|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
|
|
2020-05-31 17:01:02, vasárnap
|
| |
| |
TRIANONI MAGÁNY 
Stoffán György: TRIANON 100. - AHOGYAN ÉN ÉRZEM...
Stoffán György - 2020.05.18.
Életem legszebb pillanatai, legnagyobb fájdalmai és leginkább gondolkodásra késztető időszakai Erdélyhez és a Felvidékhez kötnek. Édesapám miszlókai származása a Felvidékhez, Kassa környékéhez, édesanyám családjának immár semmivé vált birtokrészei Pozsonyhoz, Horvátjárfaluhoz kötnek. Budai svábként nevelkedtem, de fiatalkoromban néhány erdélyi diákkal volt szerencsém megismerkedni, és jött az első nagy szerelem, a barátságok, a kézfogók, amelyekre meghívtak... az esküvők és a temetések... és soha nem éreztem, hogy külföldön vagyok.
Kassán éppúgy otthon voltam és vagyok, mint Csíkban, Pozsonyligetfalun, Torján vagy Kézdivásárhelyen. És ez ugyanolyan fájdalom, mint amekkora öröm. Mert ez a hazám. Csakhogy... az ember, ha ebben a szemléletben látja a hazáját, akkor bizony sokkal nagyobb fájdalom magyarnak lenni, mint amekkora öröm. Sokkal nagyobb felelősség is és sokkal nagyobb teher is - emiatt.
Mert látja-e valaki azok közül az amúgy lelkes magyarok közül - akik Csíksomlyón a nyeregben a pünkösdi mise alatt rántott húsos zsemléjüket eszegetik, s büszkék arra, hogy évente egyszer megjárják magukat a ,,határon túl" -, amit én látok, hallok, tapasztalok, a havonta megjárt erdélyi, felvidéki útjaimon?
Betérnek-e honfitársaim a romtemplomba, ahol egykor Botticelli ecsetje simogatta a frissen vakolt szentély falát? Van-e borzasztóbb látvány annál, mint amikor a magyar lelkű ember romhalmazok között bolyong, s tudja, hogy ott barokk kastély volt?
Van-e keserűbb dolog, mint végignézni a mezőn, ahol tudva tudom, hogy magyar emberek százai nyugszanak név és mindenféle jelzés nélkül, mert a megszálló hatalom válogatás nélkül ölte halomra őket... (és ilyen névtelen temető bizony akad minden égtájon ebben a Kárpát-hazában...)
Fáj-e minden magyar szíve, amikor az apró gyermek épp csak megszólal, és magyarul köszön, magyarul gondolkodik, s azt hiszi, jó helyre született... s csak négy-öt évesen rémlik fel neki, hogy a haza mindössze a ház, amelyben él, szüleivel, rokonaival?
Látták-e a csonka hon polgárai azt a félelmet, amely az elmúlt száz évben oly sokszor fehérre festette a magyar arcokat, mert ilyen-olyan hivatal, szerv vagy csak egy nacionalista járókelő belekötött... Szembe nézett-e a jó magyar polgár, aki torkaszakadtából üvölti a Székely himnuszt - persze nem rossz szándéktól vezérelve - olyan lelkésszel, pappal, aki magyarsága miatt Ilaván vagy Zsilaván megjárta a poklok poklát? ...
Trianon? Lezárt száz év? Nemzeti összetartozás? Ünnep? NEM! Minden magyarnak száz éve tartó nemzeti gyász, nemzeti megalázottság, pusztító ámokfutás, szörnyű kín ez!
Negyvenöt éve járom a Kárpát-hazát, s amikor beszívom a levegőt, amely éltette rokonaimat a Felvidéken, amely birtokainkon egykor átsuhanó szellőként, esőt hozó viharként nevelte, edzette a termést, amely vitte a körmenetek magyar népénekeinek hangját... belesajdul a szívem. Mert ez a vihar, ez a levegő belemosta a történelem folyamába a mi magyar hazánkat. A magyar szót, a magyar kultúrát, a magyar imát, a magyar dalt... s ami régen büszkeségünk volt, azért száz éve már csak pofonokat, kínokat vagy halált kapunk. Pedig nem követtünk el semmilyen bűnt, amelyért ezt érdemelnénk.
S amikor Erdélyt járom, s látom a múlt romlásnak indult, vagy már lerombolt épületeit, megtapasztalom, hogy a magyar szóért legjobb esetben is köpés, primitív megjegyzés jár, lelkem mélyén kardot rántok. Amikor ezernyi panaszt hallok, amikor látom a rablás nyomait - a lekopaszított hegyoldalakat, a sárba taposott magyar zászlót, a levert ,,Községháza" feliratot, a lefestett helységnévtáblákat, a magyar intézmények és birtokok visszaállamosítását... a tehetetlen düh fog el.
Ám mégsem ezek a legártóbbak, nem ezek a legrosszabb tapasztalataim. Hanem az, amikor a magyar a magyar ellen dolgozik anyagi érdekből, fenyegetettségből, vagy csak egyszerűen bárgyú ostobaságból. Amikor gyermekét idegen nyelvű iskolába íratja, mert akkor jobban érvényesül, amikor legyint, ha valamilyen pusztításról, épületbontásról vagy iskolabezárásról hall... vagy amikor a személyes szabadság megcsonkításába is belenyugszik, mert abból nem lehet baja... Amikor nem mondjuk ki, mi fáj, amikor titkoljuk azoknak a neveit, akik tehettek erről a szenvedésről, s akik ma is tehetnek róla.
Amikor hiszünk a liberális hazudozásnak és feladjuk saját jövőnket, mert - abból nem lehet baj... s amikor a gyásznapot nemzeti összetartozás napjaként emlegetjük, nehogy megsértsük azokat, akik minket száz éve tűzzel és vassal ,,sértegetnek".
Valami tehát nem őszinte. Valami csikorog a gépezetben, az oktatásban, a társadalom nemzeti elkötelezettségében, hitében és identitástudatában. Miközben Bukarest nemzeti ünneppé tette minden román állampolgár számára Trianon gyásznapját, addig Budapest nemzeti összetartozásról beszél, és azt ünnepli június negyedikén. Egy magyarországi politikai párt és az MVSZ pedig apolitikus és meggondolatlan, de eredményt aligha hozó módon, ártva a nemzet idegen főhatalom alatt élő részének, nagy hangon hirdeti, hogy felülvizsgáltatja a trianoni diktátumot. Az efféle olcsó politikai fogások sok esetben többet rontanak a magyarság helyzetén, mint amennyi haszonnal járnának sikerük esetében... hiszen nincs kivel felülvizsgáltatni, és nem is Trianont kellene felülvizsgáltatni, hanem 1947. február 10-ét, azaz, a párizsi békét.
Ám, végre egyet elértünk - ha igaz. A Kárpát-haza minden harangja megszólal június negyedikén.
Harminc éve, amikor a Magyar Keresztény Nemzeti Unió nevében magam kértem Paskai érsektől, hogy e napon legyen megemlékező szentmise a bazilika előtt, és szólhassanak a harangok, Paskai bíboros politikai hangulatkeltésre, nacionalizmusra és irredentizmusra hivatkozva utasította el kérésemet. Ma már szólhatnak a harangok... Igaz, sem Bukarestig, sem Nándorfehérvárig nem hallatszanak el... - talán, ha Pozsonyban, a koronázótemplom harangját meghallják...
Mi magyarok pedig, nem lévén komoly, határozott és erős hangunk, a nemzeti összetartozás napjával egyetemben, szép csendesen kiveszünk Európa népeinek térképéről.
Hiszen amíg örvendezünk, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra jön Bergoglio is, addig a Felvidék maradék magyarjainak nincs magyar püspöke, a csángóknak tilos a magyar pasztoráció, a Szent László alapította váradi egyházmegyét kettévágta a Szentszék, Márton Áront elfelejtette boldoggá avatni Csíksomlyón Róma püspöke, s talán Mindszenty is addig vár a sorára e kérdést illetően, amíg az összes felterjesztett szlovák, román és szerb főpap el nem nyeri a mennyei mércével mérve aligha értékes oltárra emelést.
Száz év ezernyi magyar halottjáról, megaláztatásáról, máig tartó ütlegeléséről való megemlékezés ideje van... ám, a zászlókat ma már nem eresztik félárbocra, s a vitézi rend is jót bálozott e gyászév farsangján...
Ám az égiek valahogy csak elintézték, hogy ne lehessenek tömegrendezvények kettőezer-húsz, június negyedikén, a Kárpát-hazában... Mária országában - se pro se kontra.
Ha szerencsénk lesz, talán módot találunk arra, hogy egy gyászistentiszteleten, gyászmisén részt vehetünk ezen a napon... a magyar nemzet közös gyásznapján, itt a Kárpátok gyűrűjében.
Én pedig továbbra is járom azt a csodálatos Kárpát-hazát, amelyet sváb őseim választottak 1713-ban, de nem a sváb ősök immár muszlimmá vált bajor anyaországa miatt fáj a szívem, hanem azért a kicsi magyar gyermekért, aki - Miszlókán és Zágonban egyaránt -, mosolygó szemecskéivel rám tekint, és magyarul köszönt... Mert száz év alatt a régi gyávaságból, megfelelni akarásból semmit sem tettünk értük! Pedig sokat tehettünk volna...
Nekem ez fáj a legjobban ezen az évfordulón...
Stoffán György: Trianon 100. - ahogyan én érzem...
Link
TRIANONI MAGÁNY 
Írta: Papp Sándor - 2020.05.22.
Kalondai elsőáldozók a II. világháború idején (Fotó: Papp Sándor archívuma)
Egyedül maradtunk. Teljesen. Pedig olyan sokan voltunk valamikor. A város főterén, aztán a falu kultúrházában. Lelkesen, nagy terveket szőve: földreform, úrbéres erdők, saját önkormányzat és határnyitás. Olyan szépen indult minden, mert sokan voltunk, magyarok.
Micsoda fintora a sorsnak, hogy megint zsákfalu lettünk a koronavírus-járvány miatt. Most alig van forgalom, kicsit jól is esne ez a csend, ha nem lenne ennyire síri...
Csak itt-ott hallani a gyerekzsivajt a focipályán, vagy az ófaluban, de már nem magyarul. Szlovákul. Csak szlovákul.
Az újranyitott kocsmateraszon az aktuális öregek még meg-megszólalnak palócul, de már csak egymás között. Ha letelepszik (vagy inkább betelepszik?) közéjük egy a másik fajtából, akkor váltanak, szlovákra, automatikusan.
Igazából nem izgat senkit a határzár, csak a kocsmárost, mert elesett a mély torkú ,,magyarok" pénzétől. Igen-igen, mert ők ,,a magyarok". Mi meg... hát szlovákok, nem?! Hiszen Szlovákiában élünk. Alkalmazkodunk.
Persze anno jó volt, amikor együtt énekelték a szomszéd ,,magyarokkal" meg Attilával a koncerten, hogy ,,ment a hűtlen nehéz fejjel... érzi, hálátlan lett sorsa, keserű könnye arcát mossa... hogy a magyar múltat soha ki nem tépheti szívéből". Csak hát Attila üzenete igazából nem ért célba a hűtleneknél.
Hűtlenek? Nem is tudják, hogy azok. Élet sodorta embermassza mozaikdarabjai. Nem is értik, nem is érzik, hogy elvesztettek valamit. Ők csak alkalmazkodtak, ez a ,,dolguk", az alkalmazkodás. Váltottak, na és?! Nem is fáj annyira, ,,cso?".
Tetszettünk volna megmenteni őket! De mi ezt nem tettük.
Az élőlánc egyik pillanata 2019-ben (Fotó: Papp Sándor)
Nem értük éltünk, hanem belőlük. Nem, nem a szlovák falta fel őket, hanem mi.
Magyarevő szörnyetegek vagyunk! Mindezért nincs isteni megbocsátás.
Végignézek a völgy fölé magasodó dombról, látom a falvainkat, amelyekben 2020-ban a gyermekkorú lakosság esetében a magyar gyermekek aránya 5% körül mozog.
A Losonc vonzáskörzetébe tartozó 15 kis palóc faluról írom mindezt. Még egyszer: a 0-18 éves korosztályban 5% a magyarok aránya!
Ülök a dombtetőn, az idegeneknek eladott akácfaerdőnk ontja illatos virágait a völgy felé, minden olyan szép. Csend van. Síri csend.
Egyedül ülök a csendben, csak Trianon ül a vállamon. Száz tonna elviselhetetlen Trianon.
A faluban egy kutya csahol. A kutyát még érdekli valami, de felénk már a kutya se néz.
Utóirat: Azt mondod, ez egy túl sötét gondolatfüzér? Akkor leírom harmadszor is: A Losonc vonzáskörzetébe tartozó 15 kis palóc falu 0-18 évesek korosztályában a magyarok aránya 5%.
Értitek?! Meghaltunk! Majd írjatok szép gyászbeszédeket rólunk!
Link
Trianon - több szemszögből /Felvidék.ma/
Link
Mi lenne ha Nagy-Magyarország újra megalakulna? | Trianoni békeszerződés 100. évfordulója
Link
A trianoni döntés száz éves apropóján nyílik fotókiállítás
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-30 20:30:35, szombat
|
| |
| |
PÜNKÖSDi KÖSZÖNTŐ 
Pünkösd ünnepére készül a kereszténység. A Pünkösd a szentlélek kiáradásának ünnepe. Húsvét utáni hetedik vasárnapon a Szentlélek tüzes láng nyelvek formájában áradt ki az apostolokra, Jézus tanítványaira.
A Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását vasárnap, a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepli a vallási közösség. Az idei Pünkösd azonban némileg rendhagyó lesz a korábbi években megszokottaktól, például a koronavírus-járvány és a járványellenes intézkedések miatt idén zarándokok nélkül, a kegytemplomban tartják a hagyományos pünkösdszombati csíksomlyói búcsút.
Az apostoloknak egy teljesen új kezdetet jelentett Pünkösd, hiszen ők is be voltak zárkózva a félelemtől. Hozzátette, attól féltek, hogy ők is arra a sorsra jutnak mint mesterük, Jézus. Amikor azonban a Szentlélek eljött, akkor az apostolok új erőre kaptak és bátran kiálltak az emberek elé és beszéltek arról, hogy Jézus feltámadt a hálából és ő a megváltó.
Link
Benedek Elek: PÜNKÖSDI HARANGOK
Olyan szépen cseng a harang,
Mindha nem is harang volna,
hanem ezer harangvirág
Imádságos szava szólna.
Piros pünkösd vasárnapján
Piros rózsa nyil a kertben, 
Kis szivünkben tiszta öröm
Imádsága énekeljen.
Piros pünkösd vasárnapján
Szálljon reánk a szentlélek,
S térde hullva mondjunk hálát
A mindenség Istenének.
Dsida Jenő - PÜNKÖSDI VÁRAKOZÁS
Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő! 
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!
Gerzsenyi Sándor: JÖJJ SZENTLÉLEK!
Szólít a dallam, jöjj, égi Tűz!
Hintsd ránk a fényt, ami bűnt elűz.
Úgy kell ma nékünk a drága Láng!
Bajverte híveid szánva-szánd.
Jöjj, drága Szentlélek, adj új erőt,
Nélküled bűs és szegény a föld.
Szólít az ének, szállj,
szent Galamb! 
Elnémul most minden földi hang.
Tárt szívvel várunk, költözz belénk,
Add vissza nékünk a szép reményt.
Tenélküled létünk a porba hull.
Általad győzünk. Te légy az Úr
Pecznyík Pál: PÜNKÖSD NAPJÁN
Feltámadott Urunk Jézus,
meny honába költözött,
Pünkösd napján: lángnyelvekben
hozzánk ismét földre jött.
Bűnbánókhoz, bűnbocsátó
szeretettel érkezik, 
meg ígérte: velünk marad,
amíg a Föld létezik.
Lelke által, bennünk lakik,
így mi Véle járhatunk,
s utunk végén felragyog majd,
dicsőséges új napunk!
Reményik Sándor: PÜNKÖSDI SZOMORÚSÁG
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém. 
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...
Áldott Pünkösdi Ünnepeket!
Link
Békés, szép Pünkösdi Ünnepeket kivánok - Videó
Link
PÜNKÖSD köszöntő
/Egy csokor virággal, főként pünkösdi rózsával és Mozattal - A Varázsfuvola egy részletével - köszöntsük a Pünkösdöt/
Link
PIROS PÜNKÖSD NAPJÁN - Kalmár Magda
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Húsvét - Pünkösd |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-29 22:31:00, péntek
|
| |
| |
EBBEN AZ ORSZÁGBAN... 
Ebben az országban bármi elképzelhető, és annak ellenkezője is.
Ebben az országban szabadon lehet 3 millió kormánypárti szavazót akasztással fenyegetni. A hatóság nem tesz semmit.
Ebben az országban azok kapnak 100 milliós kártérítést, akik 2000 órát lógnak az iskolából, a többi iskolatársat pedig zaklatják, egyes “károsultak" pedig nemes egyszerűséggel a folyosóra sz@rnak. A kislányokat megerőszakolással fenyegetik. Ezért ma 100 millió forint kártérítés jár az elkövetőknek.
Ebben az országban le lehet mészárolni késsel két fiatalt fényes nappal gond nélkül a fővárosban a Deák tér közelében, mindezt úgy, hogy a főpolgármester egy szót sem szól. Ha a kormány szigorítani akar, akkor pedig diktatúrát kiáltanak, miközben szélsőséges antifasiszták a gyilkosoknak adnak igazat, ezzel is biztatva a kisebbséget, hogy tovább gyilkoljanak. A hatóságok hallgatnak.
Ebben az országban liberális politikusok gond nélkül fenyegethetik a más pártra szavazókat lámpavassal. A hatóság nem tesz semmit, nem lép.
Ebben az országban egy elítélt bűnöző még az Ügyvédi Kamara tagja lehet, akit közben a VII. kerület DK-s polgármestere több tízmilliós szerződéssel kínál meg. Akit ráadásul 2019 októberében a választók mandátumhoz is juttattak. A bűnözőnek szavazat jár.
Ebben az országban egy polgármester nyíltan lophat Kispesten, egy tévé felfedi a teljes maffiaszövetséget, a hatóságok pedig nem tesznek semmit (állítólag nyomoznak). A polgármester jutalma fővárosi megbízatás, egyenesen a főpolgármestertől.
Ebben az országban a bűnözők kapnak kártérítést. Átlagban évente 1 millió jár nekik. Nem süt be a nap, rossz körülmények között ülnek a börtönben az erőszaktevők, a gyilkosok, a tolvajok, a gazemberek. Jutalom: sokmillió forint.
Ebben az országban egy liberális énekes bátran lámpavasra kívánhatja a másként gondolkodókat, a hatóság sehol, senki sem tesz semmit.
Ebben az országban bátran garázdálkodhatnak olyan külföldről finanszírozott álcivil szervezetek, amelyek összeugrasztják a magyart a magyarral. A számlát pedig mindig a kormány, és mi, állampolgárok fizetjük.
Ebben az országban bátran szabad gyűlölködni, kiabálni, megszentségteleníteni a törvényhozás épületét, rongálni, kormánypárti irodák ablakait betörni, de nem kell aggódni, a bíróság úgyis megoldja “okosba".
Ebben az országban folyamatosan a többségi társadalom érdekei sérülnek. Ha szólni merünk, lerasszistáznak, lenáciznak minket.
Ebben az országban bátran lehet Jézust fattyúnak nevezni.
Ebben az országban következmények nélkül lehet a keresztényeket kiirtással fenyegetni.
Ebben az országban szabadon lehet Jézust, és a keresztényeket szidni, de ha ez a többségnek nem tetszik, és elmondjuk a véleményünket, mi vagyunk a rasszisták, antiszemiták, kirekesztők
Ebben az országban azokat tiltják ki a közösségi médiákból, akik a többséget képviselik.
Ebben az országban szabadon uralkodhatnak, követelőzhetnek mindenféle kisebbségek, de közben a többséget senki sem hallgatja meg.
Ebben az országban nyíltan vonulhatnak fel sátánista pedofilok, a még egészséges lelkületű gyermekeknek súlyos lelki sérüléseket okozó melegek. A gyermekvédelmi törvényeket senki sem tartja be, és senki sem tartatja be.
Ebben az országban a melegek nyugodtan vonulgathatnak, és sértegethetik a többségi társadalom kultúráját, vallását, identitását, de ha mi mondunk róluk egy szót, azonnal kitiltanak a közösségi médiából.
Ebben az országban a bíróság a bűnösöknek ítél meg kártérítést.
