Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
Túl beteg
  2016-08-28 22:30:03, vasárnap
 
 




TÚL BETEG


"Túl beteg" a szír migráns, hogy dolgozzon - a felesége, 8 gyereke mellé még 2 feleséget és 12 gyereket akar Dániába hozni

Akár vicces is lehetne...

"Túl beteg" a szír migráns, hogy dolgozzon. A felesége, 8 gyereke mellé még 2 feleséget és 12 gyereket akar Dániába hozni.

A 47 éves Daham Al Hasan 2014-ben érkezett a feleségével és 8 gyerekével Szíriából Dániába.

A munkanélküli migránsnak, aki azt állítja, hogy túl beteg ahhoz, hogy dolgozzon, most jóváhagyták a családegyesítési kérelmét, azaz hogy a még Szíriában lévő másik 2 feleségét és 12 gyerekét Dániába hozza.

Mindez a dán adófizetőket arra kényszeríti, hogy gyerektámogatás címen a család részére évente 214 128 dán koronát, azaz több mint 9 millió forintot fizessenek ki.

A konzervatív párt nevében az integrációs szóvivő, Naser Khader azt mondta:

"Nagyon problematikus, hogy egy szír menekültnek megengedik, hogy betegnek mondja magát azért,hogy a munkát, és a dán nyelv megtanulását elkerülje, és így tarthasson el 20 gyereket."

Azt is mondta, hogy nem szabadna lehetségesnek lennie, hogy valaki, aki nem szándékozik dolgozni, ilyen hatalmas összeget kapjon.

Arra tett felhívást, hogy szabjanak meg felső határt a gyerekek számában, mely után egy személy hozzájárulást igényelhet.

(Mondjuk legyen a felső határ nulla gyerek, azaz tartsa el mindenki a saját utódait, és ne az adófizetők "szerszámával" verje a csalánt!)

A szóvivő hozzátette: "Takarékoskodnunk kell, és az nem lehet helyes, hogy egy embernek, aki semmivel nem járult hozzá a dolgokhoz, százezreket ítéljenek meg gyerektámogatásként."

Több vezető párt, a néppártot és a szociáldemokratákat is beleértve, támogatná a gyerekek után járó kedvezmények megszorítását.

Még a szintén muzulmán szír Naser Khader is arra jutott, hogy ez idiotizmus

A kritika hallatán a szír migráns ragaszkodott ahhoz, hogy túlságosan beteg ahhoz, hogy dolgozzon.

Egy helyi riportban ezt mondta: "Nemcsak hogy pszichológiai problémáim vannak, hanem fizikaiak is. Fájdalom van a hátamban és a lábaimban." Hozzátette, hogy a fájdalom olyan legyűrő erejű, hogy még nem tudott dánul megtanulni.

Mindeközben napfényre került, hogy öt szír migráns beperelte a dán kormányt és a külügyminisztert az új szigorú menedékpolitika miatt.

A menedékkérők számára a családegyesítés ugyanis három évig elhúzódhat, és a szírek azt állítják, hogy ez az emberi jogaik megsértése.

Mi a tanulság?

Először, ha az európai kultúrkör országaiban a többnejűség törvénytelen, akkor hogyan hozhat valaki magával két-három feleséget családegyesítés címén?

Hát úgy, kedves olvasó, hogy a gerinctelen szavazatvadász politikusok a muszlim gettók kegyét keresve gyakorlatilag jóváhagyták, hogy párhuzamos jogrend legyen hatályban: van egyfajta mérce az őslakosokra, és van egy másik a migránsokra.

(Az európai megoldás az szokott lenni, hogy jogilag nem lehet több felesége, tehát a családegyesítéssel behozott pereputtyra még több pénzt kell költeni, mert a másodlagos, harmadlagos feleségek egyedülálló anyaként még több támogatást kapnak - a szerk.)

Másodszor, szakítani kell azzal az álmodozással, hogy ezek az alacsony intelligenciájú, szakképzettség nélküli,a "hitetleneken" élősködő ingyenélők fogják a gazdaságot fellendíteni és a nyugdíjat kitermelni.

Nemhogy nullszaldót nem fognak produkálni, hanem még jobban meg fogják terhelni a kiadás oldalt, még több terhet fognak a dolgos európai őslakosok hátára rakni.

Harmadszor, szakítani kell azzal az álmodozással, hogy csak néhány ezret kellene Magyarországnak befogadnia, és azzal végleg lezárulna a dolog.

A néhány ezer után majd jön a családegyesítés követelése, ami tízezreket jelent, mely példa ragadós volta miatt arra ösztönöz majd újabb százezreket, hogy el kell indulni, hiszen végül a puhány európaiak úgyis beadják a derekukat, ami persze újabb milliókat ösztönöz az elindulásra.

Tudomásul kell venni, hogy a harmadik világban ipari méretű purdégyártás folyik, amit a civilizált világ nem tud felszívni, még ha akarná, akkor sem. Persze nem is kell, hogy felszívja, mert nincs közünk hozzájuk!

Negyedszer, a fősodratú médiára nem lehet számítani, mert ők is az ellenség oldalán állnak, tehát mint mindig, most is Önnek kell a családtagjait és ismerőseit tájékoztatnia.

Hidra

Forrás:

Link








 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Jószay Magdolna versei
  2016-08-27 21:00:07, szombat
 
 








JÓSZAY MAGDOLNA VERSEI




Jószay Magdolna (1956. szeptember 12. - ) Debrecen. Aktívabban és tudatosan 2003 óta foglalkozik versírással. Versei 2009-től kezdve megjelentek klf. antológiákban /Amatőr Művészek Fóruma, Csillagszem, Héttorony, Napkorong, DunapArt, Egypercesek, Poet.hu/ és már 3 könyvet is kiadott.


Jószay Magdolna versei

Link









ADVENT


Pelyhedzik a friss hó, ezüstös fák, új tél
tisztít, hűsít, frissít, új álmokat ígér.
Megváltó születik, közeleg a szent éj,
Emberszívekbe költözik a remény.

Éveink fogynak, ám szívünk fiatal...
Ahogy roppan a hó, lelkünkben szól a dal.
Remény és tisztaság, élet és jóság,
Hozd mindezt el nekem, fényes úr-angyal!







ARCOMON A BÁNAT


Arcomon a bánat
hófehér márvány.
A derű elillant,
s ami megmaradt,
az nem is kell talán.

Az ember világa,
ha színes szivárvány -
ég kékjébe olvad,
s ami nyomot hagy,
pár fénykép csupán.

Arcomon a bánat
fekete márvány.
Kővé vált könnyek
befelé peregnek,
kőtengert alkotván.







ARCOMON KÉT KEZED


Még eljátszik szívemben
az öröm, hisz itt voltál,
pár napra visszaszállt
az aranyfényes nyár.

Még fut veled a vonat,
lassan leszáll az est,
egy más világ maradt itt
nekem, s a szürkület.

Még érzem az illatod,
arcomon két kezed,
bárhová tévelygek,
hozzám n?tt emléked.







AKKOR IS


Mikor fénylő szemmel némán nézted arcom,
mikor alkalom volt, s elakadt a hangom,
mikor választ kívánt néhány félénk sorom,
mikor tébláboltam szürke állomáson -
vártam rád akkor is.

Mikor elhervad s emlék már a rózsa,
napfény nem, de eső hull arcomba,
ha gyűrűket fodroz lábamnál a tócsa,
a szél az úr, mely metsző és goromba -
várok rád akkor is.

Mikor a bánat tarisznyástul hozza
a gondot és könnyet, majd vállamra akasztja,
ha álmom lidércként lelkem sírját ássa,
vagy ha borzalomnak lennék gyáva foglya -
várnék rád akkor is.







AMI ENYÉM


a múltat már megéltük
örömben bánatban
a jelent most éljük
e szívdobbanásban
s előre ki tudja mire
ásít rá a holnap
csak azt lehet védeni
ami most mienk most van
csillogó szárnyak
alá képzelem magam
s ami bennem van


köröttem s fejemben
szívemben lelkemben
gondolatok képzetek
a szárnyak megvédhetnek
óvni kell kincseimet
tolvaj surranó árnyak
el ne lopkodják tőlem
fényes emlékeimet
mert minden benne van
kezdettől máig
alfától omegáig
s mert benne vagy
te is







ANYÁM


anyám
szemem előtt gyengülsz egyre
fogysz el lassan gyertyaszálként
anyám
egykor szekrényt mozdítottál
kimeszelted régi házad
évente egyedül
anyám
erőd egyre kevesebb már
mikor karomba kapaszkodva
érzed csak az egyensúlyt
s egymásnak adjuk
a biztonság csalóka érzetét
anyám
egyedül vagy s nem panaszkodsz
a napok torzan rohannak
s hullnak a múltba
anyám
a szívem elszorul tudom
nehezen éled meg a napokat
anyám
ne menj maradj még velem
nélküled nem vagyok én sem
semmi sem

őrizd még őt istenem
hiszen anyám ő
nekem







APÁM SÍRJÁNÁL


Nagy voltál és erős,
égbe néztem rád,
gyermekszemem azt is látta,
amit senki más.

Szép voltál és bátor,
tiszta, nemes szív,
nem ismertél fáradtságot,
ha család, munka hív.

Értékrended volt a
becsület, igazság -
elég sokszor láttad kárát,
hogy nem alkudtál.

Itt állok most, látod,
sírköved előtt,
elmerengek életeden,
annyi emlék közt...

Sok éve elmentél,
s néha meggyötör,
nem figyeltem eléggé rád
s bizony, rám-rámtör...

Az utolsó évek
szenvedve teltek,
szebbet, jobbat adtam volna
mai eszemmel.

Itt állok, jó apám,
érzem szép lelked,
kicsorduló könnyeimben
őrzöm emléked.










AUGUSZTUS 20


Ünnep a mai nap,
ünnepel az ország,
a történelmen túl is
látványos a világ.
Mozgalmas és harsány
pörgő kavalkád,
szemgyönyörködtető
virág-milliárd
és kacaj, jókedv,
ezernyi tarkaság...

S én emlékezem
egy kórházi szobára,
hol hajnal virradt
a gyötrő éjszakára.
Az égből arany áradt
szét a világon,
amikor érkeztél
ez ünnepre, kislányom.









ÁLOMHÁGCSÓ


Álomhágcsón küzdöm.
Minden fokkal egy picinyke csillagnyit
közelebb az éghez.
Minden lépéssel apránként
előrébb az ébredéshez.
Mi álmaimban rossz, lent hagyom,
szállnék, repülnék, de istenem,
még fel inkább nem ébrednék!
Hiszen ha alszom, akkor is tudom,
hogy repülni csak ekkor enged álmom...
Ha magam mögött hagytam
a létrafokokat,
ha a lidércek utánam már hiába
kiáltozgatnak,
akkor kellene ébredjek.
Ám téged, téged végig
magammal kell vigyelek.







BEFELÉ SÍRT KÖNNYEK


A befelé sírt könnyek,
azt hiszem, képesek
arra, hogy lágyítsák
kiszikkadt lelkednek
csontszáraz talaját.
Néha kellenek,
tőlük jobb,
több lehetsz.



Ám sok könnycsepp
forrást fakaszt,
hűs forrás
folyót dagaszt,
s a bánat-árvíz bensőd
elárasztja,
már nem javít, nem könnyít,
elpusztíthatja
lelked virágait.







A CSEND VISSZHANGJA


Szemhéjam
simítod gyöngéden,
mely ujjaid alatt
félénken
meg-megrebben.
Szeretsz? - kérdezed -
bár biztosan tudod...
közben a nyugalom
csendjét hallgatod...
Érintsd még, kedves,
szemem takaróját,
varázsold le róla
a nap gyűrött gondját,
hagyom.
Csak a csend
visszhangja a kérdés -
szeretlek-e;
úgy is érzed:
nagyon.







CSERESZNYEVIRÁG


Már annyit vártam rád,
homlokomra az idő
bárányfelhőnek tűnő
redőket rág...
Már annyit vártam rád,
hogy elszáradt hajamon
az örök szépségű
cseresznyevirág.







CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSD


Lélekben készülsz
s indulsz nagy útra
egyenes és egyszerű,
lelkiekben nagyszerű
testvérekkel -
emberek Erdélyből,
de messzi távolból is
száz s ezer kilométerekről...
itt nem a kényelem
s a panzió a lényeg,
mégis ezrek és ezrek
mennek és mennek
gyalogosan, ősi énekekkel,
panasz nélkül,
verheti bár őket jégeső,
lelkük égig ér...
az egység, a remény,
mely Csíksomlyó hegyén
szívekhez ér és fér...
s valami katarzis,
a mindennapoktól elszakadott
magasztos élményig,
mi az emberben
hosszú hónapokig töltekezik,
feldolgozásra vár,
maga az élet, a remény,
hisz szavak nélkül is
kristálytisztán
értik egymást, kik itt vannak:
a kétkezi munkás s a többdiplomás...
s ha a keresztutaknál
zászlóaljak találkoznak,
a tömegben nincs szó,
csak hang nélküli értés
és túláradott érzés...
ha a zászlók földig hajolnak,
csak a forró könny felel...
jöjj hát, Szentlélek,
tudjuk, elérkezel...







