Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
Búcsú az Ó évtől - Viszlát 2022
  2022-12-31 11:00:57, szombat
 
 











BÚCSÚ AZ Ó ÉVTŐL - VISZLÁT 2022


5... 4... 3... 2... 1... B Ú É K!


Néhány óra múlva pukkannak a pezsgők, és száll a konfetti. Minden ember az új évet köszönti, és búcsúztatja az előzőt. Nehéz elköszönni számomra ettől az évtől is, hisz sok jó dolog történt, és megannyi rossz is, mikből lehet/lehetne tanulni. Vaj' mi várhat ránk 2023-ban. Vannak, akik a jobbat várják és vannak, akik kevésbé optimisták. Bárhogy is legyen, alázattal s tisztelettel búcsúztassuk az Ó ÉV-et, kívánjunk együtt egy nagyon boldogságos ÚJ ÉV-et!







B orongós napok tűnjetek tova,
O kkal szomorú ne legyél soha!
L épteid kísérje töretlen szerencse,
D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre!
O szoljanak el az óévnek sötét árnyai,
G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai!

Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő,
J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő!

É vek ha múltok, ha elszálltok napok,
V idámságot, örömet számolatlan adjatok!
E lfusson most az óévnek malaca,
T öbbé ne legyen senkinek panasza!

K erüljön betegség, bánat messzire
Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe
V ágyaid sorra valóra váljanak
Á lnok szavak többé ne bántsanak
N övekedjen az igaz barátok tábora
O kosan élj, ne legyél ostoba







Ismét egy esztendő hanyatlik a sírba,
nézhetünk utána nevetve, vagy sírva.
Sokan bár örömmel búcsúznak el tőle,
azt várják, hogy különb lesz a követője.
Itt állok magam is,azt óhajtom éppen,
jobb időket érjünk, mint az elmúlt évben!


A mezőkön áldást, a hazában békét,
az emberek szívében boldog egyetértést.
Ezért fohászkodunk, ezért ver a szívünk,
adjon az Úr Boldog Új Esztendőt nekünk!







Arany János: ÉV UTOLJÁN


Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kivánok jó utat s jó egészséget. -
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.







Aranyosi Ervin: ELMÚLIK AZ ÓÉV

 
Az Óév már menni készül,
pár élménnyel kiegészül,
aztán veszi a kalapját,
s áttáncolja végső napját.
Tavaly Őt is nagyon vártuk,
szívünk-lelkünket kitártuk,
reménykedtünk, hittünk benne,
bárcsak csodás évünk lenne...

Az év elmúlt, hagyjuk hátra,
öregebb már, aki várta,
de a remény éljen bennünk,
előre kell lépnünk, mennünk!
Engedjük el, hát hadd menjen,
itt a vége, vígan teljen!







Bera Irén: SZILVESZTER ESTE


Malac a sütőbe,
pezsgő a hűtőbe.
Pohár az asztalra.
Virsli a lábasba.
A gázláng lobbanjon.


Petárda durranjon,
a pezsgő pukkanjon,
gyöngyös hab buggyanjon.
A pohár koccanjon,
jókedv el ne hagyjon!







Dandé Katalin: SZILVESZTERI KÖSZÖNTŐ


Ami mögöttünk van, ha nehéz is, vége.
Tegyük most a gondot, bosszúságot félre!

Búcsúztassuk méltón az öreg Óévet,
s bizakodva várjunk Új esztendő, téged!

Hozz az embereknek boldogságot, békét!
Varázsold szemükbe öröm tiszta fényét!

Hitük sose fogyjon, szívük ne csüggedjen!
Asztalukon étel, s ital mindig legyen!



Pénzt adj a szegénynek, erőt, csüggedőnek!
Reményt nyújts, ha néha nehéz napok jőnek!

Feledjük a rosszat, őrizzük a szépet!
kívánjunk egymásnak boldogabb Új évet!










Kányádi Sándor: BALLAG MÁR


Ballag már az esztendő
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet


legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
S mikor éjfél eljő
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.










Közeleg az éjfél, ismét eltelt egy év ,
szívünkben feléled egy-egy régi emlék.
Felidézzük az elmúlt szép pillanatokat,
a tovaszállt, meg nem élt, tűnő álmokat.



Titokban reméljük, boldog évek várnak,
nem lesz benne többé szomorúság, bánat.
Köszöntsük hát együtt a következő évet,
Kívánjuk hogy álmunk, sose érjen véget.

Ehhez kívánok nektek nagyon Boldog Évet!







Kun Magdolna: Ó-ÉV BÚCSÚZTATÓ


Visszafájsz mindig, te varázslatos év,
melyben annyi volt a rossz, amennyi a szép.
De az egész élet ilyen. A jó a rosszal vegyül,
akkor is, ha akaratunk ennek ellenszegül

Mégis újra és újra átélnélek megint,
hisz ha tudatom a múltra visszatekint,
látom, mennyi emlék színesít égi vásznakat,
amikre lelkem festette a szivárványokat

Méla bús tudatom most csillagkönnyet ejt,
mert búcsúznom kell attól, ami felemelt.
Egészen fel a magas mennyboltozatig,
hol angyalok vigyázzák léptünk nyomait

Ma szív-batyuba kötök minden pillanatot,
mely boldogságtól ragyog percet, órát, napot
és bezárom majd ide a lélek-fiók mélyre,
hogy legyen miről mesélnem a következő évbe

és elmondhassam nektek újra-újra, újra,
bármilyen gonosz is sorsunk rabtartója,
egy dolog azért van, amit soha el nem vehet,
az ember-ember iránti hűség-szeretet.







M. Laurens: ÓÉV BÚCSÚZTATÓ


Sántikál az Óév,
az utolsókat rúgja,
vén már szegény,
mint az országok útja.

Batyuját felkapva,
görnyedve cipelve,
megáll az útján,
egy utolsó percre.

Várja már a váltást,
az Újév pelenkását,
azt, ki most születik:


a szakasztott mását.

S eljő majd az éjfél,
felsír az újdonsült,
Ó-papi megnyugszik,
Ó-mami ismét szült.

S kezdődik minden
újra, megint elölről,
majd a friss Újév is,
végül mindent felőröl.







Pósa Lajos: BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!


Újra elszállt egy esztendő,
Mint az álom, sebesen...
Milyen lesz majd a jövendő?
Nem tudhatja senki sem.

Azt kívánom mindenkinek
Új esztendő hajnalán:
Az örömnek gyöngymadara
Szálljon be az ablakán.

Rakjon fészket a szívébe,
Soha el ne szálljon...
Piros rózsát, rózsás kedvet
Vígan hangicsáljon.

Adjon Isten mindenkinek
Boldog új esztendőt!
Adjon Isten a magyarnak
Napfényes jövendőt!







Szuhanics Albert: LÁTOD-E, VÉGE AZ ÉVNEK...


Látod -e, vége az évnek,
ó és új ma összeérnek,
éjfélt üt egyszer az óra,
mintha egy nap vége volna.

Pedig az óév elszaladt,
s egy újban találtad magad,
régitől búcsút kell vennünk,
s szükséges újat szeretnünk!

Esztendőnk újszülött gyermek,
s bennünk is születnek tervek,
álmok és fohászok szállnak,
lelkünkben angyallá válnak.

Szállanak, szállanak egyre,


vágyaink egy magas hegyre,
kívánunk szépeket, jókat,
suttogunk angyali szókat.

Pezsgővel köszöntünk új év,
légy te mint egy álom, oly szép!
Hozz békét a földön, égen,
s úgy áldott esztendőnk lészen!

Mosolygós legyen az évünk,
jövőnktől ne kelljen félnünk,
legyen az életnek célja,
koccintsunk erre mi még ma!







Tompa Mihály: BÚCSÚ AZ Ó ÉVTŐL


Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csinyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva a viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, - s az ócska naptárt.

A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára;
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára;
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sirásó- meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.

Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom;
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon;
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög és - poéta.

A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó;
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó;
Vig szüret volt, kádra szürtük.
Annyi volt a drága lőre, -
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!

S az év végre megbolondúlt,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.


Az elkinzott földnek akkor
Hozott nyiló szép virágot; -
Rámosolyghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!

És a bölcsre rosz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon;
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elél hóltig;
Hirrel gyujt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.

A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának;
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm-fűvel borogassák.

S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekkép, -
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva...
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.

No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennök,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot;
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!







BÚCSÚ AZ Ó ÉVTŐL...


Az évnek a vége felé,
ezt a pár sort megírtam.
Nem volt könnyű ez az év sem,
de valahogy kibírtam.

Részesültem sok bánatban,
öröm rendre kikerült.
Immár itt az óév vége,


lám túléltem, sikerült!

Nem vésem bánatom kőbe,
bízni kell egy szebb jövőbe'.
Mit kívánhatnék szépet?
EGY BOLDOGABB ÚJ ÉVET!







Bort, búzát és békességet,
Otthonokba fényességet.
Lakomát az éhes szájnak.
Derék férjet minden lánynak.
Okos gyermeknek tanulást,
Gézengúznak gyors javulást.
Új világot, szebb éveket,
Jobb és boldogabb életet!
Édes csókot szerelmesnek,
Vágyat kihűlt szerelmeknek.
Elhagyottnak vigasztalót,

Társtalannak neki valót.
Kreatívnak lapot - tisztát,
Író tollba örök tintát,
Versíróknak szép rímeket.
Álmokat - tarkát, színeset.
Nemes, tiszta eszményeket,
Ugyanannyi reményeket.
Na, jöjjetek, bontsunk pezsgőt,,
Köszöntsük az újesztendőt!







Szilveszter az év utolja,
itt az óév búcsúzója.
Ez a nap a vígságszerző,
holnap vár egy új esztendő.

Vígan tülköl minden duda,
retteg tőle minden kutya.
Pufog, pattog a petárda,
szikrát vet a betonjárda.



Otthon semmi sincs a helyén,
maskara van apa fején.
Konfettik és szerpentinek,
jut és marad mindenkinek.

Itt az éjfél, harangoznak,
magyar -himnusz-hangok szólnak.
Jön az óév búcsúcsókja,
,,Új-év! Új-Év!" - üt az óra.







Egy angyalt küldök néked,
Tegye szebbé életed,
Tegyen pénzt a zsebedbe,
Vigyen boldogságot a szívedbe,


Vegyenek körül barátok,
Boldog Új Évet Kívánok!







Angyal szál az égből, ruhája hófehér
Csillagokon lépdel, míg a földre le ér.
Jobbjában az új év, még fátyol borítja,
De az ó esztendőnek készen már a sírja.

Angyal édes angyal,


lebbentsd föl a fátylat,
Hogy az új esztendőben ne érjen sok bánat.
Hozz reánk örömet, áldást, békességet,
Hogy melegebben süssön a nap a házunk felett.










Hamarosan vége ennek az évnek,
remélem szebb lesz jövőre az élet!
Eltelt 365 nap és sok-sok óra,
ma senki nem térhet nyugovóra.
Hiszen búcsúztatni kell ezt az évet,
az emberek torkából felcsendül az ének.
Durrannak a pezsgők, és itt van éjfél,
pár perc és az új esztendőbe léptél.


Szerpentin szalag díszíti a házat,
a finom ételek megtöltik a tálat.
Pontosan éjfélkor egy nagyot kiáltok.
Mindenkinek Boldog Újévet Kívánok!!!







Kívánom neked, szívem minden szeretetével,
Az új évben minden nap találkozz a szerencsével!
Legyen az kicsi vagy akár nagy szerencse,
Nyisd ki az ajtód,


s gyorsan ereszd be!

Persze az élethez nem csak ez szükséges:
Az is, hogy higgy, remélj s légy mindig hűséges!
Hűséges a párodhoz, a munkádhoz, de főleg
Kik téged szeretnek, tisztelnek és nagyra becsülnek.







Bármerre jársz, boldog legyél,
Otthonodon legyen fedél,
Lelkedben szép zene szóljon,
Dolgos, erős kéz megóvjon,
Oly sok jót és szépet hozzon,
Gazdagságot, derűt vonzzon,


Újesztendő vígan jöjjön,
Jókedv, derű el ne szökjön,
Édes élet reád várjon,
Vágyad is valóra váljon,
El ne veszítsed a hited,
Terved, álmod véghez vigyed!

Békés, Boldog Új Évet!







Eldöcögött már az ó-év szekere,
Ez a szekér sok-sok gonddal volt tele.
Pusztuljon hát nyikorogva-zörögve,
Búját-baját felejtsük el örökre.

Asztalunkon mindig legyen friss kenyér,


Jó anyámnak mosoly legyen két szemén.
S a Jó Isten, kit félünk és imádunk,
Áldja meg két szent kezével családunk.










Hamarosan vége ennek az évnek!
Remélem szebb lesz jövőre az élet!
Eltelt 365 nap és sok-sok óra,
ma senki nem térhet nyugovóra.
Hiszen búcsúztatni kell ezt az évet,
az emberek torkából felcsendül az ének.
Durrannak a pezsgők, és itt van éjfél,
pár perc és az új esztendőbe léptél.
Szerpentin szalag díszíti a házat,
a finom ételek megtöltik a tálat.
Adjon az Isten sok fát a kályhába
Házi békességet a meleg szobába.

Menni készül,
pár élménnyel kiegészül,
aztán veszi a kalapját,
s áttáncolja végső napját.
Tavaly Őt is nagyon vártuk,
szívünk-lelkünket kitártuk,
reménykedtünk, hittünk benne,
bárcsak csodás évünk lenne...
Az év elmúlt, hagyjuk hátra,
öregebb már, aki várta,
de a remény éljen bennünk,
előre kell lépnünk, mennünk!
Engedjük el, hát hadd menjen,
itt a vége, vígan teljen!
Adja át a helyét másnak,
végre jobbat, szebbet lássak!

