Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
Tatárjárás - magyarjárás?!
  2018-07-31 18:00:37, kedd
 
 







TATÁRJÁRÁS - MAGYARJÁRÁS?!


HOGYAN IS VOLT?... A mongoloknak MAGYARJÁRÁS, amit mi tatárjárásnak tanultunk.

Lássuk az igazságot - az elhallgatott valóságot!

A "baloldaliak" tudatosan vesztes népnek állítottak be minket!

Nagyjából egy évvel ezelőtt beszélgettem egy középkorú jól szituált férfival, aki hosszú éveket töltött Közép-Ázsiában, többek között Mongóliában. Egy rövid mondattal elintézte a mongol beszámolóját, amely így hangzott:

"A mongol iskolákban a gyerekeknek azt tanítják, hogy az Aranyhorda a Magyaroktól kapott ki."

Amit mondott szöget ütött a fejembe! Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Egy éven keresztül nem hagyott nyugodni ez az egyetlen egy mondat. Utánajártam:

A Mongolok igenis jól tanítják! Egyet azért biztosra vettem: 1241 április11-én nem vertük meg a mongol hadakat Muhinál, ám nem is mértek ránk megsemmisítő csapást, mint ahogy azt tanultuk.

Az iskolában valamikor a 60-as de a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is a tatárjárást, ha nem is pontosan így tanultuk, de ez a valótlanság volt a sugallata:

,,Dzsingisz Kán unokája Batu kán 1241-ben Muhinál megsemmisítette a magyar haderőt, majd pusztított és kiirtotta a magyar lakosságot, majd a betelepülő szlávok, germánok, románok megtanultak latinul, hogy pár száz évvel később magyarul beszélhessenek.
Kivonulásuk a tanultak szerint: Majd egy félév múlva otthon meghalt Dzsingisz Kán, Batu kán nagyapja, így az országból viharos gyorsasággal kivonultak!"

Kivonulásuknak valós okai a következők:

1.) Igen sok harcosuk odaveszett a Magyarországi hadjárataikban.
2.) Nem tudták megsemmisíteni a magyar haderőt, erre bizonyíték az is, hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után, már több külföldi hadjárat élén visszafoglalta a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket.
3.) Közel 160 magyar várat nem sikerült bevenniük (Pl.: Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek, stb.)
4.) A magyarországi háborús állapotokban a mongol hadsereg élelmezése is nehézséget okozott.

Most jön a lényeg, ha időben előrecsúszunk 44 évet, akkor valóban Mongóliában tanítanak helyesen, mert Magyarországon elfelejtették tanítani azt a röpke tényt, hogy:

Nogaj kán 1285-ben, az addigi legerősebb seregével, az Aranyhordával indult a Magyarok ellen (a 2. tatárjárás). A magyarok Pestnél IV. Lászlóhoz csatlakozott Kunokkal hülyére verték a nagy túlerővel rendelkező mongol sereget, majd a keleti Kárpátok szorosain át kiűzte őket. Torockónál pedig a Székelyek segítségével győzött, és az utolsó túlélő Mongolt is kiűzték az országból, de még Vizsolynál Baksa György, majd Borsa Lóránd is fölpofozta őket.

Ezt a Mongolok "Magyarjárásnak" hívják.

Ja! Volt egy másik mondata: Ha egy mongolt megkérdezel, hogy miért van akkora országuk a népességükhöz képest, akkor a válasz a következő:

Visszavárjuk a hős Magyarokat!


Forrás: Vándorffy Hunor FB.


Na, akkor most hogy is van ez?







TURÁNI NÉPEINK/1.:

Link



TURÁNI NÉPEINK/2.:

Link






 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
150 éve hunyt el Tompa Mihály
  2018-07-29 21:00:54, vasárnap
 
 








150 ÉVE HUNYT EL TOMPA MIHÁLY


150 éve hunyt el Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. - Hanva, 1868. július 30.) költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Petőfivel és Arannyal a költőtriász harmadik tagja...

Tompa Mihály kettős évfordulójára - A költőre, tanítóra, forradalmárra és református papra emlékezünk: rá, aki barátja lehetett többek közt Eötvös Józsefnek, Jókainak, Petőfinek és annak az Arany Jánosnak, akivel egyazon esztendőben, épp kétszáz éve, 1817. szeptember 28-án született. És holnap lesz halálának százötvenedik évfordulója.

1845-től Pesten jogot hallgatott, majd Miskolcon letette a papi vizsgát és Bején lett pap, 1851-től haláláig Hanván nevű községben működött. Írásaival lelkesen szolgálta a forradalom és a szabadságharc ügyét, de költészetében megszólalt a családi élet örömeinek és gondjainak sokféle változata is. A szabadságharc bukása után eleinte nyíltan fejezte ki a nemzeti fájdalmat: A gólyához, Pusztán, Levél egy kibujdosott barátom után. Később a cenzúra arra késztette, hogy képes beszédben, allegóriákban, rejtett értelmű költeményekben szóljon nemzetéhez: A madár fiaihoz, Télben, Új Simeon, A sebzett szarvas. Élete végéig hirdette a nemzeti függetlenség eszméjét, elutasította a kiegyezést. Szoros barátság fűzte Arany Jánoshoz.







A GÓLYÁHOZ


Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!







Tompa Mihály: A gólyához (Sinkovits Imre)

Link



Tompa Mihály - Kormorán - A gólyához - Mint oldott kéve

Link









 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Tokaji Márton
  2018-07-26 22:00:04, csütörtök
 
 




TOKAJI MÁRTON


Tokaji Márton (Debrecen, 1940. szeptember 9. - Debrecen, 2014. március 31.) költő, író. Csak nyugdíjas éveiben kezdett komolyabban foglalkozni a költészettel. 2014-ben bekövetkezett haláláig aktív szervezője és tagja volt a helyi amatőr művészvilágnak.

Verseit klf. számos országos és helyi irodalmi folyóiratokban publikálja és azok az Interneten is megtalálhatók. Több évig főszerkesztője volt a ,,FŐNIX HANGJA" irodalmi folyóiratnak, majd 2007 óta az ,,Alföldi Tollforgatók Lapja" irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. A Cserhát Művész Kör vezetőségi tagja, és a Kör Alföldi tagozatának elnöki tisztét tölti be. Kiadott verses kötetei: Tavasz tisztafénye az őszben világít, Álomkötél, Hajnali fényben, A csend varázsa, Fényévek útjain. Hatodik elbeszélő verses kötete nyomdai előkészítés alatt áll, mely rövidesen megjelenik Társszerzője harminc különféle antológiának, évkönyveknek, valamint a Kortárs Verstár több kötetének, melyben alkotásai könyvben és CD lemezen is megjelentek a Miskolci Irodalmi Rádió gondozásában. Irodalmi munkásságának elismeréséül megkapta: Aranytoll díj, Irodalmi nívó-díj, Art-díj, Platina-díj, Aranydiploma, Két alkalommal a nemzetközi Jókai-díj díszoklevelét, és a Cserhát József Irodalmi Díjat.



Link



Tokaji Márton versei - CanadaHun

Link








ALKONY HATÁRÁN


Válasz nélkül marad a magány,
ha meghal a remény.
Az élet egy regény.
Pók szálon futó fény és sötét,
- miért -?
- a semmiért - !
Örökzöld nyárban megszületni,
- menni -
- menni -
- sietni -
Az élet hegyén a boldogság felé,
míg él a fény,
mely a szél szárnyán útra kél,
majd elvész a hóesésben,
és válasz nélkül marad
az idők némaságában
a végső magány.







ÁHITAT


Idő - gyötörte lelkek magányos
árnya leng.
Mécsesek fényében fürödve a
sötét dereng.
Közzénk feszülő múlt kapuit
nyitogatja,
a vég nélküli csók.
Az öröm szemeit dajkálja,
a mozdulat varázsában
elhangzott bók.
Lelkem feléd megy, a vágyam inni kér,
Ámor szárnyával átölel az éj.
Szemedben csillog ezerszínű fény,
arcod mosolyában pislogó remény.
Tündérek kertjében lelkeink játszanak,
mint Isten világában a boldog madarak.
Olyan mint szépálom, mely magával ragad,
s becéző szavaim öledbe hullanak.







BABILON
(Elbeszélő költemény)
Báb-ili,Báb-iláni (Az istenek kapuja)


Nagy birodalom és egy város képe,
mely csillagként ragyog az ókori égre.
Eleinte csupán tartományi székhely,
időknek folyamán fővárossá nő fel.
Sumer és Akkád nép együttes központja,
Hammurapi volt a megalapítója.
Birodalma létét törvény szabályozta,
s kőbe vésetetve utókorra hagyta.
Uralmát megdönti a hettita király,
Marduk Istenének a tisztelet kijár.
Szin-ahhé-eriba porig romboltatta,
majd isten szobrait el is szállítatta.
Nabú-ahhé-uszur romjaiból kezdte,
újjá építését fia befejezte.
Világváros épült az Eufrátesz partján,
ókor két csodáját falai közt tartván.
Szemiramisz kertje korának gyémántja,
melyet tovább növelt a királynő bája.
Bábel tornya volt az (Ég és a föld háza),
kinek magaságát Nagy Sándor is látta.
Korában a népek látogatni jártak,
már messziről magas templomtornyot láttak.
Ezzel tisztelegtek Marduk Istenének
az akkor ott élő babiloni népek.
Város nagy bazárja gazdagságról mesélt,
földünk termékei egymás mellett megfért.
Mint erőditményt körbe, vizes árkok védik,
bejárókapuit kék csempék díszítik.
Hatalmas falrendszer védte a nagyvárost,
melyet romboltak az asszír támadások.
Így Hérodotosz is csak romokat csodál,
az utókor hírét, s emlékét őrzi már.







BIZAKODJUNK


Nappalok éjszakák egymást
váltogatják.
az emberiségnek őrízik a
titkát.
Fények és árnyékok suhannak az
égen,
a természet mindig dolgozik
serényen.
Égnek madarai csak nekünk
dalolnak,
bizakodjunk benne feljön a Nap
holnap.
Millió csillaga van a magas
égnek,
Én csak a szívemet adhatom
tenéked.
​






A BOLDOGSÁG!


Fájdalmat gerjeszt a magány szívemben
a múlt már emlékként ragyog.
Tudom és érzem kedvesem,
hogy együtt voltunk boldogok.
Pusztán kétségbeesés az évek száma,
addig míg lobog a lélekben a gyertya lángja,
mivel annak a sötétben is lebeg az árnya.
A lét törékeny múló pillanatait
nem pótolhatja az ég kékje,
mert azt kioltja az éj sötétje.
A boldogság nem más, mint múló némaság
halk suttogása szívemben.







BOLYONGÓ ÁLOMVILÁG


Hová lettek a virágos kertek,
a májusi orgonavirág?
Illatuk bolyong a múltban,
még mindig érzem varázsuk mámorát.
Lelkem belefáradt az időbe,
de valóság, hogy itt vagy velem.
Fejemet válladra hajtom én,
ne szólj, csak fogd meg kezem.
Szemed fényében meghúzom magam,
szeretnélek sokáig szeretni még.
Az álom és valóság, ha egybefonódik,
értelmet nyerhet a lét.
Vágyálmunk jár a magas fellegekben,
kihült álmunkat széjjelhordja a szél.
Szívünk parazsa a szikrát szórja,
az éjszaka csodás mezején.







CSENDES ÉJ


Hold aranysugara ül a félhomélyban,
Az égen csillagok fénylenek távolban.
Édes esti szellő hoz álmot szememre,
Hadd legyen az éjjel nyugalom szívembe'.

Ha lehunyom szemem, ringassál karodban,
Őrízd az álmomat csodás országodban.
Ha az éj múlik, a harmatos táj ragyog,
Költögessél lágyan, és én boldog vagyok.
​






CSENDES ŐSZI NAP


Selymes napsütésben a levelek szállnak,
Magasban fent lévők színesen pompáznak.
Természet ünnepli a fák karneválját,
Melyre felöltötte a tarka ruháját.
Csendes őszi tájra , ha ráront majd a szél,
Mind a földre hullik, ez a sok szép levél.
​






A CSEND VARÁZSA


A csend az élet varázsa, mely bennünket
magával ragad.
Hallgasd, mert számunkra mindent megmutat.
Az alkotások csendben történnek, nem kell
hozzá a zaj, az élet nem mindig csata, vagy
zűrzavar.
Hozzánk beszél a csend, melyben zümmög
a bogár, a madár dalol,az ég reánk dörög,
szú perceg a fában, halljuk,ha az eső csöpög.
A beszéd, a zene lágyan szárnyal,
a vonat zakatolva fütyöl.
A csend , a csend számunkra tükör!
A természet ölében ül a csend,
erdőben, réten, mezőn,
hegycsúcson havasi legelőn,
barlangok mélyén,a tenger vizén.
Légben a repülő zúg, de csend
van a fedélzetén.
Életünk véges a csend - örök -, amely nem
magány
Béke nyugalom létünknek alapja, s benne
van születés, élet és halál.







DÉLIBÁB...


Mindig szelíd szóból merít csak
a lélek.
Szívünk parazsából gyúlnak ki
a fények.
Ha egymásra talál két ember
a térben.
Szürke felhőn úszik reményük
az égen.
​






EGY ASSZONY SZERELME


Szíveknek hálóját csendben szövögette,
A szép Aphrodité egymáshoz kötötte.
Heléna és Paris oly közel kerültek,
Lélekharangjaik össze is csendültek.

Szerelem istennő elbájolta őket,
Egymáskarjaiba bújva menekültek.
Ó csak együtt lenni, legyen ára bármi,
Egész életükben erre kellett várni.

Királynői ékek, férjuram mit nekem!
Ha a karjai közt tarthat a kedvesem.
Látásuk homályos a tündéri fényben,
És egymást keresik az Ámori-lényben.

Őrjítő vágy tombol mindkettő szívében,
Menni minél messzebb gyors hajó keblében.
A világ oly kicsiny, ily nagy érzelmekhez,
Ilion falai szerelmi fészekhez.

Zeusz tekintete villámokat szórja.
Ezt büntetni fogom! Vesszen érte Trója!
Háborút hoz e-tett a haza egére,
Görögnépnek került igen sok vérébe.

Istenek- emberek csatáznak egymással,
együtt él a nemzet tíz évig e- gyásszal.
Idő és szerelem hervadó virága,
Amelyben megfakul szép Heléna bája.

A szívek tüzének hamvad a parázsa,
A Trójai-faló tesz pontot reája.
Istenek parancsa azzal ért hát végett,
Ilion városa elveszett, leégett.

Ki Tróját keresi, romjait találja,
Egy asszony szerelme gyújtotta azt lángra.
Gyönyörű Heléna Parisnak végzete,
Egész görögnépnek írott története.

Emlék - Tokaji Márton - Szentpéteri Csilla

Link











EGYEDÜL VAGY


Úgy állsz a semmi közepén
mint fa a puszta ölén.
Gyökereid a földbe kapaszkodnak,
őseid már messze hadakoznak.
... Megöregedett a háromnegyed
századnyi idő.
Feletted évszakok jöttek, mentek,
a csillagok sokszor útra keltek,
Fájdalmassá vált a világ!
Az élet tánca már egy gyöngéd sóhaj,
Szürkévé vált minden hajnal.
Túlélő vagy ki dacol a léttel.
Az élet is egy kihúzott tétel.
Az idő száguld feletted, és feleletet
ad helyetted, veled és nélküled.
Társaid rég néha integettek.
Elköltöztek, vagy messzire mentek?
Itt állsz térben és időben!
Élsz az örök fényben, homályban,
árnyékvilágban.
De egyedül vagy, mint fa a puszta ölén.
Életed is egy olcsó regény,
meglehet, hogy lyukas garast sem ér,
hiába kapaszkodsz a semmi közepén







EGY NAP A PARNASSZUS HEGYÉN
(elbeszélő költemény)


Zeusz trónja áll a Mütikasz tetején,
Kicsit elszunyókált a műsor elején.
Istenek részére ünnepet rendeztek,
Nagyhatalma előtt, ezzel tisztelegtek.
Kilenc múzsa táncolt és zengte a dalát.
Tudás fájáról az almát elorozták.
Zsarnoki hatalmát, önkényét felvették,
Gondolataikat, nyíltan énekelték.
Álmodozó Zeusz, ebből mit sem sejtett,
Trónjának lábai omladozni kezdett.
Résztvevőkben a dal félelmet keltette,
Tudták Prométheusz a balhét elvitte.
Elbrusznak csúcsára kiszegezték mellét,
Saskeselyűk csőre tépte máját, testét.
Zeusz felriadván szórja villámait,
Főisten hatalmát miért nem tisztelik?
A jog istennőjét hozzák elé Dikét,
Addig a múzsákat szeme elől vigyék.
Almát elkobozva tegyen igazságot,
S alakítsa meg az Isteni tanácsot.
Vizsgálat tárgyává kell tenni a dolgot,
Mert biz ez Őneki fejfájást okozott.
Hogy fordulhat elő?, Hogy nem hozsannáznak?
Hatalmának ezzel így alája ásnak!
A jog istennője tárja elé titkát,
Csillapítsa ezzel az Ő nagy haragját.
Diké, Kharon, Hermész, végre összeülnek,
Zeusznak számára javaslatot szülnek.
Kharon alvilágba átall viszi őket,
Ott lenn a pokolban élik életüket.
Hermész rabszolgaként árúba bocsátja,
Ezzel is növekszik Zeusznak kasszája.
Diké javasolja, boruljanak térdre!
Úgy esdekeljenek a Nagy Istent kérve!
Bosszút ne forraljon kilenc múzsa ellen,
Enyhüljön meg szíve, s ne legyen kegyetlen.
A múzsák sorsáról Zeusz határozott,
Parnasszusnak hegye ezzel bezáratott.
Éneküket vigyék le a pórnép közzé,
Ne zavarja daluk a fő Istent többé.
A múzsák dala száll földön, vízen, égen,
Zeusznak a trónja összeomlott régen.







AZ EST


Sötét felhők úsznak, ég távoli zugán,
Bíbor alkonyatban ragyog a napsugár.
Haláltusát vív a Nap és Hold az égen,
Majd a Nap elmerül az éj tengerében.







EZÜSTKOR


Betört hozzád az ősz, elszáradt a virág,
Elteltek az évek, de még áll a világ.
A Nap is mosolyog fent a tiszta égen,
Hátad és dereked sem egyenes régen.

Lassabban jár lábad, nem lépsz már akkorát,
Fel ne vedd az idő ólomláb bocskorát.
Mint eső felhőé oly rövid az élet
Suhannak az évek, fárad a test lélek.

Éld át ifjúkorod, ha emlékekben is,
Idézd fel életed derűsebb perceit.
Soha ne add fel, ne legyél szomorú,
Csak a szépet keresd az élet múlandó.

Sok idő van még, ha szikrázik a parázs,
Kihuny az magától, sokat ne tétovázz!
Dér lepi hajadat, de a szíved dobog,
Az élet csak úgy szép, ha a vágyad lobog.
​






ÉBREDÉS


Elsuhan az éj a felhők felett,
A hajnal pírját elhozza a fény.
Levetkőzött álmaim tükrében,
Táncra perdül a szendergő remény.







AZ ÉGBOLT SZEMEI


Csodálom a csillagokat az éjszaka
drága köveit.
Csillognak a végtelenben sziporkáznak
apró szemeik.
Az égbolt sötét fátyla alatt pihen a Föld,
és képzelet.
Szinte fáj ahogy dobog a szív, és
keresem létemet.
Minden éjjel kutatom a csillagot, mely
hozzád elvezet.
Tréfát űz velem a sötét, és mindig
hajnalba érkezek.
Képzelet létrája oly rövid időben,
térben egyaránt.
Lehet, hogy egyszer megtalálom az éjszaka
fényes aranyát.
​






AZ ÉJ


Visszatérő vágyak suhannak az
éjben,
Mint tovatűnt álmok a múlt
tengerében.
A démoni varázs itt lebeg
felettünk.
Érintés bájában lehet, hogy
elveszünk.







ÉJI CSEND


Álmosan kúszik a lombok árnya,
az alkonyi est reá fátylat
terít.
Lassan repül az óra szárnya,
éjnek selyem ruhája
beborít.
Csillagok ébredeznek az égen,
szerelmet susog a föld, víz a
szél.
Elmentél meszire nagyon régen,
örökké várom, hogy
visszatérj.