DALLAM NEKED


Csak szavakat írok neked,
és messziről küldök hozzád
életjeleket,
oly távolra nem röpíti a szél
néma gondolataimmal az
érintésemet...
Pedig
jó lenne puhán megsimítani
mindennapoktól törődött
kedves arcodat,
jó lenne, ha hallanád
lelkemből neked kottázott
őszinte dallamaimat.







EGY MÁS VILÁGBAN


Egy más világban már ismertelek téged.
Százezer éve vártalak küszködve,
lazuljanak a nyomasztó kötelékek,
melyek reménytelennek hitt életed
gúzsba kötötték, és azok is
oldódjanak, melyek rajtam vannak
konok fizikai görcsként, s engem fogva
tartanak, tehetetlen bábként.
Tudtam, hogy létezel s nem értettem,
ki mellém rendeltetett, hol késik,
miért nem jött e világra még el.
Váratlanul, de vártan érkeztél, talán
késtél - ám ne legyek hálátlan! -,
valahogy oly hamar ismerős lettél.
Tudtam, ha meglátsz, rám ismersz majd,
s nem kell tovább mennem,
mert százezer éve, egy más világban
te is ismertél már engem.







ESŐ


Hányszor akart már elnyelni
nagy kortyokban az eső,
hányszor áztunk már el,
hogy az egyetlen esernyő
nem volt más,
csupán egy mókás
illusztráció...
Hányszor kísért a zuhogó
víz rohanó lépteink alatt
futva, hol már várta
a csatorna rácsa...
Hányszor érkeztem és
hányszor búcsúztunk -
álmomban is néha
eső elől futunk...
Három év haramia-szürke
égi áldása szinte
mind akkor hullott
fejünkre,
amikor együtt voltunk.
Az eső - szerintem - úgy érzi,
nemcsak egymáshoz, mi már
hozzá is tartozunk.







EZÜSTKÖNNY


Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat...
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.







AZ ÉLET APRÓ DÍSZEI


Húzzuk össze függönyét a napnak,
kössünk masnit az ígéretekre,
díszben álljanak elénk majd sorra,
ha fény vetődik az emlékekre.
Nézd, itt a kezem, mit kezed
féltő melegébe vont,
lásd, itt a szemem, mit szemed
bársonysugarával körbefont...
s ha majd az új nap rózsabíbor
leplén betekint a szívbe,
elhúzzuk a függönyt, s legyen,
mi bennünket apró díszeivel,
vidám örömeivel
újra meghív
az élet ünnepére.







FÉLBESZAKADT SÓHAJ


Lehetsz egy félbeszakadt sóhaj,
vagy tán valótlan látomás,
mégis itt vagy, tekinteted
ismerősen fontos állomás,
mely hozzád köt, nem enged,
ne is eresszen, annyira más
minden közeli és hihetetlen
vágy, óhaj és vallomás.
Űzve, idegenként bolyonganék,
nem érinthetne bízva senki más,
nem hihetnék el őrült álmokat,
ha nem akarnám, hogy engem láss.







GYERTYALÁNG


A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig -
istenem, hogy szaporodnak!

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.










HA KÉRNÉM...


Ha kérném a nappalod,
mondd, nekem adnád-e?
Ha vágynám a hajnalod,
én pótolhatnám-e?

Ha elmennék messzire,
utánam jönnél-e?
Ha két szárnyam letörne,
válladra vennél-e?







HIDEG ESŐPERMET


Esernyőmön hideg
esőcsepp permetez,
pár őszi virág még,
mit a szem felfedez.
Az ég szürkén ásít
e nyirkos világra,
a szél kapaszkodik
begombolt kabátba.

Megfázott, megfáradt,
elillant a nyár,
méz-ízű emléke
csalfán messze jár.
Az ember fázósan,
sötétségben kél,
s lenyugszik a Nap is,
amire hazatér.

A színek napközben
nélkülünk léteznek,
mire számíthatunk,
csupán az érzések.
Elraktározódnak
a nyári emlékek,
hogy hideg estéken
átölelhessenek.







HOMLOKOMON HORDOM A JELET


Béke szállt szívemre,
ahogy az óriástölgyek közt
lassan, elmerengve
meleg őszi napsütésben
színes levélszőnyegen
roppanón lépkedve
sírodhoz értem, s köszönve neked,
mintha kicsit hazaérkeztem
volna... szinte irigykedtem,
ahogy ott csendben
lelked valahol távol,
messze megpihen...
Már egy évtized sincs,
s éveim száma a te korod
mutatja, amikor te
ideérkeztél, hosszú
szenvedés után
csendben megpihentél.
Tudod, apu, már dédpapa lennél...
dédunokád anyját még
ismerhetted mint csecsemőt,
betegen sovány karjaidba
vetted, s ringattad őt...
Szinte óhajtom magamnak
most melletted
ezt a virágokkal díszített
nyugalmas helyet,
mert nincs sok idő, s még
annyi mindent szeretnék
elmondani neked.
De élni kell, míg lehet,
s most lásd, gyertyát gyújtok,
míg beszélgetek veled,
a virágok értőn hallgatnak; lassan
búcsúzom, s újra itthagylak.
Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,
ahogy rendeltetett - igyekszem jól,
de néha rosszul -,
teszem, amit lehet, s hiszem,
majd találkozunk...
hisz én is homlokomon
hordom a jelet... tudom,
hogy porból lettem,
s valamikor egyszer
- talán nemsokára -
én is porrá is leszek.










HŰS SELYEMKÉNT


Bár legyen fegyelmezett
a várakozás megannyi
hete és napja,
lelkemben időnként
némán sikoltó hang
száll feléd távolba.
Azért ám hiányzol,
kedves. A gondolat,
remélem, elér és
megsimogat.
Ahogy emlékeinket
újraélem, sziporkázón
kifényezem,
te szelíden viszonzod,
hiszem és érzem.
Hozzád küldött sóhajtó
szívdobbanásomra
a köd bizsergő
hűs selyemként
hullik arcomra.







KÉSŐ ŐSZI HARMÓNIA


Két szürke kő között
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.







KÉSŐRE JÁR


Későre jár... későre jár.
Hónapok hosszú csatasorán
éveid alighogy beköszönnek,
futnak melletted, vállon veregetnek,
már szállnak is tovább.

Az évszakokat már nem is jegyzed,
fázol, meleged van, csupán ezt érzed.
Elhamvadt, mi magának égett,
bár kétlem, hogy üres a kosár,
Későre jár... későre jár.







KILINCS


Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,
ám sokáig por mégsem lepheti,
él bennünk valami, mely letörli időnként,
s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel,
múltunk immár életünkre ható,
jelenünkben többnyire nem számít már,
de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs,
oda kulcs kell és zár - s az ember szelektál -,
tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
s az emlékek jó része néha visszajár.
Amíg csak kilincs van, esély is van,
hogy út lehessen - ha nagyon kell - a múltból,
oldás, kérés, magyarázat, áldás,
kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár - meddő kopogtatás,
az ember hallhatja, ám könyörtelen,
nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,
s minden kegyelem esélytelen.







KŐFALAK MÖGÜL


Arcommal napfényre
merészkedhettem,
ám kőfalak mögé
bújtattam el szívem.
Szétosztottam ketté
testem és lelkem,
kint vághat villámsor -
belül nem engedem
lelki békém védő
falaim rombolni,
mert bántás és sérülés
volt már annyi, annyi...

Lásd, kilométerek
rejtenek előled,
hogy magamra számítok,
tiszta önszükséglet.
Rejtőzködhetem bár
felhők mögé tőled,
úgy tűnik, falaim
megismernek téged.







KÖSZÖNÖM


Köszönöm neked a lélek-gazdag éveket,
mit tőled távol élek, mégis melletted.

Köszönöm a varázst, sok csillagfényes percet,
színes álmainkra masnit kötő kezed.

Köszönöm a szemed, köszönöm a lelked,
értem dobogni meg nem szűnő szíved







LÁTLAK TÉGED


Látlak téged, kedves,
túl az álmokon,
érzem, ahogy megpihen
kezed vállamon.

Látlak téged, kedves,
túl a vágyakon,
legördülő vízcsepp vagyok
a mellkasodon.

Látlak téged, kedves,


hunyt szemhéjon át,
minden pillanatom őrzi
szívednek szavát.

Látlak téged, kedves,
akármerre mész,
szívem titkos rekeszében
hidd el, jól megférsz.







LÉNYEGED ADTAD


Messze vagy tőlem újra,
kedvesem,
s én szinte percenként rád
emlékezem.
Az elmúlt napok
pergő filmként futnak
lelki szemeim előtt,
s nem kell kutakodnom nagyon
emlékeim között, sőt...
mintha velem lennél,
mintha engem néznél,
mintha rám nevetnél...
és tüsszöghetnek felém
a jelen árnyai,
félemlíthetnek a mindennapok
nehéz pillanatai,
borzongató melegséged
sokáig el nem hagy,
hisz szíved tavaszt sugárzó ereje
határtalan nagy...
s én soha nem felejtem el
a boldog-vidám pillanatokat,
s azt, mit adtál nekem:
oly sok mindent...
lényeged - magad.
Azt, mi nekem vagy







MÁRCIUS


Bomladozó rügyek csiklandozzák
a húzódzkodó télvég talpát,
a télnek az idén nem sikerült
hoznia igazi önmagát.
Kalimpál még egyet-kettőt,
de hasztalan próbálkozás...
rügyek nyílnak, madárdal cseng,
s lenn a földön vakondtúrás,
s körötte friss fű zöldje zseng,
levegőben érezni a tavasz illatát.
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves... szívemnek gyámja.
Ébredek. Lelked lelkemhez ér,
s azt szelíden megsimogatja.







MERT VAGY...


Meglepetések és
apró, finom csodák
segítik túlélni a
hétköznapok súlyát.
Szavad egyszerű,
de dallam és jóság,
hótiszta fény,
s már szebb is a valóság.

Túlélni általad
a hétfőt is könnyebb,
mióta vagy nekem,
a sötét is fényesebb.
Mit adhatsz még nekem?
Hogy őrizhetsz jobban?
Lelked egy fáklya,
mely percenként lobban,
szívem balzsamozva,
bármennyit is dobban.







MI EGYKOR CÉL VOLT


Büszke bennünk a hit:
mi szerencsések vagyunk!
Félszavakból
és pillantásokból is
öröknek hitt
megértést kaptunk,
s hisszük,
ahogy mélyül az érzés,
még inkább
megmarad az értés.
Mert egyek vagyunk,
de "még-egyebb"-ek
leszünk.
Ám
mindent megszokunk.
S már nem harcolunk...
nem kell küzdenünk
a másik lelkéért,
mi egykor cél volt, most tiéd,
keresni nincs miért,
már nem törődünk
a sóvár rezdülésekkel...
s belül lassan újra
élni kezd







MIKOR SZEMED CSILLAGOT NEVET...


Mikor szemed csillagot nevet,
dallamok születnek és virágok serkennek.
Amíg nem leszel mellettem,
s hajnalonként fáradt tükörképembe
réved tekintetem,
csillagaidat majd szemembe képzelem.
Úgy várom majd, hogy homlokomon
virágok ébredjenek,
s dallamaink téged mosollyá varázsolva
arcomra teremtsenek.







MOST KELL...


Most kell, hogy jót tégy,
most törekedj arra,
hogy angyal légy,
most légy lankadatlan,
most légy pótolhatatlan,
és mosolyogj, mosolyogj...

most adj vigaszt, reményt,
simogasd szíved melegével
a rád szoruló gyengét,
most segíts, ha hívnak,
most eredj, ha várnak,
és mosolyogj, mosolyogj...

most áldj, ha erre kérnek,
most bocsáss meg mindazért,
mit ellened elkövettek,
most hallgasd a panaszlót,
vigasztald a gyászolót,
és mosolyogj, mosolyogj...

most mondd ki: szeretlek,
s ha mondod, érintsd őt meg...
mert a Most az most van,
soha vissza nem tér,
és ki érzi, ki tudja,
életünk gyertyája
vajon meddig ég még...







NAGYPÉNTEK


"Íme, a te fiad."
Beteljesedett
az Írás
s a Golgotán
esti fény lett...
Vihar sorjázza
a lelkeket.







NE HULLAJTS TÖBB KÖNNYET


Tégy különbséget
a kellemetlenség
és az igazi nagy baj
között - s adj hálát...

és ne téveszd össze
a bántó bosszúságot
a mázsás-súlyos gonddal,
viseld el - s adj hálát...

és ne hasonlítgasd
a rosszízű keserűséget
az emésztő fájdalomhoz,
nyelj nagyot - s adj hálát...

Adj hálát, nyújtsd kezedet,
nézd, várnak rád...
célok, fény, emberek,
s ne hullajts több könnyet.







NÉHA


Néha egyik gond éri a másikat,
egyet megoldasz, két újat termel,
köztük az Idő nyugtot nem hagy,
s néha körötted csupa kérdőjel
életed...

Néha belefáradsz, úgy érzed, hasztalan
minden, mit elvégzel, elszáll a széllel,
megelégednél, ám nyomában ott van
számtalan új tétel és kérdőjel -
nézheted...