*

Engedjük el ezt az évet,
hozott rosszat, hozott szépet.
Az újat kezdjük tiszta lappal,
legyél boldog éjjel-nappal.
Kísérjenek szép emlékek,
amik szíved mélyén élnek.
A jövőtől újat várok,
boldog új évet kívánok

2023-ra!

*

"Adjék Isten minden jót,
öt-hat tyúkot, jó tojót!
Hízott disznót, sok hurkát,
tele pincét, kamarát,
sonkát, kolbászt, szalonnát,
gond ne bántsa a gazdát!
Adjék Isten szép vetést,
rengő-ringó jó termést,
békesség és szeretet
töltse meg a szívetek
ebben az új évben!"










ÓÉV BÚCSÚZTATÓ "SZÓVAL", borral, sütivel, zenével és kívánsággal


Köszönjük az Óévnek:
- A zsákutcákat, mert megláttuk, hogy nem vezet sehova.
- A tévedéseket, mert tapasztalatokkal gazdagított bennünket.
- A felhőket, melyek mögött mindig ott ragyogott a nap.
- A sötét éjszakákat, mert gyönyörű hajnalok követték.
- Az ismerős és ismeretlen mosolyokat, melyek bearanyozták a napjainkat.
- A segítségeket, melyek könnyebbé tették lépteinket.
- A gátakat, melyek megmutatták, minden lehetséges hittel és bizalommal.
- A könnyeket, mert volt bátorságunk sírni.
- A boldogságot, mert volt bátorságunk a boldogsághoz.
- A barátainkat, az ismerőseinket, akikkel gyönyörű a létezés.
- Az ellenségeinket, akik megmutatták, micsoda a barátság.
- Köszönjük minden percét, minden pillanatát, mert gazdagabbak lettünk:emberségben, megértésben, szeretetben.







HARMÓNIA SZELET:

Hozzávalók:
1/3 rész munka,
2/3 rész derű és humor,
12 hónap,
3 evőkanál optimizmus,
1 kiskanál béketűrés,
1 csipet tapintat,
irónia ízlés szerint

Elkészítés módja:
A munkát derűvel és humorral jól pácold át, és add hozzá a keserűségtől, a zsugoriságtól, a szőrszálhasogatásoktól jól megtisztított 12 hónapot! Tégy még hozzá 3 tetézett evőkanál optimizmust, 1 kiskanál béketűrést, egy pici iróniát és egy csipet tapintatot! Az egészet bőségesen öntsd le szeretettel!

Tálalási tipp:
A végén díszítsd figyelmességek friss zöldjével és tálald fel vidáman, mosolygós arccal! A teljes adagot oszd el úgy, hogy jusson belőle az év minden napjára.







MIT KÍVÁNJAK...?




Békét, csendet, mely elűzi a vihart,
Szent erőt, mely próba közt kitart
Érző szívet, mely enyhíti a nyomort,
S mely alázattal porig hajolt,
Örömöt, mely nap sugaraként,
Tud gondfelhők között is szórni fényt,
Bátorságot, mely meg nem remeg,
Kész odaadni kincset, életet,
Szívet mely a bűnöst szereti,
Gyengeségét, vétkét felfedi,
És hitet, mely mint a sas madár
Fölfelé tart és az égbe száll,
Melynek nincs nehéz, nincs ,,nem lehet"....
Ezt kívánom!
S kell-e több NEKED ?










Happy New Year Songs 2023

Link



Cserháti Zsuzsa - KÜLÖNÖS SZILVESZTER

Link



Csondor Kata: Fényből szőtt új világ

Link



40 éve így mulattunk szilveszterkor 1. rész

Link



Boldog Új Évet Magyarország - Liszt Ferenc: Magyar Rapszódia

Link



Boldog Új Évet 2023!
/Kívánok Nektek 12 hónap egészséget, 52 hét szerencsét, 365 nap nyugalmat, 8760 óra szerelmet és 525.600 boldog percet! /

Link



Bach - Toccata und Fugue - Fuge - in d-Moll

Link








Az év utolsó napján, megköszönve minden kedves Látogatómnak egész éves látogatását, a hétszáz huszonötezres éves nézettséget,

(Látogatóim száma
Ma: 9956
e Hét: 22291
e Hónap: 79263
e Év: 724677)

nagyon Boldog - magyar vágyakat, reményeket beváltó - Új Esztendőt, nagyon jó egészséget, és nagyon sok szép "Blogos élményt" kívánok tisztelettel és sok-sok szeretettel!

Nagyon Boldog, békét, nyugalmat, megértést, egymás iránti tiszteletet, egészséget, békességet, szeretetet, derűt és bőséget hozó Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!

Bízom benne, hogy 2023-ben is sok örömteli percet tudunk még egymásnak szerezni!


B U É K 2 0 2 3 !


KÖSZÖNÖM. HOGY BENÉZTÉL HOZZÁM! GYERE MÁSKOR IS!

2023-BEN IS SZERETETTEL VISSZAVÁRLAK!

















 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
Grandpierre K. Endre: A magyarok titkos története
  2022-12-29 21:30:44, csütörtök
 
 







Grandpierre K. Endre: A MAGYAROK TITKOS TÖRTÉNETE


Grandpierre K. Endre, születési nevén Kolozsvári Grandpierre Endre (Hódság, 1916. október 6. - Budapest, 2003. július 17.) magyar író, költő, gondolkodó és magyarságkutató. Nemesi származású ősei Franciaországból elűzött hugenották voltak. Fiai Grandpierre Attila csillagász, író, költő, a fizikai tudományok kandidátusa, zenész, valamint Grandpierre Károly festőművész

Történészként a magyar történelem azon oldalát kutatta, amivel nem igazán foglalkoztak kortársai, például a ,,Fekete hóesés" című művében arról írt, hogy Zrínyi Miklóst 1664-ben nem vadkan, hanem egy merénylő sebezhette halálra. A magyarságkutatás témájában publikált munkáit a fősodorbeli magyar történettudomány képviselői nem fogadták el. A ,,nemzeti ősvallás" alapjainak lerakására irányuló erőfeszítései gyakorlatilag visszhangtalanok maradtak.

Történészi munkásságának eredménye, hogy közvetlenül László Gyula 1978-as ,,kettős honfoglalás" elmélete után tette közzé a Tárih-i-Üngürüsz ismertetését (1979-ben). Az ősgesztát az 1860-as években Vámbéry Ármin és Budenz József is ismertette és az 1960-as években Törökországban török nyelven Hazai György több írást is publikált a műről. Grandpierre K. Endre érdeme, hogy a krónika magyar nyelven is elérhetővé vált, hiszen ő küzdötte ki ezt a minisztériummal folytatott levelezésével és nagy hatású tanulmányával. Az 1970-es években felhívta a figyelmet arra is, hogy a közismerttől egészen eltérő csodaszarvas-történet található a krónikában.

Huszonöt történelmi, őstörténelmi könyve jelent meg 1989 után, majd két posztumusz műve, az Atilla és a hunok (2006) és a Történelmünk központi titkai (2011). Munkássága a magyarság Kárpát-medencei őshonos mivoltának bizonyítására irányult, ellentétben a magyar honfoglalás általánosan elfogadott elméletével, illetve a magyar nép kialakulásának, etnogenezisének mind a finnugor nyelvrokonságot, mind a hun-magyar rokonságot valló nézeteivel. Ezek közül A magyarok eredete című munkája Bakay Kornél szerint egyfajta népkönyvvé vált.











A hunok titkos története teljes film

Link



A hun Attila 1. rész - 1/2. video

Link



Kovács-Magyar András : A hun Attila 2. rész - 2/2. video

Link








Grandpierre K. Endre: A MAGYAROK TITKOS TÖRTÉNETE


GRANDPIERRE K. ENDRE


A MAGYAROK ISTENÉNEK ELRABLÁSA

AVAGY

A MAGYAR FAJ NAGY ELÁRULTATÁSA


KIADVA: 1993.


A könyv terjedelme nem teszi lehetővé a teljes közzétételét, csupán a fejezetek cimeit illusztráltam, de a végén a Link alatt a könyv teljes tartalma olvasható.

Szégyenletes ugyanis, hogy az elmúlt századokba menő évtizedek magyarnak nevezett kormányai és a MTA teljes egyetértésben és sajnos eredményesen végezte a népünket elhitetlenitő, romboló munkáját. Népünk magas lelkiségének legfényesebb bizonyítékaként, még szó nélkül tűrte ezt az aknamunkát, végezte a maga, Istentől rábízott, megőrző és építő munkáját. Az egyre erősödő romboló munka ezt az önmegvalósító munkát lassan aláásta, s ma már némely területen az életképtelenség határát súrolja mesterségesen és erőszakosan elsorvasztott öntudata. Népünk nem ismeri múltját, egy-egy valóban magyar egyéniség és kis csoport kivételével nem tudja hová tartozik, mik a gyökerei, a feladata. Hazát fenntartó feladata helyett feladja lelki és szellemi szabadságát, s folytonosan idegenek felé fordul igazolásért, nem eszmélve fel arra, hogy ott csak a MTA által terjesztett torzító tükrök torz képével szembesül, de segítséget nem kap soha. Hamis bálványokat sorakoztatnak fel előtte, néha tetszetős cifra, idegen köntösben, néha kegyetlen szürkén. Ezek lényege és feladata a magyar nép önfenntartó figyelmének elterelése, öntudatának elpusztítása, ősi történelmének eltörlése.

E folyamat megállítására és megfordítására elkerülhetetlenül fontos feladat, amit mindenkinek saját hatáskörén belül kell elsősorban elindítani, s egymás fénykörének egyesítése által erősödve egyetemessé tenni. Lelkünk fényét nem tompíthatják mesterséges, az élet szentségéhez és valóságához nem tartozó akadályok; párt, pénz az alacsonyabb ösztönöket kiszolgáló szenny és népirtás ezernyi változata, s már az idegenek által írt történelem majmolás, rólunk írt hamis befeketítés, közlés. Megengedhetetlen, hogy ismét idegenek kezébe kerüljön történelmi írásunk, magyarságkutatásunk. Több mint ezer év tapasztalata int ez ellen bennünket. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy szellemi értékeinket tartalmazó könyvtáraink anyaga, táltos íróink, költőink, zenészeink, művészeink magyarul a világ legősibb nyelvén hangzó életművei olvasatlanul idegen népek szemét kosarába kerüljenek rövidesen. Hogy így vesszen el Hazánk, nyelvünk, ősműveltségünk. Mindez biztosan bekövetkezik, ha e folyamatnak gátat nem vetünk. Ha elherdáljuk atyai jussunkat, Hazánkkal együtt romba döntjük a világot is. Hazug volt minden, amit az általunk állítólagos elnyomott kárpát-medencei kisebbségi népekkel kapcsolatban közöltek.

Grandpierre K. Endre könyve jelenlegi történelmi ismereteink kritikája is, amivel sokan talán majd nem értenek egyet. Olyan információk halmaza, amit eddig sokan csak elvétve hallhattunk, ismerhettünk, de talán beszélni kell ezekről a történelmi tényekről is, ahogy az a bevezetőben is ki lett hangsúlyozva. Magyarországon nyomtatásban még soha nem látott merész ellenvélemények, amelyek biztosan felnyitnák az olvasók szemét nálunk is.

Grandpierre K. Endre az Árpádkori legendák elemzését közlöm végezetül.

Az elfogult, becsmérlő hangot csak ritkán színezik dicséretek, vagy reális jellemzése. Jobbára csak akkor, ha egyes népek védelmi érdekei megkívánják a magyar segítséget, ha szükségük van a magyarok vitézségére, harciasságára. A bizánci Bajazid szultán véleménye szinte kivételnek számit: ,,A magyarokat a földkerekség népei közt a legderekabb" nemzetnek tartja. Más írástudók szerint: a magyar nép szereti a függetlenséget, és érzéke van a szellemi és lelki kiválóságok iránt; továbbá elismerik vendégszeretetét, szíves és barátságos modorát. A török hódítás idején a vad, félelmetes magyarok hirtelen a kereszténység nemes védői, Krisztus atlétái, a hit pajzsai lettek. (Jóval később a pán-germanizmus, pán-szlávizmus, majd a bolsevizmus gátjai!) Ám a ,,kegyes" Nyugat hamar felejtett: egyes források szerint Európát nem a magyarok, hanem a németek mentették meg. A magyar csak hadakozni tud, műveltségre képtelen, továbbá gőgös, önző, lusta, szűklátókörű, kétszínű, zsarnok és népnyúzó, csekély kultúrája, tudománya, művészete, ipara és kereskedelme csak külső (német, szláv) hatás eredménye, a magyar városi életre képtelen, igazi otthona a puszta stb." Talán még a németeknél s a franciáknál is jobban gyűlöltek minket a csehek, tótok, rácok és oláhok. Öntudatra ébredésük után elterjesztették rólunk a turáni féktelenséggel elnyomók mítoszát; akik kóbor cigány-életet élnek, s Ázsiából előtört rabló nomádok. Ebben a nyomasztó légkörben üde szigetként a lengyelek jóindulattal néznek minket: testvérüknek tudnak, felismerik nemzeti karakterünk, természetünk, szokásaink hasonlóságát. (. . . ,,Egy néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral.") A ,,kultúrnépeknél" a cigány képe szorosan összeforr a magyaréval, sőt olykor azonosítják a cigány és a magyar jellemet. (Ez persze jó részt saját idegenforgalmi propagandánk és filmjeink hibája! 1848-49-ben végre olyannak látta Európa a magyart, amilyen a világban: diadalmas harcaiban a szabadság bajnokának, tragikus bukásában szerencsétlen áldozatnak; a hősi nemzetképe Petőfi eltűnése, majd Kossuth emigrációja nyomán csak erősödik. (,,Lovagok, hősök és költők népe a magyar.") Talán még 1956 után él rólunk hasonlóan kedvező kép a világban.

