Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 38 
Dömötör Ilona - keresztény versek
  2017-02-26 18:31:01, vasárnap
 
 







DÖMÖTÖR ILONA - Keresztény versek

Dömötör Ilona: (1899-1982) szeremlei református költő versei

Dömötör Ilona - Angyal szeretnék lenni







ADD URAM, HOGY LÁSSAK!


Ha most elébem állnál Jézusom
hideg csöndjén az éjszakának,
s szólnál: - Mit akarsz, hogy tegyek veled?
felelnék: - Azt Uram, hogy lássak...
Ó tedd látóvá lelkemnek szemét,
egy szikrát küldjön csak lángóceánod,
hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng,
s ez a föld is a te világod...







ADVENTI ESTÉN


A sárra köd terül, vékonyka fátyol.
Sötétkék égen aranyhold világol.
A köd nem ér az égig.

A szívre gond borul, aggasztó, könnyes.
A kézhez bűn tapad, bomlasztó, szennyes.
A lélek az ég felé tör.








AMINT A TE AKARATOD


Ha le kell hullanom,
zajtalan hulljak, mint fonnyadt szirom.
Oly szépen tűnjek el,
mintha alkonyba úszó ladikon
valaki búcsúzó dalt énekel.

S ha élnem kell tovább,
mint repkényinda, tűrjem csöndesen
zivatarok villámos ostromát.
Bárhogy tépdessen a goromba lét,
dönthetetlen vár, boldog Istenem,
örök gyökérrel fogóddzam beléd!







ÁLMOK HÍJÁN


,,Ifjaitok látomásokat látnak,
Véneitek álmokat álmodnak."

Elmúlt a látomásos ifjúság,
nincsen itt még a álmot látó vénség.
Úgy fog körül az egyhangú jelen,
mint nyomasztó köd, tompa félsötétség.

Tervek nélkül, egy helyben, tétován
taposom a föld undorító szennyét.
Feszegeten köd-börtönöm falát
elepedve a kiderülő mennyért.

Eredménytelen, csúnya napokon
Te óvsz, Uram, hogy lelkem föl nem lázad.
Mint télre eltett, édes, szép gyümölcs,
hadd érlelődjék bennem az alázat.

Majd jönnek még, ha feltisztul a köd
csillaggyámánttal telehintett esték.
A Lélek galambszárnyán száll le rám
a dicső álmot látó, szent öregség.

1941







BOLDOGOK, AKIK ÉNEKELNEK!

Édesapám emlékére, aki énekelve halt meg.


Boldogok, kik mindhalálig énekelnek.
Dallamaik tél szakán is szárnyra kelnek.
Csukott házban, visszhang nélkül,
napfény nélkül
lelkükben a szenvedés is dallá szépül.

Kiket nem tesz némává az elhagyottság,
a részvétnek morzsácskáit felkapdossák,
s hálás szívük megzendülő hangja, kedve
feloldódik hálaadó, halk énekbe.

S ha mély hangon késő este üt az óra,
énekelve készülődnek nyugovóra.
Búcsúdaluk imádságos csenddé válik.
Áldottak, kik énekelnek mindhalálig!







BÚCSÚZÁS


Betoppant az ősz szürke köpönyegben.
Mosoly s könny nélkül talált itthon engem.
Egyszerű, kicsiny batyu volt csak nála,
de abban két kincs: a Béke s a Hála,
hitelesítve mennyei pecséttel,
mellyel a Földön semmi kincs nem ér fel.







EGYET KÉREK AZ ÚRTÓL


Csak egyet kérek, egyetlen Királyom
az évnek kezdetén:
hogy végeztéig mindegyik szavadra
igent mondhassak én.

Ha jóságod a vígság harmatcseppjét
szívemre ejtené,
nézzek fel Rád, mint hajnalkák nevetnek
a kelő nap felé.

Mikor munkát adsz boldog két kezembe,
legyen bármily kemény,
úgy végezzem, mintha úrasztalának
csipkéit hímezném.

Ha fáradt álom keze lesimítja
a Rád néző szemet,


utolsó szóul maradjon a számon
háromszorszent neved.

Ha szögesdróttal gáncsolják el utam
rossz szívű emberek,
dac nélkül fussak megvédő karodba,
mint űzött kisgyerek.

Ha lázzal fűtöd lelkem vályogházát:
veszendő testemet,
csak annál izzóbb parázzsal ragyogjon
feléd a szeretet.

Bár magasztalj fel, vagy ha kell, verj arcul
egyetlen hatalom,
csak azt ne tűrd, hogy valaha kimondjam:
,,Én nem így akarom“.







ESTI SZÉLCSEND


Esteledik. A hőség elmúlt,
és elültek a viharok.
Nem bontakoznak új virágok,
de durva por sem kavarog.
Gyümölcs alatt a földig hajlik
az alázatos régi ág.
A jókedvű nap lehanyatlott,
de itt a nyugodt holdvilág.

Öreg korban olyan a lélek,
mint a szélcsöndes esti táj.
Már nem dalolunk örömünkben,
és némán tűrjük, ami fáj.
Bízó békesség, csöndes hála
kulcsolja össze két kezünk,
amíg eljön a test halála,
s az örök fénybe érkezünk.







EZ MÁR AZ ŐSZ


Vissza se néznek a távozó fecskék.
Jönnek a felhők. Nőnek az esték.
Nőnek a gondok. Gyérül a móka.
Lassul a lépés. Halkul a nóta.
Fogynak a tervek, gyűlik az emlék.
Itt van az ősz már. Itt az öregség.

Hűvös kezű szél markol a fákba.
Nyílik a sírok lenge virága.
Rezdül a légben alkonyi ének.
Gyulnak a ködben útjelző fények.
Lassuló lépés hazafelé tart.
Hívójelt küld a mennyei révpart.







HARMÓNIA


Ó de jó ilyen csendesen élni...
Semmit se várni, semmit se kérni,
És lelki jókat kapni szüntelen.
Nem sikoltani és nem kacagni,
amit elvesznek, önként odaadni,
s mosolyogni a tűnő életen.

Mert ez a béke nagy-nagy ajándék,
Beteljesülő isteni szándék,
Földre leszállott fényes égdarab.
Könyörgök is, hogy töltsön be egészen,
semmisítse meg bűnös, földi részem
minél szentebbül, minél hamarabb.







HAZAFELÉ


Napról-napra mendegélünk,
lépegetünk hóban, sárban,
csillagfényben, napsugárban,
míg egyszer csak hazaérünk.

Ha meghajlik fáradt vállunk,
pirosbetűs ünnepeknek
zácslócskái integetnek,
s mosolyogva meg-megállunk.

Eltűnik a fénylő ünnep.
Tovább megyünk botladozva,
hol kacagva, hol zokogva.
Fejünk fölött felhők gyűlnek.

Aztán lassan besötétül.
Előrement kedveseknek
sírkövei emelkednek
utunk szélén kerítésül.

És egyszer csak nincs tovább út.
Kitárul a verem szája.
Ismeretlen világ várja,
ki azon a kapun átjut.

Nem tudjuk még, mi lesz ottan,
csak azt tudjuk - és elég ez
biztonságos békességhez -
csak azt tudjuk: Jézus ott van!







HÓESÉS


Pillangórajként repdes, leng a hó.
Lepkék beszédét, van-e aki érti,
titkok nyelvén tudó?

De szép a hó. Oly csillogó, puha.
Ünneplő dísze ez talán a földnek?
Fehér bársonyruha?

Menyasszonyfátyol a mezők felett?
Hajadonálmot álmodik mögöttea zsenge kikelet?

Királypaláston ékes, drága prém?
Hidegtől óvó, bolyhos, puha kendő
a fázó Föld fején?

Halkan beszélő, édes üzenet,
szelíd küldött a szent, hatalmas égből
szállong a föld felett.

Van váltság, értünk szent vért hullató,
s fehérre mossa vérszín bűneinket,
- erről tanít a hó.

Szentségre hívott minket Istenünk,
s készít számunkra hófehér ruhát,
erről beszél velünk.

Titkok szavát lelkünkbe suttogó,
légy üdvözölve égi nagy Királyunk
követje: tiszta hó.







HÓVIRÁG


Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.

Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.

Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.

Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.


Dömötör Ilona - Hóvirág

Link








ISTEN MUNKATÁRSAI


Nekünk ellentmond minden e világon.
Velünk felesel a hullott haraszt,
Tövis sérteget törött téli ágon.
mi hivogatjuk mégis a tavaszt.
Ez a mi harcunk, Testvér.

Jövendőt mondunk az alvó rügyeknek,
Kifütyöl bár a februári szél:
Helyet készítünk a virágseregnek,


hol rút kórókat zörgetett a szél,
Ez a mi dolgunk, Testvér!

Letiprott földet verejtékkel ásunk,
Vetőmagunkat sírva hintjük el,
Nem látjuk még, lesz-e aratásunk,
vagy meg sem érjük, míg plántánk kikel.
Ez a mi terhünk, Testvér.

De tudjuk azt, hogy van Gazdánk az égben,
ki velünk plántál, öntöz, s majd arat.
Esőt s fényt ád a maga idejében,
míg megteremti a termő nyarat.
Ez a mi erőnk, Testvér!

Tudjuk, az Ige majd csírába szökken.
Rügyet duzzaszt a lelkeken a hit.
E tavaszt váró, áldott munka közben
tanuljuk a nyár zsoltárait.
Ez a mi győzelmünk, Testvér!







KEZDET


Csitt! Kezdődik az új szimfónia.
Lendül a pálca a Végzet kezében,
Csipke-hangfogós bölcső rejtekében
Mozdul a földnek egy kicsiny fia.
Alaktalan, halk, félénk hangolásra
Nyílik parányi rózsakehely-szája,
De Isten örök, nagy kéziratában
Már készen áll a lét szimfóniája.
S ha eljön az idő,
A szólamokat rendre végig játszák
Hangszerükön: az öröm, vágy, a kín,
A szenvedély, a szeretet, a szépség,
A gügyögés, a sikoly, s az imádság.
Sötét nézőtér megviselt világunk,
Eloltogatta már a bűn a lámpát.
Könyörgünk Hozzád, mennyei Művész,
E hangolódó, halk kis életen
Zúgasd végig a fény szimfóniáját!

II.

Vigyázz! Kezdődik egy új háború!
Torz fegyverüket fenik már a szörnyek,
Cipelnek csontváz-vállukon
Undok batyukban bajt, bűnt, bánatot,
Dacot, dühöt, kísértést, könnyet.
Felsír a föld piciny, fogoly fia
Gondokkal bélelt bölcső-börtönében
És ködbe fúl a fényszimfónia.
Valahol áll egy fényes bástyafok.
Szivárványzászlót lenget ott a béke.
A szeretet szegletköve,
Megfutott, kidőlt földi harcosok
Tisztára mosó menedéke.
Egy megbocsátó, égő, égi Szív
Ott minden imát pajzzsá kovácsol,
És aki nála menedékre lel,
Azért Ő vérével felel,
Ha vétek-rémek ellen harcbaszállni
Kibocsátja a biztonságos várból,
S örök rendjellel ékesíti végül
Mindazt, aki a földön Övé lett...

Szülőszívek! Bölcső testőrei!
Vigyázz! Imához! Kezdődik egy élet!







A KÓRÓ FOHÁSZKODIK


Kóró vagyok csak. Szúrós és üres.
Gyümölcsöt rajtam senki sem keres.
Nincsen jövőm. Csak visszanézni jó,
mikor még csüngött rajtam pár bogyó,
és csipegette éhes kis madár.
De énfelém már a madár se jár.

Nyílt rajtam régen színes kis virág,
hanem azóta más lett a világ.
Új rügyek nőnek ifjú ágakon,
új lábak járnak újult útakon.

Megvénült éltem egyet kérne még:
ne taposson rám sáros, rút kerék!
Égessen el egy szép tavaszi tűz,
mely minden lomot a rétről kiűz.
Ragyogja be az újuló utat
Felcsapó lángom, mely égre mutat.







KÖZELEDIK A KARÁCSONY


Közeledik a karácsony.
Sötétek az esték.
Ködkezével szívenszorít
szomorú csöndesség.

Sok-sok régi karácsonyfám
- kicsi kerek erdő -
Emlékezés kriptájából
kísérteni feljő.

Közeledik a karácsony.
Hidegek az éjek.
Rég eltört a fényes csengő,
rég elhalt az ének.

Álomképül járnak vissza,
akik egyszer voltak:
messzire ment kedves élők,
elsiratott holtak.

- Jertek, kik még közel vagytok,
jertek, kik még éltek!
Társkereső fázó kezem
Kinyújtom felétek.

Reménykedő, hálát adó,
bízó imádságra
fonjuk össze ujjainkat,
új örömre várva!

Élő hittel telik így be
a sívár üresség,
s, közeledik a karácsony:
áldottak az esték!

Hívő szívben újra csendül
betlehemi ének.
Fénylenek az éjek,
mert van örökélet!







MA SÜT A NAP


Ma süt a nap. Mit hoz vajon az este?
Tegnap váratlanul havat hozott.
Nagy szelídséget, puha tisztaságot.
S minden zavart békévé oldozott.

A hőmérőben mozdult a higanyszál.
Azt mosolyogta: itt az enyheség.
Bársonyfelhőbe dugta kedves arcát
a meglepetést szerző holdas ég.

Ma még összhang és békesség van bennem.
Apró munkákon babrál a kezem.
De vajon mit hoz a késő öregség?
A havas fénybe belekérdezem.

Hangfogós, békés hó takar be végül?
Csönd lesz bennem, vagy fájó zűrzavar?
Nézek a hóra s alázattal mondom:
az történjen, amit Isten akar.

Már délután van. Rövid téli ívén
aláfelé kezd siklani a nap.
Az olvadozó havú háztetőről
fényes megbékélt könnyek hullanak.







MEGBÉKÉLÉS


Krisztusom, te megértesz engem.
Te is embertest foglya voltál.
Csendesülő szívdobbanásom
Neved dicsérő néma zsoltár.

Véresre zúzott életemmel
Nem akarok jajgatva járni.
Hadd csituljak el közeledben,
Verjen meg bárki, érjen bármi.

Palástod ráncában megbújok,
Mint szelídülő, dacos gyermek.
Mosolygok már s szepegve mondom:
A Te akaratod legyen meg!







MENNYEI SZÉLZÚGÁS


Őskezdet óta jár földünk felett
,,Sebesen zúgó szélnek zendülése'',
Örök, tisztító, égi lehelet.

Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
Megzörgeti a bűnök lakhelyének
Hazugságfüggöny-fedte ablakát.

Alant terjengő füstöt szerteűz,
S haldokló, hamvas oltári parázson
Színarany fényű lángra kap a tűz.

Az érkezése, útja mély titok,
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
Az égbe jutnak halk imáitok.''

Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
Míg minden juhot amaz egy akolba
Az egy Pásztorhoz össze nem terel.







SAMÁRIAI ASSZONY


Ma elém szállt egy világító árnyék,
Emlékalak, ki ma is köztünk jár még.
Tespedt falun, forrongó városon
Így énekel, mint sebtén átoson
Népek nyomában hullongó haraszton
A sikárbeli asszony:

,,Napsütötte úton boldogan futok,
Szívemben dobban gyönyörű titok.
Buzogva csobban, mint forrás a kőben,
Kitörni készülőben.

Tegnapi éltem - törött kőveder -
A feledésnek útfelén hever.
Dicső jövendőm ma elébem intett:
Valaki rám tekintett.

A szeme fénylőbb, mint a déli ég,
Tüzétől minden földi vágy kiég.
Leperzselt, szomjas tarló lesz a lelkünk
Élő vízért esengünk.

Szava zápor. Égi áradat.
Vádolva ver, tikkasztva zúg, szakad.
Míg sajgó lelkünk öntudatra éled,
S felujjong, mert Övé lett.

Vásár, versengés, temetési jaj,
Duhaj, rikoltás, nevető zsivaj,
Ne fojtsd el a szót jó hírt mondó számon!
Repesve hadd kiáltom:

A Szent, az Áldott közelünkbe jött!
Hallgatva vár a városunk előtt.
Megtépett, kínzott, szennyes, árva lelkek,
A Kúthoz futva jertek!

Menekvő szívek, hajszolt életek,
Ne az én gyarló szómnak higgyetek!
Bocsássatok, hogy lábához omoljak
A csendben, ahol az élő víz csobog csak
Míg égigzengő kórusban kiáltjuk:
A Krisztust megtaláltuk!







AZ ÖREGEDÉS ELÉGIÁJA


,,És vevém egyik pálcámat,
a szépséget, és eltörém azt..."
Zakariás 11:10a

Elhessegette szép galambjainkat,
tövéből ásta ki liliomainkat
a ridegségig józan, komoly élet.
Játékos kedvünk mélabúvá érett.
Eltört kezünkben a szépség pálcája.
Mért is akartunk támaszkodni rája?
Mi szükség volt zenére, énekszóra?
Elsöpört mindent a jéghideg bóra.

Mégis: reggelén szent ünnepnapoknak
imádságaink összetalálkoznak.
S úgy táplálkozunk ugyanegy igéből,
mint galambok a gazdájuk kezéből.
S a keskeny úton, hol csak botorkálunk,
egy célba jutunk, hogyna meg nem állunk.
Nem fog eltörni az egység pálcája,
hiszen Istenünk maga vigyáz rája.







ÖREGES ESTI IMÁDSÁG


Ma este kérlek, engedd meg nekem
hogy hálát adjak, áldott Istenem
minden szabályos szívkökésemért,
mely zavar nélkül küldte szét a vért
sok megkopott, elnyűtt hajszálerembe.
S hogy ügyetlenné vénült két kezembe
adtál ma is még egy kevés erőt,
hogy a kiskertben, ablakom előtt
megöntözhettem pár virágtövet.
És hogy ma reggel, templomból jövet
a mosolygó Nap megsimogatott,
s homályosuló szemem láthatott
ujjongó, fényes, üde színeket:
fák zsenge zöldjét s tündöklő eget...
S hogy vannak még, kik nem untak rám. Szeretnek.
S hogy rám nevet még néha egy-egy gyermek,
kit nem riaszt el öreg, ráncos képem.
De azt köszönöm legeslegfőképpen,
hogy Megváltómat korán megismertem,
hogy kimentett a kárhozatból engem.
S hogy életemben, bármi terhet vittem
sosem mondhattam: ,,Elhagyott az Isten."







ŐSZI BÉKE


Erdőn-mezőn a békítő kezű ősz
pasztellkrétával fürgén festeget.
Törli az alkony piros kendőjével
horizontomról a rémképeket.

Arra tanít, hogy nem kell megriadni,
ha jégcsap-ujjal fenyeget a tél.
El kell fogadni erősödő hittel,
hogy nem veszhet el semmi, ami él.

Csírázó magban, sarjadó tavaszban,
örökéletben váltig hinni kell,
míg öreg testem, fáról hullt levélként,
földdé enyészve csendben tűnik el.







ŐSZ KÖZELEDTÉN


Ne jöjjön még az ősz, a könnyes, gyászruhás!
Ne jöjjön még a sár, a dér, a pusztulás!
Ázott, fonnyadt virágok, elkorhadt avar,
tépett fák, durva szél, sikoltó zűrzavar,
végül nagy, tompa csend, mely minden zajt legyőz...

Ne jöjjön még az ősz!