Ebben az országban egy gyilkosságot 10 évvel meg lehet úszni. És milliós jutalommal szabadulsz.
Ebben az országban a kisebbség nyomja el a többséget, pedig nem is ők kormányoznak.
Ebben az országban mindenki aggódik az állatokért, de az abortusz miatt az ártatlan, élni akaró gyermekéletek kioltásának tízezrei miatt szinte senki sem kiált fel. Az egyház hallgat. A hatóságok hallgatnak, hiszen jogszerű a gyilkosság.
Ebben az országban nagyon el van rontva valami.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hazánk - otthonunk |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-29 20:00:43, péntek
|
| |
| |
EGY NAGYON ÉRDEKES TÖRTÉNET
A következő elmefuttatást az Egyesült Államokban élő barátunk küldte, gondolom hisz a számmisztikában. Az adatok egy részét ellenőriztem, pontosak. A személyek, akiknek sorsa hihetetlenül párhuzamosan alakult.
Kérj meg egy történelemtanárt magyarázza meg a következőket:
(Lássuk tudja-e?)
Abraham Lincolnt a kongresszus 1846-ban választotta meg.
Kennedy-t 1946-ban választotta meg a kongresszus.
Elnökké választották 1860-ban.
Elnökké választották 1960-ban.
Mindketten harcoltak Az emberi jogokért.
Mindkettőjük feleségének volt egy abortusza, míg a Fehérházban voltak.
Mindkettőjüket pénteken ölték meg.
Mindkettőjüket fejbe lőttek.
És innen lesz misztérikus a történet!
A Lincoln titkárnőjének a vezetékneve Kennedy volt!
Kennedy titkárnőjét Lincoln-nak hívták!
Mindkettőjüket egy Johnson nevű ember iktatta be, és mindkettőjüket a déliek ölték meg.
Andrew Johnson, aki beiktatta Lincolnt, 1808-ban született.
Lyndon Johnson, aki Kennedyt iktatta lehet, 1908-ban született.
John Wilkes Booth, aki megölte Lincolnt 1839-ben született.
Lee Harvey Oswald, aki megölte Kennedyt 1939-ben.
Mindkét gyilkos használta Mindhárom nevet, mely ismert és gyakori volt az észak-amerikai kultúrában.
Mindkét név betűinek összege: 15!
És most kapaszkodj meg a székedben:
Lincolnt a Ford Színházban lőttek le?
Kennedyt egy Lincolnban, melyet a ford cég gyártott!
Booth-ot és Oswald-ot megölték az ítélethozatal előtt.
És végül, hogy még hihetetlenebb legyen a történet:
Egy héttel azelőtt hogy megölték Lincolnt Monroe-ban volt.
Kennedy egy héttel a gyilkosság előtt Marilyn Monroe-val volt ott!
Égnek áll a hajad, igaz?
Ezek után higgyünk a számmisztikában?
Talán ez az egyetlen történelmi lecke, amit senki sem fog Unni elolvasni!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Híres emberek-jeles napok-évfo |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-26 22:30:01, kedd
|
| |
| |
SZEICZ JÁNOS DR. VERSEI
Dr. Szeicz János /Cri Amer/ : az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológia szakán végzett, projektmanager Bécsben /1981. szeptember 20. - 1986./, jelenleg nyugdíjas, nyugdijasként a Medicorban dolgozott, Budapesten él.
amer blogja
Link
AKKOR ÍRJ VERSET
Amikor a lelkedet
öli az indulat,
és elvadult ösztönöd
bosszú után kutat,
amikor már a sírás
könnyekkel nem segít,
ködös ismeretlenek
mélye felé repít
a túláradó, égető harag,
akkor írhatsz verset,
mert akkor őszinte vagy.
Amikor a szívedet
szeretet borítja,
és vágyadat a lelked
már nehezen hordja,
amikor az imádba
foglalod a nevét,
és órákig szótlanul
bámulod a szemét,
szólnál, de ajkadról szó nem fakad,
akkor írjál verset,
mert akkor őszinte vagy.
AKKOR IS SZEPTEMBER
C'est en szeptembre...
e dal jár fejembe napok óta.
Becaud dalából kel az emlék,
egy párizsi ősz varázslata.
Bár szeptember volt,
még simogatott az őszi nap,
s mi álmodozva néztük, ahogy
egy levelet a szellő fölkap.
Már szeptember volt,
a tájtól éppen elköszönt a nyár, 
de a Luxembourg kert fái közt
még sétált sok szerelmes pár.
Szép szeptember volt,
fény játszott a dús kertnek ölén.
Tudtam Veled c'est beau la vie,
de sárgult már néhány levél.
Most szeptember van,
és hűvös már az őszi hajnal,
egy csodás párizsi őszre
emlékezem Becaud dalával.
ALKONY
Nézem a pihenni térő napot.
Aranyló arca bíborra változik,
sok apró felhőcsomó az égen
búcsú sugarától lángolva izzik.
A végső perc varázsát csodálom.
Az elmúlásban is sziporkázó fényt
szóró alkonyi parázs nagyságát,
s a bukásban is tökéletes lényt.
Ehhez méltó búcsúzásra vágyom!
Agyamban és szívem reaktorában
sűrített tudást és indulatot
megmutassam egy végső sugárban.
De éveimnek múló porára
visszanézve, mint csúcsot érő vándor,
látom, a megtett út meddő, rögös,
melyen nem érhetek célt alkonyatkor.
AZON A NYÁRI DÉLUTÁN
Hagytam, hogy rám simuljon az ég
azon a nyári délután
és feledtem ünnepi csendjében
létem bánatát.
Feledtem bolyongásaim, vágyam
egy otthon után,
s megalázott titkaim mélyen
magamba zártam.
Egy asszonyt néztem,
túl az ég-ködén, emlék formálta
visszfényes valót
azon a nyári délután,
és a nap megállt az égen,
hogy fénykoszorút fonjon
köré.
ÁLMODBAN MEGLÁTOGATLAK
Álmodban néha majd meglátogatlak,
mint régi jó barát jövök,
szép csendesen, léptem oly nesztelen lesz,
mint kertbe surranó ködök.
Árnyék leszek, és átölellek lágyan,
miként tájat a néma éj,
csak nézem arcodon az ifjúságod,
óvó figyelmemtől ne félj.
Míg szemedben az édes álom úszik,
én dús pilláid szép ívét
csodálom, az idő múltán tűnődve.
Nem oltja az szívem hevét.
Nézlek, amíg szépségeddel betelten
szavak nélkül tovább megyek,
reménykedem, álmodból tán fölrezzensz,
és kérsz, maradjak ott veled.
ÁLOMBÓL RIADVA 
(staccato)
Félelemtől borzasan riadok álmomból...
mint bányában, ha kialszik a lámpa,
oly kormos-sötét künn az éj.
Nyomaszt a jövőtlen jövő réme!
Az élet elhagy, mint régi ruhát
a gyorsan változó hűtlen divat,
s az emberek is oly gyorsan felednek.
Ki tegnap még komoly szavakkal
tanított és intett, néha verset írt,
holnap a feledés bugyrába merül,
pedig még él.
Félelmetes a múló idő,
s hogy mily gyorsan fogynak a barátok.
Nem a vénség rémít,
hanem a mindent ellepő magány.
Elvették munkámat, s hitemet,
most várják, agyamat lepje be a por,
peregjen rá az idő homokja,
mely múltamat és boldogságom lopja.
Dolgozva szakmai csúcsokra léptem,
gyermeket neveltem, ápoltam beteget,
akit eltemettem...
ÁRNYÉKSZERELEM
Tél topog az ablakom alatt,
Kékekkel játszó hóvilág.
Én ágyamon fekszem hanyatt,
S idézem árnyad vonalát.
A köd ráfeküdt a földre,
Hóillatú a szürke táj.
Elmém ráhajlik a csöndre,
Lelkem magánya már nem fáj.
Megfagyott, mint víz a télben,
Mint egy árva, dermedt madár,
Nyúl feléd a lila fényben,
Öleli az üres ruhád.
Nem vagy itt két éve már.
Hideg föld őriz örökre.
De lelkem mégis visszavár
Legalább egy álom-létre.
Melyben a semmit ölelem
Finoman, mint hó a tájat.
Jégkristály ez a szerelem,
Nincs tavasz, amire várhat.
Künn csikordul egy hólapát,
Elmém az álomból riad.
A zaj elűzi a csodát,
És elszáll véle édes árnyad.
Marad a csönd, a téli táj,
Az emlékbe fagyott magány,
Mely nélküled most újra fáj,
Vágyam elhal a tél fagyán.
ÁTÖLEL A MAGÁNY
Oly távol jársz,
az érintésed emlék már,
veled az élet múlott el,
s elszállt a fény,
minden remény,
szavamra most a csend felel.
A régi nyár
aranyló fénye nem ragyog,
szemed tüzével nem hevít.
Emlék ölel,
lágyan száll el,
s magányom mindent elborít.
Maradj velem,
hiszen a tél már oly közel,
gyújtsd meg még egyszer hajnalom,
emléked még
bennem úgy ég,
mint lappangó parázs halom.
Az éveim
fogynak és búcsút intenek,
csak álmaimat őrzöm meg
a papíron,
hogy maradjon
emlék ez a fakó szöveg...
BENNEM ÉLSZ
Az égen szürke fellegek futnak,
a sápadt hold a csillagokra vár,
addig bujkál a felhőlepelben,
amíg a földet éj borítja már.
Nappal szilaj színei a tájnak
fáradtnak tűnnek az alkonyatban,
mint a kopott életem, fakulnak,
s szürkülnek az emlékek agyamban.
Ahogy távoli dal csendes estén,
vagy pihenni térő szárnysuhogás,
úgy hull rám az édes, fájó emlék,
úgy fakad fel, mint egy hegyi forrás.
Elengedtelek, és mégis itt vagy,
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.
Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.
A CSEND EMLÉKE...
Körülvesz néma új világod
amelyben végtelen a csend.
Ajkad többé nem nyílhat szóra,
örök hallgatás lett a rend.
Kettőnk helyett is én beszélek,
lesem a gondolatodat.
Jelez nekem a pillantásod,
figyelnem kell az ujjadat.
E jelzéseket már ismerem,
segít a közös képzelet.
Nem zárja be e néma fal
az együtt töltött éveket.
Kedvesem, én szeretlek így is,
neked ezt szavakkal mondom el,
s te válaszolsz egy pillantással,
szerelmes szíved így felel.
Elmentél tőlem három éve,
csendedre így emlékezem.
Nem választhat el tőlem semmi,
szeretlek néma kedvesem.
A CSÖND EMLÉKEI
Nincs körülöttem más,
csak az áldott csönd.
Befelé nézek, ott
mi maradt még:
limlom életmaradék,
valójukban semmire sem jók.
Egykedvű elszámolás,
sem önsajnálat, sem szánalom.
Emlékek, tárgyak, elcsöndesült nappalok:
a körtefa bölcs, öreg lombja az udvaron;
a frissen felmosott padló
hűs illata nyári délután;
az éjszakai kószálások kísérői:
a belülről hallott zenék;
a régi csöndes esők alatt,
az útszéli árokban, a híd alá úszó
cseppek alkotta kupolák.
DALLÁ NŐTT HIÁNYA
Akkor éjjel bús ösvényt tapostam,
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.
Az éj sötét falat emelt elém,
felhőlepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.
El sem köszönt, csak némán elhagyott
a leány, ki több volt, mint barát,
új utak hívták, vagy csak menekült,
nem tudom feledni szeme sugarát.
Ilyen, akit egy angyal eltiport,
sorsára hagy kegyetlenül,,
múzsám neve elszáradt nyelvemen,
helyén az átok szava gyűlt.
Csak mentem és az éji szél ölelt,
köpenyt reám ködökből szőtt,
míg lelkemen a magány vesztegelt,
bennem hiánya dallá nőtt.
DIDERGŐ LÉLEKKEL
Nyomaszt a téli köd,
a fákról dér pereg
s már a hó is szállong,
a lelkem didereg
itt Magyarországon.
Ezer éve várunk
Európa küszöbén
bebocsáttatásra,
s nyeglén hivatkozunk
zavaros múltunkra.
Annyira szeretnénk
végre másként élni,
kutatjuk kik vagyunk,
mit kell másképp tenni?
Változni akarunk!
De veszteségeink
elménkbe égették
népünk dacos gőgjét,
keresztények rendjét,
és pogány Koppányét.
De jó lenne végre
tisztes méltósággal
igaz szókat szólni,
és tiszta tudattal
szebb jövőben hinni.
De nyomasztó a köd,
a fákról dér pereg
s már a hó is szállong,
a lelkem didereg
még Magyarországon.
EGY KÖNNYCSEPP SZEMEMBEN
Egy könnycseppel szememben
iszom a hajnali csöndet,
idézem álmomat.
Befed egy nő keze,
karjában végre csönd lett,
megpihent szívem,
és zaklatott agyam.
Éreztem, az asszony élet,
és nagyon kell,
mert őröl a magány,
s az idő halálra érlel.
Éveim, mondjátok, hová lettek?
Mondjátok el, mi az élet!
Én nem tudom, visszahúz az emlék,
az új érzésektől félek.
Félek a hazug,
hamis mosolytól,
mellyel ellökik szívemet,
játékból,
lányosan mórikálva,
hogy el ne vegyék kedvemet
a folytatástól,
amelyben élvezik,
ahogy a szegény eldobottat
a porból felveszem,
és a kezükbe teszem.
Nem tudom kinek, s hogyan mondjam el,
nekem ez férfi módra fáj,
így hal el a szó, törik meg a váll,
és végleg bezárul a száj.
(Nézem a szemedet,
rád bízhatom e szívemet?
Kérlek oltsd el
régen tikkasztó szomjamat,
fonódjon össze két karunk,
mert
EGYSZER ÉLTEM...
Csillag-kazalban, a fejem fölött,
a régi csillagot kerestem,
melyet bámultunk együtt, hajnalig,
régen-volt, gyönyörű szerelmem.
Énekem, mint mélyről szakadt sóhaj,
lelkemnek lázait idézi,
mint álmot, melyet őrzök, mert szökik,
múlt szerelmeimet kíséri.
Tudom, ábránd ez csupán, de őrzöm,
évek redőivel így játszhatok,
s bár öncsalás, vigasztaló látszat,
mégis kagylóként őrzött titok,
hogy várok rá, nagyon, de nem jöhet,
s mint éjszaka az álom, kerül,
megfoghatatlan már sziromkeze,
múlt emléke, ködben elmerül.
Milyen az élet, mindegy már nekem,
fagyos csillag vagyok, kihűltem,
hogyan ér véget az sem érdekel,
voltam, s emlékszem: egyszer éltem.
ELMÚLÁS
Sem ember, sem ég
áldását nem adja rám.
Bűneimet magamnak kell
föloldani. Nem mérlegelek:
azt hiszem, ember vagyok,
amíg létemet tudom,
körülöttem a világ, nekem.
Amikor elmúlok, nekem múlik el
csak, és emlékem mellett
nem hajlik el a fény, hiszen
semmiség, amit benne meghagyok,
kósza lélek milliárdok között
egy, mint a többi Egy, különös
és hasonlatos; istenek serege
között, az örök tétlenségben.
Meddig és ki hoz majd
a síromra virágot.
EMLÉKED ÖRÖK...
Az égen szürke fellegek futnak,
a sápadt hold a csillagokra vár,
addig bujkál a felhőlepelben,
amíg a földet éj borítja már.
Nappal szilaj színei a tájnak
fáradtnak tűnnek az alkonyatban,
mint a kopott életem, fakulnak,
s szürkülnek az emlékek agyamban.
Ahogy távoli dal csendes estén,
vagy pihenni térő szárnysuhogás,
úgy hull rám az édes, fájó emlék,
úgy fakad fel, mint egy hegyi forrás.
Elengedtelek, és mégis itt vagy,
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.
Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.
ESTELEDIK...
Az alkonyt hívtam, s ím, leszállt,
az ég azúr és lángpiros,
mesél a néma pillanat,
mi az mi volt, és mi a most.
Szomjazlak, mint a fényeket,
melyből fénydómot építek,
angyalnak házat, csak neked,
de fönn csak egy felhő lebeg.
A felhők is fátylasodnak,
az alkony feldobja habját,
megnyúlt árnyék lett a társam,
a hold feltűnt az ég alján.
ÉLTETŐ EMLÉK
Nyár volt, gondfelejtő délután,
Míg fénylő csend simult reánk,
Nesztelen, mint a napsugár, egy
Cupido lebbent át a szobán.
Szomorú arcodra szelíd szép
Mosolyt hintett a fénnyel ő.
Szerelemmel áldott lett a csend,
S egy pillanatra megállt az idő.
Amint ruhád puha fodra
Köréd simult igézőn, tova
Szállt a pillanat, ám egyé vált
Két egymásra váró gondolat.
S itt vagy éltetőn magamban,
Csontjaim puha hártyáin,
Izmaiban és bőröm hámján,
S véremmé váltál oldhatatlan.
FEBRUÁRI HANGULAT
Hideg a szél, a föld újra fázik,
takaróját a tavasz ellopta,
belopódzott, de már elenyészik,
reményét csalfán kínálta.
A bolyhos, vastag fellegekben
már újra gyűlik a holnapi hó,
s a világot ismét elborítja
a puha, fehér takaró.
A tavon pattogva hízik a jég,
és kopasz ágakkal a parti fák
karmolják a nehéz felleget,
a rügyek tavaszukat várták.
Tejszínű köd kúszik a tájra,
s furcsa formát vesznek fel a tárgyak,
egyre szűkülő látóhatárban
úsznak ismeretlen árnyak.
A téli világ zordan fogva tart,
nem látlak téged köd börtönéből.
Egyedül maradtam. Talán végleg
eltűntél életemből.
HA TÜKÖRBE NÉZEL
Este, mikor tükrödbe nézel,
hogy fésűvel megbontsd hajad,
és egyedül hajolsz tükröd fölé,
milyennek látod magad?
A selymesen dús fürtök fényesen
hullanak szép homlokodra?
Lobog szemedben mély, forró parázs,
s égett e csók ajkaidra?
Ha nem tetszik csalfa tükröd képe,
akkor mélyen nézz szemembe,
s megláthatod benne való magad.
Hűségesebb tükröd lehetne!
Mert szememben álmaimat látod,
ábrándokból alkottalak.
Elsimítom hajad homlokodról,
tükrödként jobban lássalak.
Sejtjeimbe égetem a képed,
már nem tükör, hanem varázs,
mert lelkem kelyhe nyílik meg neked,
melyben e kép, égő parázs.
Hisz a dallam te vagy verseimben,
lelkemben új dimenzió.
Szavam tudom, visszhangtalan marad,
kárpótol ez a vízió.
HIÁNYZOL
Hiányzol,
már párnám sem őrzi illatod,
kívánlak,
a lelkedet, az örökkévalót,
a testetlent,
az élet határán megnyílót, 
a végtelent,
a lelkem fájón hiányzó felét,
kívánom
tudva, az már a léten túli lét.
IDÉZŐ
Hátra levő
Életemben
Tőled távol
Veled élek.
Gondterelő
Nappalokban
Útjaidra
Elkísérlek.
Múltidéző . . . . . . . . . . . . . . 
Csöndes álmok
Éjszakánként
Megidéznek.
Árnyékok közt
Bandukolva
Volt élőknek
Elmeséllek.
ISTEN FIZESSE MEG
Az útkereszteződésben állva,
a szürke szmogon át,
látok egy szomorú koldusasszonyt,
- van negyvenéves már -
aki téli ködben dideregve
alamizsnára vár.
A falhoz lapulva félénken áll,
szemében könny remeg,
- leginkább eltűnne szégyenében -
szája halk szót rebeg,
amikor pénzt raknak kis kezébe:
Isten fizesse meg!
Még ruhája és az arca tiszta,
- tükre boldog múltnak -
gondolatai egy régi élet
emlékébe hullnak,
melynek édes képei a gondtól
egyre csak fakulnak.
Csak állok és komoran nézem őt,
korunk jelképe lett.
A szegénység, mint a szmog, ránk borult,
s hogy ez való lehet,
arról sok ember tehet, s nekik az
Isten fizesse meg!
A falhoz lapulva félénken áll,
szemében könny remeg,
- leginkább eltűnnék szégyenemben -
szája halk szót rebeg,
amikor pénzt rakok kis kezébe:
Isten fizesse meg!
IZZOTT A NYÁR
Izzott a nyár amikor megálmodtam:
Kószáltam reményes szívvel a mezőn
Élveztem az akácok méz illatát.
