Saját területe határai között.
És rémülten bújik meg, mint az üldözött;
Elhagyott, földszagú partizán járatban.

Hogyha - mint régen - mégis zsákmányt ejtene,
A ragadozók már szomjazzák a vérét.
Elé vetik a koncok rothadó végét,
(Éhhalála talán lázadást keltene).

Még tartják, mint akit hibáztatni lehet
Hegedő sebéért nagymacskák dühének.
Kölyke a Kárpátoknak, üldözöttje Délnek,
Ősi fajából itt utolsó, bús egyed.

Az én lelkem pusztáján is tigris lakik.
Ébredj és lépj büszkén, ez itt a te földed!
Hol most más állat vadászhat és üvölthet,
Ordítva rohanj; a meghasadt tudatig!







LOMTALANÍTÁS


Mások megunt, most utcára kitett bútora vagyok, mit
Érintetlenül pincébe rejtett az élet, mint ócska holmit
Ha elfelejt az ember. Régen elmúlt, üres várakozások
Között vont be porrétegeivel a feledés. A rácsok
Börtönőrömmé tettek. Őrré, ki nem látogatja rabjait.
Kinek adtad át a kulcsot? Mondd, miért hagytál itt
Egyedül, titkoltan és alkalmatlannak!? Szerettél
Néha vagy megtagadott vágyaidnak kerestél
Rejtekhelyet bennem? Már régen nem számít.
Nem te jöttél, mikor elhurcoltak. Most szállít
Ismeretlen bontóhelyek felé egy idegen,
Kinek csak darabokban kellek. Járdaszigeten
Hevertem napokig és az ablakodból észre sem vettél.
Néztem, ahogy nem ismersz és valamikor hajnalban
A szállító érkezése előtt, a mocskos kacathalmazban
Belül már darabokra hulltam. És feladtam önmagam.







MADAME DE JEUDI


Nem vállalható szeretőd vagyok.
Nem találhatnak ágyadban reggel;
Nem költözhetek hálószobád mellé;
Nem csókolhatlak, mikor a nap felkel.

Falak közti ajtókon látogatsz.
Rám aggatod szolgáid kincseit.
Éjszaka egy férfi testén alszom el,
De hajnalban a király már nincsen itt.

Palotát építtetsz a kert végében.
Elindulsz hozzám. Néhány pap kémked,
De a fák lehulló lombjai alatt
Sárgult falevelek tompítják lépted.

(2014, Versailles)







MÁR NEM VÁGYOM - részlet


"Így nem vágyom a jót
és nem vágyom a rosszat!
Csupán a megértés az,
mi nyugalmat hozhat!"







MENETRENDSZERŰEN HIÁNYZOL


Menetrendszerűen hiányzol.
Az érzés, ahogy összeköt
a semmibe nézés,
az egymás mellett el
és messze.
A holnap, miről nem tudom
lesz-e
veled vagy nélküled megint.
A pillanat semmitmondóan
legyint.
Egy fuvallat érint és
a zápor
elmossa, ha néha hiányzol.







MÉG NEM LÁTTAM A NYARAT ILYENNEK


Lábnyomot aszfaltba olvaszt a meleg.
Bűzössé romlik az étel a napon,
Ellepik hatalmas, felhizlalt legyek.
Csoportba gyűlnek a rothadó szagon.

Hiába locsol füvet a kertész,
A fák őszi színekben égnek
És nyári zöldjük sárgába enyész;
Izzó délibábok, vakító fények.

Túlérett gyümölcs hullik a fáról,
Ágain szomjazó galambok pihennek.
Két idős asszony beszélget távol:
"Még nem láttam a nyarat ilyennek".

A hőmérő harmincötöt mutat
Árnyékban. Egy üveg bor a fagyon.
A forró naptól már részegül a tudat.
Testemen folyik a dinnyelé. Hagyom.







MIÉRT Ő?