Általában tehát negatív, olykor elismerő, de legtöbbször hamis, irreális véleményt alkotnak fajtánkról: azaz lóra termett és lovagias, nemes arcélű úri nép, mely örömmel harcol, mulatozik és cigányozik; mindamellett barbár ázsiai jövevény, vad szittya-hun őseire emlékeztett, ezért idegen test a nagy indó-germán Európában. S hogy megítélésünk ma se legyen kedvezőbb és hitelesebb, arról gondoskodnak (pártfogóink). Elsősorban a hazai és nemzetközi zsidóság (ki-ki ismeretei szerint sorolhatja a neveket!). Szüntelen össztüze rendkívül ártalmas: bűnös nép, fasiszták, német bérencek, utolsó csatlósok, följelentgetők, bosszú szomjasak, szélsőségesek, anti-szemiták, primitívek, bőgatyások - ilyesmiket terjesztenek rólunk.


TARTALOM - jegyzék


A LEFEJEZETT TEST: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Valamiféle felhő terped a magyarság láthatárán,
áthatolhatatlan köd, látásrontó homály . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16
Résnyitás-titkos tényekre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
Jótanácsok e könyv kézbevevőinek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18
Az igazság isteni erő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21

MILYENNEK ÁBRÁZOLJÁK ÁRPÁD-KORI
LEGENDÁINK A RÉGI MAGYAROKAT? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
Vád alá helyezett magyar nemzet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
A magyarok a kárhozat és tudatlanság fiai,
vakhomályban tévelygő faragatlan kóbor nép? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
Pogányok voltak-e a régi magyarok? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .29
Vallási türelem és tolerancia - Főbenjáró bűncselekménnyé vált az
évezredes hagyományok szentesítette magyar ősvallás gyakorlása . . . . 30
Világosság derült vagy sötétség szakadt ránk? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
Isteni igazságosság és tiszta erkölcs legendáink tükrében . . . . . . . . . . . .33
Bűnös nép" . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .33
Árpád neve bűnös név, tilos kiejteni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
A "gonoszság minden mocskában" sínylődő magyarok . . . . . . . . . . . . . .34
"Veszett dühű ellenség" - a magyar! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .37
Kereszt avagy halál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
A kényszerítés joga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .39
Örökkön szidalmazott éhes fogakkal marcangolt magyarok . . . . . . . . . . .40
A magyarok leveretése, szolgaságravetése, végső kétségbeesése
és menekülése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43
Vert vadállatként visszavicsorító, barbár műveletlenségű magyarok . . . . 44
Halálmegvetést kell szembeszegezni a halálos fenyegetéssel,
az idegen igába kényszerítéssel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .45
Hol állt az Ördög és melyik oldalon állt az Isten? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49
Kik pusztították el Magyarország ereklyéit, történelmi és néphagyományait, ősidőktől fennállott gyepű- és védrendszerét?
Ördögi sugallat melyik felet vezette? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .50
Kik tévelyegtek s tévelygésben kik vesztek el? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .51

KÚTFORRÁSOK A MAGYAROK NAGYSÁGÁRÓL,
KULTÚRÁJÁRÓL, VITÉZSÉGÉRŐL, MÉRHETETLEN
SOKASÁGÁRÓL ÉS LEGYŐZHETETLENSÉGÉRŐL . . . . . . . . . . . . . . . . . .53

Világhírű hindu tudós (J. J. Modi) a régi magyarok nagyságáról,
viselt dolgairól, faji őseredetéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .59
Kis nemzet-e a magyar? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .60
Száznyolc hajdani magyar nemzetségről .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
Ősidőktől fennálltak Magyarország határai: az Alduna (Ister)
védőhatár volt Magyarország és a keletrómai birodalom között . . . . . . . . . .63
Magyar volta világ legnagyobb létszámú és leghatalmasabb népe . . . . . . .64
A világ teremtése óta nem élt hatalmasabb nép a földön . . . . . . . . . . . . . . .65
Ázsia urai a szkíta népek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .67
Dárius perzsa király hadseregének katasztrófája Szkítiában . . . . . . . . . . . . 67
Európa ősbetelepülésének titkai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68
A szaka-szikul-szekul-székely népcsalád birtokolja a nagy
eurázsiai pusztaságokat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71
Magyarország területi nagyságáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72
Magyarország területi nagysága többszöröse a bizánci birodalomnak . . . . . 73
Magyar-itáliai-bizánci közös határ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .73
Moldováról és Havaselvéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .75
Miért volt Isten szava a magyar nép szava?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78
A Magyarok Istene legfőbb jellemzői . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .79
A régi magyarok erkölcséről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80
Hova lett az ókori világ legigazságosabbnak mondott szkíta népe? . . . . . . . 80

ISTENRABLÓK AZ ÓKORTÓL NAPJAINKIG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89

A HAMISÍTÓK ELLEN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92
A nemzeti vallás jelentősége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92
Arany János és X-XI. századi nemzeti tragédiánk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
Emlékezetfosztás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .95
Aranyhíd ível át történelmünk fölött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97
Égitest-szabadító! Égitest-szabadító! Istenszabadító! . . . . . . . . . . . . . . . . . .97
Istenrablók az ókorban és az istenrablók dicsőítése . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
A Magyarok Istenének vezérnyomdokai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
Hadúr és a hamisítók. Száz éve koholták-e Hadúr fogalmát? . . . . . . . . . .107
Porbadűlt istenszobrok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113

TIZEDIK SZÁZADI TÁMADÓ KÜLHÁBORÚINK
MIBENLÉTE És REJTÉLYES HÁTTÉRTÉNYEZŐI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .117
Bűnné bélyegzett erény, szégyenné gyalázott dicsőség . . . . . . . . . . . . . . .119
Miként értékeli a hivatalos vonala tizedik évszázadi
magyar katonai offenzívát? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Miről volt szó tulajdonképpen? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126
Régi magyarok vitézségéről, ellenállhatatlan erejéről . . . . . . . . . . . . . . . . .130
A Szent Gallen-i eset . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .132
A magyar aranyéhség és zsákmányszerési vágy cáfolata
Liudprand cremonai püspöktől . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
A pozsonyi csata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .137
Ismétlődő világtragédiák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .140

VILÁGSZÉDÍTŐ HAZUGSÁGHADJÁRAT
AZ AUGSBURGI ÜTKÖZET KÖRÜL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .147
Európa magyar nyomás alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
A történelmi események leárnyaltságáról, titkos voltáról . . . . . . . . . . . . . . 150

Mi történt Augsburgnál? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
1. A csata lezajlásának körülmén. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
2. Miként nagyították fel nemzeti kataklizmává az augsburgi ütközetet?. . .153
3. A "csalárdságról" avagy a titkos erők szerepéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .155
4. Könnyű és holtbiztos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .157
5. Eltűrhették-e a magyarok az elszenvedett sérelmeket? . . . . . . . . . . . . . . 162
6. Két magyar hadsereg volt-e Augsburgnál avagy három? . . . . . . . . . . . . .163
7. Az ütközet további titkai. Miért maradtak el a támadások? . . . . . . . . . . . . 164
8. I. Ottó császár gondjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .171
9. Az ütközet további titkai - 2.
"Egészen Konstantinápolyig mentek ők". . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .172
10. Az agyonhallgatott másik Botond . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .172
11. Bosszúálló Botond serege visszavág . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173
12. A második visszavágás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .176
13. Kölpény fia Botond vezér csodálatos halála . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177

NEMZETKÖZI BŰNSZÖVETKEZETEK TÁMADÁSA

A MAGYAR NAGYHATALOM ELLEN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .179
Nyomtalanított titkok nyomában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .181
Taksony titokzatos halála . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .183
Géza nagykirály trónralépésének rejtélyes körülményei . . . . . . . . . . . . . . . 186
Rejtélyes háttérvonulatok Géza uralkodásának kezdetén
Titokzatos követ járások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .187
A király esküje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .188
Wolfgang szerzetes rejtélyes farkasjárása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .189
Az ország- és nemzetrombolás mindenkori titkos programja . . . . . . . . . . . .193
Ki(k) parancsol(nak) a magyar királynak? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 193
Gyújtogató Adalbert . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .194

PÜSPÖK ARANYSZAMÁRON . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .197
1. A békevágy csalétke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . .199
2. A megvesztegetés művészete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 202
3. Az arannyal megrakott szamár - világtörténelmi bomba . . . . . . . . . . . . . . . . 205
4. Ottó császár jósága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .207
5. Ottó császár Piligrin passaui püspökhöz intézett titkos levele. . . . . . . . . .208
6. Bruno követjárása tényeinek rövid összefoglalása . . . . . . . . . . . . . . . . . . .212

MI TÖRTÉNT QUEDLINBURGBAN? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .215
I. A mérgezett alma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .217
II. A tizenkettek talánya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 219
III. A "békéért könyörögve házaló" magyarokról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .220
IV. Különös szerepcserék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 222
V. Piligrin püspök magyarellenes diverziós központtá építi ki Passau
városát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . .. . . . . . . . . .. . . . . 225
VI. Zsákbamacska-királyné . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .225
VII. A magyarság ártalmatlanná tétele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .228
VIII. Az egyezmény kikövetkeztethető pontjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .229

ZÁRÓRÉSZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .232


A könyv az alábbi Link alatt ITT olvasható





Link



Csak két ELGONDOLKODTATÓ vélemény rólunk, magyarokról

VI. Pál pápa:

"A Vatikán szigorúan őrzött iratainak nyilvánosságra hozatala megrendítené a magyarság valós őstörténetét, történelmi küldetését nem ismerő európai és egyetemes közvéleményt és átrendezésre kényszerítené a történelem oktatását. Az iratok titkosságának feloldása ma még nem lenne megalapozott cselekedet, mert az emberiség nem érett az ismeretanyag lojális megértésére. Napjainkban még feszültségeket keltene az iratok közzététele. De el fog jönni, majd azaz idő, amikor őszinte tisztelet és csodálat fogja övezni a magyarságot."

Glatz Ferenc az MTA volt elnöke:

"Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek és nőgyilkosság régi tradíció... görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén csak makognak, s a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el..."

Forrás: Ancient Hungary












Szép estét Budapest, szép estét Magyarország!




 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
A legszebb karácsonyi dalok
  2022-12-28 22:15:03, szerda
 
 








A LEGSZEBB KARÁCSONYI DALOK




All I Want for Christmas Is You - Mariah Carey

Link



"All I Want For Christmas Is You" - Mariah Carey and Michael Buble

Link



The best of Silent Night Christmas in Vienna

Link



Christmas-Medley - Boney M

Link



Csendes éj - Zámbó Jimmy

Link



Fel nagy örömre

Link



Gyújtsál egy gyertyát - Zámbó Jimmy

Link



Fehér Karácsony - TNT

Link



Ha elmúlik karácsony - Neoton

Link



Happy Christmas - John Lennon



Link



Happy New Year - ABBA

Link



Jingle Bells

Link


Link


Jingle Bells - Andrea Bocelli

Link



Jingle Bells - André Rieu

Link



Last Christmas - Wham!
/9. a világ legnépszerűbb zenei videói között/

Link



Karácsony - Andre Rieu

Link



Kiskarácsony, Nagykarácsony - Christal

Link



Mennyből az angyal Zámbó Jimmy

Link



MERRY CHRISTMAS & HAPPY NEW YEAR - Celine Dion

Link



Silent night - Sinead OConnor.

Link



Szent Karácsony éjjel.... - Poór Péter

Link



Szent Karácsony Éjjel - Zámbó Jimmy

Link



Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj -Karácsonyi dalok (teljes album)

Link














 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
Andre Rieu
  2022-12-26 18:30:18, hétfő
 
 










ANDRE RIEU




André Rieu (szül.: 1949. október 1., Maastricht, Hollandia) holland hegedűművész.

Zenész családból származik, klasszikus zenei környezetben nőtt fel. Édesapja André Rieu, a Lipcsei Opera igazgatója volt, emellett évekig dirigálta a Limburgi Szimfonikus Zenekart. Ifjabb André Rieu hegedülni a lüttichi, a maastrichti és a brüsszeli konzervatóriumokban tanult, valamint Herman Krebberstől vett magánórákat. Miután nem vették fel a zeneakadémiára elkeseredettségében zenekart alapított.Az 1990-es évek közepétől kezdve utazza be a világot Johann Strauss Orchestra nevű zenekarával, amely mintegy 45 muzsikusból áll. Budapesten 2012-ben koncertezett.

Házas, felesége Marjorie asszony, akivel még egyetemi tanulmányai alatt házasodott meg 1975-ben. Két fia van: Marc (1979) és Pierre (1981).








Andre Rieu - AVE MARIA

Link



André Rieu & Mirusia - Ave Maria

Link



André Rieu - And The Waltz Goes On

Link



Andre Rieu - An der schönen blauen Donau Blue Danube

Link



André Rieu - Ballade pour Adeline

Link



André Rieu - Bésame Mucho

Link



André Rieu - Boléro (Ravel)

Link



André Rieu - Christmas 2022 /2 nappal ezelőtt/

Link



André Rieu - White Christmas

Link



André Rieu - Figaro Cavatina

Link



André Rieu - Dr.Zhivago

Link



André Rieu - Hallelujah

Link



André Rieu - Hungarian Dance

Link



André Rieu - in Vienna Epic end - 16.11.2022

Link



André Rieu - Jingle Bells

Link


Link



Andre Rieu - KARÁCSONY

Link



Andre Rieu - LIVE BUDAPEST UNGARIA 5 MAY 2012

Link



André Rieu - Live in Vienna

Link



André Rieu ft. Gheorghe Zamfir - The Lonely Shepherd

Link



André Rieu ft. Los Del Rio - Macarena

Link



André Rieu - Mary's Boy Child

Link



André Rieu - Memories...