És nyár volt, amikor megtaláltam Őt.
A boldog percet kivárta életem.
Felejteni Őt, ha lennének is még
Csodára váró reményes éveim,
Megcsalva magam, Ellene vétenék.
Amíg éltemben megtart kimért időm,
Jönnek még izzó új nyarak s bár hullnak
A lombot emésztő őszi avarba,
Lelkem kelyhében megőrzöm őt.
JÓ REGGELT!
Ma boldog s gondtalan volt ébredésem,
a friss levegőt habzsolva veszem,
nyújtóztatom gerincemet vidáman,
jó reggelt, vakkant rám hű ebem.
Fák fürdenek házunk előtt a fényben,
hallom dalolni a sok levelet.
Jó reggelt - cinkosan kacsint a nap rám,
muskátlink is vidáman integet.
Most boldog vagyok, szinte hihetetlen!
Jó reggelt kedves nagyvilág neked!
Vidám dalom fakad a friss örömből,
új nap, új élet, így köszöntelek.
Jó reggelt, most mindenkinek jó reggelt!
Még harmatos a kert ahol megyek,
az égen közben bámulom a kéket,
csodás világ! Ma jó kedvű leszek!
KARÁCSONY ÉJSZAKÁJÁN
Karácsony éjszakáján
kint minden szűz tiszta hó,
még a csend is halkan jár.
Az ünnep oly megható
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
szél suhan a kék havon,
s a mesék ködfátyolán
át, kísért gyermekkorom
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
kertünkben mesefa áll,
rajta hóruha, puhán.
Gondolatom a múltba száll
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
csillaggombot hord a tél,
ködből szőtt égi subán.
Lelkemben a gyermek él
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
lomha felhők közt bujkál
a hold, s az emlék szárnyán,
anyácskám újra dajkál
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
ünnepi fény világol
az illatos fenyőfán,
anyácska nekem dúdol
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
szeretet fénye lobog
a karácsonyfa gyertyán.
Anya! Nem
KARÁCSONYI TÁJ
Hófödte fenyvesek között
szél jégcsapon zenél,
fagy úrfi vad dühe elől
kék ködbe bújt a tél.
Hópelyhek sűrű függönye
mögött bujkál a táj,
egy lompos farkú rókapár
hóba barlangot váj.
Halk dobogással fut a ló
lágyan siklik a szán,
dolmányos varjú őrködik
vetés nyugodt álmán.
A völgy ölében csendesen
piciny falucska áll,
melynek öreg templomából
harang zengése száll.
Régi karácsony hangja szól
a harang dallamán,
szeretet van minden szívben
ezen az éjszakán.
A KEZED
A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.
Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.
LÁTLAK!
Ez vétkem, a szerelem büntetése
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolság őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan rendje;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok körtánca;
A sejtmagok önfeledt osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...
Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.
LELKEMIG ÉR A TÉL
Titkokat hord a téli szél
elsuttogja az éjnek,
borzong a ködbe ájult táj,
felhők felhőket űznek.
Szobámban meghitt lámpafény
dereng az esti órán,
párolgó illatos tea
félkész versemmel vár rám.
Utolsó álmát álmodom
most már az ifjúságnak.
Még izzó tüzet keresek,
s nyomát lelem hamvának.
A tél már lelkemig elért.
Érte mégis ég vágyam,
érte, kit alig ismerek
mégis szívembe zártam.
Fagy karmolja az ablakot,
mit bent a pára lep be,
arra virágot rajzolok,
s nevét írom egy szívbe.
MÁR NEM MEHETEK
A hajnal lustán lépdel a háztetőn,
s a nap aranyló fénnyel festi az eget,
jönnek új, frissen dúdoló szelek,
érzem hívnak, de már nem mehetek.
Az ébredés szép álmot kerget el,
hát ablakomat szélesre tárom,
s beáramlik a hajnal hűvöse,
vágyam lobban, de már nem mehetek.
Azt hiszem, az élet úgy ért hozzánk,
mint a vonó, mely két húron zenél.
Sors játéka, elvesz, mást újra ad.
A hangod hív, de már nem mehetek.
Szeretni tiltja szívemet korom,
oly súlyos lett a csendem, mint a kő,
az idő mélyén még lidércfény csábít,
úgy vártalak, de már nem mehetek.
MÁR TÁVOLRÓL NÉZEM
Mi létezik, az múlik is, hiszen
haldoklanak a fényes csillagok,
mikor a reggel újjászületik.
Emlékeimmel én is így vagyok.
Szívem ábrándjai bár szöknek,
dal fakad még múltam sóhajából,
ám unó szavakból font versnek
nem jutott forró romantikából.
A múltba visszanézve kérdem:
miként veszett el annyi jó napom?
Rég kiszáradt tollam csak hever,
nem fűti többé semmi a dalom.
Kicsiny világom szegletéből
néha hiszem, a mindenséget látom,
de mikor porszemként elmúlok,
életem két szám lesz csak fejfámon.
Távolról nézem már e létet,
nem izgatnak rejtélyes holnapok,
amit még látok és tapasztalok,
magamba zárom, s bölcsen hallgatok.
MEDITÁCIÓ
Zöldellő lankák közt bolyongva
érzem a széna illatát a szélben,
elém ezernyi százszorszép terít
dús fehér szőnyeget a réten.
Iszom a nap fényét, s a tájat,
csodálom aranyát ringó kalásznak,
és méh zöngte akáciák alatt
fürtös virágok között várlak.
Óh, ha láthatnád te is velem
hímes mezőnek cifra díszruháját,
és éreznéd a fák árnya alatt
búvó zsálya fűszerillatát.
A természet csendje beborít,
forrásként csobog át rajtam az élet,
ősvizének mélyében kereslek,
talán ott megtalállak téged.
MEGSZÓLÍTLAK
Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.
MEGTÉREK HOZZÁD
Megtérek hozzád, mielőtt az álom
Elválaszt a világtól... csak nézlek
Magamba zártan s már nem találgatom
Hogyan, miként telt napod, míg éled.
A kép a sötétben, színeit váltja
A vágyak formálta hű emlékezet:
A mosolyod megőrzött báját, kezed
Egy félben maradt, kecses mozdulatát,
Ahogy a kacér szellő incselkedett
Könnyedén lebbenő hajaddal, míg rám
Hangod selyme vigaszt ígérve simult.
MEGGYFÁM ALATT
Sok éve egy kis meggysuhángot kaptam,
melyet az ember kert zugába tesz,
akkor ábrándos ifjúként nem tudtam,
sorsom a meggyhez mily hasonló lesz.
Most sűrű lombjai között ezernyi
érett gyümölcs fénylő rubinja csillan,
zizzen a lomb, ha lágy szellő ringatja,
s a fény a levelek között átvillan.
Piros gömböcskék édes-fanyar ízzel
csókosra húzzák mohó ajkamat,
aromájukkal életem idézik,
borzongató, de jó minden falat.
Mert néha-néha édes volt az élet,
ám több volt benne mindig a fanyar,
ha volt is részem áldott napsütésben
hamar elmosta azt a zivatar.
Alatta ülve, langyos napsugárban,
jó bámulni a felhők fodrait,
amíg a szellő ringatja a meggyfa
vércseppekkel telt buja lombjait.
MÉG NEM TUDLAK KŐBE ZÁRNI
Belepi sírodat a nyirkos ősz,
sárgán fordul le a lomb a fáról,
egykor vidám színű szirmok
már hullanak a sok virágról.
Ligetes a temetőkert körben,
harmat ül a bokrokon, a síron
ahol sok virág között
bánatom könnyeit sírom.
Szívem régen veled volt lakott,
ketten voltunk együtt a világ.
Nem tudlak kőbe zárni,
most Te vagy itt minden virág.
MISTERIOSO
Fonott szék, pipatartó,
tejes teában csöppnyi méz,
sarokban akvárium,
melyből a hal álmosan néz.
Homályos, szürke ablak,
a függönyön alszik egy légy,
vén pók hiába várja,
szobámban lágy, derengő fény.
Asztalon toll és papír
mely mai gondolatra vár,
lustán múlik az idő,
váratlanul elmúlt a nyár.
Szemben a tükörből néz
egy szomorú, bágyadt arc,
ismerős... megváltozott...
talán legyűrte már a harc.
Az óra könyörtelen
méri monoton az időm,
tik-takkal jelzi csendben,
miként enyészik el jövőm.
MOST MÁR TUDOM
Most már tudom, mit jelentett nekem,
Mikor a gond gyötört, és fájt az értelem,
Szavaid erősítettek meg engem,
Az örökös harcban, mit vívtam szüntelen,
Ha fáradtam, s elcsüggedt a szívem,
Mert hasztalannak látszott minden küzdelem.
Most már tudom, hogy benned volt erőm.
Te voltál a tudás, az akarat próbája.
Amit elfogadtál, semmit el nem nézőn,
Egy gyermeket tanít, s félt így az anyja,
Az bíztatott, hogy higgyek, amikor vergődöm,
Viseljem, mit rám mért a sors haragja.
Most már tudom, háborgó érzelmeim,
Csak hűségedtől kaphattak megnyugvást.
Amikor nehezen viseltem fájó sebeim,
Nálad találtam mindig gyógyulást,
Mert sorsokon át védtek engem szemeid,
Hisz a kozmoszban találtuk meg egymást.
Most már azt is tudom, hogy nélküled,
Miért lett olyan nehéz az életem.
Hiányodban minden fakó, szürke lett,
Tengerként árad bennem az érzelem,
Mely áldott hatásodra mindig béke lett,
Amikor átölelt a drága két kezed.
Most már tudom, miután elmentél,
Lelkünk több volt, nem egyszerűn rokon,
Hisz te meg én, az öntudatos két fél,
Tenni együtt tudott, százezer fokon.
Hiányodban egyre jobban érzem, én
Nélküled csak fél vagyok, s ezt már tudom.
MÚZSÁM VOLTÁL
A téli nap alkony sugára lágyan vetül
asztalomon az üres papírra.
Előtte ülök én kavargó gondolattal:
hogyan lettél életem zsoltára
titokzatos, de múló pillanattal?
Tudom és érzem, jobb lesz rejtenem e titkot,
elbűvölhettek néha verseim,
az édes mosolyból, amit versem kiváltott,
szövődtek szép, de csalfa álmaim,
s az ébredéssel mind a múltba hullott.
Lázongó dallam vágyik szólni a szívemben,
feltörnek lángolóan szép szavak,
de minden hiába, hiszen sosem volt remény,
maradok inkább bölcs és hallgatag,
életem nem lett romantikus regény.
Ó, ha szép ábrándjaimat még utoljára
rácsókolhatnám selymes hajadra,
súgnám, megyek, az időm elszivárog lassan,
álmodj szépet, elengedlek utadra,
ennyi jutott, nézzük ironikusan.
Lehet, hogy szerelemről ez utolsó versem.
Emlékezz rá, ne búslakodj, felejts,
ez szép szerelmes még, mert te a Múzsám voltál,
hát önmagadért néha könnyet
NAPLEMENTE UTÁN
Ellobbant hát az utolsó láng is,
halványan mert csak lobogni,
varázsa volt szemed sugarának,
nem tudom tüzét feledni,
utolsó csillagként ragyogtál át
a rám boruló alkonyon,
tudtam, a szerelem életet ad,
ha akarom és vállalom.
Ameddig álmodni merek, még élek,
lágyan, messziről szeretve
téged, és hűségesen követve
lépted, hiányodat tűrve
hinni akartam, lenyugvó napom
arcodra mosolyt simíthat,
hittem, még virrad rám egy csodás nap,
mely felvidítja sorsomat.
Vállaltam bátran a kockázatot,
hogy összetörheted szívem,
hiszen hajamat árnyalja a dér,
s az idő sem kedvez nekem.
Ma már nem is tudom, hogy merre jársz,
egy tenger választ tőled el,
mélyülnek az arcomon a ráncok,
s élek tettetett közönnyel.
Sorsomnak hát végleg szárnya hullott,
hisz áltattam magam csupán,
most koptatom üres óráimat,
verset írok rólad sután,
sírnom kéne az eget tagadva,
megkövezni az álmomat,
fáj ez a kegyetlen szerelem, mert
belém égette arcodat.
NEM HAGYSZ EL SOSEM
Kék ködbe vész az utca már,
homályosan dereng a fény,
csak néha látni csillagot,
puhán ölel az esti lég.
Rovom az utcát csendesen,
akárhol járok, jössz velem,
a lépted hallom, hogy neszez
érzem, hogy nem hagysz el sosem.
Vágyamból formált szép alak,
én látlak csak ahogy suhansz,
másnak legfeljebb pára vagy,
nekem misztikus szép szeansz.
NÉLKÜLED NEM KELL
Minden, mi volt, az durván szétszakad,
Adieu! Isten veled, boldog idő,
többé nem álmodhatok rólad,
mert hiányodtól szívem már beteg,
s ez nem történhet többé meg velem.
Semmihez sincs kedvem, fáradt vagyok,
amikor elmentél, megállt az életem.
Őrülten úgy teszek, mint aki boldog,
hiszem, maradtál életemnek része,
de ez csupán a calvadosnak íze.
Nem, nélküled nem kell a szerelem,
de magányomban végleg elveszek,
és üressé lesz minden énekem.
Nem tudok én hallani más semmit,
csak tűnő hangod üzeneteit.
NOVEMBERI INDULAT
Csillagkoszorút fon fölöttünk az éj,
kusza zászlórongyokat cibál a szél,
hideg felhők közt hold billeg az égen,
mint köpönyegen a vitézi érem.
A zord szél álmainkon is átszalad,
és ajkunkra fagynak az üres szavak,
szórja a valóság rossz szilánkjait,
elvakítottakat most látni tanít.
A megértés sokunkban még szendereg,
pedig lehetnénk akár jó emberek,
ha emberhez méltó az értelem,
s az élhető élet nem reménytelen.
De egyre nő most a borostás harag,
még csak érlelődik bennünk az a nap,
mely az elvadult koron majd túlhalad,
s harcos fenyőink jó szélben hajlanak.
NŐNAPI GONDOLAT
Oly egyszerű, s természetes,
ha vagy, mint asztalon az étel,
karod nyakamra kulcsolod,
s az élet lüktetését érzem.
Hogy létezésed mit jelent,
tudom, hiszen szeretlek téged,
hiányodat ha szenvedem,
a lényegét csak akkor értem.
NYÁRESTI VERS
Halványul a késő alkonyi fény,
porszem sem csillan a fénysugárban,
és hamvad már a felhők parazsa,
de 36 fok van a szobámban.
Felkúszott az alkonyi égre
az első csillag, az éj hírnöke,
jó pásztora is ballag utána,
olvadt ezüstként fénylik üstöke.
Erkélyen állok, kezemben pohár,
enyhítő lesz tán az esti szellő
gondolom bágyadt agyammal, lesem
mozdul-e végre felettem felhő.
Az álomvendég messze elkerül,
az égen hulló csillag tűnik el,
és rám borul egy régi hangulat,
mélyről jön, a múltamból merül fel.
Emlék egy nőről, egykor enyém volt,
ám hű szerelme már csak fájdalom,
mert úgy múlt el az életemből,
miként e fény hunyt ki az alkonyon.
Hirtelen, ahogy a nyári zápor,
frissítőn hull rám egy másik távlat:
árnyakon túl kézen fog majd újra,
hol az évek örökre megállnak.
NYÁR VÉGI ESTE
A nyár végi langyos este csendjét
csak a szellő rezzenése bontja,
és sok virágnak édes illatát
selymesen az esti légbe fonja.
A hintaágyban lustán heverek,
a kezemben egy hűvös pohárral,
melyből jó vörösbort ízlelek,
míg lehull a nap végső sugara.
Gyümölcsökkel terhelt fák között
a fáradt fény törötten reszket,
az illatfelhő lágyan átölel,
emlékeddel tölti be az estet.
Arcom bőrén érzem érintésed,
megsimítasz lepkekönnyű kézzel,
ölelnélek...fáj nagyon hiányod...
képzeletem száll feléd a széllel.
Az elmúlást érzi most a lelkem,
érett gyümölcs lett az életem,
emlékekkel telten hullni készül...
nem tartja semmi..., nem vagy velem.
Ő
Én már akkor is szerettem
mikor még meg sem született,
nem tudtam, de Őt kerestem
míg koptattam az éveket,
túl voltam férfikor delén
nem hittem jöttében már
amikor betoppant elém
és elragadott mint az ár.
Sokat merengtem e csodán,
mely legyőz teret és időt,
a rokonlelkek vonzalmán,
mely segít megtalálni Őt,
felismerni a sok között
az egyetlen nekem valót
kihez az örök sors kötött,
velem lélegzőt s álmodót.
Őt, ki lesz az édes társam,
kivel mindent megoszthatok,
akire oly régen vártam
végre a szívemre vonhatok,
drága fülébe súghatom:
lelkemben tárt ajtó fogad,
s mert nélküled rossz volt nagyon,
e szív mindig tied marad.
ŐSZI DAL
Elmúlt a tavasz, az ifjúság,
Elnyílt az illatos sok virág,
S a forró nyár dús emlékeit,
Már csak fakó fényképek őrzik.
A bölcs természet pihenni vágy.
Mustízű, édes az őszi táj.
Szíved lüktetése csendesül már,
Vén diófa alatt nyugalomra vár.
Még lágyan dajkál a napsugár,
Még vígan dalol a sok madár,
Még száz színben izzanak a lombok,
És sétára csábítanak a dombok.
Ízes gyümölcs van a kosárban,
Vörösbor csillog a pohárban,
Illatos füst száll a pipából,
Kortyonként jön a könnyű mámor.
Emlékfoszlányok kergetőznek,
Ifjú lábakkal lányokat űznek,
Libben a szoknya, suhan a szellő,
Kacag a drága, oly élő emlék Ő.
Tudod, hogy nincs már, és soká te sem
Nézed a szőlőt, ahogy terem.
Napodnak eljött már az estje,
Melyben a hold, hajad ezüstje.
ŐSZÜLŐ IDŐ
(Stentando)
Besurrant az október a kertbe,
levelek közt átsuhant fuvalma,
sárguló és hervadásnak indult
lombok közt piroslik néhány alma.
A természet érzi már a múlást,
tegnapot a ködök elsodorják,
néhány virág dacol még az ősszel,
de meghajolnak sorsuknak a fák.
Érett szőlő mézes leve csurran,
nyár tüzének gyönyöre forr benne,
mint szívemben emlékedet őrző
ifjúságom bíborpiros selyme.
Nappalok nem fényesek, mint régen,
és felhők ülnek fátyolos napon,
kis cseppbe gyűlik eső permete
a párától homályos ablakon.
Hangulatom is őszire váltott,
már rég kifakult álmot kergetek,
fényre vágyom, meleg gyertyafényre
amely mellett veled lehetek.
RÉSZEM VAGY
Mióta hangodat nem hallhatom,
a szürke ősz lett kedves évszakom,
részem vagy, mint felhőnek a pára,
ajkam is csak érted nyílik szóra,
s dalomban felsír még a múlt,
emléked szívemre simult.
Te voltál minden jó,
ami a szívemben élt,
te voltál minden álom,
amely már véget ért,
egy fontos állomás,
mely megnyugvást ígért,
egy szédült, boldog kor,
mely hűtlen elhagyott,
egy forró szerelem,
mely szívemre fagyott,
lelkemnek jobb fele
már nélküled halott.
Emléked szívemre simult,
dalomban felsír hát a múlt,
ajkam már csak érted nyílik szóra,
részem vagy, mint felhőnek a pára,
a szürke ősz lett kedves évszakom,
mióta hangodat nem hallhatom.
SZILVESZTERI KOCCINTÁS
Ma éjjel csak ketten vagyunk,
a magány és én,
két pohárból pezsgőt iszunk
éjfél idején.
Formállak magamnak téged
testetlen magány,
mert akivel együtt élek
nem lehet talány.
Kedves vagy és ragaszkodó,
téged nem zavar,
ha füstfelhőbe burkol
a parázsló szivar.
Ha dalolni támad kedvem,
csendben hallgatod,
vagy italba fojtom vágyam,
azt is rám hagyod.
Empátiád, mert ilyen nagy,
nő vagy, gondolom,
az újévben csókra vágyik
pezsgős mámorom.
Bár kacéran körbelengsz,
csókot mégsem adsz,
holnap kijózanodom és
útilaput kapsz.
TAVASZI HAJNALON
Kiles a nap a horizont mögül,
s felzengenek a fénynek hangjai.