Ha itt lesz már az ősz, többé nem lázadok.
Lakóim lesznek a szelíd, nagy bánatok,
elfojtott zokogás, remegő, halk remény,
kigyúló síri mécs halottak éjjelén.
Végül mély lelki csend, mely minden zajt legyőz,

ha itt lesz már az ősz.







TESTVÉR


Ki segíteni kész mindig, mindenütt,
Ki ha megbántják, vissza sosem üt,
Ki együtt örül, együtt sír veled.
Kire számítani mindig lehet.
Ki bocsánatot kérni s adni is tud,
Ki a veszélytől gyáván sose fut.
Az igazságot bátran mondja ki,
De tévedését kész bevallani.
Ne hordjon bár jelvényt, egyenruhát,
A szíveden meleg áram fut át,
Valahányszor találkozol vele,
Mert rajta csillog a szentség jele,
Emberszemnek láthatatlanul,
Ki szüntelen Krisztustól tanul,
Az a testvér.







A VÉNSÉG CELLÁJÁBAN


Ránk csukódott az öregség cellája.
Fiatal kéz a kulcsát nem találja.
Nem érdekel már senkit, amit mondunk.
Csak magunknak fáj ezer csúf kis gondunk.

Itt összezárva mindenféle bajjal
szürke az alkony s nem piros a hajnal.
Tompul a látás, megremeg a kéz, és
bizonytalanná válik már a lépés.

Lesorvad rólunk lassacskán az élet.
Kóstolgatjuk a végső csendességet.
Ó, boldog, aki el tud csendesedni!
leveti önként, amit le kell vetni

Hittel párnázza ki sötét celláját,
zümmögi a megnyugvás zsolozsmáját.
Kis ablakát az ég felé kitárja,
a hazahívó atyai szót várja.







VELEM MARADNAK A VIRÁGOK


Már oly sokakat eltemettem,
s annyi baráttól elbúcsúztam...
Haldokló virágok közt járok
őszi kertemben csöndes-búsan.

Már oly sokakat elsirattam...
S hányaktól kell még elköszönni,
akik elmennek messze-messze,
és sose fognak visszajönni...

Velem maradnak a virágok,
ők feltámadnak majd tavasszal.
Példázzák, hogy van örök élet,
s mindig lesz Ige, mely vigasztal.

Hiszem: vannak még testvérlelkek,
S lesz mindig kéz, mely fölsegítsen.
Velem maradnak a virágok,
és sohasem hagy el az Isten.















 
 
0 komment , kategória:  Vallás  
Hóvirág
  2017-02-25 21:00:28, szombat
 
 







HÓVIRÁG







Benedek Elek: DAL A HÓVIRÁGRÓL


Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy.
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.

Mikor a földet hó borítja még,
Nevetve bújsz ki: Ihol, itt vagyok!
A nap alant jár, szomorú az ég,
De a te arcod örömtől ragyog.

Nem pompázol tarka színekbe te,
Egy a te színed: Egyszerű fehér.
Ám a tavasz első lehelete,
Legelső csókja téged ér.

Te vagy a kikeletnek hírnöke,
A természetnek első mosolya:
Veled mozdul a föld kemény röge
S szólal meg a víg pásztorfurulya.

A furulyaszó... mintha hallanám...
Pedig de rég volt, Istenem, de rég!
Ott vagyok megint a pásztortanyán,
S terelgetem báránykák seregét.

Volt kis botocskám, cifrán faragott,
Kicsi tarisznyám, benne lágy cipó,
S ha egy-egy bárány el-elmaradott,
Hajrá! Szaladtam, mint a kis csikó.

Legjobb barátom János bácsi volt,
A vén juhász, - derék egy cimbora! -
Pipára tüzet kovából csiholt...
Oh, múlt időknek kedves pásztora!

Öreg legény volt, szépen furulyált,
A hóvirág kedves virága volt.
Ment, mendegélt s mindegyre meg-megállt:
,,Né, mennyi gyócsé!" s lassan lehajolt.

Óh, hóvirágos szépséges napok!
Te vén juhász! Te bájos hóvirág!
Ti hóvirágos pörge kalapok!
Jaj, milyen szép volt akkor a világ!







Bojtorján - Drosztmér István: HÓVIRÁG


Dalszöveg

Elmúlt régen a nyár és jöttek az esők
Lehullt a lomb és sárgállott a föld
Az erdő kopár, süvít az őszi szél
Nem sokára megérkezik a tél

A csupasz fák alatt alszik egy virág
Míg változik felette a világ
És egy napon esni kezd a hó
Fehér párnája lágyan csillogó

Refr.:
Kis virág, csak aludj csendesen
Várd ki, míg a tél elpihen
S, ha az olvadó hó elűzi álmodat
Bújj elő és nyisd ki szirmodat

Mikor megroskad a hó, s olvadni kezd
Minden árok hólevet ereszt
Téli terhük lerázzák a fák
S rád köszön a nyíló hóvirág

Refr.:
Kis virág ...


Bojtorján - Hóvirág

Link








Bornemissza Endre: HÓVIRÁG-KÖSZÖNTŐ


Köszöntelek, hóvirág,
telet űző kisvirág.
Hópadkára könyökölsz,
hófehérben tündökölsz.
Figyeled, kék-e az ég,
s szól-e már a nyitnikék?
Érzed azt, hogy nyitni kell,
föld mélyéről jött a jel:
készülődik valami:
a tavasz szívdobogását
föld szagából, szél szavából,
a levegő illatából
érezni és hallani.


Hóvirág köszöntő - Pánsíp zenével

Link








Czirják Jolán: HÓVIRÁG


Gyönge bár, de hajthatatlan
Konok, fehér fejét kidugja bátran
Hó alatt a teste még, de tudva tudja -
Tavasz közelg`, és ő, ki megmutatja
akkor is, ha eltapossa zöldülő hitét a tél -
Benne már az új tavasznak álma él!







Dömötör Ilona: HÓVIRÁG


Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.

Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.

Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.


Dömötör Ilona - Hóvirág

Link








Gazdag Erzsi: HÓVIRÁG


Jó,hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled:
Mi hírt hoztál, mit üzensz
Erdőnek, mezőnek?
Szedd a lábad szaporán,
Vidd a hírt, madárka.
Útra kelt már a tavasz,
Itt lesz nemsokára.







Gazdag Erzsi: A HÓVIRÁG ÉNEKE


Kinyílott a hóvirág,
Vidámabb lett a világ ...
Itt a tavasz, megy a tél,
Kis magban a csíra kél.
Szikrázik a napsugár,
Nyakát nyújtja a gúnár,
Táncot jár a víz fodra,
Tavaszi szél forgatja.
Itt a tavasz, gyerekek,
Kacagnak a verebek.







Gárdonyi Géza: A HÓVIRÁG... A TAVASZ SZENVEDŐJE


A föld meg füvetlen, barna, szomorú. Dombok szakadékaiban, az árkokban, a bokrok között még ott hevernek a zülledező tél fehér rongyai.
Az erdő mintha a mesebeli szörnyetegek holt országa volna. Álló halottak vázai. Egy bükk, mint egy átváltozott kéményseprő, aki az égnek terjeszti óriás girbe-görbe karjait, s mintha minden hajaszála egy-egy galyacskává meredt volna, valami gyilkos borzalomtól, amit soha meg nem tud senki. Egy bokor meg valami éktelen nagy sündisznó lehetett. Egy cserfa meg valami óriás aggember, aki mielőtt meghalt volna, föl az égbe fohászkodott, - és úgy maradt. Óriás halottak!
Mintha a Halál sokallta volna, hogy egyenkint vágja le őket, csak feléjök lehelt...
Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Kietlen halotti letaroltság minden felé. Csak a varjak élnek és kerengnek a holt világ fölött, s kiáltják olykor gyászosan:
- Kár, kár! S tovaszállanak.
A fák között csend marad. Imitt-amott lomha szél kószál, és megfordít olykor az avar tetején egy-egy elszáradt falevelet.
S ím ebben a csöndes holt világban egy csoport apró fehér virágot pillantok meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üde-fehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájokban, egy fahéjszínű öklömnyi rög mellett. Hóvirágok! A föld első szülöttei!
Szinte megdöbbenek, hogy őket meglátom.
- Hát van mégis élet? van remény a földben? Van már aki elhiszi, hogy tavaszodik!
Én szép kicsi gyönge virágaim, mért jöttetek elő ilyen korán? A nap még érőtelen. A fák még holt vázak. A bogarak még dermedten alszanak a mélyben. A gólya még bizalmatlanul nézi túl a tengeren a napot. Nincs még ibolya, nincs madárének, csak a szél botorkál a holt virágok kórói között.
Elgondolkodva nézem a bájos kis virágcsoportot.
Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre nehezedő rögét és kibújjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfényben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt.A virág meg az ember. Milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy.
Ki tudja micsoda türelmetlenség van már mindenfelé a föld alatt, ahol a tél hidegétől elgyötörten milliárd különféle élet bágyadoz. Talán a virágok, meg a bogarak is úgy vannak odalenn, mint az ember a szobában. Amint elzajlottak a januári hóförgetegek s beáll a hóolvadás csöndje, odalenn a föld alatt is egyre sóhajtják:
- Jöjj el jöjj meleg napsugár, bújjatok elő füvek, falevelek! Gyertek haza ti komoly szép gólyák, ti vidám szép fecskék! Legyen újra napfény, élet, dal, pompa és szerelem mindenfelé az ég alatt.De a tavasz nem jön madárszárnyon. Valami szünet van a tél meg a tavasz között, valami szünet, aminek neve nincsen.
Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak? Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e újra teleszórni virággal a földet.Vagy talán a mindenség ura gondolkodik? Tehát szünet van.
A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával. Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.
Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem bírja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bízik, reménykedik.
S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.
A kis virágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.
- Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.
- Miért?
Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.- Csak élni, és élni ahogyan lehet!
De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön. Hideg részvétlenség a kéklő magasságban.Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.







Gyurcsó István: FEHÉR RUHÁS HÓVIRÁG


Csingiling, csingiling,
enyém most a szó,
lehet körülöttem
akármennyi hó.

Én vagyok az első
tavaszi virág,
játszik a szél, játszik,
köszönt a világ.







Halász István: A HÓVIRÁG


Hófehér hóvirág int felém.
Az ablakon át nézem én.
A környékre a várt tavasz
jönne már, de a táj még havas.

A hóvirág a hó alól kacsintgat.
A dühtől tobzódó szél mindent ringat,

megcsavar, megráz és rögtön tovább zúg.
Szinte sehol nincs egy szélmentes zug.

A hóvirág minderre meghitt, szép vigaszt nyújt.
Szelíden bólint. Neki mindegy a szél hogy fúj.
Csak ring, ring csendesen, szolidan, szelíden.
Szerintem a tavasz e virággal így üzen.







Helen Bereg: NAPSUGÁR SÍMOGAT


Ereszről csepegő jégcsapba fagyott tél
Szunnyadó tavasznak halk ébresztőt zenél.
Föld szomja beissza a jeges cseppeket,
Vékony hótakarón éled a természet.

Hűvös, szürke hajnal, a talajt köd lepi,
A Napot zúzmara csillaga köszönti.
Felmelegszik délre a levegő lassan,
Napsugár simogat, faágon rügy pattan.

Avar télszőnyegén hóvirág fehérlik,
Harangján szél csendül, felhallik az égig.
Még el sem hervadt már nyílik a pipitér,
Ibolya, kikerics, szivárvány lesz a rét.

Szántók barázdáján zöldül már a határ,
Árvalányhaj selyme ég pipacs pirosán.
Hónap hónap után lombkoronát növeszt,
Szárba szökken a mag, virágból gyümölcs lesz.

Szeretlek kikelet, szépséged varázslat
Csupasz gallyra pompás menyasszonyruhát adsz.
Felpezsdíted szívem, melegség járja át,
Szerelemre virul, mint réten a virág.







Káldi Géza: HÓVIRÁG


Foltokban már olvad a hó a hegyen,
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.
Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.
Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.







Káldi János: HÓVIRÁG


Itt-ott látsz még hóruhát,
S már nyílik a hóvirág.

Csoda-fehér, egyszerű,
Szárra nőtt kis csengettyű.

Szinte már a hó alól,
Szüntelen a szava szól.

Mit csilingel? Mit csörög?
Búcsúzót a tél fölött.







Kányádi Sándor: HÓFOLTOS MÉG A HATÁR


Hófoltos még a határ
s a dombok oldala.
Szunnyadoz még a kökény
s galagonya.

Alszik még a rengeteg
s a kertekben a fák,
de nyitogatja fehér
szemét a hóvirág.

S az ibolya is ébredez
a sombokor alatt:
költögetik a szelíd
napsugarak.

Az ibolyatő fölött
a sombokor pedig
álmában már színarany
virágot álmodik.







Kányádi Sándor: HÓVIRÁG, HÓVIRÁG


Hóvilág,
holdvilág -
alszik még a
hóvirág.

Félöles,
méteres
paplan alatt
aluszik:

számoljuk ki,
hányat kell még
alunnia
tavaszig.







Osvát Erzsébet: HÓVIRÁG


A bokrok, fák még alszanak,
de lám, ott lenn a hó alatt
felébredt már a hóvirág,
kíváncsian kikandikált.
Miért keltél fel, kis bohó?
Még nem tűnt el a jég, a hó!
Fagyos szelek süvítenek,
parányi szirmod lám, remeg.
Sziromruhám bár lágy, fehér,
nem árt nekem se szél, se dér!
Vigyáz reám a kikelet,
Lám, űzi már a zord telet!










Osvát Erzsébet: HÓVIRÁG BIMBÓJA


Egy kis bimbó
kibújt bátran,
széjjelnézett
a világban.
Kék ég várta,
napsugár
és zsibogó
sok madár:
rigók,
varjak,
verebek,
hancúrozó
gyerekek ...
Szellő szirmát
cirógatta
és szólt:
- Nyílj ki,
nőj meg nagyra!







Osvát Erzsébet: A HÓVIRÁG MÁR KÉSZEN ÁLL


Bársonyát
bontja
a barka.
A hóvirág is készen áll.
Hófehér
ruhája
rajta.

De hol késik a napsugár?
Jön már,
víg kedvvel
táncolva,
tavaszt ígér a virágnak.
Előbújik
az ibolya,
hisz a kópé napsugárnak.

Kis csacsik, ti!
Nem veszítek
észre:
incselkedik veletek a csalfa.
Felhők mögé
visszafut
az égre.
Nézzétek, hogy borzong már
a barka!







Osvát Erzsébet: A MEGSZEPPENT HÓVIRÁG


Megszeppent a
hóvirág,
amikor
kikandikált.
Látja,
pilinkél
a hó,
a földön
hótakaró.
Télapó meg
nincs sehol:
talán szundít
valahol,
és nem vette észre,
hogy a télnek vége?










Osvát Erzsébet: NYÚJTÓZIK A HÓVIRÁG


Nap kergeti
a telet.
Hancúroznak
friss szelek.
Nyelvecskéjével
a fű
tavaszt kóstol:
- Jóízű!
Bimbót bont a
barka már.
A hóvirág?
Ő sem vár.
Hosszú volt a
tél nagyon.
Jót nyújtózik
a napon.







Pápai Ildikó: A HÓVIRÁG ÉNEKE


Múlnak már a hidegek,
hamarosan kikelek,
félve kinézegetek,
aludtam már eleget...

Napfény leszek teledben,
halkan járok kedvedben,
mikor nyílok kertedben,
harmat táncol kezedben.

Zöldet hozok arannyal,
esőt, langy fuvallattal,
virágnyelven: szirmokkal
becézgetlek tavasszal







Somlyó Zoltán: HÓVIRÁG


Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.







Szalai Borbála: AZ ELSŐ HÓVIRÁG


- Hallod-e, napocska!
Hol késik meleged?
Nézz csak a naptárba:
Nők napja közeleg!

Hol szedjek anyunak
néhány szál virágot?
Hiába keresek,
egyet sem találok.

Kiskertünk dermedten
alszik a hó alatt,
sarkában tőzike,
hóvirág nem fakad ...

Hallja a napocska,
leheli melegét ...
Reped a hópaplan,
csermely fut szerteszét,

s hó alól álmosan
kidugja buksiját
kiskertünk sarkában
az első hóvirág.

Sebaj, hogy nem nyílt ki!
Beteszem pohárba,
s hófehér szirmait
nőnapra kitárja.







Szepesi Attila: VIRÁGMONDÓKA


Hóvirág,
hószőnyegen bújik át.

Ibolya,sűrű erdők mosolya.


Kankalin,
fény a liget árnyain.

Százszorszép,
virágozzál, százszor még!







Vidor Miklós: VIRÁGHÍVOGATÓ


Ibolya, ibolya
vén erdőknek fiatal
mosolya!

Hóvirág, hóvirág,
tárd ki nékünk a tavasz
kapuját!

Kikerics, kikerics,
kiderül az ég fölöttünk,
ha te nyitsz!







Zelk Zoltán: HÓVIRÁG


Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!


Zelk Zoltán - Hóvirág

Link








Zelk Zoltán: HÓVIRÁG


Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.










 
 
0 komment , kategória:  Kertünk - házunk - otthonunk  
Nem beteg vagy, hanem szomjas!
  2017-02-24 21:30:18, péntek
 
 







NEM BETEG VAGY, HANEM SZOMJAS!

Forrás: http://watercure.com/


Dr. Batmanghelidj üzenete a világnak:

Nem beteg vagy, hanem szomjas!


Előszó

Az orvosok alig támogatják a H2O megelőző és gyógyító szerepét, de Dr. Batmanghelidj tanulmányozta a víz emberi szervezetre gyakorolt hatását, és úgy találta, hogy ez a létező legjobb fájdalomcsillapító és megelőző terápia.


Dr. Fereydoon Batmanghelidj, egy nemzetközileg elismert, híres kutató, szerző és a víz természetes gyógyító erejének szószólója. 1931-ben született Iránban. A skóciai Fettes Egyetemen végzett, és a London Egyetem St. Mary Kórházában szerzett gyakorlatot, ahol Sir Alexander Fleming, a penicillin feltalálója kezei alatt dolgozott.





Dr. Batmanghelidj Iránba való visszatérése előtt Angliában praktizált, ahol kulcsfontosságú szerepet töltött be a kórházak és orvosi központok fejlesztésében.

Amikor 1979-ben az iráni felkelés kitört, Dr. Batmanghelidj-et egy kevésbé ismert helyre szállították, és mint politikai foglyot az Evin Börtönben tartották fogva 2 évig és 7 hónapig. Ott fedezte fel a víz gyógyító erejét. Egy éjjel egy fiatal rabot kellett gyógyítania, gyomorfekélyes fájdalmai voltak. Mivel semmilyen gyógyszer nem állt rendelkezésére, ezért Dr. Batmanghelidj adott neki 2 pohár vizet. 8 percen belül a rab fájdalmai megszűntek. Ezt követően a rabnak minden harmadik órában újabb 2 pohár vizet kellett innia, és teljesen fájdalommentessé vált az ott töltött további 4 hónap alatt. Dr. Batmanghelidj sikeresen kezelte 3000 fiatal rab stressz okozta gyomorfekélyeit pusztán csak sima vízzel.

