Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 37 
...mindegyiküket meggyilkolták?
  2019-01-31 19:30:18, csütörtök
 
 




...MINDEGYIKÜKET MEGGYILKOLTÁK?


Orvosok rákhoz kapcsolódó enzimeket fedeztek fel az oltásokban: mindegyiküket meggyilkolták?


Megdöbbentő összeesküvés rajzolódik ki a tudomány berkeiben elhunyt kutatók körül. A gyógyszeripar halálos titka.

Alig egy év leforgása alatt közel 60 orvos halt meg rejtélyes körülmények között. Egyesekkel gyilkosok végeztek, és ez bizonyítható, míg mások furcsa balesetekben vesztették életüket.

Mindegyikükben volt azonban valami közös: olyan dolgokat akartak feltárni, olyan összefüggésekre jöttek rá, melyet a gyógyszeripar nem hagyhatott kitudódni.

Legalábbis nagyon sokan ezt állítják, köztük egyes elhunyt kutatók hozzátartozói is.

A hollisztikus gyógyászat képviselői közül csak Floridában majdnem 4 tucat orvos vesztette életét.

Őket sok összeesküvés elmélet hívő szerint gyakorlatilag a gyógyszeripar tette el láb alól.

Ezek a szakemberek, és más, nem a hollisztikus orvoslásban dolgozó orvosok is rávilágítottak már többször, hogy az oltások nem feltétlen egészségesek.

Nem állították ők sem, sem soha senki, hogy minden védőoltás, és egyéb oltás egytől-egyig káros.

Azt viszont igen, hogy ezek jó része tartalmazhat veszélyes anyagokat, és néhányukról tudnak az oltóanyag gyárak, csak egyszerűen nem érdekli őket. Sőt, ők alapvetően abban érdekeltek, hogy még több gyógyszer és oltóanyag fogyjon.

Éppen ezért állítólag semmitől sem riadnak vissza.

A 60 mára már elhunyt orvos közül mindegyik rájött arra, hogy egy a rákhoz erősen köthető enzim megtalálható egyes vakcinákban.

Olyan vakcinákban, melyek ma is használatosak nem csak Amerika-szerte, hanem az Európai Unióban is.







Ez nem más, mint a nagalese molekula, mely a rákipar sikerességének, és hatalmas profitjainak a kulcsa. Arról van szó, hogy ez a molekula képes nagyon erős rákos megbetegedéseket kiváltani, és az összeesküvés elmélet hívői szerint az oltóanyagokkal juttatják az emberek szervezetébe.

A nagalase egy olyan enzim, protein, amit a rákos sejtek és vírusok gyártanak, és valójában ez az ami immunhiányos szindrómákat, autizmust, valamint számos más durva problémát idézhet elő.







Orvosok, akik a gépezet útjába álltak: mind halottak...

Az a néhány orvos, aki meghalt vagy eltűnt úgy gondolta, hogy a nagalase enzim szándékosan kerül bele a szervezetbe akár vírus, vagy közvetlenül az oltóanyagok által.

Ezt nem hagyhatták, hogy kikerüljön információként, ezért eleinte ellehetetlenítéssel, elhiteltelenítéssel próbálkoztak. Azonban ez nem mindenkinél vált be, sem az hogy az FDA és az orvosi kamara büntetést szabott ki rájuk, vagy teljes eltiltást.







Egyes esetekben ugyanis csak az jelenthette az egyetlen megoldást, ha az illetőket eltették láb alól.

Hihetetlenül nagy mértékű összeesküvésnek hangzik, de ez maga a valóság - állítják sokan.







A nagalase-t szuper magas koncentrációkban találták meg autista gyerekek körében, erre vonatkozó bizonyítékokat is nyilvánosságra akartak hozni az orvosok haláluk előtt. Az elmúlt egy évben összesen 60 orvos vesztette életét, legtöbben különféle rejtélyes balesetekben, tömegszerencsétlenségekben, de volt, aki természetes halált halt viszonylag fiatalon, teljesen érthetetlen módon.







Emellett olyan is volt, akit nyíltan meggyilkoltak, hogy ne tudódhassanak ki a gyógyszeripar mocskos titkai.

A gyógyszergyárak és oltóanyag cégek tehát semmitől sem riadnak vissza. Ha pedig teljes mértékben igaz, amit sokan állítanak az orvosokkal és eltitkolt kutatásokkal kapcsolatban, az egészen más képet fest az egészségügyről.


Link



Globális népirtás a kötelező védőoltások segítségével? - Interjú dr. Novák Hunorral

Link






 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hunok egy Svájci vőlgyben
  2019-01-31 17:45:33, csütörtök
 
 







HUNOK EGY SVÁJCI VÖLGYBEN


Kalandozó hunok leszármazottjait rejti egy svájci völgy

Évszázadok óta terjed a pletyka, amely szerint menekülő hunok kis csoportja talált menedéket a svájci Alpokban. Val d'Anniviers lakói közül többen büszkék állítólagos hun származásukra, és sok tudós szerint is különböznek a környékbeli hegylakóktól, ami már Rousseau-nak is feltűnt.

451-et írunk. A hunok sorra aratják győzelmeiket Európa-szerte, és már a fél kontinenst uralmuk alatt tartják. Hatalmuk csúcspontján vannak, de ambícióik töretlenek, és korábbi szövetségesük, a Nyugatrómai Birodalom ellen fordulnak. Catalaunumnál csapnak össze a rómaiakkal és szövetségeseikkel, a hatalmas csatát a népvándorlás korának legjelentősebbjeként tartják számon. A rendkívül véres összecsapás után Attila seregei visszaindulnak a Tisza mellékéhez, a birodalom központjához.

A főseregről azonban több hun csapattöredék is leszakad, akiket üldözőbe vettek a római vezér, Aetius csapatai. Pár tucat vagy néhány száz leszakadt harcos hosszas bolyongás után az Alpokban, a Rhone völgyében talál menedéket, 2-3 ezer méteres hegyek között. A rendkívül nehezen megközelíthető völgy szinte teljesen elzárja őket a külvilágtól, és évszázadokon át elszigeteltségben élnek. Leszármazottaik azóta is itt élnek, kultúrájuk, népművészetük vagy éppen élettani jellemzőik is a hun felmenőkre utalnak.










A svájci hun völgy


Legalábbis így gondolta ezt több helyi és magyar kutató, akiknek nézetei elsősorban a kevésbé mérsékelt jobboldali médiumokban kaptak publicitást. A legismertebb közülük Kiszely István antropológus volt, aki 1996-ban írta meg tanulmányát A svájci ,,hun völgy" címmel. Kiszely meglehetősen ellentmondásos kutató, 1990-ben ő állította, hogy azonosította Petőfi Sándor csontvázát Szibériában, de a csontvázat más kutatók nőinek vélték. Később a Jobbik által létrehozott Attila Király Népfőiskola vezetője lett, amíg ki nem derült, hogy a szocializmusban 18 éven át jelentett bencés papokról, szerzetesekről vagy éppen saját rokonairól.

A svájci hunok völgyéről már a XVII. században is készültek leírások, amelyekről Kiszely is említést tett. A genfi székesegyház kántora, Mark Theodor Bourrit 1781-ben azt írta az Alpokról szóló könyvében, hogy ,,egy hun töredék keresett menedéket a völgyben, és kezdetben igen primitív körülmények között, nagy nehezen tornázta fel magát egy igen életrevaló néppé". Bourrit szerint a völgy, Val d'Anniviers lakói még akkor is konokul ragaszkodtak pogány hitükhöz, amikor a környék lakói már régen megkeresztelkedtek.


Így néz ki a Val d'AnniviersForrás: Wikipedia





,,Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó szemekkel, szőke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé kinyomuló járomcsonttal bírnak. Orruk közönséges, álluk széles, s nyakuk erős és vállaik kiemelkedők, de átlag alacsony termetűek. (...) A lakosoknak nagy hajlamuk van a kóborlásra" - jelent meg 1881-ben Horváth Mihály emigráns magyar lelkész beszámolója, aki 1853-ban látogatott a völgybe.

A Val d'Anniviers lakóiról még a genfi születésű Jean-Jacques Rousseau is írt, aki külön kiemeli a vendégszeretetüket, amely a környező népekre nem nagyon jellemző. Különlegesen szorgalmasnak, nagy szerénységükben is rendkívül szimpatikusnak látta a völgy lakóit. Hasonló jellemzéseket írt róluk több odatévedő svájci vagy német szerzetes, utazó is.







Rovásírás és halottkultusz


A rokonságot kutatók szerint alátámasztja a teóriát, hogy a völgyben sok településnek van magyaros neve: Grimentz (Grimenc), Vissoie (Viszoj), Ayer (Ajer), Luc (Luk), Pinsec (Penszék), Moyoux (Major). Istállóajtók szemöldökfáján több olyan jelet találtak, amely az ősmagyar rovásírásra emlékeztet, és a halottkultuszból is ezt szűrték le. Kiszely írásában megemlíti, hogy a lakosoktól vett vérminták alapján egy japán professzor, Hideo Matsumato szerint az ,,őslakosok egy része belső-ázsiai markerű, azaz vérsavójuk olyan speciális immunanyag-megosztást mutat, amely Európa népeire nem jellemző"

Itt azért meg kell jegyezni, hogy az elfogadott hivatalos történészi álláspont szerint a magyaroknak és a hunoknak csak a történeti hagyomány - régi krónikaírók elképzelései - szerint volt közük egymáshoz. Az újabb megközelítések is legfeljebb annyit engednek meg, hogy a magyarok valamelyik későbbi hun törzsszövetségnek voltak a tagjai.

"A véleményem szerint vannak annak nyomai, hogy ázsiai származású emberek élnek itt, de erre nincs semmilyen bizonyíték Mark Theodor Bourrit írásán kívül" - írta az Origónak a témával évtizedek óta foglalkozó, a völgyből származó Bernard Savioz. Először a '40-es évek elején hallott nomád pásztorkodó bátyjától családjuk hun eredetéről, azóta kutatja a témát, már könyvet is írt belőle.

,,Szerintem teljesen elképzelhető, hogy a nagy népmozgás következtében hunok maradtak volna Nyugat-Európában, bár nincs erről véleményem. Egy kutatás mindenesetre érdekes lenne" - írta nekünk egy, a környéken élő szállodatulajdonos. Szerinte nem nagyon beszélnek a témáról, de páran láthatóan büszkék az állítólagos hun származásukra.

Bernard Savioz azt írta, hogy a völgyben sokan hisznek, sokan nem a hun származásban. Jelenleg az itt élők ázsiai származásáról próbál bizonyítékokat gyűjteni, mert szerinte ez lehet a legjobb bizonyíték. Kiszelyvel többször is találkozott a 80-as években, de arról nincs tudomása, hogy bárki kutatná a témát. Az Origo is próbált beszélni több magyar kutatóval, régésszel, de sem az MTA-ban, sem az ELTE-n, sem különböző múzeumokban nem találtunk olyan tudóst, aki foglalkozott volna a hunok völgyével.







Kiszely István: a svájci “Hun-völgy"

Link



Hunok egy Svájci völgyben

Link



Hunok a svájci Alpokban

Link



CSEKE GÁBOR: Mit rejteget a svájci "Hun Völgy"?

Link



A hunok titkos története teljes film

Link










 
 
0 komment , kategória:  Világjárók  
Csorba Győző - Válogatás
  2019-01-30 18:30:36, szerda
 
 







CSORBA GYŐZŐ VERSEI


Csorba Győző (Pécs, 1916. november 21. - Pécs, 1995. szeptember 13.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

Költészete a halál jegyében és a halál ellenében született. Életműve hatalmas napló, gyakran minden áttétel nélkül elmondott események sorozata, számadás egy élet és egy életmű értelméről, és számadás barátokról, társakról, valamint a magányról, a szerelemről és a természetről.


Link



Összegyűjtött versek


Link









AGGÓDÁS


Félve bocsátlak el, hogy fél napig
ne lássalak. Máskor nyugodtan
néztem igyekvő, boldog lábaid,
s figyeltem, amint lépted fogyva koppan.

A szeles égben álnokság lakik,
madár helyett gép szálldos ottan,
fene sárkányok úszkálnak a híg
vizek mélyén az átlátszó habokban.

Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek,
kicsit mindig sírok partjára csetlek,
(valóság lett e szürke frázis).

Mindig kissé az őr-emlékezetnek
adom búcsú-pillantását szemednek.
- Ó, lesz-e új találkozás is?

1944







ALÁZAT


Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szívemben, restellem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. -

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, - s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül -
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
- te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.







ALKALMI VERS


Október, koradélután,
kék ég, a lomb még zöld a fán,
olykor hűvöske szél suhan,
levél lebeg le lassudan.

Kék ég, az alját kőrideg
házsor-szalag szürkíti meg,
hűvöske szél felhőt sodor
a távol horizont alól.

Még mennyit meg kell mentenem,
mennyit szavakba öntenem,
megőriznem: ha nem leszek,
majd ők viszont őrizzenek.

Ez persze érzelgés csupán.
Levél, ház, koradélután,
szél, felhő, szó, én elveszünk,
és nem leszünk, és nem leszünk.







ALKONYAT A VÁROS-SZÉLRŐL


Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos
tetőkön szalad, száll, s a józan tetők
kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most
a város, mely ott ég a hegy-láb előtt
a tál-völgy ölében. - Tovább száll a fény,
fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg
- finom pír az arcon. Tovább száll a fény,
a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,
s tovább száll megint, és a mély elnyeli. -
A tárgyak homályos szivéből kilép
a fátylas sötétség. Siet, s meglepi
a földet; csomókban lapul szerteszét,
csorog mint a víz, és pocsétákban áll
a bokrok tövében, - s a jég-arcu hold
elindul hüs útján, fehér, nagy madár,
elindul hüs útján a vak fák alól.







APÁM ELÉ


Megyek lassan
apám felé
jutok talán
apám elé

Tejút porát
ő szemembe
földét én sze-
mébe verve

Apa mondhat
enfiának
az életről
új csodákat

Tapos nyilván
jó előre
kényszerűen
az időbe

De a fiú?
Jaj ha hátra-
nézve nézni
kell apára!

Fordított rend
hogy tudhatja
mit nem tudha-
tott meg apja.







ÁLDOTTAK AZ ÉJSZAKÁK


A nappalok s a fény merev
formákba öntenek.
Külön vagyunk, határaink
tiszták, nincs senkinek

velünk érintkezése. Mint
a sürgönypóznák, hogyha a
drótjuk szakadt, nem küldenek
s nem kapnak tétova

jelzéseket a tág világ
felé s felől. - Csak száz s nehány
kilométerre vagy, de ha
ezerre lennél vagy nehány

méterre, mindegy volna, mert
erős a fény és visszatart;
és nem jöhet közel
a messzi part. -

A nappalok s a fény merev
formákba öntenek,
de áldottak az éjszakák:
lágy kapcsoló-közeg

a dús sötét. Az ég meleg
és roppant nagy kosár,
és minket, mint ma-kelt
csibéket összezár

pihés ölén. A sürgöny-
póznának számtalan
új drótja nő, és érzem:
már nem vagyok magam.

S határát vesztett testem
és tested szétterül
a sűrű légbe, s itt vagy
a bőrömön belül.







CSAK A KERESZTEN


A szerető és szeretett
amikor izzó test a testen
a gyönyör bár lángot vetett
csak a kereszten a kereszten

Világraszóló talp alatt
holott egymást ölelni vélik
vinnyognak és jajongnak
a kénytelen kényadta kéjig







A CSÖND


Nő a zaj - A kifele néző
szem lassan semmit se lát
vagy fölszint kérget Pedig mennyivel
több a világ!

Szemet a csönd nyitogat
fület a csönd nyitogat
szájat a csönd nyitogat
úgy hogy megérje

A szikla zúgva omlik a virágra
hangtalan a virág növése.







CSÖNDES LÁZADÁS


A lazuló földet a nap fényes
kardjával vered,
síkos felhők akadnak a kényes
fák csúcsaiba.

Díszes Isten, nagy a te hatalmad,
pihe-lelkemet
ujjongások, bánatok, unalmak
szájával fujod.

Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:
lobogó tetők
kendőivel integetsz a távol
párái mögül.

Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:
a tiéd a kedv,
a tiéd a kín, s az unalomnál
te ásítsz nagyot.

Élek eztán mint a gép, s mogorva
közöny áradó
folyamain pálcaként forogva
csak hagyom magam.

Nem segítlek szolga-szorgalommal,
hiszen ellenem,
magam ellen tennék, és magammal
lennék oktalan.

Csönddel zúgom: terveid kohója
többé nem nyel el:
voltomat a bársony semmi óvja,
mint a holtakét.







DECEMBER


Minden jó, ha a vége jó.
Az év jó, mert jó a december,
a gazdag, ajándékozó,
kedves hónap, szép ünnepekkel.

Karácsony-táji álmaink
- cifrábbakat nem lát a lélek.
Fenyőfák díszes ágain
angyalhaj, csengő, gyertyafények.

Ilyenkor még a tolvaj is
föl - fölfüggeszti tán a szakmát,
szelíd lesz a goromba is:
előre emeli kalapját.

Most van a leg hosszabbik éj,
de most győz rajta épp a nappal.
Ebben segít, nyilván ezért
jön le a mennyből is az angyal.

Most összegzünk: siker, kudarc...
A mérleg mindegy, fő, hogy élünk.
S a számvetés nem hátraarc,
inkább hit, hogy följebbre lépjünk.

December, tél elő hava,
a föld fagyott, a szív melegben.
Az év csúcsa, az év java,
ó, víg, komoly, bundás december!







EGY SZÉP NAPON...


Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.







ELMÚLIK EGYIK NAP...


Elmúlik egyik nap a másik után
és már olyan napok
hogy nem tudom: az-e a több amit
hoznak vagy amit visznek

Hideg van ágyba bújtam
dunna rajtam vánkos fejem alatt
körülöttem szolgáló tárgyaim
a szék-szolga az asztal-szolga
a könyv-szolgák a papír-szolgák
az írógép-szolga a ruha-szolgák
ezek ringyó szolgák mindahányan
kik most hűséggel engedékenyen
alkalmazkodnak ízlésem dühöm
hanyagságom kedvem kanyargó
igényeihez
de éppúgy megtennék akárkinek

A legjobb volna szétperzselni őket
a féltékenység-irigység jegyében
a közelgő próbáltatás jegyében
amikor majd nem borul föl a szék
ruha és szőnyeg nem gubancolódik
a papírok se gyűrődnek azok elé
akik engem kihordanak
könyveim meg bizalmasaim
bizalmaskodnak bizalmatlanul
hozzájuk érőkkel s talán
a kettőnk titkait is kibeszélik







ESTI IMA


Akárkinek meg kell köszönnöm
akárminek meg kell köszönnöm
hogy jól végződött egy nap újra
hogy egy estét megint elértem
meg kell ezernyi ennek annak
meg kell a vérnek ereimben
meg kell a szívnek a vesének
a földnek és a levegőnek
hogy nem rengett nem tébolyult meg
a rendnek bennem s mindenütt kint

s reménnyel kell szemem behunynom
mert várhatom hogy a hibátlan
szervezettség hogy még tovább is
hogy reggelig szintén megőriz







ÉLETBŐL ÉLETBE


Meghalt a halál. Csak a szem-
látta a fülhallotta
dolgokat őrli szét
a vastörvényű
változás örök ökle

A lényeg él
él és öltözik egyre
váltja ruháit
tegnap emberi bőrbe
bújt ma ganaj-
túró bogár holnap levélként
ring egy gesztenye-ág-hegyen

Nincs félni miért
Lánc-szem sorsa az emberé:
előtte az élet
utána az élet
és benne az élet
életből jön
s életen át életbe megy ismét







ÉVSZAKOK


Egyik nap tél van, máskor ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.

Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.

Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.







HA MEGHALLGATNÁL


Milyen mesés meséket tudnék
Mesélni én neked,
Ha biztató, meleg sugárral
Ragyogna rám szemed.

Milyen derűssé tudnám tenni
Az álmos szép esteket,
Mikor szép homlokod havára
Az ősz bút festeget.

És mennyi friss reménykedéssel
Tudnék kiáltani:
Tavasz lesz, nyár lesz nemsokára,
Víg arcot váltani !

És... és... de jaj mit is beszélek,
Hiszen te messze vagy,
Nem ér, nem ér el hozzád vágyam
És hozzám a szavad.

Világok vannak közted s köztem,
Óh irgalmas nagy ég!
S megráz a sírás, összegörnyeszt,
Csak könnyem volna még!







HÓ-HÍVOGATÓ


De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe

Két karácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek

Hét álló nap havazna?


Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte

ami sajgott úgysem engesztelődne
Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna







IN MEMORIAM


Hulládat görgeti már a csobogó idő,
és nem tudlak siratni.
Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,
s a terjengő halál
alattomos vadvizeibe fulladott.
Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,
még csak nem is a magad mása vagy,
a magad szobra,
melynek meghitt vonásain szemem
kedvére bujdokolhat.
Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke
s konokul hallgatag,
csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. -
Másképp akartad bizonyára,
szerettél volna bennem szívósan megmaradni,
mint a bőrön a tetoválás,
hogy mikor már magad előtt se vagy szép,
légy sérthetetlen
valakiben, kinek a nyelve beletanult dicséretedbe.
Nem sikerült: nyugodj meg!
Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan
elfárad és megváltozik:
volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,
s mint egy idegen tárgyat,
hulládat görgeti már a csobogó idő.













KÉTFÉLE IDŐ


Igaza van az időnek igaza van
elfogadom eztán panasztalan:
csontig maró szél hóviharral
bőrt-égető forróság nyári nappal
szélsőségek vagy átlagok
mást nem kívánhatok

De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
nem amely kívül kedvel vagy riogat
a bőrt az arcot érintő
a törvényt tisztelő idő
mely házat építtet s nyújt még sereg-
fajta védelmeket

Nem ez az idő -
Csupán az számít ami benn
csöndben munkál de szüntelen
s csak metaforákban beszélek
ha ilyenre-olyanra térek
A Király-Idő mindenekfölött való
még a királyokon túl is való

Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
értelmüket fölfognia bármint szabad
Játszom én is komolytalan
rakosgatom össze gondtalan
de az idő az igazi rám se hederít
görgeti némán görgeti kerekeit







KÉSŐ KÉRÉS APÁMHOZ


Hanyattfekszel; a melleden
összekulcsolt két kezedről lemállott
a gyönge hús. Könnyen-síró,
apró szemednek nyoma sincsen.
Tudom, tudom,
hiszen tizennégy éve már. -
Bennem azóta hódító erők
bő-terebélyű fája nőtt,
harcoltam a sírásó-emberek
gonosz hadával, s győztem.
Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
roncsoltak el, szegény apám!
Most minden erőm hiúsulva,
elmetszve minden ifjú izmom,
s itt állok valakivel
égnek tárt arcod előtt.
Ugye látod?
Fehér, fészek-szívű leány.
Ő az, tudod, kivel reméltem
neked magot támasztani,
de szorgos, ügyes élők
gyorsan helyemre álltak.
Ugye hallod
elvetélt unokáid zokogását?
Élőnél lehet tehetősebb élő,
de halottnál nem.
Én csont-apám,
te mozdulatlan,
segíts a mozgók ellen!
Most visszabújok hozzád,
46
mint az öledbe bújtam,
amikor még együtt aludtunk.
Meredj a merénylők elé,
ellenkezésük törd meg,
nézz minket össze holt szemeddel,
ne szakadhassunk széjjel,
tetteiden az állandóság
bélyege: védj meg minket!
Szegény apám,
te óriási,
én csont-apám,
te győzhetetlen,
mutasd meg, hogy az apám voltál!







KODÁLY


Mikoron már a sírásók jártak,
s a gyávák rendre halálra váltak,
meg-meginogtak szintén a bátrak,
mikoron nyelv és torok már kiszáradt,
tetőgerendánk roskadt recsegve,
ablakainkat jég ökle verte,
sovány falatunk iszonyat ette,
sőt gyakran azt is szájunkból kivette,
mikoron a jó, erős bizalmat,
a bennünk élőt úgyis, ha hallgat,
nem bírták szóra semmi hatalmak,
s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:
a háborgónak, némán nyögőnek
fülébe vágott mentőn az ének,
hangja a kínnak, hangja az éjnek,
a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;
fülébe vágott forrón a hangod,
kiálthatott már, aki szorongott,
nevén nevezted benne a gondot,
előtte mondtad, amit végre mondott.
És lett az ország országnyi zengő,
hangos liget, nagy, mesebeli erdő,
s akár ujjongó, akár kesergő,
támadt szavad rá, erre, arra kellő;
támadt szavad rá borús, virágos,
szelid-zúgású és áradásos:
csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,
harsan a Psalmus, mesél Háry János;
harsan, mesél, csöng örökre most már,
mert véghezvitted, amibe fogtál,
s úgy mentél el, hogy megállapodtál
a múlhatatlan fényű csillagoknál.







KULCSRA ZÁRUL


Küszködnek régi álmaim
hogy álomnak maradjanak
de szét-szétzúzzák vágyaim
s a képet roncsoló szavak

Mondtam nekik kik féltenek:
sokáig már nem bírhatom
azt válaszolták: értenek
megjárna már az irgalom

Ám nem kapom meg semmiképp
A jószándék sovány vigasz
Ki egy határon túlra lép
folyton pőrébbé válik az

Végül csontig levetkezik
s lesz még az önnön ügye se
tűzzel földdel szeretkezik
és kulcsra zárul a mese







LEVÉL


A kék üveg fejünk fölött
széttört: valami rengeteg
ököl zuhant rá. Semmiség
ásít helyén, a sok cserép
a szélbe hullt, most ott kering,
s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk,
a sok lovacska fondoran
gőzöl, minthogyha mondaná:
ha már köd van, legyen nagyobb,
s játsszunk bújócskát benne! A
bokrok, mint robbanás után
kővémeredt bombák: szedett
águk szörnyűen szúr bele
a légbe. És a fák, a fák!
zörgő csontvázként állanak
egy nagy-nagy anatómián. -
Felétek, ott az agg Duna
partján, még barbárabb a tél.
Ilonka, gyenge arcodat
úgy óvnám s gyenge testedet!
Magam helyett e versemet
küldöm mint sálat és subát
s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor,
pajkos szemekkel nézz a már
valahol mégis rejtező,
győztes seregét szervező
tavasz felé...







MAGAMÉRT


A csöndből és békességből kiáltok.
- Kígyóvá lett a csönd s a béke.
Szelid napfényben látom a világot;
mutasd meg mennykövektől égve.

Űzzél magamba, s űzzél el magamtól,
ne leljek megnyugvást a földön;
kinőve a türelmes irgalomból
légy ostor, légy számomra börtön.

Szép emberi erőim sorvadoznak,
idézd meg a halált elébem;
büszke torony-bástyáim ingadoznak,
robajlón döntsd őket fölébem.





MENEKÜLNÉK


Menekülnék már rég,
de nyomomba jár
már ébren is,
álmomban is
a különös
fekete árnyék.
Ahogyan ő ölelt,
ahogy én öleltem
levegőt sem vettem...

Istenem...
mennyire szerettem!







MÁR NEM ODÁZHATOM


Folyton csak készülök: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben, mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.
Folyton csak készülök. - S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. - -
- Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.







MIT ÉR?


Törődjem-e még bármivel?
Érint-e bármi még?
Várjam mit rendre várni kell
vagy nincs értelme rég?

Zörögnek az üres napok
zörgésük jéghideg
Nincs mit beléjük rakhatok
hogy lenne jó meleg

Ha reggelente partra lök
a súlyos ébredés
mind súlyosabb tájról jövök
de poggyászom kevés

Halottaimmal álmodom
jó néhány napja már
Tán hozzájuk kívánkozom?
Itt minden por-sivár

Ám hol leszek ha ott leszek?
Élőimhez közel?
Náluk míg nem felejtenek
akad számomra hely?

Vagy ott is kongás vesz körül
öblös barlangi zaj
s a béke ott is elkerül
szelíd nótáival?

Kint hull a hó kertem fehér
bennem vastag sötét
Ha így ha úgy: mit ér mit ér? -
Ó irgalmas nagy ég!