Link



André Rieu - The Merry Widow

Link



André Rieu - O Mio Babbino Caro (Love in Venice) Maastricht - 2014

Link



André Rieu - La Paloma

Link



André Rieu - Panis Angelicus

Link



Andre Rieu - Rock & Rieu

Link



Andre Rieu - "ROSAS DEL SUR"

Link



André Rieu - The Second Waltz

Link



 André Rieu - Seventy - Six Trombones

Link



André Rieu - The Silence

Link



André Rieu: Silent Night

Link



André Rieu - Tales from the Vienna

Link



André Rieu & Mirusia - Time To Say Goodbye

Link



André Rieu - I Will Follow Him

Link













 
 
0 komment , kategória:  Zene, zene, zene...  
Boldog Karácsonyt!
  2022-12-25 21:30:11, vasárnap
 
  . . .











BOLDOG KARÁCSONYT!


Link








Csupa fény és merő pompa
Ez a karcsú karácsonyfa,
Öröm lángol szemben, szívben,
Boldogságban fürdik minden,
Nincsen gyönyörűség nagyobb
Annál, ami most itt ragyog,
Nem lehet azt felbecsülni,
Csak imával megköszönni.

/Karácsony /







Karácsonyi csengő vagyok,
Csilingelek az ágon,
Örüljetek megérkezett
Télországból Karácsony.

/Karácsonyi mondóka /







Szép a fenyő télen-nyáron, Sose lepi dermedt álom: Míg az ágán jég szikrázik, Üde zöldje csak pompázik. Nagykarácsony immár eljő, Érkezik az újesztendő. Míg a mező dermed, fázik, A zöld fenyves csak pompázik.

/Weöres Sándor: Szép a fenyő/







Karácsony ünnepén
Az a kívánságom.
Legyen boldog mindenki
Ezen a világon.
Itt is, ott is mindenütt
Legyen olyan béke,
Mint amilyen bent lakik
Az emberek szívébe.

/Pálfalvi Nándor: Karácsony/







Gyertyafény hull arcomra lágyan
A sziporkázó csillogásban,
Fenyőágon, ünnepi csendben
Muzsikálnak bent a szívemben.
Azt muzsikálja minden húrja:
De jó! Itt a karácsony újra!

/Kárász Izabella: Gyertyafényben/







 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
A Szeretet ünnepe versekben - a legszebb karácsonyi versek
  2022-12-23 19:45:47, péntek
 
 










A SZERETET ÜNNEPE VERSEKBEN - A LEGSZEBB KARÁCSONYI VERSEK


"Karácsony készül, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!"
/ Wass Albert /

Évente egyszer, egy csodás téli éjjel, bűvös, titkos, álmok suhannak a szélben!
Mindenki házába boldogság költözik. Szívünk örömmel megtelik!

Nincs szebb ünnep, szerte-e világon, mint a havas, csillogó Karácsony!
Otthonokban terített asztalok, mosolyognak rájuk mennybéli angyalok















A karácsony tagadhatatlanul rendelkezik egy egyedi bájjal, ami a magyar irodalom legnagyobb alakjait is megihlette. A karácsony hálás téma a költők számára is, rengeteg vers született a szeretet ünnepéről.

A karácsony szent ünnepe a művészeket, költőket is épp ugyanúgy lázba tudja hozni, mint bárki mást. És, valljuk be, ők egy kicsit szebben, mélyebben meg tudják ragadni és visszaadni a világnak azt az érzést, ami bennünk is ott van az ünnepek kapcsán.

A közismert és kevésbé ismert karácsonyi versek között rengeteg gyöngyszemeket találni, amit jól bizonyít az ezekből a karácsonyi versekből készített alábbi gyűjtemény is, amelyek egytől egyig megidézik az ünnep varázslatos hangulatát, amelyek picit különlegesebbé tudják tenni számunkra az adventi időszakot és a szentestét.

Jöjjenek hát a legmeghatóbb karácsonyi versek, amelyek a lehető legszebb módon fogalmazzák meg a karácsony szépségét!














Ady Endre: KARÁCSONY


Karácsony

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy, mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.



De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermekszívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Ady Endre - Karácsony (Szabó Gyula) - YouTube

Link








Ady Endre: KIS KARÁCSONYI ÉNEK


Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.







Andók Veronika: KARÁCSONY ELŐTT


Olvad az első hó, csupa sár minden,
A szánkó is még a padláson pihen,
De a téren reggeltől fenyőfa áll
És minden ága csillogó díszre vár.

Az ablakokban este gyertyák égnek,
S az emberek szemében titkos fények.
Szájukon mosoly, kezükben csomagok,
Emlékeik közt régi karácsonyok.

A faluban száncsengő hangja szálldos
És megszaporodtak a Mikulások,
A gyerekek is most egy kicsit jobbak
És aranyos-furcsa leveleket írnak.

Karácsony jön és bekopog csendesen,
Varázsától megváltozunk hirtelen
S olvadhat az első hó, minden csupa sár,
A szeretet mostmár a szívekben jár.







Aranyosi Ervin: KARÁCSONYI KÍVÁNSÁGOM


Amikor kigyúlnak a karácsonyi fények,
együtt kell dobbanni az emberek szívének.

Szóljon idén arról minden mese, ének:
- varázslata van a szív szeretetének.

minden ember legyen örömmel megáldott,
mosollyal vidíts fel, szóval, öleléssel,
tiszta érzésekkel, mit szívedbe vésel.

Teremts egy szeretőbb, élhetőbb világot,
amilyet az ember eddig még nem látott.

Megfagyott szíveket tölts meg szeretettel,
legyen a világon boldog minden ember!







Aranyosi Ervin: MI LENNE, HA A KARÁCSONY...


Mi lenne, ha a Karácsony, a szeretetről szólna?
Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?
Mi lenne, ha meggyújtanánk, s fénye mást elérne?
Mi lenne, ha a fény körül mindenki elférne?

Mi lenne, ha így, közösen, őriznénk a lángot,
szeretettel beragyognánk az egész világot?
Az ajándék, a szeretet, s a kedvesség lenne,
ha világunk Karácsonykor, újjá is születne.

Mi lenne, ha a Karácsony sosem érne véget?
Szeretetben és békében kezdenénk új évet?
Mi lenne, ha megváltoznánk, s emberibbé válnánk?
Mi lenne, ha meg is tennénk, nem csak megpróbálnánk?

Mi lenne, ha nem vennénk el, s megpróbálnánk adni,
s mindenkit, ki emberré lett, el tudnánk fogadni?
Mi lenne, ha megélhetnénk, mind a boldogságot,
s szeretettel jobbá tennénk az egész világot?







Áprily Lajos: KARÁCSONYI EST


Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem










Babits Mihály: KARÁCSONYI ÉNEK


Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy »megszületett«!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.










B. Radó Lili: MIT ÜZEN AZ ERDŐ?


Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
-Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet!







Benkő Gabriella: KARÁCSONY


Ahol annyi a szomorú
És az elrontott élet,
Ahol annyi a háború,
És a hamis ítélet.
Ahol az irigység tombol,
És a pénz a hatalom,
Ahol a háború rombol,
Pusztul élet és vagyon.
Ahol a szellem, a tudás,
Egy eltévedt mozgalom
Ahol a jutalom busás,
Ha hazug vagy és barom.
Ott kell a szeretet napja,
jobban, mint akármi más,
Ott kell, hogy az ember kapja
Lélekben a gyógyulást.
A karácsony összefogja
a sok széthulló kezet.
A karácsony visszahozza
Az eltévedt lelkeket.
Legyen ez az ünnep nekünk
A szeretet virága.
A karácsony legyen lelkünk
Felébresztő harangja.
Ahogy a harang megszólal
Szent karácsony hajnalán,
Úgy szökjön fel a mély sóhaj







Csanádi Imre: KARÁCSONY FÁJA


A karácsony akkor szép,
hogyha fehér hóba lép,-
nem is sárba, latyakba...
Ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,
kis madárnak pihenő,-
búcsúzik a madártól,
őzikéktől elpártol.

Beszegődik, beáll csak
szép karácsony fájának;
derét-havát lerázza,
áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő: csendüljön,
ahány gyerek: örüljön,
ahány gyertya: mind égjen,
karácsonyi szépségben.













Dsida Jenő: ITT VAN A SZÉP KARÁCSONY


Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!







Donászy Magda: KARÁCSONYFA, KARÁCSONY


Karácsonyfa. Karácsony!
Aranydió zöld ágon.
Csillagszóró, gyertyafény
ég a fenyő ünnepén.
Csilingel a csengettyű:
,,Szép vagy fenyő, gyönyörű!"
Karácsonyfa, karácsony!
Nincs is szebb a világon!
Csilingel a csengettyű:
,,Szép vagy fenyő, gyönyörű!"







Fésüs Éva: ÁLMODIK A FENYŐFÁCSKA


Álmodik a fenyőfácska
odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája,
ha az ünnep eljön.

Csillag röppen a hegyére,
gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel
boldog otthonokban.

Legszebb álma mégis az, hogy
mindenki szívébe
költözzék be szent karácsony
ünnepén a béke







Gazdag Erzsi: KARÁCSONY


Szól a csengő, száll a dal
Itt van a karácsony.
Arany csillag tündöklik,
a fenyőfaágon.

Gyertya lobban, mennyi fény!
Mintha fa égne!
Ha nem volna karácsony
felszállna az égre.

Ott lobogna a fenyő
mint egy tüzes csillag,
amelyikről éjszaka
szikraesők hullnak.

Itt marad most a fenyő.
Itt marad minálunk.
S amíg itt lesz, mindnyájan
ünneplőben járunk.

Fényben rezeg a fenyő.
Lobognak a gyertyák
Ünnep van ma, Karácsony
látogatott hozzánk.







Heltai Jenő: KARÁCSONY


A szeretet nagy ünnepén,
Amikor minden csupa fény,
Amikor minden csupa pompa
És csillogó a karácsonyfa,
Mikor az angyal szárnya lebben
És békesség van szívekben,
Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
Amikor gazdag és szegény örül,

A szeretet nagy ünnepén,
Mikor kiújul a remény,
Amikor testvér minden ember
És egy a másnak könnyes szemmel
Bocsátja meg sok vétkeit,
A dús a kolduson segít,
Mikor fehéren száll a béke árnya
Minden kunyhóra, minden palotára,

A szeretet nagy ünnepén,
Amikor annyi költemény
Hirdeti ékes mondatokban,
Hogy végre ismét karácsony van,
Mikor övéihez rohan
Mindenki meghatottan, boldogan,
Mikor mindenki egyetért,
Mindenki egyért, egy mindenkiért.







József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK


Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk
gyalog jöttünk, mert siettünk
kisjuhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menykárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem.

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy kallottuk megszülették
szegények királya lettél
Benéztünk hát kicsit hozzád,
üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg orszából.
Főtt kolbászunk mind e fogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal
tömjént egész vasfazékkal
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecsen király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig fája Gézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok
jóéjszakát kívánok!







Juhász Gyula: BETLEHEM


Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!










Juhász Gyula: KARÁCSONY FELÉ


Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

...Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.










Kosztolányi Dezső: KARÁCSONY


Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.







Kun Magdolna: KARÁCSONY TÁJÉKÁN


Karácsony tájékán érzőbb lesz a lélek,
tüzet gyújt odabenn, nyári melegséget,
hogy napfénybe fonja a múlt emlékeket,
amik megsárgultan is színeket nyernek.
Karácsony táján minden szerettünk
büszkén lép velünk, büszkén mellettünk,
mert ilyenkor nincs határ ég és föld fölött,
ilyenkor szabad az út, élő s holt között.
Karácsony tájékán minden kis-harang
egy szebb világért csendít reményteli dalt,
egy olyan világért ahol minden ember tudja,
szeretni az élet legbecsesebb dolga.







Arlene Gay Levine: MIT ADNÉK KARÁCSONYRA


Amit idén karácsonyra szívesen adnék neked, nem lesz becsomagolva,
nem lesz rajta szalag sem, nem posta hozza, nem kerül egy fityingbe sem.
De a lista hosszú, és a szívemből jön, ahogy kitárom előtted.
Mit is adnék:
örömöt, ami hálából fakad, a bimbóból virággá hajló rózsa fenségét,
az igazi szenvedély tiszteletre méltó erejét, amit nem érdekel a világi siker,
szabadságot, hogy nem ítélsz meg senkit, még saját magadat sem,
békét, hogy te magad légy önnön legjobb barátod,
bölcsességet, hogy megértsd hibáidat,
és megbocsásd mások ballépéseit,
együttérzést, hogy magadhoz ölelhesd a világot úgy, ahogy van,
és nem úgy, ahogy te újraalkotnád a legszívesebben,
a magány meglepő örömeit,
erőt, hogy a sajnálkozást éppúgy elvethesd, mint a feszültséget,
és gyengéden élhess a jelennek,
hogy magad és mindenki mást a szív szemével láthass,
aminek csak a Szeretet számít.
És végül azt kívánom, hogy a Fény feltárja előtted,
hogy mindez az ajándék már benned él,
és arra vár,hogy kibontsd.







Ligeti János: KARÁCSONY ÉJSZAKÁJÁN...