A börtön hónapjai alatt intenzív kutatásba fogott, hogy megismerje a víz megelőző és gyógyító hatását különböző fájdalmas degeneratív betegségekben. Evin kitűnő "stresszlabornak" bizonyult, és hiába ajánlották fel neki, hogy korábban kiengedik, Dr. Batmanghelidj további 4 hónapot töltött benn, hogy befejezze tanulmányát a kiszáradás folyamata és a különböző vérző fekélyes betegségek közötti kapcsolatról. Munkája megjelent 1983-ban a Journal of Clinical Gastroenterology folyóiratban, valamint 1983. június 21-én a The New York Times Science Watch-ban.

1982-ben, szabadulása után Dr. Batmanghelidj megszökött Iránból, és Amerikába költözött. Ott kezdte el kutatni az emberi test krónikus véletlenszerű kiszáradását. Tanulmányait 1991 és 1992-ben közzé tette a "Journal of Science in Medicine Simplified" című újságban.

Dr. F. Batmaghelidj 1992-ben megírta első önálló könyvét "Your Body's Many Cries for Water" címen, ahol azt állítja, hogy a száraz száj a kiszáradás nem megbízható indikátora. A test fájdalommal jelzi a vízhiányt. A kiszáradás fájdalmat és sok degeneratív betegséget idéz elő, mint az asztma, köszvény, ízületi gyulladás, magas vérnyomás, időskori cukorbetegség és sclerosis multiplex.

Dr. B. üzenete a világnak: "Nem beteg vagy, hanem szomjas! Ne gyógyszerrel kezeld a szomjúságod!"

A további oldalakon Dr. F. Batmaghelidj gondolatait osztom meg veled, használd egészséggel!


JÓ, HA TUDOD...

Hogyan száradunk ki?


A mindennapos tevékenységei során egy átlagember kb. 3-4 liter (10-15 pohár) vizet veszít vizelettel, széklettel, izzadással, lélegzéssel. Az elvesztett mennyiséget vízzel, illetve folyadékkal és étellel kell pótolni. 1-2 liter vizet csak a lélegzés során veszítünk. A bőrlégzés a hőszabályozó képességünk fenntartásáért 90%-ban felelős.

Mozgás, izzadás, láz, hasmenés, betegség jelentősen meg tudja növelni az elvesztett víz mennyiségét. A megnövekedett vízveszteség két legáltalánosabb oka az intenzív testmozgás és az izzadás. Habár mindannyian ki vagyunk téve a kiszáradás veszélyének, mégis a legsérülékenyebbek a csecsemők, a fiatal felnőttek és a sportolók. Ők vagy nem képesek megfelelően kifejezni a szomjúság érzetüket, vagy képesek észlelni és nem tudnak időben tenni valamit.


Honnan tudom, hogy kiszáradtam?

Ha szomjas vagy, akkor az azt jelenti, hogy a sejtjeid már kiszáradtak. A száraz száj a kiszáradás legutolsó jele kellene, hogy legyen.

Azért történik, mert a szomjúságérzet addig nem fejlődik ki, míg a testnedvek károsodása jóval a normális működéshez szükséges szint alá nem esik.





Vizsgáld a vizeleted, hogy lásd kiszáradtál-e vagy sem:

A megfelelően hidratált test tiszta, színtelen vizeletet bocsát ki magából.
Az enyhén kiszáradt testnek sárga színű vizelete van.
A súlyosan kiszáradt test narancssárga vagy sötét színű vizeletet produkál.

Az enyhe kiszáradás jelei: fáradtság, csökkent koordinációs képesség, száraz bőr, kevés vizelet, száraz nyálkahártya a szájban és orrban, ingadozó vérnyomás és gyenge ítélőképesség. A stressz, asztma, fejfájás, allergia, magas vérnyomás és még sok más súlyos betegség a krónikus kiszáradás eredménye.


Mennyi vizet kellene innunk?

Hogy jobban meghatározzuk, mennyi a napi vízszükségletünk, osszuk el a testsúlyunkat kettővel. A kapott eredményt kell unciá-ban meginnunk. Vagyis ahány font a testsúlyunk, feleannyi uncia vizet kell innunk. (Magyarul: 1 font = 0,45kg; 1 uncia = 0,03liter. Ha elvégzed a szükséges átváltásokat, akkor azt kapod, hogy 10kg testsúlyonként 3,33 deciliter víz szükséges. Ha 100kg-ot mutat a mérleg, akkor 3,33 liter vizet igyál naponta, ha 70kg vagy, akkor 2,3 liter kell. - a szerk.)

Azoknak, akik fizikailag aktív életmódot élnek, vagy melegebb éghajlat alatt vannak, valószínűleg több vizet kell inniuk.


Mit kellene innunk? Mit nem szabad inni?

A tiszta, természetes vizet ajánljuk.

Kerüld a szénsavas vagy cukros italokat. A magas cukortartalma és mesterséges alkotórészei veszélyesek az egészségedre. A szóda kiszárít.
Tea, kávé, üdítő vizet tartalmaz ugyan, de vízhajtó tartalma kiöblíti a testedből a vizet. Ne számíts rájuk, ha a folyadékpótlást számolod!
Teljesen rendben van, ha alkalmanként iszol, de ha rendszeressé teszed, és nem iszol hozzá elég tiszta vizet, akkor hosszú távon komolyan kockáztatod egészséged.
A tiszta víz a legjobb választás. Ha az egészséges életmód mellett kötelezed el magad, tedd szokássá és elsődleges fontosságúvá a rendszeres vízivást!


Tudunk-e túl sok vizet inni?

Intenzív testmozgás közben a vese nem tudja kiválasztani a felesleges vizet. A többlet víz a sejtekbe vándorol, többek között az agy sejtjeibe is. A végeredmény végzetes lehet. Ezért a sportolóknak úgy kellene meghatározniuk, hogy mennyi vizet igyanak, hogy egy hosszú edzés előtt és után mázsára állnak; így tudni fogják, hogy mennyit vesztettek, vagyis tudják azt is, hogy mennyi vizet, illetve sót kellene pótolniuk.

Egy tanulmányban futókat teszteltek, és kiderült, hogy 13%-uk túl sok vizet iszik, ami túl alacsony nátrium szinthez vezetett. A túl alacsony nátrium szint nagyon beteggé tette ezeket az embereket, és nagyon közel vitte őket a halál állapotához. Fontos ebből megtanulni, hogy a vízbevitel legyen egyensúlyban a sóbevitellel.

Honnan tudom, hogy a csapvíz biztonságos?

Majdnem a legtöbb városi víz iható minőségű. Ha pontosan akarod tudni, legjobb, ha elmész a helyi vízműbe. A vízmű mindig ad ki éves jelentést is. Ha nincs kedved vagy időd személyesen bemenni, akkor kísérd figyelemmel online a weboldalaikon. Itt a link: http://www.vizmuvek.hu/

Mi a helyzet a palackozott vízzel?

A palackozott víz legnagyobb előnye a kényelem. Hatalmas ipar épült ki körülötte. A legtöbb palackozott víz egyszerű csapvíz átszűrve, a jobb íz érdekében. Ettől ez nem rossz, csak érdemes fontolóra venni a hozzáadott árat és értéket.

A palackozott víz biztonságos, és megfelel a szabványoknak. Egyelőre még nincs szigorúan szabályozva a palackozott víz iparága, ezért lehet, hogy a palackozott víz sem mindig tiszta, hacsak nem valamilyen jogvédett termékről van szó. Sok jogvédett, magas minőségű palackozott víz van természeti erőforrásokból, mint valamilyen forrás, gleccser vagy ásványvíz. A magas minőségű ásványvíz kívánatos lehet a speciális igényű emberek számára, vagy azoknak, akik megengedhetik magunknak.

Győződj meg róla, hogy a víz nem válik az ivás korlátozó tényezőjévé. Ha a palackozott víz ára miatt iszol kevesebb vizet, akkor egyszerűen csak töltsd meg a palackot sima csapvízzel.


Mi a helyzet a szűrőkkel és a szűrt vízzel?

Mindig bölcs dolog vízszűrőt beszerezni, ha nem vagy biztos a csapvized minőségében.

Rengeteg vízszűrő berendezés van a piacon nagyon különböző árakon. Hogy jó szűrőt vegyél, érdemes tudnod, hogy valójában mit csökkent, mit távolít el, és mennyibe kerül. Ideálisan olyan vizszűrőt akarsz, amely eltávolítja a kémiai anyagokat, növényvédő szereket, nehézfémeket, klórt, flórt, baktériumokat és vírusokat.

Hogyan válassz jó szűrőt? Fontos, hogy jól utánajárj. Kérdezgesd a helyieket, kutass online, ellenőrizd a hatóságoknál. Légy körültekintő.


Tippek

Kezdd jól a reggeled: Reggel, amikor a legjobban tele vagy méreganyaggal és legjobban ki vagy száradva, legyen az első dolgod, hogy egy nagy pohár vízért nyúlsz- még a kávé előtt. Ez a reggeli víz fogja igazán beindítani véráramot.





Igyál egy pohár vizet miután felkeltél, és mielőtt lefekszel!
Iktass be rendszeres vízivási szüneteket!
Ne számolj arra, hogy szódával pótolod a vízveszteséget!
Igyál egy pohár vizet étkezés előtt és után! Ideálisan fél órával az étkezés előtt és fél órával az étkezés után. Ihatsz vizet étkezés közben is, és bármikor, amikor úgy érzed.

Nagyon fontos, hogy legyen egyensúly a nátrium szint és a vízfogyasztás között. Tégy 1 teáskanál sót minden 4.-5. pohár vízbe. Használj tengeri sót!

Minden étkezés előtt és után innod kellene vizet, így segíted az emésztési folyamatot. A gyomornak vízre van szüksége, hogy szétválassza az ételt, és a vízhiány nagyban nehezíti a tápanyagok lebontását és energiává alakítását. A májnak szintén vízre van szüksége, hogy az elraktározott zsírt felhasználható energiává alakítsa. A máj határozza meg, hogy merre menjenek a tápanyagok. Ha ki vagy száradva, akkor a veséid háttérbe szorítják a májat, és lecsökkentik a máj működését, vagyis az elraktározott zsírt nem tudja elhasználni. Csökken a vérmennyiség, és a lecsökkent vérmennyiség nem képes a méreganyagokat eltávolítani és sejteket megfelelő tápanyagokkal ellátni.

Mindig legyen kézközelben vized! Igyál palackozott vizet vagy csapvizet, vidd mindenhova magaddal, a kondiba, a kocsidba, a munkahelyedre! Az első héten tedd szokássá a vízivást, majd fokozatosan növeld a mennyiségét a szükséges mértékig! A lényeg az, hogy ne várj addig, amíg szomjas leszel!

Folyamatosan igyál mozgás közben! Ne felejtkezz meg a sóbevitel egyensúlyáról sem! Edzés alatt óránként igyál legalább 1 litert! Igyál többet, ha meleg van! Labdajátékoknál, forróságban több mint 2 litert is veszíthetsz óránként. A víz- és sóegyensúly a legbiztosabb módja annak, hogy egészséges maradj. Edzés alatt minden 20 percben pótold a folyadékot!


Érdekességek

Az orvostudomány ma azzal foglalkozik, hogy eltakarja az emberi test kiszáradásának tüneteit, jeleit és következményeit. Az emberi test tünetekkel és jelekkel világosan jelzi, ha ki van száradva - más szavakkal: az agy jelzi a kiszáradást, amikor fáradtnak érzed magad és nem végzel kielégítő munkát, vagy az első dolog, amit reggel teszel, hogy ki akarsz kelni az ágyból, de fáradt vagy és nem bírsz - ez a kiszáradás jele. És ott van még a düh, a hirtelen reakciók, a depresszió - ezek mind a kiszáradást jelzik, vagyis az agy kevés energiát kap, hogy megbirkózzon az információval, és cselekvéssé alakítsa.

Azután a testnek van "aszály programja" is, amelyeket úgy hívunk, hogy allergia, magas vérnyomás, cukorbetegség, immunbetegségek. Az "aszály program" annyit jelent, hogy be kell tömnöd a lyukat ott, ahol a test a vizet elveszíti. A víz a test legprecízebb alapanyaga, és amikor több megy ki, mint jön be, akkor a test ezt észreveszi. Mivel a test egy intelligens alkotás, bekapcsolja az "aszály-program"-ot, és allergia formájában jelzi a kiszáradást, ugyanis az a rendszer, amelyik a vízháztartás egyensúlyáért felel, elnyomja az immunrendszert, ami a védekezésért felel. Ez egy szimpla energiahasznosítási helyzet. Utána kap az ember asztmát.

Minden nap körülbelül egy liter vizet veszítünk lélegzés útján. A légzés tulajdonképp nem más, mint a tüdőhólyagocskák mozgása, amelyek összehúzódásakor a levegő kilökődik. Ebben a folyamatban víz is távozik a szervezetből, amelyet pótolni szükséges. Ha nem pótoljuk, a test megfeszíti a hörgőket, és betömi a lyukakat, és mi ezt a csökkentett levegőáramlást - mely a tüdő kiszáradása révén jön létre - hívjuk asztmának.

Ezek a szakzsargonok a kereskedelmi célú orvoslás legjobb eszközei. A betegközpontú rendszer kihasználja és beépíti az emberi elmébe ezeket a szavakat, mert az emberek nem értik, hallják ugyan, de nem tudják semmihez se csatolni a szervezetükben. Illetve egy dologhoz mégis csatolják - a félelemhez.

Ma több millió gyerek szenved asztmában, és a számuk egyre növekszik. Az ok mindenhol ugyanaz: egyre több szódát isznak. A három-öt éves gyerekek az utóbbi 10 évben háromszor annyi szódát isznak, mint tíz évvel ezelőtt összesen. Ezek az emberek szép lassan kiszáradnak, mert szódát isznak, ami nem úgy működik, mint a sima víz. Adj ezeknek a gyerekeknek sima vizet, és az asztma nagyon gyorsan eltűnik, lehet néhány órán belül, és a légzésük normalizálódik! Az inhalátorra nem lesz többé szükségük.

Az "aszály-program" másik nagy tünete a magas vérnyomás. Ha a testben nincs elég víz, vagy ha a test kezd kiszáradni, akkor a vízveszteség 66%-a a sejtek belsejéből jön ki, 26% a sejtek környezetéből, és csak 8% az érrendszerből. De az érrendszer egy rugalmas rendszer - összeszűkül, lanyha lesz. A baj az, hogy mindez belül van, és nem látod mi történik a testedben, hiába teszteled különféle vérvizsgálati módszerekkel, nem mutatja ki. Ha az emberek rendszeresen innának vizet, és pótolnák a szükséges ásványi sókat a kapillárisokba, a magas vérnyomás teljesen megszűnne.

Több millió ember él a földön, aki nem tudja, hogy a magas vérnyomás nem más, mint a test "aszály-program"-ja, amikor is a test visszaáramoltatja a hiányzó 66%-ot a sejtekbe. Az orvosok arrogánsan vagy nemtörődve kezelik a magas vérnyomást, és különféle gyógyszereket, vízhajtókat írnak fel.

Amikor a szövetek kiszáradnak, szerkezetük megváltozik. A szilva formából aszalt szilva lesz, és az aszalt szilva nem úgy működik, mint a szilva. Így keletkeznek a tünetek. A tünetek jelzik, hogy rendben van, adjuk meg a testnek azt, ami neki kell. Most, amikor kiszáradásról beszélünk, a víz rengeteg egyéb anyagot is szállít a sejtekbe. Ha kiszáradtunk, ezek az anyagok sem továbbítódnak. Vagyis nem lenne másra szükségünk, mint a megfelelő víz- és tápanyag-utánpótlásra, és a testünk helyre tudná állítani önmagát.

Végeztek egy kísérletet. A tudósok megkértek idősebb és fiatalabb embereket, hogy ne igyanak 24 órán keresztül. 24 óra elteltével, amikor a víz újra elérhetővé vált számukra, az idősebb generáció nem vette észre, hogy szomjas.

Figyelted mit írtam le? 24 óra elteltével az idősebb generáció nem vette észre, hogy szomjas. Néhányuk még akkor sem nyúlt a vízhez, amikor mellettük volt egy karnyújtásnyira. A fiatalabbak azonnal pótolták a hiányzó mennyiséget. Ez az igazi probléma. Ezért van annyi beteg az idősebbek között, mert teljesen kiszáradnak, és nem veszik észre.





A kiszáradásnak vannak egyéb feltűnő jelei is: a bőr. Ha a bőr szép, laza és sima, akkor elegendő vízmennyiség van a testben. Ha ráncos és gyűrt, akkor az a kiszáradás jele. A szarkalábak a kiszáradás tünetei, és sima vízzel, megfelelő tápanyag-utánpótlással megszüntethető.

Beszéljünk a koleszterinről is. A koleszterin az emberi test túlélésének egyik legfontosabb eleme. Amikor a test elkezd több koleszterint termelni, megvan rá az oka. És természetes nem az az oka, hogy gátolja a szív artériáit, mert amikor a test vérkoleszterinszintjét mérjük, akkor a vénákból vesszük a vért. Sehol az orvosi történelemben egy árva eset sincs feljegyezve, hogy a koleszterin valaha is blokkolta volna a vénákat.

Nem a koleszterin veszélyes, hanem a gyógyszeripar, aki az emberek fejébe tömi a problémát - a koleszterin veszélyes és csökkentsd, mert különben az artériákban blokkok képződnek, ami teljességgel képtelenség. A koleszterin valójában védi az emberi életet, mert a koleszterin egy kötszerféle, egy vízálló pólya, amit a test alkotott meg. Amikor a vér sűrűbbé és savasabbá válik, és az összehúzódott artériákon és kapillárisokon keresztül átfolyik, kiszáradáskor sérülések és könnyek képződnek az érrendszerben, természetesen először a szív kapillárisaiban.

Na most, ha a koleszterin nem lenne ott és nem szárítaná fel a könnyeket, és nem tapasztaná be a sérüléseket, a vér átfolyna az érfalon, és az ember ott azonnal halottan esne össze. A koleszterin valójában egy átmeneti életmentő, és időt ad a testnek, hogy felépüljön a problémából. Soha nem értettük meg ezt. Az orvosok úgy gondolják, ha valami felmegy, akkor csökkenteni kell, ha lemegy, akkor meg emelni. Miért nem kérdezzük, hogy miért megy le vagy fel?

Hatalmas iparág épült a koleszterin csökkentésére. A test hirtelen elsősegélyként gyárt több koleszterint. Soha nem szabadna beleavatkozni úgy a test működésébe, hogy ne tudjuk, miért változott meg.

Érdemes megtanulnunk és megfelelően kezelnünk a jeleket és tüneteket. Kár olyan betegségre gyógyszereket szednünk és végül belehalnunk, amelyek könnyűszerrel megelőzhetőek és visszafordíthatóak lennének.


Link








 
 
0 komment , kategória:  Egészségünk érdekében...  
Álomgyilkosság
  2017-02-24 17:16:10, péntek
 
 




ÁLOMGYILKOSSÁG


Álomgyilkosság történt
MTI, Híradó 2017. február 24. 07:59

Az álomgyilkos Momentum koalícióra készül az MSZP-vel


A miniszterelnök szavai szerint "álomgyilkosság" történt a budapesti olimpiai pályázat ügyében. Orbán Viktor ma a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában úgy fogalmazott: azért kellett a pályázat visszavonását javasolni, hogy megmentsék Magyarországot a szégyentől.

A népszavazás magyar ügy, amit még akár meg is lehet nyerni, de még akkor is csak többség lesz, nem pedig egység. Már pedig anélkül nem lehet nyerni.