MOZDULATLANSÁG


A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya, vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.

Hangok, miket a villamos
ver, vagy a döcögő kocsik,
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik,

úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
vizek tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.

A levegő most megmeredt;
nem lélekzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya, vagy a jég.









NEKED


Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rád néz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetéz







NYÁR


Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!
A terhes teljesség felé közelget.
Csírát sarjaszt a végső megalázás,
csontváz-sereg hódítja el a kertet.

S ez így megy minden évben rendületlen:
tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.
Ki látja ezt, és olvas a jelekben,
csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.







ÖNVÉDELEM


Ki szomoru vesztésre készül,
kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat.
Ugráltató önzéseimben
ne haragudj rám: szenvedés ül
mélyeikben. Lesz, hogy lekókadt
kedvem csak az emlék deríti,
s lyukas, megürült tenyeremben
ez lesz a minden.
És a tárgyak,
élők, halottak, jók és rosszak
majd testőrökként sorakoznak
mellém, mikor magamba látnak.

Baljós homályosság keríti
a sorsom szűkülő körökben:
toborzásommal jó sietnem:
mi lesz, ha az éj rajtam átcsap,
míg nincs elég fény a szivemben?







ÖREGASSZONY...


Milyen íze van nyelveden a szélnek,
te öregasszony,
s a napsugárnak a szemedben?
Nyilván nagy messzeségek öble bennük,
s ha lábod alól elfogy majd az út,
lakójukká leszel.
Nyár van még, de már nem az érlelő,
hanem a termő nyár ez,
a meleg fullaszt, és mellünkre ül;
valahol, valahol,
borús kertek ágbogai között
már lefelé botlik egy-egy levél,
s tudja a fa: jelez az ősz.
Te öregasszony,
kis öregasszony,
léted kinyílt a végtelen felé.







ÖREGEDŐKNEK


Saját számlánkra öregedni
senkit se rántani be
a göröngyösödő ösvény
pocsolyáiba gödreibe
csak hátra - csak átkiáltani
a tapasztalatokat
meghagyni mindenkinek
a maga-választotta utat
cipelni az egyre súlyosodó
ős-terheket
azt is amit az rak ránk
aki szeret
s elbírni hogy akit meg
mi szeretünk
viszonzásul szánakozó türelemmel
bánjék velünk
s bár szigorú irányban
löknek a napok
csak rögtönözni mikor
ránk nyílnak a pillanatok
látni hogy egyre inkább
a reggel célja az est
az esté meg a reggel
a többi más fölösleges
hogy szakállunk is ha növesztjük
csak arra való
mint a feltétlen megadást
jelző fehér lobogó







ÖREGEK


Hószakállúak, jóságos szeműek,
kicsi koromtól nagyapák,
kikben - úgy hittem - bölcsesség tanyázik
és minden bűbájt értenek,
hószakállúak, s kiknek nincs szakálluk,
őszfürtűek vagy kopaszok,
már azt is látom, mikor elmerengnek
a játszótéri padokon,
azt is tudom már (őszfürtű ugyancsak),
hogy nem a derű tündököl
arcukról, nem a békesség szemükből,
hogy a csonttalanná gyötört
test szégyene ad hírt gyáván magáról,
s azt is tudom: akad ma is
oktondi kisfiú, ki rám tekint úgy,
mint egykor rájuk én.







ŐSZI KÉRDÉS


Megtágul ismét a tömött világ.
Ágbogaik között egyre nagyobb darabokban őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél, szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel - lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz, vagy tán csak ülsz,
nem is figyelsz - szürke ború a szivedben, hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad, most itt tűnődöl egymagad -
ó, nem elég, ha szeretnek, hogy te szeress, az a fő
Sötét-hajú, mi lesz veled, ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet, száll a levél, a madár?







RÓZSÁK


Le kell vágni szépen
megtisztogatni kellőképpen

majd színben összekombinálni
megfelelő vázát találni

vázába vizet önteni
a vízbe sót is hinteni

a csokrot vízbe rakni
asztalon mutogatni

szármetszés vízcsere
ellenére is nyugodni bele

hogy néhány napra rá
kukába kerül a csoda-virág -

- A rózsatő és a szemét-edény
közt egyszerűbb utat is tudok én







SÉRTŐDVE


Szép út a csöndes út,
hol hűs homálya
sűrül a fáknak és
az ostobákba
nem botolunk bele.

Szégyenlem önmagam,
hogy még itt tartok;
s meglátom, s bánom is,
ha ember-barmok
bőgnek bambán reám.

De jön még más idő
a bölcsességé.
A lelkem változik
mély csöndességgé,
mint a nagy Óceán.

S az ostobák szavát
- színe se rebben,
elnyeli nyomtalan,
mint tiszta tenger
a hullát és dögöt.







SÖTÉT LESZ


Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,
a vaksötétben tompán ing az ágyam.
Fölébredtem, a testem, ez a rossz gép
fölébresztett; a zendülő magányban
alattomos hatalmak rontanak rám,
Védjem magam? ki ellen? ó ha tudnám!

Vak gálya úszom parttalan folyókon,
távol az élet, énfelém fonákját
mutatja csak. Zavartan forgolódom:
hogyan is történt? Aggodalmak rágják
húsom, - milyen bűvölt vidékre estem?
Fáradt lázakban fürdik béna testem.

Élek, még táplál szívem buzgó kútja,
de holtan sem lehetnék jobban árva:
mindenki alszik, jaj, anyám se tudja,
vagyok-e, és fia vagyok-e? - sárga,
beteg karján tán visz pár vézna álom,
de óvna-e, ha itt lelném halálom?

Ordítozok, vagy fölcibálom őket,
kik ébren engem féltenek, szeretnek,
és mondom majd a bárgyú ébredőknek:
ím, arcom, s íme, könnyeim peregnek,
- mit érne? látnám: bambán és riadtan
bámulnak rám, s nem aggódnak miattam.

Csak lassan-lassan térnék meg beléjük,
mint köd mögül kibomló kép. - De mindegy:
üres kesergés, százszor elvetélt ügy,
feküdni jobb s tovább hallgatni, mint egy
szorgalmas alvó, legfeljebb a múltban
kutatni, bent, e zárt és régi boltban.

Kik este éltek, mostan mind halottak,
s akik halottak, most akár az élők,
kik közel voltak, messzi elfutottak,
a messziek mellettem ülnek, égőbb,
frissebb szemekkel mint való-korukban,
élőbben élnek most, haló porukban. -

Aranka, édes, kis húgom, húsz éve,
húsz éve már! - az arcom is borostás,
vízbe estem és szelek fújtak, mégse
halványodtál, a képed mégse rozsdás,
szerettelek, s úgy érzem, egyre jobban, -
nőlsz bennem, mint az élet nől a magban.

Lány-néném szült, s te szégyen és fölösleg
voltál közöttünk, (most is említik még,
hogy mennyit ettél) - s én folyton kereslek,
mert az a rossz tűz lankadatlan itt ég
bennem, melyet halott kezecskéd gyújtott,
s tudom, tudom, hogy többé el nem oltod.

A halálból te voltál első lecke,
érthetetlen, de szörnyűséges mégis,
kisded tanár, tudatlan gyermekecske,
látod: azóta többet értek én is,
százannyit értek, s századnyit se félek:
mellem köré páncélt csavart az élet.

Mind együtt van, vagy együtt nincs, ki megholt,
emlékük is együtt ragyog szívemben. -
Halott kicsim, te kezdted el a bús sort,
apám és bátyám vert még így meg engem, -
ó, aki kedves, megmeredt kezével
jobban sebez, mint mások fürge késsel.

Sírásomtól a kórház folyosója
hogy jajgatott! fehér nővérek pille
főkötője milyen vigyázva, óva
szállott fölém, tornyos félelmeimre!
- Már spanyolfal volt apám ágya mellett,
és szólni sem tudott, csak könnye pergett.

Mikor temették, én otthon maradtam,
pajtásaim irigy szemmel csodáltak:
úr voltam köztük, úr módján fogadtam
szolgálatuk. - Bolond rang! ó, hogy áltat
ma is még: balgán hányszor, hányszor érzem
király-palástnak fosztó szenvedésem!

A számban furcsa ünnep-íz merengett,
s tömött emlékek csillogtak szememben,
a rokonok, kik akkor épp temettek,
osztó kezekkel jártak föl-le bennem,
sírás helyett fénylő öröm virágzott
kis arcomon, és már szívem se fázott.

Apró apám, de sokszor kellenél most,
milyen jó volna intésed, ha volna!
Aki apátlan nőtt, aggódva fél most,
hogy eljutott a súlyos férfikorba:
lépéseit mihez formálja, mérje? -
Könnyek közt telik tudása edénye.

Könnyek közt telik? - ugyan, ne siránkozz!
szónok-beszéd: élsz, napjaid szaladnak,
elértél végre a való világhoz,
lettél komoly gazdája önmagadnak.
Ez tán a baj? hogy nem jársz fellegekben,
hogy hasznos is vagy, nemcsak élhetetlen?

Melegért álmot érdemes cserélni,
de ha se álom, se meleg? - Didergő
óráim bamba hivatal fecsérli,
s körülkerít egy álnok ember-erdő,
s tőlem az álmot, meleget riasztja,
kedvem forrását eltömi, apasztja.

A nyelvemen villámos szók lapulnak,
s okos szavakkal kell megölnöm őket,
kápráztató-szép színeim fakulnak,
minden napom a halálból előleg,
(már nem sokáig! éltető szabadság,
szellőid nyúlós undorom dagasztják.)

Hová széledt a sok barát s a lányok
és az a lány, ki több volt mindeneknél?
Hideg helyükön zümmögő hiányok,
más-más hiány azoknál és emennél.
Kezem cél nélkül tétovázik, mint a
karó végére érő gyenge inda.

Soroljam el, kiket, s hogyan szerettem?
fölösleges: nem volna benne újság.
Egyformán játszunk mind ez ős szerepben,
és mitsem ér, akármi nagy tanulság:
tudott kövekben elbotlott a lábam,
s hány botlik el még éppen így utánam!

Rólad, kiről már oly sokat beszéltem,
rólad szólok csupán, - az életemben
ki hűvös csúcs voltál, s míg el nem értem
tehozzádig, szünetlen hegyre mentem,
azóta hullok, nől az éj köröttem,
s a kedves ég alig villan fölöttem.

Tudom: téged törvény bocsátott hozzám,
örömök, kínok nékem szépitettek,
e világ gazdag kincseit kobozván,
magad építve sorsom épitetted.
Döntést jelentett minden moccanásod:
kezed tartotta bennem a világot.

Tol az idő a sír felé - ma még tán
van annyi hely, hogy nyújtózzam, de holnap,
holnap talán belészorít, és aztán
a hullámok fölöttem összecsapnak:
elsüllyedek az öblös űrbe, semmi,
kis nyomaim a feledés belengi.

Porszem vagyok, de élek fontos ügyben:
a mindig-rejtély szépről szólni tisztem.
Békességes, de lázadó is egyben,
előtted e páros vakságba vesztem. -
Te összefogtál mély harmóniába, -
friss zendülés kelt lábaid nyomába.

Lám, jött helyedbe más; aranyhajával
oszlatta gondom terjedő homályát,
s aranyhajával máris messze szállal,
nem hallja szám marasztaló imáját:
fél-emlék, fél-van, már halott, de él még,
szólítom, s mintha magamban beszélnék.

Az Isten is fölszállt a távol égbe,
régen szívemben mindig megtaláltam.
Ma már az ujja csücskével sem ér le,
nincs háza bennem, s én vagyok hazátlan.
Hő lágyulások, gyermeteg melegség,
mily zordak az imátlan férfi-esték!

Ó, messzi lányok, messzi, messzi Isten,
az árvaság hogyan reámtekergett!
Jövőm fakó, akármi színre festem,
s a bő idő álmos folyója görget.
- Ágas borongás! van még egy halottam,
néz, néz merően, árnyékká fogyottan.

Mint vízbehullt, ha fölbukkanva éppen
mohón zihálna, s menten visszanyomják,
úgy jártam: a szakadt felhőjü égen
nap nem derült, más gyász emelte lombját:
apám után bátyám, kit úgy csodáltam,
akadt meg a hurokvető halálban.

Egy gyertyaszentelő utáni reggel,
jeges hajnalban ment az állomásra.
Aludni hitt: figyelt, és nem köszönt el,
de én az alvás partjáig kimászva
láttam tűnő hátát, amint a keskeny
ajtón kifordul, s új alvásba estem.

Nem múlt el még a február egészen,
és megtudtam: többé hiába várom.
Azóta nyájas emlék-napsütésben
áll bennem, mint legendás, hősi várrom.
Ó, hogyha élne, ő értene engem:
költő volt ő is, csak kissé ügyetlen. -

Három halottam és sok-sok halottam,
ki csak nekem halott, de másnak él még,
leskődtök a homály-öblű sarokban,
tudom: szerettek, s mégis, mintha félnék, -
jó társaim, suhogva nő a távol,
ahogy sodortok a szilárd világtól.

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,
száll, száll a fény belőle, mint a pára.
Hol támadott ez ordító üresség,
mely ráterült a gunnyasztó szobára?
Kóválygó árnyak mellemig merülnek,
s mint ólmos gondok, súlyosan megülnek.

Gazdátlan fekszem, s szállong, mint a pára
szívemből is a lassú fény: sötét lesz,
jaj, bennem is! Testem már nem határa
az éjszakának, s mily kártékony éj ez!
mint sót a víz, magába oldva hordja
a bánatot: halálos minden kortya.







SZERETNI SZERETKEZNI...


Szeretni szeretkezni
magunkról feledkezni
végképp megsemmisülni
végképp beteljesülni

Halálos magány ellen
magányos halál ellen
állatnál ostobábban
hinni poros csodában

Szellő gallyat se mozgat
az ég a földre roskad
a föld pokolra nyílik
aki él belehullik.







SZÓLALJ MEG BENNEM!


Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
nem törődsz velem, Istenem,
sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
bomba aluvó vízek mélyein.

Tornyosodik a bűn a szivemen,
és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
normáim elmentek veled,
nincs már külön a sáros és a tiszta -,
elkeveredtek bús hiányodon.

Szorongok, mint vihar előtt a föld:
lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe -,
minden dörgésnél rémesebb,
ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
- a halott anyák hallgatnak csak így.

Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
törődjél velem, Istenem!
mindegy: veréssel vagy simogatással,
csak érezzem, hogy van hozzám közöd.







TAVASZ


Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! -
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
- ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magányra kényszerültem -
itt állok most földúltan és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. -
Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
útmenti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kisérlem
szétszűrni. -
Meggyúlt a világ, s lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!







TESTI HÁBORÚ


Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.
A szomszéd pályaudvaron
mozdony szuszog, hessenti rólunk
az álmot, bár nagyon-nagyon
várjuk, kívánjuk. Szélütötten
fekszem, csukott szemmel, hanyatt,
s látom a fodros gőzt, dühödten
kapkodja szét a pillanat,
látom az ember szurtos arcát,
szemefehérjét, könyökig
tűrt ingét, izmos férfikarját
s a csillagok százezreit.
Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva
babrálja végig combomat,
s tovább, kerek hasamra mászva
zizgő ágyékomig halad.
Csönd van, fürkészek, mint ki lesben
szorong, a másik ágy felé,
félek, mégis hangokra lesve,
jelre egy irtózás elé.
Megjön, meg ám, elérkezik majd,
ne érjen készületlenül,
ne védtelent találjon itt, ha
ostromba fog kívül, belül.
Csönd, csönd. A másik ágy felől most
nyögés kúszik föl. Megmered
mozgó kezem, húsomba karmos
fájás hasít: elkezdetett.
Nyögés kúszik föl, szinte gyermek-
hangon, botló, szelíd nyögés,
szárnyai bágyadozva vernek,
űzvén a jótét békülést,
melynek talán már kedve volna
lassan mellemre szállani,
vigasztalóit hozva sorba:
tündöklő páva-álmait.
Nyögés csapkod, felszökve menten
a félsötétben reszketeg
térddel futok, halomra döntöm,
mi útba áll, az ingemet
megmarkolom: "Nos, itt vagyok már!"
- súgom csitítva, szinte sír
a hangom, és a másik ágynál
didergek. Majd megint, megint:
"Fáj? Itt vagyok már. Odabújok.
Engedj csak! Így jobb lesz talán."
Nyílik a paplan, tátva-tátog,
mint egy emésztő, ronda száj.
Mellémsimul, karomba tartom.
Gyöngécske testén át meg át
cikáz a görcs, vállamra hajtom,
becézem izzadt homlokát. -
- Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha
más lelket föl tudsz gyújtani,
más testbe, húsba, más tagokba
mért nem tudsz széjjeloszlani? -
Mellémsimul, karomba tartom,
szorongatom, mint legvadabb
kéj közben. Mégis: én a parton,
őt zúzza forgó áradat.
Megnyugszik aztán, melle békén
alszik kezemben, szép feje
fészket talál, nyakamhoz érvén
perzsel forró lehellete.
Mi lesz? - töprengek szívszorongva.
Már látom halva őt s magam
gyógyíthatatlan és mogorva
magányosság béklyóiban.
Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi!
- csap rá az élhetetlen érv,
s az éjszakát kezdem figyelni
nagyobb hatású érvekért.
De moccan. Földrengés ha készül,
borzong így olykor a vidék;
csak kímélő ijesztgetésül:
menthesse bőrét, aki fél.
De moccan: készül, készül, érzem,
az új irtózat, s nincsen út,
nincs mód kerülni semmiképpen
e szörnyű testi háborút.
Kitör? Szenvedni kell. Legázol?
Koszos ronccsá kell omlani.
Ellenkezésen és síráson
győznek konok hatalmai.
Moccan, könnyen végigvonaglik,
fejét csavarja, szája torz
nyögésbe fog, jajgatva csuklik,
vinnyog, mint kisded állatok,
fölrántja térdét, visszarúgja,
- akár a kéj, a kerge kéj!
Rálép a görcs, forgatja, gyúrja,
- ó, érthetetlen szenvedély!
Bújik, szorítom tébolyodva,
sóhajtok és káromkodom:
kezem között egy gombolyagba
a mérhetetlen fájdalom.
Rálép a görcs, zilálja, rontja,
foga csikordul, ingerelt
vadé, a kín sietve bontja
szép emberségét. Hirtelen
magához ránt: fáj, úgy szorongat.
- Csak fájdalmából lenne bár
e fájdalom, hogy hordhatóbbat
hordozzon ő is! - Meg-megáll
a hánykolódás egyre többet,
s hajó után a dúlt habok,
elfekszik lassan. Összegörnyed
a test, és félénken vacog.
Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt!
Csönd zúg. Az éjjel már alig
takarja ágyunk és a félholt
szobát, a pálma ágait,
a mennyezet lágyszürke foltját,
képemet arrébb a falon;
látom, a lámpát kint eloltják,
nesz sincs a pályaudvaron.
"Mi lesz?" - darálom egyre-másra,
s nem felel senki, én se rá.
Fogom kicsiny kezét, s vigyázva
elrejtem paplanunk alá.







TEVÉKENY ŐSZ



Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt

De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.







TÉLI ÉGBOLT


Szürkébe fehéret kevertek.
Szálas nyomai az ecsetnek
húzódnak át a tom pa égen.
M ikor látom m ajd újra k éken ?

Nézek a vedlett, nyurga fákra:
Így van jól - mondom - meg-megállva
" Közöny közönnyel párosulva,
élőre-holtra ráborulva."

Csak befelé, csak rejtve, bennem
ágaskodom ez inség ellen.
Hamu alatt bújó parázzsal,
soha riasztó lángolással.

Mert ez az egység úgy, ahogy van,
nagy rendet teljesít titokban.
S m egbomlanék, belé ha esnék
akármiféle idegenség.










UNALOM


Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel,
amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel.

El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap,
s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak.

Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak.
- A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad.

És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné;
nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté.

Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra,
és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva.

- Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s ungorkodva
feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna.









 
 
0 komment , kategória:  Csorba Győző  
Jó éjszakát kedvesem!
  2019-01-29 22:45:34, kedd
 
 







JÓ ÉJSZAKÁT KEDVESEM!


Egy örökzöld!


Jó éjt Kedvesem!

Link








Komár László: JÓ ÉJSZAKÁT KEDVESEM


Dalszöveg

Előadó: Komár László
Zeneszerző: Hárer Győző, Vécsey Ernő
Szövegíró: Hárer Győző, Vécsey Ernő


Jó éjszakát kedvesem,
Búcsúzom magától,
Búcsúzom kedvesem,
A nagy boldogságtól

Szép volt a nyár,
Jó volt a csók,
Kár hogy már vége,
Bár hogy is fáj,
Úgy érzem én még is megérte

Jó éjszakát kedvesem,
Ne nézzen most énrám,
Menjen el, ne lássa azt,
Hogy úgy reszket a szám,
Gondoljon néha-néha rám,


Szerelmes holdas éjszakán,
S ha egyszer visszatér hozzám,
Nem válunk soha talán

Szép volt a nyár,
Jó volt a csók,
Kár hogy már vége,
Bár hogy is fáj,
Úgy érzem én még is meg érte

Jó éjszakát kedvesem,
Ne nézzen most énrám,
Menjen el, ne lássa azt,
Hogy úgy reszket a szám,
Gondoljon néha-néha rám,
Szerelmes holdas éjszakán,
S ha egyszer visszatér hozzám,
Nem válunk soha talán

Jó éjszakát, jó éjszakát


Komár László - Jó éjszakát kedvesem - Videó

Link








Universal: JÓ ÉJT!


Dalszöveg

Zeneszerző: Bágya András
Szövegíró: Bradányi Iván


Jó éjt!
Holnap este újra várok Rád.
Szerelmem jó éjt!
Álmodd Rólam át az éjszakát.

Mint halvány fénysugár
A két szemem majd elkisér,
És vigyáz majd Reád az egész éjen át.

Még egy perc és válunk,


De így nem eresztlek Téged el!
Szenedbe nézek
És a karom közben átölel.

Engedd, hogy láthassalak
Még egy hosszú percen át.
Azután menj tovább,
Drágám, jó éjszakát!

Mint halvány...


Universal: JÓ ÉJT! - Videó

Link








Görbe Nóra (Linda) - JÓ ÉJT


Dalszöveg

Zeneszerző: Szikora Róbert
Szövegíró: Görbe Nóra


Jó éjt, Szerelmem!
Jó éjszakát!
Úgy búcsúzz tőlem el,
Mintha többé nem látnál...!

Jó éjt, Szerelmem!


Jó éjszakát!
Vigyázz álmomban is reám!
Most tényleg:
Jó éjszakát!


Jó éjt

Link








Hollós Ilona: JÓ ÉJT!


Dalszöveg

Zeneszerző: Bágya András
Szövegíró: Bradányi Iván


Jó éjt!
Holnap este újra várok rád.
Szerelmem, jó éjt!
Álmodd rólam át az éjszakát!
Mint halvány fénysugár,
a két szemem majd elkísér,
és vigyáz majd terád
az egész éjen át.
Még egy perc és válunk,
de így nem eresztlek téged el!


Szemedbe nézek,
és a karom közben átölel.
Adj még egy csókot most,
a holdsugár nem néz reánk.
Azután menj tovább,
drágám, jó éjszakát!

Már itt a holdas éj,
a séta véget ért.
A sarki óra tízre jár,
és mi elbúcsúzunk már.

Jó éjt!
Holnap este újra várok rád...
...drágám, jó éjszakát!


Hollós Ilona - Jó éjt!

Link








Neoton Família : ALUDJ EL!


Dalszöveg


Újra vége már egy napnak,
zajok, lármák elcsitulnak éjszaka.
Ablakok, mint lehunyt szemek
és mögöttük megpihennek éjszaka.

Aludj el! Én is ezt teszem!
Aludj el! Jó éjt, kedvesem!

Parkolóban mozgó ágyak,
kamionok félre állnak éjszaka.
Villognak a sárga fények,
üres taxik nem sietnek éjszaka.

Aludj el! Én is ezt teszem!


Aludj el! Jó éjt, kedvesem!

Órák halkan körbejárnak,
csöngetéssel nem zavarnak éjszaka.
A sok tv-t kikapcsolták,
alszik majd az egész ország éjszaka.

Aludj el! Én is ezt teszem!
Aludj el! Jó éjt, kedvesem!


NEOTON & Kócbabák - Aludj el (1976)

Link









Bartók Tibor: ALUDJ KEDVESEM!


Bartók Tibor: Aludj kedvesem! + Dalszöveg

Link
















 
 
0 komment , kategória:  Zeneszöveg  
Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet
  2019-01-29 21:00:45, kedd
 
 





Bogdán László: FELEJTSD EL EZT A VERSEMET

elfuserált variáció Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című költeményére


Felejtsd el ezt a versemet.
Minek tanulnál verseket?
Nemsokára már könyv se lesz,
határ se lesz, törvény se lesz,
feldúlt életünk széthordják
mohó ázsiai hordák.
Új népvándorlás kezdetén
mit érsz a versekkel, szegény?!


Bogdán László: FELEJTSD EL EZT A VERSEMET

elfuserált variáció Faludy György
Tanuld meg ezt a versemet című költeményére


Felejtsd el ez a versemet!
Minek őriznél könyveket?
Ha el nem veszted, elszedik,
barbárok bűnjelnek hiszik,
az atamánhoz beviszik,
vagy a vécére kiviszik.
Ha nem, hát úgyis elszakad,
megbarnul, porlik, elhasad,
madárként röpül el a lap.
A várossal együtt elég.
Nem lehet hazának elég,
kiad egy jelzős szerkezet!
Felejtsd el ezt a versemet!

Felejtsd el ezt a versemet.
Minek tanulnál verseket?
Nemsokára már könyv se lesz,
határ se lesz, törvény se lesz,
feldúlt életünk széthordják
mohó ázsiai hordák.
Új népvándorlás kezdetén
mit érsz a versekkel, szegény?!
Bolyonghatsz az interneten,
amíg még van!...Ó fertelem!
Elvész világod. Nem marad
Hely, hol meghúzhatnád magad.
Az új barbárság közeleg,
két lábra áll a rettenet!
Felejtsd el ezt a versemet!
Felejtsd el ezt a versemet!
Minek kellene vers neked,
ha irhádat nem mentheted,
hálózatodról is leszed,
elvadult, idegen sereg?
Tanulj köszönni csecsenül
és hálálkodni oroszul,
megalázkodni mongolul,
rizset kérni kínaiul,
hódítóid nyelvét tanuld!
Ne érdekeljen rím, se múlt.
A metafora rettenet.
Minek kellene vers? Kinek?

Felejtsd el ezt a versemet,
gyűjts inkább luxuscikkeket,
már amit meghagynak neked,
sóvár, rabló idegenek!
Gyűjts ágacskát, falevelet,
ha lesznek még falevelek,
ha marad erdő! Rengeteg
a pusztulás és nem ereszt
kiégő gyárak füstjele.
Végül már mindent beborít
az ipar mocskadéka itt
és győz Euró-Ázsia,
a borzadály, a mánia!
Felejtsd el ezt a versemet!

Felejtsd el ezt a versemet!
Hagyd kínjaid, interneted.
Tűzz fel a hegyre, míg lehet,
amíg még menekítheted,
ami vegzálások után
is benned, épen megmaradt:
búzamezőket, strandokat,
működő nagyvárosokat
képzelj el! Rózsakerteket
teremt újjá a képzelet.
És ezt már nem vehetik el
pusztító hordák. Kitelel
és megőriz a képzelet.
A könyv lehet-e menedék?
Felejtsd el ezt a versemet!
Inkább hazádul ama lányt
képzeld el és ne tétovázz,
ne cidrizz és ne totojázz.
Búcsecs, Királykő elkever,
a saját félelmeivel.
Messzire láthatsz: önmagadba,
lángol a jóság csipkebokra,
nem olthatják ki kazánok,
kirgizek, kozákok, tatárok.
Itt nem találnak rád soha!