Néha rádöbbensz, ez az egész léted,
verseny az idővel és állandó szükség...
akadályok sora csak azért tornyosul,
legyen, mit legyőzz, majd újra ad az Ég
terheket.

S hogy ne legyen az Ég sem igazságtalan,
néha ad a terhek mellé aranyperceket,
csillagörömöket sugármosollyal,
ezüstkacagást és szeretetet,
fényességes, szerelmes
érzéseket.







NÉHA A JÓT IS...


Engedd, hogy ne féljek
a neved hallatán,
tedd meg, hogy néha
jót is mondasz rám.
Lesz-e olyan egyszer,
édes istenem,
hogy gyomorgörcs nélkül
olvasom leveled?

Tudom, hogy szerinted
mindig csak jót akarsz,
de hidd el, ettől nem leszek
ügyesebb, okosabb,
ha mindig csak bírálat,
elvétve dicséret...
szárnyaszegetté teszi
a kedvemet.

Ha jóról is szólsz, hidd el,
nem leszel kevesebb,
a te renoméd attól még
tökéletes lehet.
Nem fogja tőled
számon kérni senki,
és néha örömet is
tudnál szerezni.







NÉHA SZAKAD...


Néha szakad a pókháló.
De hol a pók? De ki a pók?
Gondos életmű kárba vész,
ha magnak a talaj nem való,
kezdheti nulláról...
újra és újra épít elölről,
míg él, küzd, és nem adja föl.

Hétfő, újrakezdés...
ismét nyomot hagyok,
szövögetek és kezdek
most szebbet és nagyot!
Fájom az életet,
s őrzöm hitemet,
bár néha szakad
a pókháló.
De én vagyok a pók,
és ez itt a való.







NINCSEN RÓZSA...


Töviseket mindig kaptam,
nem éreztem hiányát,
akkor is csak folyton szúrtak,
ha nem láttam a rózsát...

Hogyha rózsát láttam volna,
viselném a tövist is,
de így olyan mártíromság:
forrás nincs, csak kanális.

Egyik tövis másik után,
rossz időben születtem,
nem is vitatéma ez már,
rosszkor vagyok rossz helyen.

Nem kell rózsa, elegem van
apró szúrásaitól,
szenvedek én épp eleget
csúfos gonoszságoktól.

Aztán egyszer megjelentél,
rózsa volt a kezedben,
nekem hoztad, majd' megszólalt,
olyan szép, mint mesében.

"Amióta megláttalak,
illatosabb a mező,
és azóta tövis nélkül
áll a büszke rózsatő."*

* Az idézőjeles utolsó versszak adaptáció József Attila nyomán







OLY JÓ EZ ÍGY...


Oly jó ez így...
karodban ringatózva
hallgatom, ahogy mesélsz.
Oly jó ez így,
ahogy átfutnak rajtam
érzelmeid, s hogy nekem élsz,
hogy más ember lettél,
és más lettem én is.
Kicsiny mi-világunk
oly hatalmas és oly szép,
a szavakig nem juthat el
az elmondhatatlan érzés.

Ó, ringass még, simogass,
gondjainkat messze
repítse el a szél,
duruzsolj nekem szép álmokat!
Kezed, szád, szemed beszél,
nincs szükség ígéretekre,
sem bizonyságra...
a szavad, lényed, a tudat,
az érzés tengernyi
bizonyságot ad,
még akkor is, ha holnap
messzire visz tőled a vonat...

Oly jó ez így...
a mindennapokban tőlem távol,
mégis bennem élsz,
hallgatom, ahogy szíved
értem ver, tudom,
hogy nekem álmodsz,
értem remélsz és mint magadért,
értem legalább annyira félsz,
s ha egyedül vagy, a magány
csöndjének akkor is -
némán bár, de - tündérmeséket
csak rólam mesélsz.







OSON AZ ŐSZ


Megkérdeztem a fákat:
vége-e már a nyárnak?
Aranylevél hullt lábam elé,
látom, ez már a válasz...

Megkérdeztem a felhőt:
szelet hoz-e vagy esőt?
Hűvös vízcsepp hullt fejemre,
jelezve: közel az ősz.

Megkérdeztem a fecskét:
őrzi-e még a fészkét?
Üres a fészek, hosszú útra
húz Délre a fecskenép.

Megkérdeztem az árnyakat:
mért nyúlnak hosszan a fák alatt?
A lemenő Nap fénye felelt...
más szögből vöröslik, simogat.

Megkérdeztem a Holdat,
miért is ébred hamarabb?
De hisz´ fenn kell lennie az égen,
ha már elszunnyad a Nap.







ŐRIZZ...


Három év.
Kevés vagy sok?
Ki tudja,
mennyit érnek a számok...
Ismerjük a múltat,
a jövő rejtély...
én azt hiszem mégis,
e három év oly mély,
több, mint néhol
tíz vagy húsz,
mi hozzád köt és húz...
mi szebben összetartozunk,
e hihetetlen tündér-múlt
a mérték
nálunk ez, s nem más
az érték.
Próbálj őrizni még,
őrizlek én is
rég.







PÁR ÉVE MÉG


Pár éve még
nem tudhattad te sem,
mennyi tiszta szeretet
rejtőzik lelked mélyén.
Pár éve még
nem tudhattam én sem,
hogy élsz valahol a világ
bármely részén.
Pár éve még
nem hitted volna: nem kell
majd örökre, lelkileg is
magányosnak lenned.
Pár éve még
én sem tudtam, bízhatok-e
valakiben még ez életben,
s hogy majd éppen benned.
Pár éve még
nem tudhattuk, lehet-e,
merjünk-e a másikban hinni,
s táplálni a reményt.
Pár éve még
nem tudhattuk, egyszer majd
erősítjük s egymásnak adjuk
a túlélést, az esélyt







SZEMED CSILLAGOT NEVET


Mikor szemed csillagot nevet,
dallamok születnek és virágok serkennek.
Amíg nem leszel mellettem,
s hajnalonként fáradt tükörképembe
réved tekintetem,
csillagaidat majd szemembe képzelem.
Úgy várom majd, hogy homlokomon
virágok ébredjenek,
s dallamaink téged mosollyá varázsolva







A SZÍV GYÖNGYEI


Hirtelen átsuhan...
egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad
az érzés nyomán.

Ha néha simogat
jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt,
s hála-gyöngyöket sír.







SZÍVEDBEN LAKNAK


Nem hagytam, hogy vonatod
elvigye veled mosolyomat,
hisz\' neked köszönhetem,
hogy arcomra csaltad pár napra azt...
Utánad integetek, bár a vonat már
a kanyaron is túljár...
te is hiába keresnéd, kedves,
a látszólag széthullt meghitt perceket,
ne a buzgó zakatolásban keresd,
mert hidd el, ott úgysem leled...
szívedben laknak e bársonypercek,
mosoly-ünnepként utaznak veled.
S ha véletlenül közülük
néhány itt maradt,
legalább őriznek engem
a szeretet leple alatt.







TE VAGY


Ki megment naponta
a keserűségtől,
az te vagy.
Ki oldja a görcsöt
önzetlenségből,
az is te vagy.
Ki segít, ha bír, a bajban,
ha lábam térdig sárban,
ki ott van és támogat,
mindig te vagy.
Ha már feladnám,
ha már eldobnám,
ha már ordítanék,
ha már messze szöknék,
ha már ásnám magam,
ha már vízár rajtam -
ki ott van és átérez,
az mindig te vagy.







TÉLI CSODA


Némaság honol,
tiszta hó roppan lábam alatt.
Szemem tükrözi a szépséget,
amerre az erdei út halad.
Szemkápráztató e
csodás téli mesevilág!
Dérből horgolt csipkével szegett
levelekkel hallgatnak a fák.
Vajon álmodnak-e
hótól roskadó ágaik alatt?
Ezüsten csillogó gallyaik
vajon várják-e már a tavaszt?
Megérint a csend,
a természet ejt varázs-ámulatba...
oly tünékeny... s ha nem lennék itt,
részemmé sem válhatna e csoda.







TÉLVÉG


A február lassan búcsút vesz,
s talán a tél is - böjtidő
köszönt ránk, s a tavasz illatát
madarak hangja csalja elő.

Könnyebb lesz talán, az érzések
lágyabb húrokat pengetnek,
a várakozás sem oly kemény,
ha fényeket hoznak a reggelek.

Álmainkban megszépül az idő,
hajnalban térdre hullnak a mínuszok,
a mókuskerék is lelkesebben pörög,
ha tavaszt sejtet a márciusi titok.







A TITOK


Apró ártatlanság,
mennyien szeretnek!
Fénysugara lettél
ennek az életnek...
Kezdetektől fogva
csak én fürdetlek,
meghitt pillanat ez,
mert figyelsz, s figyellek...


ahogy öltöztetlek,
néz mandulaszemed,
félrehajtott fejjel
fürkész tekinteted.
Egyszerre rám nevetsz!
Szívem olvadó méz...
szemem ködfátyolos,
ahogy rád visszanéz...
Csak mienk a titok
- e váratlan jelenet -,
hogy én voltam az első,
ki mosolyra késztetett...







UGYE, HA...


Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

***

Ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?







UTOLSÓ CSILLAG


Neked őrzöm, érted félem
az utolsó csillagot
a pirkadat előtti
ében éji égen.
Neked tartom, tartogatom
tenyerem hűlő melegét,
érintve minduntalan
lázas homlokom.
Érted ereszkedik alá
egy fénylő könnycsepp is
lassan, szemem tárt ablakán,
a bú törékeny létráján,
lüktető migrén-függöny
remegő pókhálószálán...
Ha nem késlekedsz,
még itt vagyok...
még megmenthetjük
az ében éji égen
a pirkadat előtti
utolsó csillagot.







UTOLSÓ FALEVÉL


Utolsó falevél egy csupasz ágon...
vörösbe borult lényege
szívósan kapaszkodik,
remegve, de még
ragaszkodik.
Elvénhedett, ideje lejárt,
úgy tűnik... és mégis szép,
annyira megejtő
kétségbeesett küzdelme
a fennmaradásért.
Vörösbe játszó, csillogó falevél,
hideg szél vívja harcát
fénylő világáért -
nem adna mégsem
egy percet sem ingyen...
S hiába minden... ideje lejár,
búcsúzik tőle a lenyugvó napsugár,
majd az utolsó falevél is csendben
megadja magát.
Szinte hallom néma sikolyát,
mellyel lelkembe tolul,
amint az arcomba,
s onnan az avarba hull.







ÚGY ÉRZEM...


Úgy érzem, nem mondható el
szavakkal a rejtett bizonyosság,
miként tör fel mélyről a hihető valóság,
belőlem, ki álomból ébredt fel.

Úgy érzem, nincsenek szavak,
és nem kell körmönfont, cifra vallomás,
nincs, mivel kifejezném, mint más -
tudod, a szavak szertefoszlanak.

Úgy érzem, nem lehetek jó,
hogy érdemeljem és megkapjam
az álmokat, melyekről rég lemondtam,
s magába szívta jeges-fagyos hó.

Úgy érzem, nem is én vagyok,
kinek jussa lehet még igaz szív-adomány,
ám bármily hihetetlen is, a szivárvány
szemedben még mindig ott ragyog.

Úgy érzem, meseszép ajándék,
bármeddig tart is a gondtalan varázs,
hogy kezed kezembe fűzted, a parázs
nem alszik el, még sokáig ég.







VÉGRE


Kedves, végre, végre
nemsokára látlak!
Hamuvá enyészik
lelkünkben a bánat,
szemünk elől tűnnek
homály és az árnyak.
Kis időre béke surran
mellénk és a vágyak
hoznak tán megnyugvást
és harmóniát, lágyat,
keltik a biztonság
hosszú, színes álmát,
felvirágozzák a gondnak
sötét ravatalát.







VÉGRE CSEND


Végre csend van, s magammal
egyedül lehetek,
ám tennivalóim közt is
veled beszélgetek...
mit teszek, arra a te szemeiddel is
értőn figyelek,
hisz "mozzanataimon" már
nem is lepődsz meg.
Bármihez fogok, segítőm
tudsz lenni,
nem kell félnem attól, hogy
ellenem fogsz tenni...
Mert ismersz - soha nem ágálsz
és nem is vitázol,
biztos, hű támaszként, féltőn
hozzám tartozol.
Én tán önzőn s eleve
mindig számítok rád,
mert testem-lelkem vagy te,
igazi "hátország".
Ide vagy oda nyűgös
száz-kilométerek,
te akkor is is segítesz túlélni
a sötét perceket,
ha gond, teher és baj van,
vagy bármi fenyeget,
de akkor is, ha végre csend van,
s én egyedül lehetek.







A ZENE CSODÁJA


Hogyan is mondhatnám el,
a lélek virágai mily hálás-gyöngéden
hajladoznak a dallamtengerben?
Hogyan mesélhetnék arról,
a szárnyaló dallam miként
simogatja szét balzsamát fájó,
tépett sebeken?
Hogyan kelt reményt, ha az már
búcsút intett,
hogyan vigasztal, ha a lét már
hinni sem enged.

A zene csoda!
Legyőz parányságot, s közben
égig emel,
hitet újít, szépít, szívekhez
repít el,
kivasal sok gyűrött, megviselt
ideget,
ölelve átfog, ringat és
melenget.