ÉJSZAKA


Az éj sötét fátylában takarózva
pihen az alvó városon.
Lidércfény világít az éjszakában,
holdsugár repül a tájakon.
Tétován botorkálok a vak világban,
a csend beszédét hallgatom.
Keresem az időnek mutatóját
várva-várom a holnapom.
Kitakart lelkem a némaságban
mélyen álomba ringatott.
Az éj börtönéből szabadulva
a hajnalfény hajadon csillogott.
Az élet függönyét meglebbentve
tovább már ébren álmodom.
Nézlek,hogy pihensz, ha sóhajtasz,
csendben átölel karom.







ÉRZELEM


Szellő hátán ne siess úgy
édes nyári
est
Cirógass még! Ringass el, mesélj és
szeress.
Éjbársony takaródon pihen
csillagfény.
Éjszakának sötétjében repül a
remény.
Behunyja a hold a szemét ha ajkunk
összeér.
A boldogság csodakertje csak nekünk
zenél.







FELLEGSZÁRNYON


Földet ér a Nap az alkonyatban,
vörösen izzik,mint egy tűzgolyó.
A múló idő horizonton pihen,
míg lecsorog a bíborfolyó.
Csillagszemeket húz az éj az égre,
víztükörben ül a holdsugár.
Az öledben keres menedéket
testem, lelkem, mint riadt madár.
Ó, hogy lobog a tiszta szerelmünk,
s fellegszárnyon repül már az éj.
Karjaimban álmodj kedves szépet,
holnap újra ránk köszönt a fény.







FÉNYBEN


Fényben létezünk és élünk.
- Napfényben -
virít a virág.
A kalászok is fényben érnek,
pattan a rügy, a szívben a láng.

- Fény -
muzsikál a pirkadatban,
ébred a lélek és a világ.
A szívekben a boldogság fénye
gyújtja a szerelem dalát.
Madarak éneke zeng a térben,

- fények árnyéka -
játszik velünk.

- Fényben -
létezünk és élünk.

- a fény -
forrása az életünk.







FÉNYRE VÁGYVA


A ködbe borult világra
ráült a magány
- a Nap -
- messze jár -
- elszökött -
- a nyár -
- a szerelem -
megkopott fájó emlékei
zsonganak erimben,
melyen felhők ülnek.

Őszi éjszakán.







FOGYÓ IDŐ


Szemed tiszta fénye számomra a
tükör.
Az éj sötétjében a lélek
üdvözöl.
Szívünkben lobognak a megkopott
évek.
A szép pillanatok vissza sosem
térnek.







FÖLDI LÉT


Az élet szépségét mind elébed
tárom.
A boldogságunkat kalitkába
zárom.
Édes vágyaidat álomba
ringatom.
E- Földi világban csak veled
osztozom.







GYÖTRELEM...


Tűnődik a holdvilága a bús
sötét éjszakába.
Asszony'! Lelked, ágyad árva
messze ment a szíved
párja.
Karcsú derék, öled vágya
képzeleted édes
szárnya.
Fehér kebled nyíló csokor
karjaid közt gyönyör
honol.
​






HARMÓNIA


Szemem megpihen ruhád
lágy vonalán, melyen
áttetszi minden mozdulat.
Nyíló virág vagy a csoda hajnalán,
karom átfogja derekad.
Tekinteted karcolja lelkemet,
fényködbe borul velünk a világ
Szívünk órája üti a perceket
az ereinkben fellobog a láng.
Vágyaink egymásba kapaszkodnak,
mint fákon az inda ág.
Az ég hídján mosolygó szivárvány
suhan a tájon át.
Az élet csokra vagy, mit a sors
nekem szedett.
A megvalósult álom harmóniája
lengi be az életet.







HIBISZKUSZI ÁLMOK


A csend pihen a karjaimban,
Hold az égen vánszorogva jár,
mint pásztor nézi a csillagokat,
hogy legel a nyáj.
Vonat zakatol a sötétben,
utazik rajta az éj.
Bújj hozzám és ölelj szorosan kedves ne félj!
Holdfényben fürdik az alvóváros,
varázsligetben dúdol a szél.
Oszlopos lámpa búrájában pislog a halovány fény.
Vágyom a dalra, az ölelésre a mézédes csókodra én.
Az ezeregy éj meséit véled átélni csoda regény.
Zsákmányul ejteni a gyönyörűséget
az édes szerelmi lényt.
Az éj ambrózia dereka köré fonni a férfi reményt.
Édes virágok illatában a vágy ösvényén taposni
hol fájdalom, gyönyör a vég.
Semmit nem bízni a véletlenre,
elnyerni a szép nő kegyét.
Leszakítani a lótuszvirágot
szirmaiból fonni fejkoszorút,
földi mennyé változtatni az életben a szomorút.
Hennával megfesteni ruházatod,
ajkad színéhez rágcsálni bételdiót.
Mesében illő borzongásban átélni az életvalót.
Betelni a gyönyör bájával,
dédelgetni az ünnepi fényt,
telihold szerelmi köntösébe bújtatni a férfi erényt.







"ILE"-NEK!...(HÁLÁM JELÉÜL)


A vágyaink messze elrepültek
édes álmainkat hozza, viszi a
szél.
Az ifjúságunk mézédes mámorát
őrzi szívünk mit titkokat, mely
örökön örökké
él.
​






INFERNÁLIS MALŐR


Még a múlt században történt,
egyszer régen hajdanán.
Annyit azért tudunk róla
nem ott termett a banán.
A faluban elől járót, választottak
a szépek.
Mivel éjszaka történt ez,
nem figyeltek a népek.
Épp, arra járt Banya Manyi
aki éppen kísértet.
A sötétben nem jól látták
őt választják a szépek.
Banyatanyán nagy az öröm
dínom -dánom nagy kanál.
Fortyog másnap a kondérban
a boszorkány tudomány.
Nagyhatalom, varázserő
a kezében egyesült,
hogy szép legyen ijedtében
a kondérba beleült.
Visszajár ő olykor néha
keresni a hatalmát.
Seprűnyéllel üti, veri
Banyatanya ajtaját.
​






ITT AZ ŐSZ KEDVESEM ÚJRA...


Itt az ősz kedvesem újra,
utolért bennünket azt hiszem.
A nyárnak heve messze már,
szomorú, üres a néma táj.
Aranyló enyhe napsugár,
simogat, cirógat lassan jár.
Mint festő a vásznán a dombokat,
színesre festi a lombokat.
Libegve szálló falevél,
szellőjén utazva földet ér.
Felhőknek szeméből könny pereg,
a föld orcájára rá csepeg.
Eljött az ősz hozzánk kedvesem,
fáj a lelkem és könnyezem.
Bújj hozzám! Fázom, reszketem,
már hideg szél fúj a réteken.










2OO9


Kárpátok völgykeblében magyar beszéd járja,
Árpád utódai laknak e- hazába.
"Magyarok Istene" vigyázz nagyon reájuk!
Lázadás, pártütés sajnos magyar átok.
Testvérharc, árulás, belső, külső ellen,
a béke megértés nem sajátos elem.
A hatalomvágy métely, mely meg nem hunyászkodik,
a Pannon tájakon nyíltan vagdalkozik.
Pártviszály sújtotta ezer éves hazánk,
sorsüldözött népe most az égre kiállt.







LEHET - E MÉG...?!



Lehet - e még...?!
Fürdeni az ezüstös őszben,
Beszívni a virágok illatát.
Sétálva az erdei úton,
Hallgatni a madarak dalát.

Lehet -e még...?!
Értelme a létnek,
Ha elrohant az időszekér.
A boldogság pillanata,
Időnként úgyis visszatér.

Lehet -e még...?!
Virágot szedni a réten,
Hisz egy szál már úgyis elég.
Csokorba nem lehet kötni,
Az ezüstös ősz leheletét.

Lehet-e még...?!
Felhőt kergetni az égen,
Gondolatban repülni messze még.
Visszatérni az elmúlt ifjúsághoz,
Mely messzire tünt már rég.

Lehet -e még...?!
Élni sokáig, amíg az óra jár
Álmodozni jelenről, jövőről.
Ó lehet még, mert itt a nyár.







LÉLEKHATÁR


Ne szégyeld a gyöngédséget,
amit adsz az évtizeded mosolydombjain.
Vállainkon pihenőidő biborköntösében
virágokat festünk a horizont színes tavain.
A felröppenő fény az alkonyatban
nekünk már úgyis, csak egy múló villanás.
Csigaházban bújtatott lelkeinkben
ott remeg a mámor és varázs.
A szél sodorta éjben az idő tánca,
zuhanó kétségben teljesül.
A bezárt lét - nemlét sötétjében,
a sóvárgó összeszűkölt tér feszül.
Számunkra megfoghatatlan pillanatban,
örömünkre nektárt csepegtet az éj.
Az öröklét lélekhatárában
tovább lebeg a szenvedély.
​






A LÉLEK ÖRÖK KIÁLTÁSA


Mond, ki nyitja, zárja szemeit az égnek?
Naponta a Földön ki rendezi a képet?
A millió csillag titkainak léte,
fekete fátyolra kivarrt örök éke.
Égi aranymezőn gyémánt szemek fénye,
fekete lyukaknak a sötét rejtélye.
Ébredő lelkeket elkápráztató fény.
Az idő fogatán szaladó futó lény.
Simogató meleg, andalitó mámor.
Az éj sötétjében a rád törő Ámor.
- Hol kezdődik az ég -?
- és hol a földi lét - ?
_ A felhőkben kivel vív csatát a zord ég -?
A harmóniát megleli e lelkem?
Vagy kárhozatra jutok, s porrá lesz a testem?
A szerelmi vallomás egy megvalósult álom!
Kézenfogva jár a vágy, bün e világon!
Életet emésztő vágyban mécses lángok.
A végtelen térből már semmit nem látok.
A virág elhervadt, idő, út elfogyott.
Délibáb elrepült, s tán Isten is elhagyott.







MAGÁNY


Bánatba merülő sóvár szerelmek.
Reménykedve várják a holnapot.
Sebzett szívekben a szépség zokog
és agonizálnak a hajnalok.
A lélek bolyong a képzelet világában,
ahová csak égi út vezet.
Boldogabb életre vágyik,
amelyben a lét élvezet.
Árva vágyak botorkálnak az éjben,
és a lelkekben száguld a kín.
Egyedül sokan sétálnak a fényben,
az elárvult magány sors útjain.







MA MÉG ENYÉM VAGY


A szemed fénye simogat,
ajkadon vibrál a
szó.
Gyámoltalannak érzem
magamat, ne légy oly
tartózkodó.
Vagy a csókokat temetni jöttél?
Hagyd, hogy sokáig égjen a
vágy.
De ha elkell, hogy menjél,
igyuk ki az élet utolsó
poharát.
Életem álma romokba dől,
ha nem mosolyogsz többé
reám
Ma még enyém vagy, de holnap mi lesz?
Nincs kegyelem és mentségem
már.
Bukás, kudarc, bánat az élet
ha abban csalódunk kit
szeretünk.
Minden románc véget ér egyszer,
s mi emelt fővel tovább
megyünk.







MARADJ


Pihenj meg karjaim között,
maradj, és ne menj tovább.
Harcolni lehet a sorssal,
de az élettől ne várj csodát.







A MEGTÉPÁZOTT IDŐ


Tündértáncot lejt lelkünk
a megálmodot világ aranyfényű tüzén.
Jöjj hozzám közelébb.
Az idő túllép felettünk és madárként röppen fel,
mond!, hogy szeretsz, mond ezerszer el.
Az elmúlt keserveinken rózsa virágzik,
az alamizsnát rég szétszórtam én,
s most itt állsz előttem az út közepén.
Az eltévedt világ tébolyában varázslat volt
csupán az életünk,
láncainkat rázva vánszorogva kerestük
emlékeinkben szunnyadó hitünk.
Lelkemet gyötörte hiányod, a kitaposott fényévek
megfáradt útjain,
most lágy fénnyel körbevéve ölelnek karjaim.
Jöjj hozzám közelébb,és
teremtsünk új világot magunknak! Te, meg én,
itt, most, azonnal, a csend közepén.
Nyissuk ki a végtelenbe suhanó jövőnek
szárnykapuját.
Hallgassuk együtt az élet csodálatosan szép







MERENGŐ ÉJ


Az éj karjaiban pihenve
átölel a csend,
Emlékeim vonatán utazva a
képzelet mereng.
Fiatalságunk mámorának tavaszában,
köröttünk zsongott a világ.
Szívünknek dobogásában perzselve
égett a vágy.
Akartuk az élet csodáit.
Ízlelgettük a rosszat a jót,
a boldogság örömét és a bánatba vegyült
élet valót.
Számtalan évet nem is számoltunk
úgy rohant velünk az idő.
Szíven dobbanását hallgatom,
míg lelkemben a vágy lobog.
Az éji csendben álmodom,
hogy átölel karod.







MERENGŐ ŐSZ


Csendben ül az ősz a tájon,
fáradt árnyként lépked a napsugár.
A természet csodáján elmerengve,
szellőjével zenéje száll.
Zizegő, színes falevelek susogása kíséri
a tovatűnő nyárnak énekét.
Búcsúzó csókja tovább festi,
a növények millió levelét.
Könnyesőt hullatva siratja,
a múló időnek bánatát.
Szívlankáinkon velünk együtt nézi,
e - Földön teremtet csodát
zengő dalát.







MERENGŐ ŐSZ 2


Egymáshoz bújnak a fák a szürke ködben,
menekül az ősz a szélverte mezőn.

Hová lett a nyár?

Emlékem kertjében száraz virágcsonkok
meredeznek,
s az idő forgatagában sikolt a magány.
Levéltengeren száguld a kósza őszi szél,
dér csillog a földön, fák, házak tetején,
amíg álmain tovarepülnek az idő szekerén.

Hová lett a nyár?

Kérdem én? S érzelmeinket ugye nem riogatja
a metsző hideg szél,
és kicserélhetjük vágyainkat a meleg
takaró alatt, amikor eljön a tél.
Míg az éjben árnyak bújnak meg,
a csönd az utcán kint hever,
a hó mindent betemet, a szél elkever,
már csak gondolatomban él a remény,
hogy lesz még nyár, kikelet az életem egén.
​






MERRE JÁRTÁL?


Átölel a csend a karjaidban,
mert kényezteted a
perceket.
Hol jártál kedvesem merre?
hogy nem leltem
létedet.
Álmomban miért nem kerestél,
hogy megsímitsd a
homlokom.
Az életünk lassan elszáll,
hogy merre jársz, most már
tudom.
A felhők szárnyán kisér a lelkem
lépteid várom talán?
De mire ideérsz hozzám
lehet, hogy megöl a
magány.







A MODERNKOR AFORIZMÁJA

Társkeresők ismerkednek a férfi lakásán.

Szívem gyere, most megmutatom a konyhát.
Nézd! Milyen tágas.
Amerikai hűtő, fagyasztó tele, minden gép van benne!
Jé! Tv, rádió, lemezjátszó, DVD, még kanapé is van.
De hisz ez fantasztikusan gyönyörű!
Szívem örülök! Valóban tetszik neked?
Nagyon!

Akkor megtalálod a munkahelyedet, foglald el
Főzz vacsorát, én addig nézem a mecset!
Lágy szíves hozd be a kávét két cukorral.
Meg, egy üveg sört.







A MÚLÓ ÉVEK


A fogyó idő a szép őszi alkony leveleivel
üzent,
évgyűrűit fákra felírta, hogy a tavasz, nyár, ősz messze
ment.
Arcomat nézem gyertya fényben bevéste ráncait az
év,
hiába keresem nem lelem a naptüzének édes
melegét.
Emlék már a csók, az ölelés, zord télben megfagy a
szerelem,
lassan megdermed a világ és minden alszik, pihen
csendesen.
Napóránk már nem mutat időt a fényben fürdeni nem
lehet,
téli elmúlás keserűség vár reánk és felénk
integet.
Bízzunk benne, hogy jön a tavasz a kikelet majd
megérkezik.
a Nap melegétől szívünkben a szerelem is
ébredezik.
Ismét miénk lesz a rét tarka virága a csók és
ölelés,
s együtt fürdünk a tiszta fényben késő őszig, míg lesz
napsütés.







MÚLÓ IDŐ


Úgy suhan az élet, mint felhő az égen,
Fiatalok voltunk nem is olyan régen.
A Nap és Hold is sokszor lenyugodott,
Az idő elszaladt, s bennünket elhagyott.

Az ezüstös mezőn a sarlós Hold kaszál,
Gondolatainkban, visszatér még a nyár.
Napkorong messziről mi reánk mosolyog,
az ég őszidőben is szép tisztán ragyog.







NYÁR SIRATÓ


Gondolat morzsáim szétsusogásban
A méla őszi csendben hozzád bújnak,
s rólad álmodnak.
Mer a nyár emléke maga után hagyott,
Magányos árva falevele vagyok,
mit kerget a szél.
Az elmúlás hordozójának lépte
Táj átfestett élet sirató képe
köd takarójában,
Álmodik, ébred, nélküled elhagyott,
Az életszíne már szinte megkopott,
mert átfest az ősz,
Az eső siratta erdő, mező, rét,
Nemsokára alszik a fehér hó pléd
takaró alatt.
Amíg én mindig csak rólad álmodok,
Mert magányos árva falevél vagyok,
mit kerget a szél.







ÖRÖK REJTÉLY


Sötét éjszakában megpihen az élet,
Holnap minden ember már új napra ébred.
Nem tudhatja senki, mit hoz majd a holnap,
Örök rejtély marad minden és minden nap.

Így aztán előre nem kell búslakodni,


Vídáman kell élni, s nem kell szomorkodni.
Mindenkor úgy éljünk, keljünk és aludjunk,
Hogy az életünkről számot adni tudjunk.
​






ŐSZI ELMÚLÁS


Hallod susog az őszi szél,
Neked zenél a sok levél.
A nyárfa ága, hogy rezeg,
Messzire száll a képzelet.

Nem oly rég még rügyfakadt,
Zápor mosta a tájakat.
Mára minden semmivé lett,
Haldoklik most a természet.

A sok színes tarka levél,
Sorsára vár, s talán remél.
Szél letépi elrepiti,
és a földön szétteríti.







ŐSZI HANGULAT


Hallgasd, hogy susog az őszi szél,
zizegve reszket a sok-sok levél.
Elmúltak a forró éjszakák,
a nyár elvitte a szerelem dalát,
Köd köpenyébe bújt már a táj,
szívemben érzem mennyire fáj.







ŐSZI HANGULAT


A természet csodás szép nagy
játékában,
hajunkra száll a dér az őszi
elmulásban.
Fiatalság felénk messziről
integet,
repülnek felettünk ezüstös
fellegek.

Évezred tengerén az úszó
napszekér,
életünk alkonyát hátán hordja a
szél.
A mosoly is megfagy a szemünk
tükrében,
ezüst hodfényhajó lebeg a
sötétben.

Égi mezősíkon szárnyaló
képzelet,
becsüljük meg egymást addig amíg
lehet.
Csendben telt a tegnap vége lesz a
mának,
végtelen időben az ember
fiának.










ŐSZI IDILL


Sétányok aranyló levéltengerén,
az ősz elé mi együtt
megyünk.
Fáradt napsugár simogat lágyan
szellő a légben zenél
nekünk,
Kitárt karok a nagyvilágban,
még ölelnék a Nap
melegét.
De már az ősz kopog a tájban,
s hullajtja a fák
levelét.
Hervadó virágok a tarka réten,
elhagyott fészkek a fák
ágain.
Madárdal zeng az ősz szélben,
s felhők repülnek az ég
szárnyain.

​





ŐSZI LEVELEK


Színes falevelek a fákon pihennek,
Az ősz nyugalmában a levél tengernek.
De amint a tájon végignyargal a szél,
Szerteszéjjel repül a sok tarka levél.







ŐSZI NAPOK


Szeptembernek végén, október elején,
Gyengén pislog a Nap fenn az égmezején.
Fújdogálnak lassan, hűvös őszi szelek,
Érezzük már mi is elmúlt a nagy meleg.

Ünnepelnek a fák színesben öltöztek,
Tarka ruhájában pózol a természet.
A Nap is oly bágyadt, elfáradt a fénye,
Alíg- alíg pislog le az öreg földre.
​






AZ ŐSZ ÜZENETE


Bekopogott a közelítő ősz szobám
ablakán.
Az örökkévalóság ölelésében elmerült
a délután.
Fák sárga lombját szellőzteti az enyhe
őszi szél.
Hallgatom, hogy zizeg a sok reszkető
levél.
Az ég alján lassan matat a csábos
alkonyfény.
Majd fekete fátyolra vetít
csillagképeket az éj.
A szobában mellém telepszik,
elfoglalja helyét a sötét.
Árnyékok mozognak bent és kint
szerteszét.
A csendre ráül a mélázó homály
Az arany lámpa fénye megpihen
a szoba fehér falán.