Fákon áradó madárdal csendül,
a könnyű szellőben szárnyra kelve
csacsogva csapongnak üdvözletül.
Pillanatra szinte elvakultan
szokja szemem a rám zuhanó fényt,
könnyem csillan egy fénylő sugárban,
s látom friss lombokon lecsorogni
az aranyló hajnalt, áradóan.
Néhány perce még az éjszaka
hömpölygött ködsóhajjal a réten,
de tudtam, a bús álmok korszaka
elmúlik, nem emészthet meg a csend,
mert érik lelkemben új muzsika.
Nekem a tavasz mindig te voltál,
dalaimat te adtad, Szerelem.
Régi hajnalok érzése bujkál
emlékeimben minden reggelen,
s karom helyett most dalommal dajkál.
TEMPORA MUTANTUR
Egy könnycseppel szememben
iszom a hajnali csöndet,
idézem álmomat.
Befed egy nő keze,
karjában végre csönd lett,
megpihent szívem,
és zaklatott agyam,
éreztem, az asszony élet,
és nagyon kell,
mert őröl a magány,
s az idő halálra érlel.
Éveim, mondjátok, hová lettek?
Mondjátok el, mi az élet!
Én nem tudom, visszahúz az emlék,
az új érzésektől félek.
Félek a hazug,
hamis mosolytól,
mellyel ellökik szívemet,
játékból,
lányosan mórikálva,
hogy el ne vegyék kedvemet
a folytatástól,
amelyben élvezik,
ahogy a szegény eldobottat
a porból felveszem,
és a kezükbe teszem.
Nem tudom kinek, s hogyan mondjam el,
nekem ez férfi módra fáj,
így hal el a szó, törik meg a váll,
és végleg bezárul a száj.
TÉLI ESTE 
A téli koraestnek
már rám borult az árnya
mire hazaértem.
B-dúr zongoraverseny,
a rádió játssza,
visz a zene szárnya,
és emlékezem.
Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.
Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.
Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.
TÜKRÖD LENNÉK
Mikor tükrödbe nézel,
hogy megbontsd hajad,
s egyedül hajolsz fölé,
milyennek látod magad?
A dús fürtök fényesen
hullnak homlokodra?
Szemednek csillogását
nem lepi bánat-pára?
Ha tükröd képe csalfa,
nézz inkább szemembe,
és szebbnek látod magad.
Az hűbb tükröd lehetne.
Hiszen álmomat látod,
melyből alkottalak,
hajadat elsimítom,
hogy jobban lássalak.
Belém égett a képed,
látod, ez már varázs,
lelkem kelyhében lettél
az édes gyönyörforrás.
A verseimben Te vagy
az andalító dallam,
a ringató szerelem,
és a gyógyító balzsam.
UTOLSÓ MENEDÉK
Ha minden lefoszlik
a vélt világról,
s csak a kopott valóság marad,
ha elmúlik az álom,
és felébredve
a lét csupasz csontjait látod,
ha a legendákból szőtt
mesevilágod
a múlt homályába merül,
s elmúlik varázsa,
akkor vigasztaló
a vers cirádás szó-virága,
mint utolsó menedék.
ÜZENET
Ne hívj,
ne ígérj többé semmit,
hogyha nem tartod szavad.
Nekem már csak látomás vagy,
kinek hinni nem szabad.
Ne hidd,
hogy újra megigézhetsz,
csak mert magányos vagyok,
és mert szemed sugarában
varázslatos tűz ragyog.
Ne várj,
mert nem megyek már többé.
Lelkem mélyére rejtelek,
és mint a fagy a csillagot,
jéggel borítom szívemet.
Ne lásd,
hogyan éget hiányod,
hogyan emészt érted a vágy,
és álmomban, bár nem szabad,
szemem mégis csak téged lát.
VALAKINEK
Látod a hópelyheket?
Milliárd magányos kristály,
mind egyedi
csodás konstrukció,
a természet páratlan alkotása,
mit tobzódva repít a szél
s dobál szeméthalomra.
Vagy tekints fel az égre!
Túl felhőkön és légkörön
alkot a kozmosz
a fény és a sötét anyag
szövetéből új galaxisokat,
sok színpompás csillagot,
majd mindent szerteszór.
A mikró és makrokozmoszban
örök játék az alkotás,
csak neked nehéz
fárasztó munka és szenvedés
fenntartani mulandó életed,
és emléket hagyni a papíron
magadról - valakinek.
VALLOMÁS
Te őrzöd bennem a múltból,
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.
VÁCI MIHÁLYHOZ
Te, a mesék legkisebb fia,
ki mindig azt kerested,
mit elmulasztani már többé
nem szabad!
Felejtés lett kereszted.
Éltél, mint a sokaság fia,
ki hűséges szívével
szolgált, betegen és fuldokolva,
amíg bírtad tüdővel.
Voltál szegények tanítója,
mondtad: élnünk úgy érdemes
szabadon, érzőn és igazul,
hogy majd a mindenség lehess!
Hiányzik hű szíved és szavad, mert
befon minket mindenütt a dudva.
Most értjük meg, amikor hallgattál,
erről üzentél nekünk csalódva.
Azóta lelkünkre fagyott a tél.
Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,
látva, ma is milyen sok ember él
lehajtott fejjel...
zavart értelemmel...
kérdezve, miért él?
Miért küzd, meddig még?
És miért nem elég?
Hogyan éljen e hazában
hogyha nem hihet már másban
legfeljebb csak önmagában?
Mondd újra hát, valami lesz talán...
ennyi undor és csalódás után.
Vagy azt keressük, ami nincs sehol?
Mert csupán ígéret a múltból,
hogy lesz valami, egyszer valahol...
VÁRATLAN SZÉP ÜZENET
Szótlanná meredtem.
Szívem és a lelkem
jelét várom: újultan:
éledjenek.
Gyengéd tavasz érlelte
újjá életemet,
mikorra megjött a nyár:
szerelemre.
Szerény mosoly gyöngéden,
hittel megérintett,
mikor nem reméltem már,
csak a telet.
VÉGÜL
Évek szálltak el fölöttem
száguldva, csaló az idő.
Az út végén állok, de csak
homlokomon lett több redő.
Most már, hogy lassan eltűnök,
megvallom neked, jó hazám,
hű voltam és szerettelek.
Te bántál velem mostohán.
Hiába kerestem titkát,
nekünk mit rejthet még e kor.
Majd ha lesz kérdésre válasz,
megfejtheti az utókor.
Voltam, de amit szerettem
köröttem, lassan elfogyott.
Szerelem, férfiharcaim
elhagytak, hát szabad vagyok.
Eszményektől izzó szívvel
voltam népemnek hű fia,
de fáraszt a tüskés világ.
"Finita la comedia!"
VIDÁM DALT SZERETNÉK...
Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szeicz János dr. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-25 21:00:17, hétfő
|
| |
| |
ILLÉS JUDIT VERSEI 
AJÁNDÉK
Remény
Élet
Valóság...
Ennyi
Mennyi
Tengernyi...
Cifra mulandóság.
Ha Jézus nélkül élsz
Kegyelem
Szeretet
Jóság...
Ennyi
Mennyi
Tengernyi...
Szeretni valóság .
Ha Jézussal jársz ,
Tiéd lehet
S ráadásul
Az örökkévalóság.
AKIK TUDUNK VÁRNI....
"Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. ,,
Jeremiás siralmai 3,26
Célunk...
Vágyunk...
Tenger
Mégis keveset ér egyedül az ember.
Álmunk...
Társunk...
Valahol él...
Keresd hát !
Várj kedves,
Állj meg az úton , nyugodj !
Te ne kutakodj,
Én se teszem
Azt mondom mégis:
Eléd hozza
Mikor Ő gondolja,
Mikor szükségetek lesz egymásra
Bízdd az Úrra,
S várj a találkozásra.
Akkor majd tudni fogod,
Te is
Én is
Az Ő végzése
Számunkra a lélek menedéke.
Az Ő rendelése
Két szív találkozása,
Eleve egymásnak ajándékozása,
Az Ő szeretetének, s kegyelmének fénye.
Fény,
Világosság, mely nekünk adatik,
Akik tudunk várni , akik szívében az Úr lakik.
AMÍG LEHET
Amíg lehet
Addig szeress
Nem tudhatod
Meddig jársz utadon
Amíg lehet
addig mondd el
Nem te szabod meg
Saját életed
Amíg lehet 
Ne a sírnál
Ne utólag késve
Inkább most bár néha félve
Amíg lehet
Addig ölelj
Mondd mindennap
Mondd el mit szíved érez
Amíg lehet
Addig add át életed
Jézus kezébe
A lelkedet.
A TE AKARATOD
Nem is tudom, miért ragaszkodom hozzá,
Miért nem akarom elengedni?
Miért ellenkezem
Veled ?
Te tudod , Uram, ez az emberi természetem.
Bátortalanul, de mégis bízó hittel
Ma hozzád fordulok,
Szabadíts meg kérlek
Önző énemtől:
Legyen meg a Te akaratod:
Akarom-e akaratod ?
Te tudod, Uram, Istenem.
Hányszor elhagyom útadat,
De szereteted irgalmat mutat.
Ez a legnehezebb:
Önző énem letenni.
ELVESZNI TE AKKOR SEM ENGEDSZ
Elveszni Te akkor sem engedsz,
Bár én legyek százszor engedetlen.
Százegyedszer is hozzám hajolsz,
Szólsz , hívsz a keskeny útra, a Te utadra.
Bár tövis az út porát belepi,
Ma már azon szeretnék Hozzád menni. 
kk
Nem baj, ha felsebzi lábam,
Nem baj, ha néha fáj a nem teljesült vágyam,
Nem baj már, ha nem az történik, amit én szeretnék:
Legyen meg a Te akaratod !
Legyen az életem, ahogy Te szeretnéd!
EMBER SZERETETRE VÁGYTAM
Ember szeretetre vágytam , gyenge voltam.
Jézus szeretett , Tőle elhajoltam.
Bűnbánattal hozzád Uram, ma visszatérek:
Fogadd el kérlek, mit adni tud e meghajszolt lélek!
AZ ÉN MAGYARSÁGOM
Kárpátalja , Felvidék és Erdély
Szívem értetek
Úgy ég.
Magyar vagyok
Szíven Visken, Némán és Szalárdon
Megáldod.
Érted dobog
Érted remeg
Magyar népem
Te vagy az én reménységem. 
Kárpátalja, Felvidék és Erdély
Szívem értetek
Úgy ég.
Gyermekek
Kicsik és nagyok
Kiáltsunk együtt
Mindenütt
A világon
Magyarok.
Van még
Hit, reménység, szeretet
Amíg születnek
Magyar gyermekek
Amíg magyarul szól az Ige
Amíg megmarad az emberek hite .
Kárpátalja, Felvidék és Erdély
Szívem értetek
Úgy ég.
FOHÁSZ
Álom, álom, édes álom.
Miért kerülsz el engemet ?
Miért kell éjszakákon át
Álmatlanul szenvednem ?
S ha jő az álmodás
Sors, miért vagy hozzám csalárd?
Legalább álmomban add meg nekem azt ,
Mit az élet tőlem megtagadt!
Egy boldog éjszakát adj nekem ,
Ha már boldog nem lehetek,
Legalább álmomban legyenek jók,
Szeressenek az emberek.
FOHÁSZ (2)
Uram
Felbolydult az élet rendje
Nincs meg bennem a lélek csendje.
Körülvesz a tavasz
Uram
Az élet ,
A világ megingatott
A ravasz.
Te tudod Uram, 
Mit én csak sejtek.
Te adhatod vissza a lelki rendet.
Te teremtesz szívemben csendet.
Te adod vissza, mi elveszett
Könyörögve kérlek teremts bennem rendet,
Lelki csendet.
GONDOLATOM...
Gondolatom : szárnyal, repked
Nálad talán
nyugalmat lelhet .
A lélek harcában
Uram
Add meg nekem a békét,
Te aki adhatod
A Lélek menedékét.
Miért mondok talánt,
Mikor Te vagy a biztos
Uram
Nálad a kegyelem
Melyet ajándék gyanánt
Kínálsz fel , itt s most.
Add meg Nekem kérlek,
A remény tüze mindig szívemben égjen
Uram, Teérted
Én csak erre kérlek .
HITVALLÁS
Te vagy - az élet Ura
Te vagy - a kegyelmi csoda
Te vagy - kiért fáj a lelkem
Te vagy - kiért megszakad a szívem.
Tudom, vagy csak sejtem
Te ezt nem akarod
Szíved adtad, életedet
Szent Fiadat - egyetlenedet.
Érettem - ki engedetlen
Érettem - ki mindig kérdez
Érettem - kit gyötör az élet
Add meg Uram , hogy megértsem kegyelmedet
Add meg Uram , hogy ne legyek engedetlem
Add meg Uram , hogy ne kétkedjek
Add meg Uram, bátran menjek
Fájó lelkem
Megszakadt szívem adom
Kegyelmedért cserébe.
JÓNÁSKÉNT...
Jónásként másfelé indultam
Ninive helyett Tarzuszba gondoltam:
Rendelt helyem,
De te visszavezettél engem.
Visszahoztál a cethal gyomrában ,
Rendelt helyemre, Ninive városába.
Kényszeredetten hirdettem Igédet,
Magam sem hittem , hogy ez elég lesz.
Vártam a pusztulást,
De Te kegyelmeztél,
Ninive városa, el ne vesszék.
Haragudtam, a bűnös város
Kegyelme miatt.
Nem értettem mit miért teszel?
Prófétád voltam,
mégis:
Nem
Akartam akaratod,
Mégis haragudtam Reád,
Míg meg nem értettem:
Kegyelmed
Féltő szereteted:
A Megváltó hatalmát
Hisz, Te a bűnös ember
Bűnbánatát
várod , s kegyelmezel
neki
Add meg, Uram nekem is,
Hogy tudjak így szeretni.
KITELJESEDIK AZ ÉLET
Keres az ember
Kutat, remél, vágyakozik
Önmaga se tudja , hogy mit.
Keres az ember
Találgat, latolgat
Egyszercsak észreveszi
Elmúlik a földi lét maholnap .
Keres az ember
Keresek én is
Találgatsz Te is
Mire is születtél
Míg végre rádöbben
Feleszmél
Az élet Jézusban több ennél.
Kiteljesedik az élet
Feléled a remény
Hit által
Jézusban meglátod 
Életed egyetlen lehetőségét
MEGVÁLTÓD!
Add , Uram
Kérlek Tégedet
Minél több ember éljen
Teljes életet !
Életet Krisztusban
Ki által szeretet, remény és hit
Egymásba fogódzva
Eljönnek maholnap.
Elhozzák amit kerestél
Kiteljesedik az élet
Nem kell más, csak szeressél!
LÉLEK ÉS ÉLET
A lélek csendje,
Az élet rendje.
A lélek szava,
Az élet maga.
A lélek rendje,
Az élet csendje.
A lélek maga,
Az élet szava.
MÉGIS...
Úgy vágyik a szívem,
Uram, Hozzád!
Nélküled az életem,
Bartimeusi vakság.
Kitárom szívem,
Eléd hozom vétkem,
Bűneim szennyétől
Szabadíts meg engem.
Tudom, hogy Tiéd a kegyelem
Tudom, hogy nekem adni akarod.
Add, hogy akarjam én is,
Oldd fel e szív závárait,
Ha kell akaratom ellenére is,
MÉGIS.
MIÉRT?
/Tibor emlékére /
Miért?
Ne kérdezz így !
Mi célból ?
Ez pontosabb
Urunk elé
Így vidd
Bánatodat .
Miért?
Szakadt fel a sóhaj
A sírnál
Hol ma
Ifjú élet szállt alá
Miért?
Ne így kérdezz!
Mi célból?
Ez pontosabb
E kérdéssel az Úr
Rád s rám mutat.
Most sírjál!
Itt, ennél a sírnál
Barátod koporsója felett
Döbbensz rá
Eltékozoltad életed.
Hányszor, de hányszor
Maradt néma ajakad?
Hányszor de hányszor
Nem volt egy jó szavad?
Nem érsz rá ma sem
Nincs időnk egymásra
A beszélgetésre
Vagy csendes hallgatásra.
Állj meg te is az úton
Ki már messze mentél
Ki már mindent elfeledtél
Itt, ennél a sírnál
Barátod koporsója felett
Döbbensz rá
Újra kezdheted.
Neked, s nekem még lehet
Átértékelheted életed.
NÁLAD...
Nálad jár a szívem
Téged vár a lelkem
Gondolatom hozzád csatangol
Te vagy ki a szívemben barangol.
Küldd vissza a szívem
Ám, ha mégse menne
Add oda a Tiéd nekem
Áldott csere lenne. 
Hercegem...
Álmaim lovagja
Ne félj,
Lelked is akarja
Szívcserénk,
Életünk
Istentől megáldott
Szerelmét.
NEM KELL MÁR
Nem kell már gazdagság
Elég nékem a kegyelem
Nem kell már szabadság
Ha nem Benned lelem.
Engedd meg Uram, Istenem
Hadd legyek rabszolgád, GYERMEKED.
PÜNKÖSDI CSODA
Pünkösdi csoda
Virágzik a lelkemben.
Szívem ajtaja
Áldott Ígédért epedez.
Add, kérlek :
A Lélek csodáját!
Vedd el a kétség,
A megkötözöttség rabságát.
Oldd fel az ajkam,
Hogy hirdetni tudjam:
Miként Jeremiás,
Nehogy azt mondjam:
Ah, ah Uram, Istenem !
Ímé, én nem tudok beszélni.
Add meg szolgádnak ,
Kérlek,
Illesd meg számat,
Add nekem is ígéretedet,
Miként Jeremiásnak:
S ekkor szólt az Úr,
S megilleté számat:
Adá az Ő igéjét számba,
Hogy én, a méltatlan,
Legyek kegyelemben élő,
Az Úrnak drága szolgája.
Járjam az útat,
mit nékem Ő adott!
Legyek hű sáfár,
Vessem a magot.
V A L L O M Á S
Olvasandó : 1 Királyok 19,9-18
János evangéliuma 17,3
Kősziklára állt a lelkem,
Mikor megláttalak Téged.
Egy perc volt, s tudtam:
Mássá lett az élet.
Mi eddig volt, csak a lét dadogása,
Hangzavarral töltött idő elpocsékolása.
Értelmet életem Általad kapott, 
Akkor, amikor már úgy éreztem:
Minden elhagyott.
Életem sötét egére ,
Te hoztad a fényt,
Isteni szent titok,
Találkoznunk, de jó, hogy megadatott.
Köszönöm életem legszebb napját,
Mely csak Veled lehetett teljes,
- Visszaadtad mindazt,
- Amit más tönkretett.
VELED URAM...
Eljött az idő
Mikor már
Elhiszem
Jézus nélkül
Nincs életem
Eljött a perc
Itt van már
Elhiszem
Minden utamon
Célhoz csak
Veled érkezem.
Hárman kell, hogy legyünk
Te már régóta tudod
Jézus nélkül
Nem lehetünk boldogok.
Rájöttem én is, s talán
Eltűnik végre a magány
Együtt indulunk
Hárman az úton
Veled Jézusunk.
VÁGYOM
Vágyom a magasba
S lent ragadok a porba
Nem tudom
Nem látom
Mi vár ott ?
Lehet a vágyam szárnyaló
Egeket hasító
A földi való 
Mást mutat
Uram, Te tűzd ki a jó utat!
Vágyaim - enyémek.
Legyenek maholnap remények.
Remények,melyek nálad lakoznak:
Istenem maradjak meg gyermekednek, alázatosnak.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Illés Judit & Gábor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-24 19:00:24, vasárnap
|
| |
| |
HÁMORI ZSÓKA VERSEI
Hámori Zsóka vagyok 1981-ben születtem Budapesten. Az érettségit követően adminisztrátorként helyezkedtem el egy pénzintézetnél. 2003-ban megszületett életem értelmek is fiam Barnabás. Jelenleg egy kis faluban élünk a Férjemmel és a Kisfiammal. Gyermekkorom óta érdekel a színház és a táncművészet. Az írás csak mellékszereplőként állt mellettem, majd később fontos szerepet kapott az életemben, az érzelmeim és a gondolataim kifejező eszközévé vált. Az első verses alkotásom Édesapám halála után született. Főbb motívumai, tartalmi forrásai verseimnek, a tragédia és a veszteség hatására a bennem egyre erősödő érzelmi kötődés kifejezése egy jó Barátom felé, valamint önmagam és a világról alkotott elképzelésem. Szerepet kapott műveimben a lét kérdése és az elérhetetlen iránti vágyakozás is.