A zene égi csoda, csak hallgasd
és éltet,
dallamok teremtenek benned
életkedvet.
A zene virágoskert, álom és
tünemény,
átélés, megélés, túlélés,
hit, remény.

Társam vagy, kedves, s lásd,
mi együtt éljük tisztán
zenéinket,
tudod, dallamok, ha szólnak,
mindig erősebb az érzés,
mennyire szeretlek.






...... ......








 
 
0 komment , kategória:  Jószay Magdolna  
Olimpia
  2016-08-21 19:46:02, vasárnap
 
 







OLIMPIA


Két magyar az olimpia legsikeresebb sportolói között
MTI 2016.08.21. 15:08







Két magyar, a háromszoros olimpiai bajnok úszó, Hosszú Katinka és az immár ötszörös ötkarikás aranyérmes kajakos, Kozák Danuta szerepel a riói játékok tíz legeredményesebb sportolója között.


A riói olimpia hírszolgálatának összeállítása szerint a ranglista első három helyén amerikai versenyző végzett: az úszó Michael Phelps és Katie Ledecky, valamint a tornász Simone Biles.


Hosszú Katinka - ezüstérmének köszönhetően - megelőzi a listán az immár kilencszeres olimpiai bajnok jamaicai sprintert, Usain Boltot, aki Rióban Kozák Danutához hasonlóan három versenyszámban győzött.

A rangsor tízes élcsoportja a mai zárónapon már nem változhat.











Éremtáblázat
hely. / ország
1. USA 43 37 36 116
2. GBR 27 22 17 66
3. CHN 26 18 26 70
4. RUS 17 17 19 53
5. GER 17 10 14 41
6. JAP 12 8 21 41
7. FRA 9 17 14 40
8. KOR 9 3 9 21
9. AUS 8 11 10 29
10. ITA 8 11 7 26
12. HUN 8 3 4 15




 
 
0 komment , kategória:  Sport  
Idézetek a szerelemről
  2016-08-21 11:15:36, vasárnap
 
 










IDÉZETEK A SZERELEMRŐL























































































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Államalapító Szent István ünnepe
  2016-08-20 22:16:32, szombat
 
 













ÁLLAMALAPÍTÓ SZENT ISTVÁN ÜNNEPE


"A HAZA MINDEN ELŐTT."




Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.



Háromszínű zászlóm kibontom,
Vérem alatta bátran kiontom,
Láncra vert rab hazám.

Széttárom sebzett két karom,
Életem egykönnyen nem adom,
Törhetnek bárhonnan rám.

Ha elhagy is minden remény,
Akkor sem változhat vízzé a vér.
Legyek inkább üldözött,


Mint áruló latrok között.
A haza minden előtt!

Vessen a sors bárhova,
Nem koptat idő vasfoga,
Dacolva megyek tovább.

Szememben nincs félelem,
Tudom, hogy kell leküzdenem,
Hitem sziklaszilárd.








Egy szabad országért - Együtt

Link

Link



Az Összefogás dala - Együtt az ország - Augusztus 20.

Link



Bánk Bán - Hazám, Hazám /Simándy József/

Link



Liszt Ferenc: II. Magyar Rapszódia

Link



Államalapító Szent István Királyunk és az Új kenyér Ünnepe

Link



Szent István király az alkotmány és az új kenyér ünnepére

Link



István a király... Finálé
Király vagyok uram, a te akaratodból,
Minden magyarok királya,
És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen,
Veled uram, vagy nélküled!


Link



István a király Csíksomlyón - Felkelt a napunk
Felkelt a napunk, István a mi urunk.
Árad a kegyelem fénye ránk.
Hálás a szívünk, zengjen az örömünk,
Szép Magyarország, édes hazánk!


Link



SZENT ISTVÁN ÜNNEPÉRE 2015 AUGUSZTUS 20 MIHI 2015

Link








































 
 
1 komment , kategória:  Nemzeti ünnep  
Lengyel Jolán: SZÁZHALOMBATTA… AHOGY ÉN LÁTOM
  2016-08-20 20:30:20, szombat
 
 







Lengyel Jolán: SZÁZHALOMBATTA... AHOGY ÉN LÁTOM
( gondolat töredékek városomról )


gyorsuló léptekkel múlik a nyár
az idő rohan, nap, nap után
a Benta-patak partján
az alkony hinti szét
harmatos, hűvös leheletét
mellettem egy fűzfa
lágyan ring a szélben
hallgatom csendben zizegő dalát
melyet keltenek a levelek
mikor egymáshoz érnek
mint szerelmesek
suttogó hangjuk elandalít
a házakra ráterült az éj leple már
sorban sötétednek el az ablakok
alszik a város, új napra vár

*
a főtér felé nézek, de nem láthatom
szépségét így csak elképzelem
körülölelik a büszke épületek
és a szarvas kút mögött a fenyősereg
kicsit hátrébb őrt áll
a templom magas tornya
óvó tekintettel, mintha őrszem volna
szemben Szent István király
egész alakos szobra
fejét meghajtva egy nagyon picit
kiterjesztett karral, gyönyörű palástban
áldást oszt a térre, mely nevét viseli
háta mögött magasodik a művelődési ház
így a széltől is óvva van e gyönyörű hely
sorolhatnám még, szedhetném csokorba
az ősi település emlékeit is
hogy mennyi felbecsülhetetlen érték található itt
melynek létezése egyedüli
olyan az egész, mint egy ékszerdoboz
nem nagy e város, nagysága másban van...
tekintetem körbejár, csodálom szépségét
- mintha álomkertben járnék, úgy tekintek rád
gyönyörű városom: Százhalombattám!

2008-09-02









































-


















 
 
0 komment , kategória:  Lengyel Jolán  
Lengyel Jolán versei
  2016-08-18 21:00:24, csütörtök
 
 










LENGYEL JOLÁN VERSEI


Lengyel Jolán / Vargáné Lengyel Jolán/: Kemecsén született, később Érdre, majd kedvenc városába, Százhalombattára költözött. Szakképzett ápolónővérként dolgozott, mindennapos kapcsolata volt velünk, városlakókkal. Nagyon szerettük őt. Jolika blogtársunk 2013. február 28-án sajnos eltávozott közülünk. Nyugodjék békében!

Link


Link

Link


Gondolatok: Lengyel Jolán saját írásai

Link








Aranyosi Ervin: JOLIKA EMLÉKÉRE


A jó emberek is elmennek egyszer,
s a szívünk fáj, mert nagy a veszteség.
Most rád gondolok, - a tova tűnő perccel,
- hogy egyszer, úgyis találkozunk még.
A hozzád fűző sok-sok emlék éltet,
mit barátságunk számunkra hozott.
Nem engedi, hogy feledjelek téged.
a lelkem mélyén hagyott mély nyomot...



"45 SZÓ MAGAMRÓL


Életem delén már túl vagyok.
Jó Anyám, ki szült, rég elbúcsúzott.
Apám erős keze is már felhőket simít,
két szép gyermekem rám féltőn tekint.

Lányom nyíló rózsa, fiam jegenye,
két kis unokám az életem ege.
Egyedül élek: lélekben gazdagon.
Az Ő szeretetük: ez legfőbb vagyonom."

Lengyel Joli


"Ne add fel, ha az álmod
már csak néma suttogás,
ha egyedül hallgatod
a csalogány dalát,
ha szívtüzed a vágyad
hamujába zárt,
és úgy érzed az életed
tűnő délibáb.
Még létezhet egy szikra
a salak alatt,
mely lángra lobbanva
magával ragad."

/Lengyel Jolán/


Joli oldala

Link















ANYÁM ILLATA


minden virágról te jutsz az eszembe
és az ölelésed drága jó anyám
illata volt a szeretetednek
olyasféle, mint a nyíló gyöngyvirág
hosszú idő eltelt, régen láttalak
de az emléked bennem örökké él
tudom az orgona volt a te virágod
azt gyűjtöm csokorba, nem feledem
elviszem hozzád minden anyák napján
míg a szobámba gyöngyvirágot teszek
és a fényképedről mikor rám mosolyogsz
becsukom csendben mindkét szemem
apró fehér virág, mint a tiszta lelked
illata körülleng, körülölel
amíg csak élek nem feledem
milyen érzés volt nekem a szereteted







ÁLRUHÁS SZERETET


Pusztuljon az világ,
hol álnok a szeretet!
Álruháját ölti fel
s elhiteti veled,
valós és igaz,
kedves: azt hiszed.
Mi marad utána.
Csak sajgó döbbenet!
Mint pók a hálóját
lassan szövögeti:
e szívedbe szőtt érzést
mondd!
Hogyan téped ki.







CSAK AKKOR


Mikor mély gödörbe vagy,
és nem találsz kiutat,
mikor hiszed, kiben bíztál,
segít, utat mutat,
mikor az értelmed,
szíved megoldást kutat,
mikor ráeszmélsz,
ő is csak hitegetett:
Emeld az égre tekinteted!







ELVAKULTAN


Szerelmedtől
láng ruhát ölt a Nap,
ragyogón vakítja szemed,
és a magas felhőt mellette észre sem veszed.







EMBERI ÉRTÉKEK

Barát, ellenség:
olykor nincs határ.
Megfojt, felemel:
nem tudod mi vár.

Tettek és szavak
lelkének tükre.
Üveg, vagy gyémánt.
Nézed csak körbe.



Óvod, fényezed,
hiszed: értékes.
Felszín lekopik:
fénytelen, üres!

Az igaz barát
felismerhető,
nem kell fényezni,
tisztán csillog Ő!






ÉDESANYÁM! KÖSZÖNET MINDENÉRT...


Megköszönöm hálás szeretettel,
Azt a sok-sok szépet, jót Anyám.
Amit tőled kaptam életem folyamán,
Hogy neveltél és vigyáztál reám.

Míg köztünk éltél nem fogtam fel én,
A biztos pontot te adtad nekem.
Természetes volt, de ma már tudom,
Egy anya sem bír többet bárkinél.

Erődön túl mily' sokat ténykedtél...
Szereteted: maga volt a kincs.
Ezt igazán akkor éreztem át,
Mikor én itt, s Te már odaát.

Színtelen lett nélküled az élet,
Hiányod pótolni nem lehet.
Megcsókolnám százszor a kezed,
Mely simogatva engem szeretett.

Sírod előtt szívszorongva állok,
Oly jó volna, ha itt lennél velem.
Emlékképed átölelve tartom:
Édesanyám, hiányzol nagyon!







ÉJFEKETE SZÓ


Leszállt az alkony,
pihen a táj,
nem tudok aludni,
valami fáj.
Gyötör egy gondolat,
már szinte bánt,
elhangzott szavad
lelkembe szánt.

Hasztalan faggatom
a csillagos eget,
nem értem mi végből
tetted ezt velem...
Gúzsba köt, nem ereszt,
az, az éjfekete szó,
bénító hatása
fel nem fogható.







AZ ÉN HÁZAM


Kopottas házamban
mélyen bezárva,
hallgat a csend is
magában vár.
Foltoznivaló:
- lenne éppen rajta,
de olyan az egész,
mint egy ócska pajta.
Mikor roskad össze.
Vajon, ki tudja azt!
Mennyire messze
van az az idő,
amikor nem bírja
tovább már a terhet,
és hóval lepett csúcsa
a semmibe vész.
Visszakerül
az örök körforgásba,
emlékké válik:
- érzése és háza -










AZ ÉN VALENTIN NAPOM


A szerelmesek napja nekem
tudod mit jelent?
Tűzben ég a lelkem
az érzelmem felett.
Elraboltad szívem,
de mégis mondd, hogyan?
Ha saját kalitkámba
zártam be magam.
Szóvirágok nyílnak: talán
az illatuk hamis,
vagy csak én nem érzem?
Csalóka az is.
Mégis, mégis csábít
az a vörös rózsa,
amelyiknek tudom,
mérgező a csókja.







ÉRZÉSEK VIHARÁBAN


Pihennem kéne: - egy kicsit elvonulva,
a világ dolga most nem érdekel.
Elfáradt lábaimon még a tegnap súlya,
lépéseim nehezednek: -béklyókat cipelnek.
Szemerkél, elered lassan az eső:
- érzem már, érzem a föld illatát.
Távolabb madár száll: -remélem nem késő,
hogy időben elérje fészkét, odúját.
Gondolatom most messzire téved,
nézem, hogy nyüzsög, él a világ.
Vajon nekem hol van a révem,
nyílik-e számomra tavasszal virág.
Egy fehér papírra írták a jövőm,
csak néhány szó -,de milyen kemény-
Halkan dúdolok egy régi dallamot,
magamnak arról: -lehet még remény.
Lelkemben vihar dúl, vihar: féktelen,
értelmem, érzelmem túláradó.
Miért is kéne mindent elhinnem.
Csak ember írta! Nem Mindenható.







HANGULAT


Szikrázott a végtelen
ébenszín fátyla,
harmatot hintett ránk
az éjjel varázsa.

Rózsaszirom bársony
kezed érintése,
repített, szállt veled,
vitt a messzeségbe.

Csókolta az álom
pilláimat lágyan,
ringató érzéssel
karjaidba zártan.







HIÁNYZIK VALAMI...