És amíg te emlékezel,
a többieknek nem leszel,
s míg új világod tervezed,
szép lassan elfelejtenek,
vígan benépesítheted,
az újraköltött életed!
Tanuld meg ezt a versemet!

(1997. október 18.)







FALUDY GYÖRGY: Tanuld meg ezt a versemet!


Tanuld meg ezt a versemet
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reám
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet!


(Forrás: canadahun.com)


Link





 
 
0 komment , kategória:  Bogdán András & Bogdán László  
Csiki András
  2019-01-28 16:00:42, hétfő
 
 





CSIKI ANDRÁS


Csíki András (Nyárádszereda, 1980. november 27. -) erdélyi költő.

,,Fogadd szeretettel az írásokat. Írásokat, melyek hozzád, az Emberhez szólnak, hiszen a művészet nem lehet öncél, a művészeti alkotást ember hozza létre és embernek kínálja fel. A művészet ereje a kölcsönhatásban van, a versírás ennek a folyamatnak csak az egyik eleme, adj egy esélyt a verseknek, engedd, hogy megmutassák magukat, engedd, hogy dolgozzanak, mert a rövidre nyírt verssorok képesek hihetetlenül kitágulni az emberben; képesek megnyitni a teret és az időt; képesek ízt és illatot körénk varázsolni; képesek végteleníteni az egyszerit és eggyé változtatni a sokat; mindenre képesek DE! csak, ha részt vállalsz a játékban. Mert >én csak elmondom egy kicsit versben< minden bizonnyal nekem sincs többre felhatalmazásom."

Minden eddiginél nagyobb szükségünk van a Versre. Erről meg vagyok győződve! Az ultra-hiper( stb.)modern kor örvényében kapálózunk, sodródunk és ösztöneinkig vetkőztet minket a reklám, az információ és a digitális világ mocsarában fuldoklunk, egész életünket, boldogságunkat, szerelmünket tovább gördíti egy izgága ujj. Kifelé élünk, de úgy, hogy csontig vagyunk vetkezve, sómenek: púder, paróka és nyakkendő vagyunk.

Állj!

Az embert a tettei, hite, akarata, a szépség és tudás iránti vágya teszi Emberré. Ebben az Emberré válásban az Irodalomnak kiemelt szerepe van, sőt! Tovább is megyek: a Versnek kitüntetett helye kellene legyen / van ebben a folyamatban. A vers varázslata, a rövidre nyírt sorok gyönyörűsége - engedd Magad megkísérteni, mert a Nyelv ékszere a Vers!

Csiki András








,,Nézd csak, csendben lopódzik,
E kései órán a dal,
És mondani kezdi magát,
Magától, magában, suttogón..."



Link


Link

Link







ADD MEG


Mennyi a dolgom s mi jut eszembe,
Rímekbe vagyok magam is szedve,
A sorokhoz bújok e fázós testtel,
S Attilát mondom játszós kedvvel:
Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve...

Azután felmondom Adyt,
Mint gyenge fércet fölszakít,
Hogy különös nyár éjszaka volt,
S látom Csucsát, hol kóborolt,
Agyában a felrobbant zsenialitás,
A nyugati bálvány, s a keleti áldozás...

És Gyuri bácsit hallgatom, mondja, csak mondja,
Budapest, Firenze, Párizs: a szépség bolondja.
Ugyan hogy is maradna veszteg,
Az ember kinek az élet így volt a legszebb,
És lassan elindul és görcsöt old, hogy
...vérembe folyt a vörös telihold...

Aztán itt a város főterén a bronzszobor,
Ha arra járva köszönök, ő visszaszól,
Tudod, hogy a Nap barátja voltam?
De csak kijelent, mindig állítva a jelent,
Tintájába hiszen belefürdött a nagyvilág,
Hányszor álmodtam Dsuang Dszi-t tovább...

És jönnek, jönnek mindnyájan sorban,
Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, s onnan
Valami ősi tűztől szikrázó panteon,
Juhász és Illyés, magamból kikelve szavalom,
És így szabad ez élet, fölnyújtom két kezem,
Add meg hát nekem boldogabb énekem!

Csíki András - Add meg - Videó

Link








APELLÁCIÓ A LEGFELSŐ HIVATALHOZ


Pokolfenék e zord idő,
S időm titok maradt,
Kullogtam álmok útjain,
S nyirkos fal tövében ért a Nap,

S az alkony ismét elvitt,
S a hajnal újra csak meghozott,
Lopództam, féltem, hittem,
S kiben hittem hát meglopott.

Meglopott, meztelen csenddel állok,
Köröttem vad, féktelen vihar,
Hitem törvény, melyet megszegett,
A legfelső hivatal.

Ui:

Törött tükörképben él a remény,
De él, én azt hiszem,
S ami remény így megmaradt,
Valaki azzal tartozik nekem.







CSÖND VOLTÁL


Először a csend voltál.
Megfestett néma táj.
Út, mely megfutja a rónát.
Ösvény, mely hegyet vág át.
A csend voltál, minden forma.
Csönd, mely ráfekszik alkonyokra.
A visszatartott lélegzet voltál,
Leszálló ködben elgurult aranyfonál.

S lettél a suttogás,
Halk, csak sejthető kőalatti csobogás.
A gyermek fülbe mondott szava,
Mikor igaza van, csak még nem szabadna.
Olyan, kicsit gyönge, de megnövő,
Kicsit elkésett igaz, de megjövő,
Suttogás voltál, minden forma,
Suttogás alig tudtam róla...

Csönd voltál s lettél hatalom,
Reményem, kincsem, forgatagom.
Kiáltás vagy néha, mi messze zeng.
S összecseng a távollal, összecseng.
Olykor üvöltés vagy, iszonyat,
Mikor lelkemet dúlják zord hadak,
Máskor hangsúly vagy, őserő, nyomaték,
Szerelem, élet: reménység.







EGY FÉLIG ÍRT VERS


félbehagytam,
tán a felénél sem jártam,
nem folytatlak - mondtam,
s megálltam,
meg a tollal,
s meg a lélegzetemmel is,
elsőre gyönyörűnek tetszett,
gyönyörűnek, másodszorra is,
a csonka sorok,
s a megtépett mondatok,


a még ragtalan szavak,
a még halk szavú szózatok,
ahogy várnak, rímre várnak,
már örökké arra,
s mint befedetlen házban járó szél,
ahogy a csöndet fölkavarja,
majd beleolvasok ebbe az elkötött versbe,
nagy ritkán,
és csupán az élvezet okán,
egy csöppnyi fájdalmat keresve.







EGY SZÓRA CSAK


Egy szóra csak, ha még lehet,
jeltelenül múlunk, mint a képzelet,
hát hadd mondjam el neked,
milyen rövid ez a jelenet,
elég, ha lehunyod két szemedet,
évek rohannak el veled,
s meghozzák a kedvedet,
kisírni mind a könnyedet,
hát azt mondom jól teszed,
nincs ellene fegyvered,
ami elmúlik az eltemet,
s már nem látom a kezedet,
a végtelen ad fényjelet,
egy csillagba önti testedet,
s már hiába is szeretlek,
őrülten zúgnak a tengerek,
így tűnünk mi emberek,
így játszanak az istenek.







ELALVÁS ELŐTT


Most egy vers lesz,
S talán utána még egy,
Mert rímet kutatok,
Ameddig el nem vérzek,
Rímet Rád,
S erre a gyűrött Világra,
Rímet a csókodra,
Mit rácsókolsz a számra,

Mikor félve nézlek,
Ugye a jóságod marad,
Mindenféle módon,
Már megpróbáltalak,
Megpusztult a csend is,
A szavak éle csorbul,
Nincs kiengesztelt bánat,
Csak vers, mi rímet koldul,

Elalvás előtt,
Így fest az életem,
Egy-két versszak kész,
Gyere búj oda el velem,
Odakészítettem már,
Fényes, nagy egeket,
Pipacsszélű utakat,
Most kinyitok teneked,

Minden ajtót,
Hogy láss álmomba be,
Rímmel varázsold,
E rossz verset tele,
És mondd nekem,
Hogy a jóságod marad,
Félve nézek rád,
Vacognak rímtelen szavak.







EMBERIBB ALAKBAN


Kicsit odébb, kicsit el,
Kicsit homályosodni el,
Egy ágon csüngeni,
Messze-gondolatban,
Egy kicsit őszintébb,
Kicsit emberibb alakban,
Nem csak egy véghez vitt életben élni,
Félni kiáltástól és csendtől,
Remélni jót és jobbat,
Amit senki meg nem adhat,
Egy kicsit fel, egy kicsit el,
Ahol felocsúdhatsz,
És szemeidbe nézhetsz,
Tisztázhatod az egészet,
Ahol láthatod,
A világ így folyik,
Kezdi és végzi, vagy
Félbe hagyja dolgát,
Ölni jár vagy kurválkodni,
S közben köszörüli a torkát,
(hogy elmondja)
hiába hús és lélek,
hiába fáj, amit érzek,
hiába ez rendszer, ez törvény,
hiába bántad meg fajtád,
ez így lesz nélküled is,
veled is így marad,
hiába vagy (azt mondják) szabad,
nem választhatsz,
nem mondhatsz nemet,
nem léphetsz ki,
nem hagyhatsz fel vele,
pedig mennyi minden lehettél volna, TE.
Mondjuk a sarokban az a szekrény.
Ez a giccsnek beillő festmény.
Egy egyszerű vélemény,
mint ez a vers.







ÉN NEM HITTEM...


én nem hittem benne,
s most csodálkozok,
felhőkre ülök,
csak próbálkozok,
szelet lovaglok,
messze vigyen,
keresem-kutatom,
ki volt ilyen;
valami ősömnek,
- úgy sejtem -
nagy sara van,
abban, hogy a szívem
szíjazva van,
abban, hogy nem hiszek,
egyebet én,
csak a holdfényt,
ha elnyúlt
a szemed szélén,
csak a nyáresti csöndet
fontolgatom,
csak József Attilát
dúdolgatom,
én nem hittem benne,
de véremben van,
ájulni, suhanni
alaktalan,
szárnyaim feszítve
próbálgatom,
s József Attilát
dúdolgatom...







ÉRMINDSZENTI SOROK


,,Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít. ,,
Ady Endre: Szép, magyar sors

Kivel lehetne még
e pernye lepte földön rímeidet dicsérni,
megérezni szavaid lángnyelveit,
fogakat kitörő erejét;
élvezni mérgét, mézes selymét,
nyelvünket, kedvünket görcsbe rándító,
véget nem, nem érő, regélő-remélő,
szító-szakító folyamát?

Habzó számmal, csend poklával,
kivel fogok átkot mondani e fajra,
mely veszni tanul, mindég tudatlanul,
felső fokán a pusztulásnak;
szilánkokra törött éjszakákon
ki hint velem áldást e nép közé,
mely a bomlás gyönyörét zokogja,
árnyékát forogja időtlenül?

Ki fog velem egymást széttépő,
emésztő, émelyítő nászra kelni,
kaján vigyorú messiások térdéhez csúszni,
kúszni ki fog velem?
Ki siratja zokogásom, míg imát,
míg hazát felejtve búsulok,
sodró évek panaszát, halálnak halálát,
ki mondja fel velem?







FEKETE


,,...nem a fény festi a fekete színt,
karcsú sugárecsetével, nem:
fekete az anyag rejtett lelke..."
Babits M: Fekete ország


Hiányzik a csillag az égről,
mély fekete éjszaka bömböl,
felsír, mint utolsó vétek,
az Isten - kivel egyetértek.
Az Isten, kivel egyetértek,
Felsír, mint utolsó vétek!

Fekete földtől mocskos a köröm,
fekete országba beletöröm,
szenvedj, hisz szenved a világ,
fekete könnyeket hullatok rád.
Fekete könnyeket hullatok rád,
Szenvedj, hisz szenved a világ!

Bolondom, fekete kórság őrjít,
Fekete tűzben a remény ég itt,
Akarom, tudom, nincs más válasz,
Fekete vizeket, hogy árassz.

Fekete vizeket, hogy árassz,

Akarom, tudom és nincs más válasz!







FELRÖPÍTETT MADÁR


A Gyalui havasokban barangolva


az én versem szabad,
nem kötik szótagszámok
és nem kötik rímképletek sem;
az én versem szabad,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason;
minden elvétett szava
sebhely rajtam,
melyet csupán ezért,
én ki nem törölök,
melyet csupán ezért,
én ki nem felejtek,
így hát ég és tüzel,
alágyullad és fáj,
időm végezetéig,
és lehet azon is túl,
lehet még azon is túl
csontig hatoló fájdalommal,
emberi mértékkel nem fogható,
gyönyörű fájdalommal;
az én versem szabad,
de tisztelem a hexameterek őreit,
s a szonettek lovagjait,
a mértéktartókat,
kik kottafüzetből zongorázzák a szavakat,
akik a kozmoszt éneklik így
és minden évszázadot,
a verslábakkal dalolókat,
a szigorú sorokban sorakozókat,
de az én versem nem ilyen;
az én versem sziklaszélre álló ember,
ég felé emelt, kitárt karokkal,
az én versem távolba néző gyermek szeme,
az én versem az ösztön homályos morzejele,
az én versem szabad,
azt foglárok nem tartják nyugton,
azt falak nem őrzik nyirkos hűvösükkel,
az fölröpül és iránya nem tudható,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason.







FINOMAN ÁTHAJOLSZ


teremtett lélek
nincs a fák alatt
a vers kigyúl
és felszakad
rég jeges csend
alól s a parkon
kék az alkony
finoman áthajol

hófátylas bolond
szél matat csillan
szikrázik alant
árnyékot rajzol
melleden vagy
mint a havazás
meztelen mennyei
áldás és kegyelem

s ahogy anya szült
sétálsz a fák alatt
a vers kigyúlt
és felszakadt
a jeges csend
alól s a parkon
kék az alkony
finoman áthajolsz










GÖRBÜLET


Vagyok izzó kikelet,
Szétmálló csend,
S neked a szerelem,
Aranytalizmánja.

- Szavad ne feledd
Vagyok, mi bent rekedt,
S kívülre kívánkozik!
Egy mostoha világba.

Test vagyok, árva,
Egy bűvész mutatványa,
Egy gödör mélysége,
Egy bagós rossz szokása.

- Szavad ne feledd,
Akárhogy tereled,
Kiadja végül,
És maradék nélkül, a hitemet,

Keveset hagyok?
Az őrület vagyok,
És magamnak keresek,
Nyughelyet, aztán

Kísértet vagyok,
Ritmusa tört dallam,
Görbület vagyok,
Kettészakadt falban...

Halkan járok,
Azután nem vagyok semmi,
Felejtés vagyok,
Nem emlékszik senki.










GYERE


Gyere még,
akár a tél nyomain,
várlak még,
szárnyaim leeresztve,
szemeim szegezve a horizontnak,
gyere még,
unott arcoddal,
mosolytalan hiúsággal,
gyere még,
sajgó igazság,
te örök lét,
nyomasztó nyomorúság,
gyere még,
hogy boldogtalan legyek,
lássam az utat,
amerre nem megyek,
gyere még,
már úgy se szép,
se ártó,
se fölkavaró,
csak a volt ideje van,
s lesz még,
gyere még,
ints, mintha kínt nem adtál volna,
gyere még,
talán várlak,
ahol látom még az árnyad,
ahol kísértem magam,
fojtón és hasztalan,
ahol a szívem zuhatag,
gyere még,
más kincsem nem akad,
csak a színfalak mögött a színfalak,
ahol tovább és tovább kell lépnem,
ahol mégis ugyanazt érzem,
hogy gyere még,
sírj könnyes két szememen,
épp úgy, ahogy én is teszem,
ha fenyegető létedre gondolok







GYERE MONDD VELEM


Gyere mondd velem,
Szeretem, szeretem,
Táncolni izzó késeken,
Inni a harmatot bor helyett,
Üvölteni, hogy EMBEREK,
Lélegzetem fojtani vissza,
Menni, menni mindig csak sehova,
Tűrni, tűrni az ég pereg,
Esőtől fekete fellegek,
Zúgnak fölöttünk a fák,
Csak mondd, mondd tovább,
Hogy szeretem, szeretem,
Őrülten, ész nélkül, részegen,
Ha kést szúrsz belém,
Töviskoszorúm diadém,
Ha szívem szaggatod,
Rongyaim fátyolok,
S ha könnyezem,
Csak a gyönyört élvezem,
S kietlen tájam a mennyország,
Hát mond, mond tovább,
Hogy hiába nincs időm,
Vég nélkül köpködöm,
Akit érek, mert csal az álmon,
Aki felel, hogy jobban fájjon,
De a láz smaragd-csillogás,
De a mérged csak áldomás,
S addig mondom, hogy szeretem,
Amíg elhiszed nekem,

Hogy üveggolyóm a világ,
Tintám a kéklő tenger,
Szárnyaim az angyaloké,
S én rejtve vagyok







HAJDANÁN


egy kert sarkán
átcsókolt délután
pokróc-szerelem
nem emlékszem
de hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
az ilyen fület zúgató
talpig-tisztaság
ami homlokegyenest
vezetett át a mennybe
fiatal-játék
a vágy igyekezete
mit hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
piszkos lábakkal ölelkezni
egy velejéig szerelmes orgián
ontani egymást
egy kertsarkán
átölelt délután
tán valótlanul
de beteljesülten
suhogó lombok alatt
csiklandó füveken
pokrócról lelógó élvezet
megvezetett üdvözülés
kergetett
mert hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
ott hagyni lomjaink
ahonnan menekül
ki ép ésszel bír
az a csöppnyi pír az arcodon
de gyönyörű hír
mikor kivágtuk
megfestett világunk
kézen-fogott-papírembereit
amit még hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
egy kertsarkán
átölelt délután

gyökeret ereszteni
csak az nem sikerült







HAJNALI FOHÁSZ


Istenem! Add meg az elmém tisztaságát,
s hogy szembe köpnöm ne kelljen magam,
kávégőzt, a reggel gyermekhangját,
Istenem, hogy ne legyek mindég nyugtalan!

Mert gyönge vagyok látod, kiterítenek,
büszke arcokkal hajolnak fölém,
kik bőszen s bőséggel eretnekek,
s kik ejtőznek a Nihil kénszagú ölén.

Valami daccal, nem bánom, vad haraggal
vértezz engem, segíts vagy elbukok!


Igéd a szívembe hasztalan csal
annyi vesszőzött, végenincs varázslatot.

Csupa összekuszált képet látok, időt,
mi vonszol csak, és tűrni kénytelen.
Lelkemben csillagutak vágya nőtt,
miért a földön járni vagyok képtelen?

Istenem! Add meg az elmém tisztaságát,
s hogy szembe köpnöm ne kelljen magam,
gyermekeim édes hajnalhangját,
s hogy életük ne legyen ilyen nyugtalan!







HAJNALOK ARANYPAPÍRBÓL


Jaj csupa dal van,
Akaratlan akarom

Legyints rám: bolond!
A szokatlant is megszokom

És jajgat csupa jajjal,
Aki hallja, aki hallgat,
Csupa-csupa hajnal,
Csupa aranypapírt bontogat,

És én

Ide-ide várom,
S aki elsőnek jönne,
Arcára ráfolyna
Egy második könnye

És csupa-csupa dallal,
Üdvözül a kettő,
De harmadszorra ő jön,
A szívemet szerető,

És csupa-csupa dallal,
Én istenem, kikiáltom,
A világ hadd forogjon,
Én ezzel s így szolgálom,

Akármennyi dal van,
Akaratlan akarom,

Legyints rám: Te bolond!
A szokatlant is megszokom.










H A R A G U D J


haragudj rám,
nem kicsit, nagyon,
na haragudj hát,
különben elhag yom
magam s ki tudja mikor,
térek észhez,
ha észhez térek még,
haragudj, haragod
sosem lesz elég,
és mindig újra kell,
bármilyen nap jön,
akármi múlik el,
levegőtlen úgy a lét,
ha nem érzem haragod,
s dühöd fedélzetén
a féltést s szerelmed
röntgenképeit nem láthatom,
haragudj rám,
nem kicsit, nagyon,
na haragudj hát,
hadd legyen,
dühödt pecséttel életem
élet, szerelmem szerelem, [
reményem reménység,
hit és sohasem kötelesség,
haragudj, haragod legyen
mind nagyobb,
jöjjenek villámmal zivatarok,
és ne állj meg,
békében sose hagyj,
szemeid sötét árkokban,
így maradj,
így lesz életem élet,
higgy nekem,
mert haragod éltet,
riadtan kémlelem arcodat,
és dühöd, ha feltör,
bennem frissült vér zubog,
érzem, hogy élek,
hogy van a föld, az ég
és vannak csillagok...







HOGY LEHETNE SZEBB?


Sötét szobában fekszünk meztelen,
se ágy, se szék, se függöny, semmilyen
kellék, kacat, díszlet, csak elnagyolt
falak közt szívunk nehéz téglaport.

S a huzat, mint álmot seperne ki,
míg az éjszaka szurkos lapjai
alánk terülnek, rajtuk csillagok:
öledben fényük örvényként forog.

Élet ez, élet? Csóré ideák
tartják a létezés fő - s közfalát.
Szerelmünk mégis, hogy lehetne szebb?

Élet ez! Szép szívedből lobban át:
kezdet, köz és a végezet gyanánt.
Szerelmünk mégis, hogy lehetne szebb?







IDE


ide azt írom: szeretlek,
ide nem fér már más,
ez a füzet széle,
ez a világnak a vége,
de még elkapom ezt a szót,
ezt az egyet,
ezt a legegyszerűbbet,
amit naponta
elmondok, kimondok, fölmondok,
ösztönösen -
tudod milyen kevés van ilyen -
lehet ez az egyetlen egy,
ez az egyszerű,
amibe mégis beleizzadok,
akár ha súgom, kiáltom vagy kijelentem,
vagy csorgó verejtékkel
a füledbe lihegem,
ha elmosolygom magam,
vagy véres komolyságot zúdítok,
hideg vízként az arcomba
mindig, még mindig
patakok indulnak el a hátamon,
összes fogam metsző fájdalommal lyukad,
füleimbe beleordít a gyárkürt,
kitépik végtagjaimat a betűk,
belenyomorodom,
öklömet rágom,
koponyám ketté válik minden szótag után,
és biztosan érzed
húsom perzselt szagát,
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
és kigúnyollak mulandóság







AZ ISTEN KÍSÉRTÉSE


Lehet bár szürke ég,
S alant a fekete föld,
Lehet rút, kormos éj,
Szalajthatsz vak gyönyört.

Lehet e sorok végén,
Büdös csatornaszag,
Lehet pár balga perced
Besúghatod önmagad.

Tudásod sűrű moslék,
Végtére mit sem ér,
Istentől fél az élő,
S az istentől remél.

Kegyelmet, pénzt és nyaklót,
Nevére hírnevet,
S ő híven, hűen adja,
S utána jót nevet.







JÁTSZANI ENGEDJ

Weöres Sándornak


Játszani, játszani engedj,
ringat a dal teli álom,
árva az égben az Isten,
kívül a szív a kabáton.

Futnak a, futnak az évek,
ostroma készül a vágynak,
árva a földön az ember,
nincs tere lopva, ha játszhat.

Mégis a, mégis a játék,
dallal igéz ez az álom,
túlhevül arcon a bánat,
álmodom így sose bánom.

Játszik a, játszik a vérem,
loccsan az égi patakban,
földre varázsol az élet,
játszom én ember alakban.







JÓ ÉJSZAKÁT KEDVESEM


I.

Jó éjszakát kedvesem,
A végére már nem lesz szükséged rám,
Ott, a mennyország kenyérfái alatt,
Ott, a sötétkéken közelgő óceán vizén,
Már nem fogom a kezed,
Hogy elkísérjelek a Napot rejtő partokra feküdni,
Ezen túl a csend, a sejtelmes óriás,
Mint szigorú egyenruhás, suhan végig éjszakáinkon


II.

Bocsáss meg, ha bántottalak,
Mikor betörték ablakomat lázas látomásaim,
Mik engem is ugyanúgy félelmeimmel hagytak,
És ugyanolyan szeretettel tagadtak,
Csak azt rótták rám, hogy tanuljak test nélkül szeretni,
Az értelmek, és elmék viszonyait kilesni,
Szeretkezni a mélybe fúlt ideálokkal


III.

Érzed? A nézelődök ellopják az éjszakát,
De nekünk szerelmünk után újabb és újabb háborút kell vívni,
Még jó, hogy bátornak nem kell maradni,
Csak szomorúnak,
Hiszen a hajnal őszinte órái sosem jönnek el,
Hiába sietünk az időnknél is jobban,
A bohóccipők között is lassúak vagyunk


IV.

Nézd, meghalnak a szeretett helyek,
Indul a föld s az ár, vulkántűz lobban fel az ég alá,
Elrejtenek a láthatatlan kezek,
Hol vagy most, s veled szeretteid, mostoháid és árváid,
Ígérgető suttogásaik minden felé,
Könnyeink is sírnak és egyre gyávább, ki bátortalan,
Szitkozódva ébredünk fel, de mást sem merünk születésünk ellen


V.

Csalfa mosolyod mögül,
Csak a lábad hagyod a takaród alól szeretnem,
De örömmel teszem,
Hiszen a dolgom szeretni azt, ami őszinte és meztelen,
Ami nem isteni, csak véletlen ragyogás életünk átkozott árvizén,
Amit fájó kedvességgel szültek szeretőmmé az igazat toborzó hajnalok


VI.

A szél nevét hiába kiáltod,
A kihaló város alakját viseled, rémült vagy te is,
Ahogy a minden, ahogy a percek,
Nekünk nincs hibánk kedves,
Mi örökre vagyunk fájdalmunkkal,
A poklok bal oldalán ülve, a villanykörték halálát nézzük,
És csak kesergünk, hogy a tüzek földjén az ártatlanság nem lehet fehér


VII.

Vak álmaimban őszintének látok egy-egy hajnalt,
A tükrökön visszacsillan a nyíló napsugár ártatlansága és meggyőz,
Minden fegyvernél jobban,
Nincs áldozat, nincs vér, nincs fémzörej,
És a reggelit te hozod az ágyamig,
És mintha arcodra a mezők szépségét is rávetítettem,
Olyan kívánatos vagy


VIII.

Ma is lennének napok szeretni,
Bolyongani a vértizzadó szigetek fátyolán,
Hol a köd s a kitavaszodás elválaszthatatlanul szorítja egymást,
De milyen meddő gyarapodás,
Ahogy tőlünk sem volt soha külön a jégverte pirkadat,
A május vissza-vissza néző gyermetegsége is
Éppúgy szólítja esténként az Istent,
Ahogyan mi


IX.

Ölelésünkbe beleszorultak a csak félig kitöltött órák,
A szadista jelszavak,
Kedvesem, csak máig kívántunk szerencsét,
És a holnap már későre jár,
Nincs helyem, hogy megosszam veled,
Nincs mivel rád gondoljak, békém,
Vadak és harcosak napjaim,
Hát úgy akarj engem, hogy csak a világon átszűrve szeress







KEVÉSKE ÜNNEP

,,...a társadalom szabta keretek között élünk" Apám


Mit tudsz csinálni mást?

Felkelsz és újra jársz.
Van negyedórád Isten és Hivatal között,
s a pártokhoz - hál' isten - nincs közöd.
Kevéske ünnep, egy-egy lusta nap,
életed, sok mással, egyformán szalad.
Középosztály? Milyen kasztba, kalodába illesz?
Elégedett vagy? Viszonylag. Rá is legyintesz.
Jó könyved legyen, pohárka friss söröd,


szeressenek páran, szekered (így-úgy) már elzörög.
S hogy annyi fene eszi az embert (?), téged is;
kivizsgálás: a derekad, de rogysz majd térdre is.
S hogy annyi fene eszi az embert? Tenni mit lehet?
Míg mosolyod viszi a gyermeked,
felkelsz és újra jársz - mi mást tehetnél,
mást mit is tehetsz?







KEZEMBEN HOSSZÚ KÉS


Kezemben hosszú kés,
És így vagyok nyugodt,
Mindenhol repedés,
Az Isten elhagyott.