PALIMNÉZIS
/visszaemlékezés/


Álomvágyaimban nem volt feledés,
égő lelkemben pislogott a mécs.
Visszhangzó hegyekben ősi érzelem,
pokloknak tüzétől óvj meg Istenem.
Ég és föld között szikrázott a fény,
kezem - nyújtottam a villámok felé.
Idő rengetegben csillogó remény,
tomboló viharban is utaztam én.
Erosz hajóján, Zeusz szekerén,
mint koldus kerestelek életem delén.
Láttam Orpheuszt és Euridikét,
együtt hallgatták Kharón énekét.
Az égen követtem a csillagképedet,
elrepült, elszállt a sok évtized.
Mit számit az idő? Ha simogat kezed,
karjaid közt kedves újjászületek.







A PILLANAT


Őrzöm a pillanatot, amit kaptam
- tőled - mástól - világtól -
ha visszatér, cserélek
- veled - mással - világgal -
- éjszakával -
- hajnalhasadással -
és tovább őrzöm, mert
- a pillanat -

ÖRÖK
​






RÁD GONDOLOK


Emlékárnyékodat mossa, mossa
idő.
Éjnek sötétjében felkeres és
eljő.
Életünk szép volt sokszor rá
gondolok.
Örökké várlak mert magányos
vagyok.
Egyedül cipeljük sorsunknak
terheit.
Jöjj!, mert halványulnak már az
emlékeid.







REINKARNÁCIÓ /újjászületés/


Keringve a világ körforgásában.
Hányszor voltál szeretőm, hitvesem
Miért szakít el a sors tőlem hiába,
ha visszatérsz, megfogod kezem.
Sokszor sétáltunk a csillagok között
együtt és külön, külön.
Már többször születtünk újjá mindketten
ezen a földrögön.
Ó, hogy megcsalt az élet bennünket,
s a szép eltünt, mint a Délibáb,
könnyezve koldultunk szerelmet,
mi nem volt más, mint ámítás.
Esküdve tettünk fogadalmat,
hogy csak te és senki más.
Gyötrődve vergődtünk álmainkban
és sírtuk át az éjszakát.
Eltemettük forró vágyainkat,
lelkünkben érezve, hogy vérzik szívűnk.
Hányszor lesz porrá a testünk,
ha az öröklétezésben mindig újjászületünk.
A világ szédítő körforgásában
keresve egymást szüntelen.
Élünk szenvedünk, térben és időben,
ha nem fogod kezem kedvesem.







ROHANÓ VILÁG


A huszonegyedik században,
az ember üldözi önmagát.
Az utakon kocsik gurulnak,s
dübörög bele a világ.
Rohannak térben és időben.
Hová, miért, minek?
E - rövid földi élet a miénk,
vagy talán tévedek?
Futunk a tegnap után, de már
itt van a ma.
Utól nem éred magad soha, soha!
Köszönt a holnap itt vagyok
mond, mit kezdesz velem?
Lehet, hogy észre sem veszed,
de én is létezem.
Csodáld a tájat, az életet,
fogd vissza önmagad.
Ember vagy nem robot,
a pörgés csak reád ragadt.
Tudod e mi a cél?
Egyáltalában létezik?
A földi életet élni kell!
Az angyalokat a mennyben képezik.







SORSFORDÍTÓ IDŐ


Homályba hal meg a lámpa fénye,
mint szép áloma hajnal tüzén.
Az éjszaka végtelen világában,
ketten vagyunk, Te meg én.
Mennyei légies nyugalomban,
szemem tükrében csodáld meg
magad.
A mindent felfaló idő, velünk is
tova szalad.
Számomra te vagy a földön
álmaim szépséges asszonya.
Akit eddigi életemben a kezem
nem ért el soha.
Pedig oltárt építettem a szívemben
ahol áldozok neked.
Szelíd mélységek örvényében,
a lelkem osztom meg veled.
Szedjük meg kedvesem a gyönyör fáját
oltsuk el a szív belső tüzét.
Az élet vitorlás hajóján nyargaljuk meg,
a sors tengerét.
A boldogság szígetén lehorgonyozva,
Élvezzük, az édeni élet édes örömét.
Tetteinkért, ha felelni kell, akkor majd
együtt vezeklünk mindenért.







SUHAN AZ ŐSZ


Fáknak levelei rozsdabarna, sárga,
De néhol vörösbe hajlik át az árnya.
Erdei utakon széllel együtt futnak,
Őszi hangulatban szinte kavarognak.
A Nap enyhe sugara simítja a tájat,
Öleli csókolja a gyönyörű fákat.

Két évszakon át lombjait csodálta,
Úgy érzi itt hagyják és most ő lesz árva.
Már minden hiába megjött az elmúlás,
Kikeletkor lesz majd csak megújulás.
Addig eső könnye hullik majd a tájra,
A fák alszanak a tavaszra várva.







SZÁRNYALÓ KÉPZELET


Csak teveled élni
mában holnapokban.

Szerelmet idézni
elhangzó szavakban

Lágyan érinteni
bőrödnek bársonyát.

Szüntelenűl nézni
arcodnak mosolyát.

Átölelni karcsú,
ringó derekadat.

Számmal érzékelni
édes csókjaidat.

Földi boldogságnak
végtelenségében.

Elmúlni elégni
szerelmünk tüzében.







SZÁRNYAS IDŐ


Hiába kiáltasz a tegnap nem tér vissza
már,
elrepült, elszállt, messze jár.
A ma ringatásában a pillanat
mágikus szekere veled
halad.
Mire véget ér a nap ez is csak emlék
marad.







SZEMED TÜKRÉBEN


Reménysugár vagy az őszi alkonyatban,
lelkem érzi még a nyár melegét.

Az ifjúságom édes tegnapjában
te voltál az élet és a tét.

Bolondos fényözön varázsában
az öledbe hajtom fejem.

A selyemfátyolban imbolygó égi világban
csillagunk pihen az égen csendesen.

A Hold díszes udvarházában
ezüstös fényben tova száll az éj.

Mivé lesz szerelmünk a holnap vágyában?
Te édes múló perc, kín és szenvedély.







SZEPTEMBERI GONDOLAT


Látod az ég kékje színezüstben
ragyog,
úgy érzem most vagyunk igazán
boldogok.
Velem vagy kedvesem, de én fel sem
fogom,
ébren vagyok-e, vagy csak
álmodom?
A karom átölel, kapaszkodj
belém,
együtt vagyunk az élet
tengerén.
Hajónkat segítsék az
elemek,
mert ha elsüllyed, örökre
elveszek.







SZERETET


Virágcsokorból árad a szeretet.
sugárzik belőle feléd a fény.
Ugye érzed, amikor átveszed?
Szinte hallom, hogy szíved zenél.
Vele együtt a lelkem átadom,
azt kezedbe helyezem én.
Szemedben a csillogó fényt láthatom,
mely számomra mindent megér.
- Vigyázz - !
A tövis megszúrja kezedet és
vele együtt vérzik a lét.
Jöjj és ölelj át kedvesem,
fogadd el a szeretet jelét.







SZÜLETÉSNAPODRA
Dr.Ihász Kovács Évának
Quasimodo-dijas költő, írónak
A Magyar Kultúra Lovagjának


Márai, Kassák, Fodor tanítványaként,
helyedre vársz a Parnaszus hegyén,
melyet kerubok őríznek a hegytetején.
A földi mennyország virágos kertjében
szíved lanthúrjai örömódákat zengenek,
amíg lelkednek varázs mezőjében
a méltóság fényei lebegnek.
Értékeket felfedezve, szeretettel mindenkit
fogadsz.
Ápolva anyanyelvünket viszed tovább
a szép gondolatokat.
A dícsérettel nem fukarkodsz,
magadhoz emelsz bátran másokat.
A megadatott Poeta non fit,sed nascitur
jegyében biztatod a tanítványokat.
Születésed napja alkalmából minden
jót kívánok neked.
Megkésve, de hálám jeléül fogadd el
versemet.
Mestere vagy a tollforgatásnak,
én mesteremnek tekintelek.
Életutadon elért csodákért
tisztelettel adózok neked.







TAVASZI ÉBREDÉS


Föl kínálja már a hajnal tested csipkés fehér
dombjait.

Nézem!, alszol és csodálom egy érett asszony
bájait.

A naptüzében ég a távol, szívemben a csend
dobol.

Míg két karom ölel lágyan, lelkemben a vágy
honol.

Lebeg a lég, csillan a fény, szellő jár a rét
fölött.

A nap elbújik, majd diszkréten hunyorít felhők
között.

Megbújom a mosolyodban nyíló napnak
reggelén.

Együtt ringunk kerti fákkal a tavasznak
kezdetén.







TAVASZI GONDOLAT


Emléked?

Szerelem!

A hajnal nyíló kora,
képzelet szárnyain repül hozzád tova.
Láttam a kertben a rózsa virulását,
éreztem örömünk csábító varázsát.
Asszonyi lelkednek árva édes vágya,
ölelő karjaid a gyönyör tanyája.
Tavaszi fájdalom ha meghal a lélek,
a természet örök, nekem is míg élek.
Rohannak éveink futnak már az álmok,
sokszor gondolatban hozzád visszajárok.







TAVASZKÖSZÖNTŐ




A kék horizonton ujjongva jár a Nap.
Fénysugárnyalábok a földre hullanak.
Lábujjhegyen sétál kertekben a tavasz.
Zöldellő fűszálat, s virágokat fakaszt.
Tavaszköszöntőt zeng a madarak hada.
A gerlék, nyitnikék, csalogányok dala.
Megpezsdül az élet, ébred a természet.
A lágy enyhe szellő, úgy simogat téged.
Bárányfelhők úsznak az ég távoli zugán.
Terelgeti őket mosolygó napsugár.
Záporeső hullik, öntözi a földet.
Cikázó villámok hajtják a felhőket.
A tavasz illatát pezsdítőnek érzed.
Szép tarka ruháját mutogatja néked.
Szemednek sugara megpihen a tájon.
Ez a legszebb évszak a kerek világon.
​






TÁNC...


Takarj be kedvesem a két kezeddel,
Borulj reám, mint szemfedél.
Hadd mártózzam meg az élet vizében,
A teli holdnak éjjelén.

Ismerjük meg a Boldog Lelkek Táncát,
Nyakad ívét hadd csókolom.
Hajítsuk messzire az életünk láncát,
Hiszen Te vagy a holnapom.

Sodorjál magaddal a végtelenbe,
Mint zene a dallamot.
Ne bízzunk semmit a véletlenre,
Együtt várjuk a holnapot.

Megölellek én az éteri térben,
Derekad átfogja karom.
Merüljünk el az élet tengerében,
Suttogjuk, együtt akarom.







A TERMÉSZET ÖRÖK


Naplement idején ülök elmerengve,
simogat enyhe szél a hűs nyári csendbe'.
Vörös, tüzes lepel, melyben a Nap vére,
horizontra kúszik az alkonyi égre.
Isten teremtette hatalmas természet,
mi porszem emberek, úgy csodálunk téged.
Most nyugodt vagy, csendes, de arcod változó,
vihar villámaid számunkra riasztó.
Pedig nem haragszol az emberiségre,
Föld ölén ringatod sok- sok ezer éve.
A nagy hatalmadat néha megmutatod,
földrengést szökő árt semmiből fakasztod.
Az ember megpróbál versenyezni véled,
állandó és örök, pedig a Te léted.
Arcmására formál, alakítgat téged,
és harcol ellened hatalmas természet.
Föld mélyét kutatja, hegyeidet mássza,
sárga és fekete aranyad halásza.
Felhőkarcolókkal tör a magas égbe,
melyeknek nem örök végleges a léte.
Óceánok hátán, mélyén hajót úsztat,
de ha te legyintesz ott maradnak túsznak.
Egy darabig tűröd engeded, hogy játsszon,
majd bebizonyítod, túl ment a határon.
S elveszed játékát, s porral betemeted,
mint az Egyiptomi ősi leleteket.







TÖREDÉK...


Azt hittem ismerlek,
de csak veled éltem.
Kettős kötésben, bérelt lakásban,
majd sajátban.
Mindig vártalak,
mint perc a gondolatokat,
de velem a Hold maradt,
szobámban,
magányban.
Hidd el nem bántalak, de olykor riasztó,
mert csak a szél simogat.
Ha a bíbor reggelben meztelen szépséged
rám köszöntene,
és ágyad vigyázna rám,
az élet gyásza is boldogság lenne
ebben a félelmetes világban.




>"




TŰNŐDÉS


Elmerengve ülök a szép ősznek alkonyán.
Vitorlás levelek tarka kis hajóján.
Körém festette a természet e-képet.
Elém varázsolva sok régi emléket.
Fiatal éveim, hogy futottak tova?
Életem derűjét elvesztettem sorra.
Vállamra ült a kor, dér szállt már a tájra.
Úgy csillog az ezüst az aranynapsugárba.
Az idő elrepült, megvénült az ember,
Nem kell már versenyre a nagy természettel.
A bíbor alkonynak eltűnődő árnyán.
Álmodozni oly jó az őszi szelek szárnyán







TŰZ ÉS LÁZÁLOM


Égő csokorban bóditó illatok.
A megunt múltamról mélyen hallgatok.
Új utak, új tér nyüzsgő emberek.
Érzem, hogy élek és még létezek.
Kezemben toll és írom verseim.
Fény és árnyék fut a Föld tarka tájain.
Rohanó idő állj meg végre már!
Hadd szedjek virágot, hisz még itt a nyár.
Mint igazgyöngy csillog, csillog szemedben a fény,
itt állsz előttem, nézlek a lelkemmel én.
Megérintelek lágyan, mert félek, eltörik a kép,
belőled nékem semmi nem elég.
Sötétben előttem az árnyad lebeg,
gyertyafényben a fátylad remeg.
Felhőkben úsznak ruhád fodrai,
szeretném a jövő falát lebontani.
Látni, hogy viharban villámok között,
nyújtod e kezed a villanás mögött?
Tüz és lázálom mardossa testemet.
Kérj tőlem bármit, áldozok neked,
ha kell, egy csókodért életem adom.
Állj meg időszekér ne rohanj nagyon!
Szeretnék veled együtt égni el.
Jöjj, ne szólj, és semmit ne felelj!
Úgy sem értjük világunk titkait,
s nem halljuk sorsnak szavait.
Míg a földön a sötét körbe jár,
lelkünkben lobog a gyönyör a báj.
Majd lassan elcsitul a szívdobogás,
ölelő karunkban a vágylobogás.
Az éji csend álmot hint reánk,
pihenjünk kedvesem jó éjszakát.







ÜDVÖSSÉG


Szerelem fészkel a karjaidban,
gyönyör szakadékában lelkünk pihen.
hogy az üdvösség földi világában,
e - csodás mindenség mienk legyen.







ÜZENET


Elszöknek éveink a semmi
ölébe.
El nem csókolt csókok mennek
veszendőbe.
Forog velünk a Föld, s mi közben
létezünk.
A sors játékában mondd! Mire
ébredünk?







VALÓSÁG FÉNYÉBEN


Ölelj át a sejtelmes csendben,
az idő úgyis tovarepít.
Kérlek ne várj sokáig, mert a
napfény minket is elvakít.
Eljátszottuk az érzelmeinket
álmunk már hervadtan hever.
Csalókán csillogó kusza
vágyainkat a szél porként kever.
A szomorúságom fényében
lelkembe fészkel a fájdalom.
Békét teremt a messze hajnal
de én mindig rólad álmodom.
Szikrázó képzelet valójában,
itt állsz előttem kedvesem.
A felkelő Nap ezüst fényében,
karod átölel csendesen.
​






A VÁGY


Fénysugár a létezés vágya.
a vágy az élet csodaszép álma.
Ha hiszünk ebben a világban,
lámpa világít a magányban.







VÁLTOZÓ VILÁG


Amíg a csend az éjben,
kézen fogva
jár velem.
Mögöttem, repül a szél,
az őszi
levéltengeren.
Árnyékba bújnak a fák,
a házak.
Sűrűsödő magányban
kúszik a fény.
Talán reggelre már emlékeim
is ködben állnak.
Itt van az ősz, és jő a tél.
A vágyak halovány hullámai úsznak,
a szívem doboló ütemén.
Utazom, de nem tudom hová
a sors zötyögő szekerén.
Az idő kitágul, a végtelenbe,
s eltűnik benne mind, ami szép.
A földgolyó naponta fordul
és változik rajta a kép.







VISSZATÉRT A NYÁR
/imresszionosta költemény/


Néztél és nem szóltál
némán követelek
tétován lépkedtem
s Te nem adtál jelet
Térben és időben elveszítettelek
saját utam járva
vártam jöttödet
Kerestük helyünket
jártuk a világot
álmunkban kergettük
az édes boldogságot
Fáradtan ébredtünk
szomorú napokra
múló éveinket
válunkon hordozva
Visszatér az élet
veled együtt a nyár
virágzik a rét
kizöldül a határ
Legyen hosszú az ősz
azt kérem Istenem
hadd adjon az élet
boldogságot nekem






VÍZKERESZTTŐL...


Farsang vidámsága elűzi a telet,
a színes kavalkád táncolva tekereg.
Sok minden finomság étel, ital tálon,
a gyengébb- nem talpa viszket már a bálon.
Férjet szeretnének kapni a leányok,
amíg a legények egy leánytól hámot.
Álarcban, jelmezben tart a bujálkodás,
farsangi vigalom régi pogány szokás.
Asszonyok farsangja a farsangnak farkán,
tart a táncmulatság a vég három napján.
Minden nép ünnepel ki-ki maga módján
attól függ a módi, milyen a hagyomány.
Nálunk Mohácson "Busónak" öltöznek,
míg a német malmok banyákat őrölnek.
Párizsnak utcáit kövér ökrök járják.
Velence terein a jelmezes dámák.
Riói karnevál a tánc iskolája,
itt szambára mozog minden ember lába.
Nagy népi ünnepség farsang, Balázsolás,
hamvadó szerdáig tart a mulatozás.​







ZÁLOGBA TESZEM


Szivárványt festek a homlokodra,
amikor holnap felkelünk.
lelked harmatos vizében
mindketten újjá születünk.
Vad máglyaláng lobog szívűnkben,
kínzó vágy, kéj és gyötrelem.
Az élet hatalmas tengerén
ölelj magadhoz kedvesem.
Nem megyek el búcsúcsók nélkül,
a szívemet zálogba hagyom.
Szív nélkül nem tudok élni,
sietek hozzád vissza nagyon.










ZENGŐ BÉRCEK


Nyújtóznak a csillagok a végtelenben,
havas hegycsúcson ölelkezik a Hold és az éj.
A göncölszekéren vágtató időt fúja
a zord téli szél.
Földnek büszke vállán gigászi nagyhegyek,
felhők tengerében állnak, mint őrszemek.
Farkasok üvöltenek az éjszakában,
a Hold bűvöli torkuk dallamát.
Álmatlanságuk egyhangúságában,
éneklik az ordasok dalát.
Havasok őrzik egykori határainkat,
az ősapáink évezredes álmait.
Jégbe és fagyba szőtték titkainkat,
és a nemzetünk rejtett vágyait.
Fenyvesekkel rakott magas hegyek,
őrizzétek a zengőfényű bérceket.
Hirdessétek magyarságunkat és azt,
hogy itt egy nagy nemzet létezett.













 
 
0 komment , kategória:  Tokaji Márton  
Kovács Daniela
  2018-07-23 19:15:19, hétfő
 
 














KOVÁCS DANIELA


Kovács Daniela / Vörös liliom / költő Nagyváradon született /1976 február/, de káprázatos szókinccsel beszéli a magyar nyelvet. Új hazára lelt Magyarországon, mi meg benne egy fiatal tehetségre leltünk, találtunk. Már több verseskötete jelent meg /Néma sikoly, Szó ölelések, Tiszavirágaim/

Versei szívet, lelket melengető, csodás versek, olyan különlegesen finom szóképekkel vannak tűzdelve, amelyek valódi művészi értékkel bírnak.


Link

Link







AZT AKAROM!


Azt akarom, hogy viharedzett sorsom,
és mélyembe búvó sok vesztett remény,
lágy tenyeredben építsenek otthont,
ott szülessen újjá a legszebb mesém.

Azt akarom, hogy lángod fájón égjen,
forró sóhajod eméssze fel lelkem,


egy életen át ifjú fejjel, vénen,
csak a szelíd szíved szeressen engem.

Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére,
s jégszilánkká hűljön, ha majd nem leszel.
Halkan zuhanj az elmúlás csendjére,
oda is csak engem, engem vigyél el.