Álmaimat adtam forró szerelmednek,
romboló viharban, elengedted kezem.
Gesztenyeszínű hajam belepte a dér,
eltűnt az életemből minden szép remény.

Lelkemet bezártam, mint este a virág,
ő még kinyílik, ha rásüt a napsugár.
Magaddal vitted az éltető napfényem,
vele együtt tovatűnt az összes hitem.

Semmit nem sajnálok, ami pótolható,
új reményeimmel, új élet nyitható.
Szebb és jobb világot építek magamnak:

- álmaimból szövöm így a napjaimat.
Hiányzik valami: -pótolni nem lehet!
- Nem találom hozzá: - az elvesztett hitem.







HIÁNYZOL


Kifosztottan zokog szívem, égeti a bánat,
Nem olthatja bennem semmi a vágyat:
Látni szeretnélek, fognám meleg kezed,
Nézném kedves arcod, beszélgetnék veled.
Oly hatalmas tátongó űr maradt utánad,
Megdermedt a csend is, nélküled magányban.
Kősziklaként nyomja e súly a lelkem,
Már csak az emléked maradt meg nekem.
Fényképeid nézem, nap, mint nap helyetted,
Elképzelem itt vagy, fejem felemelem.
Lenge szellő simogatva könnyem szárítgatja,
Virág és az égőmécses illatait hozva.
Tűnődöm a letűnt időn, emléked ölelve:
Szívembe vagy zárva, míg élek örökre.







ÍGÉREM NEKED


Napfényben pompázik a gyönyörű tavasz,
Szivárvány színeivel mutatja magát,
Közösen hallgatjuk a szerelmünk dalát,
És élvezzük a két szív, egy lélek diadalát.

Kezem, kezedbe teszem. Fogadom,
Örökre ott hagyom egy életen át.
Lehet bár milyen mostoha a sorsunk,
Nem jöhet semmi, mely kettőnk közé áll.

Szívembe zártalak. Jóban, és rosszban,
Én, mindig mindenben melletted leszek.
S miután hajunkra ráhullik a hó,
Akkor is fogom majd mind két kezed.

Midőn elérkezik a csendes téli esténk,
Múltunkból festünk vidám színeket:
Mely a lelkünk mélyén egyesül, és táplál,
A megtartott szavunkból közös gyökeret.







KARÁCSONY FELÉ...




Hideg téli este van már,
hallgatom a szél dalát.
Félhomályos kisszobámban
gondolatom messze száll...

Felderengnek régi képek:
Most Karácsony közeleg.
De jó is volt réges-régen,
mikor voltam még gyerek.













KARÁCSONYRA


1.

Mint mikor a hó esik,
sűrű nagy pelyhekbe,
úgy hintem a szeretetem
én is Mindenkire.

Nem teszek kivételt,
eljut mindenhova,
ez az ajándékom
nem fogyhat el soha.

Lelkem lángja lobogva
gyújtsa a fényeket,
így kívánok Mindenkinek
Boldog ünnepeket!










KARÁCSONYRA


2.

Karácsony a szereteté,
a szeretet mindenkié.
Minden ember boldogsága,
boldog szemek ragyogása
ragyog most a fenyőfára.

A fenyőfa meleg fénye,
fénye lett az ünnep éke,
éke legyen békessége.

Béke, boldogság, szeretet,
töltse be az ünnepedet!










BOLDOG KARÁCSONYT!


Szeretetünk lángja lobogjon lelkünkben,
Különösen legyen így szent karácsonyeste.
Várva várt e nap, bensőséges ünnep,
A világon mindenhol erről szól az ének.

Feldíszített fenyő mellett békesség az éke,
Tárjuk ki szívünket, átjár melegsége.
Öleljük át vele az egész világot,
Emberszeretetünk ne legyen hiányos.

Meghitt boldogság, szeretet és béke,
Gyertyagyújtáskor vegyen minket körbe.
Sugározza fényét, hintse mindenkire,
Szálljon áldás családunkra, és földünkön élőkre.







KARODBA BÚJVA...


Tavaszi zápor az arcomba hull,
ruhám átázva hozzám simul.
Nem érdekel, hozzád sietek,
tudom, hogy vársz rám szerelmesen,
őrzőn és féltőn kitárod karod,
karodba bújva otthon vagyok!







KÉPESLAP A CSENDBŐL


Zizegő lepellel betakart a csend,
puha érintéssel karjaiba vett.
Lelkem is néma, benne furcsa rend,
üres lett egy része: az úton elveszett.

Magamba zártan ül egy gondolat,
fotelba bújtatott méla pihenés.
Átalakul minden egy pillanat alatt,
míg szemem a múltból egy képet idéz.

Csendben lesimítom a többéves port,
homályosan dereng a templomi oltár:
Stólával átkötve -lelkünk összeforrt-
kezem a kezedben: mely emlék ma már.

Fehér habruhámat megrágta a moly,
régen elveszett a mirtuszkoszorú.
Gyermekeim arcán van az a mosoly,
mely élteti szívem, s így nem szomorú.

A relikviát őrzöm, ő velem maradt,
lelkem körbe fonja az adott szavad.
Óh, de messze van időben és térben,
csak a csend ölel olyan nagyon régen!







KÉRLEK, NE SÍRJ...


Fejem felől egyszer, ha eltűnik az ég,
Ha úgy érzed hiányom az égig ér,
És rám gondolsz, mikor sírnak a fellegek,
Csak Te ne sírj, hagyd a könnyeket.

Az élet viharában óvom léptedet,
Én mindig, mindenben ott leszek veled,
Nem hagylak el soha, fogom a kezed,
Hát kérlek, ne sírj, hagyd a könnyeket.

Megsimogatlak a könnyű szellővel,
Üzenetet küldök a zizegő levéllel,
S ha nem látsz mást, csak felhős eget,
Te akkor se sírj, hagyd a könnyeket.

Ha rám borul az éj fekete leple,
S a szívem nem vár többé kikeletre,
Emlékvirágaimat itt hagyom neked,
Csak kérlek, ne sírj, törüld le könnyedet.










LÉGY VELEM


Ölelő karodban
szebb nekem az élet,

hogyha te velem vagy,
boldogabban élek.

Vágyom ölelésed,
vágyom, hogy velem légy,

mert akkor a világ
igazán nagyin szép!










LILA ORGONÁK


- Lila orgonák
Hallgassatok végig!
Elsuttogom titkom,
szívem miért vérzik:
megvan mindenem
még sem vagyok boldog!
Lila orgonák,
most hallgassatok!

Üres a világ,
nincs benne helyem,
régi utamat
én most nem lelem.
Történt valami...
Kifosztott vagyok:
Lila orgonák,
még hallgassatok!

Várom a csodát!
- majd felébredek:
régi utamat
végre meglelem,
visszakaphatom
boldog szívemet,
Lila orgonák,
de jó itt veletek!

- Elrepült az éj -
most búcsúzom:
harmatcsepp ragyog
a virágaidon.
Illatfelhőtől
kérem, mondja el!
- Lila orgona,
miért könnyezel?







MA


Ha úgy érzed: az árnyak
lassan körbefonnak,
ne tévelyegj benne,
keress igaz utat.
A csalfa álomképet
hagyd messzire el,
felkel a nap,
csak látni kell.
Rád hinti sugarát
hívogató fényét,
fogadd magadba
a remény hírnökét.
Ma még lehet,
a könnyed pereg,
de a holnapod majd
csodát teremt.
Dobd el messzire,
ami visszahúz,
az igaz utat nézd,
s a béklyód lehull!







MAGÁNY


Töpreng a gondolat,
hallgat a pusztába.
Dupla talapzaton
magányosan állva.
Nézi a nagy semmit,
elmereng kicsit:
-egy régmúlt, szép koron-
De emlékére vastagon
ráül a korom







MENNYIT ÉRSZ NEKEM?


Mennyit érsz nekem? Az el nem mondható!
Szavaid értéke fel nem fogható.
Mint szomjazó virágnak lágy esőt jelent,
éhező embernek egy darab kenyeret.
Gyógyírként hatott lelkemre szavad,
ledöntötte körbe a korlátaimat.
Felszabadult lelkem újra szárnyra kap,
mint egy rabmadár, mely újra szabad.
Meglátni a lényeget, ez erőt ad nekem!

Ezek után már tudod, mennyit érsz nekem!







MERENGÉS


Nézem az eget,
mily borongós szürke:
szobám ablakán át
szemlélem,
kicsit félek tőle.
Hogyan alakul majd,
mit hozhat jövőre,
lesz-e idebent
meleg,
vagy jobb lesz-e a holnap,
akad-e a tányéromba
egy-egy jobb falat.
Ne hidd!
Ne hidd, hogy én
félős ember vagyok,
csak néha ezeken
elgondolkodom.
Kiszámíthatatlan
sorsom
és a jövőm képe:
embertől nem félek,
de meghalhatok érte!







MÉG NEM, MAJD IGEN


Az időt megállítom,
Most megdöbbenve vár.
Nem szól a lantomon
Ott már több zene.
Sűrű sötét felleg
Árnyékolja lelkem,
Az eddigi dallam
Már semmire sem jó.
Ármány és csalás
Tarka útvesztője,
Beszőtte létem
A ravaszság szava.
Csukott szemmel jártam,
Vagy csak nem figyeltem.
Elhagytam érte
Saját önmagam.
Hittem a szavadnak,
Szemfényvesztésednek!
Koronát fejedre
Tőlem megkapod.
Bírod a súlyát.
Emelt fővel járhatsz,
Ha az éke nem vakít,
Talán Mást is láthatsz!







MINDENEKHEZ!


Zúgó szélben, vad viharban
óvom, védem léptedet,
vigyázok rád, nem hagylak el,
szeretetem átölel.
Ezt az egyet nem veheti
el embernek fia:
szívem mindig érted remeg,
soha nem lesz mostoha.
Kérem Istent, legyen veled,


könnyítse az utadat,
törölje el könnyeidet,
vidítsa az arcodat.
Szeretettel tekintsen rád,
az Ő jósága végtelen,
gondjaidhoz adjon erőt,
óvjon téged, gyermekem!


Lengyel Jolán - Mindenekhez

Link








NE ADD FEL!


Ne add fel, ha az álmod
már csak néma suttogás,
ha egyedül hallgatod
a csalogány dalát,
ha szívtüzed a vágyad
hamujába zárt,
és úgy érzed az életed
tűnő délibáb.
Még létezhet egy szikra
a salak alatt,
mely lángra lobbanva
magával ragad.







NEKED MONDOM EL...


Most is, mint oly sokszor
Neved suttogom,
Neked mondom el
Gondom, bánatom.

Te megérted tudom
Szívem sóhaját,
Kinyitod a lelkem
Belső ajtaját.

Némán hallgatva
Rajtam van szemed,
Szelíd tekintettel
Figyelsz engemet.

Kedves kis mosoly
Lengi körül orcád,
Hangom megremeg,
Fájón érek hozzád.

Óvatosan letörlöm
A rád hullott könnyem,
Galambősz hajad
Simogatom csöndben.

Homlokodra Mama
Csókot lehelek,
Asztalomra fényképed
Visszahelyezem...







NE KERESS


Valamikor régen
az életem voltál,
hazug szavaiddal
mindent elrontottál.

Ne járkálj utánam.
nincs már mit keresni,
másé lett a szívem,
próbálj meg feledni!







45 SZÓ MAGAMRÓL


Életem delén már túl vagyok,
Jó anyám, ki szült, rég elbúcsúzott.
Apám erős keze is már felhőket simít,
két szép gyermekem rám féltőn tekint.

Lányom nyíló rózsa, fiam jegenye,
két kis unokám az életem ege.
Egyedül élek: lélekben gazdagon,
Az Ő szeretetük: ez legfőbb vagyonom.







ÖLELJ MAGADHOZ


Ölelj magadhoz kedvesem,
Mindent elmondok csendesen.
Nélküled nincsen éjjelem,
Hiányod érzem szüntelen.
Ragyogóbbak a csillagok,
Szebbé válik a nappalod,
Elszállnak majd a fellegek,
Boldogságod itt megleled.
Elsimulnak a gondjaid,
Valóra válnak álmaid,
Mindent elmondtam csendesen,
Ölelj magadhoz, kedvesem!










ŐSZINTE ÉRZÉSSEL


Jégvirágos ablakomon kopogtat a szerelem,
szívemet kitárom, őt beengedem.
Nem biztos, hogy igaz; mégis azzá válhat.
Szívem kis ablakán azonnal beláthat.
Láthatja akkor annak rejtett zugát,
őszinte érzéssel láthatja lakóját.
Csodálkozva nézi, neki van fenntartva,
nem változott semmi, mióta elhagyta.
Tiszta érzésekkel még lakója lehet,
szeretettel bélelt puha ágyba fekhet.
De ha nem őszinték most sem érzései,
hiába kopogtat, nem fogom hallani!
Szívemből kivetem, nem fog bejutni,
A sok jégvirágtól nem fog semmit látni.
Nem tud belátni soha többé rajta,
szívem előtte mindörökké zárva.
Nem engedem neki, hogy arra járjon
és az én szívemből átjárót csináljon.