Hámori Zsóka Szigetmonostor
A CSÓK
Kedves és finom;
Édes érintéssel;
Kezeimet fogtad;
Hogy elvihessél.
A lángot nem éreztük;
Csak a vágy, ami utolért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén
Forró és tüzes;
Édes ajkaiddal;
Számat csókoltad;
Hogy szólhass.
Nem beszélt a szánk;
De édes érintése utolért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén.
Heves és izgató;
Mézes száddal;
Nyakamat simogattad;
Mert kívántad.
Csókjaid közt sóhajtottam;
S szád újra a számhoz ért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén.
Vágy és élvezet;
Testünk játékával;
Sóhajok közt;
Halkan kiabálva.
Csak a csókjaidtól éreztem;
Hogy a gyönyör utolért.
Egy huncut játék;
A nyulak szigetén
ÍGÉRET
Egy ígéret, valami ami fontos Nekem.
Egy ígéret Neked amit nem felejtek el.
Egy ígéret betartom örökre, bízz benne!
Csak Egyetlen érzés amiért így teszek;
Mert szeretlek!
A KATICABOGÁR
Egy szomorú napon,
az utolsó utadon
koporsóba zártak,
az örök nyugalomba.
Fájdalmam elnyomva,
gyászom, csak a fekete fátyollal
takart arcom mutatta!
Sírásom nem hallatszott,
csak egyetlen egy könnycsepp,
mi elhagyta arcom.
Gondolatom elterelve,
pillantásom
egy másik sírra esett
nem akartam látni,
hogy eltemetnek!
Piros, s fekete pöttyök,
mint egy katicabogár!
Szemeimnek nem hittem,
hiszen fagyos volt minden!
Erősen nézve,
a leheletét keresve
csak látni akarom, hogy él!
Emlékszem!
Apa! Te is?
A félelmük bennünk élt,
kapálóztak a levegőért!
egyet sem elveszítve,
apró életeket mentve,
a víz fogságából;
a halál karmai elől
Testünk, már lila volt,
annyira kihűlt,
de mi nem hagytuk veszni őket
átérezve félelmüket,
Mi sajnáltuk az életüket,
s szárnyaikat szárítottuk,
hogy újra repülhessenek!
Gondolataimból ébredve,
fejemet fölemelve
homokot szórnak az emberek,
egy idegenre!
Gyorsan, a katicát!
Mentsd az életét,
talán még nem késő!
Tenyerembe zárom,
hogy átmelegedjen,
Újaim közt kis rést hagyva,
csak hogy levegőt vegyen!
Finoman érintve törékeny,
apró testét, de mozdulatlan,
hisz az előbb még élt!
Kezüket nyújtják az emberek,
nem értem miért?
Nem is ismerem, csak egy idegen!
A koporsó, a koszorúk!
És a név?
De hisz ez az Édesapám neve!
És a Katica?
Meghalt!
OLY TÁVOL VAGY!
Oly távol vagy!
Megérinthetetlen!
Vagy csak nekem nem engeded?
Soha nem bántani,
Csak szeretni téged;
Úgy akarlak megérinteni!
Simogatni a szíved;
Ölelve, elveszni benned!
Oly távol vagy!
Már láthatatlan!
Vagy csak én nem láthatlak?
Előlem bujdosol?
De hisz tudom;
Hogy a közelben vagy;
Érzem az illatod,
Csak követnem kell;
Úgy találva rád.
Oly távol vagy!
Had érintselek!
Most én suttogok:
Soha nem bántani;
Csak szeretni Téged!
Hívj magadhoz, kérlek;
Engedd, hogy szeresselek!
51 ÉV MÚLVA
Fekszem. A tél dermesztő hidege húz be
az ajtón, ordít, úgy süvít be, dideregve össze-
húzom sajgó testem. Túlélem ezt a telet?
a fagyhalál kerget, a kályhára nézek,
a tűz elaludt velem.
Szobám ablakának korhadó párkányát
millió szú eszi, rágcsálja, motoszkál
fülemben, álmaimból vezérük hangja
fölver, szembeszáll velük, sorsuk ennyi,
az idő végezetéig.
Fejemet átfordítom, a plafont bámulom,
besárgult falak, körülöttem kábultan
tekeregnek, a múlt képei előttem.
Eszeveszett rohanás, az idő elszállt
fejem felett.
Minden ugyanaz, a bűz kering körbe,
szagolgatom a penészt, omladozó falak,
közelednek felém, pislákoló fény,
bevillant limlomok a sarokban, pók szövi
hálóját emlékeimre.
Recseg ropog hullámzik alattam,
öreg hajópadlóm, egy végtelen utazás,
téveszméim a távolba ringatnak.
Azt mondták demens vagyok, pedig egy vitorlás
hajó, ahol lakom.
Polcomon porosodó fényképek, generációk,
kik elfeledtek. Az ígért gyermekkorom,
önfeledt arca, visszales árva szemekkel.
Betekint rám lehelve, így elszállt, elmosódik
előttem.
Oly sok éve már egyedül, elzárt fájdalmam,
hordozom, önsajnálatomban elvesztem,
már 51 év telt el, hogy meghalt bennem minden.
Belém hasít, tébolygó őrület lesz úrrá rajtam.
Kényszergondolatok.
Árny szülötte hús-vér alakzatok körülöttem,
ronggyal borított bútordarabok, botladozó
lépteim, leizzadok, törött tükröm előtt állok,
egy szörnyeteg bámul rám, csak egy
érzéki csalódás.
Összeáll egy kép, az énképem.
Álarcom ledobom a többi emlék közé,
kopognak, felvert végzetem, de büszkén
állok bevégezve, a halál lehajtja fejét
előttem.
Sorsot húzott. Közömbösen állok előtte.
Hangos kacajjal távozik el tőlem, látomásom
reménnyel kecsegtetett. Visszatalálok, toporgok
egy helyben, a magam koromfekete világában,
az én nyomoromban.
ŐRIZD ÁLMOM
Árnyakat szült az éji szellő,
A Holdat takarta viharos felhő.
Elmosódott a fény az égi képen,
A Göncöl is felborult az égen.
Riadtan esett össze testem,
Félelmeim elől álomba menekültem.
Imádkoztam, simítson újra lelked,
Nyugodt álmom őrizze szemed.
Ragyogja be fényed a Világot,
Fesse újra az eltűnt égboltot.
Teremtői csodákat alkosson,
S minden akaratod legyen sorsom
REPÜLJ FELÉM!
Bárcsak tudnám, de mit is mondhatnék;
Ha csak egy pillanatra visszajöhetnél?
Nem kell! Nem kell a pillanat!
Én örökre téged akarlak!
De csak egy pillanatra?
Mit mondhatnék?
Megtennéd?
Repülj felém!
SZERETETTEL
Születésnapodra fűzöm e gyöngysorom.
Szívem virágoskertjéből szedem dalom.
Minden nappal Neked gyűjtöm gondolatom,
álmaimban szivárvány színeit válogatom.
Mindent, mit -Atyám -e napon kívánhatok,
úgy ragyogjon rád, mint égen a csillagok.
Mindent, mit örökre Neked nyújthatok:
mit szárnyaikkal őriznek az angyalok,
s virágok könnyeit szárítva a nappalok.
SZÉPSÉGED
Örök fiatalságod, szépségedet, melyet
évről évre a tavasz megannyi varázsa
hordoz, elfeledtetve a hosszú őszt, s a
bús telet. Kincset őriztet megannyi szívbe,
reményt, a tavasz gyermeke benned él,
varázsod kelti életre, úgy válik egybe
olvad vele. Egy százszorszép.
Szépséged? Az első hóvirág.
Kedves ajándékod az Édesanyáknak.
Tiszta szíveddel tekintesz, mint nőkre
ránk, így hat, siet előre boldogan
tovább. Egy remény, összetört lelkekben,
az őszt, s a bús komor telet hátrahagyva
halvány rózsaszín, mint puha bőröd,
a harmatcseppéi olvadnak el, simogatva a nyári
napsugárral, úgy csordul végig a szerelem
virágán. Egy rózsa? A lelkembe fagy
csak forrón égeti tüze, ha szemeidbe nézek,
örökké lángoló, szívemben érzem.
A folyón, mint zuhatag a mélybe,
visszavetve, mint felhők porzása
az égből. Így szóródnak rám
parányi hűs érzés, a vízesés
zuhataga frissít, egy testi kéj.
Tovább csordogál, úgy áramlik mederbe
hömpölyögve, egyenletes hullámokkal a
tengerbe vezet. Millió lelket nyugtat.
Szépséged? Egy végtelen érzés.
Végtelen? Univerzum sötétjében,
üstökösök csóvája, csillagok fénye.
Titkon őrzik szépséged, ragyognak
rám, simogatva úgy bújnak hozzám.
A gyönyörű tiszta égbolt, egy
tavaszi éjszakán. mellyel betelni
ember nem tud, Te, mint a Föld
ezernyi szépségét hordozod magadba
Phtolemaiosz hite rendületlenül
hatol belém, így őrzöm szépséged
a szívem közepén. Örök?
Határtalan. Arcod kör-vonalai
meg babonáznak, leírhatatlan.
Giotto, ki oly hűen ábrázolta,
az emberi szépet, vászonra nem
fog ecset, kezei beleremegnének
a Te szépségedbe. Nincs oly művészet,
mi visszaadná, e Testi szépet,
megszólíthatatlan, csak száll
s jő a tavaszi széllel.
Pillanatok képei, arcod rezdülései
a természet ezer arca mutatkozik,
szívek öröme találtatik elrejtve
benned, egy Varázslat
SZÍVED
A Tested látom erős!
De a szíved? Titok még!
Szeretném megismerni.
Mutasd kérlek;
Látni szeretném!
Gondolok rá;.
Jó és szép!
De ami a legmélyén van;
Titok még!
Ha két kezemben tarthatnám;
Ki nem ejteném!
Bízz bennem kérlek;
Az érzéseim őszinték!
ÚGY AKAROK VALAKIT 
Úgy akarok valakit:
Valakit,
akihez, ha nagyon
félek, bújhatok,
ameddig csak akarok,
amíg, csak sírok, amíg,
meg nem nyugszok..
Akit, ha csak azért,
mert én szeretem,
csak úgy ölelgethessem,
csak, hogy érezhessem,
s, hogy egészen
a közelemben
lehessen...
Ha nem ölelem,
csak, mert titkolózok
zaklatott vagyok.
Csak rá nézhessek,
ott legyen mellettem,
s a nyugalmát árassza
nekem.
Akihez, ha baj van
elmehessek,
egy okos emberhez
aki nekem tud
segíteni,
aki a helyes útra
vezet.
Akihez, ha pajkos
szívem közeledik,
a gyermeki játékomat,
szívesen vegye,
s játszani kezdjen
velem..
Aki, ha rosszat teszek,
Apai szigorral illessen,
hogy tudjam,
hogy valóban
rosszat tettem,
s hogy ez ne
forduljon elő többet.
Akiben megbízhatok,
annyira, hogy bármit,
elmondhatok
Hogy kiönthessem szívem,
bármit is érezzen
A valaki az nem csak
valaki, az Te vagy,
akit, így akarok.
VAKVÁGÁNYOK
Hová tűnt az énem? Vakvágányra vezetett
kattogó zaja eltévedt síneken. Állomások,
évek, boldog gyermekkor, de mit hozott
az élet? Kopogó cipőm, kocsma zaját elnyomva,
felverten, a nyálcsorgató részeg alázó hangja.
Szoknyám alá nyomott hagyott az erkölcs
énképem torzult, a hosszú magány jött.
Egy füstölgő kémény, tégla oszlop közé szorított,
levegőtlen otthon, mit az elviselhetetlen tél
fájdalmas reszketései kormossá tettek,
a testek szabadulása lettem.
egy fészek. az elferdült, bélelt kéményem,
a változó évszakok, a koszos tél és a kisepert
tiszta tavasz, az élet körforgása koptat.
Egyhangúság? Egy sín. Fásultság?
izzik, mint a levegőtlen rakás, kivágott
rőzse sír, gyanta fakad. lángoló tüze ég,
a szerelem forrongó melege hűl,
fullasztó füst gomolyog, pernye alá temetett
hasztalan évek, az idő olt, egy megfojtott
szerelem lassan fogy, elalszik a tűz.
Most hajnali parázs?
Keserű lett az élet, egy jelmezbe bújtatott,
bohóc lettem. arcomra mosolyt festettem,
cirkuszi játék lett, porondra került életem.
kinevetnek egy könnycsepp az arcomon
a festék elmosódik rajta. siratom
kisiklott énem, jelmezem alatt reszket
félelmében. az utazásnak vége, függönyöm
behúzom a színpad mögé bújok.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hámori István Péter & Zsóka |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-23 22:00:32, szombat
|
| |
| |
Móra László: AZ ÉDESANYA MAGYAR KÖLTŐK VERSEIBEN
Édesanyám! Ez a szó mindjárt az Isten neve után van arannyal beleírva az Élet-szótár könyvébe. Egyetlen szó s benne él az egész világ!
Ennek az imádságos röpke szónak az elsuttogása könnyeket csal ki a szemedbe, boldogságot, vigasztalást, örömet terítget a lelkedre.
Ez a szó összeforrott veled s el nem hagy bölcsődtől sírodig. Ezt suttogod, ezt hívod, ha messze vet a sorsod, ha szenvedsz, ha keresztút elé érsz, ha csalódol, vagy ha haldokolsz...
Édesanyám! Ez az egyetlen szó önmagában is a legszebb, leghosszabb költemény, - melynek, ha tartalmát, jelentőségét kellene iskolai leckeként megírnod, megtelnék vele nem egy, hanem talán nagyon-nagyon sok füzet! És bizonyára ezeket is írnád benne:
Édesanyám első forró csókja volt az első érzés, amit életemben először megéreztem az életből. Ő adott először meleget, táplálékot. Az ő szeméből tanultam meg, mi a mosolygás, a szeretet, bánat, aggódás... Milyen a könnycsepp csillogása...
Ő rakta csodás, odaadó szeretettel sorban tarisznyádba a többi kincseket is: a beszédnek, édes magyar anyanyelvednek szépséges kincsét; az Isten nevét, az első imádságot, hazád és néped képét; - és mindent, mindent, amiből megformálódott a hatalmas épület, amelyet úgy hívnak: ember - vagy rövidebben: te!
S ha az eddigi pár szóban csak vázlatosan soroltam fel a temérdek kincset, amelyek édesanyánkra gondoláskor meleg színű szentképpé festődnek a lelkünkben, mennyiszer szebben, csodálatosabban és teljesebben tudták és tudják azt költőink kifejezni, megörökíteni. A költők, akiknek a szíve istenadta ajándék, egy zengő lant. Ennek a szív-lantnak Istentől felszerelt húrjai ki vannak feszítve mindenkoron s a legcsekélyebb lélek- és életmozdulásra megrezdülnek, muzsikálni kezdenek. S hangozhat-e rajta szebb dal, messze szállóbb muzsika, mint amely akkor születik a költő szívében, mikor az édesanyját ábrázolja, vagy a tulajdon maga édes édesanyját magasztosítja?!
Most, amikor a rózsa fehér és bokor zöld ruhája hirdeti a felújhodott Élet vigasztalását, boldogságát, amikor a gyöngyvirág, a liliom és minden-minden virág örül, nevet, ajándékot oszt a tavaszt szomjazó embereknek: akaratlanul is odatévedt a lelkem abba a nagy virágos kertbe, amelyet így hívnak: magyar költészet.
Egy csokort kötöttem az itt termett gyönyörű virágokból.
A virágok összeszedegetésénél csupán az vezetett, hogy minél több színes képét tudjam adni annak az érésnek, amely akkor születik, mikor a jóságos édesanyát dicsőítik.
Melyik költőnk szavával kezdhetném legillőbben? Kezdhetem-e mással, mint a legnagyobbal, Petőfivel?! - ki István öccsének írt gyönyörű verslevelében ily fenségesen mintázta meg az édesanyját:
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Óh, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az Ég!
És szívének-lelkének ez a szüleihez, édesanyjához való rajongása, hűsége, kedvessége lépten-nyomon feltündöklik.
Mennyi bájosság, őszinteség van a Füstbe ment terv-ben!
Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám,
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám.
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Míg állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Repült felém anyám...
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.
Mikor Pozsonyba viszi hánykódó sorsa, mennyire megkönnyezi ezt a kedves kis hajlékot onnan a ,,Távolból":
Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh, mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája...
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt
S oda hagytam ős lakom s anyámat.
S a költemény végén a keserűségnek, szenvedésnek eltitkolásával tükrözi vissza édesanyjához való végtelen szeretetét:
... Szép hazámba ismerősök mennek,
Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?
Szóljatok be földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!
Pestről is milyen kedvességgel, gyermeki gondoskodással biztatja édesanyjának kendermagban dúslakodó tyúkocskáját:
Ezért aztán tyúkanyó, hát
Jól megbecsülje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám.
Ugyancsak ehhez hasonló melegség sugárzik ki a fővárosból 1844-ben hazaküldött, ábrándokkal, tervezgetésekkel telerajzolt verséből. Hogy mi mindennel lepi meg majd az édes öregeket, ha egyszer meggazdagszik. Lesz szép ház, hordókkal teli gazdag pince; Pisti kocsival járhat vásárokra... Édesanyjának is
Lesz aranyszegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.
Megható még Petőfinek ,,Falu végén kurta kocsma" című költeménye, amelyben az édesanyját igen-igen magasra emeli.
Ugyanis: amikor a Szamos-menti kurtakocsmában cimbalom szó mellett duhajkodnak a fékezhetetlen legények, átüzen a szomszédból az uraság, hogy csendesebben vigadjanak, mert pihenni szeretne, azok bizony boros, bolondos jókedvükben alább nem hagynak, hanem annál inkább nekifognak. De mikor a másik házból átjön a bánatos hangú kislány és szép szóval kéri őket: ,,Csendesebben vigadjanak, mert szegény édesanyám beteg".
A szomorú beszédre, hogy édesanyám beteg, a legények közül:
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.
Az ,,édesanyám" szó varázsát, annak soha el nem hamvadó erejét, bűvösségét lehet-e ennél megkapóbban festeni?
Petőfi ,,Füstbe ment terv"-ének van egy költeménytestvére. Szabolcska Mihály írta forrón szeretett édesanyjának nevenapjára. Belefogott százszor is a levélírásba. Szeretett volna megírni minden szépet, minden jót
Bíznám a szívemre,
Bíznám a lelkemre,
De szót nem találok
Sem arra, sem erre.
És fölé hajolva
A fehér levélnek:
Köszöntő szó helyett
A könnyem eredt meg.
Mintha az ő fehér
Kezére hajolnék,
Mintha őt ölelném,
Mintha otthon volnék!
S ím, mire a papírt
Lassan tele sírtam,
Azon veszem észre,
Hogy amit akartam,
Mind, de mind megírtam.
Szabolcskának egyszerűségében fenséges és mindenkor gyöngyharmatos költészetének ezek az oltárképei: Isten, haza, szülők és szülőfalu, meg az ő kedves szép családja.
Ha Párizsba vezérelte a sors, ha Temesváron élesztgette, gyújtogatta mécsesének tüzét, édeseinek ment a levél, szállt a dal.
,,Amerre a Tisza folyik" című dalából szülőföldjének, az akácfavirágos Ókécskének és jóságos édesanyjának imádóját látjuk, érezzük magunk előtt, amikor így teszi vallomását:
Vágyik oda az én szívem,
Amerre a Tiszta folyik,
Elszáll oda ezerszer is
Napfeljöttől napnyugatig
- Amerre a Tisza folyik.
A folyó is, a vidék is
Itt van, itt él a szívemben,
Hát még, aki édes, örök
Szeretettel vár ott engem,
Amerre a Tisza folyik...
Áldja meg az Isten őket!
Az én lelkem jó anyámat,
Meg ő érte, ahol csak jár,
Azt a földet, azt a tájat:
Amerre a Tisza folyik.
Gondolkodásra jellemző, lelket megrázó a nemes lelkű papköltőnek ez a verse:
Mikor egy-egy romlott,
Semmi embert látok:
Aki magának is,
Másnak is csak átok,
Akinek soh' nincs egy
Tiszta indulatja:
- Sirassátok meg, szegényt, mert
Nem volt édesanyja...
Amikor a sors egy
Nagy úrral hoz össze,
Akitől akár egy
Világ dőlhet össze,
De jaj, föl nem éri,
De könny meg nem hatja:
- Sirassátok meg szegényt, mert
Nem volt édesanyja...