Vagy itt se volt nekem,
Sorsom bizonytalan,
Markomban végzetem,
Sehogy sem oktalan.

Bilincsel minden ujj,
Nem szökhet el sehogy,
Sok színes, nagy lebuj,

Élét koptatva fogy.
S rímet így vág, ha van
Díszít'ni halk szavam.







KÉJ


csak Trükk és Ösztön,
szeretni ennyi csupán,
a Kéj hatalom, színes
Varázslat, mi körbejár, körbevesz,
eltitkolja Lényedet,
Fény oszlopok dőlnek rád,
Sugárrá válsz, önmagad átható Pillantása vagy,
ahogy egybefonod Eszméletlenséged az Eszmélettel,
ahogy Tested egy másik Testtel - ami nem Anyag,
csak Üzenet, halk szavak- Emberfeletti Erővel ölelkezik,
egy Világnak képzelt Föld felett,
ahol elfolyunk, mint a Víz,
és elfogyunk, mint az Étel,
ahol a Levegő ritka,
enged a Gravitáció,
és Mi jól esünk Egymásnak,
mi, az angyalokból csak a szárnyak,
kik a Nap felé szállunk,
és Hamuvá válnak,
egy Örök Időben,
gondtalanul, boldogan

(meztelen válladon ébredek,
és csapzott vagyok,
és jól esett)







A KÖLTÉSZETRŐL

,,...a szép nem meddő eszmény, hanem az élet legnagyobb erőfeszítése."
Márai S.


*
mondd csak!
mondd csak azt, hogy céltalan,
divatjamúlt és hasztalan igyekvés,
lődörgő képzelet,
képzelgés, mely játszani engedett,
akár a táj, a tér a tónusok,
bármilyen egekbe fúrhatod arcodat,
az alfánál tovább kicsivel sem vagy,
csak az erőlködés s az akarás marad,
s a cél, a cél, a cél a horizont vonalán...

- védd magad!

minek hazudsz a csúfságra álcát,
hideg szemekbe csillagot,
minek kaparsz a rothadásnak sírhelyet,
s a fénynek ablakot?

minek vezetsz az elvekről listát,
elvész a szó sok jaj között,
minek költöztél emberi testbe,
ha csak az ideákhoz van közöd?

**
egyenes út a végzet, föl minek díszíted?

***
a bőr színe,
a húsé - ahogy haladok,
a csontoké, s a csontokon
lilába hajló cafatok,

hol mély,
hol egészen halovány,
torlódó gyönyör, vagy
lakattal zárt talány,

és ismétlem,
ismétlem magamat,
szavalom és
rímelem a szavakat,

mert szépet,
szépet, szépet akarok,
bármilyen valóság fölé is hajolok,

csak a szépség,
oldja meg ereim,
ezért a vers is,
látjátok feleim...,

hogy porladunk...

de a bőr színe,
a húsé - ahogy haladok,
az inaké, az izmoké
s a hajlatok

grafitszürke satírja,
milyen gyönyörű,
szívemet koptató
köszörű...,

mert elhasznál,
elhasznál a szépség
- módfelett,
de szépség nélkül,
vessző sincs, sem ékezet..







LESZEK A BARÁTOD

Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled

sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom

ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret

S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem

ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod

aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás

csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké

de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.





:

A LÉLEK KIÁLTOZIK


No hát hidd csak el,
Mikor az élet vesztegel,
Vagy zátonyra szaladt,
Jéghegy szelte ketté,
Sehogy sem áll össze eggyé,
Darabokban teng,
Cirkusz van: magasan leng,
Nincsen háló, mi megfogja,
Nincsen erő, hogy megtoldja,
A perc kocsonya-dermedt,
A lejtő meredek s a csendet is
Átpréselted már, és semmi
És semmivel, sehogysem talál,
No akkor a lélek kiáltozik,
Már nem hasonul, átváltozik,
Egyetlen, üvöltő szájjá.







LÉPTEIM EGYMÁSUTÁN


Úgy jöttem hajnal sem volt,
Ha úgy tetszik - csak éjszaka,
S aki rám nézett furcsán meredt,
S nem volt hozzám egy jó szava,

Lépteim egymásután csak,
Egyenként félméter álom,
S én folyton csak visszabámultam
Az Istenre a látóhatáron,

Mellettem az idő pergett - láttam,
Másodpercek temetőjén át,
Megállni nem volt miért,
Mögém senki sem állt,

Csillagfény nem volt csak sötétség,
Mély, eleven, nagy sötét,
Porfelleg nőtt mögöttem egyre,
S előttem nőtt a messzeség,

Csak mentem egyre hosszabb útnak
Mindegyre legelső méterén,
Az úton, minek fele álom maradt,
S másik feléből lett e költemény.







MÁSODSZOR A TORDAI-HASADÉK FELÉ


Ahová nem lát még a szem,
Csak a láb visz,
Mert tudod, hogy a szépség rejtőzködő,
Arra tartasz most,
Számolsz a hideg széllel,
Számolsz az esővel,
A járt utak végével
És mész, kutatni a vant,
Tagadni a nincset,
Kincsre lelsz - tudod,
Bizonygatnod nem érdemes,
Aki hisz az megtalálja,
Aki nem, az keresheti,
Orra elött sem fogja meglátni,
Szemeit kiszúrva sem fogja megtalálni;
De téged visznek a lábaid,
Biztos irányba,
Kétség és megállás nélkül,
A viszontlátás izgalmával,
Farkaséhes szemekkel,
Minden hangra kiélezett füllel,
És ablakot vágsz magadon, jókorát,
Beengedni a fényt,
Mely napszakoktól elválva szikrázik örökké,
És már ott vagy,
A Hesdát zenél,
S a sziklafalon örömöd magasra kúszik,
Egészen, egészen magasra,
Egyenest fel az égig.







MERT TUDOM, HOGY SZERETSZ


Mikor mellettem vagy,
Fénybe olvad a világ,
Boldogabb testben élek,
Ringatnak képtelen csodák,

Mintha álom szövődne,
Olyan minden perc,
Forró nyár a tél,
Mert tudom, hogy szeretsz.

Olyankor angyalok vagyunk,
Időtlen boldogan,
Halhatatlanul,
Mert itt csak élet van.

Gyöngyfényű élet,
Melyet boldogság őriz,
Múljon hát minden el,
Csak te, örökké őrizz!

(Mert tudom, hogy szeretsz,
Mindenem vagy, amim lehetsz,
Véremben folysz, ereimben lüktetsz,
Szívemben is feldobogsz: mert tudom, hogy szeretsz.)







MINDENT TUDOK


,,Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok."
Francois Villon: Apró képek balladája
(ford: Szabó Lőrinc)


Mindent tudok hát drága herceg,
Minden nap velőmig izzadok,
Elcsüngök sarlóján a Holdnak,
És ennyi csak, mit magamról mondhatok...

Minden reggel fölkelek hát,
És örömmel köszönök jó napot,
De a jóság kigyérült előttem,
És ennyi csak, mit magamról mondhatok...

A szemét? Szemlátomást nő,
De a szívem is hízik s lesz még nagyobb,
És belekövülök majd az útba,
És ennyi csak, mit magamról mondhatok...

Tudom én, hogy nem jó ez így,
A parázs felizzik a jég alatt,
Herceg! Minden tudások vége
A haldokló akarat...







MINDENT VERSBE


rejtem s fejtem
- mindent egyben,
élő vagyok,
élhetetlen:
jóra s rosszra
egybe tettem,
szívem, szavam
feletettem,
mind a versbe
bevetettem,
mindent versbe


felejtettem;
hívok mást is,
cselekedjen,
kétségemnek
ne engedjen,
ahogy lehet
úgy szeressen,
egyenetlen
egyenesen;
kérdéseim
felelgetem,
lomha álmod
terelgetem,
nagy vesztünkben
el ne vesszen,
engem áldón
betemessen,
áldomásom
hadd lehessen,

h a d d l e h e s s e n
k ö n n y ű m é g !







MINTHA ELLENSÉGEK


én drága barátom
hűtelen barátom
mért lettünk ily olcsók
olcsók miért lettünk

szívvel feketézünk
emlékeken győzünk
metszünk egymás nyakán
egymás nyakán metszünk

zablánkat harapjuk
zsebeljük a múltunk
isszuk a sok mérget
sok jó mérget iszunk

mintha ellenségek
tűz víz füstje lennénk
árnyékot terítsz rám
rádterül az árnyék

én drága barátom
hűtelen barátom
nagyon olcsók lettünk
olcsók lettünk nagyon

s jaj a megbocsátás
Isten szemén szikra
vissza mi nem lépünk
nem lépünk mi vissza







M O N D J A F E L


Tessék, csak tessék,
Jöhet bármily félt betegség,
Ez a vers tiszta gyógyszer,
Csak mondja fel négyszer,
vagy négyszer.

Tegye párnája alá e verset,
Hogyha szíve elejtett,
Ha nincs, ki csókot adjon,
Csak engedje, hogy hasson,
hogy hasson.

S ha megfázna télen,
Ne orvost, ne is papot kérjen,
Dúdolja e rímeket csupán,
Kísérje, ha lehet zongorán,
ha lehet zongorán.

Fekete, üszkös a lába(?),
Mondja csak e verset rája,
S ha van egy dalárda kéznél,
,,Daloljad komám, mintha élnél"
mintha élnél.

Nincsen, nem lesz olyan kórság,
Mire volna jobb orvosság,
Mert e vers tiszta gyógyszer,
Ha áld az isten, s hogyha megver,
hogyha megver.

Minden napja szép leend,
Ha eztán e verset mondja kend,
Csak rágja meg mindegyik szavát,
Meglássa felejti mindegyik baját,
mindegyik baját.







MOSOLLYAL ŐRKÖDSZ


Szavaim alá mondod szavaid,
szűk fényárban örvénylünk fonódva,
nincsen hiányzó, félig kész, csonka
rész; nem hozzád vezető utca, híd.

Fogalmaiddal úszom az eget,
járom a hétköznap pengeélét.
Kétségeim, félszem te szóród szét,
s mosollyal őrködsz mosolyom megett.

Szavaid alá mondom szavaim,
tud még ugye nőni a szerelem,
bőrünk alá égboltnyi sejtelem,

gyönyörűség a gyönyör titkain?
Mert nem volt, nincs, nem lesz, hogy nem te jössz:
mosolyom megett mosollyal őrködsz.







MUSZÁJ

,,...nyomot hagyni a papíron döntő cselekedet..."
George Orwell: 1984


...mert írni kell,
kanyarítani a betűket és sorakoztatni a szavakat,
aláhúzni és megdönteni, vastagítani kell őket,
görgetni, ahogy a gondolat szalad úgy,
...mert írni kell,
lovagolni az ösztön táltosait,
és messzire hívni magunkat,
távolba kóborolni és megtaláltatni kell
...mert írni kell,
rajzolni a B betűk méltóságát,
az Á-ra ráhúzni az ékezet koronáját,
az I illatát érezni, folytonos gyönyörbe fúlni kell
...mert írni kell,
másolni át, fehér lapok hóvakságán,
rímmel teli és rímtelen sorokat,
önző szerelembe kényszerülten







NE FÉLJ


Ne félj az ég kiderülni készül,
ne félj ez a szív dübörögni készül,
mostoha csókokat csókolgatott vissza,
s a mostoha csóktengert ez a szív beitta,

beitta, mint száraz föld augusztusi nyárban,
jó esőt, rossz esőt akármi formában,
tárt karokkal várta, hogy jönnek gyilkosai,
őrült mód akarta: elébük szaladni,

ne félj a borús ég kiderülni készül,
ne félj a lassú szív dübörögni készül,
mostoha csókokat nem csókol már vissza,
mostoha csókokat: mindet visszadobja,

új időt, jobb időt - hívja rendületlen,
feszül a magas ég, súlyos feszületben,
ne félj hát nem maradsz soha sem magadra,
akad itt ki veled tart, s el sose hagyna.







NE HAZUDJATOK NEKEM!


Alsónadrágtól szabadult vének,
közönyről lógó s lógatott papok,
szabadságtól szabadult vigécek,
fitos és féktelen fondorlatok!

Kegyet már ne hazudjatok nekem!
Ami van, én tudva kitaláltam,
hazám, szeretőm, ősöm, Istenem,
és tartanom kell értük a hátam.

S kik gyilkos szándékkal húztok ölbe,
tegyétek, mit tenni rendeltetett!
Én maradok, így versekbe öltve,
és nem bűnhődöm meg helyettetek!







NEKEM KELL


csak néhány szót mondj
- biztatót,
...dúdolj egy altatót,
hajolj fölém te lombos ág,
és így legyünk tovább,
a szín, a szó, a szerelem,
két langy kezed a kezemen,
a csókjaid, az illatod,
szemeidből ha olvasok,
ki írja ezt meg, s ki teheti,
nekem kell kimetszeni,
a káoszból az ideált,
sziluetted vonalát nekem kell sejteni,
tollam marokra fogva fejteni
testedet - e rejtvényét a jóságnak,
e reám osztott csodát, életed labirintusát,
végigjárni nekem kell...
s nekem kell e jóleső kényszerben
rímet faragni rád
és folytatni téged, minden vesszőkön át...







NEM HITTEM...


Én nem hittem benne,
s most csodálkozom,
felhőkre ülök,
csak próbálkozom,
szelet lovaglok,
messze vigyen,
keresem-kutatom,
ki volt ilyen;
valami ősömnek
- úgy sejtem -
nagy sara van,
abban, hogy a szívem
szíjazva van,
abban, hogy nem hiszek,
egyebet én,
csak a holdfényt,
ha elnyúlt
a szemed tükrén,
csak a nyáresti csöndet
fontolgatom,
nagy szakadásaim
foltozgatom,
én nem hittem benne,
de véremben van,
ájulni, suhanni
alaktalan,
szárnyaim feszítve
próbálgatom,
s múló időmet
számítgatom.







NEM SZERETEM


Nem szeretem, ki erősen szorít kezet,
a szemembe néz és összekarcolja törékeny tükreim,
az erősen néző szemeket,
amiktől lecsúszik meztelenségem
és gyáva húsomat remegteti

Nem szeretem, ki hajnalok hajnalán fölver ideges,
reménytelen álmaimból,
s nem hagy nekem időt, hogy felélesszem
soha sem volt végtelen szerelmeim
és bedönt jéghideg falak közé

Nem szeretem, ki tanulta, hogy szép a szép,
Lassú és hangtalan táncba hív,
Körülölel, keserű csókot ad,
És azt mondja: daloljuk hát el az életet,
És rekedt hangomat túlkiabálja

Nem szeretem, ki hosszan megállás nélkül csenget,
Belecsípeget illúzióim morzsáiba,
Felszisszen szavaimon,
Aztán elkrákogja lopott monológjait,
S rablóképével magasra nyújtózik

Nem szeretem ki bordáim közé tekintget,
Mindegyre hunyorít, mindenre ránehezül
Gúnyos tudatlansága,
Összehajtogatja a világot
És papírcsónakként süllyeszti fürdővizébe








NÉMÁN VIGYÁZZUK AZ ESTÉT

...az én halálomér' meg kell halnom...
utcai mondatfoszlány


öledbe hajtom a fejem
némán vigyázzuk az estét
vers szivárog át testeden
a lét alátéte nemlét

vakult szemek sűrű álma
lélegzet nélkül figyelünk
a fal sárga sóhajtása
négy emelet magasba' csüng

nincs közöttünk emlékezet
nincs mit tudni és tagadni
sok eldurvult ékezet a
kárhozat kezdőhangjai?

vers szivárog át testeden
árnyad himbálja a lámpa
öledbe hajtom a fejem
elég a magam halála

elég a magam halála?
némán vigyázzuk az estét
vakult szemek sűrű álma
kárhozat és gyönyörűség







PANASZ


zsebemből hullanak a játékok.
köröttem nőnek az árnyékok,
mellemben már remeg az érzés,
arcomon vöröslik a sértés,
térdemben sajog egy csontom,
Számolatlanul sok a gondom,
nyakam már csak balra, ha fordul,
fülemben vészharang kondul,
kezemben egy maréknyi gyógyszer,
szükség, ami az élethez kell,
homlokomon szép, hosszú ráncok,
lyukadó fogakkal rágok,
hátamon sziklákat törnek,
éjjel rémálmok gyötörnek,
nappal már alig vagyok,
törve, zúzva, halványodok,

nem ismerek meg már embert
az Isten engem bottal vert meg,
foszlik minden, nincs varázslat,
elvisz a víz s a bánat,
s a Világnak ebben kára nincsen,
a hajnal a legszebb én szerintem










A SZÉPSÉG OLDALÁN

In memoriam: Kós Károly


nekirugaszkodom százszor,
milliószor, akárhányszor,
minden egyes ébredéskor,
minden álom előtt - elalváskor,
valahányszor érkezem
és indulok újra meg,
s ha vétkezem, ha nyitogatom
az eszméletemet,

nekiveselkedem,
ha erőm engedi, bátran,
s ha gyönge vagyok,
ha ólmos lábakon állok,
szívemhez fércelt szárnyakkal,
megrögzült, rögeszmés álmokkal,
de ugyanúgy,
ugyanoly lelkesen,
sok boldog órámban,
bánatomban, keservesen;

nincs szünet,
nincsen kihagyva óra,
nincs veszendő gondolat,
felkoncolom s keresztre szögezem
önnön magamat,
és áldom aztán,mondom:
szent vagy te bűnösök között,
az igaz igaztalan,
deszkán hajózó hajótörött,
ki új világa,
új partja felé evez,
ki istent és bármi embert,
mindig nevén nevez,
amíg s ahogy lehet,

és bújok aztán kövek alá,
vizek alá,
nagy takarók alá,
halálra gyötröm magam
sok okos száj mondaná:
,,miért?"
,,miért, hogy törvényre,
rendre nem találsz?"
,,miért a gyász?"
,,miért szaladsz tovább?"
,,a sorokba miért nem állsz?"

és én csak ismétlem,
perpetum mobile,
a szavak sodrában,
örvénylő ingere
ez az életnek,
mert így parancsol a szív,
s így a gondolat,
így lüktet az ér,
ez tízparancsolat,
ez hiszekegy,
vagy nevezzétek: bármi,
kőszikla, nagy hegyen,
hogy tudj visszatalálni,

én ebben hiszek
csalódok elégszer - látod,
véres szemfogak,
nem mondtam istenhozzádot,
még nem,
de meglehet,
egyszer tán,
félve mondom ki a nevedet....;
addig is belekezdek százszor,
milliószor, akárhányszor,
bármily ádáz hitek győznek a világon,
bármilyen ostoba oltja napvilágom,
én ebben hiszek,
e mellé híven odaállok,
és onnan nézek messze,
onnan nézek rátok,
de nem gőggel,
de barátsággal bizony,
és hívlak szép szóval, verssel,
én így tudom,
és kölcsönveszem e két vasszöget,
ahogy lehet,
mert lehet,
a szépségnek győzni,
az ostoba vakhitek,
s a szigonyvégű együgyűség felett!







TANULD MEG EZT A VERSEMET


,,Ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet."
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet


,,Ne érdekeljen rím, se múlt.
A metafora rettenet.
Minek kellene vers? Kinek?
Felejtsd el ezt a versemet"
Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet


tanuld meg ezt a versemet
nem is kellene elfeledd
még szolgálhat e néhány sor
ha magadhoz térsz magadtól
és körben mint az éjszakát
látod az eszmélet falát
és gőzöd nincs hogy hová lett
mind aki ember számba vett
üvöltenek rád nemtelen
mind ismeretlen nyelveken
s kezedet szívedet töröd
vak múltad kékre megveret
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
tépj is a könyvbe életet
zsebedben mindig ott legyen
míg ríme magától terem
s ha nem kell már hogy bele less
lesz mit a gyenge tűzbe vess
nézd el ahogy a rossz betűk
kormoznak elbántál velük
így nézlek látod téged is
szememben tört fény és tövis
s benne vagy utolsó köröd
nem más nem valakik helyett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
mert hetven éved lepereg
a sírásó munkára vár
a pénz felél és megzabál
úgy lesz hogy nem voltál soha
pojáca szájhős ostoba
mid van csak bóvli rossz kacat
az nemlétedben megtagad
teremtés rajtad nem veszít
idea erkölcs nem feszít
s már érdes tenyerébe köp
ki földet húz fejed felett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
egy hollywoodi film helyett
haszonkulcs ranglétra helyett
a multitőke-bumm helyett
fogyasztó lettél féktelen
liberál-lóden szingli-nem
kin nem fog érv és közteher
egot s nem nemzetet nevel
tulajdon képe tőzsdekrach
a szabadságtól nem szabad
hitel-kötéllel megkötött
reklámmal rútul rászedett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
nem írok többet s mást neked
azt mondod lyukas vészharang
unott a stílus és a hang
irigy és savanyú a szám
modernből nem hullt semmi rám
inflálták egész nyelvemet
ábrándom füstbe versbe ment
tücsökzenék táncos Bóbiták
fekete-piros száraz szóvirág
homlokod mögött sárga köd
elárverez a gyermeked
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld csak ezt a versemet







TAVASZCSALOGATÓ (a Hesdát pataknál)


Gyorsul a szívem s szívembe fojtva van,
Vagy három világ, mind-mind színarany
Gyenge virágszál édesítsd magad,
Hívom a tavaszt, csengő hangokat

E zuhanó patak úgy folyik át rajtam,
Neked is nekem is, mindennek útja van,
Gyenge virágszál édesítsd magad,
A tavaszt hívom, a csengő hangokat

Gyorsul a szívem, árka mély árok,
Mélyében bújok, onnan kiáltok,
Gyenge virágszál édesítsd magad,
Tavaszra költöm e csengő hangokat







TE MARADSZ


Szeretek itt a földön járni,
Elnézni, ahogy a csillagok,
Fényükkel köszöntenek,
Ha éjszaka fönt vagyok,

Ilyenkor azt hiszem,
Csak nekem, legföljebb Te neked,
Vannak odafenn,
S hogy az, Ami Van, többé nem hiteget,
Csak az igazat oldja föl bennem,
Csak az igazságban old fel engem,
És rémeim tovább állnak,
És te maradsz igazolásnak
Csak Te, csak Te







TE VAGY


Mint, ki eszét vesztette,
Már nem tudja mit csinál,
Fut, nekiszalad, aztán
Fejet rázva meg-megáll.

Őrlő fogak közt szavak,
Nincsen kinek mondani,
Sír, jajszava fölzokog,
Lásd meghasadt valami.

Ijjedt isten-arc: sápadt,
Csöndjébe váj tíz köröm,
Csupa bolydult áhítat,

Emlékem én így szövöm,
S kevés öröm, ha ringat:
TE VAGY!- magamhoz szorítlak.







UGYE FÉNYT AKARSZ


Most egy csók kell,
Egy kedves arc,
Könnyű mámor,
Ugye fényt akarsz,
Te is?

Most úgy van,
Talán, mint semmikor,
Acélpántként,
Karom átkarol
Téged.

Most, ha lehet
Ne tétovázz,
Ugye fényt akarsz,
És fényt ragyogsz tovább,
Te is?

Most csak erre,
Másra semmire,
Felejtsd a bűnt,
Mit szétüvöltene,
Az ember.

Most a fény,
S a fény bűvköre,
Akármi más
Veszhet a semmibe,
Vesszen is!

(A költő úgy egész, ha ember.
Sajnálkozásomat fogadd:
egész emberré nem faragtad,
s költővé túloztad magad.
Áprily Lajos: Négysoros / Akarsz-e fényt?)


Csíki András - Ugye fényt akarsz

Link









VALAKIHEZ, VALAMIHEZ


Mindig jókor jössz,
estefelé, ha arcunkra kiültek már a gondok,
mikor az asztali lámpa fényét átszitálják a lepkék meg a szúnyogok,
és zsebemben nem keresem már a bevásárló cédulát,
sem a naponta hívott, de annyira bonyolult telefonszámot,
ha elolvastam az esti imákat
és gondolataim már a súlytalanságban járnak

Botodba faragott neved, számomra idegen betűk,
tükrödben a mezőket látom,
egy félóra marad mára is, hogy te legyél a legjobb barátom,
már húsz éve szemben ülsz velem, olyan bölcsen és méltósággal,
ahogy a Holdat fogja föl az ablaküveg,
na hát, beszélgessünk, ha nem szólok, te hajamba tépsz,
mindegyre kopaszabban fekszem le, akármi jót csak holnapra ígérsz

és tudom, hogy holnap elmondom, először az igazat:
hogy fáj a csók, a gondolat,
meleg homlokomon a tűzforró szavak,
a sebembe vastagon hintett só,
a távolban ringó hintaló,
a kéthetente látogató láz,
egy emlék, ami naponta meggyaláz,
a kartonpapírra szúrt győzelem,
ez a tábori csend és fegyelem,
ez a hideg, folyton didergető nyár,
ez a füstös, otromba képű gyár,
ez a rövid, félszavas üzenet,
hogy csodák, márpedig nincsenek,
csak a fanyar, fanyar íz a számban,
hogy nyirkos föld az ágyam,
s ez a túlságosan vastagra írt könyv,
ez a közöny, ami megköszönt,
ez az út, ami borzasztó meredek,
az a kevés, amit hihetek,

aztán előveszem a hazugság kétfejnyi álarcát:
szeretem, ha itt vagy!
Mindent szabad, mert minden szalad,
Szeretem, ha itt vagy







VILÁGTALANUL


hárman

Csupasz melleden gyönyörű fény,
Az Isten van, meg te, meg én.

Ajkadon csak csók, számtalan,
Hárman vagyunk világtalan.


hideg van

Kicsiket lépsz, pedig messze vagy,
Margók mögé írod magad,

Szívedről integetsz, hosszasan,
Bús rongy a lélek, hideg van.

életjel

Azt reméltem kékebb eget látok,
Reméltem én magasabb magasságot,

De tudtam, az okokat sohasem tudhatom,
Érzed? Tűzforró a homlokom.







ZÁPOR


Éjféli eső,
zokogsz, kopogsz a párkányon,
bekérezkedsz, hűvös csókot hozol,
a távolból üzenetet.
Végigmosod az utcákat,
némely árok kiárad
és tovaindul,
az ereszek csorognak,
mintha csak egy óriás vizelne szemérmetlenül.
Csendesedsz, monoton dallamot lüktetsz az éjszakába,
aztán megeredsz,
tompíthatatlanul, túlzón, ijesztőn,
mint egy összekuszált ének,
formátlanul, dühödt erővel
birkózol a földdel,
sárrá gyúrod, belevágsz, felhasítod, szétfeszíted,
nyomaid hagyod,
mint vad szeretők, hosszú körmeikkel,
éppen úgy







UTÓSZÓ


ezt a szót
azt a szót
minden szót
ide vájom el
ide ásom el
tíz körmöm fekete
tíz körmöm
mindegyre leszakad
azt a szót ezt a szót
minden szót
rám hagyjad
ne is csókot adj
ne is csókot adj
ne is csókot adj
rímet adj
rímet adj
rímet adj
az a szó az a jó
ez a szó ez lesz jó
mint hogyha
vagy a másik szó
vagy ez utolsó
mint hogyha
nem!
minden kell
mindennel
mindenkor
hogy mindent elmondhassak...










 
 
0 komment , kategória:  Csiki András  
Az évszázad rablása - A nagy devizahitel átverés
  2019-01-27 21:45:37, vasárnap
 
 










AZ ÉVSZÁZAD RABLÁSA - A NAGY DEVIZAHITEL ÁTVERÉS


2001 június 15-én az EU jogharmonizációs folyamatnak megfelelően, szabaddá tette Magyarországon a a munkaerő, az áruk és a valuta szabad áramlását.

Tehát ettől kezdve nem volt korlátozva a munkavállalók, az áruk, és a valuták szabad áramlása és minden korlát nélkül bármilyen pénznemben szabad volt a hitelezés.

Ami 2004-után történt az a bankok gyakorlatában is szokatlan és egyedüli volt.
Nevezetesen a valuta nélküli valutában elszámolt hitelezés.


Ennek kiagyalója Oszkó Péter és Felcsúti Péter.