ŐSZI PILLANATKÉP


Lépéseim hangját elnyeli az avar...
Csend van körülöttem, semmi nem zavar.
Sűrű erdőben, a ritkult lombok alatt,
az őszi szél sárgult leveleket hullat.

Egyre vastagabb lesz a levéltakaró,
rozsdásbarna színével, szemet nyugtató.
Még vannak virágok, nézegetem őket.
- Mily csodás világot alkot a természet.

Törékeny a szirmuk, vékony, mint a hártya,
a szél fuvallata, meghajtja, tépázza.
Még sincs sérülése, már újra díszeleg,
egyenes szárán, egy kicsit még remeg...

Ágak között benéz a bágyadt nap fénye,
Aranyköddel veszi körül, ő az erdő éke.
Csak csodálom, s gyönyörködöm benne...
nem szedek virágot, neki itt a helye.







RÁD EMLÉKEZEM


valami eltűnt
vissza soha nem jön
hasztalanul hullik
szememből a könny
vágyom utánad
hiányzik a lényed
a kedves mosolyod
és az ölelésed

Rád emlékezem

Körül vesz a mély csend
mikor gyertyát gyújtok
térdre hullt lélekkel
érted imát mondok
egy pár szál virágot
sírodra helyezek
csókot lehel reá
szép emlékezetem







RÉG HALLOTT SZÓ


A tavasz elköszönt, rég elmúlt a nyár,
jégvirág szövi minden ablakom.
Dérlepte fákon, nem dalol madár,
hogy megpillantsam: nincs rá alkalom.
Néha - vágyódva - lelkem arra jár,
keres és kutat csörgő patakot.
Reménnyel telve titkon arra vár:
alkony-fényében lát egy alakot.
Jaj, ó jaj! ismét csak a képzelet!
Tűnő álomkép, gyorsan illanó:
halad az idő - elhagy - meglehet,
közben a hajam belepi a hó:
csak a szél dúdol egy halk éneket:
rongyos takaró, a rég hallott szó










SZAVAD SÚLYA


Hol van, mondd hol
a régi tiszta tó?
Kiszáradt, eltűnt,
már nem bíztató.

Ékes szép ígéret:
mind megkopott gyémánt,
csillagtalan estben
fagyos koppanás.

- Hallgatom -
érzem
miként hull szívemre:
keserű lélekkel
nézlek merengve.







SZENTESTE A TEMETŐBEN


Sírnak a fák, velük sírok én is
Ködbe borul köröttem a táj
Bánatomat talán ők is érzik
Nézem őket könnyfátyolon át

Lehullt levél takarja a földet
Sírotokhoz lassan lépkedek
Csend van itt, csak a szél kesereg
S én hallgatom e fájó éneket

Már rongyosak a régi emlékképek
Lelkem mélyén hiány, fájdalom
S míg nagyon halkan duruzsol a szél
Nekem minden Rólatok mesél







SZERELEM LÁNGJA


Fellobbant egy láng
a szerelem táplálja,
színes lett a világ,
nem mindenki látja.

Lelkem szárnyra kapott,
de legbelül éget,
félek, hogy e szárnyak
egyszer majd elégnek!







SZERETEM NÉZNI


Szeretem nézni, ha száll a hópehely,
pihe-puha szárnyán szálldos csendesen.
Rakódik a tájra, mint fehér takaró,
a látvány oly csodás, milyen hívogató!
A fenyőfa lombját sűrűn belepi,
reményeimet újra ébreszti,
tisztára mossa érzéseimet,
álom boldogságom
most el is hiszem.







A SZERETET EREJE


Éltető forrás a szeretet,
ha őszinte, és lélekből
fakad. Sötét eged felett
általa ragyog fel a nap.
Színesebbé válik
az egész világ,
és kinyílik erejéből
százezer virág.

Átöleli lényed,
melegen simogat,
jeget olvaszt zord
napokon,vidítja arcodat.
Enyhíti a gondjaid,
felhőket oszlat,
Ha érzed mosolyát,
tudod, te is számítasz.

Add tovább a szereteted,
mely az élet fűszere,
hintsd szét a világba,
hisz' áldott az ereje!

Kelendő e téteményed,
visszaszáll reád,
az élőlények sokasága
mind-mind erre vár.
Szomjazónak új erőt ad,
legyen léted eleme.
Hódítson tért minden felé
nyílt forrás vize.







A SZERETET HATALMA


Hiába élsz te magas palotába,
Ha magányod felhője terül a csúcsára.
Ha senkit nem szeretsz, csak a vagyonodat,
A boldogság napfénye téged nem látogat.

Bolyongsz a szobákban, a hideg körbe vesz,
A kandalló melege csodákat nem tesz.
Csontodig hatol a jeges lehelet,
Míg a szeretetről, mint tárgyról beszélgetsz.

Viskóban is lehet napsugaras reggel,
Ha szeretet szavára, érző szíved felel.







SZERETNÉK VÉR LENNI


Szeretnék vér lenni,
Táplálni a tested,
Szívedbe férkőzni,
Eggyé válni veled.

Lennék a lényed
Éltető eleme,
Nélkülem a léted
Lehetetlen lenne.

Boldogan keringve
Lüktetnék ereidbe,
Mindenhol ott lennék
Vérként életedbe.

Lelkem és a lelked
Vidám táncot járna,
Összeforrva veled,
Egy szívdobbanásba.







SZÍVEM ZENÉJE


Szívemben egy szép dal
Szép meséket mesél.

Halk muzsikaszóval
Szerelemről regél.

Rólad szól e szép dal,
Neked szól a zene.

Ha szívedbe zárnál,
Jaj de jó is lenne!







A SZÓ HATALMA


Elszállt a szó
és nincs kegyelem,
nem nyílik többé már
virág nekem.
Lehet tavasz,
vagy gyönyörű nyár,
ha sötét köröttem
az egész világ.







SZÜLEINKHEZ


Ember az elmúlást
Felfogni képtelen.
Szülők nélkül élni
Micsoda gyötrelem.

Fájó szívvel néztük
Hamvaitokat,
Melyeket bezárt
Egy fehér márványlap.

Ennyi az élet?
Ennyi volt csupán?
Megmaradt az emlék
És a szülői ház.

Bolyongunk a házban:
- Nélkületek üres!
Dolgos kezetek munkája
Minden milliméteren.

...Mennyi emlék,
Mennyi szeretet
Sugárzik felénk.
- De ez csak képzelet.

Reszkető kezetek
végleg megpihent,
Öleléseitek:
Az is képzelet.

Egymásra nézünk,
Várjuk a csodát,
Nem gondolunk arra,
Mi vagyunk a csodák.

Búcsúzunk mindentől,
Szívünkbe zárjuk azt,
Ott bent megőrizzük,
Drága szavaitokat.

Köszönetet mondunk
Nektek sok mindenért,
Bár néma a száj,
De a szív beszél.

Tudjuk mi azt jól,
Soha nem feledünk,
Nem beszélünk róla:
- Csendben emlékezünk.







A TEMETŐBEN


Mécsesek lángja
imbolyogva ég.
Fejünk felett
szomorú az ég.
Ezernyi emlék
a szívünkben él,
imáinkról suttog
az őszi szél.







A TEMETŐBEN


Néma sír takarja
Drága testedet,
Csak állok csendben,
Rád emlékezem.

Virágok, gyertyák,
Fájó, szép gondolatok...
Imát mondok érted,
Halk a sóhajom.

Gyertya lángja libben,
Lelkem megremeg:
Most is, mint mindig,
Hiányzol nekem.










A TE ÖRÖMÖD


Te láttad a szivárványt,
míg én csak néztem.
Színeit felfogni most
lelkem képtelen.
Addig magyaráztad,
festetted az eget,
míg színt kapott az íve,
s szárnyaltam veled.







TE VAGY AZ


Két szemed nevetett, karod átkarolt,
Szíved a szívemmel egymáshoz simult.
Léted csillagától lelkem boldog rég,
Szeretlek édesem, áldjon meg az ég!







A TÉL AJÁNDÉKA


A tél fagyos kezével végigsimít a tájon,
zúzmarás leheletével rajzol a fákon.
A házak ablakára jégvirágot fest,
irigykedve nézi rajzát a hideg téli est.

Kandalló melege olyan hívogató,
ropogva ég a tűz, míg odakint hull a hó.
Nagy pelyhekben esik, rakódik a tájra,
a fákat öltözteti csipkés, szép ruhába.

Apró csillagocskák összekapaszkodva,
lepelként terülnek szét körül mindenhova.
Másnap meg kisüt a nap, szikrázik a fényben,
csodával határos: vakít, mikor nézem.

Megtorpan az idő, messze még az alkony,
középen fehérbe öltözött, fenyőmenyasszony.
Koszorúja csillog, elomló a fátyla,
a tél ajándéka: sok ember csodálja.







Üres a világ.
nincs benne helyem,
a régi utamat
én most nem lelem.
Történt valami...
Kifosztott vagyok:
Lila orgonák,
még hallgassatok!







ÜZENET


Tudd! Átölelhet még
a várva várt csoda.
Te nem hiszel benne,
ám eljuthat oda,
hol a robot hangja zeng
és nincsen dáridó,
s a vén diófa lombja alatt
csak sírni volna jó.

Félreértenének,
így azt sem teszed:
Hát rajta! Ne tétovázz,
emeld fel fejed!
Nézd a napfénye
mily' szépen ragyog.
Míg látod, ne hidd,
hogy itt az alkonyod.







VÁNDOR FELHŐK


Vándor felhők, kérlek, álljatok meg
Itt az érdi dombtető felett.
Nézzetek le csak egy pillanatra,
Apró fények adják a jelet.
Szüleimnek végső otthonánál
Kulcsolódik imára kezem:
Megköszönöm azt, hogy felneveltek,
Jóban, rosszban, ott voltak velem.
Segítsetek elmondani mindent,
Azt is, amit szóban nem lehet.
Hiányuk úgy égeti a lelkem,
Hűsítsétek vándorfellegek!
Sercegve ég most a mécses lángja,
Harang hangot hoz felém a szél.
Megrezdül a krizantém virága,
Könnycsepp hull rá. Nektek így mesél.







VÁGYAIM TENGERÉN


Vágyaim tengerén elsodort az ár,
Mint egy falevelet, könnyen viszi már.
Száguldva suhan, míg hozzád odaér,
Nincs más közöttünk, csak a szenvedély.
Magasra emel egy hullám finoman,
Lassan alászállva, örömittasan.
Lustán ringatózik a két falevél,
Boldog érzésekkel a víz tetején.







VÁROK RÁD


Álmos a reggel és hideg a fény,
Őrzöm a párnát, a kihült helyét.
Hozd vissza hajnal, hozd vissza még,
Érezni akarom a teste melegét...

Nem jön az álom, elvitte rég,
Rájöttem ő kell, őt szeretem én.
Párnájába temetem az arcomat,
Keresem a rég eltűnt illatokat,
Visszagondolok mily' jó volt vele,
Lelkével simított mind két keze.
Nem, nem, az nem lehet, hogy nem szeret,
Visszaidéz az emlékezet...

Hozd vissza hajnal, hozd vissza fény,
Érezni akarom a teste melegét.
Nem jön az álom, elvitte rég,
Rájöttem ő kell, őt szeretem én.
Hozd vissza hajnal, hozd vissza fény,
Jöjj vissza, úgy várlak én...







VÉGE


Csendnek sötét árnya
Közénk telepedett,
Váratlan vendégként
Életem része lett.

Már állandóvá vált
A látogatása:
Félek hallható lesz
Szívem dobbanása.










VÉGSŐ BÚCSÚ


Nehéz elviselni az élet adta kínt,
ha felettünk az ég éjsötétre vált.
Kutatva keressük a hiányzó színt,
de kezünk a semmiben Rá nem talál.
Úgy éget most minden, perzsel a szó,
könnypatak árja mossa az utat.
Gyertyaillat terjeng és harangszó:
a végső búcsúnál borús a tudat.
Emlékek ekéje lelkünkbe szánt,
Őt szemfedő fedi, gyászlepel gyanánt.
Bezárva mélyen: ez mi most bánt,
csak a szemeinkben látszik gyémánt.
Búcsúzni, búcsúzni! Tudjuk, de fáj.
Borús az idő, és kihalt a táj






Virágot adhatnék
száz szálat vagy ezret,
de szerető szívet,
csak egyetlen egyet.










 
 
0 komment , kategória:  Lengyel Jolán  
Idézetek
  2016-08-17 21:30:16, szerda
 
 







IDÉZETEK - AZ ÉLETRŐL


Mottó:

Az életünk idézetek nélkül nem teljes















































































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Pej Erika versei
  2016-08-15 22:31:04, hétfő
 
 










PEJ ERIKA VERSEI


Solymáron él, Pej Erika oldalát itt éred el!

Link








AKKOR IS...


Akkor is gondolok rád, mikor épp nem jutsz eszembe,
akkor is itt dobbansz bent a szívembe'
hisz sejtjeid az enyémek is,
s ha levegőt veszel, élek én is.

Akkor is gondolok rád, ha nézem a tavaszi tájat,
ott, messze a kicsiny várat,
fölötte nap sárgállik, alatta zöldell a rét,
rügy fakad, kéklik az ég...