Áldd meg, Isten, a magyart itthon és a világ minden táján!
Áldd meg, Isten, a magyart karácsony éjszakáján!
Engedd, hogy a harangszó, ha már mindenüvé elért,
Egymáshoz öleljen szülőt, barátot, testvért
És mindazokat, kiket a sors ma idegen fenyő alá állit,
De lélekben itthon vannak mind egy szálig!...
Kiket - mint tékozló gyermekeket - már elveszettnek hittünk.
Ma hazahozza őket az egyszerű jászolba vetett hitünk


És a magyar röghöz láncoló szeretet,
Mely legyőz minden távot, tengert, gyűlöletet,
Hogy öledbe hozza édes szülő a gyermekedet.
Hitvesnek a hitvest, testvérnek a testvért, barátnak a barátot..
Óh, színezüstben csillogó karácsonyfa, legyél érte áldott!
- Bár ne aludna ki fényed soha, mely lángol karácsony éjszakáján,
Áldd meg, Isten, a magyart itthon és a világ minden táján!

1958







Mentovics Éva: KARÁCSONY


Szikráznak az apró pelyhek,
csendül a víg ének.
Elérkezett már Karácsony,
vége van az évnek.
Messze földről indult hozzánk,
biztosan elfáradt.
Amíg végiglátogatott
minden egyes házat.
Pihenj most meg szép Karácsony,
nézd csak: lángok gyúlnak.
Egy év múlva új erővel
indulhatsz majd útnak.







Mentovics Éva: KARÁCSONYI JÓKÍVÁNSÁG


Szent karácsony beköszöntött,
pompázatos ruhát öltött.
Oly szaporán, mint a zápor,
ezer csillag hull a fáról.

Örömkönnyek hullnak egyre,
s pottyannak a kis kezekre.
Fenyőfánkat körbeálljuk,
és egymásnak azt kívánjuk:

E szép este minden fénye
adjon erőt az új évre.
Minden napja legyen ünnep,
melengesse kis szívünket.







Mészáros Sándor: KICSI JÁSZOL


Úgy szeretném, hogyha szívem
Kicsi jászol lenne,
Karácsonykor az Úr Jézus
Megszületne benne.

Befogadnám, betakarnám,
Illattal beszórnám,
Hideg széltől, deres csóktól
Szeretettel óvnám...

Elringatnám: szent álmait
rózsákkal behinteném,
S ránk borulna csillagostul
Csöndes, égi szent éj...

Jer, Uram, hát, várlak, jövel!
Szívemet kitárom...
Születésed áldott percét
Örömtelten várom...










Móra László: KARÁCSONY ÉDES ÜNNEPÉN


Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!



Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!







Móra László: KARÁCSONYEST


Karácsonyestnek fénye hogyha följön,
Elolvad minden, minden bűn a földön
S a tisztaság szül hófehér virágot,
A csillag szór rá biztató világot,
S kik tegnap féltek, dideregtek, fáztak,
Kiket még tegnap százan megaláztak,
Ma elfelejtik tegnapunk vetését,
A fájdalomnak rajtuk nevetését
S szelíden néznek végig a kalácson,
És boldogok, mert megjött szent karácsony.

Felöltözött ma minden hófehérbe
S az emberek ma szépen összeférve,
Megtérőn várják csengő csendülését,
Fenyőgallyak titkos rezdülését
S mikor a gyertya fellobog a fákon,
Mikor a szívre ráborul az álom,
S a könnynek, jajnak megszokott helyére
Reáborul a boldogság vetése:
A lelkek fénye rezdül át a rácson...
A lelkek fényét várja szent karácsony.

Oly szép ma minden, minden itt a földön!
Ma templom lett a ház, kaszárnya, börtön.
Felöltözött ma minden hófehérbe,
S az emberem ma szépen összeférve,
Karácsonyestnek tiszta asztalánál
Sebet kötöznek szenvedőkön, árván.
Kitárulnak ma szívek, ablakok,
S a földre szálló gazdag angyalok
Megsimogatják mind a lelkeket:
Békesség néktek küzdő emberek!







Móra László: KARÁCSONY ESTE


Mikor szent karácsony csillagfénye árad,
Kevesebb a könnycsepp, kevesebb a bánat.
Akinek asztalán nincs kalács, csak kenyér,
Káromló szó helyett imát susog szegény,
Hisz karácsony este Isten jár a földön,
Hogy a nyitott sebre, fehér gyolcsot kössön.

Mikor szent karácsony ajtót nyit a szíven,
Súgja a gazdagnak, hogy máson segítsen!
Értse meg a könnycsepp kínzó kiáltását,
Nincstelen testvérek boldogtalanságát,
Hogy karácsony este: palota és börtön
Széppé szépüljön, ha Isten jár a földön!

Mikor szent karácsony angyalai szállnak,
Öröm a vendége minden magyar háznak.
Eltörpül ilyenkor a lárma, az árnyék
S megszépül a szívben mindmegannyi szándék,
Mert karácsony este Isten jár a földön,
Hogy templommá váljék palota és börtön!

Mikor szent karácsony csillagfénye árad,
Termő öle nyílik égi barázdáknak
S amíg száll a szikra a fenyőfa ágon:
Szóródik a sok mag szerte a világon.
A megszentelt földbe az Isten veteget.
Minden elvetett mag: szeretet! szeretet!










Móra László: KARÁCSONYI CSENGŐ


Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.

Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.

Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.

Arany diót, arany csengőt,


Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.

Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.

Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.







Móra László: KARÁCSONYI IMÁDSÁG


Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.

Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk...
Igaszágot kérő
Bús magyarok vagyunk.

Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk!
Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.

Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.

Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.

Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.

Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk!







Petőfi Sándor: KARÁCSONYKOR


Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség... tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?...

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz...

Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bujdosom.










Pilinszky János: A FÉNYESSÉGES ANGYAL IS

Emlékezés egy világháborús karácsonyra


Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.







Pósa Lajos: KARÁCSONYKOR


Fényes égből, Mennyországból,
Szálljatok le, angyalok!
Zöld leveles, aranydiós
Karácsonyfát hozzatok!
Karácsonyfát, ragyogót,
Zörgő-börgő mogyorót,
Ezüstcsengős barikát,
Selyemszőrű paripát.

Fényes égből, Mennyországból,
Szálljatok le, angyalok!
Kis fiúknak, kis lányoknak
Egy-egy könyvet hozzatok!
Hadd kiáltsák: jaj de szép!
Legyen benne mese, kép,
A hazáért imádság,
Magyar érzés, szabadság.

Fényes égből, Mennyországból
Szálljatok le, angyalok!
A didergő szegényeknek
Meleg ruhát hozzatok!
Nagykabátot, nagy kendőt,
Vastagtalpú cipellőt.
Tüzelőfát, angyalok,
Azt is, azt is hozzatok!










Pósa Lajos: LEVÉL A KI JÉZUSKÁHOZ


Én édes Jézuskám,
Itt van a hideg tél.
Böskeékről valahogyan
El ne feledkezzél!

Hiszen, tudod, ott a
Város végin laknak...
Mint az övék, nincs több olyan
Jégvirágos ablak.

Házukban az idén
Tűz még nem égett:
Dideregve szenvedik át
A nagy hidegséget.

Mondd meg, én Jézuskám,
Minden angyalodnak:
Gondoljanak rájuk is, ha
Karácsonyfát hoznak.

Nem kell nekik olyan
Csillogó-ragyogó,
Csak egy kevés tüzelőfa,
Melegen lobogó.

Egy hát rőzsével is
Megelégednének...
Küldj is, édes kis Jézuskám,
Szegény Böskeéknek!







Siklós József: BETLEHEMI FÉNYES CSILLAG


Betlehemi fényes csillag
gyúlj ki már az égen,
árassz békét, szeretetet,
mint valaha régen.

Vágyakozunk életvízért
Betlehembe menni
a Megváltó bölcsőjénél
tisztességet tenni.

Hirdess nekünk örömhimnuszt,
Isteni kegyelmet,
lángolj fel ma minden szívben,
fényes égi jelnek.

Így lehessen nagyon boldog
a mi karácsonyunk,
Jó Istenünk, Krisztus által
ezért imádkozunk.







Szilágyi Domokos: KARÁCSONY


A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.







Tóthárpád Ferenc: UGYE, HALLOD SZAVAM?


Karácsony van! Kisjézusom,
ugye, hallod szavam?
Segíts nekem, hogy még jobban
ismerhessem magam!

Segíts, hogy a testvéremnek
jó testvére legyek,
szeretetem tőled kapjam,
és hogy szeressenek!

Segíts, hogy a szüleimnek
jó gyermeke legyek,
Megérthessem a világot
és az embereket!

Karácsony van, Kisjézusom!
Téged ünnepelünk.
Hit, a béke s a szeretet
legyen mindig velünk! Fel







Udud István: ÉG A GYERTYA


Ég a gyertya, ég,
el ne aludjék!
Karácsonyfa -
gyertya köré
mind ide gyűljék!

Ég a gyertya, ég,
el ne aludjék!
Csillagszóró
száz sziporka
mind ide hulljék!

Ég a gyertya, ég,
el ne aludjék!
Béke,
szeretet,
igazság
el sose múljék!








Újházy Irén: KARÁCSONYI IMA


Édes kis Jézuska,
gyermekek barátja,
hallgasd meg imánkat
fenn a mennyországban.

Születésed napján
bús sóhaj ne szálljon,
legyen áldás, béke
az egész világon.







Veniam: SZENTESTE


A világ elhallgat,
Mert csoda kezdődik,
A sok szép fa körül,
Varázsfény tündöklik.

Magától megszólal
Egy kis csengő hangja,
Így jelzi eljöttét
Közénk a Jézuska!

Talán most teljesül
Majd az összes álmunk!
Az, amit reméltünk,
S már nagyon kívántunk.

Itt van a szenteste,
A boldog karácsony.
Béke és szeretet,
Az Isten megáldjon!







Weöres Sándor: SZÁNCSENGŐ


Éj-mélyből fölzengő
- Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring.

Földobban két nagy ló,
- Kop-kop-kop- nyolc patkó.
Nyolc patkó -kop-kop-kop-
Csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- Csing-ling-ling-száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling-
Tél öblén halkan ring. Fel







Weöres Sándor: SZÉP A FENYŐ


Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.

Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az újesztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik.







Zelk Zoltán: KARÁCSONYI ÉNEK


Nem alszik még kis Jézuska,
lágy szalmában fekszik ébren.
Három csillag áll fölötte
mosolyogva fönn az égen.

Szól egy csillag két társának:
"Nem mennénk le Jézuskához?
Melengessük, hátha fázik!...
Keljünk útra jászolához." Fel







Karácsonyi versek

Link



Karácsonyi versek

Link



Karácsonyi vers 1

Link



Karácsonyi vers 2

Link



Karácsonyi vers 3

Link



Karácsonyi vers 4

Link



Karácsonyi vers

Link



G portál

Link













 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
Arlene Gay Levine: Mit adnék Karácsonyra Neked?
  2022-12-22 21:15:21, csütörtök
 
 




Arlene Gay Levine: MIT ADNÉK KARÁCSONYRA NEKED?

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!


Amit idén karácsonyra szívesen adnék neked, nem lesz becsomagolva,
nem lesz rajta szalag sem, nem a posta hozza, nem kerül egy fityingbe sem.
De a lista hosszú, és szívemből jön,
ahogy kitárom előtted.

Mit is adnék:
- örömöt, ami hálából fakad,
- a bimbóból virággá hajtó rózsa fenségét,
- az igazi szenvedély tiszteletre méltó erejét, amit nem érdekel a világi siker,
- szabadságot, hogy nem ítélsz meg senkit, még saját magadat sem,
- békét, hogy te maga légy önnön legjobb barátod,
- bölcsességet, hogy megértsd hibáidat, és megbocsásd mások ballépéseit,
- együttérzést, hogy magadhoz ölelhesd a világot úgy, ahogy van, és nem úgy, ahogy te újraalkotnád a legszívesebben,
- a magány meglepő örömeit,
- erőt, hogy a sajnálkozást éppúgy elvethesd, mint a feszültséget, és gyengéden élhess a jelennek, hogy magad is mindenki mást a szív szemével láthass, aminek csak a Szeretet számít.

És végül azt kívánom, hogy a Fény feltárja előtted,
hogy mindez az ajándék már benned él,
és csak arra vár,
hogy kibontsd.

(Arlene Gay Levine)







Mit adnék idén Karácsonyra Neked? Zene: Enya -The Spirit of Christmas Past

/Ezt a karácsonyi videót elsősorban Enya gyönyörű dala, a "The Spirit of Christmas Past" ihlette, és az a szándék, hogy a zene, néhány gondolat és a karácsonyi képek együttese szívet melengető érzéseket hozzon. /

Link



Mit adnék neked karácsonyra?

Link



SlidePlayer

Link








KARÁCSONY ÉJJELÉN


Elpihent a világ az áldott éjjelen,
Csak én virrasztok még merengőn, éberen.

Nincs drága kincsem, mit ajándékozhatok,
Mégis van valami, amit neked adok.

Neked adom a fenyő illatát,
A kis harang magasztos szózatát,

A Kiskarácsony kedves dallamát,
A Három Királyoknak imáját.

Neked adom a hold tiszta fényét,
A csillagszóró szép tündöklését,

Boldog kisgyermekek nevetését,
Szerető karoknak ölelését.

És Neked adom a csend nyugalmát,
A mézeskalács, a bor jó illatát,

Angyalokat, hogy álmod vigyázzák,
S a templomi orgona lágy szavát.

Neked adom az ág reccsenését,
Szerelmes vágy forró érintését,

Zárban az úgy várt kulcs csörrenését,
Égi csaták villámló zengését.

Neked adom a mesék varázsát,
Gyertyák magasba nyújtózó lángját,

A hóember fehér vidámságát,
Hideg reggel a nap sugárzását.

Neked adom a játék örömét,
A puha takaróknak melegét,

A havas hegyi lejtők szépségét,
Hulló hópelyhek néma zenéjét.

Elpihent a világ az áldott éjjelen,
Csak én virrasztok még merengőn, éberen.