Ők dolgozták ki azt a banki magatartási kódexet, ami végtelen cinizmussal nemhogy nem vetett véget a gyanútlan ügyfelek kifosztásának, hanem azt megerősítette , egyenesen szentesítette a deviza nélküli deviza elszámolású hitelezést.

Ők ketten az értelmi szerzők, akik ezért a &#8220;disznóságért" személyesen felelősek, több mint egymillió embert fosztottak meg ezzel a módszerrel mindenüktől.

2004 után minden ügyfél úgy lett valuta adós hogy valutát nem vett fel!

Tehát 2004-től kezdődött az a minden idők legnagyobb pénzügyi,, szélhámossága".

Ebben a gyalázatban hét fő játszott vezér szerepet - Oszkó Péter, Felcsúti Péter, Járai Zsigmond, Király Júlia, Simor András, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon.

Mindezt olyan profin csinálták hogy egyik neve sem merült fel az adósok tudatába mint tetessek.

Ez a deviza nélküli deviza elszámolású hitel egyáltalán nem hitel, hanem egy olyan befektetés a hitelfelvevő részéről, aminek az a lényege, hogy az összes, kivétel nélkül az összes profit a hitelt nyújtó banké.

Az összes kockázat pedig a hitelfelvevőé.

Ez a pénzügyi tranzakció, valójában nem is nevezhető hitelnek.

Nem hitel azért az egyszerű okért, mert a hitel egy fix összegben felvett kölcsön, amit azonos fix összegben kell visszafizetni a hitelszerződésben kijelölt, és annak alapján mindkét fél számára kiszámítható kamattal együtt.

A deviza nélküli devizában elszámoló adós nem tudhatta, hogy mennyit kell visszafizetni, mert a törlesztés egy olyan ténytől, az árfolyammozgástól függ, amihez semmi köze, hiszen ő forintot kapott és forintban fizet.

2006-tól kezdve kétségbeesetten küzdött, sok nemzetbe gondolkodó hazafi, a deviza nélküli devizában elszámolandó pénzügyi szélhámosság leállításáért, amiért meg is kapták, a liberálisoktól KÓKLER minősítést.

Azok, akik ezért a &#8220;disznóságért" személyesen felelősek, több mint egymillió embert fosztottak meg mindenüktől. Azt pedig érthetetlen, hogy ezek az emberek képesek most magukat a jogállamiság nagy védőivé alakítani.

Képesek a talpig becsületes az úgynevezett balliberális értelmiség nagy többségének aktív részvételével az országot 2010-re megsemmisülés szélére sodorni.

2010-után sok mindenkit felelősé akarnak tenni a hitelfelvevők, de önmagukat és az egész gyalázat kiagyalóit soha sehol még meg nem említik mint VÉTKEST.

Valójában mi is volt a szoc-lib kormány célja ezzel az áll deviza gyalázattal?

Az államigazgatást és a magánszemélyeket visszafizethetetlen kölcsönökbe csalogatni.

Amikor ez megtörtént, olyan gazdasági helyzetet kell teremteni, hogy képtelenek legyenek a kölcsönüket visszafizetni.

Ezáltal az erősebbek bérlőkké válhatnak saját otthonukban, a gyengébbek mehetnek az utcára.
A felszabadult ingatlanok kisajátíthatók a világ más részeiről ideáramló migránsoknak oda adható.
Ez nem más mint a nemzetállam nyílt megbuktatása. Út az ÚJ VILÁGREND felé.

Draskovics Tibor pénzügy-minisztersége idején a svájci nemzeti bank, majd Veres János pénzügy-minisztersége idején már az IMF is figyelmeztette a veszélyre a magyar kormányt!

2004 júliusában Draskovics Tibor vezette a pénzügyi tárcát. A politikus a Célpontnak (Hír Televízió) azt mondta, nem is hallott a hírről, hogy a svájci jegybank figyelmeztette az MNB-t a devizahitelezés kockázatára.

,,Az akkori levelezésből ez pedig egyértelműen kiderül."

Majd ezek után már emlékezett Draskovics - hogy a devizahitelezés kockázataira az akkori kormányok felhívták a figyelmet, de adminisztratív korlátozást valóban nem vezettek be.
Nem akarták mesterségesen korlátozni a lakosság hitelhez jutását - magyarázta a döntést az egykori szocialista pénzügyminiszter.

Veres János volt szocialista pénzügyminisztert a svájci és a magyar jegybank elnöke Járai Zsigmond, de a Nemzetközi Valutaalap is figyelmeztette az ilyen devizahitelezés veszélyeire.

A washingtoni szervezet ügyvezető igazgatósága 2005. júniusi közleményében arra figyelmeztette az MSZP-s kormányt, hogy Magyarországon ,,egy új típusú veszélyforrás van kialakulóban, mivel a háztartások, kisvállalkozások, és az önkormányzatok külföldi fizetőeszközben vesznek fel hiteleket valószínűleg anélkül, hogy az árfolyam-kockázatot megfelelően fedeznék".

A Nemzetközi Valutaalap arra is kitért, hogy a magánszektor eladósodása az ország sebezhetőségét növeli. Igen ezek a szervezetek akkor még nem tudták hogy itt nem valuta hitelről van szó, hanem mindenki forintot kap csak valutában számolják el.

Mindezért a pénzügyi szélhámosságért kormányzati felelősség terheli: Medgyesi Péter, Gyurcsány Ferenc,Bajnai Gordon akkori miniszterelnököket, László Csaba, Draskovics Tibor és Veres János pénzügy-minisztereket, Farkas Ádámot, a PSZÁF elnökét.

Megjegyezném ezen felelősök ellen senki nem indított kártérítési eljárást.

Simor András a 2013-ig lévő jegybankelnök a kormányt nem segítette abban, hogy a kormány segíteni tudjon a károsultakon. Simor a következőket nyilatkozta:

,,Hagy tanulják meg a magyar hitelezők, hogy nincs ingyen ebéd".

Mint a dokumentumokból kiderül Járai Zsigmond a jegybank volt elnöke hiába figyelmeztette a kormányt a veszélyekre a kormányoknál süket fülekre talált.

Az adósok közt is akad jó néhány hiszékeny ügyfél aki bedől a bankszövetség, az LMP, MSZP, JOBBIK, együttes nemzetellenes propagandának.

Erre mondják hogy egy szabad jogállamban nem tilos HÜLYÉNEK lenni!

A &#8220;devizában nyilvántartott hiteleket " című gyalázatot 2004-2008 között vették fel a családok.
Ám ekkor még élt, egészen 2008.február 26 ig (!!!!) a forint sávvédelme.

Ami azt jelentette, hogy egy az MNB által meghatározott sávközéptől pl. 150 Ft/chf, csak +- 15 %-kal térhet el az árfolyam.

Ha ettől nagyobb eltérés alakulna, akkor az MNB, mint bármely jegybank, köteles beavatkozni (!) (nyíltpiaci műveletek, deviza eladás, deviza vétel).

Nyilvánvaló, hogy a beetetési szakaszban nagy szükség volt a sávvédelemre, mert ezzel győzték meg a gyanútlan hitelfelvevőket (a kamaton túl), hogy semmi kockázat nincs, hiszen alacsonyan áll a chf, , a jegybank pedig nem engedi +-15 %-nál jobban kilengeni a Ft-ot.

Ezzel a teljes kormány és a bankrendszer abban a hitben ringatta az adósokat (2008.02.26.-ig), hogy 170 Ft fölé nem mehet a chf!

Ezt a kockázatot pedig még a képzettebb emberek is bevállalták.

Ezt a megállapodást rúgta fel az akkori szocialista kormány a bankoknak kedvező módon, aljasul 2008 február 26.-án, amikor az offshore " monetáris népbiztosok" felmondták a forint sávvédelmét - akik tudtak Offshore Simor tervéről - akinek havi 8 milliós állami alapfizetésért, meg 100 milliós jutalom mellett a magyar fizetőeszköz védelme lett volna a legfőbb feladata, azok bizony milliárdokat kaszálhattak , csak evvel az egy, bennfentes információ birtokában és talicskázhatták a pénzt az offshore számláikra.

Utóirat.:

Kedves devizások! A felelősséget csúnya dolog olyas valakire és arra a kormányra hárítani, akinek ehhez nem volt köze, sőt, 2010 után folyamatos mentőakciókat dolgoznak ki a bedőlt devizahiteleseknek! A felelősök neve fentebb fel van sorolva. Ott tessék kopogni!

(Tisztelet azoknak a kivételeknek, akik nem felejtették el, ki sózta rájuk anno..)

(libsifigyelő.hu)

(forrás:internet)







Az évszázad rablása - A nagy devizahitel átverés

Link


Link











 
 
0 komment , kategória:  Média  
100 éve hunyt el Ady Endre
  2019-01-27 19:30:49, vasárnap
 
 







100 ÉVE HUNYT EL ADY ENDRE

Ady András Endre (Érmindszent, 1877. november 22. - Budapest, Terézváros, 1919. január 27.)


Száz éve, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre költő, újságíró, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja.

A 20. század egyik legnagyobb költője elszegényedett köznemesi család sarjaként a "hepehupás, vén Szilágyban", Érmindszenten jött a világra 1877. november 22-én. A gimnáziumot Nagykárolyban és Zilahon végezte, Debrecenben jogot hallgatott, de a bohém "garabonciás" élet jobban vonzotta, ezért 1898-ban újságírónak állt, és a függetlenségi párti Debrecen című lapnál kezdett dolgozni. A cívisváros légköre fárasztotta, emiatt a mozgalmas, élénk Nagyváradra költözött, amelyet pezsgő kulturális élete miatt "Pece-parti Párizsnak" nevezett. Karcos és engesztelhetetlen újságírói stílusát is itt, a radikális Nagyváradi Napló hasábjain alakította ki.

Élete 1903-ban fordulóponthoz érkezett, amikor megismerkedett a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal, Lédával, ahogy a költő a múzsáját nevezte. Szenvedélyes testi szerelmüket Ady verseiben is megjelenítette, ami még az egyházi és hivatalos körök felháborodását is kiváltotta. Ám a szemérmes magyar szerelmes versekhez szokott olvasóközönséget lenyűgözte a Héja-nász az avaron, A fehér csönd, a Léda a hajón című versek új, merész hangja.

Ady és Léda




1904 és 1912 között nyolcszor járt a francia fővárosban, amely számára az igazi, lüktető nagyvárost, az "ember-sűrűs gigászi vadont" jelentette. Párizsból a Budapesti Naplót tudósította, amelyben több mint ötszáz cikke és sok verse jelent meg ebben az időszakban, köztük a Páris, az én Bakonyom, vagy a Párisban járt az ősz.

Költőként az 1906-ban publikált harmadik verseskötetével, az Új versekkel tört be a köztudatba, az igazi hírnevet pedig negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg számára. 1908-tól az akkor induló Nyugat folyóirat munkatársa lett, amely 1912-től nevét szerkesztőként is feltüntette. Képeit látomásokká növesztette, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak nagybetűs szimbólumai: Az ős Kaján, Harc a Nagyúrral, Jó Csönd-herceg előtt. Verseiben az elátkozott magyar sorsot kutatta - A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások -, és arra kereste a választ, miért "Sósabbak itt a könnyek", és miért "Ezerszer Messiások / A magyar Messiások". Nyelve egyénien eredeti, régies, bibliás, maga alkotta kifejezésekkel. Mindennapi olvasmánya volt a Biblia, szép istenkereső verseket is írt: A Sion-hegy alatt, Az Isten-kereső lárma, Az Úr érkezése.

Szívesen tetszelgett a meg nem értett, magányos költő szerepében, olykor még közeli barátait, híveit is megtámadta, pedig a valóságban sok támogatója - igaz, számtalan tehetségtelen utánzója is - akadt.

1909-től rendszeres szanatóriumi kezelésre szorult, hedonista életmódja aláásta az egészségét. Miután nevét szárnyára kapta a hír, Lédával való kapcsolata egyre inkább teher lett számára. Halva született gyermekük miatt támadt belső konfliktusukat már nem tudták feldolgozni, 1912 áprilisában szakítottak. Ady 1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. A következő évben, a lány apjának tiltása ellenére összeházasodtak. Verseiben fiatal szerelmét Csinszkának nevezte el, és meghitt szerelmes verseket írt hozzá, melyek közül talán a legszebb az Őrizem a szemed.

Ady és Csinszka




Ady világosan látta a világháború közeledését, kortársai többségével ellentétben félelemmel és iszonyattal töltötte el a vérontás lehetősége. Háborúellenes versei miatt sokat támadták, utolsó verseskötetét 1918-ban tette közzé A halottak élén címmel. Az egyén, a nemzet legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel az Ember az embertelenségben, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Intés az őrzőkhöz című költeményeiben.

A Károlyi-féle forradalom kitörésekor már elhatalmasodott rajta a vérbaj, amikor az újonnan létrehozott Vörösmarty Akadémia elnökévé választották, beszédét Hatvany Lajosnak kellett felolvasnia. Halála előtt sem magát, hanem nemzetét féltette, Üdvözlet a győzőnek című versében így üzent az antanthatalmaknak: "Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon." 1919. január 27-én halt meg Budapesten, koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el.

Nevét számos iskola, közintézmény, utca, tér őrzi. 2013-ban avatták fel helyreállított síremlékét (Csorba Géza, 1930) Budapesten, a Fiumei úti sírkertben. Halálának 95. évfordulóján adták át felújított szülőházát, valamint a költő személyes tárgyait és családi ereklyéit őrző emlékmúzeumot a romániai Érmindszenten. A budapesti Liszt Ferenc téren 1960-ban állították fel szobrát (Csorba Géza), Melocco Miklós szobrász a költő több emlékművét is elkészítette (Budapest, Debrecen, Pécs, Tatabánya). A költőt ábrázoló legújabb műalkotások egyikét, egy életnagyságú, padon ülő portrészobrot (Győrfi Ádám) 2016-ban Debrecenben helyezték el a nevét viselő parkban, a szintén róla elnevezett gimnázium előtt.

Halálának 100. évfordulója alkalmából 2019-et Ady-emlékévvé nyilvánították, a Petőfi Irodalmi Múzeum A föltámadás szomorúsága című kiállítással és számos más rendezvénnyel emlékezik meg róla.







GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...


Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.


Ady Endre - Góg és Magóg fia vagyok én (Mensáros és Latinovits)

Link







 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Csabai Andrea
  2019-01-26 18:30:28, szombat
 
 




CSABAI ANDREA


"1975-ben születtem, egy Szolnok megyei kisvárosban élek. Öt- hat éve kezdtem el írni, főleg gyermekverseket, amiket kisfiamnak ajánlottam.
Jelenleg egyéb stílussal kísérletezem, keresem hangom. Az irodalom szeretetem miatt kezdtem írni."


Csabai Andrea - Nagyítá-sokk


Napvilág Alkotói adatlapja

Link



A holnap ébredése

Link



Csabai Andrea-Vers csobbanások

Link



Magyarerő.hu

Link








ALSZIK


alszik a város
alszik az égbolt
ringatót dúdol
fénylőn a vén hold
tündöklő csillag
tündér világa
gyermeked óvja
álmát vigyázza
suttog a szellő
suttog a táj is
fák ölelkeznek
messzi határig
békés az utca
szíved a lámpás
nyugodt lélekben
nincs más csak áldás







ÁLMODÓ...


összehajtogatom az eget
szivárványokkal teázom
bóbiskoló fák közt bóbitázom

vízre fektetem a Napot
hegyekre horgolom a szelet
zizzenő bokrokra
csókot csenek

repülő halakkal álmodom
színes pamacsokat számolok
táncra perdítem a tájat

lecsalogatom a csillagokat
valahányat







CSAK A CSEND MARAD
(részlet)



mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad







CSAK AMIT ÁLMODNÁNAK


Hajnali csendekbe
fonódik a szél,
a kávéillattól
ébredő fények
kinéznek az ablakon,
elhisznek mindent
amit látnak,
pedig nincs is
kinn semmi, csak amit
álmodnának.







CSAK EGYSZERŰEN


csendes ez a ház
csak a szél járkál ki-be
otthon érzi magát
hazajár a szíve
a tél fázik odakint
nincs meleg kabátja
a nap is csak legyint
a maga útját járja
az éjszakák fagyosak
a fák aludni térnek
az Isten sem hisz
saját szemének
halott ez a város
arca sincs az égnek
üres a szeme is
mint a megdermedt
verébnek







CSENDBEN


vörös alkonyatod
ott hagytad mindenhol
harminchét évesen
mikor
elvérzett veled az ég
---
azóta sem
tudom mi volna jobb
üvöltsem fájdalmamat
vagy magamba zárjam
hogy senki ne
vegye észre
zuhanásom
---
most még
hallgat bennem a csend is







CSÖNDEKRE SZELÍDÜLT


Fák lombján pihen az este,
tó tükrén ringanak a csillagok,
a réten bogárka zümmög halkan
és a szél ásít egy nagyot.

Fák lombján pihen az este,
a hegyekre ragyog a messzeség,
csöndekre szelídült ölelésben
csupa szerelem lett az ég.

Fák lombján pihen az este,
a Hold kiteljesedik egészen,
hogy majd a hajnal hazataláljon
benned, minden ébredésben.







CSÖNDRŐL CSÖNDRE


az ég ma is álmos
csak egy madár száll most
ágról ágra
egyedül a nagyvilágba

a Hold halkan lépdel
az Istentől fényt csen
csöndről csöndre
földből ölbe
neked adja mindörökre







DIDERGŐ UTCÁK FELETT


didergő utcák felett
üres a mindenség arca
ha volt is (h)arca
rég (f)eladta
néhány ezüstpénzért
a lelkét

görnyedt hátú idő kuporog
lecsorog színe az égnek
(i)gazsága (v)étek
a meg nem értett képlet
kép lett

imádkoznak a fák érted







ELÉG HA ÉN TUDOM


mert még mindig vannak
olyan napok amikor érzékeim
cserben hagynak
és észre sem veszem hogy
megindulnak a dübörgő
utak felém
az átkelőhelyen

*

madarak csendjét hozta el
a 'nélküledelsőtavasz'
a virágokban már nem
tudok gyönyörködni
miért is tenném
elhervadnak

*

de azért többségében
sikerül úgy csinálnom
mint aki jól van
hogy elkerüljem a
fölösleges kérdéseket

*

elég ha én tudom
isten mekkorát tévedett
miközben egyetlen vonallal áthúzta
harminchét életévedet







ESTIKE


csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdol békét a hegyre
égboltra pitypangot szór

kis patak hűs vize álmos
halkul a kék-kacagás
mellette alszik egy táltos
áldott az erdei ház

kendőben pihen a néne
fáradt a kemence tűz
cipó sült késő ebédre
illata bút messze űz

csillagot ringat az este
álmokat őriz a Hold
szél dúdolt békét a hegyre
égboltra pitypangot szórt







ÉBREDÉS


finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj

közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák

bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden érintés

és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal

úgy feledkezem bele
egy új nap ébredésébe







ÉBREDŐ


Hajnali égen libbenő szélben
zümmögő rétek illata száll,
ébredő házak ablaka nyílik
mosolygó kertek napsugarán.

Hajnali égen cikázó fényben
színes pillangót ölel a táj,
csobbanó patak pajkos cseppjétől
csalogány dalol dús lombú fán.

Hajnali égen szemed tükrében
szívedet nyitja minden határ,
hegyek és völgyek kalandra hívnak
mosolygó utak napsugarán.







FALAK


Az eget véső falak,
lassan,
leomlanak.
...és a törmelékekben rejlő
emlék - képek
megtisztított
darabjai
új dimenziókat
nyitnak a
lét felé...







FIAMHOZ


Csokorba kötöm a tavasz színeit,
álmodból festem mélykékre az eget,
megmutatom a csillagok kincseit,
s azt is, hol fák várták születésedet.

Mesélő patakcsobogás vagy, tiszta
hangod rezdülésein lebben a szél,
dallam csendül, kacagva száll egy hinta,
felhőmosolyodban átölel a fény.







GONDOLATFOSZLÁNYOK 2x


mikor lehunyják
szemük a mindenek
és elalszanak
a fák
a horizonton túl
csak a csend
marad







HA AZ ISTEN...


ha az Isten boldog volna
minden gyermek mosolyogna
édesanyák sem sírnának
otthont adna a Hazának

ha az Isten boldog volna
imáidra sok fényt szórna
áldott égről áldott földre
békét hozna mindörökre

*
ha az ember Ember volna
kard nélkül is boldogulna
tanítana szépre jóra
szíve mindig tiszta volna

ha az ember Ember volna
nem tiporna senkit porba
és a hit is úgy lobogna
hogy az Isten boldog volna










HAJNALCSILLAG


undort öklendezett a seszínű ég
szánalmas lépteid elvesztek
a néma csendben
*
hajnalcsillagra borult a rumos flaska
foszladozni kezdett a szeretés
tükröződött bizonytalanságban
a víz nem mozdul
*
nem törődöm arckifejezéssel
tehetetlenséget zümmög a nyár
mögötte összesúgnak az illatok
*
megidézett valóságodban
az Isten is csak bábú

nincs szépség
nincs szerelem

te sem létezel







HALLGAT A CSEND


Hallgat a csend
hangját felejti
a kereszten
és a letérdelt
hitben
sírásra görbült
sóhajok
az égre hajolt
imáikban
feloldozásra
várnak







HALLGATNI VOLNA JÓ


hallgatni volna jó
átölelni a csendet
felhőkre hímezni
sok-sok nefelejcset
álmokat ringatni
málnaillatú égen
csak egy sóhaj lennék
Isten szép kertjében
*
hallgatni volna jó
megfogni a szelet
ne mondja senki hogy
sehogyan sem lehet
messzi visz majd engem
elcsenem a holdat
vissza dehogy nézek
talán majd csak holnap
*
hallgatni volna jó
felülírni a rendet
visszahoznám az időt

helyetted mehessek







HOGY LÁSD...


ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant

újjáteremtem benned az életet

hogy végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját







HOGY SENKI SE ÉRTSE

(Levél Barátomhoz)


Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ráhajol az ég a tó vizére,
fák bújnak össze messzi távol,
csended mindig hallat magáról.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ne legyen benned több világvége,
s mikor a szél újra földhöz ér,
virágát bontsa nyárban a tél.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
emlékezz milyen az álmod kékje,
elég ha mi tudjuk ez áldás,
azt akarom, mindent fényben láss.







HOLDFOGYATKOZÁS


fekete csillagok
csendjébe bújtam
---
már nem akarom hallani a
hangokat
sem látni a világosságot
a Föld sóhaja
is csak pusztulás
---
csobogástól zuhanásig
a Hold velem volt
és most
néma patak tükrén vérzik







A HOLNAP ÉBREDÉSE...


finom lírába hajlik az éj
hegyek sétálnak át
a horizonton
bújócskázó csillagok között
a Holdban tükröződik a táj

közeledik felém az ég
szalad a szél
rím nélkül
verset írnak a fák

bólogatnak az álmok
bokrok zizzenésében
neszez a föld
lágy mollban bújik meg
minden érintés

és ahogy lassan
szirmokat bont a hajnal

úgy feledkezem bele
a holnap ébredésébe







HÓFEHÉR ÉRINTÉS


hófehér érintésben
arany napsugár
áldott a föld melyre születtél
fák ölelésében
te lettél az ég

hófehér érintésben
a mindenség










JÓ VOLNA


jó volna hinni csak úgy akármiben,
megint hallani a fák üzenetét,
a folyók víztükrén újra és újra
látni, ahogy összeér a föld s az ég.

színeire bontani a világot,
megfesteni mindent - mindent ami szép,
völgy ölében a virágok sóhaját,
vagy azt ahogy összeér a föld s az ég.

dallamát őrizni az évszakoknak,
mint kisgyermek szívében a mesét,
hegyek oltalmában újjászületni
csendben, ahogy összeér a föld s az ég.







KÉT CSEND KÖZÖTT


két csend között
ragyog a végtelen
fák nyújtóznak
minden szép reggelen

fák nyújtóznak
minden szép reggelen

kicsi házam
az égbolt közepe
fény borítja
éjjel nappal nekem

fény borítja
éjjel nappal nekem

Hazám Hazám
a mindenség öleljen
tiszta légy a
Magyarok szívében

tiszta légy a
Magyarok szívében

hegyek völgyek
vidám kis patakok
szellő viszi
hogy én otthon vagyok

szellő viszi
hogy én otthon vagyok







KIDOBOTT JÓZANSÁG


dülöngélő fasorban
elhagyja magát a jómodor
a szél felhőket ráncigál
rongyosra gyűri az eget
dekoratív csillagok
szemérmetlenül
nyögdécselnek a fejed felett
rikoltozik egy vénasszony
az is minek
inkább kötögetne
a majd én megmondalak
anyátoknak helyett

*

már megint belőtted magad barátom
kitudja milyen szeméttel
összehordasz valami hülyeséget a szerelemről
meg arról hogy kivel hemperegtél az éjszaka
és amikor már azt hittem befejezted
hirtelen vallomásban mondod el azt amire amúgy
képtelen lennél
eljátszod nekem Rómeót
én meg az eredjhazádot

*

hajnalban
kukában kotorásznak
a tegnapi csavargók

összeszedik a kidobott
józanságukat.







KOLDUS ÁLMOK


néma botjára
támaszkodik az est
koldus álmokat
ringat az ég
csillagfény csendek zokognak
Isten visszatartja
lélegzetét

árnyéka mögé
bújik a Hold
a fák dacolnak a széllel
üres arcú házak felett
minden mállik
szerte széjjel

hideg ágyban
ébred a hajnal
koldus álmokat
ringatott az ég
a Nap kibontja
jóságát
és az Isten

kiengedi lélegzetét







KORHADT IDŐ...


dübörögjetek hangok
ébredjen minden élő
és holt világ

éjfeketében alszik a Hold
korhadt időben pusztul a táj
imáink fénye is hiába száll
elfordult tőlünk az ég

mondd ki még igaznak
hiszed magad
miből gondolod hogy isten lehetsz







LÁTNOM KELL MINDEN VALÓSÁGOT


A csend választott mindig engem,
szabadon formáltam magamra,
lehettem bűnös vagy bűntelen,
a földön hevert, fölkaroltam.

Sosem akartam verset írni,
de az ihlet ott volt mellettem,
az apró fények gömbölyödtek,
sokáig leírni sem mertem.

Lehet csak a képzelet játszik
amikor a végtelenbe nézek,
de a szivárvány mindig látszik
utamon, akármerre lépek.

Nem tudom áldás-e vagy átok,
kérdéseimre nincs felelet,
és ha mégis jó úton járok,
előbb-utóbb válaszra lelek.

Látnom kell minden valóságot,
ha a mindenségbe merülök,
hogy majd a csend formáljon engem,
míg én az asztalomnál ülök.







LEGVÉGÜL


mit érdekel engem
ha ma zokog a föld
és dübörgő rezdüléseitől
pusztul a világ
---
csak hatalmas vizeket látok
szomorú templomokat
jajduló égen a nap sötétül
---
mit érdekel engem
mi lesz legvégül
---
én már úgyis tudom
az igazaknak sem lesz
feltámadás








MÁR CSAK...


Már csak a hit maradt nekem,
és a tél fáradt sóhaja,
keresztbe feszül bennem az idő,
hangosodik az ég zaja.

Már csak a hit maradt nekem,
s gyermekeim Nap-mosolya,
szemükben a fény ad mindig reményt,
szívemet is körbefonva.

Már csak a hit maradt nekem,
és a tél fáradt sóhaja.
Vajon magával temet az idő,
vagy dallá lesz az ég zaja.







MEGMUTASSAM


megmutassam
ahol
a kövek beszélgetnek
ahol
a hegyek
énekelnek
ahol
a szelek
összebújnak
ahol a fák
fénybe
emelik arcukat?

akarod?

csak a fájdalmat
azt ne
azt ne lássam az arcodon
csak azt ne...