AKI HELYEDRE ÁLL MAJD


Harsány fürtökben lóg
fölöttünk a tavasz,
és ott felejti magát
házunk ereszén.
Istenem, de gyönyörű
virágszirmot havaz,
s Te már nem csodálod,
Te árva, Te szegény!

Valóra vált átkod,
Költők Fejedelme,
aranycseppekben
ájul ránk a nyár,
s a Te álmod rakja
embertenyerekbe,
bő kézzel osztogatja,
de Te hol vagy már?

Őszül a nyíres,
szűrik majd a bort,
és szénaszagú ágy lesz
a gyönyörű liget.
Te éles ajkú Ady,
nézd a tarka lomb
széllel ringó ága már
nem Néked integet.



Valaha Tied volt,
Tied volt a tél is,
s a belőle integető
meleg asszonykar
ma már másnak adja
édes kincseit,
mámora többé
nem Téged vigasztal.

Százezer vágyad
már éjbe hanyatlott,
s a millió gyökér
szomjasan felissza,
Te sírva ismered föl
e kései kudarcot,
rögöd markolod,
és nem térhetsz vissza.

Ám átkod itt marad,
körénk lengedez,
és hídként ível
a végtelenbe fájón,
mert hajszolt, rég-siratott
éjjeleidhez
nincs joga
másnak
e szikár világon.







ÁLDOM A SORSOT


Köszönöm te Édes, Büszke, Drága,
hogy emlékeinket nem tiportad szét,
hanem mint magvat a barnuló barázda
óvod múltunk minden becses percét.

Köszönöm, hogy legigazabb voltam,
és legszentebb asszonyaid között,
s hogy magam ácsolta gyalázatomban
lehettem kevés, ám tiszta örömöd.

Köszönöm, hogy nem büntetsz utálva,
mert szépbe szőtt hited derékba törött.
Ha ringattalak álom-babonákba,
magam is hittem, a boldogság örök.

S végül áldom a sorsot, mert kegyes,
hisz ragyoghattam lét-eged felett,
s bár sokan mondták, hogy nem érdemes,
csökönyös önkénnyel szerettelek.







ÁLLÍTSD MEG, URAM!


Szívből kérlek, Uram, az idő kerekét
állítsd meg - egy pillanatra csak,
hadd simogassam a fák tenyerét,
hadd örüljek a hullámzó pataknak,

hadd csodálkozzak a gyönyörű világra,
lássam a fényt a ringó nád között,
mosolyogjak vissza minden virágra,
csodálni tudjam a vértelen ködöt.

Utoljára halljam a nyári zápor hangját,
a hóhullás neszét, ahogyan sír a szél,
csillapítsam lelkem olthatatlan szomját,
míg ő gyönyörködik, másoknak remél.

Utoljára lássam az odvas fák mögött
a tiszta egű völgy nyájas kebelét,
csak neked van hatalmad e dolgok fölött,
állítsd meg, Uram, az idő kerekét!







ÁLMAID ILLATÁVAL...


Az árnyak játszanak a csupasz ágak között
vidáman bújócskáznak a süvítő széllel
a fagyos, deres talaj, annyira meggyötört
egy ágba kapaszkodó levél, szenvedve remeg

szívedbe férkőzök meleget keresve
álmaid illatával betakarózom
a magányos lépések tömeggé olvadt teste
magához láncol, annyira nagyon fázom...

Lelkem repedésein is áthatol a hideg
kétségek között kezemet tördelem
ködből szőtt fátyol, milliónyi cseppje
könnyé változva, arcomon megpihen.







ÁLMODLAK...


Az est elpihen hunyt pilláimon.
Fájó, fázó, beteg ez a fény,
kutak mélyéről hideg tükröt von
kék falainkra a hazajáró remény.

S míg nézem lomha járását-kelését,
Megtalálja lelkemnek azt az apró rését,
hol beszivároghat végre némi mámor.

Álmodlak. Nézd, hogy áthat az öröm,
e forró láztól egész bensőm remeg,


tépjen hát szét mind a tíz köröm,
mint cikázó, villámos orkán az eget.

Szeress! Látod, elevenre vált
kezed nyomában az élet, az álom.
Magam mögött hagyom porszürke hamvát,
míg Te vagy az élő, szép valóságom.







ÁLOM MARADSZ


A gyertyafénye bőrömre tapad,
a szél fütyülve zengeti a távolt,
lábamnál dorombol az alkonyat,
vérereimen átkúszik a mámor,
izzó szenvedély, kegyetlenség és jóság,


perzseli szárazra ajkamon a szót,
álom maradsz, szélfútta valóság,
mert ébredéskor már nem leszel sehol.







BÁRHOVÁ IS NÉZEK...


Rólad szól minden gondolatom
Csukott pilláim mögé Te rejtőzöl el
Ott égettelek el retinám falán
Bárhová is nézek, Téged látlak meg.







BÁRMI IS VOLNÉK...


Ha rózsa volnék
Tüskémtől megszabadulnék
Hogy meg ne sértsem drága finom kezed.

Ha nap volnék
Csak halványan ragyognék
Hogy meg ne sértsem gyönyörű szép szemed.

Ha szél volnék
Szellővé változnék


Hogy ne váljon miattam cserepessé ajkad.

Ha eső volnék
Langyossá válnék
Hogy simogassam, ha bőröd megérintem.

Bármi is volnék
Biztosan átváltoznék
Azzá, mivel hozzád idomulnék.







BOMLÓ ÉJJELEKBE KERESEK MEGNYUGVÁST


Úgy járok életem romjai felett,
mint nincstelen, mint elhagyatott árva,
kapaszkodok konokul az egy szál reménybe,
hol erős vagyok, hol pedig nagyon gyáva...

és hol térdre rogyok, hol feltápászkodom,
hol biztos minden léptem, hol megremeg a térdem,
hol feléled a hitem, hogy fel nem adhatom,
hol pedig elillan összes reményem.

A bomló éjjelekbe keresek megnyugvást,
hol tétova léptekkel menetel az idő,
a tegnapok árnyai, mint alvadó látomás,
lidércfényként vonul majd ködbástyává nő...

Hajdani sorsom fényei kihunytak,
esendő létemet temeti be az éj,
kétségbeesetten keresek kiutat,
a hit vakvilága álmot sző körém..







BŐKEZŰ A SORS


Égi kézként simogat a nyár,
s rám szór friss, meleg élet-álmot.
Varázs ez. A testetlen fényár
feledni segít. Gyászt, kínt, átkot.

Ma szeretek élni. És holnap?
Mit bánom én, ha lelkem fölött
újra köröz szárnya a gondnak.
Ma élek. A Holnaphoz növök.







BÚJJ IDE KÖZEL







CSAK TÁMOLYGOK ÁRVÁN...


Ma úgy virágzik szívemben a csönd,
akárcsak az őszi rózsafakadás,
s míg fülemben kriptád hallgatása csöng
a ligetben az árnyak kergetik egymást.

A párkányra omlok, Téged hívogatlak,
mígnem szívem, gyásztól holtra fárad
nézd, páracsipkéktol bánatos az ablak,
s én belerajzollak a szomorú homálynak.

Nagyon fájsz! Ám kínomat nem oltja
sem emlék, sem álom, sem élet, sem várás.
Csak támolygok árván, mint fények éji foltja,
és szokom a pokol hamujába' járást.







CSÖNDES KÉTSÉGBEESÉS...


Az idő körülölel, mint határtalan tenger,
jajveszékel bennünk a múló órák szava,
olykor szeretünk, de szívünk szállni nem mer,
hisz, hol van Szerelmünk kacagása ma?

Hányszor gázolunk éjbe, árnyba, gyászba?
Messze vagyunk életünktől, az idő-homok pereg.


Amíg létezésünk nem ringat bölcsőt másba,
lelkünk hánykolódik, mint egy züllött beteg.

Éhhalálra ítéljük vágyaink reményét,
amikor merész álmaink láztól remegnek,
ne csak csodáljuk az élet messze fényét,
e fénynek birtokában éljünk, emberek!







CSÖNDFÜGGÖNYÖM MÖGÜL...


Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz?

Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?







ELHAGYTÁL


Hiába elhagytál, szerelmed itt van, átölel, simogat.
Érzem az illatod, mikor elfog a keserűség bánat.
Hallom nevetésed mi víszhangzik kihalt lelkemben,
Látom szemed csillogását, mi beragyogja életem.

Kedvenc parkodban egyedül sétálok, ballagok.
Minden falevélen ott látom mosolyod.
A bokroknak minden rezdülésében téged kereslek,
Hátha újra megpillanthatom kecsesen ringó testedet



Patak tükrében látom angyali arcodat.
Szélnek süvítésében hallom csengő hangodat.
Az égre, ha felnézek, újra látlak,
Hogy jössz felém...de már hiába várlak.

Hisz oly távol vagy e bűnös zord világtól.
Elhagytál engem,de nem önszántadból.
Mert az angyalok elvittek magukkal az égbe,
De a lelked itt marad szívem legmélyébe.







EL NE ADD MAGAD


A minap vásárba vittem a lelkem.
Gazdát cserélt volna a tiszta alázat,
az eszmény, erény, feddhetetlen kellem...
Nem kínáltak értük egy ép szalmaszálat.

Volt, ki túladott hozott portékáján,
s gyorsan zsebre vágta a semmi kis vagyont,
volt, aki másokat túllicitálván,
a porba hullt álmokban nagy hasznot szagolt.

Így folyt a vásár... az álorcás tömeg
fülsértő lármát csapva vett, cserélt, adott,
eladnak, vesznek valamennyiünket
a világuzsorások, kufárfajzatok.

Sárba taposnak hitet, vágyat, álmot,
s mi naiv, balga módra áltatjuk magunk,
danolva vesszük nyakunkra a jármot,
hogy zsib-jószágokként másért éljünk-haljunk







EMELJ FEL


Ha szeretlek, miért zokogok,
miért nyomasztanak a köznapi gondok,
miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésről?

Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látom a sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.

S amikor fellobbannak kinn a lámpa-lángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.

Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
olyan a világ keserű szíve.

Látszat-életnek halottjait látom.
Mint holt levelek ringnak a lefagyott ágon,
kényszerből élnek egy abban a házban,
de sok éve nem égnek egyforma lázban.

Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
értelmetlen halál, gyilkos háború,
angyalok danáját hallom mindörökkön,
ringatják, ringatják a sok üres bölcsőt.

Majd hallom az éj homályán át
egy meg nem született magzat sikolyát,
a világ négy sarkából dől, dől a vér,
harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.

Látod? Látod? Isten átka rajtam,
csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
talán így az átokból egyszer áldás lesz.

Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
általad illanjon a kínzó gondolat,
egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.







ÉDES-KESERŰ


A bent rekedt szó, mint félrenyelt morzsa,
halálra gyötör. Belém sírja vágyát...
De én, aki tudja, mi lesz a sorsa,
mélységeimben vetem be az ágyát.

Nem nyugszik meg. Át csöndviharon, vészen
kipréseli magát. Hozzád menekül.
Bár maradt volna. Most zokogva nézem,
hogy félúton hal meg árván, egyedül.







AZ ÉJ NESZEI


A csönd húrjain átrezeg az alkony,
Sötétbe olvad a nap ragyogása.
Pilláim alatt bekúszik az álom,
Kiemel a létből az éj suttogása.

A kisírt szemű idő pereg, mint a homok,
Az égi csillám a takarómon piheg.
Innen lesi csöndben az alvó világot,
Tündéri báját szórja szerteszét.

Feszülnek a tájon a fekete selymű árnyak,
Felhők közül letekint egy-egy apró csillag.
Az éj neszei halottá némulnak,
És így marad minden, amíg meg nem virrad.










GYÖNYÖRŰNEK LÁTOM


A téli alkony aranycsíkja reszket
dérütötte rónán örömkönnyet ejt,
míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek
szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek,
szétszórja őket az ég mezején
gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek
ahogy lángra gyúl épp a liget peremén.







HA...


Ha szeretnek, miért zokogok?
Miért nyomasztanak a köznapi gondok?
Miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésről?
Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látok sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.
S amikor fellobbannak kinn a lámpa-lángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.
Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
Olyan a világ keserű szíve.
Látszat-életnek halottjait látom.

Mint holt levelek ringnak a lefagyott ágon,
Kényszerből élnek egy abban a házban,
De sok éve nem égnek egyforma lázban.
Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
Értelmetlen halál, gyilkos háború,
Angyalok danáját


hallom mindörökkön,
Ringatják, a sok üres bölcsőt.
Majd hallom az éj homályán át
Egy meg nem született magzat sikolyát,
A világ négy sarkából dől, a vér,
Harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.

Látod? Isten átka rajtam,
Csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
Emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
Talán így az átokból egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
Általad illanjon a kínzó gondolat,
Egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.







HAGYNÁM, HOGY KERESS


Oly mély a csönd... most dalba olvadnék,
szívzörejedbe hullnék elalélva,
s hagynám, hogy keress, ott vagyok-e még,
csak szép szavadra bújnék elő néha-néha.

S ha bomlott melled varként rám tapadna,
vérvörös falába egy jelet karcolnék,
mely nem forrna be soha, csak tovább szakadna,
hogy örökké fájjon e kínban fogant szépség.

Hisz amíg fájna, én is benned lüktetnék,
mint hegyek mélyén zubogó patak,
két szívdobogás közt csöndedbe süppednék,
s a következő fájásod várnám hallgatag.







A HAJNALHASADÁS NYOMÁN


Pitymallik. A falon félénk árny rezeg,
lágy csipkét horgol köréje a fény,
s már odakünn a pajkos kölyök-szelek
ringatóznak a vén platán ölén.

Az órában az Idő félve serceg,
rágja magát a mába, mint a szú,
és úgy gurulnak szét a régi percek,
mint szívfalamról a tegnapi bú.

Új szárnya nő a megcsonkított vágynak,
s elröppen, mint fészkéből a fecske,
körbejárja a hajnal-lakta tájat
selymes ajkad nyárízét keresve.

Ágyadnál megáll, fürkész mozdulatlan...
Ha oldaladra fordulnál, látnád,
hogy hamvas tolla felfénylik a napban,
míg puhává simogatja párnád.







HA KÖZELEMBE TUDLAK...


A szívemben búvó jégkristály százai
Elolvadni látszanak, felmelegszem
Amikor hozzám érkeznek gyönyörű szavaid
Ízét érezteti velem, a csodás szerelem.

Nincs bűnöm egy sem, csak vágylak
Vágyom egyetlen finom érintésed
A szavad, a felém közeledő lépted
Hogy megpihentesd rajtam gyönyörű tekinteted.

Simulj oldalamhoz, derekam ölelve
Hadd érezzem értem lüktető véred
Ha közelemben tudlak, nem zaklat félelem
Nem kínoz a tudat, hogy elveszíthetlek.







HA MEGKÉRDEZNÉL...


Ha megkérdeznél,
szeretlek e Téged
csak hagynám,
hogy szemeim
beszéljenek Neked,
hogy ők, a lelkem tükrei
meséljék el,
mi az, amit érzek...

Ha megkérdeznél,
hogy vágyok e Rád
csak hagynám,
hogy megérints,


kezeddel tapintsd,
hogy Te magad érezd,
ahogy izzón perzsel
kezed alatt testem...

Ha megkérdeznél
vágynék e másra,
kitépném a szívem,
hogy bele tudj látni,
hogy elhihesd nekem,
nincs másnak ott helye
a Te otthonod
örökkön örökké...







HA NEM VOLNA IGAZ...


Lehet, hazudnék, hogy jól vagyok, vidám,
akkor is, ha éppen könnyû láz ver le,
s ha bánat leng szívemen, mint kendő leng a fán;
akár egy tojáslopó, fészekdúló gyerek
hazudnék, hogy nincs baj, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy nem félem a halált,
válladat lesném: rándul-e vagy remeg,
s ha torkomra öklendene, hogy pokolian bánt,
visszanyelném mindazt, mi élő kínná dermedt,
és mosolyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, ha csönd rontana rám,
hogy lelkemből kitépve, épp versbe temetlek,
és pogány módra, édesszájú szókkal tagadnám,
hogy vágyam néz utánad, s épp némán követlek,
közönyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy sorsom alkonyán
szép emlékedből ácsolnék síromra keresztet,
bár hol lennél Te akkor? Tán másról, kacagván
új verset faragsz majd, a mieinknél szebbet,
s én örömöt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!







HALKAN, FEHÉREN, ÁJTATOSAN


Ha téged boldogít, készíts hát leltárt,
szent áhítattal végy csak számba mindent,
üdvöt, tévelygést, sejtést, küzdést, kincset,
de vigyázz, Kedves, ezt később meg ne bánd.

Bennem nem bujkál se lázadás, se vád,
szeplőtlen álmok közt látlak, ha látlak,
léleklámpás vagy, eleven varázslat,
és vakon bíznám a lelkemet terád.

A semmiért. Egy árva szavam nem volt,
ha menni vágytál, hát menni hagytalak,
nem kaptam utánad, te Fény, Láng-alak,
te Végtelenség, te gyöngyfehér Mennybolt.

De te érctáblákba vésted, veretted,
hogy mily jó voltál, mennyit elviseltél...
Látod, Kedves, míg leltárt készítettél,
én most is... mindvégig csak szerettelek.







HIÁBA SZÓLÍTLAK...


Éhes záporeső mossa el a szennyet
évek hosszú sorát, élénk emlékeket
csöndes jelenünk súlyos buckát emel
oly régen nem érzem meleg tenyered.

Hiába feszülök, akaratom gyönge
a vak véletlenre bízom életem


s a végtelennek tűnő nyarak üledéke
vegyül majd össze a régmúlt percekkel.

Lantom hangzatára megremeg a távol
velem zokog együtt a hajnali köd
virrasztó óráim sírnak utánad
hiába szólítlak, vissza sosem jössz.







ITT A TAVASZ!


téli álmából felkelve
az erdő már újra dalol,
táncolva és énekelve
a sok színes madárhangtól.

nincs több hó és nincs több hideg
a tél oly gyorsan tovaszállt,
fagyott szívem is felenged,
s érzi szerelmed rám várt.

újra virágzanak a fák,
lelkem végre mosolyog
levegőben friss illat száll,
s szívem hangosan dobog.

mint hajnalnak napsugara
mi beborítja az eget,
úgy a remény gondolata
világítja lelkemet...

itt a tavasz, itt van újra,
a bánatból már elég,
mert szerelmünknek szikrája
lángra kap, s örökké ég...







JELENÉS


Hangodra riadtam fel. Oly élő volt,
mint szobám falán a bomló csipke-hab,
mint a fércelt felhők rongyai alatt
bánatába dermedt ezüsthajú Hold.

Régóta várlak, ájtatosan, híven,
mint, ki nélküled elvész mindörökre,
s hogy maradhassak fényedhez kötözve,
mélyembe csallak, s rád csukom a szívem.







KETTŐNK KÖZÜL


Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,
s néma könnyeid mozdulatlanok,
szívedbe váj a mostoha sors karma,
a magas Ég felé mindkét karod tartva
jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,
de ha felfigyelsz szíved énekére,
tudni fogod; lehetsz gyönge, törpe,
belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,
s ha netán térdig elkopott a lábad,
míg számtalan, rögös utadat bejártad,
és mindkét talpad véres, merő seb:
kettőtök közül Te vagy erősebb!

Legyen benned hit és szilárd akarat!


Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.
Nézd csak meg a hitbe merülőnek
kudarca sincs, hisz súlya vész a kőnek,
takarhat kezével kínt, tövist, sebet,
de ajkai közül áldott dal ered.
Mikor azt hinnéd, minden hiába,
sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,
hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,
kettőtök közül Te vagy erősebb.







KÉT ÁLOM KÖZÖTT


Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.
Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,
s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek
a te kihűlt emléked árnyéka kéklett.

Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen
lüktettél már aluvó szemhéjam mögött,
s lüktetésed, mint e betűrengetegben


épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.

Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.
De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán
zsibbasztó bánatként olvadt el egészen
a golgotajárású, szíven vert magány.







KI ENGEM SZERET


Ki engem szeret, tudja mi a kín,
mégsem viszonozza soha tagadásom,
léptemet követi a világ árkain,
lelkét eladja, csak mosolyogni lásson.

Ki engem szeret, belőlem zokog
nem is sejtve, hogy könny az, amit ejt,


nevetve hiszi, hogy amitől borzong
rossz álom csak, mit hamar elfelejt.

Ki engem szeret, sosem áll odább,
ha retteg sem tudja, mi a félelem,
a semmiből teremt milliónyi csodát,
és kézen fogva visz sorson, életen.







KÖNNYZÁPOR...