Az olimpia elnyeréséhez egység kellett volna, ezért is nem rendeznek népszavazást Párizsban és Los Angelesben, a másik két pályázó városban - mondta a kormányfő.

A kormányfő szerint hiába lett volna esetleg többség, kikaptunk volna Los Angelessel és Párizzsal szemben. "Ronggyá vertek volna" a budapesti pályázatot, és ennek a veszélynek nem lehetett kitenni az országot.

A miniszterelnök szerint egyértelmű a helyzet: a Momentum Mozgalom álomgyilkosságot követett el. Nem drágállotta, hogy egyesek olimpiai álmainak meggyilkolásával törjön be a politikába - mondta.

Az olimpia elleni népszavazáshoz aláírást gyűjtő Momentum Mozgalmat egy új SZDSZ-nek minősítette, és szerinte számítani lehet egy "MSZP-SZDSZ-koalícióra".










 
 
0 komment , kategória:  Sport  
Idézetek
  2017-02-23 22:00:52, csütörtök
 
 








IDÉZETEK



























































7




































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Idézetek
  2017-02-22 22:30:44, szerda
 
 










IDÉZETEK - ÉLETRŐL, SZERETETRŐL, BARÁTSÁGRÓL, SZERELEMRŐL






































8




0
6


















































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Idézetek
  2017-02-22 20:50:50, szerda
 
 










IDÉZETEK


Mottó:

"Az életünk idézetek nélkül nem teljes"
























































































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Támogatom a budapesti olimpiát - Itt aláírhatja a petíciót!
  2017-02-21 22:00:40, kedd
 
 




TÁMOGATOM A BUDAPESTI OLIMPIÁT - ITT ALÁÍRHATJA A PETICIÓT - PolgárPortál


Petíció indult a budapesti olimpia támogatására. IGEN az olimpiára!







Link





Mint ismeretes, a Momentum Mozgalom - az ellenzéki pártokkal karöltve - a budapesti olimpia megrendezése ellen 266 ezer aláírás gyűjtött össze! Amennyiben Ön nem ért egyet az olimpiát ellenzőkkel, a támogató Petíciót a fenti Linken írhatja alá!

Az elmúlt nyár nagy sportrendezvényei /2016. évi nyári olimpiai játékok, 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokság/ során is láthattuk, hogy a magyar sportsikerek milyen módon és mennyire képesek egyesíteni a magyar embereket, milyen nagy örömet szereztek az ország minden lakosának.

Az olimpia ne legyen pártügy! Támogassuk a 2024-es budapesti Olimpiát!

IGEN az olimpiára!


Mottó

"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincs semmiféle értelme hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak
a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit
ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

(Márai Sándor, Füveskert




 
 
0 komment , kategória:  Sport  
Lehoczki János: A vizek fohásza
  2017-02-20 22:15:32, hétfő
 
 




Lehoczki János: A VIZEK FOHÁSZA


Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely , tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!







A varázslatos víz

Link


























 
 
0 komment , kategória:  Szép versek és idézetek  
Ilianne - Próza
  2017-02-20 19:30:44, hétfő
 
 








Ilianne - PRÓZA, NOVELLA, MESE


Forrás: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150177
Pieris.hu - interaktív művészeti portál







A BOLDOGSÁG KÉT ÍZE


Lorenzo jött karácsony előtt, majd jött egy hónap múlva, a nő születésnapja után is. Kimondhatatlanul jó volt az érkezése, hiszen a nő már egy kicsit csalódott volt, mert a találkozások között hosszú időszak telt el.

Hogy merre járt és mit csinált, mire gondolt az eltelt időszakban a férfi, arról kevés szó esett. Jöttével, valami csoda folytán megint eltűnt a nőből a reménytelenség és csak a vágyak kerekedtek felül a lelkében.

Lorenzo most először lépte át a háza küszöbét, szabadon és gátaktól mentesen. Olyan nyugalmat és egyben nyugtalanságot hozott ez a találkozás, amely egy picit sem volt kellemetlen érzés, sőt vibrált a levegő Lorenzo és a nő között.

Csak ültek egymással szemben, szorítva egymás hűvös kezeit, a nőből pedig áradtak a gondolatok, olyan hévvel, hogy a férfit alig hagyta szóhoz jutni. Utólag eltöprengett azon, hogy közben megfeledkezett azokról a kérdésekről, amelyeket szeretett volna feltenni a szakítás estéje óta. Valamiért minden eltörpült, minden múltjukból eredő fájdalom eltűnt abban a pillanatban, amikor Lorenzo testközelbe került hozzá, mert attól a perctől már nem volt semmi másnak jelentősége a számára, csak a pillanatnak, és az együttlét örömének.

A férfi ostorozta magát a szakítása miatt, és úgy tűnt félt a visszaúttól a nőhöz, bármennyire is szerette volna a lehetőségét. A nő pedig néha már magát sem értve, ösztönösen harcolt kettőjükért, és olyan könnyűnek érezte közben magát, mint egy apró tollpihe, amelyet a férfi már könnyen megtarthat a tenyerén, és ha végre már odaérkezett, akkor abba lágyan bele is simulhatna, ha a férfi azt úgy akarná.

Az emberek törékenyek és sebezhetőek, pont, mint a tollpihék. Olykor tudatosul ez bennünk magunkról, és a másikról is, akit nagyon szeretünk, máskor meg tudomást sem veszünk erről, mintha az nem is így lenne. Megbántunk, tettekkel, szavakkal, vagy pont a csenddel, és azzal is, hogy nem teszünk semmit, amikor pedig kéne. Ki tudja, miért nem tudunk helyesen bánni önmagunkkal, és így a szeretett másik felünkkel sem, és miért csak szörnyű sebek ejtése után vagyunk képesek értékelni és óvni a mi kis ,,tollpihénket"?. Ezek azok a kérdések, amelyekre a választ meg kell találnunk, és be kell építeni önmagunkba, hogy egy új lehetőséget kapva, már jobb félként vehessünk részt egy számunkra fontos kapcsolatban.

A nő ezt már megtanulta, de vajon a férfi is tanult a történtekből? Vajon lesz majd lehetősége a megtapasztalására? Mindennél jobban vágyott megtudni ezt a nő.

Amikor Lorenzo felemelte és közben magához szorította őt, úgy érezte egy pillanatra, hogy megint hazaérkezett. A teste remegése egybeolvadt a férfi testének a remegésével. Később, amikor már messze járt tőle, akkor is érezte az ölelését, és a vágy iránta erősebbé vált, mint, amilyen valaha is volt. Érezte, hogy az érzéki gondolatok átfutnak a gerincén, és azokba a pillanatokba teljesen beleborzongott a feje búbjától egészen a lábujja hegyéig.

Lorenzónak karakánul azt mondta, hogy nem lesz a szeretője. Pedig ha férfi érezte volna, hogy mennyire vágyakozik az ölelésére, hogy már lassan két éve csak arról álmodozott, hogy újra összeérjen a föld az éggel... Ha Lorenzo tudta volna azt is, hogy hány férfi szerette volna megölelni őt, de ő gondolni sem tudott más ölelésére, hiszen csak Lorenzo két hosszú karja lett az ő vágyott izgalma és nyugodalma.

Búcsúzáskor a kapuban még egyszer szorosan egymáshoz simultak, a nő pedig megkérdezte Lorenzótól, hogy hozzá jön-e férjül. A férfi azt válaszolta, hogy, igen, csak azt nem mondta, hogy mikor. A nő számára nem maradt más a férfi távozása után, csak a csend és a bizonytalanság. Úgy érezte, hogy ismét kapott egy édes emléket ajándékba, ami továbbra is fogva tartja... Lassan behunyta a szemét, a boldogság keserű könnycseppjét letörölve róla, és csak azt az egyet kívánta, hogy Lorenzo ne hagyja elveszni, a számára tisztán és őszintén felkínált ,,második lehetőséget"...










AMIKOR MÁR NINCS TOVÁBB...


Eljön a nap, amikor az igaz szerelem is megbénul a fájdalmában, és minden zsigerébe mozdulatlanság költözik. Csak néz maga mögé, néz maga elé, de nem lát semmit, pedig voltak vágyai, voltak álmai, volt hite, amelyet elvettek egyszer csak mellőle. De mert erősebb volt a világon mindennél, és olyan energiákat birtokolt, amelyek túlélték a földbe tiprását is, felállt a porból, nagy levegőt vett és megtöltötte a lelkét csodálatos emlékképekkel és vágyakkal, amelyek beragyogták a gondolatainak legapróbb zugait is, és kitöltötték a szívét, amely folyton csak az elvesztett másik feléért dobogott. De hiába volt minden erő, mégis magára hagyták megfelezve. Sokáig hánykolódott így, az ég és a föld között, amelyet egykor még csodálatos egészként képes volt elvarázsolni úgy, hogy elmosódjon a horizont. Hiába várta elveszett másik felét, lebontva maga körül a legmagasabb gondolati falakat, hiába épített tiszta érzésekből kutat rengeteg szeretet szócseppel az arra szomjazónak, hiába nyújtott utat az otthonát kereső lélekcseppnek, a gonosz erők koholta csend egy ördögi kört hozott létre, amely letaszította újra és újra a mélybe. Hosszú hetekig tartott a zuhanása, s a mélység sötétje felé haladva vette észre, hogy már alig van fénye, mert az egykor oly csodás ragyogását megfakította az őszinteség hallgatása, vakító gazdagságát pedig elvesztette egy reménytelenné váló lélekszorongató játékban. Gyenge lett és fáradt. Már érezte, hogy közel az idő, hogy lehunyja a szemét, és egy utolsó álom-emléket őrizve, -amikor egy édes pillanatra még megérinthette az elveszett másik felét-, nem marad más lehetősége csak az, hogy elfogadja, hogy már nincs tovább...







ÁLOMBELI ÖLELÉS


A hajnali fények halványan osontak be a reluxa szűk nyílásain, és a szobát sejtelmes hangulattal töltötték meg.

A nő hason feküdt a francia ágy közepén. Ruhátlan testét vékony takaró fedte, melyen keresztül átsejlett karcsú dereka és kerek csípője. Szemét résnyire nyitotta, s lassan kidugta vékony formás lábait a takaró alól, karjait pedig a feje fölé emelve, hosszan egy jólesőt nyújtózott. A derengő fények még bántották az alig nyitott szemeit, s az elnehezedett pillák álmot küldtek, olyan hajnali igazán jólesőt. Az álom, mint egy kellemes üzenet lassan átjárta a gondolatainak minden zegzugát.

A férfi, akit mindig vágyott, kezével lassan leemelte a nő testéről a takarót. Megérintette a vállát, s ujjaival játszva, alig érintésekkel végigsiklott a reszkető test minden vonalán. A nő halkan szisszent, s várta minden ízében az újabb és újabb érintéseket. A simogatásokra válaszként megrándult a lelke is, és forróság járta át minden porcikáját. A férfi fölé hajolt, s arcát belefúrta a haja illatába, majd lágy csókokkal érintetve a nyakát, a magáéhoz vonta a nő testét. A két test úgy simult egymáshoz, mint ahogyan a rózsaszirmok befedik védőn, az alattuk lévőket. A nő szorosan behunyta a szemét, de így is látta a férfi arcának minden kéjes rezdülését. Lassan megfordult az ölelésben és száját szerelme szájához tapasztotta, kezével pedig finoman végigsimította a hátát egészen a fenekéig, majd a gyengédség minden erejével megmarkolta...

Az óra erős sikolyára a nő szeme kinyílt. A férfi nem volt sehol, pedig az álom teljesen olyan volt, mint ha valóság lett volna. Az érintések libabőrét, még sokáig ott hordozta a bőrén. Saját karjaival átölelte a még remegő testét, s az ablakon beszűrődő fényben megcsillant az arcán, egy csordogáló könnycsepp.










ÁLOM-EMLÉK



Itt ülök a számítógép előtt, és azon gondolkodom, Te mit csinálhatsz... vagy mire gondolsz éppen? Csak reménykedem benne, hogy a gondolatod vagyok, legalábbis egy apró villanásnyi... Lassan behunyom a szemem, és egyre messzebbre utazom a képzeletem tengerén... Igen, az olasz tengerparton vagyunk... pont ott, ahová együtt vágyakoztunk egy csodálatos, kalandos utazás során... Emlékszel...? Nem kell mondanod, mert tudom, hogy igen...

Érzem, ahogy ring a tenger. Fekszünk a homokban, kéz a kézben. Te hanyatt, és a szemed csukva... én is úgy, de a fejemet feléd fordítom és nézlek... Élvezem a pillanatot,(pont mint minden hajnalon, amikor nálad aludtam) hallgatom a hullámok csobbanását egy kikötött csónak oldalán, és a békés szuszogásod, melyben a szíved és az én szívem is nyugodtan megpihen... Néha megemelem a fejem, és úgy nézlek... Újra megérint a boldogság a selymesen lágy tengernyi fuvallattal körítve, és átérzem ebben a pillanatban a létét és az elvesztését. Érzem a kettő közötti különbség iszonyatos fájdalmát.

Minden csak a képzelet játéka, mégis boldognak érzem magam, csupán csak azért is, mert megadatott, hogy a gondolatom legyél, és átélhetem azokat az érzéseket ez által, amelyek után annyira vágyok... Nincs múltam és nincs jövőm ilyenkor... csak a jelenem, csak a jelenünk... Te és én vagyunk még mindig az egyik legszebb gondolat az álomvilágomban.

Szeretnélek megölelni most a valóságban is, de csak képzeletben érintelek és húzlak magamhoz, de ez az ölelés így is elválaszthatatlanul láncol hozzád, mert belém olvadtál már örökre... Rabságodat oldom velem úgy, hogy raboddá váltam, amíg csak akarod...







"BOSZORKÁNYOK" MÁRPEDIG LÉTEZNEK


A nő sosem hitt semmiféle természetfeletti erőben, mégis az elmúlt 8-9 évben történtek egy kicsit megváltoztatták a szemléletét. Három kapcsolat és három ismeretlen erő, amelyet nem tudott legyőzni, hiába is küzdött ellene.

Pillangó kedvesének volt egy Jehova felesége, aki segített a férjének a túlvilágra költözni, egy Jehova fejes biztatására. Aztán a második kapcsolatában ott volt egy spirituális idősebb barátnő a szeretett férfi részéről, aki erősen befolyásolta a férfi döntéseit, és anyagi javakkal segítette abban, hogy számára megfelelően tudja eldönteni, hogy akarja e a nővel az életét összekötni vagy sem. Utóbb pedig Lorenzo került kapcsolatba egy Kelta Wicca boszorkánnyal, jósnővel, aki modern kori rabszolgájává tette őt, állítólag, szintén a pénz erejével. Érdekes hármas ebben a kilenc évben, és tehetetlenség a férfiakkal történtekkel szemben, legalábbis, így érezte a nő. Minden kapcsolatában őszinte, és odaadó volt, és mégsem értékelték kellően. Egy biztos, a tiszta és sallangmentes szeretet, szerelem értéke eltörpült a férfiak szemében az anyagi javakkal szemben, és egy erősen szuggesztív harmadik személy hatása sokkal meghatározóbb volt a számukra.

Pillangó kedves meghalt, a második kedves a szakítás után, mert rosszul döntött, belefutott egy szörnyű helyzetbe egy új nővel, melyből sokáig nem tudott szabadulni. Lorenzo körül is hasonló sötét dolgok domináltak. Bizonyosat nem tudott a nő, csak érzései, meglátásai vezérelték, talán csak a képzelet erejével a titkok megfejtése felé.

Mind a három kapcsolatban nagyon hasonlítottak egymásra a szeretett férfiak, mert megtestesítették a nő vágyait, mind belsőleg és külsőleg is egyaránt. Magas és vékony alakjuk, és apró fürkésző barna szemeik voltak, amelyekben mindig ott égtek a vágyak az elérhetetlen célok után. Sajnos azonban csak utóbb derült ki róluk, hogy bizonytalanságuk teljesen befolyásolta gondolataikat, és túlagyalt, de mégis helytelen tetteiket. Hol így, hol úgy döntöttek, de általában a sok töprengés után is rosszul. Legtöbbször saját maguknak és másoknak akarták megmutatni és bizonyítani, hogy többek, mint aminek látszanak, ez okozta az állandó agyalás utáni helytelen döntéseiket is. Erősnek akartak mutatkozni, és mégis gyengébbek voltak a téli napsugár erejénél is. Egy érdemük azonban vitathatatlanul magasra emelte őket a nő szemében, az, hogy mindent megtettek, és meg akartak tenni azért, hogy elbűvöljék és boldoggá tegyék a nőt, amikor vele voltak. Ő pedig erre vágyott, s lényének minden rezdülését átadta hálából a szeretett férfiaknak.

A szex olyan volt velük, mint a mennyország legszebb és leggyönyörűbb felhőin utazni, ahol puha csókok és simogatások között végtelen gyengédséggel teli, de mégis vad erotikával harcolt két szerető ember között a szerelem.

Szerelem? Talán igen, talán nem, a férfiak részéről, de az biztos, hogy boldog volt a nő, mind a három kapcsolatban, melyek pont a harmadik év beteljesülése előtt, szomorú vagy tragikus véget értek. Az okot csak találgatni próbálta. Talán pont önmaga volt, mert nem húzta és nem kötötte erősen magához egyik férfit sem. Meg akarta hagyni a szabadságukat, és arra vágyott, hogy egyszer az életben csak igaz érzelmekből épüljön fel a kapcsolata a szeretett férfival, és hogy ne csituljon, laposodjon az érzelmek finom és vad vihara az unott mindennapok problémáinak hatására. Igaz érzések funkcionáljanak kapocsként és ne az érdek határozza meg a dolgok alakulását, hiszen csak az őszinte érzelmeken alapuló kapcsolat a biztos jövő kulcsa két ember számára.

Nem gondolt arra, hogy ezeknek a férfiaknak az a legjobb védelem, ha a nő szárnyaival nem csak segíti őket a repülésben, hanem be is borítja azzal, és ezzel megvédi a külső rossz erők kedvezőtlen hatásaitól a biztonságra éhező lelküket. Akkor még arra sem gondolt, hogy a sors csak azokkal a férfiakkal hozta össze, akik egy nő segítsége nélkül képtelenek megállni a saját lábukon.
Ezért történhetett, hogy Lorenzóval való fantasztikus repülése is zuhanásban ért véget. Kevés lett a segítsége, amit nyújtani tudott, és hát be kellett vallania magának, hogy nem ismerte fel időben Lorenzo kedves és odaadó szándékai mögött rejlő gyarlóságot sem. A férfi talán valóban szerette a nőt, de mivel ő nem láncolta erősen magához őt, bizonytalansága egyre erősebb lett, ettől pedig a rosszal szemben képtelenné vált a harcra, majd egy kígyó bosszúja könnyen beteljesedhetett a már gyengévé lett és a múltban megtört lelke felett.