MINDEN ÉBREDÉSBEN


kiejtett kezéből az ég
zuhanok a tájjal
---
avar takar földet
zokog a fény
mély ölében
tél vár
lombját vesztette fádon
szél didereg
---
szédül bennem a csend
majd lassan elringat
míg alszom nem fáj az élet
---
de minden ébredésben
csontig égek







MINDEN LÉLEGZETBEN


Puha csend ér az esthez,
összesimulnak az álmok,
ott élnek a szívedben,
ragyognak a sóhajtások.

Puha csend ér az esthez,
suttognak már a csillagok,
óda a szerelemhez...
hófehér rózsák nyíljatok.

Puha csend ér az esthez,
kottán ringnak a szólamok,
légy hű mindig hitedhez,
s körbefonnak a dallamok.

Puha csend ér az esthez,
az égbolton zuhatagok,
és minden lélegzetben,
újjászületnek a napok.







MOZAIK


összebújnak a
reggeli fények
a fák is
egymáshoz érnek
szelíden leng
a szél







NE BÁNTSÁTOK . . .


a gyermekeket

fénytiszta
szemükben tükröződnek
a fák
mosolygós eget
ölel a szél

újra látnak az álmok
mesék törik meg
a sziklák
mozdulatlanságát
járni tanul a
mozgássérült képzelet
bezárult ajtók nyitják
ki a házat

ne bántsátok
a gyermekeket

áldásai ők
a világnak







NE FÁJJON ...


Itt az ősz,
köddé kell válnom -
törni elmúlás ágait,
vágtatni pillanat lován,
emlékezésen, homályon;
múlnia kell az időnek,
hogy a távozás
ne fájjon.










NEKED ÜZEN ...


Kiveszem a holló szárnyából a feketét,
szél duruzsol a fülembe, szárnyra kél az ég,
elmozdítom a felhőket, öltöztetem az erdőket,
virágot bont - virágot bont majd az összes rét.

Virágot bont - virágot bont majd az összes rét,
patak dalol, reád hajol színéből a kék,
messzi távol hegedű szól, harang kondul a magasból,
neked üzen - neked üzen majd a mindenség.

Neked üzen - neked üzen majd a mindenség,
tiéd lesz az egész világ, a föld kerekség,
álmok hívnak, rózsák nyílnak, csobban a fény, halkan ringat,
kivettem a holló szárnyából a feketét.







NEKEM A VERS...


Nekem a vers,
egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat,
csobbanás minden tájon,
mint réteken a zümmögő
dallam úgy szólít meg,
hogy bennem hazataláljon.

Nekem a vers,
rímekbe fonódó ölelés,
vagy épp szabadon
szárnyaló madár,
könnyedén az égig ér,
de zuhan ha
haza nem talál.

Nekem a vers,
szerelem, hajnali
kávéillatú derengés,
az esti csöndben:
ajándék.
Hazatalál bennem
akár
egy zongorajáték.







NÉHA...


Olykor nézem az eget és az visszanéz,
az Isten tenyerében minden rész, egész.
*
Talán csak álmodom,
s a valóság fekete,
talán sosem láttam
a ragyogást, mégis
betakaróztam vele.
*
Néha távoli a táj, néha elhiszem,
hogy Isten tenyerében ott vagyok egészen.







NYÁRI KÖNNYŰ


tarka virágok
álmai szállnak
tó vizén fény ring
áldás a nyárnak
táncol az erdő
dallamos szélben
gyermeki szívvel
Isten szemében







OLYAN CSENDRE VÁGYOM . . .


Olyan csendre vágyom,
ami a végtelenségig
elkísér, ha kell majd
ott lesz akkor is, amikor
Az Isten el nem ér.

Olyan csendre vágyom,
ami a szívemben otthon
van, akkor is, amikor épp
dúl bennem,
az- az átkozott vihar.

Olyan csendre vágyom,
ami nem szólít meg,
de mégis betakar,

türkizkékre festi az eget,

Akkor is, amikor
örök lesz az
állmom,
és fekete föld takar.

Olyan csendre vágyom...







ORCHIDEÁK


szőlőízű hajnalokban
csipke csendre
hajol a fény

finoman moccan az idő
jóslatokba feledkeznek a fák
őszi égbolton
nyílnak az orchideák

kreatív alkotók
vers koktélokat
simítanak a szélre
csókba rejtett érintés
és vágy az ágy

vattacukor illatú
szeretésekben
nyílnak az orchideák







ORGONÁK ILLATÁBAN


Orgonák illatában
eső zongorázik,
a felhőkön túl is
mosoly fakad,
zümmögő réten
bogárka ébred,
nézi ahogy
a szellő szalad.

Orgonák illatában
eső zongorázik,
csöppnyi kis madár
éneke száll,
patak tükrében
szivárvány ébred,
csobbanó cseppjétől
szépül a táj.

Orgonák illatában
eső zongorázik,
anyja ölében
gyermek kacag,
májusi fák
hajladozó ágán,
szívdobbanások
virágzanak.







OTT...


Ott
hol
hajnali
harmatcseppek
csillogó csodájában
útra kelnek a
hegyek,
és végtelen dallamok
ölelik át a
Mindeneket,
mosolyognak a fák.

Ott
hol
málnaillatú szelek
suttognak az égre,
(áldásként a
messzeségre)
a szivárvánnyal összeérve...

ott,
állítsd meg az időt
egy pillanatra.







ŐSZI DIDERGŐ


Rongyosra gyűri az eget az ősz,
kopaszodnak sorra a nyári fák,
esőcseppek koppanása visszhangzik,
hűvös hajnal borítja be amit lát.

Rongyosra gyűri az eget az ősz,
madarak csendjét őrzi a határ,
a libabőrös patakcsobbanásban
már csak a szél suttogja: itt volt a nyár.

Rongyosra gyűri az eget az ősz,
tócsába toporog egy fénysugár,
hiába vesz fel kabátot az idő,
az didergőn halad mindenki után.







ŐSZ(I)ÖLELŐ


őszöket rajzol az ég
hegyek között szél szalad
az Isten a tájra néz
kertekben pihen a Nap

csobbanó álom a tó
rőt színű csendben a part
a mindenség ringató
egyetlen szív-tiszta hang

mindenhol békés az út
dallamos bölcső a ház
a nyár kicsit elhalkult
őszöket ölelve át







ŐSZ KÖZELEG


Ősz közeleg.
Kocsmaszagú Istenek
minden szeszélyükkel
rád zúdítják
az évek összes fájdalmát.
*
Kávéscsésze kuporog az asztalon,
az esőcseppek didergő álmokat
fosztanak ki,
a meggyötört utakon
inkább behunyják szemüket a fák.
*
Az éjszaka hírnökei
kíméletlenül
ontják feléd
az ócska közhelyeket,
sosem hallott dallam
oson szíveden át
a semmibe.
*
Egeket karcolnak a hegyek,
magába szippant
ezernyi borús látomás.
Ősz közeleg,

feltartózhatatlanul.







ŐSZI LÉPTEK


Az ősz lépteiben
vacog az ég,
didergő kávéscsészében
a hajnal dereng.

Lúdbőrös láthatáron
az idő megáll,
és megörökíti
a megörökíthetetlent.

Összebújnak a fák,
a hegyek mögött
most nincs oltalom.

Üres dallamban
a szél szalad.

S minden ami
itt marad,
csak előjátéka
a télnek.







ŐSZI TÁJON


Őszi tájon
ködfüggönyök,
talpunk alatt
avar zörög,
felettünk az
égbolt köhög,
őszi tájon
ködfüggönyök.

Őszi tájon
szél sündörög,
ugatnak a
kutyakölykök.
Árva faág,
Jaj! Nyöszörög!
Őszi tájon
szél sündörög







ÖSSZEFONÓDÁSOK


Az én utamon nincsen semmi átok,
Isten őrzi a szeretéseket,
dalolásznak a mezei virágok,
csokrot köt a szél. Terebélyeset.

Lehetek távol, vagy épp közel hozzád,
kiáradhat a folyó és a tenger,
a fény mindig öleli a fák lombját,
majd összefonódik a csendekkel.

Néha az idő göröngyössé válik,
az ég kisimítja a rögöket,
az esőcseppekben szivárvány játszik,
este látni a csillagköröket.

Az én utamon nincsen semmi átok,
kiáradhat a folyó és a tenger,
az esőcseppekben szivárványt látok,
épp összefonódik a csendekkel.







RÉSZEG UTCÁKON


részeg utcákon
pocsolyába szédül
az éjfél
örömlányokkal veszi magát körbe a
a Hold
angyalok járnak tilosban
félreakasztják glóriájukat
obszcén szavakkal
elküldik Istent
a fenébe
és a hajnal
az - az átkozott
inkább átalussza
a reggelt







RINGATÓ


Fodros felhők est-színében
megpihennek most a házak,
nyári szellő ölelésben
hajladoznak lombos ágak.

Ring az álom, ringat a tó,
mesét súg a kék - csobogás,
alszik már a kis hintaló,
s bölcsőjében a kacagás.

Ezüstholdon ezüstmadár,
elhalkul a trilla hangja,
és szívedben hazatalál
csillagfénnyel betakarva.







SAJÁTOS MEGKÖZELÍTÉSSEL


Hontalan szavak
végtelen térben
Csatolt FÁJ(da)Lom töredÉK
Isten szemében
*
már nem tudok életül
töredékes összefüggések
arcvonalaiban
csontra vetkőzik az idő
reggeli félregombolások
áttűnéseiben
elnémított kő zokog
a felismerés
összetört pillanatában
hozzád indulok
*
többszólamú csengettyűszó
szabadnapos akkordjai
Agárdi fénycseppeket szórnak
a Tó tükrén tükröződik
a tiszta lelkű táj
*
abszurd utazásaim
labirintusában
sajátos megközelítéssel
rád találtam
szerelmed iránytűje
hazavezetett







SENKI SE ÉRTSE...


Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ráhajol az ég a tó vizére,
fák bújnak össze messzi távol,
csended mindig hallat magáról.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ne legyen benned több világvége,
s mikor a szél újra földhöz ér,
virágát bontsa nyárban a tél.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
emlékezz, milyen az álmod kékje,
elég ha mi tudjuk: ez áldás,
azt akarom, mindent fényben láss.







SZÉLBEN JÁRÓ


Szélben járó
könnyed szavak,
suttognak a
lombok alatt,
süvítve kér,
súgva mesél,
felhőszárnyán
veled zenél,
szélben járó
gondolatok,
színesített
szép holnapok,
benned élnek
nem is félnek,
vígan szállnak,
és remélnek,
szélben járó
nehéz szavak,
kiáltanak
az ég alatt,
bánatod a
felhőkig ér,
tiszta lapon
pihenni tér,
szélben járó
szavak
szavak
suttognak a
lombok alatt...







SZIVÁRVÁNY


mintha ablakot nyitott volna az Isten
kristályfényét szórta az ég
puha felhő kispárnáján
szél ringatja gyermekét
ráncokat simítottak el a fák
szivárványt hívnak életre a dalok
gyöngysorrá fűzött imádból az Isten
ablakot nyitott







SZÍVEDBE REJTVE


Dalolnak az erdők, rétek,
kacagnak a házak,
harmat csillan fűszálakon,
szivárványra várnak.

Patak csobban, szellő suttog,
napsugár az égen,
kacsint már a fodros felhő,
szemed fénytükrében.

Virágszirmon tündér táncol,
zümmög a méhecske,
kirándulni megy a világ
a szívedbe rejtve.







TAVASZ VAN


fúj a szél fúj a szél
a fák sugdolóznak
tavasz van tavasz van
a fényhez odabújnak
virágok virágok
illata száll végre
mosolyogj mosolyogj
a világmindenségre
tündökölj tündökölj
patak csobbanása
bút űzzön bút űzzön
aki táncot jár ma
szerelem szerelem
szinte el sem hiszem
tavasz van tavasz van
csókot csen az Isten







TÉLBÚCSÚZTATÓ


Suttognak a tulipánok,
mosolyognak a hegyek,
napsugarak nyújtózkodnak,
búcsúztatják a telet.

Tavaszi fán madár dalol,
víg hangjától szép a táj,


kinn a réten szellő szalad,
s összeér két szivárvány.

Fodrozódik a kis patak,
ibolyakék csobogás,
összekócolt fűszálakon
tiszta fényű ragyogás.










TÉLELŐ


Muzsikáló hangok között,
táncot jár az őszi szél,
ringatózó felhők fölött,
suttogja, hogy jön a tél.

Dér lehelte faágakra
hó-léptekben mese száll,
a didergő fűszálakra,
felkerül a sapka, sál.

Vár a szánkó, játszani hív,
csizmát húz a napsugár,
a szívedre száz mosolyt hint,
s álmaival körbezár.







TÉLKÖSZÖNTŐ


Éjpuha csendben
alszik a város
hópihe álmán
csillog a szél
Tágul a mennybolt
angyali ének
néma a dallam
eljön a tél
Fázik az utca


sál a nyakában
bújna az ágyba
paplana jég
Eljön a hajnal
ébred a város
fénykacagással
csendül az ég







TIZENKÉT SORBAN


Valami történt odakint,
furcsa csend ölelte a tájat,
a hegy, árnyékát keresve
imát mormolt, magának.

Valami történt odakint,
hangja elnémult a madárnak,
nyári fák lombját rejtette
az őszi szél, magának.

Valami történt odakint,
zokogtak az aprócska házak,
az ég mégsem adta fényét,
megtartotta magának.







UCCU NEKI


Faragj nekem esőcseppből
gyémántgyűrűt,
építs a felhőre palotát,
hajtogasd össze a csendet,
majd csinálj a Holdból
ostort: karikást.

Szüreteld le a csillagokat,
ültess az égboltra fát,
a köveket tanítsd meg énekelni,
csalogasd ide az Istennek
minden angyalát.

Fonj a patakból virágcsokrot,
fogd meg kezét a szélnek,
emeld fel könnyedén
a világmindenséget.







VACOG


Jön az ősz messzi tájról,
rőt színű a messzeség,
búcsúzik a szél a nyártól,
libabőrös már az ég.
Jön az ősz messzi tájról,
halványul a fénysugár,
búcsúzik a szél a fáktól,
szótlanul a köd szitál.

Jön az ősz messzi tájról,
mindenhová bekopog,
búcsúzik a szél a nyártól,
össze vissza toporog.
Jön az ősz messzi tájról,
csupaszodik a határ,
búcsúzik a szél a fáktól,
békéje most tova száll.

Jön az ősz messzi tájról,
sírhantokon búja zsong,
búcsúzik a szél a nyártól,
elbújik a napkorong.
Jön az ősz messzi tájról,
felhők sírnak áztatón,
búcsúzik a szél a fáktól,
s vacog üres ágakon.







VIHAR ELŐTT


ma ajtón kívül hagyok mindent
és mindenkit

kisze-kusza vonalakat
rajzolok
összefirkálom az eget
csak magamnak leszek

elhallgattak madaraim
reszkető fák közt oson
a szél
vacognak a hegyek

holnap majd
úgy nyitok ajtót a világra
hogy az beleremeg







VIHARRAL JÖTTEM


Viharral jöttem a földre,
üvöltő hegyeken át,
végtelen folyók ölébe,
hullámot vert a világ.

Bölcsőmben nem ringott álom,
égboltod tükre vagyok,
hiába várod halálom,
én úgyis feltámadok.

Viharral jövök el érted,
leszek pár ecsetvonás,
sírod sem lesz menedéked,
nincs már több feloldozás.









 
 
0 komment , kategória:  Csabai Andrea  
Bodor Aladár
  2019-01-23 19:30:52, szerda
 
 




BODOR ALADÁR


Bodor Aladár (Alvinc, 1880. január 29. - Budapest, 1952. április 19.) író, újságíró, költő, gimnáziumi igazgató.

Költészete középpontjában a nemzet sorsa áll, 1908-ban a Nyugat első évfolyamában két verse is megjelent, annak jeléül, hogy együtt akar haladni az irodalmi megújulással. Ady zsenijének egyik első felismerője és hirdetője. Hatása kissé meg is érintette (Magyar dalos Szentgallenben, Az új Tisza), bár soha nem utánozta. Az említett két vers azt is mutatja, hogy saját úton járt a folyóirat költői közt. Mindkét versben a magyarság és a nyugati kultúra viszonya foglalkoztatta. Elismerte a nyugati élet és kultúra fölényét és varázsát, de épp ezért féltette tőle a magyarság nemzeti önérzetét.

MAGYAR VISSZHANG /Nem kell nekünk a más folyója.../ versét talán mindenki ismeri, de azt már kevesen tudják, hogy ő a szerzője.

Bodor András még ma is nem kívánatos személy. Versei a Neten is alig találhatók, elvétve a Vaterán található néhány korábbi műve.








AZ ÁRTATLANSÁG KÖNNYE


Az Ártatlanság bús panaszra
Állott az égi trón elé,
Sáros, tépett fátylát mutatva
Zokogva, sírva tördelé:

,,Uram, a földön nem birom már,
Gúnyolnak, űznek mindenütt,
Számomra már alig van oltár,
Majd mindenik rút sárba dűlt.

Hótiszta fátylamat letépik,
Étkembe mérget töltenek,
Nyílt szívem vérző közepéig
Tekintenek sóvár szemek.

A könnyeimből ázott földön
Csak szenvedés az életem,
Oh engedj újra visszajönnöm
Trónod mellé, én Istenem."

Így szólt az égi lány, esengve
Az Úr kezére ráborult
S könnyének egyik tiszta cseppje
Az áldást hintő kézre hullt.

És szólt az Ur: ,,Tekintsd leányom
E legtündöklőbb gyöngyszemet,
Ily drágagyöngy a nagyvilágon
Csupán ártatlan könny lehet.

A szenvedést ez édesítse,
E könny, szent kincsed, vigaszod,
Melyen keresztül föltekintve
Atyádat mindig láthatod."

Pápai Hírlap 1905.







A BEZÁRT TEMPLOM ELŐTT
1906 március 15-ikére


I.

Mondá Isten : "Legyen tavasz!"
S a mélységek s vizek fölött
Szent lelke széjjeláradott,
S a tél hatalma megtörött.
Jön március s Isten szavára
Teremtő láz gyúl fübe-fába,
És gyül a nép, hogy elmondhassák
Évi imádat, szent Szabadság.

II.

S parancsolá a fejedelem :
"Megtiltom, hogy tavasz legyen!
Megtiltom, hogy folyó s patak
Bilincseket szakgassanak!
Megtiltom minden fünek-fának,
Hogy illatozzék más királynak;
S megtiltom im, hogy kedves népem
Egy Szabadság-Istent dicsérjen!"

Mert bűn, amit ma fü-fa sug,
A napfény lázadó, hazug;
A sóhajtás a sziveken,
S a pír az arcon - bűn nekem!
Csodálatos és érthetetlen,
Valaki bujtogat szünetlen,
S hogy bút hozzon jámbor szivemre,
Föllázít fűt-fát rendre-rende..."

Hajh, fejedelem!... Csodálhatod,
Mi is csodáljuk bánatod,
Mi is sajnáljuk szivedet,
Hogy Istenünk' nem ismered.
Nézz, nézz Keletre: minden lázad,
Tilalmad ellen kél a század,
Föllázad minden rendre-rendre,
Mi Istenünk - te Istenedre!

Tavaszt ne érezzünk? - de halld:
Pacsirta mond lázítva dalt;
Megölheted, ha szól, - de már
Dalától lázban a határ,
A jég pajzsát széttörték, látod,
Parányi cseppek, lágy hullámok,
S szelíd napsugár csókos ajka,
Mind lázadóiddá avatja!

Ne ünnepeljünk? - ámde lásd:
Kizöldül a majthényi pást,
Míg egy füvét kitépheted:
Százmillió nő ellened,
Mint kivont kardok - rettegsz tőle?
Mi áldást olvasunk belőle...
Megtiltod, hogy ünneplőt öltsünk?
Nézd: zöld ünneplőt ölt a földünk!

Nézd: az erdő jő ellened,
Kalász lándzsája rád mered,
A szellő lázadást tanit,
Folyónk rád ontja gátjait;
A puszta visszatér pogánynak
S föltör, mit rég elhantolának,
Roppant oltár a Tisza-partra:
Germán térítők vére rajta!...

Lesz még ünnep! Már napja kél,
Lázító himnuszt zúg a szél;
Csak ember lesz miellenünk,
De Isten lázad föl velünk!...
... Bús szent viharban, menydörögve,
Úgy szállsz közénk a véres rögre,
S emelsz oltárt, melynél imádjunk,
Lázadó Isten: Szabadságunk!

Pápai Hirlap 1906










BÖLCSŐTŐL A SÍRIG


Embertől, társtól távol, a pusztán.
Bár senki se hallja, senki se látja,
Megfakad, mint az árva tücsökszó
A szegény legény dala-furulyája.
Mint a megvágott ujjnak vércsöppje.
Gyöngyözik tisztán, pirosan, búsan.
Ahogy a szív a seb piros ajkán
Fölküldi magából meleg ritmusban.

Pásztortüzeknél s fénytelen éjben
Kunyhókba, erdő- s nádas-homályba.
Vagy suba alatt dudorászva-rejtve
Vérzett, szólt mindig népünk nótája.
Mert mindig volt itt seb, aki fakadjon.
Vérző, sajgó szív, aki csorduljon,
S hajtott a vérünk pezsdülve-apadva,
Hajtott nótázni csengőn-halkulón.

Szívünkből csorgó meleg, piros vér,
Zengő finom vér bennünk a nóta,
Fény a szemünkben, tűz a csókunkban,
Szárny a lelkűnkön, ég felé bontva.
Tanított rá a Tisza-Duna-partunk
Hullámverése apadva-dagadva,
Búzánk ringása, lovunk sörénye,
Lányok ringása, anyánk siralma.

Ez a mi nótánk altatott-keltett
Szegény bölcsőnkben, anyánk ölében,
Ez a mi nótánk kisért játékba
Fűzfalovunkon drága vidéken,
Vele szálltuk be szülőföldünket


Kis fiúk-lányok összefogózva,
Hegyet és völgyet, kis patakunkat,
Ő volt az első barátság csókja.

Ő sírt az első szerelmes búnkban,
Ő kapatott az első borunkra,
Ő ríkatott a cigány vonóján
Az Ő nótáján el-elborulva.
Kisért a marsban, tüzelt a harcban.
Szent haragunkat égig lobogta,
Ő volt a kardunk villámló éle,
Egünk villáma: a magyar nóta!

Őt tanítgatjuk kis gyermekünknek
Ráhajolva a ringó bölcsőre,
Őt csókoljuk a kis magyar szájra,
Hogy a nótánkat tovább örökölje,
Ő kisér majd el végső utunkra,
Mikor ajkunkat a halál lefogta,
Akkor is fönn zeng, a sírunk fölött is,
Sírunkon is átlép a magyar nóta.

Meg ne halkuljon soha az ajka,
Meg ne lankadjon soha a szárnya,
Örökké szállva Tisza-Duna partját
Mint ősök lelke mindegyre járja,
Mint szent öröktűz, élesztve s égve,
Ahogy velünk száll évezredek óta :
Boldog jövőkre szárnyaljon örökre
A magyar nóta! A magyar nóta!

Szlovenszkói magyar írók antológiája 1936-1937







BÚCSÚPOHÁR


Fiuk! Ezt a búcsúpohárt értem ürítsétek,
E pár pohárt idehagyni isten úgyse' vétek,
Koczintsatok s köszöntsétek énrám ilyenképen:
Kinek e bor jól esik most: soká, soká éljen!

Hogy ily borús miért vagyok, ne is kérdezzétek,
Mert ha még elmondanám is, meg nem értenétek:
Messze volt egy lányka tőlem, itt volt bár mellettem,
Sohasem is volt az enyém, mégis elvesztettem . . .

Hejh az a lány!... Mit is mondtam? Nehogy elhigyjétek,
Nem szerettem, higyjétek el: részegen beszélek . . .
Föl a pohárt s a mint mondtam, értem ürítsétek;
- Tudom, ha lesz foganatja: nem sokáig élek!

kolozsvari_lapok_1899.







DUGÓHÚZÓMHOZ


Hosszú idő óta a sarokba hányva
Szegény dugóhúzóm ott búsul magába',
Mint a húszár, ha az obsitot kikapta:
Rongyos a ruhája, sok a rozsda rajta.

Rajta fonnyad még egy megaszalt dugócska,
Mint az emlékkönyvbe nyomorított rózsa,
Eltűnődik rajta hosszan; azon módon,
Ahogy én jobb napok emlékén tallózom.

Kedves dugóhúzóm, érdemes barátom,
Ne nézz rám oly fájón, olyan szemrehányón,
Érzem, hogy nézésed szívembe fúr mélyen,
Mint magad fúródtál a dugókba régen.

Régen... rég volt biz az érdemes barátom,
Hogy együtt virrasztánk hosszú éjszakákon
S mikor hajnal felé hazamentünk ketten,
A milyen derekad, oly egyenest mentem.

Emlékszel-e még a vidám czimborákra ?
Jut-e még eszedbe a kocsmáros lánya?
- Az a szőke kis lány, kit egykor véletlen
Megszúrtál egy kissé, mikor megöleltem.

... Akkor volt az! ...Hajh most más csillagok járnak,
Csillagtalan éje vagyon kruménámnak
S a borra, mióta elcseppentem tőle,
Rá sem ismernék tán, ha ajkamra jőne.

Vigasztalódjál hát érdemes barátom,
Jóra is fordúl még sorsunk e világon,
Tündökölni fogsz majd visszanyert fényedben:
Mihelyt egy lány megcsal, vagy megszeret engem.

kolozsvári_lapok_1899.







EGY KEDVES HÖLGYNEK


Oh hölgy, ki oly igen szerényen mondd,
Hogy hölgyi-hiuság nincs benned - s eképen
Tán hölgy se' vagy, im - kérésedre - Hozzád
Zeng lantom önkényt, - egy kért költeményben.

Hanem mit is daloljak oh hölgy, Rólad?
Szépségedet tán? - Ah megkéstem, - persze,
Mert már mutattad: egy hü imádódnak
Zengett már Rólad nyomatott szép verse.

Oh hölgy, ámbár ezúttal nincsen eszmém,
Rólad zengek, s ha kell még, hát még jönek
Terólad versek, jobbak is, ha szendén
Kérsz meg - s oroszlán-körmeim kinőnek.

Oh hölgy, ha majd hires poéta lészek,


- Én nem hiszem, hanem Te csak reméljed -
Hát akkor majd hasábos költemények
Zengnek Rólad s mindenki bámúl - Téged!

Oh hölgy, e versem mind Te hozzád zenge
S ha mégis rossznak, vagy kurtának véled,
Megkérem minden ismerősöm rendre,
Hogy versben valljon hő szerelmet - Néked. -

kolozsvari_lapok_1899







EGYMAGAMBAN...


Egymagamban heverészek hűvös erdőszélen,
Héjja madár csendesen ül egy fa tetejében,
Halkan búg a kis gilice, zokogva az aljon,
Vagy talán csak bús szívemnek zokogását hallom.

Héjja madár azért űlt fel a fa tetejébe,
Várja, hogy majd rácsaphat a kicsiny gilicére,
Héjja madár, úgysem éred be egy gilicével,
Jer inkább az én szívemre, ezt szakítsad széjjel.

kolozsvari_lapok_1899.







ELSŐ VALLOMÁSOM


Emlékezem... nem is történt oly régen,
Bajuszom akkor sarjadott talán,
Emlékezem egy barna lány nevével
Írtam be könyvem, minden oldalán,

E barna lány mily kedvesen mosolygott,
S velem mily kedvesen beszélgetett,
- S én szilárdul mindennap eltökéltem,
Hogy holnap megvallom szerelmemet.

Egy szép regényből összeválogatva,
Fölségesen kifőztem tervemet,
Szökésről, papról sem feledkezem meg
S pisztolygolyóról, - hogyha kinevet.

S mint a regényben, másnap alkonyatkor
A kis lugasban ültünk - ő meg én,
No most! - gondoltam s míg szivem vadul vert,
Nagy hősileg térdre ereszkedem.

De hajh, az asztal átkozott szögében
Kabátom véges-végig fölrepedt . . .
S mivel hogy ez nem volt meg a regényben,
Kiszállt fejemből az egész szerep.