... S ha, mikor a szívünk
Megtelik jósággal,
A szemünk könnyünkkel,
Lelkünk imádsággal,
Mikor egy-egy nemes
Tettet viszünk végbe:
Csókoljuk meg édesanyánk
Lábanyomát érte!
Megbocsáthatatlan mulasztást követnék el és lelkiismeret-furdalást éreznék, ha az édesanya iránti rajongó szeretetnek azokból a színes virágaiból nem mutatnék be, amelyek Pósa Lajosnak a szívében termettek. Sokan, nagyon sokan tanulhatnának az én áldott emlékű, mosolygószemű Pósa bácsimtól édesanyát tisztelni, szeretni! A Gömör-megyei, radnóti kendős öreg nénit, édesanyját, falusias, egyszerű öltözékében a világ kincséért sem restellte volna. Elment vele boldogan, karonfogva nemcsak a királyi palotába, Nemzeti Múzeumba, de nagy emberek előkelő társaságába is, - és mindenütt boldogságot sugárzó arccal, határtalan büszkeséggel úgy mutatta be azoknak, akik még nem ismerték: Édesanyám! S aki így karonfogva együtt látta az országos nevű Pósa Lajost és a radnóti halk szavú, fejkendős öreg nénikét, az mind-mind ott érezte szívében a melegségnek, csodálatnak beszédes virágát és Pósa Lajos édesanyja iránt a köszöntő, átérzett tiszteletet.
Nagy távolságok választották el a költőt édesanyjától, de ő csak csüggött rajta igaz, őszinte, soha nem halványodó szeretettel. Tanúskodjanak erről a következő versek:
Mindig csak őt látom,
Mikor én a ringó
Bölcsőben feküdtem,
Mindig egy jó angyal
Őrködött felettem.
Altatgatott csókkal,
Altatgatott dallal...
Az én jó anyám volt
Ez az őrzőangyal.
Mikor fölébredtem,
Mindig csak őt láttam,
Örök szeretettel
a szívembe zártam.
Ha rajzolni tudnék
Ha rajzolni tudnék,
Képed lerajzolnám,
Imádságos könyvbe
Beköttetném anyám.
Ahányszor ránéznék,
Mindig imádkoznám.
Miért nem csókolhatom
Szelíd orcád rája,
Imádságos könyvem
Aranyos lapjára?
Még az imádság is
Jobban égbe szállna!
Kis kunyhóba vágyom
Kis kunyhóba vágyom,
A Balog partjára.
Öreg édesanyám
Reszkető karjába.
Az a gyönge két kar
Az én menedékem.
Üldöző világtól
Megvédelmez éngem.
Pedig egy ágat is
Alig bír letörni...
Egyebet se tud, csak
Ölelni, ölelni.
Édesanyjának betegeskedése idején nem volt napja, nem múlott perce, hogy haza ne gondolt volna Radnótra, édesanyjára. ,,Egy öregasszony" című verse is igazolja, kedvesen örökíti meg ezt:
Egy öregasszonyt láttam az utcán...
Arca: barázda, a szeme: felhő.
Görnyedezően megy, tipeg útján,
Oly kicsi, majd elfújja s szellő,
Az arca barázda, a szeme: felhő.
Visszatekint rám... el se felejtem -
Bánatosan néz tört szeme párja,
Megremegek rá, reszket a lelkem:
Jaj, de hasonlít édesanyámra!
Bánatosan néz tört szeme párja...
Kötetre való azoknak a könnytől és hálától csillogó verseknek a száma, amelyekkel Pósa Lajos édesanyját temetgette, siratgatta. Sehogy se tudott beletörődni abba, hogy jóságos dajkáját, felnevelőjét, legnagyobb földi kincsét elvesztette.
Mikor egy-egy fehér galamb
Száll a levegőbe;
A szívem is, a lelkem is
Ugy megrezzen tőle.
Hátha nem is galamb az ott?
Tán az anyám lelke!
Házunk fölött el-elkering
S visszaszáll a mennybe...
De melyik költő nem hordja magával, melyik nem őrzi meg kegyelettel, szeretettel édesanyja képét, emlékét?
Bánatában, elhagyatottságában, betegségében kihez szólna, kihez menekülne máshoz a költő, mint édesanyjához?!
A zaklatott, szomorú életű Reviczky Gyula is hűségesen szívéhez szorítja az imakönyvet, melyet jó édesanyjától kapott örökül:
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám.
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét...
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy felidézzem szellemét...
Kiss József lelke is fel-felsír, amikor soha nem látott édesanyja sírjára gondol:
Valahol messze,
Valahol régen,
Megástak egy sírt
Temetőszélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak,
Én tudom csak!
Te alszol ottan
Édes jó anyám!
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán.
Ha életem sorát
Meghányom, vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem,
Be megkönnyezem!
Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem,
Merre kell mennem.
Emőd Tamás költői lelke a harctéren hősi halált halt fiú szellemének és édesanyja elapadhatatlan hitének összeolvadását festette meg igen-igen szépen:
Éji látogatás
Bakancsa nyűtt volt és blúza tépett,
Közember Tóth sírjából kilépett
És harmadnap a falujához ért.
A házuk táján már az este kéklett,
Friss szénaszaggal teltek meg a rétek
És egy tilinkó boldogan zenélt.
Haja hosszú volt és arcába lógott,
S a blúza mellén golyóverte csókok
Foltja piroslott és fényesedett.
Közember Tóth a ház előtt megállott
És alig-hogy az est a házra szállott,
Egy vérharmat-fűvel becsengetett.
Közember Tóth nagy halkan, síri halkan
Bément a házba, hol is a pitvarban
Leli bús özvegy anyját, Máriát:
A kályha mellett szunyókált szegényke,
S míg könny csillogott hunyó kék szemébe
Lóháton látta szép legény fiát.
Az asztalon még hűlt a meleg étel,
Mert anyja várt rá borral és lepénnyel
És vajjal, amit friss cipóra kent, -
De tizenkettőt kongott kint az óra
S egy messzi, messzi bús trombitaszóra
Közember Tóth a sírba visszament...
Lévay Józsefet hazarepíti ébrenálmodása, mikor a nagyváradi utcákon végigcsilingelnek a szüretről hazatérő kocsik. Látja a mosolygó szőlőgerezdeket, testvérkéit, szüleit. Ott érzi magát a szüretelők között, látja a legszebb fürtöket, melyeket édesanyja jóságos keze neki tépett le, arany szíve neki szánt. Áldja is meg érte az Isten, mikor nem is várja, mikor nem is látja...
Tompa Mihályt, a volt keleméri papköltőt is haza-hazacsalogatta a szülői ház sok ezer kedvessége, melegsége:
Öreg apám szánt, vet, munkál,
Többet ér még mindnyájunknál
Édesanyám imádkozva
Virraszt fenn sok éjjelen,
S fohász, munka mindazért, hogy
Az én dolgom jó legyen.
Világ gyúlt már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném.
Mit csinálnak? olvasgatják
Kedves fiok levelét.
S még soká, a sötétben is
Csak rólam foly a beszéd.
Akik velem be nem teltek,
Várjatok csak áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
Hazafelé közeledem.
Mentül messzebb haladok:
A szívem visz, - nem sokáig
Lesztek immár magatok!
Tóth Kálmán is hazamenekül az idegenből s könnyes a szeme, mikor ezt suttogja:
Ha rád hallgattam volna, jó anyám,
Ott élnék most egy csendes kis tanyán!
... És most!... óh most oly elhagyott vagyok!
Lassan, bánat közt telnek a napok...
Éltem borongó, puszta és hideg,
Ki sem kell nekem, én sem senkinek;
Ezernyi seb van az én lelkemen,
Megcsalt barátság, gúnyolt szerelem.
Óh jó anyám, te meg se értenéd,
Ha elmondanám, mit nem szenvedék!
Beteg vagyok én, nagyon beteg
És lefeküdni nem merek,
Nincs ápoló kéz, mint volt valaha,
Mely csak egy pohár vizet nyújtana,
Ki megsimogatná forró homlokom,
Mint jó anyám, te tetted egykoron!...
Jakab Ödön, mikor életlámpásának kialvását sejtegette, így szólt édesanyja szelleméhez:
Öreg ember bús hangulatját
Orvosok meg nem gyógyíthatják.
Sorvadó lelkem fel nem épül
A világ minden gyógyszerétül!
E bajt enyhíteni egy tudná talán:
Ha élne most az édesanyám!
Mindent, mi fáj, mi szívem tépi,
Elpanaszolnék sorra néki
S fejem áldott keblére hajtanám,
Ha élne most az én édesanyám!
Elfeledném a keblén nyomban,
Hogy oly sok év a vállamon van!
Egész ujjászületnék szaván,
Ha élne most az én édesanyám!
Mert ősz fővel is mindhiába,
Nem öreg más, csak aki árva,
Szülője mellett még az ernyedt
Agg sem egyéb, csak nagyobb gyermek.
S magamat is csak annak tartanám,
Ha élne most az én édesanyám!
Őt magam előtt látva folyton,
Könnyebb volna viselni sorsom:
A véghatárt, mely már közelget,
Sehogyse látnám oly közelnek,
Akárhogy hullna a tél hava rám,
Ha élne most az én édesanyám!
A ragaszkodásnak, szeretetnek, hálának és magasztalásnak szép sorai csendülnek ki Komjáthy Jenőnek édesanyjához írt verséből is:
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet és élet szakad:
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként omlik el szavad.
Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni, óh, taníts meg, engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között.
Lampérth Géza édesanyjához húzódó hűséges, meleg gyermeki szívének képét ez a költeménye adja legvonzóbban:
Ültünk a tornácon édesanyám és én,
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehér lett. A búza sárgállott,
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.
És szólt édesanyám az alkonyi csöndbe:
- Im eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász, a fejét lehajtja,
Kasza suhintását szinte megóhajtja.
Felelni akartam, nem jött szó a számra,
Csak néztem, csak néztem az édesanyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra -
Harmat a virágra.. könny hull az orcámra...
A hányt-vetett életű, világjárásából hazatért Ady Endrének ,,Itthon" című költeményében mennyi az önvád, a megbánás és szeretet édesanyja iránt:
Áldott kezeddel simogatsz meg;
anyám.
Intő szavad még mintha hallanám,
Mikor rámborulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.
A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Ezért zúdult annyi vihar reám:
Ugy összetört...
A régi intést elfeledtem.
Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört...
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?
Nem érdemlem.
De fáj nékem, hogy úgy szeretsz te!
Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó itt a csendes kis tanyán
Leroskadni.
Már hallom a harangszó hangját...
Üde, bájos tavaszi virág Farkas Imrének e háromszakos verse is, amit jólelkű, érte aggódó édesanyjáról így festett meg:
Levél
Édes fiam, hogy érzed magad,
Nem hagyta el még szívedet a hit?
Nem vagy beteg? Van-e meleg szobád?
Nem csaltak-e meg fényes álmaid?
Mért nem írsz? - ha pár rövidke sort is,
Aggódva várjuk itt mindannyian.
Az ősz hideg, nedves a levegője...
Vigyázz magadra édes kis fiam!
Apád egy kissé gyönge, beteges,
A régi bajt még nem heverte ki.
Ha rólad van szó, mindig mosolyog,
Te vagy a legfőbb öröme neki.
Ha jön egy versed, elolvassa százszor...
A nővérednek új ruhája van,
Tudod, nagy újság az ilyesmi nálunk...
Vigyázz a pénzre, édes kis fiam!
Egymás között elemlegetünk,
Kivált ha jő az este hűvös árnya:
Mit csinál Imre? Van-e most neki
Meleg szobája, meleg vacsorája?
Ilyenkor aztán elborul a lelkünk,
Terád emlékezünk hosszan, szótlan,
Megyek feküdni... imádkozni érted...
Isten megáldjon, édes kis fiam!
Ebből a költeményből ki ne ismerne rá a saját édesanyjára, aki ruhát, falatot, szórakozást megvon magától, hogy mindezekből több juthasson nekünk?
Az édesanyja képének, lelkületének száz és százféle árnyalatát találhatjuk meg a költeményekben megfestve. Akaratlanul is magunk előtt látjuk Vörösmartynak: ,,Az elhagyott anya", Arany Jánosnak: ,,Mátyás anyja", ,,Ráchel siralma", báró Eötvös Józsefnek: ,,Megfagyott gyermek", Gyulai Pálnak: ,,Az éji látogatás", ,,Pókainé", Petőfinek: ,,Az árva leány", Váradi Antalnak: ,,Melyiket?", Feleki Sándor: ,,Egy szó" című költeményeit, azoknak változatos, örökbecsű színeit.
Beszélhet-e festmény, szobor többetmondóan az anyai szív jóságáról, megbocsátni tudó, gyermeke iránti szeretetéről, mint Jakab Ödönnek ,,Az anya" című verse, melynek vázlatos tartalma ez:
A vásárban tolvajt fog el a tömeg. Pántlikát lopott. Ütik, verik, szidalmazzák. Kedvese is, legénypajtásai is elhagyják azonnal, elfordulnak tőle, mint a bélpoklostól. Már-már majd agyonverik a meggondolatlan legényt, amikor a lármás tömegen a bajt megsejtő édesanya, fiát védelmezőn átöleli, s bár a szégyentől majd szétszakad a szíve: minden pirongatása ebből áll: ,,Jaj, mit cselekedtél fiam, édes fiam!" Igen, az anyai szív ilyen megbocsátó is tud lenni.
Vagy vázolom például Váradi Antal: ,,Tanú" című költeményét:
Bíró előtt áll a hidegszívű, garázda legény. Az a vád ellene, hogy szülőanyját durván ütötte, verte.
Mikor a bíró előtt áll s az faggatja, mit tett, miért tette, ő konokul tagadja rettenetes vétkét, s bátor daccal hazudja: nem verte meg édesanyját.
Erre behívják a szegény asszonyt, aki mikor szemtől-szemben maga előtt látja megbilincselt fiát, elfelejti sok sebét, fájdalmát s így vall a bírónak:
,,Nem igaz, nem igaz!"
Erre a fiú kezéről leveszik a bilincset, s tudtára adják neki, hogy szabad, elmehet.
Odarohan édesanyjához, megfogja annak sebekkel borított reszkető, öreg kezét, ráhajlik arra, aztán megcsókolja hosszan, forrón, átérzett bűnbánattal, majd így megenyhülvén, odaszól a távozni készülő bírónak:
,,Tekintetes törvény! Verjenek vasat rám!
Cudar ember vagyok! Megvertem az anyám...."
Milyen megrendítő és megható lélek-kép ez!
Míg az édesanyák virágoskertjét így járogatom, virágjait válogatom, hozzám száll a szolnoki temető egyik sírhangjáról a virág illata, üzenete. Olvasom a fejfa betűit: özv. Móra Mártonné. A szívem remegőbben lüktet. Arra a jóságos lélekre gondolok, akit az a sírhant takar. Őhozzá is repültek, mentek a fiúi szívben fogant levelek, dalok. Mentek, szálltak kétfelől is: Szegedről is, Budapestről is. Két költő fia is simogatta áldott, dolgos kezét... biztatgatta a meleg, elpihenni vágyó testét, és siratgatta égbe távozását.
Az idősebb testvér, Móra István így menekült hitért, lelki orvosságért édesanyjához:
Hazajöttem, anyám,
Beteg vagyok, lelkem,
Anyai szerelmed
Gyógyítson meg engem.
Taníts meg engemet
Mégegyszer nevetni,
Taníts meg remélni,
Taníts meg szeretni.
Mutasd meg őrizőm,
Az Isten bárányát,
Mondd, hogy csókoljam meg
A feszület lábát.
Vigy el, ahogy régen
Az első misére,
Mutasd meg mégegyszer
Az útat az égre.
Ugy-e, megvannak még
A glóriás szentek,
Akik én nálam is
Még többet szenvedtek?
A nagy kereszt alatt
Térdeljünk le ketten,
S mondjuk el, mint régen:
Hiszek egy Istenben...
S mikor a tisztalelkű, szelíd, végtelen jóságú lélekorvos, a jó édesanya örökre elszunnyadt, a temetés után így tört ki a bánat, elszomorodás Móra Ferenc lelkéből és szállt a félegyházi öreg szőlőkbe, a homoki világba:
Temetés után
Barackfáimnak mén az üzenet:
Ne várjanak már haza engemet,
A sárgarigófészkes ághegyen
Legszebb gyümölcsük én már nem eszem.
Mióta termőfám nélkül maradtam:
Nem hiszek én már a csengő barackban..
Vén almafáinknak is üzenek:
Alattuk többé én nem heverek...
Zöld sátorukba már hiába járnék,
Nem követne a kedves öreg árnyék
S kezem szorítva meg nem vigasztalna:
Ne sírj, fiam, lesz még mosolygó alma!
A szóló szőlőknek is üzenek:
Többet akár sose teremjenek.
Fürtetlenül gyászolja venyigéjük,
Ki soha vissza nem tér már közéjük,
Hajtsanak inkább sűrű koronát
S őrizzék soká a lába nyomát.
Aztán van itt még egy üzenet,
Hű akácunknak a gunyhó felett:
Együtt születtek, együtt nőtt vele, -
Ne teremjen többet új levele,
A halálban se maradjon el tőle:
Tavaszra fejfát faragunk belőle...
Végül Sík Sándor gyönyörű költeményét teszem még a csokorba. Mintha csak a magunk lelkének a beszéde, álmodozása lenne belelehelve... s mintha nem is a neves, komoly professzor írta volna, hanem az édesanyját rajongásig szerető diáklány, vagy menyasszonylány.
Tűz a ködben
A tájra száll a nagy szürke köd.
Lelkemre száll a nagy szürke bánat,
Megejtőn, némán, nehezen.
Anyám, édes jó anyuskám,
Két könnyező szem néz utánad.
Van perc, mikor üres a templom,
Van perc, hogy elakad a zsoltár.
S magam vagyok nagyon, nagyon,
Anyám, én édes jó anyuskám,
Amikor még te velem voltál!
Vannak nehéz, gyilkos ködök,
Fojtogató nagy szürkeségek.
Ilyenkor lágy-simogatón
Anyám, én édes jó anyuskám,
Hozzám látlak suhanni téged.
Kezed hajamat simogatja,
Bús két szemünk egymásba mélyed.
Halk zene csendül valahol...
S Anyám, én édes jó Anyuskám,
Bennem kigyúl a tűz, a lélek!
Így van ez, gyerekek. Aki így tudja hívni, várni, maga elé képzelni édesanyját, abban kigyúl a tűz, a lélek. S aki szereti az édesanyját, annak mindig adódik orvosság a bajára, csók a könnyező szemére, biztatás a csüggedésre. És aki szereti, igazán szereti az édesanyját, az érzi, tudja, hogy akármilyen hosszú élettel jutalmazza is meg a jó Isten, az mindenkor kevés idő lesz ahhoz, hogy azt az adósságot teljes egészében törleszteni tudja, amellyel édesanyjának tartozik.
Kedves gyermekek! Most, amikor a rózsa másodvirágzása az édesanyákat köszönti, én is meleg köszöntésem küldöm a szív szárnyán a ti jó édesanyátoknak és minden magyar édesanyának! Akinek pedig könny csillog most a szemében, mert szent seb szakadt fel a szíve mélyén, azokkal együtt elszállok én is a csendesség és imádság kertjébe, s oda hullatom könnyemet arra a hantra, amelynél te azt szoktad suttogni: édesanyám!
Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz. 655-669. l. - 1940.
Kép: Rudnay Gyula festménye: Anya gyermekével
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Móra László |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-22 21:30:04, péntek
|
| |
| |
MÓRA LÁSZLÓ VERSEI
Móra László (Zenta, 1890. október 20. - Budapest, 1944. december 29.) pedagógus, iskolaigazgató, író, költő, lapszerkesztő és művelődésszervező, székesfővárosi tanügyi szakfelügyelő. Móra István költő fia, Móra Ferenc unokaöccse.
Móra László apja nyomdokaiban haladt. Nem csak tanító, iskolaigazgató volt, költő, író, tankönyvíró, újságíró és művelődésszervezői munkássága ismert volt a két világháború között. Két verseskötete jelent meg /Álmok szekerén, Sír egy ország/. Főleg gyermekversei és irredenta írásai nagyon ismertek voltak. Mikor az első orosz csapatok megjelentek a városban, feleségével együtt megmérgezték magukat, amint azt már eleve elhatározták. 1944-ben halt meg, 54 éves volt.