Az is elképzelhető, hogy valamiféle kelepcébe került szorult helyzete miatt, melyet csak sejteni lehetett az apró még erősen hiányos mozaikok összerakásából. A nő egy másik feltevése szerint, lehet, hogy a férfi csak egy új lehetőséget látott egy jobb élet felé indulásban, és úgy érezte, hogy azt meg kell ragadnia, talán egy utolsó lehetőségként. Sajnos az elmúlt egy év alatt nem nyílt fény e rejtély megoldására. Lorenzót valószínűleg hatalmas energiák érték egy nagyon erős szuggesztív hatással bíró nő felől, amitől labilissá vált érzelmei, valószínűleg, élete legrosszabb döntése felé vezették, melyet majd a jövő fog egyértelműen bizonyítani. Az élet hosszútávon igazságos. Amit kívülről látni lehetett az ügyben csak annyi, hogy, a boszorkány ígérete ellenére, Lorenzo pont olyan nincstelen lett, mint volt, annyi különbséggel, hogy a kosztért és a kvártélyért, amit kapott, szolgálnia kellett. Először egy bevásárló központban, egy alig üzemelő kicsiny giccsboltban eladóként addig, míg az üzlet végleg tönkre nem ment, az "egyéb" szolgálatokat csak sejteni lehetett az ügyben.

A nő a három férfi közül Lorenzót szerette a legerősebben, hozzá érezte a legközelebb a lelkét, de nem akart rátelepedni ezzel a szerelemmel, ő csak segíteni, védeni szerette volna, mind addig, amíg az életük összekötésére képessé válnak. Tiltakozott az átgondolatlan és kapkodó vagy lehetetlen megoldások ellen, melyekkel Lorenzo időnként próba elé állította a közös életük felvállalása témában. Mindent mindig átgondolt, hogy a megoldás a rosszban a legkevesebb gondot okozza azoknak, akik a történtekben, döntésekben érintettek lehettek.

De jött, az a lelkét szépnek mutató, mindenkin segíteni akaró jósnő, akinek határozott fellépése mögött a nagy semmi üresedett. Néhány, a jövendölésből, amit sokáig űzött, nála ragadt kapcsolat a sztár világból, alvilágból, lecsúszott vezetők a bankszférából, homályos és sötét ügyletek, ez csupán az, amit fel tudott mutatni. Másoktól kicsalt pénzt lebegtetett meg Lorenzo orra előtt, aki mindennél jobban vágyott az álmokra, melyek számára egyre elérhetetlenebbé váltak.

A boszorkány erős jellem volt. Kirívóan látszott rajta e titulusnak minden jellemzője. Magas és testes mivoltához, a szuggesztív tekintet mellett a hatalmas állandóan gesztikuláló kezek adták a megerősítést. A legtöbb boszorkány járása darabos, a régi leírások szerint, nagyon széles csípőjük, és annak gyengesége ad erre okot. Sokszor úgy tűnt, mintha sántikálva totyogna. A nő barátai, kollégái is egyértelműen félelmetesnek látták, pedig nem volt csúnya asszony, erről maga is látott pár képet az okult egyház internetes oldalán, ahol a boszorkányság oltáránál szónokolt éppen az asszony. Szemébe nézve, mely erőteljesen tetovált volt, a hideg is kirázta az embert, erről beszéltek szinte egyöntetűen a nőnek azok is, akik közelről látták.

Lorenzo mellette a magas termete ellenére is teljesen eltörpült. A nő párszor szemtanúja volt annak, amikor a jósnő Lorenzót ugráltatta, vagy leszidhatta, mert a férfi a hozzáintézett mondatok hatása alatt, szinte szemmel láthatóan süllyedt lejjebb és lejjebb.

Sosem kért senkit arra, hogy figyeljék meg Lorenzót a kicsiny giccsboltban, de az ismerősök, így is tudósították arról, amit láttak, vagy észrevettek arra jártukban. Elég sokszor, és elég sokan látták, hiszen a giccsbolt a központban üzemelgetett, amíg végleg tönkre nem ment. Néha már kellemetlen volt egy-egy pillanatra, amit látottakról meséltek, máskor pedig fájdalom sajdult a nő szívében, hogy volt kedvesét, akire ő együttlétükkor olyan büszke volt, és akiről mindig úgy mesélt, mint egy makulátlanul ragyogó jelenségről, most így látják a barátai és az ismerősei is. A gyenge emberek megvezethetők. Az is bizonyította ebben az esetben ezt, hogy a boszorkány nyomdokait követve vagy elvárásait teljesítve, Lorenzo pár hónap alatt tagja lett az asszony vallási körének is. Korábban Lorenzo saját kislányát próbálta meggyőzni arról, hogy a Jehovák közé nem kéne járnia, és ezzel a kapcsolódással az is lehet, hogy egy másik sötét vallási körbe vitte, melynek valamilyen formában ő is tagja lett. Megmagyarázhatatlan tett, vagy iszonyatos nagy elborulás lehetett az oka, vagy esetleg az érdek? A választ egyszer erre is a jövő fogja megadni...

A nő egy ideje különös erőt birtokolt, amelynek segítségével előre megérzett dolgokat, vagy megálmodta az érzést. Nem többet, csak azt, hogy valami nem jó fog bekövetkezni. Sokáig nem figyelt elég jól erre a képességére. A szerelem, amire annyira vágyott, de mégis a legtöbb fájdalmat okozta az életében, valószínűleg ahhoz kellett, hogy tudatosuljon benne, hogy milyen érzéket kapott e földi életében. Ő azonban még nem tanulta meg jól kezelni, használni ezt a plusz képességet. Így volt ez mind a három férfi esetében.

Lorenzo talán még most sem érzi, és nem tudja, hogy mit jelentett a nő februári álma. Akkor, amikor ezt megemlítette neki, akkor már képtelen volt rá figyelni, pedig a nő egy dalszöveget is írt a férfinak arról, úgy február közepe körül.

A boszorka akkorra, akkora hatással fordította saját céljai elérése felé a férfi figyelmét, hogy már meg sem hallotta az intő szavakat. Az asszonyt ugyanis elhagyta a férje, megfosztotta mindentől: lakás, üzlet, egzisztencia, talán nem ok nélkül. Egy másik nőhöz menekült, aki szelíd, akiben nincs a másikon uralkodni vágyás, akin nincs álarc, így hát kellett egy olyan férfi, aki önként hajtja a fejét az igájába, és eszközzé tehető a célok eléréséhez, amelyeket a volt férjével szembeni bosszú ereje vezérelt. Meg akarta mutatni, hogy nélküle is boldogul és megteremt mindent. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy Lorenzónak ígérgette. A volt férjnek igen, mert egy ideje már boldogan él külföldön, állást kapott szép és tiszta lelkű új párjával. A jósnőnek viszont nem jöttek össze a dolgok, még Lorenzo alázatos segítségével sem. Általában az álmodozás és a kevés ész nem szokott gyümölcsöző lenni, még akkor sem, ha a csalás vagy a sötét ügyletek megfelelő lehetőségeket kínálnak. Lorenzo és a nő egy közös barátja, aki megismerte a jósnőt, azt mondta róla: "Ez a nő egy olyan nő, aki kimászott a putriból, és mindent megtesz azért, hogy ne kerüljön vissza... mindent!"
Lorenzo lett a könnyű préda a számára, hiszen minden vágyát kiismerve, gyengeségét megtalálva, alkalmasnak találtatott a szolgálatára. Egy férfi, akit le lehetett igázni a szorult helyzete miatt, és a kellő hajlam is megvolt benne a rossz irányba tereléshez, ráadásul el lehetett hitetni vele, hogy ő érte is történik a küzdés. Ez kárpótlás volt a boszorkány egójának. Uralkodni valaki felett, aki sebzett és sebezhető, a cél igazából ez volt. Az út, a cél eléréséhez pedig a férfi gondjainak látszólagos megoldása, vagyis a "nagy lehetőség" meglebegtetése.

A "miért tetted ezt? "- kérdésére a nőnek, csak azzal tudott válaszolni Lorenzo, hogy elfogyott a türelme. Szerelemben, elfogyhat valakinek a türelme? Sokat gondolkodott ezen a nő, és mindig arra jutott, hogy nem. Hiszen ő is türelemmel várt arra, hogy Lorenzo egyenesbe jöjjön. Szerény lehetőségeivel három évig segítette ezen az úton. Ismerve gondjait, nem fordult el tőle, még akkor sem, amikor Lorenzo erőszakosan szerette volna az összeköltözést, ami akkor még egyáltalán nem volt lehetséges.

Lorenzo egy találkozás alkalmával a nőnek azt is mondta: "Van, ami most jobb." A nő nem kérdezte meg mi lehet az, ami most jobb?! A férfi megtört és lesoványodott. Tekintette szomorú és elveszett belőle a csillogás. Sok régi barátjával és ismerősével alig, vagy nem tartja a kapcsolatot. Mi ebben a jobb? Jobb egy ócska giccsboltban árulni, illetve úgy tenni, mintha árulnának, ráadásul ketten?! Hiszen ez a bolt már a nyitásakor is halálra volt ítélve. Jobb saját egzisztencia nélkül élni, valakire teljesen rászorulva? Szabadságot eldobni? Gondolataiban hónapokon át erre kereste a választ a nő, és arra jutott, hogy talán akkor mondható így ki, hogy jobb, ha csak fedő dologként szolgál ez az üzlet, és a pénzcsap egy "hátsó" mosdóban nyitható meg. A lényeg erősen kiolvasható volt a látottakból. Valami sötét erő működött ebben a kapcsolatban, és az ezoterikus giccsek mögött is valami más pénzforrás lapulhatott. Ez okozhatta a feszültséget is, amely Lorenzót testileg erősen leamortizálta. Amikor nyugodt és boldog volt egy kellemes, biztonságos és szeretetteljes kapcsolatban a nő mellett, akkor a gondjai ellenére is kihúzta magát, kikerekedett, mosolya szelíd volt és rabul ejtő. Most savanyú és művi. Hát mi lehetett az, ami jobb?

Volt még valami, ami a mélyben nagyon bántotta a nő lelkét. Lorenzo a szakítás éjszakáján azt mondta, hogy lehet, hogy ennyi volt a kettőjük szerelmében. Életében ennyire nem alázták meg még szavak, pláne egy olyan embertől, aki a szakításig kötötte magához a szerelmével. Így hát utólag arra gondolt, hogy amíg ő is lehetőség számba ment Lorenzo jövőjét illetően, addig a férfi építette benne a szerelmet, aztán, amikor jött egy jobb lehetőség, egyik pillanatról a másikra el tudta dobni. Érthető, hiszen egy másik nőben kellett kiépítenie az érzelmi biztonságot ahhoz, hogy elérje a célját. Így lett túl sok hirtelen ő Lorenzo életében.

A másik felkavaró mondat egy közös ismerősük szájából hangzott el, miszerint Lorenzo azt mondta az ismerősnek, hogy a "boszorkányt jobban tudná szeretni". Iszonyatos fájdalmat érzett a nő, amikor ezekre a mondatokra gondolt. Mivel Lorenzo nem kereste többé, egyre erősödött benne az érzés, hogy a férfi így vagy úgy, de talán jól érzi magát az új kapcsolatban.

De akkor miért időzött a nő verses oldalán annyit hónapok óta? Mi vonzotta továbbra is a nőhöz? Miért üzent a verseken át vágyat és reményt kettőjük jövőbeli kapcsolatáról, majd hirtelen miért vágta mindig el az ott bimbózó bizalmat, amelyre a nő még mindig fogékonynak bizonyult. Hosszú hónapok óta ment ez a küzdelem kettőjük között, de soha sem történt meg, hogy a férfi felhívta volna volt kedvesét, vagy felkereste volna, és őszinte hogy szavakkal elmondja, hogy akkor azon a szörnyű estén, miért döntött, vagy kellett úgy döntenie, hogy ezt az erős érzelmi kapcsolatot hirtelen elvágja, és mi a célja azzal, hogy az éteren keresztül mégis élteti tovább. A nő néha arra gondolt, hogy Lorenzo pusztán csak simogatta a lelkét ezzel a tettével, és két nő szerelmében lubickolt. Sajnos más magyarázatot nem talált a nő erre, a történtek és nem történtek miatt.

A nő így a szakítás után egy évvel a kertjében, a muskátli palánták ültetése közben, újra egy szerelemről álmodott, amelyet még a jövő rejtegetett a számára. Egyet viszont már biztosan tudott, olyan erőssé lett az elszenvedett fájdalmak hatására, hogy azt a szerelmet többé már, egyetlen "boszorkány" sem tudja majd elvenni tőle...










CARPE DIEM...!


Igen! Így kéne élni. Nem beleragadni a múltba, nem agyalni a jövőn, hiszen a ma a fontos! Holnap is lesz, ma! Csak az a lényeg, hogy ma mellettem vagy, ma engem ölelsz, az én kezemet fogod. Ha a ma a kettőnk közös ügye, akkor ebből lesz a csodálatos múltunk, és haladunk tisztán és egyenesen a jövőnk felé, a többi csak önámítás. Tudom jól a mondataim igaz értelmét, és én mégis várlak, és a könnyeimmel küzdök, miközben te mással éled a ma pillanatait. Ma is máshoz bújsz a hajnalok keserű ébredése után, és mással osztod meg a gondolataidat. Miért teszem ezt mégis? Fogalmam sincs, mert hiába keresem a válaszokat. Miért hiszek mégis a jövőnkben, hiszen egy másik nővel építed azt!? Butaság lenne? A saját romantikus és naiv lelkivilágom kerekedik az eszem felé?
Folyton keresem és kutatom a válaszokat...

Pedig az életem még sok szépséggel lehetne teli, és elpocsékolom az időm valamire, valamiért, ami talán csak a saját lelkem szüleménye, csak a saját szívem csapdája. Nem tudom, hogy miből táplálkozik ez a vágy, ez a szerelem bennem, amikor te már nem adsz hozzá semmit. De valamit érzek mélyen, amire az igaz választ csak az univerzum rejtélye adhatná meg.

Sokszor elgondolkodom, hogy mi nők, mennyire az álmaink rabjává tudunk válni. Az életünkben egyetlen kölcsönös dolog fontos csupán, az, hogy szeressünk és szeressenek minket. Ettől az érzéstől kapjuk a boldogság szárnyait, és osszuk meg azokat az általunk szeretett lénnyel. Megkaptam tőled ezeket a szárnyakat, és megosztottam veled, ahogyan csak tudtam, és te mégis eltörted. Én pedig azóta is próbálom megragasztani de úgy, hogy ne legyek tolakodó, és néha úgy tűnik, hogy sikerülni fog... Aztán szembesülök azzal, hogy mégsem. Szomorú lett ez a történet, a mi kettőnk története.

Átutazó lettél csupán az életemben, pedig én az igaz szerelmet hittem benned. Tévedtem volna?
Azt mondják, az átutazóknak is fontos szerepük van. Valamit tanítanak önmagunkról. Amikor erre gondolok, akkor belém sajdul a fájdalom, hogy talán azt, hogy rosszul szeretek... Túl mélyen? Túl vakon? Pedig már egy jó ideje annak, hogy lassan és óvatosan szeretek meg valakit úgy isten igazából.

Rengeteg idő telt el azóta, hogy elhagytál, és mégsem múlt el ez a szerelem, amely lassan vált elszakíthatatlanul erőssé. Szeretem az összes férfit, akihez közöm volt valaha, hiszen sok szépet kaptam tőlük, persze őket már másként. Őrzöm magamban mélyen az emléküket, és figyelem az életüket messziről. Velük örülök, ha boldogok, ha jó úton haladnak. Azt hiszem, hogy ők is szeretnek engem továbbra is, csak ők nem úgy, ahogy én őket. Talán érzik, hogy én vagyok az a nő, aki sosem hagyta volna őket cserben, ha őszinte lett volna a szeretetük. Te vajon érzed ezt?
Carpe diem! Így kéne végre élnem! Valakivel, aki érti az élet lényegét... Aki pontosan megtanulta, hogy a boldogság kulcsa a mában rejlik... Te vajon megtanultad?







DÉJA VU... KEZDETEK A MÚLTBÓL, A MÚLTBAN...


A nő ezen a tavaszon már a negyvenes éveinek közepén járt. Túl egy megromlott házasságon és két szerelmi kapcsolaton, már nem tervezett új szerelmet az életébe. A sors mégis egy társkereső oldalra vitte. Nem annyira a társkeresés volt a célja, inkább a férfinak, akit elhagyott, annak akarta megmutatni, hogy van élet rajta kívül is, és ráadásul az ott kapott dicséretek más férfiaktól, egy kicsit enyhítették a bánatát.

Nem akarta elhagyni az akkori szerelmét, de olyanná vált a kapcsolatuk, amelytől hosszú érzelmi kínok után, jobbnak látta megválni.

A férfi döntéseiben erősen függött attól a nálánál idősebb, spirituális hölgytől, aki magának akarta őt, a nő pedig alulmaradt a harcban, pedig ez egyszer oroszlánként harcolt a férfiért és a szerelmükért.
Húsvét volt, amikor végleg döntött a szakításukról. Április 7-e, az elmúlt húsvétokhoz képest, kellemes tavaszt sejtető ünnep.

A nő dühében és fájdalmában lépett be a társkereső oldalra, a szakítást követően, úgy három hét múltán. Imádta a magas és vékony férfiakat, ezért kíváncsiságból beütötte a magának megfelelő paramétereket, és az oldal már ki is jelezte a számára megfelelő társakat. Igazából nem is volt kedve megnézni a kínálatot, hiszen csak fájdalmat akart okozni volt kedvesének az oldalra lépésével, de megbánva ezt a tettét, arra gondolt, jobb, ha törli magát erről az oldalról. Egy utolsó pillanat alatt végigvezette a szemét az első tíz képen, és akkor élete egyik leggyönyörűbb helyszínét pillantotta meg: a Meteora-kolostorokat. Annyira jól érezte ott magát az egyik nyáron, hogy az emlékek miatt késztetést érzett belülről arra, hogy tetszését kinyilvánítsa annak a férfinak, aki szintén ennek a helynek a kedvelője lehetett. Meg sem nézte ki ő, csak írt egy kedves mondatot a helyszínről neki. Hát így kezdődött el a történet Lorenzóval kettőjük között.

Levelek jöttek és mentek az elkövetkező két hétben, amelyek kacéran és kimondhatatlanul kedvesen átjárták a nő lelkét és talán a férfiét is. Az egésznek volt valami kimondhatatlanul nagy nyugalma és még annál is nagyobb izgalma, aminek a birtokában mind a ketten nagyon várták az első találkozást, és amelyre egy gyönyörű májusi kora este került sor.

Lorenzo pont olyan volt, akire a nő mindig is vágyott. Magas, vékony, kedves, vagány motoros. Biliárdozni vitte őt egy kellemes helyre. Bár a nőben volt még tartózkodás, de az játszi könnyedséggel oldódott fel az este vibrálóan izgalmas hangulatában. Sosem biliárdozott még, és Lorenzo ezt kihasználva, többször segített neki a háta mögé állva, és persze gyengéden a testével ráhajolva. Az a kémia ezekben az örült percekben erősebben működött minden eddiginél. A vonzalmat kettőjük között szinte tapintani lehetett. Az idő rohant és mégis hosszabbnak tűnt ez a találka a nő minden eddigi randevújánál. Jó volt ezt érezni nagyon, mert nem akarta, hogy vége legyen.