S a nagy világ fölfordult és veszettül
Forogni kezdett bús fejem körül,
Úgy térdelék ott s hallám fájdalommal,
Hogy ő ezen nevetve mint örül.

S a hogy talpra álltam, a mint fölocsudtam,
így szólt hozzám nevetve kedvesen:
Lám, mért bukott oly szörnyű hévvel térdre,
Tán mert lehullt a hímező selyem ?

S én megradva mentő gondolatját,
Remegve szóltam : > Ugy van úgy, azért<...
De látva, milyen duzzogó lett érte,
Remélve vártam, hátha újra kérd ?! .

- Hát így maradt el első vallomásom,
- Mihez tán most se volna több eszem,
A lány nevét még őrzi könyvem lapja,
Arczát is őrzöm, - míg emlékezem.

Kolozsvári Egyetemi lapok. 1899.










ERDÉLY FELÉ


Te hű, meleg erdélyi földdarab,
Amellyé anyám szíve porladt széjjel,
Szívem feléd húz most, keres, tapad,
Mint csecsemőszáj anyamellre éjjel,
Mint delejtű a földsarok iránt,
Amely felé nagy törvény tűz irányt;
Te hívsz, anyám szívével örökölt
Erdélyi föld.

Álom, régi, súlyos, lidérces éjben,
Sóvárgó, bujtó nagy erdélyi álom,
Alvó harang Szent-Annató-fenéken,
Mely vészre kondul rémes éjszakánkon,
Álom, belőled ivott lelkem lávát,
Te ragadsz, hívsz és szívsz hadak útján át
Északifénybe gyúló éjszakákon,
Erdélyi álom.

Oh vér, sötét csöppekben most is hulló,
Erdélyi vér, énrajtam is te futsz át,
Halántékomban te zugsz, mint a dúló
Viharszél, mikor sodorja a pusztát.
Vér, kit gyülölség mar ki az erekbül,
Szavad az én eremben is fölzendül,
Hívsz, itt vagyok, én, tévedt, messzi ér,
Erdélyi vér.

Harc, harc, öröktül - végeszakadatlan,
Fajt fajra bujtó ős erdélyi harc,
Mit külön forral minden kis völgykatlan,
Minden tavasz, minden ház, minden arc,
Örökbe hagyva apáról fiúra,
Vágylak, várlak, kihíva és bosszulva,
Gyönyör lesz, ahogy izmaimba marsz,
Erdélyi harc.

Kés. Hirtelenebb, rövidebb a kardnál,
Közelebbi, bosszúlóbb, makacsabb,
Jó, vállaljuk, új harcban, ha ez használ,
Jőj kés, farkasfog, mely orvul harap!
Megmártom pengéd veszett eb nyálába
S megcsókolom, éjféli lesbe állva:
A fajtám védem! Jer új igaztevés:
Erdélyi kés!







ERDŐSZÉLEN...


Erdőszélen, szerteszórva
Legelész a tehéncsorda;
Egy-egy tinó keservesen
El-elbődűl s tovább megyen.
Fenn a pásztor a domb-élen
Színehagyott, bő szűrében,
Leszúrt botra támaszkodva
Áll, mint háztetőn a gólya.
Áll, mint szobor, oly mereven
S elmélkedik mélységesen.
Odébb hasal vén kutyája,
Lombán bámul gazdájára,
Néha rámordul mogorván
A légyre, mely űl az orrán.
Vakkant egyet - megszokásból,
Fáradtan a naplopástól;
Ugy gondolkozik magába :
Pihenhet már vén korára.
A tehenek elbolyongnak,
Ki a völgynek, ki a dombnak,
Némelyik az erdőszélre,
A másik a zöld vetésbe . . .
Fenn a pásztor, egymagába',
Látja őket s mégse látja,
Merően a botra bámul
S gondolkozik - a botjárul.

Kolozsvári Egyetemi Lapok. 1899.







ÉDESANYÁM


Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőnk felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, -
Édesanyám, édesanyám!

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?.
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varrta rám?
Ki csent cukrot kis zsebembe?
Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva:
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított "Isten" szóra?
Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,
Kinek szíve jár itt velem,
Rám könnyez az esőcseppben,
Rám sóhajt a falevélen,
Megcsókol a fáradt éjben,
Melegít a hideg tanyán,
Megbocsát ha rosszul éltem!
Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legyen egykor
Legutolsó szó a számon?
Kinek képe boruljon rám
Lecsukódó szempillámon?
Isten elé majd ki visz el
Síron túl is vigyázva rám
Hétfájdalmú Mária szívvel?
Édesanyám, édesanyám!







FAJOK HARCA


Mi, akik a ködlő hegyekből jöttünk le,
Fájóbb szerelemmel szeretjük a népünk,
Fojtott tűz parazsa ég érte szemünkbe',
S nevére, mint titkon imádott leányért,
Lesütjük a szemünk s lángaborul képünk.

Én szülőfalum is hullámmarta szikla,
Százados őrhelyét még dacosan üli.
Századok üszke ég kicsiny kunyhóinkba,
Örökségbe hagyott imádságok s átkok,
Zord polgárháborúk alvó keselyűi.

Én bölcsőm fölött is remegett borús gond:
Jaj, ha ezt is egy nap havasok vad népe -
Nagyanyó sötéten : Nem! Ez lesz bosszulónk,
Szemem előtt leölt apámért, bátyámért!
Nőjj gyermek, s vérünkért vért végy majd cserébe!

Sötét gyermekálmok sivár zátony-élen!
Idegen néptenger hulláma köröttem . . .
Tüzes tajtékját hajh fölitta a vérem,
Zihálva füstölgő sötét lobogását
A vér gyülölségét én is örököltem!

Hajh, én se vagyok jobb, féltem a fajtámat,
Bús, kétségbeeső lázas szerelemmel,
S félek, hogy jő idő: vér a vérre lázad
S évezrekkel visszahanyatlik e század
S büszke fényes arca elborul szégyennel.

S ha jaj jönne idő, - mit nekem jog, törvény,
Csak azt érzem akkor: hiv a vér, hiv a föld!
S a mi vérünk védve, a más vérre törvén,
Mint dühödt vadállat, mint megsebzett isten
Sikoltom: öld, csak öld!!

Pápai Hirlap 1906







FEKETE ANGYAL


Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.

Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellén.

Rapszódiát lapoz : "csóktól-vérig"
Remegve játszottuk, s nem volt végig,
Nem volt . . .
Sürgetve súgtam a tempót.

Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre,
S mégsem! ...
Utána sietni késtem.

Sürgetett sokáig, vádolt, hívott,
Azután szelídült. Rejt egy titkot,
Árván
Őrzi a sírban a márvány.

Ámde, ha ily teli holdak égnek,
Hogyha az éjjelek ily vad kékek :
Följön,
Számot tart rám még e földön.

Ott ül a zongora kettős székén,
Vár, hogy a székire ülök még én
S szállva
Visz majd a rapszódiája.

Látom: a széken ülünk ketten,
Alszunk,
S feketén mosolyog ajkunk.

Szlovenszkói magyar írók antológiája 1937.







FÖLDI TÜZEK


Haldoklott egy pásztortűz künn a réten.
Kékült már a parázsok bíborajka,
Kik imént egymást marva édes kéjben
Egymásbúl lángot szívtak csókolgatva.

És sóhajtott a tűz: "Alig, hogy égtem,
S már halni kell, rámgázol a nagy éjjel,
Fényes láng szárnyamat a síró szélben
Szikrázó tűzpihénként fosztja széjjel.

A hamú hull, hull.. . érzem, meg kell fúlnom,
Oh megátkozlak tüzek fakasztója,
Hogy mért kellett e percnyi létre gyúlnom,
Melyért halállal büntetsz ölve, fojtva."

S a haldoló tűz jajátúl fölérez
A földi mélységekben egy csöpp láva,
És fölszivárog-kúszik testvéréhez,
Mint vércsöpp kúszik a seb ajakára.

"Ne zúgolódjál halandó, -így szólal -
Láttam tüzet, milljónyit, jobbat nálad,
Forróbb tüzet, szentebb, nagyobb álommal,
S hamvába halt mind, ki életre lázadt.

Mi hajdan megráztuk a lomha földet,
A reszkető eget megostromoltuk,
- S ma csak pár holt szirt regél az időknek
Sírkőként, hogy mi a titánok voltunk! "

... S ott lenn még forr a tüzek óceánja,
Új, születendő lelkek sok milljója,
S vak sorsa mindnek, hogy ujjongva s fájva
Halandó álmát egyszer ellobogja.

Mert fázik a föld: azért szül nászágyán
Tűz-fiakat, és elnyeli mind sorra,
így melegszik halandó tüzek álmán
A halandó tüzeknek fakasztója.

Pápai Hírlap 1907.







HALÁLHARANG SZÓL


Hol lesz, melyik lesz az a temető,
A mely rám vár, hogy testemet föloldja.
Napos oldal lesz, sós hullám, vagy máglya ?
- Már hajlok felé, ölelem titokba,
Jegyese vagyok, vár rám hűvös ágya.

Melyik lesz a fekete hamufátyol,
Mely szemem tükrét homálylyal befújja,
Mely hamut hint tükrös látásaimra.
- Mint bölcs hálós pók, simogat már ujja,
Fülembe suhog permetezve, ringva.

Hol a felejtő sírás, mely beföd majd,
Mely könnyem és mosolyom továbbadja
A könny s mosoly örök óczeánjáig?
- Már hallom, távol suttog derűs habja,
Tovább sírja-kaczagja milljó másik.

Hol a kapu az égen, egy kis kékség,
Hová álmom vitorlái befutnak,
- Pillám elréved, mint ernyedt vitorla,
Szemembe réved intése egy ujjnak,
Hívni fognak. Uram, készülök útnak.

Kihűlt szemhéjamat lezárni akkor
Egy rosz fillért tegyetek régi módra.
Te csukd le szent látásaim kapuját
Világjamult kispénz, szent tréfát mondva,
így fizessétek meg szememnek
Isten baljától mért örömét, buját.

Vasárnapi Ujság 1912.







HAJNALI KÖDBEN

Zlota-Lipa mentén, augusztus 15.


A vizes tarlón hanyatt egy legény,
Vén varjú kémli tört kóró hegyén.
Kár, kár, kár.

Ködharmattól ázott, szép még a teste,
De kékes, hűlt, a varjú már kileste.
Kár, kár, kár.

Karjában még utolsó mozdulatja,
A szuronyt még, a szuronyt szorongatja,
Kár, kár, kár.

A szája még egy torz végsőt nevet,
Édes mosoly tán: lám, légy lepte meg.
Kár, kár, kár.

Füle földúlt süket földdel teli,
A szeretője mit súgott neki?
Kár, kár, kár.

A haja szőke, vér olvad alatta,
Kihez simul majd, aki simogatta?
Kár, kár, kár.

A szeme kék, az eget keresi,
Varjú rárebben, kikezdi, eszi.
Kár, kár, kár.

Hej valahol, - ki a szemét szeretted,
Nem jól szeretted, ó nem jól szeretted!
Kár, kár, kár.

[Forrás: Élet, VII. évfolyam, 37. szám, 1915. szeptember 12.]







HOLDKELTE


Egy tüzvörös sáv még maradt az égen,
Kormos meleg felhők mind lejebb nyomják,
Az ég is lejjebb szállt; nagy, barna hársak
Mint házereszt, simítják csöndes boltját.

Most kél a hold, sápadt kisértet-arcán
Késett madár húz át a jegenyésnek,
A parton szótlan gyújt tüzet egy pásztor,
Sudár halvány-kék füst száll, száll az égnek.

Túl fáradt lovát itatja egy ember.
A hig ezüstre fuj a ló s úgy issza.
Hallom, hogy szürcsöl. . . majd méláz s szájárúl
A viz szikrázó gyémántként hull vissza.

Halkan loccsan a mély Körös. Vak tükrén
Homályos álmok ringanak, suhannak,
A vizbe csüng a parti füzek ága
S a fűz fölszívja álmait a habnak.

Ledűlök én is s a sötét, mély vizbe
Forró kezem lecsüngetem a gátrúl,
S teleszivódik álommal a lelkem. . . .
Csönd, nyugalom. Egy lépés a háláltúl.

Pápai Hirlap 1907.







HORTOBÁGY


Császárról szól a francia fiának,
Ó falát Róma büszkén mutogatja,
A mi gőgünk és csodánk a világnak:
A Hortobágy és ő szent arculatja.

Kirgiz homoktól Tiszáig, Dunáig:
Puszta; sárból ver falat a zsellérje,
Faggyazott ingben telet átpipázik,
S még Zápolyával dohog ma is Bécsre.

Ánglius vendég elébe terelnek
Itt avas csárdát, csikóst, bácsit, kendet,
Ki kuruc ámbár, lám mely jámbor, gyermek,
Csak tűr, s nyugati hívságokat megvet.

Nyugat: rohan lám vesztébe. De nálunk
Még botosispán s várjobbágyság járja,
S hogy kiskirály a földesuraságunk:
Büszkeség s öröm ez a Hortobágyra.

Hát Hortobágy. E ferde, szűk pillákon
Néha délibáb és felfordult tájak
Villóznak ... Ámde elködlik a mákony,
És marad minden, marad Hortobágynak.

Kell még tán az ily kis néznivalócska
Az autón járó messzi nagyvilágnak:
Ekétől szűz föld, Ázsia-szag, s ócska,
Préda cigánynép, míglen; kihalnának.

Széphalom évfolyam 1928







A HORTOBÁGYON


Hortobágyi puszta, álmodó szent Kelet!
Lelkem imádkozva ölelkezik veled,
Kipirul a képem,
Forró áhítatom, lelkem forró vére,
Megcsordúl pusztádnak kiégett fűvére
Szent áldozatképen.

Te vagy az utolsó kevély pogány-oltár,
Ki ős Ázsiából velünk vándoroltál
S megtagadtak végül,
Én meg az utolsó pogány-imádságot
Őrzöm, amint száz ős szivén át rám szállott
Ősi örökségül.

Őrzöm ősi puszták fényes délibábját,
Kelet idetévedt, elfelejtett álmát
Nyugat utján járva,
Mint a vaskoporsó őrzi meg keblében
Nagy királyunk büszke, szent álmát a mélyben,
Zajló folyamárba'.

Pápai Hirlap 1904.







ISTEN KARDJA


Oh Föld, oh Föld, drága termő,
Akiből nő fű és erdő,
Kiben jövőnk magja erjed,
Milyen termés nő most benned?
Mint a régi Isten papja,
Ki a földet kihallgatja,
Érzem én is odalentrül,
Ami ott lenn piheg, zsendül,
Fű alúl és föld alúl,
Túlnan csonton, síri mélyen,
Túl gyökéren, túl vízéren,
Ércek ágyán, s forró láván,
Hol égbe szív a szivárvány:
Ott zsendül most lázas földben,
Mint fölfakadt mag a rögben,
Dagad a föld szívszakadva,
Hogy megszülje, nekünk adja,
Ahogy a nép imádkozza,
Ahogy Isten határozza,
Eddig óvta, már akarja,
Nő már, nő az Isten kardja!

S egyszer a föld meghasad,
Isten kardja fölfakad,
Lángot vetve döbbenetbe,
Vért fakasztva, rettegtetve,
S hajnalán e forró napnak
Friss legények ráakadnak.
S ugyanakkor hajnaltájon
Ér valakit roppant álom,
S mire nap kél: hívő népe
Odatódul mind elébe,
Kardot hoznak: ismer rája,
Szétsújt a négy világtájra,
A Kárpátig mind így várják,
Szívszakadva hívják, áldják,
Catalaunig* mind borzongják,
Csak hadd sírják, mind átkozzák:
Mégis egy lesz mind ez ország!







JÖN A HAJNAL


Az éjszaka zsarnok uralma letűnt
Keleten közelit im a hajnal,
Üdvözlik a hőst a dalos madarak
Riadó, csengő csatadallal.

A hajnal a nap raggogó nyilait
Felszórja a marczona éjre,
Nézzétek az éj milyen halovány
Mint szökken elő szive vére !...

A hajnal az éjet amint megölé,
Felhőket fürdet a vérbe
S feltűzi e vérázott lobogót
Diadala jeléül az égre.

Kolozsvári Egyeti Lapok 1899.







KEZEK LÁTOGATÁSA


Mikor jó volna aludni, aludni,
Végén a napnak,
Távoli kezek homlokomra járnak,
Kezek tépnek, kezek simogatnak.

Jön köztük rossz kéz, keserű, kegyetlen,
Ki rám jár rontón,
Fojtogat s dermeszt balga gyönyörrel,
Vércseként rám csap, átmarkolja csontom.

S jön sebhez értő, kín látott kéz s hull rám
Béke és bánat,
Mint könny a szembe, virág a sirra,
Megérzek kettőt: téged és anyámat.

Jaj ez a kezek kisértet járása,
Égetve, oltva,
Homlokom tüzel s didereg s reggelre
Mind csak több redő gyűlt a homlokomra.

uj_egyetem_1910







A KÖLTŐ


A föld bűvös lázában szülte
S nagyon szerette; néki adta
Vére javát, legédesebbjét
S szerelmes keblén táplálgatta.

Hálátlan gyermek volt. A bűnös
Prométheüsz tüzének magva
Kicsirázott forró lelkében
S kisarjadt tűzvirágot hajtva.

Szentséges bűneit, végetlen
Szerelmét minden meggyülölte,
A föld megingott lábnyomától,
Az ember reszketett előtte.

Istennel pörbe szállt, őrjöngő
Hatalma új világra vágyott
S teremtett egy ,,legyen!" szavával
Képzelme szebb, boldog világot.

Megrémült a világ s bús szívvel
Hálátlan gyermekét megölte :
S ö elvivé szivének lángját
Mint lázadó csirát, a földbe.

Pápai Hirlap 1905.







A KÖLTŐ ÚTJA


Halott-szinű bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt - pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyuja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem süllyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár-jár a tengeren!

A mord hiéna rászüköl kacagva,
Számum harapja, keselyű mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja,
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezrek járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag homokját?
Nem kérdi már e boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Ép ott haldoklik az útfélre rogyva:
A könnyelmű elvérzett szívű költő.

Pápai Hírlap, 1907.







LÁTOGATÁS


Úgy érzem néha, nálam jár a lelked.
Te messze tőlem még tán meg se sejted,
Hogy ábrándozva, szép fejed lehajtva,
Hozzám jöttél egy pillanatra.

Eljössz, fölvéve rózsaszínű ruhádat,
Szobámba rózsaszínű hajnal támad,
Tekintetes mosolyogva rámveted,
S kezembe simul a kezed.

S csak mintha halk imát vennék ajkamra,
Mint fecskeszárny a tó tükrét suhanva,
Érinti: hogyha száll a tó felett:
Megcsókolom a szemedet.

Aztán eltűnsz. S te nem tudod, nem sejted,
Hogy ábrándozva nálam járt a lelked,
Nem tudsz a csókról, csak azt érezed,
Hogy valamitől forró a szemed.

1906







LEVÉL KASSÁRA


Testvér, a hősibb sors tiéd volt
Ez embertelen emberöltőn,
Hozzád közelebb volt az égbolt
S csak mitőlünk zárt el a börtön.
Testvér, a jobb sors rád volt osztva
E' megpróbáló húsz esztendőn:
Mi csüngtünk itt múltba fogódzva,
De csüggtél te ott a jövendőn.

Testvér, te voltál kiválasztva
Hősi próbára, szenvedésre,
Az ostor zárán dók-válladra
A rovást mindennap rávéste.
Rád ült náladnál rosszabb ember,
De csak őt szennyezte a kék folt, -
Téged szolgává tett bűn s fegyver,
De szolgálásod Istené volt.

Mi itt, szégyelve vallom, Isten
Próbája alól menekültünk,
Istent nyaggattuk, hogy segítsen,
Csodát kért jerikói kürtünk,
De bűnt-bevallva nem áldoztunk,
Nincstelen testvért el nem láttunk,
Faltunk s mentettük kis úr-voltunk:
Magunké volt a szolgaságunk.

Jöjj testvér, tiéd volt e húsz év
Áldott pusztában-vándorlása,
És tiéd most a táruló rév,
A jövő, körmöddel kiásva.
Isten így ítélt: Vállad éle
Lőn mérleg, ott dőlt meg az átok
S nem titeket hoz nekünk révbe.
De minket csatol tihozzátok.

Jöjj testvér! Vezess jobb utunkra,
Taníts, ahogy te lépsz, úgy lépnem,
Felénk nyúlik most Isten ujja
Minden szegény s munkás kezében.
Aki magyar s csúf sorsban szenved,
Mind rádtekint s reménykedik,
Feltört térdednél átölellek:
Emelj föl hősi szívedig!

1938.







LITÁNIA


Fölöttébb sok a köszönni valóm
Amikért áldanom kell a kezedet,
Melybe apródad mályvaszín redőcskék
Megírták nekem a hűbérlevelet,
Mellyel végzetem megteljesedett.

Te adtál rám szép fekete palástul
Gazdag szövetű pompás bánatot,
Fehér újjal, csontig öltve a varrást,
Csuklyómra fehér keresztet adott
S én ajkkal érintem cipőcsattod.

Sötét szigorú rajongást adtál
Szemfedőfátylúl ajkamnak s szememnek,
Böjttel s ostorral sajtolom a testem.
S te szent gyászt tűztél fölébe szívemnek,
Mint egy szikrázó érdemrendet.

Ezért én a te hűséges lovagod,
Nevedet rejtő pecsétes zár lettem,
Nevedet rejti minden kardcsapásom,
Színedet hordom hitetlen tömegben,
Minden vércsöppöm neveddel ejtem.

Hordozom végiglen a te hűbéred,
Mint ó frigyláda, hittel teljesedve,
Hogy kezed által bűnbocsátást nyerjek,
Alázást tűrve, tisztulást szenvedve,
Amért ördöggel cimboráltam egyre.

S ha majd parázna szemem tükre megtört
S éltem szomorú béklyói lemállnak,
Elküldöm neked a keztyümet: Úrnőm,
íme hív voltam s végig szolgállak,
Most hát bocsáss a megáldó halálnak.

Kultúra 1912.







MAGYAR DALOS SZENT-GALLENBEN


A Tiszahátrul, kopár pusztákbul
Nyargalva jöttünk, friss széllel jöttünk,
Kakukfüves még lovunk sörénye,
Tiszai nóták kószálnak köztünk.
Hajtott a lélek erre nyugatra
Fölverni várost, gazdagot, fényest,
Látni csodákat, szikrázó pompát...
Nekünk nincs ilyen... Pajtás, dúld, égesd!

A Tiszaháton, kopár pusztákon
Nyugtalan lelkek csak kerekednek,
Lelkünket szívják, éjjel is hívják
Aranyos tornyok, szép puha selymek,
Új muzsikával vért megkavarni,
Inni Nyugatnak borát, az édest,
Ölelni fehér, pirosra gyúlt lányt,
Heverni selymen... Pajtás, dúld, égesd!

Tavasszal zsendül nyügös lelkekbül
Vért hajtva-bontva tar mezők szomja,
Szemünkben égnek forró éhségek,
Forró irigység zaklat titokba.
Durva az öklünk, csak összetörjük
E sok szép finom csudást, szépségest;
Bús büszkeségünk lett, hogy minden nép
Fél s gyűlöl minket... Pajtás, dúld, égesd!

Szent-Gallen tornya, le fogsz ma hullni!
Arany tető, fal, le kell ma égned!
Pusztább leszel ma a Hortobágynál
S csendül fölötted keleti ének,
Urad leszünk ma, lelked lefojtjuk,
Tort ülünk rajtad, kegyetlent, rémest,
Ma hadd örüljön a honi isten,
Egész Szent-Gallent oltárul égesd!

Huj! Égjen égve! Nótát melléje,
Tisza partjárul, puszta hazárul;
Szóljon zokogva bús magyar nóta,
Dícséret a mi üres pusztánkrul.
Dacos lelkünket keletre hajtsuk,
Huj, nyeljük el a bús irigységet...
Szent-Gallen, pompád, könyved, finom nőd
Rút idegen mind!... Pajtás, dúld, égesd!

Nyugati asszony rád ne tapadjon,
Lelked megbontja, véred megrontja,
Új, más a selyme, más a szerelme,
Lelked mindünnen nyugatra vonja.
Álmodozó lész a Tiszaparton,
S kívánsz örökre idegent, fényest,
Élsz gyalázatban, Nyugat reád ül...
Húnyd be a szemed s csak dúld, csak égesd!

Ha hazaértünk, ne ejts bámész szót
Pompára, fényre, lágy fehér szűzre,
Gúnyold meg azt, ki a Tiszaparton
Sóvárgón méláz a pásztortűzbe,
Nyugati átok kísérti lelkét!
Zavard! Átkot mond rá szörnyúségest!
Jaj, ha közénk jár Szent Gallen lelke!...
Otthon is, pajtás, csak dúld, csak égesd!










MAGYAR VISSZHANG


Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt...
Igazságot Magyarországnak!

Szép határunk nem is határ volt,
Hanem Isten ölelő karja.
Helyette most egy szörnyű gyászfolt
Sötétlik az árva magyarra.
De ezt a gyászkövet letesszük.
Hallók hallják, lássák, kik látnak,
Vérünkkel a földgömbre festjük:
Igazságot Magyarországnak!

Szavunk, imánk keljen visszhangra,
Mely zúgva, hullámozva árad,
Határ határnak továbbadja,
Nép a népnek, haza hazának.
Csillag olvassza fénysugárba,
Mely zengő világűrbe vágtat,
Egész Mindenség ezt kiáltsa:
IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK!







MÁRCZIUS 15.


Üdvöz légy szent nap, feltámadás napja,
Emeld föl büszkén fénylő fejedet,
Tekints végig a legszebb haza földjén
S nézd, mint ünnepel a te nemzeted;
Tekints e nemzet hálaünnepére,
Az ősi kardra, melyet karja tart,
Hallgasd meg mílljók szíve dobbanását,
Lásd ünneplőben újra a magyart !

... Pusztulnak, halnak az öreg honvédek,
Kik látták azt a fényes, szent napot,
Két legszebb ország fényét esküvőjét,
Mely kettejükből egyet alkotott.
A szent Szabadság ősi oltáránál
Hangzott az eskü föl az ég felé,
Felszállt az égbe milljók hő imája
S az ég örömtől könnyezett belé.

Milyen nap volt az; félszázadév multán
Ha ilyen fényt ad, s ilyen szent hevet,
E távol múltnak egén ragyogó nap
Akkor mily forró s fényes lehetett !
S nem vérözönben üdvözlé e nemzet,
Nem tört az égre harczi riadó,
A szabadságot rég megérdemelte,
Nem kellett érte újra vér-adó.

... Pusztulnak, halnak az öreg honvédek,
Már csak kevés van köztük itt alant,
Térdük remeg már, vén fejük ezüstös,
A büszke sasból lett szelíd galamb;
Ámde ha arcuk régi sebhelyéhez
Szőtt az öregkor új meg új redőt,
Szívük a régi, épugy lelkesednek,
Mint egykor ifjak, félszázév előtt.

Csak hallgassátok csöndes áhítattal
A mit beszél a harczok gyermeke,
Hangja erőtlen, mégis ajakáról
Oly bűvölően szól a szép rege . . .
Regének látszik, pedig mind igaz volt,
Tanúk rá a beszélő sebhelyek,
Bűvös irási villogó kardoknak,
Mit viszonoztak bőven e kezek !

Regének látszik, hogy a pártos szívbe.
Az egyetértés égi lángja szállt,
Erőtlen agg és gyönge gyermek ifjú
Kardot fogott és védte a hazát !
Ha dalra kél a harcok Tyrteüszsze,
A zsarnokság dalára megremeg,
S ha ezrek hullnak el a szent csatában
Dalára új hadsergek termenek . . .

Aztán sötét kor, néma hallgatás jött,
Könnyekkel, kínnal hosszú éjszaka,
Szenvedt a nemzet néma fájdalommal,
Csak néha sírt fel a költők dala,
Kik egykor a babéron osztozának,
Remélve tűrtek, osztva bánatot . . .
S eljött a várt kor, jött a béke végre,
Habár magára hosszan váratott.