Neked adom ezt a békés pillanatot,
És mellé még a jókívánságom!

Kiskarácsony, nagy karácsony,
angyal csókja rátok szálljon.

hozzon nektek minden jót,
Boldogságot, békességet,
szép jövőt, melegséget.

forrás: mozaik.bloglap.hu




























-







































 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
Karácsonyi történetek 2.
  2022-12-22 12:30:25, csütörtök
 
 







KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK 2.




Néhány nap múlva itt a karácsony, így valószínűleg már az emberek többsége teljes ünnepi lázban ég. Akinél azonban még várat magára a karácsonyi hangulat, azoknak ezeket a történeteket ajánlom.














Jókai Mór: MELYIKET A KILENC KÖZÜL?




Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.

Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis - mégis - nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nem néha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. - Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.

- Ó, én uram Istenem! - sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.

- Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

- Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; - sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

- No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, - szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. - Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.

A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

- Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!

Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

- No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.

Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

- Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.

Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:

,,Krisztus urunknak áldott születésén..."

A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.

Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?

Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?

Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.

Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.

Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

- Kend János mester a csizmadia, ugye? - kérdé tőle a gazdag úr.

- Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

- Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

- Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

- Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

- Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.

- No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. - János mester hozzáfogott a választáshoz:

- Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

- No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

- Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót ,,ezer pengő", és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

- Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: ,,Krisztus urunknak áldott születésén".

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

- Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:

,,Krisztus urunknak áldott születésén."

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.

1856


Kedvenc filmjeim: Melyiket a kilenc közül? (1957)
/Kedves, torokszorító karácsonyi mese! Jókai Mór novellájának film változata, ami lehetne a mi Charles Dickens-féle Karácsonyi énekünk is!/

Link











KARÁCSONYI AJÁNDÉK



Szerelmes tánc a hóesésben
 

Az utcákon derékig ért a hó. A feldíszített kirakatokból áradó fény ezüstös csillogásba vonta a tájat. Valahonnan sült gesztenye illatot hozott a hűvös esti szél. Az egész várost valami végtelen nyugalom és békesség ülte meg. Ezen az estén senki sem sietett sehova - hisz ez az este karácsony este volt.
A fiú búcsúzásképpen csókot nyomott édesanyja arcára, aztán nyaka köré tekerte a sálát és kilépett az ajtón. A küszöbön túl a lépcsőház sejtelmes sötétje fogadta. Leszaladt az öreg, kopott márványlépcsőkön és kilépett a decemberi éjszakába.

Sietve indult a park felé, hisz ezen az estén még véletlenül sem akart elkésni. ,, Éjfélkor a nagy karácsonyfa alatt." A fiú nagyon izgatott volt. Kezével óvatosan megtapogatta a zsebében lapuló apró csomagot. Ettől egy kicsit megnyugodott. A csomag egy gyönyörű aranyláncot rejtett, amit csodaszép kövek és vésetek díszítettek.

A fiú az összes pénzét ráköltötte. Ezért vállalt munkát a nyáron, erre tette félre az összes uzsonnapénzét. Mégis nagyon örült, hogy sikerült megvennie, hisz tudta, akinek szánja régóta vágyik egy ilyen nyakláncra.

Messze, a lámpaoszlopokkal szegélyezett utca végén felsejlett a park kerítése. Sok mindent megéltek már a park öreg fái. Mesélhettek volna elfeledett szerelmekről, ki nem mondott vallomásokról és olyan dolgokról, melyek erősebbek, mint a vén fák gyökerei, és akkor is meglesznek még, mikor a park már rég eltűnt a történelem viharaiban.

Itt ismerkedtek meg ők is, egy éve egy langyos, holdfényes nyári estén. Jól emlékezett. Éppen hazafelé ballagott, mikor furcsa derengést látott a fák között. Arra irányította lépteit. A fák között kicsiny tisztás bújt meg. A tisztás közepén egy lány ült. A lány festett. A park fényeit festette. A hold halvány sugarai besütöttek a lombok között, és ezüstös csillogásba vonták alakját. Soha olyan szépet nem látott még.

A fiú sóhajtott, majd továbbindult, és arra gondolt, hogy ez életet legcsodálatosabb estéje.

A lány megborzolta Tappancs kutya fejét, mire az vidáman vakkantott kettőt, és ész veszejtve pörögni kezdett a tengelye körül. A lány hangosan nevetett. Aztán mindketten nekiiramodtak, és versenyt futottak a kapuig a hólepte virágoskerten keresztül. Persze megint Tappancs volt a gyorsabb. A lány megpaskolt a derék házőrző hátát, majd kilépett a kapun. Visszapillantva látta, hogy szülei az ablakból figyelik őt. Integetett nekik, mire apu és anyu visszaintegetett, aztán sietve indult el a park felé.

A sarkon túl lelassította lépteit és belenyúlt a zsebébe. Mikor kihúzta, egy kis, bársonybevonatú doboz volt a tenyerében. Felpattintotta a tetejét, és elmélyülten nézegetni kezdte tartalmát. A dobozban egy karóra volt. Pontosan olyan volt, mint amilyet ősszel láttak az órásüzlet kirakatában. Arra is pontosan emlékezett mennyire tetszett a fiúnak ez a furcsa formájú szerkezet. Akkor és ott elhatározta, hogy megveszi neki. Kevesebbet járt fodrászhoz, kevesebb új ruhát vett magának, még a megtakarított pénzéből is kivett valamennyit, de végül megvette. Anyuék azt mondták bolondság, de ő nagyon örült mikor végre a kezében tartotta, mert tudta, hogy örömet fog vele szerezni a fiúnak.
Felnézett az égre, és megkeresett egy csillagot. Azt a csillagot. Az ő csillagukat. Bármilyen távol is sodorta őket az élet, ez a csillag mindig emlékeztette őket egymásra. A lány még nézegette pár pillanatig az aprócska fénypontot, aztán továbbindult, és olyan boldognak érezte magát, mint még soha.

A nagy karácsonyfa a kis tisztás közepén állt. Égbe nyúló ágait sok ezer apró égő és dísz ékesítette.
A parkban egy lélek sem járt ezen a késői órán. A fiú és a lány szinte egyszerre értek a tisztás széléhez. Lépteiket megszaporázva indultak egymás felé. A lány nézte a közeledő fiút, és kimondhatatlanul szerencsésnek érezte magát. Aztán tekintete a fiú foltozott kabátjára siklott, és hirtelen bánni kezdte az egészet. Minek is vette azt a méregdrága órát? A fiú biztos nem tudott olyan drága ajándékot venni neki, és most szégyellni fogja magát emiatt. Lépései egyre lassabbak és bizonytalanabbak lettek. Mintha a sors rossz tréfája lett volna, a fiút is hasonló gondolatok kezdték gyötörni. Hiszen sosem szoktak ilyen nagy ajándékot adni egymásnak. Egy virág, vagy egy bonbon, és a tudat, hogy a másik gondolt rájuk, többet ért minden kincsnél. Erre ő beállít ezzel a méregdrága aranylánccal. A lány biztos valami apró kedvességet talált ki, és most ez az egész biztosan nagyon bántani fogja. Az ő léptei is lelassultak.

Alig pár lépésre voltak egymástól, mikor megálltak. Egymást nézték. Borzasztóan érezték magukat. Mindketten úgy érezték, végleg tönkretették ezt a csodálatos estét. A tisztáson jeges szél söpört végig. A hideg egészen lelkükig hatolt. A fák ágai vadul csapkodtak a szélben. A fiú és a lány csak álltak egymással szemben. Már mindketten arra gondoltak, bár sose ismerték volna meg a másikat. Akkor most nem okoznának neki fájdalmat.

És akkor eleredt a hó. És hatalmas fehér pelyhek ezrei szálltak alá lomhán az égből. A karácsonyfa színes égőinek fénye szivárványszín tündöklésbe vonta a hófüggönyt, és a tisztáson földöntúli ragyogás áradt szét. Pont olyan volt, mint akkor régen. Emlékek kavarogtak a kövér pelyhek között. Közös örömök, közös csalódások, közös séták közös beszélgetések. Az egymással töltött idő Mindketten a fára néztek, aztán újra egymásra. A fiú mosolygott, a lány szemében pedig ott volt az a furcsa csillogás. Egymáshoz léptek és megcsókolták egymást. Boldog karácsonyt - mondta a fiú. Boldog karácsonyt - válaszolta a lány.

Nem számított már a nyaklánc meg a karóra, csak ők ketten. Azon az estén egymást kapták ajándékba. A lány a fiút, a fiú a lányt. A Sorstól, Istentől, az Élettől.

Egymástól.







KARÁCSONYI CSILLAGVIRÁG



 
Karácsony a messzi Amerikában*, Mexikóvárosban is nagy ünnep. Különleges ételekkel-italokkal rakják meg az ünnepi asztalt, szép új ruhákat öltenek, és leleményes ajándékokkal lepik meg egymást.

Élnek azonban Mexikóban nagyon sokan olyanok is, akik az ilyen ünneplést nem engedhetik meg maguknak.Közülük is talán a legszegényebbet Ineznek hívják. Bájos kicsi indián lány, fekete szemekkel sötét arcocskáján.

Még Karácsony előestéjén is a nyüzsgő piacon bóklászott mezitláb, s bámulta a kirakott gyümölcsöket, süteményeket, sült pulykákat, virágokat...

Inez egyetlen vagyona a mosolya volt, amellyel meg tudta lágyítani az eladók szívét, és ők mindig megajándékozták valamivel. Anyukája jókora zsebeket varrt szoknyájára, hogy sok minden elférjen benne.

Szentestén a zsebek a szokásosnál is jobban megteltek. Örült, hogy ezen az estén beteg édesanyja és testvérkéi is ünnepelhetnek.

Inez boldogsága mégsem volt teljes. Mexikóban volt egy kedves hagyomány, miszerint Karácsony éjszakáján minden gyerek virágot vitt a gyermek Jézusnak a templomhoz. Inez is szeretett volna virágot vinni.

Néha még arról is álmodozott, egyszer majd ő, a kis indiánlány nyújtja át a legszebbet. De hogyan juthatna virághoz? Az árusok pultjáról, a kerítések mögül kilógó virágokból nem vehetett el, lopott virággal nem köszöntheti Jézuskát!

Kezdett szürkülni, haza kellene már indulnia, hiszen bizonyára türelmetlenül várják otthon. Ő azonban tovább bolyongott nyugtalanul, virág után kutatva. Már majdnem elhagyta a remény, amikor egy romos ház sarkánál meglátott egy bokrot, amelynek zöld levelei éppen úgy terültek szét, mint egy virág szirmai. Gyorsan letépte az ágakat, ügyesen kis csokrot formált belőlük. Valami azonban még hiányzott! Nagyot sóhajtva levette a legszebb valamit, amije csak volt: a haját összefogó piros szalagot, s masnit kötött a zöld ágak köré. Elégedetten nézte művét:

- Jézuskának biztosan tetszeni fognak zöld virágaim a piros masnimmal.

Besötétedett, hazafelé vette az irányt. Elhaladt a templom előtt, a főkapu tárva volt. Hirtelen arra gondolt, hogy így, vacsora időben biztosan senki sincs odabent. Belopakodott hát, gyümölcsöktől maszatos ruhájában. Árnyként osont a hajó oszlopai között a fényes fülke felé, ahol jászolbölcsőjében már ott volt a gyermek Jézus szobra, mellette Mária és József. Inez könnyes szemekkel nézett a zöld ágakból való csokorra, majd a Jézuskához fordult:

- Nem tudok eljönni később, a többi gyerekkel. Túlságosan szégyellném magamat. Most hagyom itt ezt a kis csokrot. Remélem, Neked így is tetszik.

Csodálkozó sóhajtásoktól rezzent össze. Emberek vették körül, s mind csodálattal nézték a csokrot, amit a kezében szorongatott:

- Milyen szép virágok!...Hol találtad őket?...Sose láttam még ilyen virágokat!

Inez lepillantott a csokorra, és a meglepetéstől elállt a lélegzete. A levelek élénkvörössé változtak, középen pedig a bogyók aranyszívet alkottak.

A kislány félénken a Jézuska-szobor kezéhez tette a csokrot, és boldogan szaladt haza. Most már tudta, hogy Jézuska kegyesen fogadta ajándékát, és az egyszerű leveleket Mexikó legszebb virágává változtatta, melynek Karácsonyi csillagvirág a neve. Az arany szív és a piros csillagok Karácsonykor még ma is a szegény kis indiánlány hitének csodájára emlékeztetnek.

/mexikói legenda/







KARÁCSONY ELŐTT



 
Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamban: " Egy örökkévalóságig fogok itt várni és még annyi más helyre kell mennem. Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon,észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

- Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem,hogy megvegyem ezt a babát?
Az idős hölgy ezt felelte:

- Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba. Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? 

 - Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.

Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva mondta:

- Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy.

A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta.

 - A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:

- És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni.Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

- Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

- Oké - mondta. - Remélem, van elég. - Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta:

- Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.

Aztán rám nézett és hozzátette:

- Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.

Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből

 Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. 

Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.







KARÁCSONY ESTI FELISMERÉS



CICÁK A HÓBAN


Havas karácsony este volt. A meleg házban vidáman ragyogtak a karácsonyfa fényei, alatta ott sorakozott tucatnyi ajándék.

Az anya és a gyerekek ünneplőbe öltözve készülődtek a templomba.

- Gyere velünk- kérték az apát, mert nagyon szerették.

- Én aztán nem - csattant fel. - Én nem hiszem el ezt a sok vallásos szemetet.

A felesége évek óta próbált neki Jézus Krisztusról és az általa felkínált üdvösségről beszélni. Arról, hogy Isten Fia hogyan lett emberré, hogy megmutassa nekünk az utat a Mennybe.

- Ostobaság - mondta erre mindig a férfi.