Lorenzo a játék után elvitte őt a Duna- partra. Csodálatos volt az este. A sötét édes félhomálya, a csillogó Duna az ő jellegzetes hűvös szellőjével, Lorenzo kedves mosolya és a nőt magához ölelő hosszú karjai, olyan vággyal töltötte el a pillanatot, hogy a szájuk egyszer csak egymásba olvadt. Az első csók valamit eldöntött abban a pillanatban, mert Lorenzo magára hagyta a nőt egy percre, és a másikban már újra ott állt előtte egy csodálatos sárga rózsaszállal a kezében. Fantasztikusan romantikus lett minden, pont olyan varázslatos, mint az ezt megelőző két hétig tartó levelezésük. Nehezükre esett elszakadni azoktól a kellemes pillanatoktól, amelyeket megtöltött a tavaszi éjszaka valamiféle, egyre csak erősödő vággyal egymás iránt. Még nagyon akartak együtt lenni, így Lorenzo egy elhagyatott környékre vitte a nőt, ahol félrehúzódva a kocsiban hajnalig csak ölelték és csókolták egymást. A vonzalom, az erotika és a vágyak fülledtségében egyre jobban erősödött közöttük. A nő még sosem élt át ehhez fogható érzéseket. Mind a ketten jóval túl a negyvenes éveiken, valami olyasmit éreztek, és tettek, amit általában húszévesen szokott az ember. A nőt átjárta az, az ismeretlen boldogság izgalma, amelyre mindig is vágyakozott. Több volt az első pillanattól az érzés, mint csupán egyszerű vonzalom. Akkor még nem tudta mi lesz ebből az egészből, sőt, azt sem tudta, hogy képes lesz e újra szerelemre, de azt már erősen érezte, hogy jóleső melegség árasztja el a testét és a lelkét Lorenzo közelségétől, és azt is hogy ez a férfi egy cseppet sem idegen a számára.
Már világosodott az égbolt, amikor mégis eljött az ideje a búcsúzásnak.

A hajnali fáradtság és a nehéz elválás a férfitól, nem hagyták aludni a nőt egészen reggelig. Csak ült az ágyában, a gyenge félhomályban hátát egy párnának támasztava, s ébren álmodozva felidézte újra és újra ennek az éjszakának minden édes mozzanatát... Egyszer, valamikor régen, nem tudni mikor és hol, de az biztos, hogy érezte már ezt az ölelést, talán Lorenzo karjaiban...







EGY REZGÉSHULLÁMON EGYMÁS NÉLKÜL...


Rohant az idő, már több mint félezer nap telt el azóta, hogy Lorenzo szakított a nővel. Hogy hol járt és mit csinált a giccsbolt bezárása óta a férfi, arról a nőnek semmi ismerete sem volt, de valamiféle érzései, megérzései, azok igen. Két alkalommal látta ebben az évben volt kedvesét. Egyszer a fiával egy utazás alkalmával az autóból, majd másodszor egy sztárok életével foglalkozó műsor bevágásában, csupán néhány pillanatra. No és, talán vele váltott egy éve már üzeneteket a művészeti oldalán, de erre, már nem mert mérget venni, pedig néha annyira erősen azt érezte, de az "ördög" mellett élt a férfi, és hát ki tudja... Egyre homályosabb lett ez az egész történet, és a nő csak a saját lelkében érezhette már tisztának ezt a szerelmet. Lorenzo nem kereste soha meg őt, arra az ígért beszélgetésre. A röpke találkozás a férfival az úton, a bevágás megpillantása, azonban mégis inkább megerősítette a nő érzéseit minden téren, és nem az utálatot és gyűlöletet, hanem inkább a kimondhatatlanul erős vágyat és szeretetet a férfi iránt. Lorenzót sosem látta ennyire megtörtnek és szomorúnak. Tekintete, amelyben mindig ott ragyogott valami csodás magával ragadó kedvesség, most fáradt volt, fátyolos, és fénytelenül fordult a belső gondolatai felé. Nem tudta pontosan a nő, hogy mi zajlott ott belül a férfiban, de érezte. Valamikor nagyon régen szavakkal játszva leírta már ezeket az érzéseket, hisz maga is részesei volt azoknak. Van, hogy az ember körül zajlik a világ, és teszi benne, amit tennie kell, amit elvárnak tőle, de még sincs benne. Úgy érzi, hogy az egészet csak álmodja, vagy úgy, ahogyan azt a halál bekövetkeztekor oly sokan mesélik, hogy átfut az ember agyán minden, ami vele történt, és olyan, mintha akkor és ott kívülről egy mozifilmet nézne önmagáról.

Valami ilyesmit látott a nő a férfi arcából és szeméből, és ezt érezte néha a kapott üzenetekből is. Nagyon féltette Lorenzót. Félt, hogy az elérhetetlen vágyai és amibe ezek által belekeveredett, olyan mértékben megtörik az életét, amelyben nem könnyű talpon maradni, vagy amelyből nem lehet kilépni.

Nem tudta pontosan, de úgy sejtette, hogy a férfi élete és annak körülményei majdnem olyan, mint amilyen volt. Másfél év alatt semmi sem teljesült a merész nagy álmokból. Továbbra is a jósnő budai albérletében élt, és Lorenzónak utaztatnia kellett az elegendő pénzért. Valószínűleg néhány sötét illegális ügyletből és az asszony a varázsgömbjének dörzsölgetéséből megvoltak egy szinten, de nem azon, amelynek az ígéretével akkor a boszorka behálózta őt. Ebben nagyot csalódott, de a hála, hogy befogadták, vagy kisegítették, az kötötte a helyzetébe.

Bárki, bármi negatív jelzőt is mondott a nőnek a férfiról, ő nem úgy gondolt rá, mert biztos volt abban, hogy Lorenzo jó lélek, csak túl fiatal még. Olyan lélek, akinek sokat kell tapasztalnia az utakon, amelyekből kevesebbet járt be a nőnél is. Talán pont ezért nem járhattak együtt. A nő azzal is tisztában volt, hogy Lorenzo döntéséhez ő maga is hozzájárult azzal, hogy még nem teljesen kiszabadulva egy volt házasságból, nem érezte az időt és a lehetőséget arra elérkezetnek, hogy valakivel, akit nagyon mélyen szeret, összekösse az életét. Megértette Lorenzo döntését a szakításról és elfogadta, mást amúgy sem tehetett. Egyetlen egy dolgot azonban nem tudott elfogadni, azt, ahogyan a szakítás történt, és ahogyan egy út alattomosan odáig vezetett a háta mögött. Azt hitte ő és Lorenzo, nem csak egy szerelmespár, hanem igazi bizalmasai is egymásnak, hiszen éveken át diffúzióban éltek úgyis, hogy nem laktak együtt. Az éteren át is érezték és átadták egymásnak minden rezdülésüket.

A kvantumfizika szerint nem egyszerűen atomok összessége vagyunk, hanem rezgéshullámok. Ezért van az, hogy két ember érezheti egymást akkor is, ha nagyon messze élnek egymástól. Igazán jó bensőséges kapcsolat úgy jöhet létre, hogy a felek mindig érzik a másikban azt a rezgéshullámot, amelyhez igazítani tudják a saját rezgéseiket. A nő már azzal is tisztában volt, hogy a pártalálás akkor sikeres az életben, ha ezt a rezgést kölcsönösen megérzik a felek, és a rezgésben megegyeznek, összehangolják vagy kiegészítik egymáséval egy egésszé.

Lorenzo talán majd egyszer rátalál erre a titokra, mert mindig is megvolt benne a kellő érzékenység, csak az élet adta problémák miatt kevés türelme lett ahhoz, hogy a mélységeit meglássa. Sok ember élte le már így az életét. Sodródott, mint egy aprócska porszem bele egyik kapcsolatból a másikba, elvolt bennük egy darabig, mert alapvető szükségleteit kielégítette a kapcsolódás, de a lelkét, azt nem. Majd egyszer csak arra ébredt, hogy nem tudja ki is ő valójában, és miért van azzal, akivel van. A párkapcsolatok csupán egy robottá tették, és meg kellett felelnie belül és kívül az elvárásoknak. Így ennyi lett a szerepe az életben, és nem több. A nő maga is erre ébredt rá egy napon, és akkor tudatosult benne a vágy, hogy újra megtalálja önmagát, és figyelve a saját hullámaira találja meg a másik rezgéshullámait. Ő megtalálta Lorenzót így, és talán a férfi is őt, de benne még előrébb kerültek a külső dolgok a belsőnél. Nem igazán a kettőjük körülményeivel volt a baj, hanem az érzelmi szintjeik voltak eltérőek. A nő már jól tudta, hogy a boldogsághoz semmi köze a luxus életvitelnek, a sztárvilággal közös partiknak, a jó koktéloknak, a szuper ruháknak és autóknak, mert a boldogság a harmóniában van, és semmi másban. Önmagunkkal és a szeretteinkkel.

Sajnos az ehhez vezető utat már korán elhibázzuk. Amikor fiatal az ember, tele van olyan álmokkal és célokkal, amelyek megvalósításába hatalmas lendülettel kezd. De jönnek a falak, amelyeket nem mindenkinek sikerül megmászni, mert nincsenek meg az átjutás feltételei, vagy olyan gátló tényezőkkel kell megküzdenie, amelyekkel szemben még nem elég erős, mert önmagában bizonytalan. Ha fiatal, és a lelke is, akkor zabolátlan és türelmetlen, és így kudarcokat kudarcokra halmoz, és nem teremtődik meg a belső harmónia. Lorenzo is ilyen fiatal lélek volt, hiába a háta mögött hagyott évtizedek, hiába a sok kudarc, és fájdalom az élete során, nem tanult eleget még, de érzékenysége miatt már képes volt felismerésekre. Hibásnak érezte magát a nő abban, ahogyan a dolgok alakultak, mert nem vigyázott kellő képen a kettőjük egymásra találására. Neki kellett volna, mert ő már tapasztaltabb volt, de mivel a rezgéshullámaik oly erősen kapcsolódtak Lorenzóéval, túlságosan biztonságban érezte a kapcsolatot. A sors pedig közbelépett, talált egy kaput, mert mindig tudja, hogy ha valami valahol megreked, akkor cselekedtetni kell az embereket, hogy megtörténjen az elmozdulás valamilyen formája. Ez a lendület nem mindig jó, sokszor éppen ellenkező végkifejlettet eredményezhet, főleg, ha a környezetből valaki az erős energiáival szándékosan belezavar.

Lorenzo, a szakításkor azt mondta többször is a nőnek, hogy "nagyon rossz lesz"... nem mondta ki, hogy egymás nélkül, de valószínűleg arra gondolt. Rossz is volt, kimondhatatlanul rossz. A nő olykor azt érezte, hogy ez már a halálig tartó rossz, aztán meg kellett ráznia magát, és folytatni mosolyogva az életét. Talán Lorenzo pont így élte meg, de ezt nem tudta a nő, csupán belső hangjai meséltek erről, és az a pár röpke pillanat, amikor a férfi tekintetét láthatta. Sokat gondolkodott azon, ami már egy éven át a művészeti oldalán is történt. Talán jól érezte, és Lorenzo olvasta az írásait, de akkor meg bánta, hogy ismét rosszul cselekedett, hogy oda töltötte fel azokat, amelyek segítségére voltak a szakítás utáni nagy fájdalmában. Nem tudhatta, hogy a férfi egyszer megkeresi és megtalálja őt, és valamiféle ösztönös érzékkel egy komoly kommunikáció alakulhat ki ott közöttük. Mondják, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik. Az elszakadás, és az újra egymásra találás is, ha a sors olyan kegyes.

De volt ebben az egészben valami "csoda" is, az, hogy a nő megérezte Lorenzo lelkét bolyongani az írásai között, és ezzel biztos lett abban, hogy a kvantumfizika szerint tényleg rezgéshullámok vagyunk, és ebben a formában keressük párunkat. Persze azért apró gondolatként ott bujkált benne a fájdalom, a tévedés lehetősége... Egy valami viszont bizonyos lett a számára. Ha e röpke földi létünkben megtaláljuk egymást, bármik is vagyunk az éterben, és összekapcsolódunk a másik felünkkel, majd létrejön egy szoros testi- lelki harmónia, akkor az egy olyan erős kötelék, amelynek elvágását nincs az, az idő mennyiség, amely el tudná felejtetni...










ELENGEDÉS...?


403 nap fájdalom és boldogtalanság után a nő feladni készült az értelmetlen küzdelmet. A szerelem mindent legyőz!- mondták a nagyok és a bölcsek. Valóban! Ez a szerelem a nőt is legyőzte. Megtépte, megtörte a hitét.
Nem tudta biztosan, hiszen csak érezte, de talán Lorenzo volt a verses portáljának a rendszeres látogatója, persze az is lehet, hogy csak azt szerette volna hinni. Az internetes arctalanság mögé sokan rejtőznek, főleg olyanok, akik bátorságukat csak így próbálgatják, a valóság tiszta útjára inkább nem lépve.
Sokszor egészen erősen azt érezte a nő, hogy nem lehet más az, aki üzen, de mivel nem volt teljes és már romlatlan sem a hite, így bujkált benne némi aggodalom. Félt is, hiszen valamiért a sors sok csalódást hozott az életébe. De ha mégis Lorenzo volt, aki üzent, akkor miért így? Miért csak így? Mi volt a célja ezzel az egész játékkal, amelybe a nő simán belement, hiszen azt képzelte általa, hogy Lorenzóval valamiféle összeköttetésben lehet, és ez hol jó volt, hol pedig kegyetlenül fájdalmas a számára, és mégis valami hitet adott.
Annyi minden történt és megváltozott körülötte az elmúlt egy évben. Erősen fájt Lorenzo hiánya, de valahogy sodorták a történések, ami miatt egy picit sem érezte magányosnak az életét.
A szakítás utáni tavasz és a nyár, talán meg sem történt vele. Csak ment és ment, de azt hogy hová és merre, azt maga sem tudta. Sokszor saját könnyei homályosították el az utat, amelyet egy nap alatt végigfutott céltalanul. Azt mondják, hinni kell ahhoz, hogy az ember megtalálja a boldogsághoz vezető utat, és ő ebben a kapcsolatban mindennél jobban hinni akart. A kegyetlenül megtörtént szakítás pedig apróra törte benne a gondosan megteremtett hitet, melyet Lorenzo épített ki az odaadó szeretetével. Valamiért mégsem gyűlölte meg a férfit, és magát vigasztalta azzal, hogy azt képzelte, hogy Lorenzo is áldozat lett a történtekben. Így volt könnyebb megélni az elszakadás okozta fájdalmat és Lorenzo lényének hihetetlen hiányát.
Miután a csalódás teljesen összetörte, az írás lett az egyetlen orvosság a számára. Segítségével már oly sokszor sikerült felállnia a földről. Kiírni mindent magából, a fájdalmat, a csalódást, a vágyat és a szerelmet, amelyet a férfi oly hirtelenséggel elvágott. Írt és sírt, és emlékezett. Ezek az emlékek így az elmúlt több mint egy év után is oly közel voltak hozzá, hogy szinte tapintani tudta a létüket. Még mindig érezte, ahogyan a férfi hosszú karjaival magához ölelte, ahogyan vezetés közben is fogta a kezét, és finom csókokat lehelt rá az utazásaik során, ahogy a motoron féltőn hátranyúlt a lábához és megigazította a nadrágja szárát, ahogyan magához húzta az ágyban és ő pontosan beleilleszkedett az ölébe, ahogyan közel hajolt az arcához, és mélyen a szemébe nézett. Csak vágyott és vágyakozott vissza a múltba, és végtelen fájdalmat érzett, amikor belé sajdult a gondolat, hogy ez az egész ott és akkor, lehet, hogy nem volt igaz és őszinte Lorenzo részéről.
Azt viszont nem értette, hogy miért nem múlik az idővel és a kegyetlen szakítás hatására a vágy a lelkéből és a testéből.
Nem volt féltékeny a nőre, aki elvette Lorenzo figyelmét tőle, sosem cserélt volna vele, csak fájt a reménytelen szerelem, a vágyakozás, fájt az eldoblak, mert már nincs szükségem rád érzése, de mégis ott maradt a szívéből kitéphetetlenül a szerelem, amelyet továbbra is Lorenzo iránt érzett.
Az emlékek közelsége ellenére, az idő egyre gyorsabban múlt felette. Egyre többször vágyott ölelésre, kéz a kézben sétálásra, együtt tévézésre, együtt utazásra valakivel, akinek még csak a körvonalai rajzolódtak ki a vágyaiban. Azonban az, az olthatatlan szerelem, amit a férfi iránt érzett, ezt mindig hátrébb tolta a lelkében.
Tudta azonban, hogy nem élhet tovább így a bizonytalansággal párhuzamosan, amelyet a férfi nyitva hagyott a gondolataiban, a lezáratlan kérdések között, és amelyet talán Lorenzo fokozott, a nő verses oldalán hagyott üzenetekkel. Tudta, hogy tovább kéne lépnie, és jó lenne megtalálni valakit, akivel sikerülhet elnyomni azt a mély érzést, amely oly szorosan és még mindig hűséggel kötötte a férfihez.
Az idő múlásával lett egy háza és egy kötetlenebb élete, amelynek öröméből, már csak egy boldog párkapcsolat hiányzott. Szeretett volna abban hinni, hogy ez az elvágott történet jól végződik majd, és újra Lorenzo kezébe dughatja apró kezét, de a csend és a homály, amely ezt a történést befedte, és a férfi teljes elfordulása tőle, a továbbra is hiányzó beszélgetés, egyre távolabbra vitte ettől az álmától.
A júniusi ragyogó napfényben, arcát az ég felé emelve, halk üzenetet küldött a végtelennek, majd nagy levegőt véve, elindult...







HARC AZ ÖRÖK SZERELEMÉRT...


Ha táplálod a szerelmet, akkor sosem múlik el... A szerelem minden érzés felett álló, mert nem csupán szeretet, hanem olykor megmagyarázhatatlan vágy is, melyet a kölcsönösség elégít ki csupán. Ha úgy érzed, hogy a tiéd ez az érzés, akkor nem elégedsz meg azzal, ha csak te szeretsz, vagy ha csak téged szeretnek, mert ebben az érzésben a viszonzás teremti meg az egyensúlyt.
Ha a másiktól nem kapsz rá megfelelő választ, vagyis nem elég erőset, akkor a szerelem lassan meghal, ha pedig te nem adsz, akkor azért következik be a vége. Akkor hazugság lenne az, hogy a szerelem örök? Nem, nem valótlanság, mert létezik ilyen. Ha tombol benned az érzés, és az a másikban is kölcsönösen, de az élet valamilyen lépése hirtelen elviszi, elveszi tőled, akkor örök marad, csak eljön az idő, amikor más dolgok mögé pakolod. A szívedben hátrább és hátrább kerül, de sosem marad nyomtalan, hiszen a lelkedben ezer és ezer boldog pillanatot, ezer és ezer könnycseppet okozott lenyomatként, melyet az idő fakíthat, de el sosem tüntet. A fakulás nem egyenlő az elmúlásával, csupán egyre távolabbról tudod csak felidézni a szerelem minden gyönyörét, amiért akkor és ott, amikor a tiéd volt, mindent vagy sokat tettél. Hogy beteljesül vagy sem még valaha, az a véletleneken múlik, már semmi máson. Lehetséges, hogy már soha nem lesz lehetőség rá, mert soha nem alakul úgy az életed, meg a másiknak sem, hogy a valóságban újra megtörténjen a "csoda", az egymásra találás.