S ma, a hogy azóta, ötvenegyedikszer
Váltja tavasz föl a rideg telet,
ötvenegyedszer, nyíltan és örömmel
Üljük meg ezt a legszebb ünnepet;
Büszkén kiáltjuk széles e világnak,
Hogy nem fajúlt el s él még a magyar,
Hogy sziveinkbe költözött az érzés
A porló szivből, mit ma föld takar.

Magasztos, szent nap, feltámadás napja.
Zászlónkra Írjuk a te nevedet,
S bevéssük mélgen szivünk közepébe
Hogg lelkesítsen, adjon szent hevet;
Mig a te lángod lelkesíti szivünk',
Fényleni fog az ősi vér s a kard
S te lásd örökkön, hiven ünnepelve
És egyre boldogabban a magyart !

Kolozsvári Egyeti Lapok 1899.







MEZEI ÚT SZÉLÉN...


Mezei út szélén egymagában áll egy
Árva csipkerózsa,
Mintha itt jártában virágok tündére
Leejtette volna a poros útszélre,
S ott feledte volna.

A tavasszal is csak amúgy félig nyílt ki
Egynehány virága;
Csipkés leveleit a por mind belepte,
Ha harmat hull rája, csak sáros lesz tőle,
Madár sem száll rája.



Csüggedten lekonyul egy-két vézna ága
Az út mély porába,
Csak egy ág nyúlik az út fölé magasra,
Mint a hogy a koldus rosz kalapját tartja,
Alamizsnát várva.

Hiában könyörög, fonnyadt, kérő karját
Esdeklőn föltartva:
Hiában kéri. hogy kitépjék gyökerét;
Míg majd megszánja egy durva szekérkerék,
S átalgázol rajta.

kolozsvari_lapok_1899.







MÖGÉD NÉZEK


Mögéd nézek, nem rád, nem a szemedbe,
Ha csókollak is, akkor is mögéd,
Messzi réved szemem, mintha leskődné,
Távolról intő titok függönyét.

Távol mögédbe réved a várásom,
Várok egy mögéd rejtett valakit,
Egy asszonyt, aki benned van s távolban
Szemed mögött alussza álmait.

Öt várom, hogy fölébredjen, fölkeljen,
S merőn rám nézve induljon felém,
A távolon át úgy jöjjön vezérlő,
Hivó, szívó nézésemmel szemén.

S érkezzék meg az én ölelésembe
A csókom s lelkem közelségeig,
Érkezzék meg épen beléd s töltsön meg
A szívedig, álmodig, könnyedig.

Érkezzék meg, oh várom hivom, gyötröm,
Idézem és delejezem vakon,
Rajtad keresztül csókolok hozzáig,
Rajtad át nézem, mint egy ablakon.

Hivom, vésem belőled mint a szobrász
A márványból egy távol ideált,
Minden csókom tested márványán csengő
Véső csapás, mely feléje kiált.

Idézem... oh meg fog-e jönni végül?
Megérkezik-e, hogy az ajakad
Egy távol útról érkezőn, ujjongva
Egy nap az ő csókjával rám is szakad . . .

Idézem... Vagy tán úgy is kell meghalnom,
Hogy egy csók között csak halott leszek,
S kereső, váró, végtelenbe járó
Megtört szemem távol mögéd mered...

Kultúra 1912.







NIRVÁNA


A legpompázóbb fény honában
Születtél meg sötét, bús eszme,
Üres, kihalt tüzű szemedbe'
Lelket fagyasztó nagy homály van.

Sötét ország bús végtelenje,
Örök, megsemmisítő álom,
Napot nem váró éjszakádon
Hány lélek jár, nyugtot keresve!

S te enyhet adsz... Oh milyen enyhet
Az élő testű, bús léleknek,
Ha azt gyönyör s kéj összetépte!?.

Lelkem borzongással tekint rád
S kérném Istent, rendeljen inkább
Hosszú, tisztító szenvedésre!

kolozsvari lapok 1899.







ÖNTUDAT


Járok virággal pompázó mezőben,
Patak partján, árnyékos fák alatt,
Köröttem vadrózsák hajlonganak,
Dalos fecskék keringenek fölöttem.

Barátomnak érző hangon dicsérem
A bájos völgy szelid szépségeit
S elmondjuk, mert hogy oly szép minden itt,
A szín, alak s a dal összhangzó képben . . .

S egyszer csak szívem elszorúl s úgy érzem,
Hogy durva nézéssel kutat mélyében
Az öntudat vakító napsugára...

A múltba szállok... oh, mikor csak érzém,
S nem láthatám, mi van lelkemnek mélyén,
Oh gyermekkor édes tudatlansága! -

kolozsvari lapok 1899.







ÖRÖK VILÁGOSSÁG


Elszáll a szív önáltatása,
Az ábránd édes félhomálya
S hiú tudás kegyetlen fényén
Szivem magát árvának látja .

Az öntudat vakitó napja
Egy zugocskát sem hagy szivemnek,
Hogy ott bár egy pár kis virágát
Ápolja hitnek, szerelemnek.

Végetlen nappal ez. Lelkemből
Már-már minden virág kiégve.
Egy kóró marad koldusbotnak :
A nyomorultak büszkesége .

A Hét, 1900.







PACSIRTA SZÁLLT...


Pacsirta szállt a palánkra,
Be szomorú a nótája,
Megérzik a síró dalon,
Hogy valami bántja nagyon.

Volt idő, hogy nem értem meg,
Mi fájhat úgy kis szívének,
Rég volt már ez, nagyon régen,
Tudj' Isten, most úgy megértem! . . .

kolozsvari_lapok_1899.







A PESTI FIAM


Én még ittam a Marosból. Szememben
Benn páráll még havasunk ködös kékje,
Ismert sziklák, fenyvek őrt állnak bennem,
Ismert rét selyme zsong ujjam hegyébe.
... Téged itt síkok, városok dajkálnak,
Havasi kürt benned át nem rian,
Mások benned a vizek, ködök, árnyak,
Leszel eléggé majd az én fiam?

Sziklás ösvény nevelte a lépésem,
Úgy fogok lépni bárhol is, mindvégig,
Visszájára markolom föl a késem,
S az eltett bosszú bennem holtig vérzik.
Te síkon jársz, a lépést könnyen váltod,
Szád máskép ejt már pár szót, mint a szám,
Más nap süt itt, más lesz nappalod s álmod,
Az én fiam maradsz-e igazán?

Bennem még liheg menekültek éje,
A megszállt falunk, megtapodott sírok,
Negyvennyolc még: aggok könnyes beszéde,
Nekem nem: múzeum s történetírók.
Bennem még kiszórt hamvak kavarognak,
Csontjaimban égnek a századok,
Benned, óh fiam, ők mind halványodnak,
Jaj, lehetsz-e az, aki én vagyok?

Tán zengőbb, lengőbb zászlóként bomlasz ki,
De selymedből egy szentkép kifakul:
Hét vár, félhold... Benned meg fog szakadni
Erdély; Erdély a fiamból kimul!...
S fölborzolódva és halálra válva
Fogok egy nap búsan hökkenni rád,
Mint idegent szagló vad, ha meglátja
Idegen falka közt az ő fiát!..







PLETYKA


Tüskés-borzas vén kerítés
Könyököl a Tiszapartra,
Tegnap este a sötétben
Valaki átmászott rajta.

Átmászott a kerítésen,
Szép menyecske túlnan várta,
Messze hallszott a sötétben
Tüzes csókok csattanása.

Csakhogy aztán úgy történt, hogy
Más valaki is várt rája,
S messze hallszott a sötétben
Botütések csattanása.

Tiszaparti borsóifldön
Nagy verébzsinat beszélget,
Beszélik, hogy a kerítés
Megszokta az efféléket.

kolozsvari_lapok_1899.







SAISI FÁTYOL


Saisban jártam, én is jártam,
Az Isten fátylát én is láttam,
Láttam, csodáltam, megimádtam.

Az áldozatot, amit vittem,
Félig félvállon, félig szívben:
Félig gúnyoltam, félig hittem.

Fájó az út: Saisba menni,
Fájóbb félhittel rádöbbenni:
Mi van mögül: Isten, vagy semmi?

Mikor meztelen járt a lelkem
Gyermekszívvel minden szögletben
Görög meztelen istent leltem:

S most, igy, fátylas lélekkel járón
Istennek is csak fátylát látom,
S várom, hogy lebben, várom, várom.

S szőve fátylas könnyből és vágyból,
Bús őrületből, bűnből, lázból,
Mind sűrűbb a saisi fátyol.

Új Tavasz, 1926.







SOMLÓ


Fejem fölött mosolyg a nyári ég:
A végtelenség kék selyem ruhában.
Alattam évezrektől álmodozó
Kihűlt vulkán; köröttünk pusztaság van.

Magános vulkánkúp, nagy hallgató',
Úgy tornyosulsz roppant puszták fölébe,
Mint lelkünk elsimult emléki közt
Nagy elviharzott szenvedély emléke.

Te nagy beforrt seb, csöndes szív fölött,
Megérzed-é, hogy rajtad bolyg egy ember,
Lelke rádhajlik s lassan eltelik
Te nagy tüzedröl szóló sejtelemmel.

Fejem ráhajtom megfagyott lávádra
S nagy álmod fátyla rálebben szememre,
Kihamvadt vulkán! végső tüzszikrádat
Fölszívja szívem ittasan remegve.

Kihalt tüzek! Fölöttetek jár lábam!
Álmok parázsán járok tántorogva,
Vad szenvedély láváját issza ajkam
S kéngözt leheli rám izzó kráter torka.

Szemem véresre gyúl a lávatüztöl,
És látja lelkem kíntól részegen,
Hajh látom a minden tüzek törvényét,
Azóta, hogy tűz gyúlt Hóreb hegyen.

Mi, kik testéből vétettünk a földnek,
Lelke kinos tüzéből is kapunk,
És megrendülünk s széthasad a mellünk,
S vérrel éget kéjünk s kárhozatunk.

A föld izzó véres epéjét hányja,
Mi bűnnel áldunk s erényt vétkezünk,
Láván hajózunk s szétolvad iránytűnk,
Remegve áld vagy öl ittas kezünk.

És mivé lesz e tűz? A tűz virága
Elhervad tán, csirába visszatér?
A halhatatlan tűzből, hol Illés ég,
Csak egyszer jött el a tüzes szekér ?

Felelj kialvadt lávaszirt, felelj,
Te láttad az évezrek százait,
A föld szívének ömlő véreért
Csak örök intő emlékül vagy itt ?

Hát minden tűz csak ? Jaj, én föld anyám,
Leroskadok, mellem megtépem én . . .
... A részeg újra bután inni kér csak . . .
Megnyitom keblem: tüzet önts belém!

Mit bánom én, csak hadd fürössze ajkam,
Mint megélő vulkán ajakát, a láva;
Mit bánom én! ha üdvre, kárhozatra :
Csak éghessék el tüzek mámorába!

Pápai Hirlap, 1906.







A SZEMEM


Az én szemem, hiába, keserű szem,
Forrás, a mit oh százszor fölzavartak,
Hintettek már belé port, gazt és mérget,
S rátükrözött képe a zivatarnak.

Mint ivó forrás körül sok titkos nyom :
Körülfonja kis redők arabeszkje,
Bölcs, gúnyos irás, fejtörő talányok,
Kuszán áthúzva, megértve, megfejtve.

Oh forrás, annyi kusza alagútból,
Titkos utakról ajtója a földnek,
Emlékszel még a földindulásokra.
A kik odalenn vérzőn dübörögtek?

Oh forrás, emlékszel-e minden szomjra.
Mely rádhajolt s belegázolt habodba?
S hogy beléd kést és véres kezet mostak,
H hogy a Halál leplét rád hullajtottá . . .

Oh fanatizmus, vörös lobogású,
Gyűlölet forrón tajtékzó iszapja,
S szerelem édes, szent elborulása,
Mindig buzogva, sohasem apadva . . .

Oh földszülötte, égbenéző forrás,
Keserű szem te, égbűl földdé málló,
Torz csalfa tükör, mindent rnegsiratva.
Mindent torzító, búsan megtréfáló.

Oh föld és ég közt mindenek értője,
S megbocsátója búsan mindeneknek,
Száz évben egyszer nyiló roppant látás,
Oh aloéja a kinyílt szemeknek.

Egy kőfödéllel ha majd leborítnak,
Majd véssenek rád egy szemet lehunyva,
Mert minden látásból csak az álom volt,
Mit érdemes lesz végignézni újra.

Vasárnapi Ujság 1912.







SZERELEM


Nem is téged szeretlek;
Sem fátylas kacagásod,
Sem halk, finom sírásod,
Sem bús szemed nem vert meg,
Sem friss csókod nem vett meg.

Sem hideg megtiltásod,
Sem lázadt átadásod,
Sem macskatalpú titkod,
Min körmöd átszúrt itt-ott,
Alám vermet nem ásott,
Nem dajkált s nem vadított.

Nem vagy más lelkem mása ;
S kevés vagy hívságomnak,
Hogy az enyémnek mondnak;
Nem tebeléd van ásva
Kéjek s kínok forrása.

Én vagyok vérző kútja
Kéjnek, kínnak, delejnek,
Mely lelkem végigfutja.
Általam vagy. Ilyennek:
Kéjnek, kínnak, delejnek
Mind, mind én szültelek meg.

Én szültelek szentségnek
S nagyszerű rendbontónak;
Lopott tűzed, lopó nap,
Belőlem hullt rád, s fényed
Megtört prizmámon tört meg
Hétséges színzenének.

Benned magam öleltem
Magam lelkét csókoltam;
Ürügy voltál, hogy lelkem
Szent kétségbe esetten
S kéjjel eggyéforrottan
Gyűlöljön és szeressen.

Mint aki egy vércsöppjét
Újján tűvel kiszúrja,
Gyönyörködik rajt fájjal
S aztán önnön szájával
Magába issza újra.

Kultúra 1912.







A SZŰZ ESZME ELŐTT


Belebűvölve durva kőtuskóba
Elrejtve alszik
Az én álmom: az élet legszebb szobra.

A legkeményebb, hideg, halott márvány -
De benne piheg
Forró vérzajlás, lágy ívű szivárvány.

Hiv, zeng felém a köbül, kérve, várva,
Hogy én ássam ki,
Szabadítsam szépségét a világra.

Feszül a kőben víg, rohamos élet,
Majd hogy kilendül
A megszülető, kitöltetett lélek.

Lázas tíz ujjam belemar a kőbe,
Hogy tíz körmömmel
Markoljam elő, vájjam ki belőle.

Aztán megcsuklom : maradj ott benn álom
Elrejtve, szűzen
Gyalázat jőne rád a napvilágon.

Kezem, ha benned csak egy foltot ejtett:
El volnánk veszve . . .
Maradj álomnak. Igy még hiszek benned.

Békésmegyei közlöny, 1909.







TAVASZ ELŐTT JÁRÓ


Keleten, keleten tavaszra várnak,
Napfényt remélnek, melegre vágynak,
Ki-kicsődűlnek a faluvégre,
Minden új fecskének repesnek elébe.

Senkise sejti, senkise látja,
Távol jő a tavasz boldog királya,
Ki lesz koronás, biborpalástos,
Fölkent hódító, új igazságos.

Én csak hírnöke vagyok. Új heroldja.
Jelentem hírét én gyalog a porba,
részeg fennszóval, tántorogva mondom
Király fog jönni e fagyos porondon.

Ő üzen bennem, sok évvel előre,
Küld nyomot verni e csatakos földre,
Virágok magvát szétszórni elébe,
Jobbágyok lelkét parancsolni térdre.

Keserű végzet, szolgaságnak édes,
Testem föltörve, lelkem szomjú, éhes,
Parancsát hordom a jövendő Nagynak,
Én, forróláza ama nagy tavasznak.

Én, zord márczius első gyötrő láza,
Menyasszonyt kérek királyom nászára,
Én csak szerelmét hordom a szent csóknak,
Mely ki fog jutni majd a boldogoknak.

Én, tavaszelő, első bús álom,
Ki jajjal járok még alvó pusztákon,
Az ébredésnek ki csak kínját hordom,
Koraszülötten, korán is halódón.

Bennem csak forrás a hűs első harmat,
Fájnak a rügyek, kik másnak dagadnak,
Fájnak a rügyek lázas feszülésben,
Reszket az álmom sivatagos éjben.

S majd egy kintusázó éjen, forró csendben,
Rügyburkot áttépő forró ihletben
Kipattan szivem áloé-virága: -
S az reggel itt lesz a tavasz királya !

Virágra lép majd, áloé-virágra,
Lábához ömlik mind, mind a hozsánna!
- Rólam akkor majd ne kérdezzen senki,
Rég holtan fogok akkorra pihenni.


Vasárnapi Ujság 1909.







A TŰZHELY ELŐTT


Mért sír a tűzben, mért könnyez a fa?
Honnan a könnye? Honnan a szava?
Nem jó elégni, hővé s fénnyé válni?
Testvér-szememben tükörre találni?
Néz s kérdez szemem tükröző tava :
Mért sírt a tűzben, mért könnyez a fa?

Törvény volt egykor, hogy gyúljon vad lángra,
Tavaszi lázba, reszkető virágba,
S törvény most őszi hideg jöttére
Máglyára jutni, végig égni végre.
Koronás hős tölgy, vagy kis szőke nyírfa,
Mi fáj e sorsban, mért fogadni sírva ?

Fájnak tán messzi ősi gyökerek,
Mint anyjáért az elszakadt gyerek?
A paraszti föld : fekete kenyér?
Anyai tej : az édes keskeny ér?
A március fáj, meg a szédült május?
A vihar harci tánca s dörgő kántus ?

Testvér, a havas kékje fáj neked ?
Kitől elvágták vérző gyökered?
A Kárpát volt? A Maros-part? Az Olt?
E könny tán a sós tavak könnye volt ?
Akartál lenni dús bölcsők deszkája,
S lettél koporsó, emlékező máglya ?

És lettél volna ott egy iskolába
Titkon mosolygó zord fekete-tábla,
Hogy kicsi kezek tele írjanak
S égjenek beléd szép gyermekszavak :
S Mózes-táblaként hordjad legbelül,
Hogy : Isten áldd meg, s Rendületlenül.. .

Tán ott fölitta hajszál-gyökered
Mély sírokból a könnyes szíveket,
S amit a föld évgyűrűidbe írt,
Elhoztad, hogy itt lángolva kisírd
És rálobbantsd a szememre ide :
Gyökértelen, hogy' fogsz elégni te?!

. . .Sercen egy gyújtó ott fönn a falon,
Mene Tekelt gyújt ki egy hatalom,
Máglyára rakva én is immár égek,
Fulladva, füstben, zihálva az égnek,
S mellettem szól egy idegen szava :
Mért sír a tűzben, mért könnyez a fa?

Budapesti Szemle. 1938.







ÚJ SZÁNTÁS


Ereszd mélyebbre a csoroszlyát,
Szívig hasítson le a földbe !
Érezze a fekete mélység,
Hogy bővebb termést vártunk tőle.

Tavaly a szomjazó homokból
Csak büszke délibáb virágzott,
Nagyálmodó nép, haj be megcsalt
Keleti lomha, gyáva álmod !

Szívig hasíts a földbe, szántó,
S nemesebb mag kell majd e földbe :
Verejték, kínos, elszánt véres, -
Úgy fakad majd termés belőle !

Érzem, vágyak tüzes magvától
Fogamzik már a föld alattunk
S meg-megreszket vajúdó lázban . . .
Hej, lesz majd, lesz majd mit aratnunk !

Hallom, álmok foszló ködén túl
Hív, új szántásra hív a század,
S ott túl egy roppant aratásra
Verik, fenik már a kaszákat!

Vasárnapi Ujság, 1889.







ÚJ SZÖVETSÉG


... így szólt Isten: "Elfogadom váltságul
A mult bűnéért a magyar honvédet,
Eltöröm a vesszőt gyermekeiknek,
Emelkedjék föl a lesújtott élet . . .

Vérző magyar, kiterjesztem fölédbe
Védő karomat, míg e csontok érnek,
A Kárpátokig megváltott s megáldott
Hazád lesz itt, - túl rajta nem kísérlek.
A Duklától Rotundáig fehérlő
Csaba útján én őrködöm veled,
S a megbűnhődött múltért és jövőért
A víg esztendőt elhozom neked."

magyar_lelek 1942.

Töredék a költőnek Gyulai Ágost Háborús antológiájában, a világháború
idején megjelent verséből







AZ ÚJ TISZA


A Szajnábúl fölszállt az esti köd,
Lilás gyémántpor szitál a folyóba,
A part kőpáncélját sok kicsi hullám
Csókolja álmosan és mosolyogva.

Fönn a gót templom kőbordái közt
Apró piros ablakszemek csillannak,
Mesék guggolnak ki a gót ivekbe,
Beszélj folyó. Csüggedt vagyok, hallgatlak.

Bennem a kicsiny magyar Tisza habja
Lüktet csüggedten s tett nélkül sóvárog,
Nálunk szörnyű a tavasz áradása -
S aztán leszünk kizökkent víz, holt árok.

Nálunk halálos szomjbúl fakadoznak
A délibábok és a mocsárlázak, -
Itt a kő is kihajt, palota sarjad...
Beszélj Nagy Szajna, a kicsiny Tiszának.

Termő kőágyad párnáira fekszem,
Boldog nagy szived fenekébe nézek,
Megnyitom szivem, áradj bele új viz,
Uj kéjek, kinok, rejtett ihletések.

Kábít, ahogy tódúl az erekben
Feszítő, mély, illatos áradatja,
Kéjeivel s halottaival forrón
Hömpölyög bennem keresztül a Szajna.

Részeg pillámra uj rózsák hullongnak,
Mélyebb, telibb mámor támad agyamnak,
A Tisza vére tornyosúl, forr bennem,
Amint új vizek belészakadnak.

Fölkavarogva, sarát fölszaggatva
Szétmarja gátját, hab a habot marja,
Foganó kéjben s lázban jajgat bennem
Az új Tiszának forró zivatarja.

Uj magyar Tisza! Ugy-e lesz még tisztúlt
Áldott vized, termő partod, virágod,
Ki bennem is kéj s kin közt fogansz ujjá,
Ugye jön nagyszerű megújulásod!

Kábúltan, forrón heverek a parton.
Ajkam remeg, egy uj nagy szót keresve,
Agyamat izzó korona szorítja,
Lábam inog. És indulok, keletre.







ÜZENET


Egy ifjú ül ős rengetegnek szélén,
A melynek partja végtelenbe vész,
Halkan sóhajt az erdő szellőjével,
Révedt szemekkel végtelenbe néz.

Fáradt szeme és még fáradtabb lelke
Soká bolyong, de nyugtot nem talál,
Kitör szívének elfojtott panasza
S a röpke szó a fák bogára száll.

"Jaj, merre vagy? Feléd hová kiáltsak?
Ki ad felőled édes hírt nekem?
Ki mondja meg, vajjon gondolsz-e még rám
S hogy ég-e még szívedben szerelem?"

A fák bogán megrezzen a levélke,
Suttogva szól kis társának tovább
S a szót ez újra tovább-tovább adja,
Bezsongva az őserdő csarnokát.

A szó röpül, levélről száll levélre
S az őserdő túlsó partjához ér,
Hol elmélázva ül egy szőke lányka
S az ős erdőnek szerelméről beszél.

S a lombsátor ím megsuhan fölötte
S egy kis levél keringve száll alá . .
A lány ölébe, hol meghal, a sóhajt
A távol kedvestől hogy átadá.

kolozsvari_lapok_1899.







A VÁRADI LÓTUSZ


Valami léha keleti tündér
E langyos tónál kóborgott hajdan,
S zilált hajából ittas csók közben
Lehullt egy lótusz.

Sok ezer éve, hogy itt feledték
S kelet virága ma is virul,
Továbbálmodja Kelet pompáját
Büszkén, de árván.

Állnak körülte nyugat virági,
Reá mosolygnak, de meg nem értik,
S ő érthetetlen bús sóvárgással
Az égbe bámul.

Eget bámuló pogány szemében
Rég elfelejtett pogány oltárok,
Rég visszafojtott, kigunyolt lángok
Visszfénye reszket.

Kelet virága! Nézz a szemembe,
Oh engem is sok sok ezer éve
A kóbor tündér felejtett itten,
Emlékszel-e rám?







VÉRES ÁLDOZÁS


Isten, apáink bűnét sújtoló,
Isten, Ábrahám s Izsák istene,
Ura az ősi, véres áldozatnak,
Kinek az apák gyermekvért megadtak,
Hozzád kiáltnak, akik megtagadtak,
Ó Isten!

íme, mi állunk a te parancsodnak.
Amit kívánsz, mindent elődbe hoznak
Bánatos szemű, vert gyermekeid,
Megáldozunk, ahogy még soha senki,
Tudunk mindennek javát odavetni,
Termés zsengéjét, türetlen lovat,
Imát, virágot, kincset, álmokat,
A legdrágábbakat, fogadd, fogadd!

S ha az embernek maradtál a régi,
Ki kedvvel látja ó kövein égni
A vért, az áldozati ős italt,
Ha csak álmodtuk szelídebb törvényed,
Ha az vagy most is, ki Hórebre lépett
S kilenc tizedig ölette a népet:
Vedd hát íme, szemünk, behunyva adjuk,
Az oltárra habosán ki futtatjuk
Szomjan lesett parancsolatodért,
Az ereket mohó foggal fölrágva,
A koponyák tört edényét kirázva
S a szívekből kigyúrva - vedd: a vért

Vedd szép szerelmes vőlegények vérét.
Vénekből még sajnálható pár csöppet,
S anyák tört szívén ami vér kiröppent,
Mi öngyilkos mátkák szívén kiperdül,
És jut még széttaposott gyermekekbül,
Adjuk bőven, boldogan mosolyogva,
Egyetlen parancsodra.

Vedd, vedd nagy mellveréssel adjuk, adjuk,
Szent, ős patakját trónodig dagasztjuk,
Az égre süssön föl a vér zsarátja,
Reszkessen édes szagja orrcimpánkba,
Hozsánna
Változhatatlan földi törvényednek!

Vedd a vért, Vedd atyai tenyeredbe,
Mérd meg igazság-szolgáltató kedvbe,
Nézd, mily bő, édes, hűséges, pazar,
Nézd milyen gyermeteg, milyen magyar.
Leljen a véráldozat párolgása
- Hozsánna! -
Nálad irgalmas meghallgatásra.

Hozsánna néked mind mind e sok vérrel,
Ki mind eléd hull és megváltást kérlel,
Hogy csak még egyszer adassék bocsánat
A bűnös ősök hétbűnű fiának,
Hogy még ez egyszer maradjon nekünk
Ez ősi föld, hol fájt az életünk,
E megvert föld, felejtett ősi sírok,
Folyóvizek, füvek, szép ősi kínok,
Anyai szók, megszokott ős szokások,
Pár tiszaparti szép bús emberálmok -
Csak még egyszer . . .

Vérző Magyarország 1928.







VIHARMADÁR DALA


Jövök a mélyből. Az ébredő tenger
Lázas szive küldött föl sóhajképen,
Hogy itt fönn megjelentsem: mi fáj ott lenn,
S a csöpp a csöppnek mit suttog a mélyben ?

Anyám a tenger. Szivembe sötét vért
Tajtékos zord habjábul ö adott,
Lázadt hullám vonagló, dörgő ajka
Csókolt szárnyamba birkózó dacot.

Szerelmesem: az árboc lidérclángja,
E halálos szép tüztollú madár,
Álmom: bús sejtés a nagy zivatarról,
Dalom: jóslat, mit küld a tengerár.

Jaj, mért nem néma lettem! Szörnyű végzet
Rámrótta s kell dalolnom jóslatot
Sikoltó fájdalommal egy hajóról -
S e jóslásba, érzem, beléhalok.

Pápai Hirlap 1906









 
 
0 komment , kategória:  Bodor Aladár  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 37 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 37 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.