Akkor is gondolok rád, ha épp alszol kedves
ha az ablak Hold fénytől nedves
s az utcán nem pisszen már nesz sem,
akkor sír utánad magányos lelkem







ALSZIK A VÁROS


Alszik a város, összebújva szerelmesen,
Csak nekem nincs, senki,
Ki melegítene szívesen.
Alszik a város, szusszannak a házak,
Lassan röppenek tovább,
Az elsóhajtott vágyak.
Alszik a város, csak én virrasztok,
Mert hiába minden,
Aludni nem tudok.
Lassan reggel lesz, hajnalt hasít az ég,
Kelnem kell lassan, bár
Most aludni tudnék.
Ébredezik a város, én is felkelek,
De míg más boldogan,
Én szomorkodva lépkedek.
Süt a nap, tavaszodik lassan.
Csak az én szívem
Marad magányosan.
Elveszett a remény, elveszett minden,
Nincs már semmim,
Mindenem elveszítettem...







ÁLLOMÁSON


Csak várok, minden nap, minden percében.
Hallgatok, hisz minden szavam ott van, szívedben,
s ott van minden percem lelkedben.

Várok, s közben a lassan telő napok meg-meg állnak.
S ha tovább indulnak, ólom lábakon járnak.
Mondd kedves, mikor látlak?

Csak várok, mint vonatra váró utas a pályaudvaron,
Ő elmegy, de én egyedül maradok a peronon...
Ülök, s az emlékeinket lapozom idebent.
Szólnak hozzám, nem hallom, nem engedek be idegent.







CSAK EGYSZER...


Csak egyszer szeret igazán az ember.
Egyszer, s soha többet úgy, mert hisz a tenger
mely a partot mossa az is végtelen...
épp úgy, mint a mindent elsöprő szerelem...

Csak egyszer égeti meg lelkét a tűz,
melyet akárhogy is akar, el nem űz,
mert bent, lobogva, lángolva éget,
s nem hagy semmit, hiába is kéred...

Csak egyszer férkőzik valaki úgy a szívébe,
hogy nem akar többé mást tartani kezébe,
hogy nem vágyik többé más csókjára,
csak az ő édes, kedves angyalára...

Csak egyszer ölel át úgy valaki,
hogy aztán többé nem ölel át úgy senki...
Csak egyszer érzi azt, hogy meghal a csóktól,
hogy beleremeg minden kicsi bóktól...

Egyszer...aztán többé soha...
mert az élet ilyen kegyetlen, mostoha.
Hát ne szalaszd el azt az egyet,
mert nem kapsz még egy lehetőséget!







CSAK NÉZLEK...


Csak nézlek...
A távolból megidézlek...
láthatatlan festékkel a falra festem arcod,
s ha csak odapillantok...újra velem vagy.

Várlak...
Telnek a napok, s én lassan sorvadok.
Szívem aggódik, vajon gondolsz-e rám?

Néha...talán.

Ha eszedbe jutok, ne úgy álljak el?tted,
mint ahogy álltam legel?ször...ott melletted.
Remegve és félve...de remélve.

Legyek én, ki feltüzel téged,
éberen tart éjszakákon, kit ölelnél lázasas hajnalokon,
kinek vágyod éhes csókját,
s kit?l kéred hangos sóhaját...

Legyek én, kire, ha gondolsz,
szíved hevesebben ver, kiért mennél messze is,
csakhogy végre átöleld...

Felidézlek...
Milyen volt újaid tenyerembe véve,
Két kezed derekamra téve,
átölelni, hozzád bújni, s mindent örökre neked adni.

Megigézlek...
minden éjjel, újra s újra...
Hiába a mostoha rideg a reggel,
ha öleltél álmomban egész éjjel.







ÉBREN ÁLMODOK


Ébren álmodok, s álmomban ébredek,
mert még mindig csak érted remegek.
Érzem, ahogy dobogó szívvel átölelsz,
ahogy minden csókban örömöt lelsz.
S mégis attól félek, hogy ez csak álom,
Felébredek, s a reggelt átkozom.

Ha tudnád, hogy mit érzek! Istenem!
Ha tudnád, hogy lassan elvérzek.
Nélküled...
hát engedj magadhoz közel,
hogy ha a szó kevés, majd a szív átölel!
S evezek hozzád, áron, vízen át,
Csak halld meg végre szívem hangját!

Itt vagyok! Távol, s mégis közel.
Még bennem élsz, s lelkem örökké átölel.
Bodros felh?k fölé szállok,
Hátha köztük Rád találok. Hol vagy?
Megyek hozzád, csak kérned kell
Csak egy szó, s két kezem újra átölel!







FOGD MEG A KEZEM!


Fogd meg a kezem, kedvesem,
ne engedd, hogy a hajnal elvigyen!
Vonj magadhoz úgy, mint még soha,
s megtörténik velünk újra a csoda...

Nézz rám! Látod...itt vagyok!
Többé el nem megyek, veled maradok!
Rád vártam egész életembe'
s most végre tarthatlak kezembe...

Ölelj át, úgy mintha ez lenne
az utolsó ölelés melybe
mindent bele akarsz tenni...
melybe szívvel-lélekkel benne akarsz lenni!

Csókolj meg! Érzed, ahogy ver a szívem?
Ahogy bolondul zakatol, s én hiszem,
örökké így fog dobogni,
mert a lángot nem tudod eloltani...

Légy egy velem... oldódj fel bennem,
mint ezerszínű festék a vízben...
mint fény a végtelen sötétségben...
mint reggeli köd a napfényben...

Itt vagyok...itt...tőled ugyan messze,
de elérhetsz, ha minden este
rám gondolsz...
s álmodban engem átkarolsz...

Fogd meg a kezem, kedvesem!
Fogd meg, mert elvesztem, azt hiszem...
Oly nagyon szeretlek, hogy az már fáj!
Kérlek, ne hagyj el! Ölelj át!







FUTNI VOLNA JÓ


Futni volna jó,
széllel szemben magas fűben,
hogy érezzem, ahogy csiklandoz engem a tavasz,
hogy minden kis panasz hiába való,
mert élni, élni jó.

Ahogy futok,
a szél arcomba csap,
s hajam húzza, de ez csak
jó, mert így szeretem,
mert az életem csak így élhetem.

Pitypangos rétre érek,
ahol az életre kegyelmet kérek.
Kegyelmet, mert nem vagy ott,
s a milliónyi kis pitypangok
Árván lengedeznek...de én mégis ott kereslek.

Más réten állsz már...ki tudja?
Talán már szíved megunta,
hogy bizonytalan vagyok.
Pedig nem, csak riadt, mert szeretni vágyok,
de nem merek...félek.

Nem szerethetlek, mert egyszer elmész,
s én úgy állok majd a pitypangos réten,
mint most itt éppen.
Magányosan. Egyedül.

Töprengek.
Kell-e nekem vajon a magas fűben való futás,
Vagy elég lenne nyírt gyepen a sétálgatás?

Nem tudom.
Nem is akarom tudni.
Csak próbálok sodródni, s hagyni, hogy szeress,
hogy néha átölelhess,
hogy csókot lophassak ajkadról,
hogy minden történjék magától.


Jó lenne, sötét gondoltok s aggodalmak nélkül élni.
Bízni a szerelemben, és nem félni,
S futni csak futni messze...széllel szemben
Kéz a kézben
Veled!







GONDOLJ RÁM...


Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével...
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettonket takar be az ég...

Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot...
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra...belébújik, s elszáll arra...
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat...

Gondolj rám...csak úgy...néha,
mert hiányzom neked, s a léha,
lusta napok lassan telnek nélkülem,
s vágysz arra, amire én is, szüntelen.
Rád, Kedves, a csókodra, s ölelő, édes karodra...
mely álmunkban is úgy kísért...
téged ott,
engem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még közös álom,
S nem hiába vágyom rád...
Jössz majd, s csókol újra szád.


Pej Erika - Gondolj rám. ( Zene: Vangelis - Missing )

Link








HA ELJŐ AZ ESTE


Mikor fáradtan barangolsz messze mindentől,
s nincs veled senki, csak a teremtő.
Mikor alig bírod emelni a lábad,
mikor gondok húzzák mindkét vállad.

Mikor arra vágysz csak, hogy hazaérj,
s lepihenve betakarjon a sötét éj,
akkor látod meg az ablakban a kis fényt,
épp csak pislákol, de azért ég!

Ablak mögött kicsiny konyha, az asztalon étel,
bent a szobában vetett ágy, alig fér el.
Szűk folyosón asszonyka toporog,
alig várja, hogy végre bekopogj.

Nyílik az ajtó, csattannak a csókok,
heves ölelések, aprócska bókok,
Hiányoztál! - szól egyszerre a két száj,
S máris elillan a bú és semmi sem fáj.

Lassan kihuny a kis konyha szeme,
kint már sötét van, aludni illene.
De a szívek nem csendesülnek,
inkább egy ritmusra vernek...







HA MOST MEGHALNÉK...


Ha most meghalhatnék,
de jó lenne, szívem tovább nem szenvedne;
nem fájna tovább, hogy nem vagy itt,
s nem gyötörne hamis hit.

Ha most meghalnék,
Legalább eljönnél; végre velem lennél;
Bolond szó,
de hiányzol;
s fáj minden perc nélküled,
mert nem élhetek így messze tőled!

Ha most meghalnék,
senki nem siratna.
Csak a Hold lenne, aki kikacagna.
Hányszor mondta ő nekem:
Gyere! Fogd meg a kezem!
s nem hallgattam rá, Ó én balga, balga lány.

Ha most meghalnék,
Minden este hozzád hazajárnék.
S melletted állva simogatnám tested édes vonalát,
Ott akkor, talán hagynád;.hisz nem tudnád, hogy én vagyok.

Ha most meghalnék,
Az élet szebb lenne.
mert a fájdalom nem létezne.

Rég nem vagyok kedves, rég.
Tudod, az a sok-sok magányos fájó hét
Megölt engem...

Bár te itt maradsz, én örökké szeretni foglak,
a sír tőled, el nem választhat.







HIÁNYZOL


Ha azt kérdezed miért sírok,
akkor azt válaszolom,
nem sírok, rád gondolok,
csak úgy könnyezem...fáj nélküled az életem.

Időnként hallani vélem a hangod,
vagy ha egy ág ér hozzám, azt hiszem a karod...
hátra nézek...de nem vagy sehol...
elmentél...máshol vagy...másvalahol.

Álmomban is csak téged látlak.
Ölellek, míg vége nem tér a vágynak.
De az csak tart örökkön örökké...
hisz felszítottál, feltüzeltél.

Nyár van, forrók a nappalok,
én meg beteg s lázas vagyok.
Belebetegedtem a hiányodba...
gyere kedves, bújj ölelő karomba!

Zaklatott szívem csak az nyugtatja,
hogy egy hét, s a szíved átkarolja,
Egybe ér a lelkünk megint...
s szemed az én szemembe tekint.

Oly jó lenne téged megcsókolni,
mint friss hajnalon főről harmatot szedni...
Csillapítaná mérhetetlen szomjam,
hogy vágyok rád...még mondjam?

Leülök egy padra, s várok...
tudom, jössz majd, s te is alig várod,
hogy vágyaim elsuttogjam neked...
s derekamra tehesd újra két erős kezed.







HIDEG ÉJSZAKA...


Hideg éjszaka hideg hajnala ébreszt fel.
Jó megint, egy magányos, rideg reggel.
Felkelnék, hogy üdvözöljem a Napot,
de nem teszem,
mert elvette tőlem az álmot.

Az álmot, melyben újra élek,
szívem ver
s bennem a lélek Te vagy!
Átjárod testem, fogod remegő, alaktalan kezem.
Remegek.

Az álmot, melyben Nő vagyok,
s nem űznek sötét gondolatok.
Ahol él minden pillanat,
nem fáj semmi...
nem bánt senki...

Szólj hát reggel!
Szólj hozzám!
Mindegy mit mondasz,
ha csak vádolsz az se baj!
Mond, hogy rossz vagyok, hogy vétkeztem,
hogy én rontottam el, s hogy ez az élet
mást hoz nekem, mint boldogságot.
Csak szólj!

Hová tűnt az álom?
Vagy tán olyanra vágyom ami nincs is?

Hallom már,
azt mondod, hogy tán nem is álom?
S amire én oly nagyon vágyom, bennem van?

A Nap már melegen éget,
s valahol sugara simogat Téged.

Remegek.
De már nem fázom.







A HOLNAP


Ölelj magadhoz,
s ne gondolj arra, a holnap majd mit hoz.
Mert nem akarok arra gondolni,
hogy egy nap elhagysz...

Elmész,
más kell majd neked,
s más ölel át,
más fogja a kezed.

Megélni nem akarom azt a percet,
s ha most azt kérded, miért jár ilyen a fejemben?
Nézz a tenyerembe...ott a válasz!

Ha majd elmész, s alakod a sötétbe vész,
megyek én is...
El örökre...mert az élet nélküled tovább nem kellene.

De most nem gondolok másra, csak a jelenre.
A jövő még oly távol oly messze.
Most vagyok boldog veled kedves,
hát légy nekem,
velem és szeress...