Ide már ne gyere, itt nincs többé helyed!
Mikor megvolt, máshová hajtottad fejed.
Ruháid ledobod, meztelen testeddel
Érintesz, mely más nőtől feslett el.

Kacéran édes illata járja át,
Közös világunkat: e szobát.
S bőrömön érzem az idegent,
Ki rám telepszik idebenn.

Ő miért? Én miért nem?
Felelj, hisz nem értem!
De már alszol és szédült,
Furcsa álmokban önelégült,

Magabiztos és gondtalan vagy.
A valóság itt nyugodni hagy.
És te ismét ártatlannak látszol,
Mindkettőnkkel még tovább játszol.







MINDKETTŐNK TÜKRE


Mire a hétköznapok súlyos láncaitól a görnyedt és elnehezült
Testünk hajnalban megpihen, és odakint a zaj már elül;
Mire minden kihívás csak kavargó örvény az agyban,
Én mindig akkor döbbenek rá, hogy megint csak magamban
Vagyok. Meghasonulásom mögött lüktetésed csendesül.
Reggel hatkor felriadva még velem volt az érintés,
Amibe beleremegtem, mostanra visszatekintés
Egy illúzióra. Vajon te voltál az egyáltalán?
Késő van. Holnap munka. Álomba szenderít a magány.







NAGYAPA


Azt mesélik, egyre csak főzte
a szilvalekvárt az udvaron
és mindig mosolygó kék szemében
mint könnycsepp, bújt meg a nyugalom.

Műhelyében félkészen hevert
egy sámli; a száraz fűrészport
a szél fújta szét, míg a hordókban
a pálinkának való cefre forrt.

A kert végében - ő úgy hitte,
titokban - elszívott pár szálat.
Miközben letüdőzte a füstöt,
Meglehet, hogy mérgezte a bánat.

Elnyomta. Vidáman nevetve
tovább mesélte történetét.
Ha néhanapján meglátogattuk,
erősen fonta körém két kezét.

Kérges tenyere egy éve már
mellkasán pihen, s ő föld alatt.
Mikor eszembe jut eltűnődőm:
ha távozunk, vajon csak ez marad?

Megpróbálok rá emlékezni,
míg elmélázom néhány szaván.
Van, amit már nehéz felidézni.
Huszonöt évig volt a nagyapám.







NEKÜNK MOSZKVA


"Találkozzunk a Moszkván!
Ja bocs, a Széll Kálmán téren.
Onnan mehetnénk a várba.
Pontos leszek, ígérem."

"Itt várlak már fél órája!
Megmondanád merre vagy?"
"Ne haragudj, nem találom.
A GPS most cserben hagy."

"Hát tudod, ahol eddig volt:
Négyes-hatos és piros metró.
Ne térképen, a szemeddel nézd!
A név más, de maradt a gettó."







NEM AKARTÁL EGÉSZEN


Nem akartál látni egészen, csak érezni, ahogy félve megremeg
Testem, mikor kezeid között a megalkuvás önmagába temet.
Nem akartál, csak valahogy mégis megmaradtam furcsa emléknek,
Amit felidéznek téli homályban világossághoz kevés gyertyafények.

És most sem kellek, de szorosan magadhoz ölelsz, vagy inkább már csak ölsz,
Ahogy indák díszítik a haldokló fatörzset: fogyó életerőmből tündökölsz.
És mégis... nyakamon fonódó kezed illatát mélyen szívom magamba,
Hagy járja át mindenem az elillanó vágy! Mert hinni akarok a csendes szavakban
Megbúvó többnek! Hogy felidézve és zokogva ordíthassam, mikor nem vagy:
Valaha voltál. Egy rossz szokás, amit az ember egyszer csak elhagy.

Mikor nem akartál, vagy nem fogsz akarni és a magánytól remeg a test,
Míg a szoba másik végében lobogó gyertyaláng majd óriás árnyakat fest.
Félig talán a meggyújtott és leégő kanóc, félig az árnyék leszek,
Hogy melletted maradjak. Érzed, ahogy megfojtanak az ölelő kezek?