A család elindult a templomba, és a férfi egyedül maradt kényelmes kis vidéki házukban. Egy pillantást vetett az ablakon át a hideg havas tájra. Aztán a tűz felé fordult, hogy melegedjen. Ahogy azonban elfordult, szeme sarkából valami mozgást észlelt kinn a hóban. Újra odapillantott. Cicák! Három kiscica sétált el lassan az ablaka előtt.

- Az ostobák! - gondolta - Meg fognak fagyni!

Felvette kalapját és kabátját, és kinyitotta az ajtót. A jeges téli szél megborzongatta.

- Gyertek ide, cicuskák! Gyertek be ide, ahol meleg és étel vár benneteket! Odakinn elpusztultok.

A cicák azonban elfutottak, megijedve az ajtóban álló idegentől. Ő kiment.

- Gyertek vissza! Ne féljetek! Meg akarlak menteni titeket!

A cicák azonban eltűntek. Túl késő volt.

- Nos, én minden tőlem telhetőt megtettem értük - motyogta magában a férfi. - Mit tehettem volna még? Nekem is macskává kellene válnom ahhoz, hogy elérjem és megmentsem őket. Ha macskává válnék, elmondhatnám és megmutathatnám nekik. Akkor hinniük kellene nekem, hacsak nem bolondok.

Ahogy visszaért az ajtóhoz, a távolban megkondultak a harangok. A férfi egy pillanatra megállt és hallgatózott. Aztán bement a tűzhöz, letérdelt, és sírva fakadt.

Pontosan erről szól a karácsonyi történet. A világmindenség teremtője annyira szeretett bennünket, hogy lejött a Földre ember alakban megmutatni nekünk, hogyan menekülhetünk meg. És ha hallgatunk Rá, és követjük Őt, akkor nem fogunk elkárhozni, hanem örök életet kapunk

Pálóczyné S. Tünde küldte ezt a történetet, mintegy igazolva, hogy bennünk van a vágy, hogy hallgassunk az Úrra és cselekedjünk. Ez az ember is miközben érthetetlenül szemlélte a kiscicák menekülési reakcióját akkor döbbent rá arra, hogy saját maga is menekül az Úr kegyelme elől.


***


Ennek a karácsonyi történetnek van egy másik változata, melyet megosztok, A szerző ismeretlen.






 
MIÉRT ALACSONYÍTANÁ LE MAGÁT ISTEN?




Élt egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol az Istenbe vetett hitről és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a Karácsonnyal. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hit szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére. Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a falusi gyülekezet karácsonyi Istentiszteletére készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.

- Ez a történet csak egy mese - mondta - miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a Földre? Teljesen nevetséges! Hogyan hihetnek ebben ennyien?!

A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak. Kint esett már a hó.

Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet. Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak. Ezt hallhatta korábban.

A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. Az istálló tökéletes hely lenne nekik, gondolta. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak megijedtek és messzebbre húzódtak. Ekkor bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar. Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem. Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy az istállóba terelje őket, ahol melegben és biztonságban lehettek volna.

- Miért nem követnek engem? - morfondírozott magában türelmetlenül. - Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?"

Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy embert.

- Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket. - mondta ki hangosan. Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték.

A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: ,,Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!" Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. ,,Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!" Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen.
Mikor ezt felismerte, hangos zokogás tört fel belőle. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját:

- Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!

Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt.







KARÁCSONYI GONDOLATOK - Egy gondoktól mentes karácsony!

 
"Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt." (Filippi 4:6)

Lehet-e valóban egy vidám karácsonyod akkor is, ha ezeregy nyomás nehezedik rád? Igen, lehet - és ennek megvalósításához nem kell messzire menned. Függetlenül attól, hogy a problémák, amelyekkel szembenézel, mennyire erőteljesek, vagy esetleg mennyire jelentéktelenek, mégis ez a karácsony lehet a legcsodálatosabb, és leginkább gondmentes időszak, amely valaha is volt az életedben, és ezt már ma elkezdheted. 

Valószínűleg neked is, mint hívőnek már megszokottan hangzik az Igerész, amely kijelenti, hogy semmiért ne aggodalmaskodjatok. De vetted-e ezt már annyira komolyan, hogy működésbe, gyakorlatba is helyezted? Valószínűleg azért nem vetted komolyan, mert nem értetted meg, hogy az aggodalmaskodás mennyire veszélyes lehet. Talán nem fogtad fel, hogy az aggodalom, az ördög ellened irányuló halálos fegyvereinek fontos összetevője.

Ez így igaz. Az aggódás az egyik fő fegyvere az ördög hadviselésének. Ha nálad el tudja érni, hogy aggodalmaskodj, akkor az anyagi feszültségeket, családi feszültségeket és az ütemezett problémákat fogja felhasználni, - melyek csupán a mindennapi élet "természetes" velejárói, - hogy téged lenyomjon, és olyan sok gondba rángasson bele, amennyit el sem tudsz képzelni, hogy lehetséges. 

Az orvostudomány állítja, hogy az Egyesült Államokban a kórházi ellátásra szorult emberek magas százaléka az aggódás- és feszültség okozta betegségektől szenvednek. Mindennek ellenére sok hívő aggódik anélkül, hogy ebbe belegondolna. Azért aggódnak, hogy túl alacsonyak, vagy túl soványak. Izgulnak emiatt, és fel sem fogják, hogy bűnt követnek el.

"Micsoda, ez bűn lenne, Copeland testvér?"

Igen! Egy újjászületett, Szellemmel betöltött hívőnek, akinek van egy Bibliája - az aggódás bűn. Tehát, még akkor se aggodalmaskodj, ha a karácsonyi üdvözlőlapok elkéstek, és 45 ember fog hozzád jönni karácsonyi vacsorára.

Ehelyett tedd azt, amit a Biblia mond, hogy tenned kell. Imádkozz, és a kérésedet tárd Isten elé... ezután dicsérd Őt a feleletért! Békességed lesz. 

Most gyerünk, és legyen egy igazi vidám karácsonyod, te gondok nélküli ember!

"Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak,de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?""Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra?Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja."
Máté 6:25-34.







KARÁCSONYI KÍVÁNSÁG




A kislány nem örül a karácsonyi ajándékoknak, mert ő azt kérte, hogy beteg testvére gyógyuljon meg. Úgy érzi, hogy ez a vágya nem teljesült. Karácsony éjjelén azonban csoda történt ...

 
Karácsonyi kívánság


Odakint a hó apró csillagszemei, mint egy selyemfüggöny hullottak a jeges útra. Alig volt valaki az utcán, mindenki a szoba kellemes melegéből figyelte az ide-oda ingázó hatalmas pelyheket. De talán nem is meglepő hogy senki nincs az utcán. Karácsony este van.

Mindenki a fenyőillattal körüllengett szobákban beszélget, üldögél, kinek mihez van kedve. A hatalmas masnival és szalaggal átkötött színes dobozok már a fa alatt hirdették az este közeledtét, az ajándékbontás idejét, s a másik ember megajándékozását egy kis szeretettel, amit egész évben gyűjtögettünk, hogy ezen a napon kicsit többet adjunk, mint máskor.

Az egyik ablakon betekintve az utcáról egy nagyobb családi kört láttam, akik felszabadultan és vidáman beszélgettek. A gyerekek a fa körül igyekeztek kitalálni vajon kié lesz a nagyobb doboz, kié a kisebb, és vajon mi lapulhat a színes csomagolók alatt, ami már önmagában is magára vonta a figyelmet.

Mindenki ámulva nézte a karácsonyfa színes égőinek kellemes villódzását, nem gyorsan váltakozott, csak éppen úgy, hogy az ember lelkét jó érzéssel, szépséggel töltse el ne pedig kellemetlen zavaró fényjáték legyen az egész.

Egy apró kislány ült a fa alatt alig lehetett 4 talán 5 éves s potyogtak a könnyei. Édesanyja odalépett hozzá és megkérdezte:

- Mi a baj Lili?

A kislány csak tovább pityergett s könnyeivel eláztatta a kezében lévő zsebkendőt. Halkan szipogva mondta:

- Anya hozzám miért nem jön soha a Jézuska?

Az édesanya gyengéden simogatta a kislány hosszú barna haját és okos kis buksiját.

- De hiszen már itt járt! Nézd, ő hozta ezt a rengeteg ajándékot! - Ne pityeregj Lilikém!

- Nem, nem járhatott itt! Mert én nem ezt kértem karácsonyra! Amit én kértem nem lehet becsomagolni! Én azt kértem, hogy Peti gyógyuljon meg!

Az anya lelke zavarodottságában igyekezett megnyugtatni a kislányt, de ott belül tudta, hogy mindez igaz.

- De hiszen Petinek semmi baja. Honnan vetted ezt?

- Az apuval erről beszéltetek a múltkor, hogy be kell vinni a kórházba.

- Akkor nem arról beszéltünk! Nyugodj meg Lilikém!

A kislány lassan-lassan elhitte édesanya szavait s a sírást is abbahagyta. Peti is a fa előtt ült. Figyelte az égők fényjátékát. Ő már 15 éves volt. Képes volt felfogni mindazt, ami vele történik. Tudta hogy rákos... tudta és nagyon félt de a testvéreit meg akarta óvni mindentől. Nem akarta hogy tudják, hiszen úgysem értenék meg. A legidősebb is 4 évvel fiatalabb nála. Csendben tűrte odabent a fájdalmat. Néha elfeledkezett róla, és szinte felhőtlenül kacagott a többi gyerekkel, de odabenn a szívéből szinte vércseppekként hullottak a könnyei.

Liliben ott élt a szorongás. Nem értette mi történik körülötte, mégis most is minden erejével imádkozott.

- Drága jó Istenem! Én azt kérem karácsonyra, hogy Péter gyógyuljon meg!

S apró kezei mellkasa előtt összekulcsolódva pihentek. Szinte görcsösen fonódtak egybe apró kis ujjai. Imádkozott szinte egész este, s nézte a hópelyheket az ablakon át.

Nemsokára hazaindultak a vendégek és a gyerekek is aludni tértek. Mindenkinek külön szobája volt, ám Lili aznap úgy döntött Péterrel szeretne aludni. A kislány odabújt a bátyjához s egyre erősebben mormolgatta magában az imát.

Álomba szenderült ám ajkai akkor is suttogták az imát, a kívánságot. Éjjel egy apró csillag hullott az égből. Az ablakon át bekopogott. A kislány kinyitotta az ablakot s a csillagból kitörő fény a fiú testére irányult. Csendesen aludt tovább s a kislány is visszafeküdt. 

Reggelre már csak álomnak tűnt az egész. A kislány tettét azonban a nyitott ablak nyikorgó hangja bizonyította. Mire felébredt már a szülők nem voltak ott, s Pétert sem találta sehol. Amikor hazaértek az anya arcán felcsillant a boldogság. Odament a kislányhoz s a fülébe súgta:

- Itt járt a Jézuska, teljesült, amit kívántál!

A kislány rohant a bátyjához s hamar az ölébe ugrott, s boldogan nézte az egész család a karácsonyfát. S most már felhőtlen volt az öröm.

Nem várom el, hogy bárki is elhiggye a történetemet. De ha valaki bele tud gondolni, és egy picit el is vonatkoztat, megértheti, miről szól. A testvéri szeretet mekkora erővel bír. Nem feltétlenül így történik ez meg a mindennapokban, de a kislány példája, mennyire szerette testvérét... talán példát mutat mindenki számára. Mert akár igaz is lehetne...







KISLÁNY A BÖRTÖNBEN




Hat évvel ezelőtt, december 24-én be kellett mennem dolgozni. Ahelyett, hogy a Karácsony estét a feleségemmel és a kislányommal otthon töltöttem volna, a börtönben az igazgatói teendőimmel voltam elfoglalva.

Másnap reggel a börtönből kijövet a munka után hazasiettem. A csípős hidegben az utcán egy kislányt láttam, aki vékony ruhában harisnya nélkül, lyukas cipőben volt felöltözve. A kislány a kezében egy toalett papírba csavart kis csomagot tartott. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez a kis teremtés, de a fáradság miatt nem álltam meg érdeklődni, hanem inkább továbbsiettem. Mivel a hátam mögött valamit hallottam, megálltam. Amikor megfordultam, ugyanazt a kislányt láttam magam előtt.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Uram, Ön a börtön igazgatója? Nincs otthonom, az anyukám két héttel ezelőtt halt meg. A halála előtt azt mondta, hogy az apukám a börtönben van és talán látni szeretné a kislányát. Kérem, engedje meg, hogy meglátogathassam az apukámat. Ma karácsony van és meg szeretném ajándékozni ezzel a kis csomaggal.

- Nem lehet, nem engedhetem meg. - válaszoltam és elkezdtem tovább menni. Alig tettem néhány lépést, azt éreztem, hogy valaki meghúzta a kabátomat és esdeklő hangon azt mondta:

- Kérem, legyen szíves megengedni! - Nagy könnycseppek voltak a szemében és elérzékenyülve a kis ajka remegett. - Uram, - mondta -, ha Önnek egy kislánya lenne, akinek a mamája meghalt volna és Ön a börtönben lenne és a kislányának nem lenne hová menni és senki se szeretné, nem gondolja, hogy a kislánya találkozni szeretne az apukájával?

Torkomat addigra a sírás szorongatta és a szemeim könnyekkel teltek meg.

- De igen, én is szeretném és találkozni fogsz az apukáddal!

Amikor visszamentünk az irodámba, akkor megkértem a fegyőrt, hogy hozza fel a 37-es zárkából a foglyot. Ahogy a fogoly az irodámba lépett és meglátta a kislányát erélyes hangon azt kérdezte:

- Nelli, mit csinálsz itt? Mit akarsz? Menj haza az anyádhoz!