Könnyzápor mossa eltorzult arcom
A fájdalomtól, összerándul testem
Nem kapálódzok többé, feladom harcom
És elfogadom, a felém nyújtott kezed.
Pokolban jártam, megperzselt a tüze
A világ fájdalmát magamban éreztem
Kilenc hónapja, éreztem már ilyent,
De akkor itt voltál Te, szorosan mellettem.
Mit ér az élet, ha nincs melletted az,
Kit mindenkinél jobban szeretsz
Minden más délibáb, és semmi sem igaz,
Csak az a tiszta, makulátlan érzés.
Ha az nem melenget, nem érzed ölelését
A halál megváltás, megszűnni vágysz
Csak egyvalaki hozhat vissza téged
Az, kiért igen is, élni akarsz!







KÖVEK A VÍZPARTON


A Sors folyója bőszen kettészelte
sima élű pengeként a múlt szemetét,
dühét fröcskölve a régi emlékekre
sár, salak lepte be a két part peremét.

Én nem tudom, meddig álltam ott
tűrve, hogy a folyam kacagva harsog.
Mindenfelől haragos örvény tátongott,
nem állták útját sem gátak, sem partok.

Kis kavics voltam a zavaros víz alján,
egy-egy vad hullám olykor felkapott,
s egyszer csak egy másik kavics balján
raktak le a fürge, sötét, rút habok.

Akkor hirtelen rám szállott a béke.
Balzsamot hintő, gyógyvarázsos ujja
úgy űzte messze a rontó mindenséget,
mint aki tudja, nem tér vissza újra.

Karja illatos volt, puha, szűzi ágy,
s míg elébem térdelt híven, ájtatosan,
láttam, amint szemében felizzik a vágy,
rőt tüzében magam hótisztára mostam.

Öle forró kéjű ópium-patak,
melyben új meg új vágyak pokla égett,
s míg a percek köröttünk véstek, faragtak,
mi újra szolgái lettünk a folyószeszélynek.

Új hullám sújt, majd pillanatnyi csönd.
Hideg harmatot sír ránk az esti láz,
s míg végső hitemre újabb sarat önt,
álmom romjai közt kígyóként cikáz.

Mint holt sivatag, mit tar homok temet,
úgy élek azóta is. Közömbösen, vakon.
Minden életöröm hamuvá pernyed,
míg én itt vagyok, Ő a másik parton.







LASSAN ELCSITUL...


Körülöttem gyűrűzik a csend
és a sóhaj, mely ordít idebent
szívemben erősen megkapaszkodik
belemélyeszti erős körmeit
fülsiketítő ütemen vergődik
Téged akarva, követelődzik!

Én meg csitítom, nyugtatni próbálom
ígérgetek neki, romjaim alól
hogy eljön az idő, ismét Rád találok
így szomorúságom is egyre csak fakul...
És ha szemedbe látom igaz szerelmed
szakítok egy rózsát, tövises szívemből
remegő kezemmel átnyújtom Neked
fájdalmas gyötrődésem, lassan elcsitul.







LÁTOMÁS


Esteledik. Az árva járda mentén
már alvófélben pislákol a lámpa,
és ringatózva a napnyugta csendjén,
egy apró csillag beszökik szobámba.

Rám mosolyog. Ágyam szélére fölül,
ujját végighúzza sápadt ajkamon,
kirántja bánatomat szívem mögül,
s kiszökik vele a nyitott ablakon.







LENNI SZERETNÉK...


Aprócska pillangó szeretnék lenni,
hogy virágról virágra vándorolva, legfinomabb,
legédesebb nektárt összegyűjtsem,
hogy neked ajándékozhassam ...

Esőcseppek játéka szeretnék lenni,
hogy az éppen nyiladozó rózsák szirmaira zuhanjak,
majd foglyul ejtsem,
hogy neked ajándékozhassam ...

Melengető napsugár lennék,
hogy melegíthessem a hajnalodat,
majd annak frissességével
téged ajándékozzalak meg...

Deli szél szeretnék lenni,
mely elhozza a nyár illatát,
megragadnám annak sóhaját,
majd neked ajándékoznám...

Mindaz szeretnék lenni,
ami sohasem voltam,
hogy édesgessem érzéki szívedet,
majd magammal megajándékoználak...

Szeretnék az lenni,
mi sohasem lehettem neked.







MA NEM SZAVAIDBA...


Ma nem szavaidba,
hanem az azok közötti
csendbe burkolózom
álmaim ébren őrzöm,
és elgondolkodom.
majd alig hallható
halk sóhajom eljuttat oda,


ahová igazán vágyom
és megfeledkezve
magamban hordozom
első vallomásod,
egy gondolatszirom,
mely előcsalja most is
félénk mosolyom ...







MARADJ MÉG...


Sóhajodba hal meg az eddig élő csend
égő füled tövéhez tapad édes csókom
finom érintésed több éhséget teremt
míg szívembe zárva nevetésed hordom.

Csintalan játékot űz arcodon a fény
buja szerelemre hívogat a lelkem


fogd meg az idő tévelygő kezét
és maradj meg örökre, örökre mellettem...







MENTSVÁRAD LENNÉK


Zokog a szívem érted, mondd, mi rág?
Mi nyugtalanít, mondd? Úgy féltelek...
Remeg a lelked, mint a vadvirág,
ha szélzilálta szirma szétpereg.

Egy kínzó szó feszíti szét a szád,
de ki nem jön már. Félúton rekedt.
Hogy űzzem el így sorsod viharát,
így hogyan, ó, mondd, hogyan védjelek?







MESÉVÉ SZÉPÜLT


Egy napig Isten a kedvemben járt,mesévé szépült
és a bánatos, bús, bágyadt őszben
tavasszá változtatott. S én kitárt
lélekkel az üdvét megkettőztem.

Tüzet raktam... a Nap is kivirult,
és a lángok lepketáncát látva
jéghideg üszköd parázzsá pirult.
Táj és ember csodált meg szájtátva.

Ajzott idegként pezsdült az élet.


Szemüdítő pompa! Ó, mennyi szín!
Az úton, hol a fák összeégtek
szivárvány hasalt múltad álmain.

Egy perc volt tán. Ám beteljesedve.
De ha majd füstje könnyekig marat,
űzhet messze sorsom kénye-kedve,
Te tudd, egy rőt szirmom nálad maradt.







MÍG BENNE VAGY...


Míg érintem a fehér, puha selyemkezed
és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog,
míg ajkadnál a szíved beszédesebb
s a mosolyod körül felcsillan a csókod,

míg így tartasz forrón, szorosan átölelve
s néma éjlepelként borítod be testem,
míg csak körülötted kószál képzeletem
s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,

míg benne vagy a versem forró melegében
és visszanyerem általad rég elveszített hitem,
míg falevélként úszom csókod tengerében
hihetetlen boldogság járja át a szívem.







MIRE FELESZMÉLÜNK ...


Úgy szállnak olykor felettünk az évek,
mint dús kalász fölött a tikkasztó nyár,
míg megértjük szavát sorunk ajkívének,
valaha volt hangja már rég messze jár.

Úgy suhan el mellettünk az élet,
ahogy tavaszodván sóhajt el a rét,
s míg szívünket átjárják az ígérő remények,
velünk együtt sorvad a sok büszke emlék.

Úgy robog velünk a száguldozó végzet,
mint vágtató vonat a táj homályán,
mire feleszmélünk, hogy nem élni vétek,
létünk felét leéltük álmodozva, árván.







NE CSAK NÉZZ, LÁSS!


Hajoltál már egy nyírfa bokájához,
s láttad, hogy öleli át a folyondár,
és az alkonyat pazar pompájához
szóltál már úgy, hogy megrengett a határ?

Hajoltál már a fülledt estbe úszó,
testtelen álmában nyöszörgő szélhez,
melynek zokogása bús hegedűszó,
ha hozzásimul lelked szövetéhez?

Hajoltál már a szépség templomába,
mikor oltárán minden fűszál neszelt,
s láttad, hogy a pirkadat könnytavába


szent alázattal mosakodott a kert?

Hajoltál már, mint fagyalbokor ága,
ha langy-ölében ringatja el a fényt,
s mint nem sejtett magból lábad nyomába
szökkent már szárba a csipkés terebély?

Hajoltál már... mint fellegeknek árnya
hajol el mélyen a Gaja-völgy fölé,
de semmit sem láttál, mintha vak járna
a világon átfénylő csodák közé.







NE FÁJJON, HOGY VOLTÁL


A nyárfák búsan zokognak a parkban,
fagyott sóhajuk utánad oson,
nevedet mormogják halkan, nagyon halkan,
mégis kiáltásként zúg át a városon.

Hol vagy? Hallod, hogy pereg
a hajnali harmat e kiáltásba fúltan?
Nézd, ahogy lelkem zuhatagja remeg,
Te lábnyom marta utam, te gyönyörű Múltam!

Ne fájjon, hogy voltál, én sem bántam meg,
hogy talpamat sebezte sok éles rög,
hogy kín-csípte, kopár életem felett
a te utolsó szavad dübörög.

Mindaz, mit adtál, szent volt és áldott,
égő emléke annyi régi fénynek,
szemed szűrőjén szűrtem a világot,
s most új sebek jönnek, kínok, remények.

De nem jönnének, ha nem lettél volna,
ha nem mutatod meg a helyes irányt,
most hallgasd a fákat, hogyan zokognak,
fájó zokogás ez, de Életbe ránt.







NEM KENYEREM A MEGALKUVÁS


Szomjas vagyok. Álmom heve úgy tapad rám,
mint lucfa ágain a ragacsos gyanta,
mint a borostyán az ódon bástyafalán,
nem fog se a szélvész, se az idő rajta.

Lábam már súlyos, akár az ólomdarab,
szomjamat oltanom kellene mielőbb.
Volna mivel... kering itt víz, s felzúg a hab,
nem hajtok térdet a tisztes muszáj előtt.

Számos kétely lapátol port a hitemre,
míg lábam mocsáron, ingoványon átkel,
de csökönyös vagyok, és nincs az ínyemre
az álló, poshadt víz. Nekem friss forrás kell.







NEM TORPANSZ MEG


Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,


ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát.

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...







NEM VOLT MÉG...


Nem volt még lélek olyan hitehagyott,
nem ringott még a sors szikár kebelén
annyi árva, szegény, bús kitagadott,
mint ma, e komor szeretet-ünnepén.

Nem volt még annyi megszakadt szívín,
unni való álság koldus vásárokon,
s nem fojtogatott még az esthajnali kín
annyi zokogást, mint most, karácsonykor.

S nem gyötört még annyi fájó, tompa gond
emberálmot - vígságot hazudván,
régen ez az új álmok hava volt,
ma vajúdó vágy sóhajt úri javak után.

Mégis mennyi talmi kincs, mennyi silányság
födi be a varázst, a valódit itt bent,
ily szeretetre éhes nem volt még a világ
azóta, hogy zsibvásáron árusítják Istent.







NÉLKÜLED


Hiányzol, mint sivatagnak a víz
Hiányzol, mint rozsának a tövis
Hiányzol, mint nyárnak a napsütés
Hiányzol, mint télen a hóesés
Rossz nélküled, mint gyerekkor, ha nincs nevetés
Rossz nélküled, mint szerelmedtől egy baráti ölelés
Rossz nélküled, mint a csók melyben nincs szenvedély
Rossz nélküled,


mint csillagok nélkül egy csendes éj
Fáj, nagyon mikor rád gondolok
Fáj, nagyon mikor rólad álmodok
Fáj, nagyon mikor érzem illatod
Fáj, nagyon mikor latom az arcod
Üres az éjszakám, ha nem vagy itt velem
Üres a nappalom, ha nem fogod a kezem
Üres és sivár nélküled az életem
Légy velem... és szeres engem







NYUGHATATLAN


Rád gondolok. Az est selyme úgy nyúlik
puha stólaként ligetünk zöld nyakán,
mint a holdkaréj, mely csöndesen úszik
karcsú hattyúként az ég habos taván.

Verdes a szívem. Iramodna feléd,
sóvárogva már a küszöbön topog,
indulna oda, te éltető Mesém,
hol értem epedő vágytüzed lobog.

Indulna Tehozzád. Nézd, hogy kesereg,
fájdalmában fanyar könnyeit issza,
jaj, már azt se bánja, ha kineveted,
s azt sem, ha holtan hozom tőled vissza.







AZ ÖRÖMHÖZ...


Már vártalak. Mint ki célba tekint,
bejártam érted ezer lélekszobát.
Száz alakba bújva, újból és megint
minden tévedésből visszatérek hozzád.

Visszatérek. Titokba veszetten
érted legyőzöm a legdúlóbb vihart.
Álca nélkül, pőrén, leplezetlen,
mint akiben kívüled minden más kihalt.

Minden más. Ó, szilánkokra törjön
mindaz, mit nélküled elérni vélek.
Te százhűségű, s egyke hű a Földön,
e Sors-komédiában légy te igaz Élet.







ÖRÜLNÖM KELLENE...


Sietve törlöm arcomról a könnyet,
ha bántón vádolom a sivár életet
örülnöm kellene, hogy vágyakozva élek
hisz az a halott, ki meg sem született...

Örülnöm kellene minden szépségnek
amelyben Téged beleálmodlak,
a csontomig ható fájó remegésnek
amikor nagyon, nagyon akarlak!

Sietve törlöm arcomról a könnyet,


ha múltam nyomában égő seb fakad,
mert akkor is, ha összeomol minden
porba roskadva is a vágyam megmarad.

Örülnöm kellene és lábujjhegyen várnom,
hogy hozzám rendeljen jókedvében az Isten
hangodat halljam túl a hallgatáson
és ne illanj el, minden ébredéssel.







RÉMÜLTEN ESZMÉLEK


Benned élek. Dús vágyakozással
hallgatom szíved csöndes ütemét,
s ha elhalkulna e harsonás dal,
ha elillanna ez az üdeség,



árnyékomra buknék. Odavesznék,
mint szulák, mely együtt hal a nyárral.
Óvd hát magad, te drága tünemény,
hisz benned élek. Életed által.







RITKUL A MAGYAR


Esteledik. Szél süvít az éjben,
zokogásától a föld megremeg,
magyar szív harangoz valahol a mélyben
jajt és halálszagú kínkeservet.

Sírjukban forognak a holt Árpádok,
jajuktól zeng a hortobágyi puszta.
Istenem, de sok-sok pogány átok
tépte a magyart, ölte, verte, zúzta!

Tatár, orosz-dúlta Pannonia-vidék,
idegen kéz szétszaggatott.
Szótlan tűrtük, hagytuk, hadd vigyék
azt, mi valamikor hunok gyöngye volt.

Hol régen a magyar reménymagot vetett,
ma dudva nő, kóró, hasztalan gyom.
Mintha rontás ülne e táj felett,
bősz sorsharag magyar vállat nyom.

Istenharag ez? Csúf sorskáromlás?
E lidérc-ült vidéken örökkön csak kín dúl?
Akár átok ez, akár megtorlás,
ritkul a magyar, egyre csak ritkul...

Te, ki sorsunk felől döntesz odafenn,
nem látod néped? Dög-halmokba dűl!
Holtig sajgunk majd? Nem lesz sohasem
magyar szív, mely békésen megvénül?

Meddig fojtod még szíved kényeként
szép fajunk vágyát, hitét, akaratát?
Mindenfelől fázik, éhezik szegény.
Hány csapást mértek rá bősz istenadták!

Kétezer évig annyi magyart nem ölt
sem kór, sem gőg-fajok úri gőgje,
mit amennyi ma hóhérkézre került.
Elpusztul szép fajunk, eltűnik örökre?







SÍRÁSBA CSUKLÓ SÓHAJ


Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.

Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd,


hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.

De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?







SZEPTEMBER VAN, ÉS MEGINT ÚGY FÁJ...


Már ködruhába öltözik odakinn a táj,
búsan rám mered reszkető-fehéren
szeptember van, és megint úgy fáj,
hogy halálritmust lejt egykor izzó vérem.

Borostyánlevelek tövén mély csönd gyűl,
elcsitult a nyári zengő zeneverseny,
míg bíborvörös színnel szürkeség vegyül,
súlyos fájdalomtól vemhes minden versem.

Nézd, hogy véreznek a ligetben a fák,
vetkőző ágaik nyugtalan remegnek,
ám a légben szállongó összevisszaság
csak rozsda rőt árnya múló életemnek







A SZERETÉS HATALMA...


Nem kényszerített térdre hatalom,
se zsarnokság, se kín, se gőg, se szeszély,
amikor hurok szorult nyakamon,
én még inkább ráztam az Ég kötelét.

Dacolt bennem a boldog tagadás,
s inkább kettétört, mintsem meghajoljon,
vígan tűrtem a kettészakadást,
de nem hagytam, hogy más póráza fogjon.

Mígnem egy napon az alázat sava
feloldotta dacomban az erőt,
s mint a hó súlyától összeroskadt fa,
térdre rogytam a szeretet előtt.







A SZERELEM OLYAN...


A szerelem olyan, mint a tiszta csend,
mely megigéz, majd csordultig betölt,
és ha józanságra parancsol a rend,
Te még sem akarsz, nem vágysz más gyönyört.

A szerelem olyan, mint gyöngédrajzú száj,
fél-delíriumban csókol, becézget, imád,
majd amikor elmúlt - kínoz, gyötör, fáj,
őrületbe kerget, hogy halálodat kívánd.

A szerelem olyan, mint a végtelen,


hol pokol, hogy menny, hol mosoly, hol könny,
de önmagát tagadni a szív képtelen,
még akkor sem, ha legyőzi a lélektelen közöny.

A szerelem olyan, mint egy gyújtó szikra,
egy puszta érintéstől lángokba borít
kiismerhetetlen, akár Isten titka
ha akar felemel, vagy térdre kényszerít.







SZÉP GONDOLATOK


"A magánynak is megvan a maga haszna, értelme, szépsége. Megtanít beszélgetni a szivárványba kapaszkodó fákkal, a morzsákat csipegető madarakkal, és ezekből a meghitt beszélgetésekből megtanuljuk a türelmet és a mély szeretetet, amelyet befogadni csak tiszta szívvel érdemes."

*

"Meggyőződésem, hogy az ember legbecsesebb kincse ebben a széthulló világban, maga az élet. A sajátja, és azok élete, akik értelemmel töltik meg... Óvjuk hát, vigyázzuk, ne rohanjunk lélekszakadva önmagunk mellett, hanem tegyünk eleget vágyainknak, mert bármennyire sérthetetlennek gondoljuk magunkat, mindannyiunk élete egyetlen homokszem Isten játszóterén."

/Kovács Daniela/







SZÍVEDHEZ SIMULTAM


Ajkunkon pihegett a csend
Tenyered öblén pihentettem kezem
Gyönyörű pillanatok ivódtak mélyen belém
Szívemben őrzöm minden emléket.

Összesimultunk a vágytól űzve-égve


Szavakká olvadtak a kósza gondolatok
Szívedhez simultam titokban reménykedve
Hogy örökkön-örökké ott maradhatok.







TE AKKOR IS TUDD


Ha lelkem elég majd a becsvágy parazsán
és kimondott szavam hol lázít, hol eseng,
ha rémálom ront rám minden éjszakán
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha megszoktalak Téged, akár a levegőt
és nem követem többé érverésemet,
ha ízednél az elmúlás íze keserűbb
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha minden ábrándom szeszélyekbe fúl
és én magam emelek magamra kezet,
ha ajkamon a csönd lomhán feszül-lazul
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!



Ha nem sistereg többé szavamban a láng
és nem dicsérnek többé a szelíd emlékek,
ha puhán betakar az örök hallgatás
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha széles kört von körém a halál vigyora
és szálaira foszlik a hű emlékezet,
ha nem jut többé balzsam az égető kínomra
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha sorsba vetett hitem halkan búcsút rebeg
és tántorgó lidércként végleg elveszek,
ha nem ejtem ki többé méztartalmú neved
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!







TE JÓL TUDOD, URAM


Imádság zendül a magyar rónaságon,
biztos szárnycsapással az ég felé ível,
akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.

Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
mint vihar himbálta virágkelyheket,
Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
ne varázsolj nekem búsat, édeset.

Az árváknak adj, kiket honvágy rág,
s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
akik még hisznek, hogy van csodaország,
még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.

A nincsteleneknek, akiket bús közöny
gyötör és mardos, mint engem egykoron,
kiknek otthonában nem terem öröm,
akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.

A hitetleneknek, kiket már becsapott
százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.

A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
hisz lelkük tompa, ernyedt, szárnyszegett,
nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.

Kebledre öleld a reményteleneket,
hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
a lehetetlen kapujában álló lelkeket
tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék!