NÉLKÜLÜK


Gondolataim messzire szálltak.
Elhagytak, mint azok a szárnyak,
Melyeket magamra öltve, néha
Éreztem, hogy lelkem béna
Csonkja ismét egész.

Megadják, mit csak remélsz,
Ha lényedben vannak.
De belőlem eltűntek, és magukkal ragadtak
Mindent, mit idáig adtak.
Gondolataim egyedül hagytak







NOVEMBERI HULLÓCSILLAGOK


Kívánnálak. Az égbolt már sötét,
Bent a meleg gyertyafény lobog.
Az ősz közénk emelte dús ködét.
Novemberben nem hullnak csillagok.

Most nagy kívánságok csendesülnek,
Képzelt álmokra hajtják vágyaik.
Várni kell, amíg beteljesülhet.
A tél angyala bontja szárnyait.

Végzetünk a fagyos jégtakaró
Rezzenéstelen felszíne alatt,
Egy felfelé nesztelen haladó
Repedésből majd életre fakad.

A kívánságok jéggömbbe fagynak.
Vánszorognak a megdermedt napok.
Várok, míg újra vággyá olvadnak.
Novemberben nem hullnak csillagok.







ŐSZI FÁK


Közeleg az ősz, s az erdők mélyét járva
Aranypor felhőket hint ezernyi fára.
Fürgén, sietve dolgozik két keze,
Nyomán hallik hulló falevelek nesze.

Múlik a nyár s lassan átlépve az őszbe,
Búsulnak a fák sápadtan vetkőzve.
De az ősz didergésük látva,
Bebújtatja őket bíborpalástba.

A Nap sugarai búcsúzásképpen,
Megcsillannak a fák arany ékszerében,
Melynek díszei lassan lehullnak,
Ahogy az ősz utolsó percei múlnak.

Végül egy vihar minden lombot lever,
A sok falevél az avarba hever,
S nem mozdul a szürke fák ága,
Mintha az idő örökre megállna.







RANGODON ALUL


Kérlek bocsásd meg nekem: ezúttal
Rangodon alul én születtem.
Elnyel a törvény. Milyen más lenne,
Ha csak mi lennénk, egyenlőn, ketten.

Pőrén fekszel: egy egyszerű ember;
Forró melleim átfonja karod.
Békés álomban mellettem alszol,
Ha felébredünk rabszolgád vagyok.

Nappal ölelni börtön, guillotine;
Éjszaka vágy és mézédes mámor.
Életeken át visszük terhünk, mert
Bortól ittasan célzott ránk Ámor.

Az istenek unottan figyelnek.
Kacagnak a tehetetlenségen.
Bocsásd meg kérlek, rangodon alul
Születtem. Nekem ennyi a vétkem.

(2014, Versailles)







A RÉSZEG DÉMON


Borgőzös leheletével
Érkezett a démon.
Mámorba szédülten, mint
Ellenség, ha vért ont.

Eltorzult, kiégett arcát
Arcomhoz nyomta,
Éreztem, hogy ő az úr,
Én a gyenge szolga.

Gennyes, bűzös torkából
Szakadt ki a lelkem
Elnyomott, fájó része.
Sós könnyeit nyeltem.

Egyek voltunk. Talán már
Így születtünk, együtt.
Én lüktető élet voltam,
Ő a fáradt, elnyűtt.

Én józan mosoly a
Világnak fordított arcon,
Ő egy régen ottfelejtett
Utcalány a sarkon.

Most jött visszakövetelni,
Mit elloptam tőle,
Éveink rejtett fájdalma
Kiszakadt belőle.

Mennem kell helyette,
És ő helyettem marad.
Arca csúf, olajos. Szája
Ütésektől dagad.

Ez már én leszek. A
Nevetés egy kicsit megpihen.
Alkoholos kacagásba fullad
És csendesül a semmiben.

Másnapos fájdalmakkal
Végignyúlik rajtam.
És én hagyom, hogy
Eltűnjek alatta. Feladtam.