Ölelj, s csókolj ma engem, hogy a szenvedély elemésszen,
s ne legyen semmi, de semmi körülöttünk,
csak a vöröslő lemenő nap...s a mi tüzünk.

Nem gondolok másra, csak rád, ahogy nézel,
ahogy remegő két kézzel szorítasz magadhoz,


s nem kérded, a holnap majd mit hoz.

Csak velem vagy, s engem szeretsz...
Engem kívánsz, s tested minden éhes sóhaja utánam azt súgja:
Hiányzol! Fontos vagy nekem!
Hát nem ez a szerelem?
Hát nem ez kell nekem?

Mégis...eszem s minden idegzetem félve remeg,
hogy egyszer elveszítelek,
Te édes, éhes, szertelen, szenvedélyes, érthetetlen szerelem.







HÚSVÉT ÜNNEPE


A húsvét olyan ünnep,
mikor a rügyek megpezsdülnek,
mikor vége szakad a télnek,
s az emberek újra remélnek.

A húsvét olyan ünnep,
mikor nem folyhatnak könnyek.
Vidámság legyen és sonka,
az asztalon álljon a piros tojás halomba`.

A húsvét olyan ünnep,
Mikor a fiúk locsolkodni mennek,
A lányok várják őket szívrepesve,
Szép ruhában, copfosan kifestve.

A húsvét olyan ünnep,
Mikor napja van a bűnnek,
Jézus értünk halt, tisztult a lélek,
S az égbe felszállt egy ártatlan élet.







JÖJJ...


Jöjj, és ölelj!
S míg nem kérem, el ne engedd kezem,
mert ma éjjel, veled vétkezem.

Jöjj és csókolj!
Hagy bújjak hozzád kedves,
melletted minden oly szép lesz...

Ölelsz...s én csak hagyom.
Míg a lusta éj vánszorog,
s míg a hajnal meg nem csikordul az ablakon...

Aztán a nap megint felgördül...s te elmész...
én meg itt maradok egyedül,
s izzó ágyunk lassan kihűl.

Máris hiányzol...s a kínok közt a magánytól,
csak sírok, meg nem áll bánatom egy percre se,
hogy nem vagy velem mindig,
örökre...

Szenvedek...mert minden nap rád éhezek,
de tudom, hogy vagy nekem...
és valahol épp karol két kezed...
gondolatban...én is mindig ott vagyok veled!







MIKOR


Mikor egyedül vagyok, s csak az óra ketyeg
mikor a hangtalan csendben egy béka brekeg,
mikor szótlan bólogatnak a fák
s hajlanak ágaik mint a nád,
mikor a holdsugár csiklandozza az eget,
s mikor nem lehetek veled...
Akkor gondolj rám!

Mikor éjjel nem pisszen semmi,
mikor a szótlan csendbe beledudál valaki,
mikor csöpög az eső, lágyan koppan
s egy szív magányosan dobban...
mikor átölelnél, de nem vagyok veled,
mikor hiába keres két kezed...
Akkor gondolj rám!







MIKOR HIÁNYZIK A PERC


Mikor hiányzik a perc, mikor átölelsz...
...mikor hiányzik a szó, mivel hozzám szólsz...
mikor nincs már semmi a világon...
...csak a kínzó vágy utánad.

Mikor fáj, ha rád gondolok...
mikor fáj, ha gondolatban beléd karolok...
mikor nincs már semmi a világon,
csak sötétség nappal, s hideg az éjszakákon...

Mikor kerget és űz ez az érzés,
és szívemben a vérzés
csak egyre nő...aggódik szüntelen.

Bizsergeted bőröm.
Alá etted magad.
S ereimben vér helyett
folysz tenmagad.







ÖLELJ ÁT!


Ne mondj semmit,
csak ölelj át!
Szótlanul, mint apa a kisfiát!
Ölelj, s el ne eressz soha többé!
Ez örök pillanat, nem válhat köddé!

Ne szólj,
csak tarts karodban!
Szuszogj bele arcomba nyugodtan!
Ringass, kedvesem, ringass engem!
Kezedbe fűzöm két kezem.

A szó nem mindig mérvadó,
néha túl sok és pazarló.
Elég csak az, hogy érezzem karod oltalmát,
hogy átéljem a szerelem hatalmát.







PERZSELŐ VÁGY


Ahogy a víz reszket őszi éjszakákon,
Úgy reszketek én is, mikor rád várok.
Hideg lenne? Szél fújna?
Vagy csak a vágy az, ami ráz újra meg újra?

Nézem az eget, hogy mily szép,
ahogy az meghasad, s a Nap vére kifolyik...
S közben szívem nyíl így szét...

Ölelni akarlak!
Ölelni, utat adni a vágynak.
S érezni azt, ahogy a szádnak nem kell más, csak az én bőröm...
Légy hát te az én börtönőröm!

Csókolni akarlak!
Csókolni, hogy érzem ajkad melegét,
S halljam hangod, ahogy elcsuklik... s kér.
Testem ad, lángot ígér.

Azt akarom, hogy folyj belém!
S tested váljon testemmé.
Véred vérként száguldjon bennem,
mint fékevesztett folyó, aminek nincs medre,
s arra folyik, amerre a kénye kedve
viszi, mert így jó neki.

Szomjazom.
Mert már hetek óta nem iszom...
Pedig víz van elég,
csak merítenem kellene még... s még.

S míg várok rád,
az ég elvérzik.
A vágy meg egyre csak vétkezik.
Vétkezik, mert nőttön-nő,
s vágyként lobogva az ölemből tör elő.

Jöjj hát, ne várass tovább!
Mert az éjszaka lángot ád.
Lángot, melyet használni kell,
mert most éget,
most perzsel.
Akarom, hogy perzseljen!
Mit perzseljen! Égessen!
S úgy égjek porrá kezedben,
hogy a vágyakozást lássam két szemedben.







RÁD TALÁLOK


Megálltak a napok.
Nélküled magányos vagyok,
hisz nem érinted arcom,
nem fogod kezem.
Érzem, elvesztem...

Kint őszi színekben pompázik a kert.
Minden zúgja, csodákat rejt:
Szivárványt az égen,
ezer színt a napsütésben...
Hogy tetszene neked is? Nem kétlem.

Milyen jó lenne veled nézni,
a fák lombjait felidézni, ahogy körbe vettek ágaikkal.
S megborzongtattak árnyaikkal.

Emlékekből élek.
Ha nem vagy velem,
felidézlek.
S könnyeimen keresztül látok,
mikor éjjel,
Rád találok.







REMÉNY


Nézlek...
S te nézel rám...
Fürkészőn.
Bárcsak hallanám, mi kattog benned...
... hogy mit súg finom lelked.

Érezlek...
mint lesz a mosolyból érzés...
Mint lesz a csókból érintés,
s a némaságból,
beszédes szavak,
melyek itt bent hallatják hangjukat...

Várlak...
Nem tudom, mit hoz a holnap,
de ígérem, átkarollak!
S ha te is viszont ölelsz újra...
Elindulhatunk egy közös útra...

Karodban megpihenve, béke önti el szívem...
De jó lenne hazaérnem...







RINGASS EL


Ne mondj semmit, csak ölelj át!
Szótlanul, mint apa a kisfiát!
Ölelj, és el ne eressz soha többé!
Ez örök pillanat, nem válhat köddé.

Ne szólj, csak tarts karodban!
Szuszogj bele arcomba nyugodtan!
Ringass, kedvesem, ringass engem,
kezedbe fűzöm két kezem.

A szó nem mindig mérvadó,
néha túl sok és pazarló,
Elég csak az, hogy érezzem karod oltalmát,
hogy átéljem a szerelem hatalmát.







SZERETEM...


Szeretem, ahogy a szél a hajam alá fúj,
nyakam csiklandozza, s blúzom alá nyúl,
megborzongtat átható tekintetével, szelíden.

Szeretem, ahogy a reggeli nap beles ablakomon,
lassan, szelíden elbotlik alakomon,
aztán tovasiklik, el, a messzi végtelenbe.

Szeretem, ahogy a májusi eső hirtelen
váratlan tör az égből elő, s végtelen,
mérhetetlen édes vérét arcomba vágja.

Szeretem, ahogy a föld ontja illatát,
mikor felásom a kert talaját,
s frissen lebben körbe, a szerelem engem.

Szeretem, a természet minden mozzanatát,
mert elhozza nekem a boldogság pillanatát,
téged is ő hozott nekem, te édes-bús szerelem.







TAVASZVÁRÓ


A tél kopogtat az ablakon.
Hallom, hogy fagyott ujjával,
karcol az üvegen.
Jeget vág.

Havat szór, szitál az ég,
süvítve fúj a metsző szél.
Tépi a fákat.
Esztelen.

A kályha mellett vacogok,
majd megfagyok.
Egyedül.

Már nem emlékszem arra,
milyen volt télben, parázson járni.
Dacolni a faggyal, s hideggel, mert
minden reggel adtál, meleget szívemnek.

Most hideg s fagyos.
Azzá tetted...

Nem szeretek fázni, utálom a telet.
A tavasz kell nekem, mi megmelenget.

A tél lassan elvonul, s holnap tán
jön a tavasz.
De már nélküled.







VÁGYOM RÁD


Vágyom rád, mint szomjazó a vízre.
Vágyom rád, mint ifjúságra az öreg néne.
Vágyom rád, pedig tudom, nem lehetsz enyém,
hisz mindez nem más, mint hiú remény!

Vágyom rád, mert kívánom csókod.
Vágyom rád, mert hiányzik bókod.
Vágyom rád, mert szeretlek, s kellesz nekem,
hisz csak akkor élek, ha te vagy nekem.

Vágyom rád, hosszú éjszakákon.
Vágyom rád magányos napjaimon.
Vágyom rád mindig, ha nem vagy velem,
hisz nélküled nem is létezem.










VÁRLAK


Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.
Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,


Várlak ébren, várlak álmomban,
Várlak,örökkön örökké, magamban.
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.







VÁRSZ RÁM


Vársz rám, s én megyek hozzád.
Léptem kopog a kihalt utcán.
Párás még a reggel, nedves minden,
látszik a kertben kint felejtett ingen...

Friss szellő támad fel hírtelen,
megborzolja hajam s egy végtelen
édes percig azt hiszem, te vagy az...
elém jöttél... simogatsz...

Egy kismadár dalra fakad az ágon,
arról énekel, milyen szeretni nyáron...
mily tüzes a szerelem, hogy lobog a szív,
érzem, ahogy a kedvesem egyre jobban hív...

Megyek, s közben már arra gondolok,
milyen lesz, ha megint beléd karolok...
hogy fog csókolni éhesen a szád...
Istenem, hogy vártam rád!

Már látlak...ott állsz a sarkon,
szólnék hozzád, de elment a hangom...
Eléd lépek... te átkarolsz...
s szenvedélyesen megcsókolsz...

S míg a karodban tartasz, az idő megáll...
levél se zizzen, még a szél is eláll...
megszűnik létezni minden körülöttünk,
s nincs más, csak a jövő előttünk..







VELEM VAGY


Velem vagy, érzem tested melegét,
(a nap se melegít így)
Érzem szíved lüktetését,
(az anyaföld nem lüktet így)

S ha nem vagy velem akkor is

Velem vagy, hallom hangod.
(csak a szél susogott)
vele vagy, vidít arcod
(csak az árnyék játszott)

hát

várom, hogy átölelj,
(mint tenger a szigetet)
hogy szavamban magadra lelj
(mint tavaszt a kikelet)

Várom, hogy velem légy,
(mint az alma és az ága)
Várom, hogy karodba végy
(mint kisgyermeket az álma)

Velem vagy, mindig, s örökké,
(ahogy a csillag a végtelen égé)
Velem vagy örökkön örökké.
(ahogy a szárnyaló sas az égé)








 
 
0 komment , kategória:  Pej Erika  
Vándor a tanyán
  2016-08-15 20:16:21, hétfő
 
 










VÁNDOR A TANYÁN


Egy eltévedt vándor elvetődik egy távoli tanyára. A háziak megvendégelik, majd felajánlják neki, hogy töltse ott az éjszakát. A vándor, mivel nagyon fáradt, köszönettel elfogadja a meghívást.

A házaspárnak nincsen vendégszobája, ezért a hitvesi ágyban térnek nyugovóra mindhárman. A vendégnek tetszik a háziasszony, ezért az ágyban elkezdi simogatni. Az asszonynak is szimpatikus a fiatal utazó, ezért halkan odasúgja neki:

- Tépj le egy szőrszálat a férjem fenekéről, és ha nem ébred fel rá, akkor benne vagyok egy kis szexben!

A vendég letép egy szőrszálat, a férj nem ébred fel, így megtörténik a dolog.

Kicsit később újra fellángol a szenvedély, megint egy szőrszáltépés, megint szex. Amikor aztán harmadszor is kitépi a férj hátsófeléből a szőrszálat, az méltatlankodva megszólal:

- Már megbocsásson! Azt még elnézem, hogy a saját ágyamban döngeti a feleségem, de legalább ne a seggemet használja eredményjelző táblának!!!











 
 
0 komment , kategória:  Pajzán történetek&mondák  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2016.07 2016. Augusztus 2016.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 415 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 220
  • e Hét: 1716
  • e Hónap: 18860
  • e Év: 156232
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.