TENYEREMBE VESZLEK


Jaj, hány nesz ágál folyton lelked alján,
és hány világvihar ejt rajtad sebet,
mégis úgy csüngsz rút emlékeid karján,
mint egy kisgyerek.

Vakon hiszel még minden sanda vádnak,
mérgezett szónyilát szívedbe oltod,
hisz köpenyét a rád mért álnokságnak
halálig hordod.

Ne félj. Itt vagyok, hol lábad megbotol,
takarlak, ha odakünn vad szél dadog,
s míg ily haraggal sorsod felett kotor,
veled maradok.







TE SZÉP VERSEKBE VÁGYÓ


Hová rohansz így Te ősz, Te szűz arany,
nem látod veszted a túlvilág ködében?
Jaj, kár zokognom, áltatnom magam,
csak foszló köd int vissza sújtottan, sötéten.

Miért sietsz így Te ezerszínű álom?
Nyomodban borzong a Körös-parti sás,
s úgy hullámzik végig járásod e tájon,
akár betegekben a szörnyű elmúlás.

Miért nem maradsz még? Csak pár röpke percnyit,
dőlj csak le napos oldalán a kertnek,
még él ott egy rózsa, mely virít, s ha elnyit,
majd indulhatsz - neki az ismeretlennek.

Én maradok, elsiratlak, majd mélyemben őrzöm
rőtpettyes fényét gyönyörű szemednek
Te szép versekbe vágyó csodaszép őszöm,
csendülő rímeim hant-ölébe temetlek.










TÉGED SZERETLEK...


Én nem tudom, milyen törvényt hágok,
s ki mond ítéletet e vak világ felett,
de ismerve a leghűbb igazságot,
egy hitem van, Téged szeretlek!

Én nem tudom, hallik-e e szívhang,
ha minden más lecsendesedett,


de úgy rikolt, mint átkozott bitang,
ha lelkem húrjainak ércén megremeg.

Én nem tudom, mit űzök sebborítva,
mint heves lázban lobogó gyerek,
hisz annyi versben meggyóntalak sírva:
egyedül Téged, csak Téged szeretlek!







TÉRDET HAJTVA EMLÉKED ELŐTT


Én Neked hiszek, nem a világnak.
Elved nem fonnyadt el soha száron.
A sors útjai kuszák, silányak,
s Te, ha kellett, akár lélek-áron

szerezted meg azt az egy csepp mézet,
melytől édesült a vágy szívedben.
A szép szóban leltél menedéket,
csak benne hittél, konok hitetlen.

Úgy kábított a vérízű mámor,
Márta, Judit, Flóra... pazar álmok,
ha Téged olvaslak, mindahányszor
édes, meleg illatukban állok.

De hogy fájtál, ha csalt a képzelet,
és hogy irtóztál gyászod jajától,
s a csöndben esténként, hogy éghetett,
hogy nem jön többé hír a Mamáról.

De megölnöd magad? Nem. Badarság.
Idehallom hangod tiszta ércét.
Nincs az a mélység, az a magasság,
mely kioltná szavad szívverését.







TITOKBAN MÉG MINDIG ...


Vén térdére borul a szomorú est
fáradt pilláimon hullik szálakra
a tovatűnő percek a csönddel beszélnek,
majd lepihennek együtt a nyirkos járdára.

Tapinthatóvá válik a nyár haldoklása
kezemnek árnya is egyre hidegebb
az alkony szívének halkuló dobbanása
egyre szürkébb felhők között hever.

Hervad a kert a vén liget alatt
és duplán fájnak a nyomasztó gondok
egyre hűvösebbek a hosszú éjszakák
titokban még mindig a nyárról álmodok!







TÜRELMESEN VÁROM...


A napok, mint cérnára fűzött gyöngyszemek
egyformán sorakoznak egyik a másik után,
egyhangú, szürkék a lomhán múló percek,
várom a holnapot, az szebb lesz majd talán.

Hallgatom néma csöndben szívem zörejét,
a sűrű sötéthez szoktatom fáradt szemem,
türelmesen várom a hajnal születését,
talán az visszahozza rég elveszett hitem.







UGYE NEM KÉSTEM EL?


Sosem mondtam el. De csendem dacára
úgy kúszott fel a szó torkom szűk falán,
mint a lián a bozót derekára:
hiányzol, szeretlek, szükségem van Rád.

Hány év dac, gőg szakított ketté minket,
s én hányszor merítettem újabb erőt,
hogy látni akarjalak... s vétkeinket
hótisztára mossam mindkettőnk előtt.

Haragudtam Rád. Tán gyűlöltelek is
a meg nem kapott, lágy ölelésekért.
Váddá nőtt a dac, rágott, mint a pestis,
és tudom, hogy nyila mindig szívet ért.

Megszülnél újra? Mondd, vajúdnál velem?
Újra hordanál engem szíved alatt?
Vad növésed voltam, már-már idegen,
de a Te fiókád, a Te madarad.

Hiányzol. Szeretlek. Szükségem van Rád.
Ugye nem késtem el? Ugye hallod még,
hogy naponta áldom lábaid nyomát.
Bár elmondtam volna... akkor... réges-rég.







ÚJ CSODÁK FELÉ...


Az ember szüntelenül lohol, fut, szalad,
s míg szíve átalussza ezeréves álmát,
ő elméjével űzi azt, mint valami vadat
az Élet két part közti ködhomályán át.

Ó hány gyönyörű álmot űztem eddig én is!
S amikor némelyikre utam pora szállt,


újra kiástam, mint valami fétist,
számon se tartva bukásuk dús sorát.

Ma már nem ások. Nem kell régi álom.
Peregjen mindre rozsdás fűzfa-bánat,
ragyogjon a vén Nap végre új csodákon,
melyekben Téged, Téged megtalállak.







ÚTRAVALÓ GYANÁNT


Dalolj, Költő, mint ajzott ideg
pengesd húrodat,
adj új hangot a nagy semminek,
gyásznak s nyomornak.

Dalold, Költő szíved ütemét,
mely tilt és tagad,
odakünn a lelkek csöndje véd,
ott leszel szabad.

Dalolj, Költő, hadd zengjen a húr,
sírjon, mint a szél,
s ha a rívás ezer szívben túr,
igazat beszél.

Kínod kelyhét egyszerre idd ki,
mint kit sújt a vég,
mint aki kész szívet fojtani,
s dalod hadd vigyék.

Dalolj, Költő, dalolj szerelmet,
derűt és reményt,
s én ringatózok majd, mint gyermek
szavad melegén.

De ne feledd, a míves szavad
menten elszárad,
ha halk sóhajodhoz nem tapad
igaz alázat.







VAGY NEKED ÉLEK, VAGY NÉLKÜLED MEGHALOK...


A szívem
fényszivárványokon vidult
gondtalannak hitt
egyszerű sorsom
angyalként éltem
hegyen-halmon túl
mígnem egy napon
lassú derengésbe
szerelmes szívverésed
véltem hallani...
életre keltek
sziporkás álmaim
újjászületett bennem
az őrjítő vágy


éltem.. s a kimondott
gyönyörű gondolat
színesebb volt,
mint maga az élet
törékeny szárnyaimat
véresre téptem
tengerbe dobtam
nem kellenek
mit érnék én angyali létben
ha nem lehetsz enyém
s nem lehet tied
egész életem?
öleléseden kívül
semmit sem akarok
vagy Neked élek
vagy Nélküled meghalok!







VALAHOL OTT VÁRSZ RÁM...


Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán.

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.

Valahol ott vársz rám minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes,


olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.

Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet,
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.







VAN OLYAN...


Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.
Fölzokog benned, akár az őszi szél,
amikor felszántott rétek közt kószál.
Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.



Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.
Édesből fájó-keserűre válik.
Szöknél előle. Futva menekülnél.
Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.







VÉRTVAJÚDÓ LEGENDA


Vad reccsenésre riadtam fel az éjjel.
Talán egy korhadt léc szakadt ki sorsomból,
mint hídból a pillér, mit az idő érlel.
Én nem tudom, mi volt... de a másvilágról
Te integettél, Apám.
S ekkor, először talán
nem mosolyogtam vissza. Térszakadékon,
múlt-folyókon, lázálmon, sorsközönyön át
futottam feléd. Ó, te Árny, te Csalékony,
hát azt hiszed, gyermeked mindent megbocsát?

Lopva szöktél el, mint huszonhárom éve.
Hiányod mély barázdát vájt bennem csontig.
Vér sípolt tüdőmből... Az Ég szerelmére,
Apu, nélküled a világ összeomlik,
örök némaságba fagy.
Élet sincs, ahol nem vagy.
Éjjelenként álmaim átokkal vernek,
mosolyogsz várván, hogy visszamosolyogjak.
Azt hiszed, hogy a röpke tíz másodpercek
a nappalokon át is ragyogni fognak?

Egyszer kihúztalak már a vég torkából,
s Te húszévnyi jövőt ígértél cserébe,
de csak annyi jutott a kisírt csodákból,
mint csaló Júdásnak. Harminc ezüstérme.
Se-színű szavak, tervek
ma földszagot lehelnek.
Megloptál! A falánk rög gyomrát tömted meg,
jóllakattad meleg, boldog álmaimmal.
Miért fontál eskükből hosszú kötelet,
hogy lásd, amint jelenem húsába irdal?

Jöjj, szórj sebeimre égő nátriumot!
Ezerbűnű vagyok. Ítélj, verj meg érte.
Most nem keresem meg a parányi zugot,
mely régen oltár volt esti vezeklésre.
Gyere, ne ácsorogj ott,
mint vérig sértett halott!
Kóstold meg a kínkeservet, kijózanít.
Vajon lesz-e így is mosolyogni kedved,
ha büszke melledbe dacom kése szakít!
Hallod, Apu? Könyörgök... Fel kell ébredned...

Megremeg az éj kékje, halkan nyög a föld,
a tébolyító iszony is csitulni kezd,
de árnyad után kapva szívem fölüvölt
még egyszer, utolszor... majd simul a csendhez.
Száll, száll a sűrű pára
sorsom új hajnalára.
A valóság ím fény-szárnyait kibontja,
és feleszmélek... élek. Ha nélküled is.
Ostoba lelkű, ki mérgét végighordja,
hagyva, hogy feleméssze akár a pestis.

Kovács Daniela: Vértvajúdó legenda

Link











VISSZA NE NÉZZ!


Volt már úgy, hogy visszamentél oda,
hol valaha rég az időd kinyílt,
hol minden tavasz hajadba fonta
a buja ívbe rád hulló idillt?

Hol úgy ringatott ölében anyád,
mint a jó szagú szénát a szekér.
Ugye, ma mindened odaadnád
a múlt kapuján átlépett percért?

Jaj, ne tedd. Csak még inkább fog fájni,
hogy ott már minden tilt és megtagad.
Hiába adnál cserébe bármit,
ott idegennek éreznéd magad.

Ha nem hiszed el, próbáld ki bátran.
Látom, égeti kezed a kilincs,
ósdi kulcsod csikordul a zárban,
de odabenn immár egy lélek sincs.

A roskadozó, hűlt falak között
nem köszön vissza az ismerős hang.
Ha hallottad is, csak szíved nyögött,
s úgy vert fájón, mint vassal vert harang.

Látod? Én megmondtam. Jártam már ott,
és hosszan sírtam, némán, befelé,
s míg lelkem fanyar könnyekben ázott,
lecsuktam végleg a múlt fedelét.









 
 
0 komment , kategória:  Kovács Daniela & Anikó & Erika  
Életbölcsességek a szeretetről, boldog életről és a lélekről
  2018-07-22 22:15:04, vasárnap
 
 




ÉLETBÖLCSESSÉGEK A SZERETETRŐL, BOLDOG ÉLETRŐL ÉS A LÉLEKRŐL, LELKIISMERETRŐL




1 Életbölcsességek a szeretetről, boldog életről és a lélekről, lelkiismeretről.

2 Szívünk, ha értjük szavát, tudatja velünk, hogy másképp is élhetünk, mint ahogyan élünk.

3 A találkozások: keresztutak - az élet tűzkeresztsége
A találkozások: keresztutak - az élet tűzkeresztsége. Választanunk kell a másik és a magunk szeretete között. Ebben áll a nagyság próbája, mely megkülönböztet a többiektől és eggyé olvaszt velük, hogy méltók lehessünk a név viselésére: EMBER

4 Azért születünk a Földre, hogy újra meg újra megértsük feladatunk van
- és ez nem más, mint a szeretet.

5 Ha tudsz szeretni, miért várod el, hogy előbb mások szeressenek ?

6 Tudd elfogadni az életet örömeivel és keserűségeivel együtt és tudjad, hogy a dolgok más megvilágításban másként hatnak.

7 Tudjunk jóban lenni a világgal - és a világ visszamosolyog ránk.

8 Ugyanazt szeretni, ugyanazt csodálni, ugyanúgy érezni - ez a barátság.

9 Egyetlen fénysugár többet ér, mint a mindent betöltő ragyogás.
Egyetlen ember többet ér, mint a közönyös sokaság.

10 A szeretet mindenütt és mindig jelen van
A szeretet mindenütt és mindig jelen van. Amikor megpillantjuk magunkban, megtelik szeretettel a világ.

11 S szürkén félelmetes égbolt, ha nem szeret.
Az ember a világmindenséget beragyogó csillag, ha szeret

12 Gyógyító erő a szeretet.
Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét.

13 Ahol szeretetünk lakozik, ott éli életét a lélek.

14 Amikor lelkünk és énünk harmóniában él egymással, egész lényünk nyugalmat sugároz. A lélek szavak nélkül is tudja, amit az ,,én" szavakkal sem tud kifejezni.

15 A csönd, amelyik látni engedi a világot a maga valóságában, az a lélek csöndje.

16 Aki úgy hiszi, a gondolkodás mindenekfelett való, téved
Aki úgy hiszi, a gondolkodás mindenekfelett való, téved.
Az álmodozás a gondolkodás vasárnapja.

17 Amit lelkünk lát, az a valóság.

18 Bölcs lehetsz pompás külsőségek nélkül, de belső fény nélkül soha.

19 Hosszú utat kell bejárnod, míg a bölcsességhez vezető ösvényre rátalálsz.

20 Ezzel a képpel búcsúzom,
remélem tetszett és ha egy kicsit feledtetni tudtam a mindennapos gondokat, már megérte.


SlidePlayer

https://slideplayer.hu/slide/1946694/








































































 
 
0 komment , kategória:  Bölcsességek és gondolatok.   
562 éve volt a nándorfehérvári diadal
  2018-07-22 17:45:50, vasárnap
 
 










562 ÉVE VOLT A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL


A diadal, amiért a harangok is zúgnak - 562 éve történt a nándorfehérvári diadal


562 éve 1456. július 4. és 21. között a keresztények hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán több mint tízszeres túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd július 21-22-én Hunyadi János vezetésével a vár melletti csatában legyőzték a törököket.

A déli harangszó az egész keresztény világban azóta is a nándorfehérvári diadalra emlékeztet.








1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.


A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, de az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől már közvetlen fenyegetést jelentett Magyarország számára.


Hunyadi János szobra a nándorfehérvári diadal emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen a főváros I. kerületében 2018. július 22-én (Fotó: MTI/Kovács Attila)





Maga Hunyadi János, az ország egyik legnagyobb hatalmú földesura szervezte meg déli vidékek védelmét az 1440-es években, és aki a hadisikerei révén báróként, szörényi bánként, erdélyi vajdaként és temesi ispánként minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. 1446-ban kormányzóvá választották Hunyadit, azonban az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, ennek következményeként 1453-ban lemondott a kormányzóságról.

Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)


Keresztes hadjáratot hirdettek


A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán - Hunyadi szövetségesének - serege.

1456. július 4-én kezdődött az ostrom. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Ez azonban még két hétig sem bírta, ugyanis Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a hajózárat, és így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.


Középkori magyar sajka a Vigadó rakpartnál, ahol a nándorfehérvári diadal 552. évfordulójára emlékeztek (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)





A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Ekkor történt a legenda szerint, hogy egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz életét feláldozva sodort a mélybe egy törököt, aki a vár falára ki akarta tűzni lófarkas zászlót, de a közismert történetről ma már tudjuk, hogy nem igaz, mégis a hazaszeretet és az önfeláldozás jelképévé vált.

Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, miközben Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.


Kapisztrán János képei kódexekben a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban (Fotó: MTI/Kollányi Péter)





Habár a katonai diadalt nem sikerült hosszú távú politikai és hadi előnyökre kiaknázni, a keresztes had ugyanis felbomlott, és a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett, azonban a nándorfehérvári győzelem mai napig a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.


Németh Szilárd: ma is szükség van a nándorfehérvári hősiességre


Napjainkban is szükség van az 1456-os nándorfehérvári diadalnál tanúsított hősiességre - mondta a Honvédelmi Minisztérium (HM) parlamenti államtitkára vasárnap, a nándorfehérvári csata évfordulóján Budapesten.


Németh Szilárd a budai Várnál található Hunyadi János-szobornál, a déli harangszó elhangzása után kezdődött megemlékezésen felidézte: Európa akkoriban sem vette túl komolyan a fenyegetést, ezért a hódítók különösebb ellenállás nélkül tudtak előre törni. A magyarok viszont felismerték a veszélyt.ű


Link


Nándorfehérvári Diadal 1456

Link
















 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Bayer Zsolt – Lehet Még Poliklinika
  2018-07-21 22:00:36, szombat
 
 





Bayer Zsolt - Lehet Még Poliklinika


Kezdetben teremtette Schiffer a Pártot. A Párt puszta volt és üres, és sötétség borította a fejeket, és Schiffer lelke lebegett a hívek felett.

Schiffer szólt: ,,Legyen Etikai Bizottság", és lett Etikai Bizottság.


Schiffer látta, hogy az Etikai Bizottság jó, és elválasztotta az Etikai Bizottságot a lebegéstől, és lett Szél és Hadházy, Schiffer meg elment: az első nap.

A további napok teremtés hiányában elmaradtak. Viszont maradt a Szél, a Hadházy meg a sötétség. No és persze az Etikai Bizottság. És a Szél zöldellő növényeket termett, kiket neveztek pedig képviselőknek meg tagoknak. Lett az Ungár, a Kassai Dániel, a Csárdi Antal meg a Sallai Róbert Benedek, és ezek együtt zöldelltek tovább a Szél körül, aki Bernadett.

És közeledtek a választások, és Szél közölte, hogy ő hamarosan virágba fog borulni, s magasabb stallumban fúj majd tovább a sötétség felett, mert lehet más a polémia.

És elhatározták, hogy összefognak és mégsem fognak össze, és egy pillanatra úgy gondolták, ez már a második nap. Vagy legalább a másfeledik. Vagy valami.

És szétszóródtak akkor, mert lehet más a pollen útja. Ki elindult összefogni, ki meg elindult nem összefogni. Akadt, ki reggel összefogott, este meg már nem fogott össze. Olyan is volt, ki szerződéseket írt alá, de közben a háta mögött ráfonta a mutatóujjára a középső ujját, és azt mondta magában: ,,Csuriban vagyok!", és különben is ,,káposzta a fejem" (és tényleg), ebből következően ,,nem ér a nevem" (és tényleg).

A másik meg odaállt minden utcasarokra, és azt mondta: korrupció! Aztán már nem kellett utcasarok, ha látott egy kép- és hangrögzítő eszközt, akkor ezt a szót ismételgette, míg a sötétség lebegett a fejében, kicsike, csücsöri és csúnya arca összedermedt, aztán elrepült.
Szél pedig csak fújt tovább és mindig.

Aztán eljött a választás napja, és kiderült, hogy ez mégsem a második nap, de még csak nem is a másfeledik. S hogy nincsen semmi, csak a sötétség.

És akkor a Sallai Róbert Benedek betakarta a Hadházyt, ami legalább érthető és értelmes cselekedet, ami törvényszerűen következik ­Hadházy arcából és a jelleméből.

És ezen a ponton előlépett az Etikai Bizottság, és munkához látott.

Első körben kizárták a Sallait, a Hadházyt meg eltiltották. Hadházy azt akarta, hogy ne csak annyira tiltsák el, tiltsák el többre, amire az Etikai Bizottság hajlandó is lett vón', ám Hadházy kilépett önként, és elkezdett körülnézni, kit és mit nem árult még el.

S látá az Etikai Bizottság, hogy ez jó, és folytatta: az Ungár nevűt eltiltotta három évre a párttisztségektől, mert káposzta a feje és nem ér a neve. A Schmuck kétéves eltiltást kapott, mert tárgyalt az Ungár mamájával, és azért nem kapott három évet, mert az ő neve legalább éppúgy ,,escéhával" kezdődik, mint az alapítóé.