RÚZSFOLT


A fenekén volt a rúzsfolt.
Letolt nadrággal, hátat fordítva
Vizelt, amikor ordítva lehordták.
Torkát kiszárította a rettegés,
Kevés ideje maradt magyarázni.
Bármit mond, az visszaüthet.
Tűnhet ártatlannak, a nő
Felügyelő módjára vallat.

,,Horzsolás, egy kondigép okozta."
Tovább fokozza a feszülő csendet.
Ernyedt végtagokkal, tehetetlen.
Lehetetlen hazudni; nadrágot gombol.
Gondolni most nem tud más nőre,
Pőre teste fájón sebezhető.
(A szerető közben máson hagyja csókját.)

Az öltözéstől elkenődik a folt,
Nem volt sérülés. A kívánatos piros
Kínossá válik. Kifogást keres még...
A feleség legyint, majd pakolni kezd.
Ezt is ugyanúgy rontotta el.







SEMMI VAGYOK


kis embernek érzem magam,
porból való, porban álló.
jégcsap szívem, üres agyam,
lelkem mindent bánó.

undorító élősködő
egy gyönyörű testben.
ez vagyok én!
férgek közé estem.

semmi vagyok
mint sivatagban a homok.
a többiek túl nagyok;
akár egy bábu − összerogyok







SZEPPUKU



Hű vagyok. Valamiért mégsem feleltem meg.
Hagyd most, hogy szégyen nélkül, örökre elmenjek,
Hogy ez a kudarc, immár a legvégső legyen.
De még utoljára kérlek, rendelkezz velem!
Elfordultál tőlem, lelkem darabokra tört.
Rendeld el az elmúlást és rendeld el a tőrt!
Bátran tekintek majd a feloldozó kardra;
Ernyedő testem képzelt ölelésed tartja.







SZEREP


Én úgy érzem magam reggelente,
Mint aki rideg szobornak öltözött...
Most kérlek vetkőztess meztelenre,
Szeretkezzünk lehullt álarcok között!

Mert igazán magadévá így tehetsz,
A többi csak elvárás és kényszer.
Most jelmezekbe öltözve szeretsz.
Mozdulatlan az arcod, ha végzel.

Vetkőzz tovább! Nem a test látványa,
A fedetlen lelked, amit vágyok!
Nem a formák és izmok bálványa.
Hulljanak a lelakatolt láncok!

Csak addig, amíg egymásban, forrón
Összefonódnak, akik igazán vagyunk.
Érints ordítva, kéjesen vagy mohón,
Vagy mindegy hogyan; ha egybeolvadunk

Csak az fontos, hogy igazán TE legyél.







SZIRMOK


Akkor bármi lehetséges volt,
De megtagadtam mindent.
Csak vitted a csokor virágot
És tépted a szirmaim itt, benn.

Valakiből azon az estén
Számodra egy nő lett.
Csak vitted a piros rózsákat...
Búcsúzni sem tudtam tőled.

Hervadunk. Nekem a virágok
Már rég nem illatoznak.
Néhányan még újabb csokrokat,
Mások csak szirmot hoznak.

Akkor bármi lehetséges volt,
Most hálásan fogadok mindent.
Máshová viszed a virágot,
De a helye megmaradt itt, benn.







TE


Rohan a világ, de lényed bennem nyomokat hagy.
Értelmetlenül ellenkezek szavaiddal, vagy
Lehet, hogy beléd szeretek kicsit, és
Lehet az is, hogy az egész csak tévedés.
Ellepnek furcsa gondolatok...
Gyújtom a gyertyát, rád gondolok.

Sötétedik kinn, lassan leszáll az éj.
Órák múlnak szótlanul, míg alszik a kéj.
Lebben egy kósza árny a falon...
Idebenn félek. Kimondani már nem is merem,
Mennyire jó, hogy itt vagy nekem!







TENGERPART, ALKONY...