Táplálnod kell a szerelmet, mert akkor kapsz csak érte pont olyan viszonzást, amilyenre vágysz. Ez egy körfolyamat, amely a vízkörforgásához hasonlítható, és mégis úgy tud perzselni, amikor él, mint a tűz. De ugyanakkor hűs forrás is lehet, a másoktól vagy más okok miatt begyűjtött sebekre. A szerelem egy "különleges gyógynövény", amely gyökeret ver, bimbózik és nyílik, néha hervad, vagy lehullat egy- egy levelet, de képes újra és újra kihajtani, ha megfelelő gonddal, odafigyeléssel fordulsz felé. Ha viszont hosszú időn át elfeledkezel ápolni azt, akkor utólag bármit is teszel, bármennyire is igyekszel, a szerelem fájó kínok között, vagy egy "alattomos kártevő" hatására elpusztul, kiszárad, vagy elbúcsúzik, és egyszerűen csak elköltözik oda, ahol megpróbál újra gyökeret verni, és ahol talán nem hagyják végleg eltávozni a világ mindent felülmúló élményéből, az életedből...







" IGAZÁBÓL SZERELEM"...



Csak állt a tükör előtt, és a világ legbénább emberének érezte magát a nő. Az agyán a már szokásos módon futkároztak át a gondolatok.

- Miért mondott már megint nemet egy másik férfinak? Mire vár? Mit érez ott mélyen legbelül, ami miatt hűségesen vár arra a férfira, aki a legmegdöbbentőbben semmibe vette az érzéseit, ellökte, vagy félre tette...? Lehet, hogy ez az egész már csak egy fantom szerelem?

Lorenzo valahol van és éli a világát. Kihasználja a vágyott lehetőségeket, egy több szempontból is sötét világban, egy hamis lélek mellett, mert szerinte a szerelem úgyis elmúlik. Elmúlik? Ugyan! Ez a szerelem ennyi fájdalom és idő után is él. Már csak az maradt megfejthetetlen titok a nőben, hogy csak benne él e, és ez az egész játszadozás a versei között Lorenzo részéről őszinte e?

A válasz ezekre a kérdésekre, érthetetlen módon nem tudott kitisztulni a fejében sehogy sem, főleg a szakításuk nem normális módja miatt.

Valaki, akit ő Lorenzónak érez, a művészeti honlapján összevissza keveri már régen az amúgy is zavarossá vált érzéseit. Hol vágyat üzen, hol reményt, aztán reménytelenséget, vagy éppen búcsúzik. Egy biztos, hogy az a valaki, jól ismeri őt és a Lorenzo iránti érzelmeit is. De ki és miért játszik ilyen játékot vele? Vajon valóban az általa szeretett férfi az, aki üzenget? Aki válaszol az érzésekre, amelyek nyugtalanítják, és amelyek miatt képtelen a továbblépésre? Ha igen, akkor mire jó ez az egész, így árnyékként, szavak nélkül, és mikor érkezik egy igaz és őszinte valóságos üzenet tőle, hogy ez a folyamatosan köztük vibráló bizonytalanság tisztázódjon? Egyáltalán érkezik valaha?
Iszonyatosan hosszú ideje várta a nő, hogy történjen valami, sugallta a versein és az írásain át, de, nem történt semmi, csak a szokásos sejtelmes jelzések arról, hogy a kezét ott a másik oldalon valaki még szeretné majd fogni. De mikor, és ki? Ősszel? Karácsony estéjén? A gyomra összeszorult és a lelke mindennap zilált, mert félt attól, hogy mégsem Lorenzo az, de attól még jobban, hogy Lorenzo az, és csak játszik vele. Ez az egész olyan volt valóban, mint egy tangó. Eszelősen szerelmes tánc, amelyben hol a nő, hol a férfi kerül fölénybe, de az biztos, hogy a tánc bujaságát és vad románcát nem tudja eltörölni az idő. Ez olykor kemény harccá válik, amelyben a két fél valamit sosem fog igazán leküzdeni, a vágyat és a szenvedélyt egymás iránt.

A történések ott a honlapon egy olyan érzést is sejtetett a nővel, hogy Lorenzo azt várja, hogy a ő tegyen kezdő lépést felé. Volt, hogy rá is szánta magát, de talán pont olyan bizonytalanságot érzett, mint a férfi, ami miatt mégsem tette meg. Folyton ott bujkált benne a kétség, hogy nem Lorenzo az, vagy, hogy nem komoly az itt léte. Az a valaki ott a túloldalon előnyben van vele szemben, mert pontosan tudja, hogy ki ír ezen az oldalon, míg ő csak érzi és reméli. Egy valamiben azonban biztos volt, abban, hogy vannak csodák, amelyek nem anyagiakban nyilvánulnak meg, hanem a szeretet és a szerelem erejében. Lehet, hogy idő és buktatók kellenek hozzá, hogy beteljesüljön, hogy kialakuljon, vagy, hogy értékelődjön, de vannak, és az is biztos, hogy ahhoz hogy kialakulhasson, megszülessen, kell az"igazából szerelem".

Az idő azonban eszeveszett tempóban rohant és egyre többet gondolt a nő arra, hogy lassan az a megmaradt kevés "fiatalság" is eltűnik nyomtalan. Rossz érzés volt átélnie azokat a pillanatokat, órákat, napokat, hónapokat, amelyeket nem élhetett meg együtt és nem pótolhat már be soha azzal a férfival, akit még mindig szívből szeret, Lorenzóval.

Nem tudta, hogy hogyan tovább nélküle, hisz csak toporgás lett az élete egy eltört szerelemben, de azt igen, hogy most már hamarosan történnie kell valaminek, ami igazán boldoggá teszi.
Csak állt a tükör előtt, és nem tudott választ adni arra sem, hogy miért mondott újra nemet, de azt biztosan érezte, hogy még valami ismeretlen oka van annak, hogy nem mondhatott igent...










MESE: UTAZÁS NÉLKÜL...


Ezen a napon is pont úgy mint máskor is, a napfény cinkosan kukucskált be a függöny mögül a szobába. A nő ágyában ült a hajnali csendben. Már mindennapossá vált az életében a kora reggelek nyugodt meditálása. Szánkózás a nyárban, az emlékek közeli, majd egyre távolodó szeretett lankái között. Behunyt szemei mögött egyetlen mosoly és két csillogó barna szem jelent meg ilyenkor. Az a mosoly és az a szempár, amelyet képtelen volt nem látni, és kitörölni a tudatából. A férfinak, akit mindennél jobban utálnia kellett volna kegyetlen tette miatt, annak a férfinak a mosolya és a szemeinek csillogása maradt emlékeinek majd minden pillanata. Heves szívdobogás, erős gyomortáji remegés után, ez a képzeletbeli kép nyugtatva a lelkét elárasztotta valamiféle megmagyarázhatatlan vággyal és szeretettel Lorenzo iránt. Annyiszor fogadta már meg önmagának, hogy törli életének ezt a fájó és homályba veszett szerelmét, de valami megmagyarázhatatlan erő visszatartotta minden próbálkozását. Szerette volna tudni a nő, hogy mi célja a sorsnak azzal, hogy nem hagyja megnyugodni, tovább lépni, és nem értette azt sem, hogy miért nincs olyan, hogy nélküle. Ennyi idő után, sem volt képes az elszenvedett fájdalmak miatt felállni, megrázni magát, és megtalálni a következő állomást. Most csak állt a vonatból kidobva, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, és minden akarata ellenére sem tudott egy újabb vonatra felszállni. Makacsul ragaszkodott ahhoz a vonathoz, ahonnan leszállították, mert úgy érezte, hogy a jegye csak "a vele "utazásra szólhatott már ebben az életben, mert számára nincs több lehetőség. Az igazságtalan kipenderítése a szerelvényről pedig, csak fokozta a keserű bánatát. Vonatok jöttek és mentek körülötte, csábították a
különböző utakra, de ő csak állt és várta azt a vonatot, amelyről akarata ellenére letaszították.
Ezen a reggelen pont úgy ült az ágyában, mint ahogyan a tudatában látta magát állni a vágány közepén. Arra gondolt, hogy azért nem tud a sínekről mozdulni, mert már nem is él. Pedig zajlott valami körülötte. Volt, hogy a boldogság érzete is megérintette néhány pillanatra. A vonatokról egy mese jutott eszébe, amelyet egykor a kisfiának mesélt:

" Volt egy piros mozdony és egy kék. Minden este együtt pihentek meg, majd reggel együtt indultak el a szokásos útjukra. Sosem utaztak egymás mellett, de az útjuk végén mindennap megoszthatták egymással a gondolataikat, és ha csak egy fáradt pillantásra is, de érezhették egymást, és tudták, hogy ott vannak egymásnak, bármi is történjen.

Egy napon a piros mozdonyon több hibát is talált a szerelő. Javíthatatlannak ítélte és arra ösztönözte az üzemben tartóját, hogy ne bajlódjon a javításával, mert úgyis lassan kimegy a divatból, és jobban jár, ha lecseréli egy újabb, praktikusabb darabra... Az üzemeltető kidobatta a piros mozdonyt a roncstelepre. Az meg hirtelen azt sem tudta, hogyan élje tovább így az életét, mert a kék mozdony közelsége volt minden gyógyír és öröm az életében. Magányosan állt, és várt, nem is tehetett mást.
A roncsok amelyek körbevették, olykor megszólították, de fülének egyetlen motorzaj sem volt olyan kedves, mint a kék mozdonyé.

Így állt, és állt az örökkévalóság magányos telepén, míg egy napon új roncsot hoztak mellé. Alig hitt a szemeinek, amikor meglátta, hogy a kék mozdony az.

Mind a kettőjüket erősen megviselte az idő, de nem számított, mert a lelkük abban a pillanatban egymásba fonódott, ahogyan megérezték egymást. A kék mozdony érkeztével megérkezett az életükbe az elveszettnek hitt boldogság is. Ám az örömük csak röpke öröm lehetett. Még ezen a napon úgy döntött a telephely vezetője, hogy a két mozdonyt ideje végleg elküldeni az örök vadászmezőkre, és a fémet, amelyet majd megkopott létükből nyer, új célokra fogja felhasználni. A kék és a piros mozdony ennek ellenére mégis boldog volt, mert életük utolsó perceiben "egymás kezét fogva," örök szerelemben indultak el az utolsó állomásuk felé..."

A felidézett mese újra megerősítette a nőben, hogy az életben az egyik legcsodálatosabb érzés az igaz szerelem, amelyet semmi sem pótolhat a világon, és hihetetlenül szerencsés ember az, akit a sors ezzel az érzéssel megjutalmaz.







A SZERELEM ÁRNYÉKÉBAN...


Klatty! Sms jött a nő telefonjára. Ez a klatty valahogy más volt, mint máskor. Erre a klattyra megdobbant a szíve. Nem csoda, hiszen az sms Lorenzótól jött, aki éppen a nő háza előtt autózott el. A nő hangosan és mohón olvasta az üzenetet: "Gondoltam Rád, mert égett a konyhában a villany. Na jó, nem csak azért.:)" Megremegett a keze és a lelke. Válaszolni... válaszolni gyorsan! Mondogatta magában, de az ujjai annyira remegtek, hogy inkább felhívta a férfit üzenet helyett, hátha még esély lesz a találkozásra. Több mint egy éve nem volt erre Lorenzo. Pár perc múlva már ott is volt az autó a nő háza előtt, pont, mint régen.

A nő úgy érezte ebben a pillanatban, mintha nem szakadt volna meg soha kettőjük között a kapcsolat. Repült ki a férfihoz, mint akkor, amikor még együtt voltak. Megölelték egymást, és az az ölelés olyan megnyugtató volt ennyi idő után. Nem volt harag a nő szívében, csak keserű fájdalom és a férfi elviselhetetlen hiánya, amelyet ez a másfél év sem tudott orvosolni. A sors csak pár percet adott számukra, de ez a pár perc mindent megért a nő számára. Lorenzónak mennie kellett, így ezen a kedden is csak telefonon tudták folytatni a beszélgetést, amelyre a nő heves szívdobogással és türelemmel várakozott.

Annyi mindenről beszélgettek, vágyakról egymás iránt, melyeket az idő nem tudott elhalványítani, az emlékekről, amelyeket képtelenség volt félre rakni, közös képekről, amelyek csak fokozták az egymás iránti vágyat. Úgy érezte a nő, hogy olyan közel voltak és maradtak egymáshoz, ahogyan csak a nagy szerelmekben tud nő és férfi közel lenni. Nem tudta biztosan, hogy mi igaz a férfi érzelmeit illetően, hogy valóban szereti még őt, vagy csak mondja, de azt igen, hogy számára ez az egész még mindig felemelő és túl értékes. Csak itták egymás szavait, amelyből áradt a szeretet, még a számon kérő szavak mögül is.

A férfi bizonytalan még mindig a döntését illetően, és úgy tűnt már felfogja, hogy milyen ocsmányan hagyta magára a nőt. A nő persze, már megint felmentette a tette súlyossága alól, mert tudta, hogy a banya mennyire tudatosan fogta meg Lorenzót. Az, ahogy a férfi elhagyta őt, az a boszorkány hatása volt már, hiszen a jósnővel való munkája előtt, olyan kedves és odaadó férfi volt, akiről csak álmodni lehetett. A nő emlékszik a jósnő agymosós szövegeire, amelyet a férfi sokszor visszamondott az ölelkezéseik szünetében. Azt pedig Lorenzo elbeszéléseiből már tudta, hogy az asszony segítségnyújtása mindig olyan volt, hogy az, akinek segített az a lekötelezettjévé váljon. A "kihasznállak megtévesztve" mentalitás a lételeme volt mindig. A nő félelmetesnek látta kívülről ezt a játékát, hiszen lehet, hogy Lorenzo ebből a kötelékből már soha többé nem tud majd szabadulni. No és ott volt a vallás, amelynek a boszorkány elhivatott követője. Lorenzo állította, hogy nem vesz részt mindenben, minden rituálén sincs ott, és hogy a nagyobbik lányát távol tartja, de ezt nem tudja majd fenntartani, ha még így is van. Neki, mint a boszorkány párjának, előbb-utóbb meg kell felelnie a vallási kör elvárasainak, no meg az asszonyénak, aki a szépséges nagylányát pedig majd húzza magával a vakság, és a mélység általa már kitaposott ösvényein. Lorenzo, mint egy barátnak, mesélt a nőnek a boszorkánnyal kialakított életéről és a közös vállalkozásaikról, de valahogy nem hangzott minden szava valóságosan. Az asszony állítólag új üzletet nyitott, közelebb oda, ahol éltek, mégsem látni sehol az ezoterikus üzlet hirdetését. Egyszerű lehet rá a magyarázat, mert valószínűleg a bérelt házban folytatja ezotériával kapcsolatos tevékenységeit. A selejtes művész világból mindig akad majd munka, hiszen ők az a réteg, akik általában képtelenek a normális életre. A boszorka ebben már kiművelt volt, hiszen rájuk specializálódott.

Azt mondják, hogy a világ kicsi, hiszen a szálak bárhol és bármikor összeérhetnek. Amikor a nő még megpróbálkozott a társkereséssel, akkor akadt az útjába T. P., aki már hosszú évek óta a tévéknél dolgozik. A nő egy bulin vett részt vele, és azon a bulin valahogy szóba került a jósok világa, és többen a boszorka nevét említették. Ő csak hallgatott, hiszen iszonyatosan szégyelli, hogy Lorenzo egy szemfényvesztő nő miatt hagyta el őt, de közben félti a szeretett férfit, aki az eddigi életében, még soha nem döntött jól a párkapcsolatait illetően.

A volt kedvessel folytatott hosszas beszélgetés felborzolta újra a nő vágyait a férfi iránt. Furcsamód pont olyan erős volt még, mint akkor, amikor együtt voltak. Nem talált soha magyarázatot arra a nő, hogy miért szereti azt a férfit még mindig ennyire, aki réges-rég egy másik nőt ölel, egy másik nőt segít. Néha, ha belegondolt abba, hogy Lorenzo mindent megtesz azért, hogy boldoggá tegye a banyát, akkor kirázta a hideg. A boszorkány teste itt ott eléggé torz formájú volt. Vastag combok, széles és lapos nagy fenék, hájacskák fodrozódtak a lapockáján és a hátán, átütve a pólóján, szóval ha Lorenzót nem kaparintotta volna meg, kevés esélye lett volna egy újabb kapcsolatra, miután a férje elhagyta. A legtöbb értelmes férfi egy ilyen nőtől inkább menekül, főleg, ha a foglalkozását megtudja.

A nő mindig nyomozgatott egy kicsit utána. Hajtotta a kíváncsiság, és a védelem ereje, mert Lorenzót védeni akarta az ellen, hogy bajba kerüljön. Így bukkant rá pár bejegyzésre az interneten, amelyet a boszorka akkor tett, amikor a férfit a kettőjük kapcsolatát illetően döntésre késztette. A naplóban volt pár mondat és varázsige, mágia, amelyet minden bizonnyal be is vetett azért, hogy Lorenzo a tenyeréből egyen. A nő sok mindent megérzett úgy a boszorkány érzéseiről és gondolataival kapcsolatban, hogy nem is ismerte őt. Tudta, hogy Lorenzóval addig lesz jó, amíg ő el nem engedi ezt a szerelmet. A kettőjük éterben is folytatódó szerelme küzdelemre sarkalta a boszorkányt, mert a teljesen megszerezni és leigázni érzése hajtotta ebben a játszmában. A nő tisztában volt azzal, hogy minden megfog változni abban a pillanatban, amikor ő egy másik férfi lelkével kapcsolódik össze. A banya meg fogja érezni azt a pillanatot, amikor ez bekövetkezik, és Lorenzo felé akkor a valódi arcát mutatja majd. Ettől féltette a nő Lorenzót, és az ő lelkét, amelyben ott volt elnyomva a kicsit még mindig tudatlan, de igaz ember.

A férfi a telefonbeszélgetésük alatt sokszor elevenítette fel a közös utazásaik emlékeit. Talán már érezte, hogy mennyire szabadon élhetett a nő mellett, és talán már az is tudatosult benne, hogy akkor ők ketten, milyen boldogok voltak, és a boldogság sokkal fontosabb mindennél. A boldogság az az erő és kötelék, ami a jövő támasza az emberek életében. A nőben csak erősödött ez az érzés, és hibáztatta magát, hogy nem kötötte erősebben a férfit, ha erre vágyott, mert most mind a ketten boldogtalanok egymástól távol. Sajnálta Lorenzót, aki saját mohósága áldozatává válik, és ebben a rövid életében sokadjára egy újabb hatalmas csapás kapujában ácsorog...







TISZTA HANGOK...


Jössz a világomba és felborzolod újra és újra a lelkem, eldobott, megtépett szerelmem. Velem vagy itt, sokszor együtt virrasztunk a csillagok és a kelő nap alatt, mégsem hallom a saját szavad, pedig úgy szeretném. Nem tudom, hogy játszol, és csak simogatod velem a saját lelked, vagy igazán tükör e neked az, amit már rég megéreztem és érzek?

Nem merek már vakon hinni, hisz már hittem, és most több sebből vérzek. Bizonyosságra vágyom, lehet, hogy Te is? Legyen minden tiszta végre, nem kell a hamis! Ha azt mondanád, hogy igazán engem szeretsz, karomba vonnálak, s elengedni többé nem tudnálak, és Te is maradni akarnál. Újra megtanulnék, hinni bennünk és benned, s örökké őrizném szerelmedet. Ha azt mondanád, velem voltál igazán boldog, elfelejtenék minden rossz dolgot, ami történt, mert én veled voltam boldog, és még veled lehetnék, ezt pontosan tudom.