Viszont a Sallait, aki betakarta a Hadházyt, és ezért kizárták, most visszavették, mert ők is belátták, hogy a Hadházyt betakarni minden időkben és alkalmakkor helyes és üdvös.

Végül az Etikai Bizottság három évre eltiltotta a Szélt minden párttisztség viselésétől. Viszont ő a pártelnök. Ekkor az Etikai Bizottság körülnézett, hogy ki lenne pártelnök az eltiltott helyett. Erre mindenki szétfutott, mint a pincebogár, ha leemelik róla a nagy követ.

Ekkor az Etikai Bizottság közölte, hogy bár a Szél el van tiltva, de azért mégis ő a pártelnök. Így lett Szél a pártelnökségtől eltiltott pártelnök. Itt tartunk most. Besenyő Pista bácsi ekkor széttépte a kéziratait, és elment nyugdíjba. Az Etikai Bizottság pedig elégedetten hátradőlt. Lehet ez még poliklinika. Ráccsal az ablakokon.

(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)

Link











 
 
0 komment , kategória:  Média  
Fagylalt vagy jégkrém?
  2018-07-20 18:00:40, péntek
 
 










"FAGYLALT VAGY JÉGKRÉM?"


Magyarországon az egy főre eső jégkrém fogyasztás átlaga évente kb. 3-4 liter. Ez az Egyesült Államok 26 literes egy főre eső éves fogyasztási adataihoz képest szerény adat, a táplálkozási ajánlásokat is figyelembe véve nem feltétlenül jelent lemaradást.







A jégkrém fogyasztásról


Magyarországon az egy főre eső jégkrém fogyasztás átlaga évente kb. 3-4 liter. Ez az Egyesült Államok 26 literes egy főre eső éves fogyasztási adataihoz képest szerény adat, a táplálkozási ajánlásokat is figyelembe véve nem feltétlenül jelent lemaradást.

A jégkrémvásárlások év közbeni eloszlása erős szezonalitást tükröz. A hazai jégkrémfogyasztás jellemzően időjárásfüggő, ezért nem véletlen, hogy a melegebb nyarakon nagyobb a jégkrémek iránti kereslet.

A Nielsen Piackutató adatai szerint a jégkrémszektor éves forgalma - nem számítva a vendéglátást és a szezonális egységeket, a gombócos fagylaltokat, fagylaltalapú süteményeket, illetve fagylaltporokat - az utóbbi években meghaladta a 17 milliárd forintot. Adataik szerint a forgalom több mint harmadát tették ki a pálcikás, tölcséres, szendvics, stb. - összefoglaló néven - impulz jégkrémek, kétharmadát pedig a családi, nagy kiszerelésű termékek.

A GfK Hungária Piackutató Intézet a háztartások privát fogyasztását mérő ConsumerScan adatai szerint 2009-ben a magyar háztartások negyven százaléka, míg 2010-ben a magyar háztartások közel fele vásárolt családi kiszerelésű jégkrémet. A hazai jégkrém vásárlási szokásokra jellemző, hogy gyakoribb a nagyobb alapterületű üzletekben történő vásárlás, ahol a termékek ára kedvezőbb, mint a kisebb boltokban. Ilyenkor általában a családi jégkrémek vásárlási gyakorisága magasabb, mint a pálcikás jégkrémeké. Utóbbit inkább a kisebb üzletekben vásárolják. A GfK szerint a fogyasztók körében a vegyes ízesítésű jégrémek a legnépszerűbbek. Az egyféle ízesítést tartalmazó termékek között továbbra is a klasszikus vanília és csokoládé íz a sláger.







A fagylalt és a jégkrém története


A jégkrém története a fagylalt történetével kezdődik. Fagylaltot valószínűleg először a kínaiak készítettek, mintegy ötezer évvel ezelőtt már hóból, tejből és gyümölcsökből. Vélhetően egyiptomi közvetítéssel került a földközi-tengeri országokba. A történelem sok fagylaltkedvelő hírességet tart számon, így például Nagy Sándor a katonáinak szolgáltatta fel a jeges édességet élénkítő hatása miatt, Hippokratész betegeinek ajánlotta gyógyírként, Nero császár több száz kilométerről is képes volt jeget hozatni a különleges édesség elkészítéséhez.

Az első, ízesített jégkását az arab kultúrákban gyárthatták, majd ez a frissítő különlegesség később átkerült a spanyol konyhaművészetbe is. A spanyolok amerikai hódításaik során eljuttatták a recepteket a tengeren túlra, de a francia konyhaművészet elengedhetetlen kellékévé is váltak a jeges finomságok. Medici Katalin és Henrik orléans-i herceg esküvőjének menüjén is szerepeltek jeges finomságok, amelyekre rengeteget áldozott a Napkirály is. Történetek keringenek arról, hogy az ókori kínai birodalomban fejlesztették ki az első fagylaltokat, amelyeknek receptjeit később, a korai középkorban Marco Polo juttatta el Európába. Magyar földre olasz közvetítéssel került először a fagylalt, Mátyás király felesége, Aragóniai Beatrix, gazdag udvartartásának udvari sütő- és cukrászmestereinek közreműködésével. Magyarországon az 1900-as évek elején már minden szakácskönyvben szerepelt fagylaltrecept.

A kézműves fagylalt hagyományos alapanyagokból készül, természetes ízesítő-, színezőanyagok és gyümölcsök, csokoládék felhasználásával, ilyenkor a késztermék mikrobiológiai tisztaságát maga a főzési eljárás szavatolja. Létezik már sült fagylalt is. A különlegesnél különlegesebb ízek és díszítő technológiák fejlődése határtalan, ebben kiválóak a magyar cukrászok, akik az utóbbi években korszerű gépekkel, berendezésekkel a legkülönfélébb alapanyagokból gyártják ezt a csemegét.

A hosszú gasztronómiai evolúció során az ízesített jégkása és jeges-vizes keverék a mindannyiunk által kedvelt krém állagú, hűtött édes készítménnyé vált. A gombócos fagylaltok előállítása az olaszoktól származik, jégkrémet pedig Amerikában állítottak elő először, amikor is a XIX. század második felében elkezdte termelését az első hivatalos jégkrémgyár.

A fagylalt történetével együtt lehet említeni a fagylalt hatósági szabályozásának és ellenőrzésének történelmét is, hiszen a 60-as, még a 70-es években is jellemző és ismert volt e hűvös csemege elfogyasztása után a tömeges fagylalt mérgezés. Ekkor kezdték a hatóságok bevezetni a fagylalt készítők szigorított ellenőrzését, elrendelték minden nyári fagylaltszezon előtt a próba fagylalt főzéseket. Készült fagylalt szabvány és azt követték a fagylalt rendeletek, amelyek szigorúan meghatározták, hogy miből és hogyan lehet fagylaltot készíteni. Ettől kezdve például tilos volt a kacsa és libatojás felhasználása. A fagylaltkészítés technológiai fejlődése mellett időközben mára már a fagylalt szabályozás is egyszerűsödött.







Fagylalt vagy jégkrém?


A ,,fagylalt" és a ,,jégkrém" szavakat gyakran szinonimaként használják a hétköznapokban, pedig alapvető különbség van a kettő között előállításukat tekintve.

Fagylalt: A fagylalt cukrászati technológiával, speciális fagyasztással, jellemzően a fogyasztás helyszínén készülő, vendéglátó-ipari termék. Előállítható pasztőrözéssel, vagy hideg eljárással, fagylaltporból, sűrítményből, pasztából, tejjel vagy vízzel, élelmiszer-adalékanyagok (pl. habosítók, sűrítők) és járulékos anyagok (pl. gyümölcs, dió, mandula, pisztácia, gyümölcskonzerv stb.) hozzáadásával.

A szakemberek megkülönböztetik a hagyományos, kézműves fagylaltot, amelyet a cukrászmester készít, a porfagylaltot, amelyet iparilag előállított porkeverék vízzel hígítása után fagyasztanak le, és nem sorolják a fagylaltok közé a kanállal adagolt jégkrémeket, bár ezek a felületes szemlélődő számára a kínáló pultban külső megjelenésükben hasonlóak a fagylalthoz.

Jégkrém: A jégkrém üzemi körülmények között, meghatározott összetevőkből (zsiradék, fehérjék, gyümölcsök, ízesítő anyagok, zselatin, stb.) hőkezeléssel, zárt technológiával, rendszerint homogénezéssel, szükség szerint érleléssel és hűtött állapotban végzett habosítással, majd fagyasztással készül. Szilárd vagy pépes szerkezetű, csomagolt élelmiszeripari termék, amelyet fagyasztott állapotban tárolnak, szállítanak, árusítanak és fogyasztanak. A vendéglátóhelyekre kész állapotban szállítják ki.







A fagylalt


A fagylalt összetétele (magas folyadék-, fehérje tartalma, és más gyorsan romló összetevők) miatt kiváló táptalaja a gyomor-bél rendszert megbetegítő baktériumoknak. A fagylalt csomagolatlan élelmiszer, ezért könnyen szennyeződhet (pl. cseppfertőzéssel, piszkos kéztől, adagolókanáltól, díszektől, környezetből). Állandó hűtést igényel, mert néhány °C hőmérséklet emelkedés a felületén, olvadáshoz, gyors romláshoz, baktériumok fokozottabb szaporodásához vezethet.

Jó tudni, hogy hazánkban évtizedek óta nem volt fagylaltmérgezés, amely a szakemberek hozzáértésének, a fagylalt kezelés szigorú szabályozásának, a fagylalt forgalmazás hatósági felügyeletének, továbbá a széles körben elterjedt biztonságos technológiának, korszerű gépek alkalmazásának köszönhető.

Mint minden élelmiszer vásárlásakor, a fagylalt esetében is érdemes körültekintően vásárolni. Fontos, hogy az árusítópult környezete legyen rendezett, tiszta, pormentes, és a fagylaltpult biztosítsa a termék kellő hőmérsékletét (legalább -8 C) és védelmét. A jól üzemeltetett fagylalt adagolópultban a fagylalt állaga láthatóan nem túl lágy, nem olvadt, továbbá a termékre közvetlenül ráhelyezett díszítések ehetőek, ízlésesek, tiszták és harmonizálnak a fagylalttal. Fontos, hogy folyó vizes kanálöblítőt, vagy minden tégelyben külön adagoló eszközt, spatulát használjanak és a leöblített kanalat ne a pultra helyezett szivacsra, törlőruhára ütögetéssel víztelenítsék.

A jó minőségű fagylaltban nincsenek jégdarabok, mert az a megolvadt fagylalt visszafagyasztásakor keletkezhet. Az igényesen üzemeltetett fagylaltozóban a frissen készült fagylaltot nem töltik a korábban készült fagylaltra, a tölcsért védik a szennyeződéstől, és kiszolgáláskor szalvétával adják át a kiválasztott nyalánkságokat a vásárlónak. A jól üzemelő fagylaltozóban a kiszolgáló személyek ápoltak, megjelenésük higiénikus, hajuk, ruházatuk tiszta és rendezett, kezük is tiszta és kézékszereket nem viselnek, bőrükön nincsenek sérülések, elváltozások.

A mozgó fagylaltárusok esetében is hasonlóak az elvárások. Vásárlás előtt győződjünk meg arról, hogy kifüggesztették-e jól olvashatóan a fagylalt előállítójának, vagy árusítójának nevét és címét.







A jégkrém


A jégrémmel kapcsolatban kialakult magyar szokásokat és az ezekből következő fogyasztói elvárásokat a Magyar Élelmiszerkönyv tartalmazza.

A jégkém összetétele (magas folyadék-, fehérje tartalma, és más gyorsan romló összetevők) miatt szintén kiváló táptalaja lehet a gyomor-bél rendszert megbetegítő vagy romlást okozó baktériumoknak, ezért egyik legfontosabb élelmiszerbiztonsági tulajdonsága a hőmérséklete. A jégkrémet -18 °C -on vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten kell tárolni és szállítani.

A jégkrém élelmiszerbiztonsági megítélésénél fontos szempont még annak állaga, (jégkristályosodása, deformálódása) különösen azért, mert ennek alapján megállapítható, hogy előzőleg már felolvadt-e, és előfordulhatott-e az újrafagyasztása. További fontos információt ad a termék biztonságosságáról a csomagolás sértetlensége. A csomagolás sértetlensége, és a termék hőmérséklete kellő élelmiszerbiztonsági garanciát ad a magas élelmiszerbiztonsági követelményekkel, zárt és ipari technológiával előállított jégkrémek esetében.


A jégkrémek csoportjai


A jégkrémek a fogyasztói csomagolási egység tömegétől, térfogatától, az árusítás, a fogyasztás körülményeitől függően a következőképpen csoportosíthatóak:

- adagonként csomagolt (ún. impulzus) jégkrém:
mennyiségét tekintve egy személy által, rendszerint a vásárlást követően rövid időn belül elfogyasztandó jégkrém

- családi (ún. take home) jégkrém:
mennyiségét tekintve általában több személy által, a vásárlást követő esetleges ,,otthoni" tárolás után elfogyasztandó jégkrém

- vendéglátó-ipari (ún. catering) jégkrém:
kizárólag vendéglátó-ipari egységek (éttermek, cukrászdák stb.) részére egy csomagolási egységben, nagyobb mennyiségben eladott, a fogyasztók igényeinek megfelelően adagolható jégkrém


A jégkrémek jellemző összetevői alapján 7 különböző jégkrémcsoportot különböztetünk meg. A tejjégkrémekre vonatkoznak a legszigorúbb összetételi követelmények, míg a vizes jégkrémek összetétele a legkevésbé szabályozott. A kereskedelemben kapható jégkrémek többsége a ,,jégkrém" csoportba sorolható.

Tejjégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevői a tej és/vagy tejfehérje tartalmú termékek (pl.: tejpor) és a tejzsír. A tejjégkrém zsír- és fehérjetartalma csak tejeredetű lehet, tehát pl.: növényi eredetű zsírt nem tartalmazhat. A tejjégkrém tejeredetű zsírtartalma legalább 5% (m/m). Előállításukhoz víz nem használható, kivéve a vízelvonással készült anyagok víztartalmának visszaállításához használható víz.

A tejzsír gyorsan szívódik fel, könnyen emészthető energiaforrást jelent az emberi szervezet számára és sok biológiailag fontos összetevőt tartalmaz, mint pl. foszfolipideket, triglicerideket, koleszterint, fehérjéket, karotinoidokat, zsíroldékony (A-, D-, E- és K-) vitaminokat. A tejzsírt az emberi szervezet jobban emészti, mint a különböző növényi olajokat vagy a margarint.

Tejes jégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevői a tej és/vagy tejfehérje tartalmú termékek és a tejzsír. A tejes jégkrém zsír- és fehérje-tartalma csak tejeredetű lehet. A tejes jégkrém tejeredetű zsírtartalma legalább 2,5% (m/m), zsírmentes tejszárazanyag-tartalma legalább 6,0% (m/m).

A tejfehérje egy összetett fehérje, amelynek két alkotóeleme a tejsavó (20%) és a kazein (80%), amelyek különböző összetételi és szerkezeti felépítése eltérő tulajdonságokat eredményez. A tejsavó-fehérje magas aminosav-tartalmú, alacsony kalóriatartalmú, legkönnyebben emészthető fehérjeforrás. A tejfehérje esetleges allergiás tüneteit általában a lassabban felszívódó kazein fehérje okozza.

Tejes gyümölcsjégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevője a gyümölcs mellett, a tej és/vagy tejfehérje-tartalmú termék és a zsiradék. A tejes gyümölcsjégkrém fehérjetartalma csak tejeredetű. A tejes gyümölcsjégkrém összes zsírtartalma legalább 1,5% (m/m), gyümölcstartalma - néhány kivételtől eltekintve - legalább 15% (m/m).

A szárazanyag valamely anyag nedvességének eltávolítása után kapott része. Ha szárazanyag-tartalomról esik szó ez alatt főleg szénhidrátokból, zsírokból, fehérjékből, vitaminokból, ásványi anyagokból és antioxidánsokból álló részt kell érteni. A tej és a tejtermékek szárazanyag-tartalmát leginkább a tejzsír mennyisége határozza meg. 1 liter tejben 87,9% víz és 12,1% a szárazanyag-tartalom.

Gyümölcsjégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevője a gyümölcs. A termék gyümölcstartalma -néhány kivételtől eltekintve - legalább 15% (m/m).

Szorbé (Sorbet): olyan gyümölcsjégkrém, amely hozzáadott zsiradékot nem tartalmaz. A termék gyümölcstartalma - néhány kivételtől eltekintve - legalább 25% (m/m).

Jégkrém: olyan termék, amelynek meghatározó összetevői a fehérje és a zsiradék, amely származhat tejből vagy tejtermékből, de lehet növényi eredetű is.

A gyümölcsjégkrém és a tejes gyümölcsjégkrém gyümölcstartalma 10%-ra, a szorbé gyümölcstartalma 15%-ra csökkenthető, amennyiben citrusfélét (pl. citrom, narancs), egyéb savas gyümölcsöt vagy erős ízű és jellegzetes állagú, egzotikus illetve különleges gyümölcsöt használtak fel hozzá (pl.: ananász, banán, kiwi). A gyümölcsjégkrém és a tejes gyümölcsjégkrém gyümölcstartalma 5%-ra, a szorbéé 7 %-ra csökkenthető diófélék és dió-készítmények felhasználásakor.

Vizes jégkrém: olyan jégkrém, amely sem hozzáadott zsiradékot, sem hozzáadott fehérjét nem tartalmaz.







Mire figyeljen a fogyasztó a jégkrém jelölésén vásárláskor?

A jégkrémet előszeretettel fogyasztjuk hűsítő tulajdonsága miatt nagyobb mennyiségben a melegebb nyári napokban, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy akár a többi édességnek, egyes jégkrémfajtáknak viszonylag magas az energiatartalma.

A boltokban sokszor lehet olyan jégkrémekkel találkozni, amelyeknek a nevéből nem derül ki pontosan, mit is rejt a csomagolás. Ezek az úgynevezett ,,fantázianevek", de ezek mellett a termék pontos megnevezése is megtalálható. A szabályozás szerint a jégkrém neve a fent említett valamely csoportnévből és az ízesítésre utaló szavakból kell állnia (pl.: vaníliajégkrém, eper és málna gyümölcsjégkrém).

Abban az esetben, ha a megnevezésben az ,,...ízű" szót találjuk, az azt jelenti, hogy a jégkrém ízesítése kizárólag aromával történt, pl.: málna ízű jégkrém esetén a málna ízt aromával érte el a gyártó. E szabály alól csak a puncs és a vanília képez kivételt. Továbbá a kizárólag aromát tartalmazó jégkrémek jelölése nem tartalmazhat olyan képet, vagy grafikai elemet, amely a gyümölcstartalomra utal, pl.: a málnaízű jégkrémen nem szabad málnáról grafikai képet elhelyezni.

Ha esetleg a jégkrém rendelkezik alkoholtartalommal, azt is fel kell tüntetni rajta.

-Gondot okozhat a vásárlónak a ,,csokoládés" és a ,,csokoládé ízű" jégkrém megkülönböztetése. A különbség a kettő jégkrém között az, hogy a ,,csokoládés jégkrém" legalább 2% (m/m) kakaót tartalmazó kakaó- vagy csokoládéterméket tartalmaz és nem tartalmazhat kakaó és csokoládé ízű aromát vagy barna színt erősítő színezéket, míg a ,,csokoládé ízű jégkrém" csak csokoládé ízű aromát tartalmaz.

Ha a jégkrémen a "light" felirat szerepel, ez magyarul megegyezik a ,,csökkentett" kifejezésre meghatározott feltételekkel, vagyis ilyenkor pl.: utalhat arra, hogy csökkentett energiatartalmú a termék (legalább 30%-kal csökkentett az energiatartalom pl.: mert kevesebb cukor van benne), vagy utalhat csökkentett zsírtartalomra (legalább 30%-kal csökkentett a zsírtartalma egy hasonló termékhez képest).

Magyarországon, mint minden élelmiszeren kötelező feltüntetni a termék megnevezése mellett a gyártó vagy forgalmazó nevét, a nettó mennyiséget, az összetevőket és a minőség megőrzési időt.

A minőségmegőrzési idő az ép és bontatlan termékekre vonatkozik, melyet -18 fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten tárolnak. Felolvadt jégkrémet nem szabad visszafagyasztani.


Fagylalt és jégkrém: mi a különbség?

Link























 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
139 éve született Móra Ferenc
  2018-07-19 21:29:59, csütörtök
 
 







139 ÉVE SZÜLETETT MÓRA FERENC


Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. - Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus, a Kincskereső kisködmön és az Aranykoporsó írója.

Apja foltozó szűcslegény, majd mester, anyja kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait - a család szegénysége miatt - nehéz körülmények között végezte.