"Dalol a tenger és dalol a múlt"
Ő nem hagyott semmit a pamlagon.
Egyszerre, mint aki megtébolyult,
Eltűnt egy meleg, nyár-végi napon.

Illata két hét múlva távozott,
De a ruháit később vitte el.
Tíz év még és fényképe megkopott.
Itt legbelül sohasem hittem el.

Sétálok a parton, ott ülünk még.
"Dalol a tenger és dalol a múlt"
Mély ráncaink között felszáradt rég
Az összes könnycsepp, mi azóta hullt.







TÉPETT ANGYAL


"Már nem éget úgy, hiába minden,
Emlékké fakult a lüktető láz.
Hidd el kedves, visszaút nincsen.
Ez már a semmi.
Ez már csak máz.

Nem a szeretet, ami így elmúlt,
Az az egyetlen, ami még maradt.
A tűz lett parázzsá s mikor elfúlt,
Hamva emelte közénk e falat."







TŰZIJÁTÉK


Az élet múló pillanat,
mely gyorsan jön
s gyorsan halad.
Mint a tűzijáték egy szikrája,
az ég felé lövell,
de a szépség után
a hangos halál jön el.
Fájdalmát fülsértő
robajba fojtja,
s végül a szikra
fényeit kioltja.







ÚJJÁSZÜLETÉS


Előbb ősz lett és megalkudtak a tölgyek.
Leveleik vad haláltáncban hulltak el.
Majd tél jött: hófedte gyökerek és törzsek.
Van, aki még marad, mikor más útra kel.

Mert mindent megért és elengedi némán,
Mit nem örökbe, csak megőrzésre kapott:
A virágokat, a dús lombot és néhány
Élet magvat. Végül ottmarad egy halott.

A jéggé dermedt ágak között nesztelen
Lopakodnak hitvány, rideg fuvallatok.
Lassan a mocskos hótakaró jeltelen
Sírjai alatt minden remény megfagyott.

De legbelül, vágyak ős gyűrűi között
Ha el is fojtják, tovább lüktet az élet.
Soha sem múlt el végleg, csak rejtőzködött.
Friss rügyek borítják a megkopott kérget.







ÜRES ÚTRAVALÓ


Csak vittelek magammal. Útravaló lettél,
Míg el nem fogyott a csomagból minden.
Üres voltál, terheid tovább vittem
Mégis. De már nem kellettél.

Néha csak úgy visszük a fájdalmat,
Hogy le kellene tenni, nem fogjuk fel.
Az út porától együtt koptunk el,
De testem és lelkem már belefáradtak.

Egy kereszteződéshez ért az élet.
Most először, nem tudom, mit tegyek.
A két út előtt hagylak és elmegyek.
Elég volt! Ne gyötörj így kérlek!

Gyorsabban haladok, de üres lettem én is.
Most látom, nem tűnt el belőled minden.
Te adtál erőt, mikor nem volt már hitem!
Hirtelen visszafordulok mégis.







VALAKI. MÁS. AKÁRKI.


A magány ölt rám ismét gúnyos alakot és nyelvet,
Míg egy porig égetett, kies földet szentelnek
Ott, ahol buja vágyad szított tüzet. De ez már
Nem több mint nyúlós, mindent elnyelő sár
És a beletiport büszkeség. Egy feledett mise,
Feledett lelkemért. Közös jövőnk hipotézise
És a beigazolódó Semmi. Szembenézni se
Tudok emlékeddel, oly mélyen temettél
Magadba. És én téged még ennél
Is mélyebbre, magamba temettelek.
Csak a néma föld marad. Hódolni nincs kinek.
Néha utálnak, hol szánnak, mások irigyek
A mindennapi látszat életemre. Újrakezdés.