Költészetében - gyermekversei többségében is - az otthon-, a család-, a szülő-, az Alföld- és a természetimádat párosul a mély, irredentizmussal átszőtt hazafisággal és Istenszeretettel. XX. század című verskötetét az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 26-án kelt 530/1945. M.E. számú rendeletével ,,fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtóterméknek" nyilvánította, indexre tette, s annak fellelhető példányait megsemmisíttette.
ABC
Körém telepszik sok kis liliom...
S amig meséim hallgatják, lesik:
Szivecskéiket sorba kinyitom
S beléjük rejtem észrevétlenül
Az egy-két szót, mit rám bízott a ma:
SZERETET, MUNKA, ISTEN, HIT, HAZA!
ANGYAL SZÁLLT AZ ÉGBE
Káprázatos fényes éjbe'
Egy új angyal szállt az égbe.
A többiek körülvették,
Becézgették, kérdezgették.
Adtak neki fehér szárnyat,
Kis kezébe rózsaszálat
S örvendezve vezették be
Az alkotó Úr elébe
Ült az Úr a fényes trónján,
S mint a nap a magyar rónán,
Szelíd szemmel nézett szerte
Az angyali szent serege.
Az új angyalt megcsókolta..
A szívéhez odavonta
S figyelemmel meghallgatta.
Mit kíván az új angyalka:
,,Kérlek, szépen, jó Istenem,
Hogy a földre jöjj le velem!
Országok közt egy országban,
Ahol fájó nehéz gyász van:
Gyűlölködő kósza népek
Minden álmot összetéptek
És azóta gyermek s atyja
Egymást nem is csókolhatja!
Az élete csak gyötrelem,
Kertje, földje könnyet terem.
Erdeiben rablók járnak,
Törnek-zúznak: fákat vágnak
Hősök sírját eke szántja,
A szent rögöt meg nem szánva.
Szegény ország szemfedőjét
Hamis kezek már megszőtték
Szépen kérlek, Jó Istenem
Jöjj a földre még ma velem!
Csak egy röpke pillanatra,
Csak egy nyári virradatra!
Hisz' az én jó édesanyám
Is ott lakik a Hargitán,
A kenyere száraz, barna,
Könnyekből van a só abba'!"
Míg az Úrnak szelíd arcát
Bárányfelhők takargatták:
A szemével messze nézet,
Nézte a nagy földi képet.
Lenézett a Tisza-tájra,
Marost szülő Hargitára
S azt súgta a kis angyalnak:
,,Lesz még napja a magyarnak!"
ANYÁK ÜNNEPÉRE 
Aki a virágnak
Kibontod a szirmát,
Aki óriássá
Neveled a kis fát,
Aki a harmatot
A fűre leheled,
Aki a zord telet
Tavaszba temeted,
Aki örök ura
Vagy a nagy világnak:
Áldd meg jóságoddal
Az édesanyánkat!
Elfáradt kezüket
Simogasd, szeretgesd,
Napi gondok között
Biztatgasd, vezetgesd,
Szemükbe' ha könnyet
Csillogtat a bánat:
Istenem; fogd kézen
Az édesanyákat!
Ha ruhácskánk varrja,
Ha kenyérkénk osztja,
Esti lenyugváskor
Ha az ágyat bontja,
S összeteszi kezét
Mivélünk imára,
S nevedet foglalja
Csendes, hű imába:
Istenem, Istenem
Hajolj le hozzája,
S áldó két kezeddel
Áldjad, hosszan áldjad,
Az értünk fáradó
Drága jó Anyánkat!
ANYÁM
Amikor bánat égeti lelkem,
S elfojtott sírás didereg bennem:
Egy kéz nyúl felém a messzeségből,
Hogy megöleljen.
Hogyha ez élet néha rámbókol,
S szüretelek az örömből, a jóból:
Meleg jósággal hosszan, boldogan
Homlokon csókol.
Amikor munka görnyeszti testem,
Hogy kenyerünket nap-nap megkeressem:
Hite és csókja megérint titkon,
Hogy el ne essem.
Bármit teszek és bármit mond a szám,
És bármit mér az életsorsa rám,
Megérzi lelkem mindig, s mindenütt:
Velem vagy, Anyám!
Velem vagy éjjel, napok hajnalán,
Megosztozol a lelkem búbaján,
Megáldott örök szent jóságodért
Áldalak, Anyám !
ARANYKOPORSÓ
Móra Ferenc emlékének
A nap sütött. A szél meg jajgatott...
A szép Tiszára ráfagyott a bánat.
Sírtak a bokrok, utcák és a házak,
Mikor becsukták a te ablakod,
Amelyen át úgy hívtad a Napot...
A nap sütött. A szél meg jajgatott,
Mikor a százezernyi néma ember
Jajt s könnyeket virágzó szemmel
Aranykoporsód mögött ballagott,
Becsuktak akkor egy kis ablakot...
A Nap sütött. S a lágy homok
Kitárta érted ősi szent ölét...
A csend, a béke úgy borult föléd,
Mint régen váró, hívó orvosok,
Hívtak a hun és avar zsoldosok.
Aranykoporsód mindazóta őrzöm.
Aranyszívedre teszem a kezem,
És véreidnek ajkán üzenem:
Tavaszon, télen, nyáron, hosszú őszön
Keresünk téged a búzamezőkön
BÁRÁNYFELHŐK
Hányszor nézünk messze, messze,
Messze túl a tengerekre...
S édes csenddel száll a lelkünk
Messze útra.
Csókos multba
S hosszan, soká elmerengünk...
Elmerengünk egy-egy képnél,
Rövidszoknyás tündérkénél:
Milyen is volt haja, szeme?
A fényképe
Nevetése
Most is kérdi, emlékszem-e?
Hányszor hallunk egy-egy nótát,
Mi visszahoz egy szép órát,
Gyerekkori boldog táncot...
Szemek szavát...
Szívek dalát...
S véle minden tündérálmot...
Elmerengünk egy-egy bókon,
Gyerekkori csacska csókon,
Mikor azt még lopva kaptuk
Ülve körben,
Játék közben
Pirult arccal visszaadtuk...
Hányszor is hív vissza a mult!
Gyöngyös írás, régen fakult...
Egy-egy lopott, dugott levél...
Egy kézfogás,
Egy mosolygás
Most is szeret, most is beszél.
Kart a karral összefűzve,
Mint két virág összetűzve,
Milyen szép is volt az élet!
Sugdolództunk,
Csókolództunk
S felépült a fecskefészek...
Hányszor nézünk így el messze
Álomszóró napkeletre
S járunk a mult édenében...
S messze úton,
Csókos multon
Megöregszünk észrevétlen...
Megöregszünk, megtörődünk...
S amit régen lesve-lestünk:
Félve nézzük a jövendőt!
És kergetjük,
Hessegetjük
A sok kósza bárányfelhőt.
1924
BESZÉLGETÉS A FÖLD ALATT
A megdermedt föld alatt
két parányi búzamag
összesímul kedvesen. -
Az egyik szól csendesen:
,,Magtestvérem, nem jó élni.
Nem tudok már jót remélni.
Majd megfagyok! Jég a fészkem,
hátamon a halált érzem.
Elpusztulok tél fagyában,
Ó, pedig én élni vágytam.
Vágytam nőni, felszaladni,
kincses fejű kalászt adni,
aranykalászt, aranymagot,
dús kévéket, dús asztagot.
Jaj, de látom, sok szép álmom
valóra már sosem váltom.
Elfonnyadok, elsenyvedek,
új élet már sosem leszek!..."
A megdermedt föld alatt
a másik kis búzamag
kezd a szóba csendesen,
bizakodón, kedvesen:
,,Magtestvérem, ó, ne fájjon,
hogy hideg van a tanyánkon!
Van jó ruhánk, Isten adta,
megvéd ez a téli fagyba'.
Van paplanunk puha, fehér.
Nem halunk meg, ne félj, ne félj!
Jó apánk is arra intett,
edzeni kell a szívünket.
S szabad szívvel, égbe törve,
minden gátat elsöpörve,
nagyok leszünk, kincses-szépek,
kalászt ontunk dúsat, szépet.
Áldást szórunk asztalára
mindenkinek, aki árva!"
A megdermedt föld alatt
két parányi búzamag
átöleli egymást szépen
s együtt bíznak, bizakodnak
a tavaszi ébredésben...
A CENKI FÉNY
1941. Széchenyi István születésének 150. évfordulóján
A szíved, lelked, mint fényszóró fénye
Világított a sorsunk mezsgyéjére.
Beszórtad fénnyel ködlő éjszakánkat
Hitednek hívő hadserege támadt
S kiállott Véled harcok viharába, -
S bár gazdag szíved a szú marta, rágta:
Erőd, eszméid s tetteid nyomán
Kigyúlt a fény a nemzet homlokán!
Feszített mellel álltál őrt a vártán.
Tettekre készen bősz viharba álltál
S a századoknak lomha lépteit
Meggyorsították győztes érveid.
A magyar nyelvnek szárnyakat adott
A Te példád, a te akaratod.
S míg dermedtségre hoztál friss tavaszt,
Nem verted melled, hogy Te hoztad azt.
Magot vetettél szívek parlagába
Harangot vertél nagy megújhodásra,
Mert hittek szentül: ,,nem voltunk: - leszünk!"
Ha hitben, tettben átölelkezünk...
S amíg mi Véled bízón Napba néztünk,
Elégetted a szívedet miértünk...
A tested por a cenki sír alatt,
De lelked nékünk örök fény marad!
EGY KARÉJ KENYÉR 
Egy karéj kenyérben
Ott a föld pora,
Ott a kelő Napnak
Ragyogó bíbora.
Egy karéj kenyérben
Ott az eső, harmat.
Ezek adtak szárnyat
A kis búzamagnak.
Egy karéj kenyérben
Ima is pihen,
Reggel s este fogant
Sok ezrek lelkiben.
Egy karéj kenyérben
Könnyek is vannak ...
Ezek az árváknak
Szeméből fakadtak.
Egy karéj kenyérben
Ember-erők élnek:
Izzadó munkája
Sok kérges tenyérnek.
Egy karéj kenyérben
Benne van minden:
Imádság, Fáradtság
Harmat, Föld, -s az Isten ...
Mindennapi kenyér
Légy te mindig áldott,
S bocsásd meg a vétkét,
Ki téged megbántott.
ERDŐBEN
Tarlott erdőnek bús avarját járom
Őszi napsugárba',
Sárga levélkék - mindmegannyi álom -
Hullanak alája...
Tavaszban fogant édes sok levélke...
Sárga, vörös csókok...
Rátok akadnak, gyenge menedékbe,
Az utazó pókok.
Szűzfehér selyem kifeszített szála...
- Mintha csak ez volna
Erdő-tündérek ezüst hajaszála,
A fákra omolva...
Ilyenkor nekem de szép is az erdő!
Istent látom benne...
Almok közt járva nincs lelkemen felhő.
- Bár sohase lenne!
1924
ÉDESANYÁM
Szíve olyan, mint a harmat:
Jóért dobog, jóra hallgat.
Ha árvát lát, megsiratja,
Kenyerét is neki adja.
Ha virágot adnak neki.
Megcsókolja, mert szereti.
Ha gyerekek állják körül:
Szeme, szíve, lelke örül.
Ha harangszót int a szellő,
Szíve-lelke imát ejtő,
Ha könnyezem s észreveszi,
Fáradt fejem ölbe veszi...
Megcsókolgat vigasztalgat,
Aztán csend lesz... Ő is hallgat...
Imádság lesz hallgatásunk
S álomszárnyon égbe szállunk...
FÉLEGYHÁZÁN
Félegyházán, kis koromba,
Játszadoztam a homokba.
Finom porát égnek hánytam,
Aranyesőjébe álltam
S szőke hajam ahogy ázott:
Kikacagtam a világot.
Félegyházán, forró nyáron,
Lepkék szálltak a virágon.
Kígyósziszről mézet loptak,
Fodormentán lustálkodtak.
S a sok lepke ahogy játszott:
Kikacagtam a világot.
Félegyházán, szeles este,
Sárkányoztunk versenyezve.
Sürgönyt raktunk a fonálra.
Üzentünk a Mennyországba.
S míg a sárkány égig szállott:
Kikacagtam a világot.
Félegyházán, a határban,
Amerre sok szarkaláb van,
Tarka csokrot szedegettem,
Közepébe mályvát tettem.
S hogy egy darázs rámkiáltott:
Kikacagtam a világot.
- Félegyháza más azóta!
Szomorúbb ott már a nóta...
Házak előtt akác nincsen,
Nincs, ki fehér álmot hintsen.
Eltört a mult aranyfája...
Meghalt ajkam kacagása...
A határban minden csendes,
Tarka lepke alig repdes.
Homok helyett kőből az üt,
Minden házban bent van a kút.
A papsajt se nyit virágot...
Megkönnyezem a világot...
Félegyházán nincs, ki ismer!
A torony tán félre is ver,
Ha az utcán végig megyek
S ismerősöket keresek;
Idegen az öreg ház ott...
Megkönnyezem a világot...
Csak egy fejfa a temetőn
Hajlik felém megismerőn:
Nagyapámnak vén fej fája.
S a ráhajló fűzfa ága
Hint lelkemre imádságot...
- S megkönnyezem a világot...
HA
Ha szárnyam lenne s el nem égne,
Mérföldeket szállanék.
Míg el nem érnék Nap szívébe,
Addig meg se állanék.
Kíváncsi lelkem megfürödne
Szent titoknak vértaván
S a forrást lesve eltűnődve,
Ez lenne legszebb éjszakám.
Aztán repülnék más messzebbre,
Másik titkot fejteni.
A fényes Marsba, Jupiterbe
Hosszan betekinteni.
Laknak-e ott is? Élnek-e hát?
Van-e béke és mosoly?
Női és férfi lelkeken át
Szív szerelme is honol?
S ha látnám, hogy a Mars csillagon
Szerelem és szív örök:
A szárnyaimat elolvasztom,
Földre vissza sem jövök!
HAZAJÖSSZ GYÓNI
Lerázva magamról szennyes földi port,
Tisztán, fehéren szállok napkeletre,
S akit az élet korán eltiport:
Köszöntöm Őt, a hóra térdepelve.
Szibéria!... Bilincset zörget itt a táj...
Magyar test hamvát titkoló gödör
Mélyéből hallom: ,,Fáj az éjszakám!
S a messzeség is végtelen gyötör!"
Bízó lelkemmel átfonom a sírt...
Imát suttogva gyógyítom sebét...
Idézem néki, amit akkor írt,
Mikor Mihálynak lefogta szemét:
,,Hazaviszünk! Ne félj öcsém, ne félj!
S majd melléd bújok én is a sötétbe...
Nyugodj, öcsém, és mindig csak remélj:
Hazajutunk még jó anyánk ölébe!..."
...A sír mélyéből sóhaj röppen el,
S tördelt imádság suttogása száll...
Elhalkul lent a jaj és gyötrelem...
Halk altatódalt muzsikál a táj...
Testvér, szívemből új szikrákat szórok,
Hogy tüzet fogjon a fájó sötétbe,
S jelentsék, mint az éber szemafórok:
,,Hazajöttök majd jó anyánk ölébe!"
Hallod? Ropog a csontja már a földnek!
A Tisza-tájról indult a sereg.
Bár vér árán, de büszke utat törnek,
S boldog lesz útjuk vissza majd Veled!
Hazajössz, Gyóni! Itt élsz majd velünk!...
A hű magyar föld lesz a paplanod...
Eljárunk Hozzád... elbeszélgetünk,
S Te majd a lelked ránk ragyogtatod!
HOGY SZERESSÜK JÓ ANYÁNKAT
Mikor Édesanyátoknak
Nevét kimondjátok:
Imádságos áhítattal
Mozduljon a szátok !
Mikor édes jó Anyátok
Varrja a ruhátok :
Tiértetek küzdő kezét
Meg-megcsókoljátok !
Mikor Édesanyátoknak
Gond a napi bére:
Segítséget kérő szemmel
Nézzetek az égre !
Mikor Édesanyátokat
A sok munka vérzi :
Ne nézzetek nem bánommal
Segítsetek néki !
Mikor Édesanyátoktól
Meleg csókot kaptok:
Maradandó álmot adjon
Az a pillanattok!
Mikor Édesanyátoknak
Nevét kimondjátok:
Fehér legyen a lelketek,
Mint a hóvirágok!
IMÁDKOZOM
Ha jó anyámnak szíve jajdul
A sok-sok gondnak ezritől -
S atyám ha térve munkazajbúl,
A fáradástól majd kidől:
Imádkozom, az Égre nézve,
Az összetörtekért
S hogy váltson Isten új örömre
Sok összetört reményt.
Ha béna ember áll elémbe
A hűvös utca szegletén
És rá se néz az utca népe
S elhagyva fázik ott szegény:
Imádkozom a béna ember
Fájdalmas könnyeér',
Kinek az értünk hullott vére
Csak ennyit, ennyit ér!
Ha kis Hazámnak csonka képe
Szemembe könnyet hinteget,
Ha vérem messze síró vére
Felém segélyért integet:
Imádkozom egész Bánatország 
Letiport földjeért,
Imádkozom egy árva ország
Fájdalmas könnyeért.
Tiszánk ha jajt hoz messze fentről,
Dunánk ha sír ott délre lent...
A szél ha hírt hoz emberekről,
Akik zokognak éjjelent':
Imádkozom a nagy folyókért
És minden cseppjeért,
Imádkozom a bujdosókért
S azoknak könnyeért.
Ha nyári reggel ég falánál
Égő virágba gyúl a Nap,
Ha esti Égnek nagy tavánál
A csillagok felgyúlanak:
Imádkozom a termőföldért
És minden gyöngyeért...
Imádkozom a görnyedőkért
S jövőnk vetéseért!
KARÁCSONYI CSENGŐ
Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.
Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.
Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.
Arany diót, arany csengőt, 
Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.
Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.
Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.
KARÁCSONYEST
Karácsonyestnek fénye hogyha följön,
Elolvad minden, minden bűn a földön
S a tisztaság szül hófehér virágot,
A csillag szór rá biztató világot,
S kik tegnap féltek, dideregtek, fáztak,
Kiket még tegnap százan megaláztak,
Ma elfelejtik tegnapunk vetését,
A fájdalomnak rajtuk nevetését
S szelíden néznek végig a kalácson,
És boldogok, mert megjött szent karácsony.
Felöltözött ma minden hófehérbe
S az emberek ma szépen összeférve,
Megtérőn várják csengő csendülését,
Fenyőgallyak titkos rezdülését
S mikor a gyertya fellobog a fákon,
Mikor a szívre ráborul az álom,
S a könnynek, jajnak megszokott helyére
Reáborul a boldogság vetése:
A lelkek fénye rezdül át a rácson...
A lelkek fényét várja szent karácsony.
Oly szép ma minden, minden itt a földön!
Ma templom lett a ház, kaszárnya, börtön.
Felöltözött ma minden hófehérbe,
S az emberem ma szépen összeférve,
Karácsonyestnek tiszta asztalánál
Sebet kötöznek szenvedőkön, árván.
Kitárulnak ma szívek, ablakok,
S a földre szálló gazdag angyalok
Megsimogatják mind a lelkeket:
Békesség néktek küzdő emberek!
MÓRA LÁSZLÓ KARÁCSONYEST MIHI 2019 - Videó
Link
KARÁCSONY ÉDES ÜNNEPÉN
Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.
Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.
Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet! 
Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!
Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.
Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!
KARÁCSONYI ESTE 
Mikor szent karácsony
Csillagfénye árad,
Kevesebb a könnycsepp,
Kevesebb a bánat.
Akinek asztalán
Nincs kalács, csak kenyér,
Káromló szó helyett
Imát susog szegény,
Hisz karácsony este Isten jár a földön,
Hogy a nyitott sebre fehér gyolcsot kössön.
Mikor szent karácsony
Ajtót nyit a szíven,
Súgja a gazdagnak,
Hogy máson segítsen!
Értse meg a könnycsepp
Kínzó kiáltását,
Nincstelen testvérek
Boldogtalanságát,
Hogy karácsony este: palota és börtön
Széppé szépüljön, ha Isten jár a földön! 
Mikor szent karácsony
Angyalai szállnak,
Öröm a vendége
Minden magyar háznak.
Eltörpül ilyenkor
A lárma, az árnyék
S megszépül a szívben
Mindmegannyi szándék,
Mert karácsony este Isten jár a földön,
Hogy templommá váljék palota és börtön!
Mikor szent karácsony
Csillagfénye árad,
Termő öle nyílik
Égi barázdáknak
S amíg száll a szikra
A fenyőfa ágon:
Szóródik a sok mag
Szerte a világon.