Nem mehetek hozzád, mert Te döntöttél egyedül rólunk. Mégis leírom, amit érzek. 309 napja várok Rád szüntelen, és fájok, és félek. Félek, hogy nem látlak többé, s nem hallom már a hangod soha, és fáj, hogy nem látlak és nem hallom a hangod, hiába várlak, hiába hívlak! Nem érzel az éjszakák csendjében, a nappalok rendjében? Vagy igen? Azért vagy itt, mert töltődnöd kell a szerelmemből?
Inkább lépj felém végre, ha még szeretsz! Nálam van az otthonod, hiába is keresed máshol, velem és bennem, csak szándékosan elvesztetted, máig sem értem igazán miért... Ha testünk és lelkünk egyben, úgy lehet majd minden rendben. Az életben soha semmi sem kerek! Ne légy a komoly dolgokban gyerek!

Emlékszel!? A számodért adtam a "szám... om", s bárhogy is történtek utóbb a dolgok, én azt soha meg nem bánom... és nálad maradt, pont, mint a szívem, ugye, nem felejtetted el!?
Ha még sem kellek, mert a szerelmed már "másé", kérlek, ne gyötörj tovább, menj el innen is, fájó szívvel, de elengedlek, s ez a hely lehet, majd mást illet meg! Azt a férfit, aki a lelkemet, lelkével félti, és a szívemet szívével érti. Bárcsak újra Te lennél az!







TUDATHASADÁS, VAGY TEHETETLENSÉG, VAGY...?

A TÖRTÉNET VÉGE?


Jó lett volna tudni, hogy mi van a háttérben, és igazán a férfi fejében, de a nő nem került közelebb a magyarázatokhoz, bármennyire is szeretett volna. Két éve, hogy kutatta és kereste a miérteket, de nem lett tiszta a kép. Nem akarta továbbra sem elfogadni azt az egyszerű magyarázatot, amelyet mások akartak megláttatni vele a történtekből, miszerint a férfi csupán egy kapcsolatszédelgő.

Lorenzo január végén, miután megölelte és megcsókolta őt, újra szörnyű bizonytalanságban hagyta. Nem tett pontot a történetük végére, főleg azért, mert a nő kérdésére, miszerint hozzá jön-e férjül, igennel válaszolt. Miután elment, többé nem adott hírt magáról. Nem küldött se egy emailt, se egy sms-t, és telefonon sem hívta fel a nőt, még azért sem, hogy megmondja, hogy nem gondolta komolyan, és csak egy pillanatnyi reakció volt az az igen a részéről.

Újra tiszta és őszinte szavak nélkül hagyta cserben a volt kedvesét. Csak pillanatnyi elmezavar volt az egész? Vajon igazán szerette a nőt? Egyáltalán az élete során képessé vált az őszinte szeretetre? Tudta valaha is, hogy mit jelent az? Esetleg a boszorkány a karmai között tartotta, és valóban a szolgája lett, amelyből nincs kiút? Ez lenne az életében a mesélt, ,,másfajta" boldogság, és ha ez az, akkor miért jött el a nőhöz? Miért lett a szakítás után tépett és sovány, ha jobb volt a választott út? Csak játszott a nővel? Esetleg, szeretőnek akarta? Lehet, hogy két vasat akart a tűzben tartani? Megbomlott az elméje? Ivott vagy kábítószerezett és összemosódott már a fejében az álom és a valóság? A banya itatta titokban valami bájitallal? Sötét ügyletekbe keveredett? Vagy önző lett, esetleg gyenge? Kérdések, melyekre nem kapott választ a nő továbbra sem, de azt már tudta, hogy végre ki kell ürítenie a tudatából ezeket a kérdéseket, hogy újra tisztává és nyitottá válhasson a lelke is.

Olyan szörnyen ostoba helyzetbe érezte magát, amelybe nem hitte volna, hogy valaha is belekerülhet. Értelmes emberként egy sötét útvesztőben volt, csak azért, mert Lorenzót igaz szívvel szerette.

Ezerszer és ezerszer körbejárta a történetüket, reménykedve, és várva a férfit, akinek képes volt mindent megbocsájtani. Lorenzo mégsem élt a felkínált második lehetőséggel, és nem jött vissza hozzá, pedig minden reggel úgy kelt fel, hogy talán ez lesz az a nap, amikor a férfi betoppan újra az életébe. Napok, hetek és hónapok szálltak el csendben így mellette, és ő rendületlenül csak várt és várt a semmire. De utólag már értette, hogy amikor a férfi nála arról beszélt, hogy azért nem jön vissza hozzá, mert túl nagy fájdalmat okozott neki, akkor csak kifogásokat keresett, az is lehet, hogy önmaga számára is. Mintha csak az időt akarta volna húzni a tetteivel. Veled volt jó, szeretlek, de hoztam egy döntést - mondta, és ehhez a döntéshez lojális volt, de a nőhöz, akit állítólag szeretett, ahhoz egy csöppet sem. Pedig érezhette volna, hogy ha a nő nem tudta volna elfelejteni a fájdalmat, amit neki okozott, akkor nem várt volna rá két évet vágyakozva, hatalmas türelemmel. Lorenzo nem tudta meglátni és megérezni, értékelni ezt a nemes szeretetet, hiszen sem önmagát nem szerette, sem az életét, és így a nőt sem tudta igazán.

Április közepe felé tartott újra az idő. A napsugár olykor már előbújt a felhők háta mögül, s megcirógatta az emberek lelkét. Tavasszal mindig minden újra élni kezd. A fák, a bokrok is nyitogatni készültek apró új díszeiket, a madarak a még hűvös reggelek ellenére is vidám csiviteléssel ébresztették az alvó embereket, mert megkezdődött újra az álmok beteljesítésének időszaka. Csak a nő álmai maradtak ugyanúgy, árván és tétován, hiszen az ő álma Lorenzo volt. De egyre jobban érezte már, hogy a rossz úton jár, és azt is, hogy újra kéne álmodnia az életét. A férfi csendje azt jelentette a számára, hogy a jósnőt választotta a szerelmük helyett, és pont olyan etikátlanul tette a második lehetőség visszautasítását, mint ahogyan a szakítást akkor azon az éjszakán, amikor a forró ölelések után közölte a nővel, hogy el kell engednie a kezét. Talán a banya hatása volt ez is, hiszen jó embernek lenni, maradni, csak jó lélek mellett lehet, de az asszony nem volt több egy ügyeskedő szemfényvesztőnél, nem véletlenül futott jó messzire tőle a volt férje.

Tudta már a nő azt is, hogy hagynia kell a dolgok alakulását úgy, ahogyan azt a sors kereke forgatja, mert Lorenzót nem lehet megmenteni, hiszen tudatlan, és még hosszú tanulóút áll előtte azon az ösvényen, amelyen egy boszorkányt kell végigkísérnie. Sajnálta, hogy a férfi majd akkor ébred fel igazán, amikor már nem lesz lehetősége a visszatérésre.

Látta maga előtt a szerelmét, aki pár év múlva egy apró, bérelt, giccsekkel teli lakás lefüggönyözött szobája előtt ül egy alacsony széken, soványan, kiszolgáltatottan és boldogtalanul. Minden csöngetéskor feltápászkodik majd az orra alatt morgolódva, hogy beengedje a boszorkány újabb áldozatát. Egy kis tálcán kávét és üdítőt szolgál fel annak, és udvariasan cseverészik vele, amíg a jósnő szabaddá válik ismét egy szellemidézésre, rontás levételre, vagy szerelmi kötésre, mert ennyi maradt az életük ,,üzleti" próbálkozásaiból. De, ha egy-egy ilyen napon, amikor ez az üzlet jól megy majd, a banya lök a számára egy kis ajándékot, egy új karkötőt, vagy egy pár remek és divatos cipőt, hogy megvegye a további szolgálatait, és újra és újra lekötelezettjévé tegye. Lorenzo pedig minden erejét összeszedve, hálából a kötelességét teljesíti majd ezen az éjszakán is az asszony hatalmas combjai között fuldokolva. Éjszaka pedig, amikor magára marad majd a csendben, és nem tud aludni, a szíve olyankor összeszorul, és befelé nyeli keserű könnyeit azon töprengve, hogy miért volt gyáva visszatérni és megőrizni az élet gyönyörűségeit, az igaz szerelmet, és azzal együtt a szabadságot.

Buta reményekben és ostoba álmokban, ígéretekben éli le hátralévő életét, amelyet egy határozott fellépésű, de alacsony színvonalú jósnő kántálása teremtett meg a fejében. De az is elképzelhető, hogy szabadságra vágyva, mire már elmenekülne, a teste és a lelke megtépetten, csak úgy bolyong majd a semmiben, mint ahogyan a nőé is tette azt, az elmúlt két év alatt.

A nő már túl sok időt vesztett el egy hiábavaló szerelemben, egyedül, bizonytalanul, és a lelke egyre hangosabban valami változásért kiáltott. Oly sokszor tervezte ezt a két év alatt, de a szerelme a férfi iránt erősebb volt mindennél, amelyen semmi és senki sem tudott változtatni. De már egyre erősebben érezte, hogy jó lenne ölelve és szeretve lenni, megosztani vágyat, szeretetet, örömöt kölcsönösen a valóságban valakivel, és egyszerűen csak élvezni az együttlétet.

A távolban az, akit a szerelmére várva hanyagolt, akinek a közeledését képtelen volt értékelni, az a valaki lehet, hogy szívesen élne Lorenzo által eldobott második lehetőséggel, csak felé kéne végre nyújtania a kezét, vagy egyszerűen és bátran választania, a még elé táruló új utak sokaságából, de most utoljára, és végre jól...







A VALÓSÁG...


Már csak pár nap volt a másfél év elteltéig. A nő fáradtan tekintett a múlt minden egyesmozzanata után. A lelke még mindig ég és föld között bolyongott, gondolatai zavarosak, melyek tisztulásán nem segített sokat a Lorenzóval folytatott, hosszú hónapok utáni telefonos beszélgetése. Valami csodásan simogató melegség azonban átjárta a szívét a férfi hangját újra hallgatva. Bátorságot véve magán, ugyanis egy emailt írt neki, hogy tisztázódjon végre, hogy ki jár és üzen a művészeti oldalán egy éve már az éjjelek, a hajnalok és a nappalok során. A férfi azt mondta a nőnek, hogy nem ő az. Minden összeomlott akkor ott belül benne, az egyetlen reménysugár is, ami ébren tartotta az álmait kettőjük újra egymásra találásáról. Minden pillanat, amíg beszélgettek édes és keserű volt egyben. A nő szíve úgy kalapált, olyan őrült hévvel, mint mindig, amikor a férfi közeledését várta.

Lorenzo azt is mondta, hogy nem tudja megmagyarázni igazán, hogy miért nem volt elég türelme kivárni azt, hogy együtt élhessenek, és tudja, hogy elrontott mindent. Az egész beszélgetés fájdalmát átszőtte a szeretet és a szerelem, amely ennyi idő után is átlebegett a telefonon mindkettőjük lelkébe simulva. Ők ketten annyi szép csodát éltek át együtt, amelyet egy egész élet alatt is lehetetlenség lenne felejteni.

A motorozások, az együtt töltött hosszú hétvégék, a csókok és azok a fantasztikus ölelések, a kéz a kézben összefonódások, és a "de jó, hogy itt vagy velem"érzése olyan fájó hiány lett a nőben, melyet nem biztos, hogy valaha is pótolhat bárki már az életében. Azt hitte, most hogy végre ennyi idő után beszélgettek, most már megnyugszik a lelke, de nem így lett. A beszélgetés után még sokáig sírdogált. Siratta azt a lehetőséget, amelyet már lehet, hogy ketten együtt nem élhetnek meg ebben az életben.

A beszélgetésük után pár nappal a nő újra emlékezett az álmára. Rég volt, amikor ez megtörtént vele. Akkor egy szökőár vitte el mellőle Lorenzót, és ő semmit sem tudott tenni ellene. Ezután az álma után, mindössze másfél hónap elteltével elvette tőle Lorenzót a kelta boszorkány.

A mostani álma csak röpke volt, amelyben a férfit látta motoron megérkezni egy vasútállomásra, abban a községben, ahol a nő szülei éltek. A motoron egy halvány alak ült a háta mögött, és valami kicsi dolog volt még a halvány alak mögött. Ennyi volt csupán az álom, és hamarosan értelmet is kapott ez a kevés és misztikus üzenet. Oly rég nem látta a nő férfit, és úgy vágyott erre a pillanatra, hogy valami erő, mely a világunkban még áthatatlan, segítségére sietve megmutatta számára a szíve kedvesét. A férfi a bájos nagylányával motorozni volt az álmot követő hétvégén, s az ott készült fotók felkerültek egy közösségi oldalra. Ezt az utazást látta meg előre a nő. Amikor a képeket is megnézte Lorenzóról, olyan fájdalmat érzett a mellkasában és a torkában, amelyet talán akkor érzett, amikor pillangó kedvesét meglátogatta betegsége alatt.

Lorenzo ezalatt a másfél év alatt legalább egy évtizedet öregedett. Annyira rosszul esett a nőnek így látni őt, szerelmük alatt még délceg herceget, aki vasparipáján sokszor repült a hozzá egy csókért, mielőtt hazament a bérelt kis lakrészébe, hogy majd beleszakadt a szíve. A férfi arcán ezer és ezer fájdalom hagyott gyűrődést, szeméből végtelen bánat sugárzott, melyet az az édes mosolya sem tudott meg nem láttatni. Azok a szemek a mosoly mögött is csak sírtak. Hogy mit tett az a jósnő a férfival, azt nem lehetett tudni.

Egyet viszont biztosan igen, valamiféle fondorlattal elvette Lorenzótól az igaz szerelmet és azzal együtt a boldogságot. Két ember zuhant a mélybe azért, hogy egy másik győzedelmeskedjen a saját fájdalma felett. A boszorkány volt férjét elszerette egy másik nő, és az ő célja nem lett más, mint ugyanezt tenni bosszúból. Lorenzo megtalált gyengesége a legjobb alkalom volt ehhez.
A történteknek volt egy nagyon elgondolkodtató pontja. A jósnő két keresztneve
megegyezett Lorenzo első feleségének a nevével, és az élete első szerelmének a nevével. A saját nevének monogramja pedig a a boszorkány volt férjének a monogramjával. A nő biztosan érezte, hogy ennek van jelentősége a történtekben, amely nem más volt, csak egy jel, amely óvatosságra intett. De Lorenzo akkor amikor szakított a nővel, akkor sajnos nem látott, nem hallott, és már nem is érzett.

A nő egy valamit már nagyon jól tudott, azt, hogy nincsenek véletlenek.

Lassan kirajzolódott benne a nagy bizonyosság, hogy azért jöttünk erre a világra, hogy hibázzunk, és a hibáinkból tanulva jobbá és még jobbá váljunk. Van akinek hosszabb ez az út, és annyiszor kell bejárnia, ahányszor ugyanazt a hibát elköveti. Lorenzónak az élet apró örömeit kellett újra és újra megtanulnia értékelni, megbecsülni, megőrizni, a nőnek pedig az elengedés elfogadását. Ha létezik újjászületés, és esély arra hogy ők ketten majd egyszer egymásra találjanak, akkor talán végre kiérdemlik ennyi fájdalom után, azt a nagyon vágyott igaz szerelmet és a vele járó boldogságot. De a jövő, az örök ismeretlen...

A nő lelke szépen simult, hónapról hónapra gyógyult rajta a seb, és már azt is tudta, hogy sosem lesz olyan sima, mint az áhított és megkapott szerelmek előtt. A vágyaink olykor másokká tesznek minket, mint amilyenek valójában vagyunk, és nyugtalanítanak, vagy vakká formálnak, ha nem tudjuk saját határaink közé szorítani őket. Valamilyen szinten ő és Lorenzo is ebbe a csapdába esett. A férfi a lelkét is eladta a vágyai eléréséért, és nem csak ő hozott áldozatot a céljaiért, hanem a nőt is erre kényszerítette.

Ősz volt már. Mozdulatlan és változatlan ősz. Az esőcseppek a reggeli csendben újra és újra egy rég elmúlt boldog összebújós időszakról kopogtak le végtelenül hiányzó emlékképeket a nő ablakán. Valami fájdalmas érzés pedig azt súgta neki, hogy Lorenzo már soha többé nem jön el hozzá...







VÁGYAK HÁROM VERZIÓBAN...


Első verzió:

Szállodai szoba, hatalmas eltolható üvegablakok, a tenger felől friss, illatos szellő érkezik, meglebegtetve a függönyöket.

A szoba közepén álló ágy méreteiben illik az üvegtáblákhoz, selyemhuzatú párnákkal van borítva. Az ágyon egy gyönyörű nő, parányi, szintén selyem hálóingben, ami a hasán szét van nyílva, kilátszik a meztelen bőre. Hosszú szárú kristálypohárból kortyolja a pezsgőt, miközben mesél a férfinak. Szavai nyomán életre kap, átalakul a szoba és máris egy sivatagi oázisban érezhetik magunkat, pálmafák alatt, hűs vizű forrás mellett. Olyan ez, mint Seherezádé meséje. A hangja izgató, borzolja a férfi gerincét, nem is bír sokáig a vágyával, ölbe kapja és fulladásig csókolja a nőt...

Második verzió:

A nő lelkében vad táncot járt a vágy és az izgalom. Lassan emelte ajkaihoz a pezsgővel telt poharat és aprókat kortyolt az italból, miközben szinte szuggerálta a férfit, hogy végre meginduljon felé. Az apró hálóing minden gombját szándékosan és szinte észrevétlenül oldotta el, felkínálva magát és a lehetőséget. A szél, mely a tenger felől langyos simogató mozdulatként kúszott át a szobán, kinyújtott és feszülő combjairól teljesen félre lökte a selyem takarót. A holdfényben egy pillanatra megcsillant meztelen bőre, amelyen a férfi forró tekintete hosszasan időzött. A nő szavaival megbabonázta a férfit, aki egyre közelebb és közelebb lépett az ágyhoz, és a törékeny kis lényhez, kinek szemében egyszerre lobogott az óceán zöldön át kéklő vonzása, és a tűz rabul ejtő varázsa...


Harmadik verzió:

Állt és nézte a tengert a férfi a hatalmas üvegajtón keresztül, amely egy apró résnyire nyitva maradt. A lenge szellő utat találva rajta meglengette a függönyöket és a nő haját, miközben a férfi háta mögött állva, átkarolta annak izmoktól feszülő vállát. A kecses kezek tovább siklottak utat találva a vágyak merész vonulatáig, és mikor célt értek, a férfi halk szisszenése és a hatalmas ablakból visszatükröződő látvány, mind kettőjük gerincében elindította a megállíthatatlant. A férfi hirtelen megfordult, és megemelve a nő finom vonalú lábát, egészen a lelkéig hatolt, majd ujjaival gyengéden megfogta a kedves arcot és mámorító ízzel olvadt az apró száj rózsaszínébe...











 
 
0 komment , kategória:  Ilianne  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 38 
2017.01 2017. Február 2017.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 38 db bejegyzés
e év: 360 db bejegyzés
Összes: 4942 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1596
  • e Hét: 3938
  • e Hónap: 22056
  • e Év: 664758
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.