Móra Ferenc a magyar próza mestere, aki a gyerekekhez, fiatalokhoz és a felnőttekhez is tudott szólni - ékes magyar nyelven, gördülékeny, megkapó stílusban, természetes hangnemben.

Móra Ferenc, akinek szinte minden sor írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna, mint az övében.

Mórának talán a hűség a leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először kaptak nyilvánosságot írásai.

"Homoki palánta volt, akár az akác, de a koronája belenőtt az európai kultúra egébe. Termő erejét a hazai talajból szívta és ami rajta lombosodott, azt pazar kedvében lerázta magáról, megint elszórta a szegedi földön."
Herczeg Ferenc







ARANYKOPORSÓ - Részlet


Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...







ÉNEK A BÚZAMEZŐKRŐL - részlet


Otthon, az én hazámban, szikkadt és száraz a föld, nem álmodik a paradicsomról, és elérhetetlen magasságban boltozódik fölötte a félénken kékülő ég. Otthon, az én hazámban nem virágzanak kaméliafák, nem nevezik el a tereket a megváltásról, és nincsenek megváltott emberek, akik kacagva csókolódzanak az élettel, - csak lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberek vannak.

Otthon, az én hazámban csak a búzamezők mernek még harsogón zöldülni, a szélesen kiterített bársonyszobrok a teremtő Isten asztalán, betakarói és elsimogatói a sebeknek, amiket ember ekéje vágott a földeken és Isten ekéje az embereken.

Otthon, az én hazámban,az alvó akácok, a kipattant szemű jegenyék alatt, az aranyszőke vadvizek mentén ma nagy ünnepük van a lehajtott fejű, szomorú és fáradt embereknek. A pusztai harang szavára előbogárzanak a piros cserepes házakból és nádtetejes viskókból a Ferencek és Mátyások, az Etelek és Rozák, kézen fogják a Péterkéket és Marikákat, és föláradt homokon, tocsogós semlyékeken keresztül lassan topognak a szűzmáriakék és szentjózsefsárga lobogók után a búzamezők koszorújában, lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan.

...Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.

Itthon, az én hazámban, az aranyszemű homokon, ahol a végét dúdoltam el az éneknek, amely nem lehet másforma, mint az énekese, fürjröptű és vadgalamb-melódiájú, - mi van itt az én hazámban, amiről érdemes éneket mondani?

Az aranyszemű homok, amely majd a nyáron beleömleszti aranyát a búzaszembe, az őszön a szőlőszembe? De az énekesnek már most is megtermi a búzavirágot, a pipitért, a pipacsot, a szarkalábat, amik első pajtásai voltak tipegő gyerek korában és amikről ma is azt hiszi, amit akkor gondolt: hogy ezekkel a Ferencek és Etelek szíve küld föl üzeneteket a föld alól.

Igen, a föld, bölcsője és koporsója Ferencnek és Etelnek, Rozának és Mátyásnak, - a föld megmarad, és őróla dúdolom én ezt az éneket.








A SZERETET AZ ÉLET


Ha majd az ige bételik,
S az igért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.

Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Ujra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!

A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy számüzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.

De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!







ZENGŐ ABC


Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengős csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az Isten, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Suhog a sok sas madár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.










 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Édes gyönyörűség
  2018-07-18 17:00:51, szerda
 
 







ÉDES GYÖNYÖRŰSÉG

Klasszikus orosz költők versei







A. Ahmatova: DALOCSKA


Szerelemről dalolgatok
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.

Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.

Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza,
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.

Ily' gonosz az ajándékom,
Kő a kenyerem,
Fölöttem csupán az égbolt,
S hangod van velem.

1911.







A. Ahmatova: HÁZ A HÓBAN


Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

Fordította: Rab Zsuzsa







A. Ahmatova: NINCS A SZÍV A SZÍVHEZ KÖTVE TÁN


Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.

Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál.


Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.

Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.

1911.







A. Ahmatova: SZERELEM


Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.







ANNYENSZKIJ: TAVASZI ROMÁNC


Nem győzött még folyónk talán,
De kék jegét már felszakítja,
Nem olvad még az ég se, ám
Hó-serlegét a nap kiitta.

Ajtód nyitod, s a szíveden
Elsuhanó szoknyák zizegnek...
Még nem szeretsz, de higgy nekem,
Már lehetetlen nem szeretned.







Viktor Bokov: VÁROSSZÉLEN


Karcsú kócsag, cellofánköpenyben,
álldogál a kislány, villamost vár.
Ostromolja sűrű-sűrű zápor -
bánja is ő! Nem haragszik érte.
A köd-füstös városszélen végig
szólogatják acél-donjuanok.
Két toronydaru siet utána:
- Megengeded, kislány? elkísérünk!
S közrefogják
és eldicsekednek:
- Ezt a háza, nézd, én építettem!
- Én meg, látod, azt a kulturházat!
Nevet a lány:
- Pompás fiúk vagyok! -
Aztán gyorsan befordul a sarkon,
visszaint még, hogy:
- Tovább ne gyertek! -
Áll a két toronydaru magában.
két özvegy legény. A lány meg lépdel,
csapja sűrű-sűrű-sűrű zápor.
Fénylik cellofános karcsúsága,
fénylik pilláin ezüst esőgyöngy,
fénylik homlokán a tisztaság.








Afanaszij Fet: RÉGI PARK


A kései virág halál felé alél,
és csüggedezve vár az első zúzmarára,
börzsönypirosra vált a juharfalevél,
a rózsa elvirult, el a bükköny virága.

Sápadt hajnal ragyog komor fenyők felett,
madarat nem vidít, hűvös sugara halvány.
Csak a pirók neszez, egyhangún füttyöget,
s fújja a cinke is, évődő cérnahangján.

Ódon lugas borong meredek dombtetőn.
A lépcső őre két törött mancsú oroszlán.
Kőbe vésett irás, alig böngészhetőn,
elfeledett nevek hírét sodorja hozzám.

Lenézek. Mint tömör, függőleges falak,
a tájat megmeredt fenyőfaormok őrzik.


Lábamnál vízmosott hegyi ösvény szalad,
mint sárga, nagy kigyó, a mélybe tekerőzik.

A tépett fellegek közül a nap kitör,
sugara, mint a nyíl, villanva száll a völgybe.
Látni, hogy felbuzog a tiszta tótükör,
színén pisztráng cikáz, ezüstben tündökölve.

Sehol lépés nesze. Kószálok egyedül.
Lelkemben csüggedés, fáradtság a szememben.
Ott, túl a fenyvesen, mint kupola, feszül
a tenger, hűvösen, egykedvű-rezzenetlen.

Rajta vitorla, mint fehér sirály, ragyog,
úgy sejlik, elmerül, de ott suhan a kékben,
az ég-víz domború határán imbolyog,
s elolvad, mint pihés felhő nyoma az égen.

/Ford.: Rab Zsuzsa/







Ivanov: DÉMON


Ölelj, szoríts fehér karoddal,
Kóborlás volt csak életem...
Ó, álmom! Lázas csókjaiddal
Te új világot adsz nekem.

Vad szenvedélyedben kísért egy
Tavasz sosemvolt bánata,
S úgy tündököl, mint messzi fények,
És zeng, mint zurna lágy dala.

Füstszín-lila hegyekbe hoztam,
Hogy lássad, halljad, csüggeteg
Szemeim, ajkamat, s karomnak
Törött indája hogy lebeg.

S hegyormi alkonyat tüzében,
Széttárva kéklő szárnyamat,
Álmodva Tamaráról véled,
Elvesztettem hatalmamat...

S álmodom - távoli aulban,
Eget ostromló csúcs alatt,
Látom, amint a mennybe lobban
Vágyakozón, a fátyladat.

Ott szétterül s táncol zokogva,
Por száll föl és a zurnahang...
A vőlegény nem ér nyomodba!
A csecsen ólom biztosabb.

1910






Ivanov: ELMENTÉL


Elmentél, s én a sivatagban
Lábnyomaidat csókolom.
De gőgös büszke szót az ajkam
Nem ejt ki többé már, tudom.

Abból, mi történt, mit se bánva,
Megértettem magaslatod:
Igen. Te a Galileám vagy,
S én fel nem támadt Krisztusod.

S becézzen bárki másnak ujja,
Gyalázzon bármi szóbeszéd:
Az Ember Fia már nem tudja,
Hová is hajthatná fejét.







Jeszenyin: ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







Jeszenyin: ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/










Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.



Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa

Szergej Jeszenyin: Bokraink között

Link








Jeszenyin: ÉBEN ÉJ


Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.

Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.

Lány-szépséged megigézett,


gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.

Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.

Urbán Eszter







Jeszenyin: FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







Jeszenyin: GYERE DRÁGA, ÜLJ LE MELLÉM...


Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.

Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.

Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.

Ablak előtt ősz van újra,


juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.

Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.

Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.

Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

1923

Erdődi Gábor







Jeszenyin: HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.


Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása







Jeszenyin: NEM SIRATLAK


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,


szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







Jeszenyin: NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.


Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







Szergej Jeszenyin:: ŐSZ


Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

(Weöres Sándor fordítása)







Jeszenyin: TÁNYA SZÉP VOLT


Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Fordította: Jobbágy Károly







Jeszenyin: VÁDLÓN NE KUTASS A SZÍVEMBEN


Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:


arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.

Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.

Weöres Sándor




[


J. Jevtusenko: BŰVÖLŐ


Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,


gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s - álmomban, s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.







J. Jevtusenko: EMLÉKSZEM MÉG


Emlékszem még - tanum rá az isten -,
néma sikoly voltam nélküled.
Mégis mindent, mindent elfeledtem,
amikor találkoztam veled.

Kamasztestem égette a nyár még,
kamaszlelkem borzongott bele?
Férfiarcom didergette árnyék
mint a halál előérzete?

Visszakönyörögni lehetetlen,
eltünik mi voltunk általa:
elfeled, mit én is elfeledtem,
ez a dolgok örök bosszuja.

Semminek se mondom azt, hogy éledj!
Suttogom csak kérelem helyett:
hogy is válhatnánk el, hogyha még egy
percre sem találkoztam veled?

(Veress Miklós fordítása)







J. Jevtusenko: KÖSZÖNÖM


Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







Jevtusenko: A HULLÁMBÓL KISZÁLLT AZ IFJÚ NŐ


A hullámból kiszállt az ifjú nő,
csodálkozó szemmel nézett körül.
Csupa fiatalság volt és erő,
jött diadalmasan, fesztelenül.

Vonalain figyeltem, hogy suhan,
zajjal dominóztak a part felett,
sötét hajából, lengve magasan,
nagy, fehér liliom emelkedett.

A játszók meglepetten felnevettek:
?Nini, csoda-liliom! Igazán!?
Bíbor-piros vitorlák díszelegnek
a kékszínű, nedves fürdőruhán.

Kivillogott a szép fogak fehérje,
a sárga part felé ment szótlanul,


s hallatszott: lesült bőréről a fövenybe
a lefutó sok csepp zizzenve hull.

Az élet elfut jó és rossz napokban,
a porló évet nem maraszthatom,
de én már most tudom határozottan,
mit látok majd halálos ágyamon.

Lesznek szent és bölcs percek életemben.
Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.
De akkor az a nő lesz majd szememben,
ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.

(Áprily Lajos fordítása)







Lermontov: JÓSLAT


Fekete év jön, rémségek kora,
a porba hull a cári korona,
feledi a tömeg bálványait,
és halállal és vérrel töltözik.
Az ártatlan nőt és kisdedet
a letiport törvény nem óvja meg.
Bűzlő hullákból dögvész kel, komor
falvakon át sötéten kóborol,
a szomorú viskóba bekiált,
ínség szaggatja a szegény hazát.
Tűzfény vereslik hányódó habon,
s egy óriás jön azon a napon,
s te megismered őt, s tudod, miért
tart a kezében villogó acélt.
Jaj lesz neked! Hiába sírsz neki,
jajgatásodat ő csak neveti.
S oly rettentő s borús egész maga,
mint köpenye s felséges homloka.

/Ford.: Lator László/







Lermontov: A KOLDUS


Magányos koldus álldogál
A szent kolostor ajtajában:
Irgalmat esdekelve vár
Vacogva, éhen, rongyruhába.

Csak egy darab kenyér, amit
Könyörgő szemmel egyre kérne -
S hideg követ tett valaki
Kinyújtott reszkető kezébe.

Így vártam én szíved szavát
Könnyek közt, vágyaktól gyötörve,
S te legszebb álmom megcsalád,
Magamra hagytál mindörökre.

/Ford.: Galgóczy Árpád/










Mihail Lermontov: MOST A SZÍV


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem
arcomon?


Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)







Lermontov: A NÁDSZÁL


A gyors folyócska partján
Vidám halász pihent,
S a szélben sűrü nádas
Ringott előtte lent.
Egy száraz karcsú nádat
Levágott és kifúrt,
Alul befogta végét,
Felül meg belefujt.

És ekkor, mintha élne,
Megszólalt ím a nád -
Olyan volt, mintha ember
S szél hangját hallanád.
Búsan dalolt a nádszál:
"Eressz el, kérlek én!
Gyötörsz csak, kínozol csak,
Te szép halászlegény!"

Szerelmet kért, - hiába,
S mivel nem fogta fel,
Még pénzt kínált cserébe, -
Én azt sem vettem el:
Elpusztított az álnok,
Szívembe tört döfött,
S itt ásta el a testem
A partszegély mögött.

Lány voltam én is egykor,
Virágzó szép leány,
Sötét börtönbe zárva
Nevelt fel mostohám.
Sok forró könnyet ontott
Két ártatlan szemem,
S idő előtt halálom
Kívántam szüntelen.

Kegyetlen mostohámnak
Volt egy kedvenc fia,
Széplányok csábitója,
Gonosz haramia.
Egy este erre jártunk,
S a gyér homályon át
A kék vizet figyeltük
S az alkony bíborát.

S most ím, egy sűrü nádas
Susog sírom felett,
Az őrzi néma búmat
És ifjú lelkemet.
Halászom, szép halászom,
Hagyj békét hát nekem,
Segítni úgyse tudnál,
És nem tudsz sírni sem.

/Ford.: Galgóczy Árpád/







Ogarjov: ÉJJEL


Álmomban újra láttam önt...
Rég andalít szívem magánya,
Nem is vártam, hogy drága árnya
Elém libbenve rám köszönt.
Szelíd arcát miért idézzem?
Miért van az, hogy lusta vérem
Kínzó erővel éli át
A múlt kínját és mámorát?
Ma már nem hoz gyönyört a bájuk,
Elmúltak, nincs szükség reájuk...
De hogyha visszaálmodom
Az elcsitult dalt, fáj az emlék,
Felébred, megsajdul szivem még,
És elfeledni nem tudom...

/Ford.: Galgóczy Árpád/







Puskin: ANYEGIN

Részlet


Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.










Puskin: ANYEGIN - TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ


Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek.
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyékalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...


Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bizom: a sorsom van kezében...

32

Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörü vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.

33

Nem lát napkeltét, friss vidéket.
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjoevna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom
Az arcod: mint a mákszirom. -

34

,,Ó, nyanya, Tedd meg drága lélek..."
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
,,Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!"
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
,,Küldd el titokban, unokádat
Any..: Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez..."
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -

35

,,Milyen értetlen vagy ma, néne!"
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy félszavára... -
,,Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz." - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
,,Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?"

36

Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
,,Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen."
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?

Áprily Lajos







Puskin: ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ


Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!


Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...

Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.







Alekszandr Puskin: AZ ÉLET SZEKERÉN


Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

Szabó Lőrinc fordítása







Puskin: ÓH, NE KÉRDEZD...


Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat;

óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett;

aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.

(Fordította Szabó Lőrinc)







Puskin: SZERETTELEK!


Szerettelek! S szerelmem lángja
Szívemben tán még most is éget.
De fő előttem nyugodalmad:
Meg nem zavarlak soha téged.

Szerettelek! hajh, néma fájdalommal,
Kínok martalékául vetve;
Oly hőn, oly igazán szerettelek...
Bár valaha más úgy szeretne.







Puskin...


Nem, nem, nem tehetem, nem merem, nem tudom
Szerelem izgalmának kitenni most magam;
Nyugalmam szigorúan őrizni fogom,
Szívem nem lángolhat, nem feledhetem szavam;
Elég a szerelemből; mégis néhanap
Miért ne merülhetnék percnyi, csöppnyi vágyba,
Mikor véletlen itt előttem elhalad,
Egy tiszta, fiatal és mennyein szép lányka
Megy, majd eltűnik... Nem lehet hozzá kedvem,
Keservben csodálni őt édes vágyódással,
Tekintetemmel követni őt a csendben
S titokban áldani szerencse-boldogsággal,
Szívből kívánva neki minden földi jót,
Gondatlan pihenést, vidám lelkivilágot,
Mindent - szerencsét neki, akit választott,
És nőül veszi e tündér virágot.

1832






Rosztopcsina: A TALIZMÁN


Van egy talizmánom, mely szent nekem.
Vigyázok rá: benn' szívem minden álma,
Reményem célja, létem, lényegem,
Jövendőm záloga s a múlt reménye, vágya.
Ő nem rejtelmes zárak ékszere,
Nem gyűrű, mely meghitt szavakkal ékes,
Ő nem levél, szerelmes, szenvedélyes,
Nem emlékkönyv, amit kedves írt tele,
Nem kócsagtoll fehérlő széptevése,
Nem drága arckép két fedél alatt...
De nem tudnák nevén nevezni mégse,
Nem tudja senki féltett titkomat.
Nincs mámor, áhitat, mit úgy szeretnék,
Odaadnám érte vérem, életem:
E talizmán - maga az emlék,
A múlhatatlan szerelem!

/Ford.: Galgóczy Árpád/










Szimonov: VÁRJ REÁM


Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tűz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.


Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár -
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,, Szerencsés legény.?
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.







Fjodor Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN


A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/







Tyutcsev: SZILENCIUM!


Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és - ne beszélj!

Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?


Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s - ne beszélj!

Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat -
de külső zajra elriad
s megvakúl, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s - ne beszélj!







Tyutcsev : TALÁLKOZTUNK...


Találkoztunk--s halott szivembe
Ön életet hozott,csodát:
A drága múlt jutott eszembe,
S szivem melegség járja át.

Mint késő csöndes őszidőben
Jön egy perc,s szinte hallani:
Tavasz libben felénk a légben,
S megrezdül bennünk valami,-



Úgy költözött lelkembe újra
A rég nézem én gyönyörbe fúlva
A kedves szép vonásokat...

Csak állok néma kábulatbab,
Mint hosszú távollét után,---
S lám--egyre hallhatóbb a dallam,
Mely bennem el se halt talán...

Nem,nemcsak emlék rajától
Lett újra szép az életem,---
Ön most is épp úgy elvarázsol,
S én most is épp úgy szeretem!...

(Galgóczy Árpád forditása)







Tyutcsev: TÜZEL A NAP...


Tüzel a nap, tócsák ragyognak,
mosolyog, ujjong a világ;
zúgva, repesve mosakodnak
az ég kék vizében a fák.

Daloló fák! Vizek, kigyúlva!
A levegő lankad, eped.
Csoda mámor pezsdíti újra
a túláradó életet.

De e gyönyörű, fékevesztett
csodánál gyönyörűbb csoda
szenvedő és elfáradt lelked
meghatott, gyöngéd mosolya.

fordította: Szabó Lőrinc







Tyutcsev: UTOLSÓ SZERELEM


Ó, ha eljön öregkorunk,
Szerelmünk mélyebb s babonásabb...
Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,
Végső szerelmünk fénye, áradj!

Az ég felére árny tapad,
Csupán Nyugat felé dereng az égbolt, -
Maradj, maradj még, esti nap,


Ne múljon el minden, mi szép volt!

Bár vérünk lanyhul szüntelen,
A szívünk éppen úgy szeret még...
Ó te, utolsó szerelem,
Te mámor és reménytelenség!







Tyutcsev: VÉGSŐ SZERELEM


Ha jön az élet alkonya,
lelkünk hány szép babonát melenget...
Ragyogj, ragyogj búcsú-sugara,
esthajnala a végső szerelemnek.

Árny nő az égbolt fele ívén,
s már csak nyugaton dereng a csodás nap,
várj még, várj még, óh, esti fény,
tarts még,tarts még édes varázslat!

Hűl bár a vér és szinte fagy,
szívemet ma is fiatalnak érzem.
Óh, végső szerelem, te vagy
örömöm és kétségbeesésem.

/Ford.: Szabó Lőrinc/







Vinokurov: Ő


Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Link











 
 
0 komment , kategória:  Orosz költők  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 315 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 220
  • e Hét: 1716
  • e Hónap: 18860
  • e Év: 156232
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.