A megszentelt földbe az Isten veteget.
Minden elvetett mag: szeretet! szeretet!
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.
Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk...
Igaszágot kérő
Bús magyarok vagyunk.
Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk! 
Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.
Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.
Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.
Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.
Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk!
Móra László: Karácsonyi imádság /Kormorán/ - Videó
Link
Link
KINCSPALOTÁM
Van egy kis kéz: kopott a selyme,
És mégis, mégis oly jó a sebre!
Van egy kis szív: verése halkul.
Nem vérből van, de vertaranybul.
Van két Szép szem: a tükre kékes,
Ha rámtekint, mindig beszédes.
Van két virág, kit Tőle kaptam:
Az életünk virág-alakban.
A kettőnk szíve dobban abban!
Van fészkem is, beszédes fészek.
Tizennégy éve ennek élek.
itt őrzöm Őt s két gerlicémet,
S míg védem, őrzöm lábaik nyomát:
Boldogság-fénnyel teli szórom
Az Élet-ország legszebb templomát!
KIS TARISZNYÁM
Nagy világban nagy utakat járok,
Emitt egy hegy, amott meg egy árok
Tűnik elém hamarosan
S utam állja haragosan,
De én ettől egy cseppet se félek,
Hisz' így járok, mióta csak élek.
Az ároknak nekivágok daccal,
Megbirkózom a sok szúrós gazzal
S célom útján tovább megyek,
Jöhetnek a magas hegyek!
Megmászom én azokat is sorba
S visz tovább az életem bús sodra.
Van nekem egy nagy tarisznyám, - régi,
Anyám, szegény, most is sír, ha nézi.
Az ő áldott keze varrta,
Belé csak a ,,nincset" rakta
Harmincnégy évnek előtte éppen,
Nótás kedvvel vállra kaptam szépen.
A tarisznyát már azóta hordom.
Mi van benne? Figyelj, majd megmondom:
Harmincnégy év halt meséje,
Hulló könnyek halk zenéje...
Csalódások, sóhajtások, álmok...
Sokat csókolt, meghervadt virágok...
Nagy világon nagy utakat járva,
Ezt gyűjtöttem kicsi tarisznyámba.
Ettől hízott ily kövérre.
Ettől vásott így a széle.
És én hordom megadással, csendbe,
Hisz nem fér már semmi több el benne!
Jaj, mi lenne, ha valahogy mégis
Vidám, boldog, gazdag lennék én is?!
Hová tenném e sok kincset?
Hová vetném a sok ,,nincset"?
- Ki se bírnám, örömömben, érzem.
Kis tarisznyám, maradj csak te vélem!
1925
KÖNYÖRGÉS
Jó Istenünk, égi várunk,
Hallgasd meg az imádságunk.
Hallgasd, hallgasd minden szavunk,
Imádságba foglalt jajunk,
Minden könnyünk, magyar könnyünk,
Mit elsírni Hozzád jöttünk.
Könnyes szemmel, esdve kérünk,
Enyhítsd meg a szenvedésünk,
Szánd meg ezt a szegény népet,
Hiszen mór oly sokat vérzett,
Csak azért, mert élni akar!
Mert a szíve mégis magyar.
Nézd a mezőt, a legelőt,
Nem olyan, mint volt ezelőtt.
Kevesebb a virág rajta,
Szirmát az is elhullajtja.
Pedig szegény élni akar
S nem élhet, mert ő is magyar!
Nézd az erdőt, nézd a fáját:
Idegenek lopják, vágják...
S hiába fáj a sok tölgynek,
Nekiesnek a sok törzsnek...
Pedig mind. mind élni akar,
S nem élhet, mert ő is magyar!
Nézd levágott sok tagunkat,
Kínban élő ősfajunkat:
Korbácsütés a kenyerük,
Mindig vérző a tenyerük..,
Csak azért, mert mind, mind magyar
S Hazájáért élni akar!
Nézz hát testünk sok sebére,
Nézz e síró sok szegényre,
Akik hisznek, hívnak, várnak,
Oltárodhoz odaállnak
S könyörögnek, mert magyarok.
Magyarok, de nem szabadok!
Könyörögnek vétkük szánva,
Összetörten, megalázva:
Alkotója Földnek, Égnek,
Adj áldást e tépett népnek,
Aki újra élni akar,
Mert a szíve, lelke magyar.
1925
LEPKESZÁRNYON
Álomvilágba vitt a lepkeszárnyam.
Álomfolyondár fonta át szívem.
S mint szálltam, szálltam, messze szálltam:
Nem látta senki sem.
Álomvilágba napcsókok fogadtak,
Meleg lehelte megtépett szívem,
S míg álmaim így bétakartak:
Nem bántott senkisem.
Álomvilágba nem volt bánatestem,
Ott nem volt könnyvirágos a szívem.
S míg Ég azúrján fényt kerestem:
Nem hajszolt senkisem...
Álomvilágban állj meg lepkeszárnyam!
Kattogj utolsót álmodó szívem!
S hogy merre tértem, meddig szálltam:
Ne tudja senki sem!
1925
LETARLOTT FÖLDÖN ÜNNEPOLTÁR
Emberhangyák nyüzsögnek szerte.
Aratnak hajnal óta már.
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár.
- Ma ünnepet ül a határ.
A munka zajlik egyre, egyre.
Az Égen itt-ott felhő ácsorog.
Kaszának éles pengéjére
A búza könnye rácsorog.
A sok kalász megtántorog.
Meghal, mint szent csatán a hősök.
Az emberért a porba hull.
Keresztre rakják, megfeszítik. 
A szívét elszedik rabul
S vérét fogyasztják balzsamul.
Keresztben áll az évi termés.
Megáll a szorgos sok tenyér.
Letarlott földön ünnepoltár
A föld véréből nőtt kenyér;
S imádság-fénye Égbe ér.
Keresztben áll az évi termés.
A mindennapi kenyerünk.
Szegényes, tépett asztalunkra
Az Isten adja fel nekünk,
És várja, hogy a szent kenyérhez
Méltók és emberek legyünk!
1926
MAGYAR ANYÁK
Magyar anyák, virágos ágak,
Köszöntöm asszonylelketek.
S míg morzsa, selymes rózsaszálak
Fonják át tiszta kebletek:
Megáldom csendben azt a házat,
Hol gőgicsél a kis gyerek.
Magyar anyák, virágos ágak,
Köszöntöm asszony szívetek,
Amely fölött ott szundikálnak
A glóriázott kisdedek,
S megáldom csendben azt a házat,
Hol gőgicsél a kisgyerek.
Kik boldogan vonjátok ölre
A szívetekből nőtt magot,
Ti adtok fénnyel tündökölve
E fáradt Földnek új napot,
Reménysugárt, - s egy tépett honnak
Nyitott sebére balzsamot.
Magyar anyák, a szíveteknek
Beszédes álma égig ér!
Hallom jövését új seregnek,
Mely új csodájú fényt ígér.
És áldom mind, mind azt a házat,
Hol ember-angyal gőgicsél.
Magyar anyák, virágos ágak,
Köszöntöm asszonylelketek
S a harmatszívű kisbabákat,
Akikre fényt leheltetek.
És áldom szótalan imával
A liliomos kerteket.
MAGYAR ZÁSZLÓ 
Szeressük a hófehér színt,
Szeressük a zöldet,
Szeressük a piros vértől
Ázott magyar földet.
Mert a piros, fehér és zöld
Magyar zászlónk színe,
Benne fénylik, benne ragyog
Dicső múltunk híre,
Hősök arany szíve.
Szeressétek ezt a zászlót,
Híven szeressétek.
Fonjatok rá hőstettekből
Új koszorút, szépet!
Hadd lengje be dicsőséggel
Kárpát ősi ormát
És hirdesse, hogy feltámad
Szép Magyarország,
Régi Magyarország.
Móra László: Magyar zászló - Videó
Link
MESÉLŐ ÉJ
A Nap lehunyt. A Földre csend terül.
A csendbe csendes őszi szél vegyül.
Majd szent kezével Isten int maga
S kigyúl az Égnek minden csillaga.
Nevetnek ránk a csillogó szemek.
Felénk kacéran csókot intenek.
A Hold is asszonyosan ránk tekint
S fülünkbe súgja: este van megint!...
A Csend kinyitja háza ajtaját
S paranccsal küldi szerteszét hadát,
Meghagyja nékik minden estelen:
,,Az Ég kigyúlt. A Földön csend legyen!"...
Csend van s a Földre hosszú éj terül.
Mesélő éjbe őszi csók vegyül.
A Hold meg asszonyosan ránk tekint,
Siess, susogja, - hajnal lesz megint!
1924
MIKULÁS
Én vagyok ám ritka ember!
Jövök, ha itt a december.
Ki vagyok? hisz jól tudjátok!
Mikulás néz itt most rátok.
Aki jó lesz, gyerekek,
Ahhoz mindjárt elmegyek!
Viszek neki mogyorót,
Friss fügéből kóstolót,
Huszárcsákót, falovat,
Képeskönyvet, jót, sokat. 
De ez csak a jóknak jár,
A rosszakra virgács vár.
Csípős virgács, nyakleves,
Berci, Laci, ne nevess!
Majd estére meglátom,
Kinek nyissam a zsákom?
Majd estére meglátom,
Hol hagyjam a virgácsom!
NAPSUGÁRSIRATÓ
Az őszi köd paplant terített
Mezőre, rétre, fára, fűre.
A nótás nyárnak csendbe eltörött
Víg nótát zengő hegedűje.
Letarlott fák közt nyargalász a szél
S könny omlik szét a gallyakon.
Nem tűz be tűzzel már a napsugár
A fák hegyébe vágott ablakon.
Eltört a nyárnak hegedűje.
Melegje elfogyott a Napnak.
Szívünkre csend, fészkünkre gond száll
S ajtót nyitunk a téli fagynak
1926
NEHÉZ VÁRÁS
Ütött-kopott kis ház
Áll a falu végén.
Szalmás kalapjából füstöt hány a kémény.
Boldog öreg néne
Süt-főz reggel óta.
Kassán élő fia jön látogatóba.
Anyai szívének
Elszakított cseppje
Azt írta boldogan: megérkezik este.
Hazahozza csókját,
Gyerekkori lelkét.
Így zárta levelét: csak már ott lehetnék!
Ütött-kopott házra ráborult az este.
Fiát szegény néne, jaj, hiába leste.
Fogyó nappal együtt
Folyt, folyt a sok könnye.
Elfáradt, jó szívét egy nap összetörte.
...Erre is, arra is
De sok ilyen ház van,
Valakit úgy várnak minden székely házban.
Faragott kapukhoz
Kiállnak az árvák,
Bilincsbe vert karjuk ölelésre tárják.
A fiúkat hívják,
A fiúkat várják...
Utoljára egyszer Trianonban látták.
S azóta, azóta
Mindig imádkozzák:
Elveszett fiúnkat vezesd vissza hozzánk!
ÖRÖK IDŐK KIRÁLYLÁNYA
Fagyruháját levetette
Örök Idő királylánya,
S felveri a mezőt, rétet
csókos tavasz kacagása.
A föld puha, mint puha ágy,
Reszket rajta a fény, a vágy.
A napsugár aranykéve,
Lüktet tőle a föld vére.
Cseng a patak csobogója,
itt a fecske, itt a gólya.
Lepkék járnak lepketáncot,
Lánykák fonnak pitypangláncot.
Száll a nyárfa hópihéje,
Paplant hint a víz színére.
Örök Idő királylánya
Tavaszt hozott valahára! 
Száll a széllel a nyárfa-szag
Aranynapos tavasz kacag.
Éled a föld zöld vetése
S a pacsirta nevetése.
Nő kenyerünk élet-napja.
Mennyi remény gubbaszt abba!
Csendes remény, bízó álom
Pihen a nagy göröngy-ágyon...
S míg a tavaszt szívja lelkünk,
Titkon egy-egy könnyet ejtünk
A föld-ágyra, friss vetésre,
A mindnyájunk kenyerére
És kérjük a néma földel:
Többet adjon, mindig többet,
Édes-ízűt, hófehéret...
S hozzá régi boldog népet!
1926
ÖRVENDJETEK
Kint szentfehéren száll a hópehely,
A dermedt földre csókokat lehel,
Az utcasarki régi kőkeresztre'
Paplant pihézget fölfeszített testre...
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére.
Bent álmok estje ünnepet mesél.
Karácsonyest van. Angyalszó zenél.
Parányi gyertyák lángja táncol égnek.
Örvendj!... dicsőség!... zeng a boldog ének.
A béke csendje templomot varázsol
A szívekből, az eldugott tanyákból.
Karácsonyest van. Olyan szép az est!...
Tedd össze két kezed! Imádd, szeresd!
Simítsd meg szíved és ne tudd, hogy sírtál.
Örvendj! Ma eljött Ő, akit te hívtál.
Örömnek hozta tarka sok virágát.
Arannyal szórta szentfa sok kis ágát.
... S míg bent az ember szívvel ünnepel,
Kint egyre száll a sok, sok hópehely...
Az utcasarki régi kőkeresztre
Paplant terített fölfeszített testre...
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére...
1924
SZERESD AZ ÁLLATOT!
Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt, Ő is szeretgette.
Simogassad kézzel, simogassad szóval,
Becézgessed mindig neki való jóval!
Mert ha nem így teszel, megbántod az istent,
Aki csak teérted teremtett meg mindent.
Aki a szívedet azért dobogtatja,
Hogy te légy a földnek égi gondolatja.
Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt. Ő is szeretgette...
1924
SZERESSÉTEK
Akinek van édesanyja:
Boruljon ölébe!
Tekintsen a mennyországra
S adjon hálát érte.
Akinek nincs édesanyja
Vigasztaljuk szóval.
Meleg szívvel szeretgessük,
S jutalmazzuk csókkal.
Akinek van édesanyja
Soha meg ne bántsa!
Jóra intő parancsában
Isten ujját lássa.
Akinek nincs édesanyja,
S hazánk a hazája:
Öleljük át valamennyit,
Mert mind magyar árva.
SZERETEM
Szeretem az égnek csillagtáborát.
Szeretem a Földnek parányi porát.
Szeretem az erdőt, a vadvirágot.
Szeretem a jót és az Igazságot.
Szeretem egy asszony dolgos két kezét,
Szeretem egy asszony egész életét.
Szeretem a csókját, hosszú szép haját.
Szeretem két fiam kacagó szavát.
Szeretem a könnyet, a titkos csöndet.
Szeretem az oltárt, az imakönyvet.
Szeretek mindenkit, szeretek mindent,
Aki velem együtt szereti Istent.
1929
TAVASZ TEMPLOMÁBAN
Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze - bár rejti magát-—,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.
A hóvirág, mint biztató harang,
Misére szól... És szerte száll a hang.
A sombokor megrázza gallyait
S aranyruháját tüstént felveszi.
Kökény és sajmeggy védett aljait
A zsenge fűnek zöldje meglepi
S bogárbölcsőket ringat száz keze.
Olykor fehér pillangó száll bele.
Liheg a föld. A szíve feldobog.
A rét, az erdő, mint új templomok
Kinyílnak s felbúg benn' az orgona.
Misére gyűl az ébredt sok madár.
A bárányfelhők bodrozó sora
Szent kárpitként a boltozatra száll.
— És rajta túl, a kék azúr felett
Egy ablakból az Isten nézeget...
1926
VALAHONNAN ÜZENETET VÁROK
Ha sírásom meghalljátok,
Üzenjetek bús akácok. -
A lelkemet, a szívemet
Csitítsátok!
Üzenjetek néha, halkan:
A fecskék a Tisza-partban
Szoktak-e még fészket rakni
A tavaszban?
Zsalus házunk fehér-e még?
Vadszőlő rá felér-e még?
A tornácon Borcsa néni
Mesét-e még?
A jegenyék sudár során
Táncol-e a napfény korán?
Csillog-e a tarka lepkék
Szűz hímporán?
Édesapám rózsafáit
Csókolja-e harmat-kárpit?
Százszorszépet ölelget-e
Még a pázsit?
A kerekes kút tetején
Forog-e még a szél-legény?
Vagy már meghalt a csatában
Ó is, szegény?
Oh, zentai bölcsős házam,
Vannak-e még valahányan,
Kik eljárnak, kik itt vannak
Néha nálam?
Kik a nótám hallják, értik,
Kik a szívem gyászát érzik?
Oh, ha vannak: ölelésem
Küldöm nékik!
Rég' elhagyott öreg fészek,
Piros rózsák. százszorszépek:
Mikor szabad hazajárnom
Összeszedni a sok álmom?
- Üzenjétek!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Móra László |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-05-20 22:45:15, szerda
|
| |
| |
NYÍLT LEVÉL A TVN RÉSZÉRE! - 5.
T. TVN!
Néhány perce e-mailban az alábbi Üzenetet küldtem a TVN részére:
"Elszomorító, hogy a TVN minden indok nélkül beletöröl blogbejegyzéseinkbe. Legutolsó Gebhardt Nóra versei blogbejegyzésemben a már mind gyakrabban alkalmazott beletörléseik igen zavaróak. Olyan képeket törölnek, ami a Képtárainkban is szerepelnek, de gyakoriak a szövegbeli törlések is, ebben pl. az egyik vers címét törölték, igaz a vers azért most szerencsére maradt. Nem tudom, kinek a szemét bántják ezek, de a törlések teljesen indokolatlanok. Szeretném, ha egyszer a törlő személy "ideállva elénk" ezt meg tudná magyarázni, miért teszi? A Levelezés rendszerén miért nem tudja jelezni felénk közvetlen a problémáit és akkor talán megelőzhetőek lennének a durva beavatkozások!!! A vége az lesz. hogy előbb-utóbb azok is elmennek, akik még itt maradtak és be lehet zárni a boltot!
Az a szinte mindennapos jelzésük ugyanis, hogy un "Adathalász blokkolása történt a részükről, már kezd komikussá válni. Az adathalász rendszeresen ugyan úgy kisérletezik az oldalam feltörésével és az adataim megszerzésével, blokkolják, de hónapok óta szinte nem történik semmi!!! Létezik egyáltalán a probléma, vagy csak egy elterelő művelet?
Másik problémámat is jeleztem már korábban. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a régebbi bejegyzéseimből az utóbbi időben szinte fűnyirószerűen rengeteg bejegyzés törlésre került az Archívumomból. Köztük olyan bejegyzések, melyeknek törlése teljesen érthetetlen. Köztük olyanok, mint karácsonyi bejegyzések és más hasonló bejegyzések is törlésre kerültek, Ráadásul olyan nagyobb terjedelmű bejegyzések is, amelyekbe érthetően jóval több befektetett időm is van.És ezek egy Törlőgomb megnyomásával pillanatok alatt törlődhetnek! Biztos nem az adathalász törölte ezeket sem.
Jeleztem, hogy ezek listáját elküldöm a TVN részére. A töröltek összeállítása folyamatban van, sajnos az eredmény rosszabb, mint amire számítottam. Sőt nagyon elszomorító! Sajnos így csak néhány kategóriában fogom ezt teljes egészében elvégezni és azt mihelyt időm engedi, megküldöm a TVN részére is, kérve visszaállításukat. Ha törölni tud a TVN, akkor vissza is lehet állítani. Korábban már törölt bejegyzésem a TVN visszaállította.
Jelen e-mailt azonos tartalommal a TVN-re a blogbejegyzéseimbe is felteszem, mivel e-mailjaim rendszeresen válaszolatlanul maradnak!"
Üdvözlettel.
Menus Gábor
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
2020. Május
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
26 db bejegyzés |
| e év: |
276 db bejegyzés |
| Összes: |
4745 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (23)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (14)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (15)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (32)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (51)
- Bölcsességek és gondolatok. (138)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (142)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (99)
- Életmód (89)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (118)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese (1)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (1)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Gr. Vay Sándor (0)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (177)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (145)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (1)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (234)
- Húsvét - Pünkösd (30)
- Idézetek birodalma (143)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (98)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (70)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (1)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (71)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (85)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (408)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (58)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (58)
- Névnap- szülinap (47)
- Nőnapra & Farsang (9)
- Nyakó Zita (1)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (23)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (10)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (82)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (12)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (83)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (19)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (152)
- Tudod-e? (15)
- Tudomány - technika (66)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (1)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (154)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (65)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (1)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom: Burns (4)
- Világjárók (213)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (120)
- Zeneszöveg (20)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
| |
- Ma: 1533
- e Hét: 7410
- e Hónap: 10180
- e Év: 934491
|
|
|
Offline