Kívánlak még és annál jobban pusztítom,
Ami romjainkból maradt. A hídon átlépni
Többé magam sem merek. Leomlott
Támpillérjeink, mint suttogva kimondott
Imák, áhítattal vesznek majd a semmibe
Vágyakozom rád! Az egyedüllét, mint mise:
Liturgikus, füstös ködökbe vonja emlékeim,
Míg egy porig égett, kies földben, hol őseink
Ösztönei mellé temetik vágyaink, beteljesül.
Akkor majd vége lesz. Mert őrjít, mert tüzes,
Mert annyira betölt, hogy ha nem vagy üres
Marad, mit együtt építettünk és most rombolunk.
Beteljesülten, egymás mellett majd elkopunk,
És mindegy lesz már, mi jön. Más. Akárki.







VALAKI VÉGÜL...


Minek küzdjek ellene,
Ha nem én döntök végül?
Egy egyszerű ,,nem" kellene,
Bizonytalanság nélkül.

De csak azért is ,,igen"!
Ha fáj, ha bele is remegek,
Ezt kell mondanom, hiszen
Kétséget nem hagy a szeretet.

Érzem, a szívem dobbanása
Hol felemel, hol mélybe húz.
Ez most a mindenség mása:
Hegyeket épít, majd összezúz.

Mindig is háborgott a világ,
Igenekből született az élet,
És sohasem lesz annyira szilárd,
Hogy magam mellett tudjalak téged.

Hol némán, hol ordítva haladunk,
De az utat nem mi építjük. Dehogy!
Néha társsal, máskor egymagunk
Menetelünk, míg térdünk összerogy.

Minek küzdjünk mégis ellene?
Mert egy útitárs mindig akad,
Aki anélkül, hogy jelentene
Bármit is, végül mellettünk marad.







VÁDAKKÁ VÁLNI

Ha semminek tartasz, az leszek.
Ha rossznak, nem gyötrődöm többé.
Tudom, alaptalan vádak ezek,
Mégis köztünk maradnak örökké.

Hát most mondd, ahogy eddig tetted,
Milyennek is szeretnél látni!
Kérdőre vonsz és nem is sejted,
Hogy vádjaiddá fogok válni.

Mostantól láthatod, milyen voltam:
Ő szerethető és megtett mindent.
Némán tűrni, titkon sírni szoktam.
És marcangol a rágalom itt benn.

Semminek látsz? Az leszek neked.
Fagyos mosoly, valótlan szavak.
Nem fogok többé küzdeni veled!
Körülöttem épülnek a falak.







VISSZAMENNÉK



Most vehetnék szagos radírt, lila zselés tollat,
Hogy azzal írjam alá, amit elém tolnak holnap.
Gyűjthetnék matricát és még cserélni sem kéne,
Hogy ráragasszam a céges laptop fedelére.
Összegyűlne a kosaras és a focis kártya,
Mert a fizumból kijönne több albumnyi ára.
Bármelyik tinibálvány koncertjére mehetnék.
Reggel a hamburger mellé csokis fagyit ennék.
Csak nekem lenne télen a legszuperebb szánkóm,
De fáradt vagyok este, hogy bandázzak a játszón.
A hintában a barátok gyermekei ülnek.
Táborozások helyett mind külföldön üdülnek.
Meg kell jól fontolnom, hogy a huszonhárom napból,
Mikor menjek szabira, hiszen ebből alapból
Kettő a kéményseprő, egy pedig gázóra.
Az ébresztőm helyett bár a sulis csengő szólna!
Hová lett a lelkesedés, a sok csodás álom,
Hová a gyermek? Mert bennem őt már nem találom.
,,Fessünk faleveleket vagy gyűjtsünk pár gesztenyét!"
,,Ugyan, itthon már nem tartok temperát ezért
És nincsenek ötlettel teli fehér lapjaim."
így valahogy telnek el a mindennapjaim,
Mert felnőtt vagyok, ilyen lett a nagybetűs ÉLET.
,,Még egyszer rajzolj nekem egy napocskát kérlek!"










 
 
0 komment , kategória:  Gutási Éva  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 123 db bejegyzés
Összes: 3817 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 94
  • e Hét: 94
  • e Hónap: 22011
  • e Év: 176130
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.