- Kérlek apukám, ne haragudj! - mondta sírva a kislány. - Anyuka meghalt és a halála előtt megkért, hogy gondoskodjak a kis Jimmyről, mert te nagyon szeretted. Ő is szeretett téged.

Ezután zokogva elcsukló hangon azt mondta:

- De Jimmy is meghalt!

Azután a toalettpapírba tekert kis csomagot kibontotta, amiből kivett egy kis göndör hajfürtöt, amit az apukája kezébe tett, majd ezt mondta:

- Mielőtt Jimmyt eltemették volna, ezt vágtam le a hajáról.

Addigra a 37-es zárka foglya, mint egy gyerek, velem együtt zokogott.

Majd a kislányát felemelte, mialatt a meghatódottságtól magát visszatartva az egész teste remegett. Ekkor az irodámból kimentem. Kb. egy órával később, amikor visszamentem a 37-es zárka foglya a börtön kabátját levette és azt mondta:

- Börtönigazgató úr, kérem engedje meg, hogy ezzel a kabáttal a kislányt betakarhassam. - Közben a kemény férfi arcáról könnyek peregtek.

- Nem. - mondtam. - A kabátot tartsa meg, a kislánya többé nem fog fázni. Elviszem magammal az otthonomba és gondot viselek róla.

- Az Isten áldja meg! - mondta zokogva a fogoly.

A kislányt hazavittem és sok éven át nálunk lakott.

Később az Úr Jézus Krisztust hit által a szívébe fogadta és komoly hívő lett belőle. Idővel a 37-es zárka foglya is átadta szívét a Megváltónak és az életében történt változás miatt kegyelemben részesült. Utána szabadon engedték. Most becsületes emberként a lányával lakik, akinek a kis karácsonyi ajándéka a megkeményedett bűnös szívét megtörte.










Könyves Tóth Kálmán: KARÁCSONY ANGYALA




- Apjuk- szólítá meg Réthi Márton tanító urat az ő kedves élete párja -, mondanék én valamit, csak azt ne mondja felőlem, hogy nagyralátó vagyok.

- Na hát! - viszonzá a tanító úr -, ha annyira beszélhetnéked van, csak ki vele, úgy is kifúrná az oldalamat.

- Holnapután karácsony szombatja lesz - kezdé az asszony.

A tanító úr jó izűt nevetett.

- De jó, hogy eltaláltad, hallod, asszony, ezt a te nagy bölcsességedet megírom a komáromi kalendárium csinálónak.

Aztán még jobban nevetett.

- Hallgasson hát a végére - mondá neje durcásan -, hát hiszen nem csak azt akartam én mondani, mást akarok én abból kihozni...

- Azt, úgy-e - nevetett Márton úr -, hogy utána következő másnap meg karácsony ünnepe lesz. Lásd, asszony, ezt meg én találtam ki. Milyen bölcsek is vagyunk mi így kettecskén, de kár, hogy a puskaport már feltalálták előttünk!

- Ugyan ne peregjen már a nyelved - pattant fel az asszony -, hagyj már egyszer kibeszélni...ne is szakits félbe. Karácsony szombatjára karácsonyfát állítok föl az én kis bogaraimnak, már meg is rendeltem a fenyőt, aranyos diót, czukros süteményt...

De már erre meg nem állhatta a tanító úr, hogy közbe ne vágjon.

- Nem szeretem az ilyen módizást - mondá komolyan, uraknak való az, nem ilyen szegény tanítónak, ki négyszáz forintocskából hetedmagával éldegél. Beérhetjük mi azzal is, ha az iskolás gyermekek beköszöntenek hozzánk s eléneklik a betlehemi dalt, sütsz egy kis kalácsot, jól lakunk... de az a karácsonyfa csak uraknak való.

- Ne félj, nem kerítettem én azt sokba - mentegette magát a feleség -, a fenyőt az uraság kertésze ingyen adta, dióm volt, a czukros süteményeket a kisasszony küldte, téged csak arra kérnélek, hogy Miskának egy kis képes könyvet, Jancsinak egy falovat, Piroskának egy bábut...

- Ugyan hagyd el már - intett kezével Réthi uram -, nagyon szeretem a gyermekeimet, de ösmerem anyagi állásomat is, alig van öt-hat forintom: ilyesmire nem telik. Majd ha megnyerjük a nagy lutrit, de addig szó se legyen képes könyvről, falóról, meg bábukról. Punktum. Értetted, asszony?

Az asszony szemeiből kicsorduló könnyek szó nélkül is tudatták Mártonnal, hogy megértette kegyetlen határozatát.

A könnyek egy kissé meglágyították a tanító kemény szívét s vigasztalni igyekezett nejét.

- Azért ne sírdogálj, anyjukom, ki-ki addig takaródzik, a meddig a takarója ér. Érjék be a czukrossal, aranyos dióval, majd ha jut másra is, kipótoljuk máskor.

A dolog annyiban maradt: de ez nem késleltette a szombat közelségét. Márton felesége, kit minden iskolás gyermek Erzsi néninek hívott, már kora délután hozzá kezdett a karácsonyfa földiszítéséhez. Aranyos papírt, nemzeti-szín pántlikát, kis viaszgyertyákat lehetett kapni a zsidó boltban is. Előre örült a lelke, a mint elképzelte, minő meglepetést szerez gyermekeinek, kik közül a legidősebb csak most töltötte be a hetedik évet, a legkisebb pedig még csak négykézláb mászkált.

Már beesteledett. A kis gyermekek türelmetlenül zajongtak a másik szobában, várva, hogy a Jézuska mikor hozza már az ajándékokat. Erzsi be akarta férjét várni, hogy ez is tanúja legyen a kicsikék ártatlan örömeinek. El is küldött érte a tisztelendő úrhoz, de azt hozták hírül, hogy ott nincs. Várt még egy ideig, de ha ő türelmetlen volt s minduntalan ki-kiszaladt az utcza-ajtóhoz: a kisgyermekek még türelmetlenebbek voltak. Már nehezteltek is a Jézuskára, hogy miért jön oly soká: majd sírásra fogták a dolgot: hátha megesik rajtok a szíve.

Tovább már nem lehetett halasztani. Meggyújtotta a gyertyákat, kinyitotta az ajtót, s a kicsikék ámulva szemlélték a fényözönt, mely az egész szobát elárasztá. Soha ilyen örömet! Először csak messziről bámulták a csillogó diókat, a ragyogó czukor-süteményeket, majd közelebbről szemlélték, de a világért se mertek volna hozzá nyúlni. E pillanatban lépett be a tanító. Nagy bundája alatt valamit tartogatott. Neje rögtön észrevette, hozzá lépve kérdezte:

- Hát te hová késtél, talán valami meglepetésben részesítesz bennünket?

- Abban ám - mondá Márton, szétvetve bundáját -, nézd, minő karácsonyi ajándékot hoztam.

S ezzel egy didergő lánykát tett le a földre. Szegényke igazán koldus-rongyokba volt burkolva. Összes batyuja egy zsebkendőbe volt kötve.

- Hát te mit akarsz? - kiáltott rá neje meglepetve -, honnan szedted fel e szegény koldusleánykát?

- Először ültesd a meleg mellé, aztán szegj neki meg egy kalácsot, hadd lakjék jól szegény, lásd, mint didereg, s két napja már, hogy meleg étel nem volt a szájában - utasítá nejét a tanító.

A nő készségesen engedelmeskedett a férjének. Odavezette a didergő lánykát a meleg kályhához, a megszegett kalácsból egy jó nagy darabot adott a kezébe. A kicsiny lányka mohón kapta el, s evett, a mint a száján befért.

- No - fordult férjéhez Erzsi - most már szeretném tudni, mi járatban van itt ez az idegen poronty?

- Azt, kedves párom - mondá a tanító - röviden elmondhatom. Hát tegnap itt hált meg a fogadóban egy vándor komédiás-társulat. A mint a fogadóstól hallottam, ezelőtt pár nappal temették e lányka édes anyját. A fogadósnak nem tudtak fizetni, elszöktek s ezt a lánykát ott hagyták nála zálogba. De neki ez a zálog nem tetszett, mert enni kért. Épen akkor dobta ki a hideg kőre, mikor véletlenül arra vetődtem. Ott nyöszörgött, mint egy eltaposott féreg. Kérdeztem kicsoda, micsoda: németül gagyogott egy pár szót, de én bizony abból egy mukkot sem értettem. De elég volt annyit tudnom, hogy emberi ábrázatot visel, továbbá azt, hogy elhagyott árva. Ekkor jutott eszembe az írásnak eme nevezetes igéje:" aki egy ilyennek gondját fölveszi az én nevemben, engemet fogad be." Asszony! ezt Idvezítőnk mondá: továbbá azt is az írásból tudom, hogy " némelyek nem tudva, angyalokat fogadnak szállásokra." Elhatároztam, hogy ezt a kis árvát, mint karácsony angyalát, én is befogadom házamhoz: a hol heten megélnek, jut ott a nyolczadiknak is.

- Itt van ni! - sandalított neje az új vendég felé - saját gyermekeinek nem tud ajándékot venni karácsonyra s egy idegen kenyérpusztítót hoz a házhoz. Még ilyen felfordult világot nem értem.

Jó sok időbe került, míg a szegény Márton kibékíthette duzzogó feleségét. A többi gyermekek is úgy húzódtak a jövevénytől, nemcsak mert rongyos volt, de azért is, mert nem tudott velök beszélni.

Egy szóval, Márton úr karácsonyi meglepetése nem szerzett valami nagy örömöt a kis családnak.

Egy hét múlva azonban a környéken mindenki elösmerőleg nyilatkozott a tanító nemes tettéről, a ki maga is olyan szegény s magának is annyi gyereke van, s midőn Gárday József földesúr felesége meghallotta, hogy a fogadott kis árva egy szót sem tud magyarul, rögtön meglátogatta a tanítót s kérte őt, hogy adná át neki a kis német leányt, hogy az az ő kislányával németül társaloghasson: s jutalmul mindjárt egy ötvenessel kínálta meg a szegény tanítót.

Gárday sok jóval volt a tanító családja iránt s kérelmét nem utasíthatták vissza. A kis német lány pár nap múlva átköltözött az úri kastélyba. Mikor Emi kisasszony egyik viselt ruhájába felöltöztették, olyan szépen nézett ki, hogy mindenki megkedvelte volna.

A kisasszony nagyon megszerette a kis társalgó leánykát. Megtudták tőle, hogy Máriának hívják s hogy Németország Berlin fővárosából való volt az édes anyja.

- Látod - szólt Réthi úr megmutatva nejének az ötvenest -, Krisztus küldötte hozzánk azt az árva kis koldust, hogy megajándékozzon bennünket: íme ajándékából szépen felruházhatom gyermekeimet és te mégis panaszkodtál.

- Márton - kérlelte neje - beösmerem hibámat, engedj meg, most már látom, hogy a jótét által gazdagít Isten.

Most át kell ugranunk öt évet. Előzőleg megemlítjük, hogy a kis Mária Emi kisasszony társaságában mindent tanult. Szépen fejlődött. A nagyságos asszony nem úgy tekintette, mint fogadott cselédet, hanem mint lánya barátnőjét. Tíz éves korában került Gárdayékhoz s évről-évre kedvesebbé vált. A tanító is évről-évre mindig kikapta karácsonykor az ötvenest s hozzá még több ajándékot. Mari nem feledte el soha, hogy a jó tanító úrnak mennyit köszönhet. Ha ott hagyja a hideg kövön, meglehet, megfagy, vagy ha tovább vánszorog is, koldus-botra szorul s nyomorult élete lesz. Nem is mulasztott el semmi alkalmat, hogy kifejezze iránta háláját. Minden karácsony szombatján meghívták a tanító családját Gárdayékhoz s mindegyik gyermek számára fényes meglepetés várt.

Mintegy négy évre azon karácsony után, mikor Mari Gárdayékhoz került, véletlenül az a kis batyu, melyet magával hozott s a tanító felesége a padlásra vitt föl, előkerült. A tanító úr, mint valami régi emléket, elvitte azt Marihoz. Ebben volt keresztlevele: azonkívül egy pár levél, melyet anyjához intéztek szülei, hogy hagyjon fel a kósza élettel, térjen vissza szülei hajlékába, mindent elnéznek, mindent megbocsátanak.

Mari könnyezett és megmutatta a levelet Gárday úrnak, ki rögtön intézkedett, hogy Mari nagyszüleinek viszonyairól biztos tudomást szerezzen. Két hét múlva meg is jött a válasz. Nagyon meglepő volt ez. Mari nagyapja és nagyanyja pár év előtt haltak el. A tudósításban meg volt említve, hogy leányuk, Mari anyja, a háztól egy színésszel elszökött, titkon házasságra léptek s úgy vándoroltak országról országra. Volt még e nőnek két testvére: ezekre szállott az összes örökség, de a végrendelet kötelességökké tette, hogy nővérük, ha valamikor hazakerül, vagy annak a gyermeke, tízezer tallért kapjon.

A szerencsétlen komédiás-asszony esküvőlevele Mari birtokában volt, anyja halott-levelét a szomszéd városból megkerítették s Gárday Marival személyesen ment el Berlinbe, hogy a gazdag örökséget kézhez vegyék.

Így lett az árva koldusleányból egyszerre gazdag kisasszony: de nemcsak gazdag, nemcsak szép, hanem mi fő, nagyon jó is volt. Gárdaynak egy ifjú rokona, Terebesy Dezső fővárosi ügyvéd nagyon megszerette Marit s tizenhét éves korában oltárhoz is vezette.

Ki volt boldogabb most, mint Réthi Márton?, mert Mari kikötötte, hogy az ő násznagya csak Márton bácsi lesz. Volt is olyan lakodalom, hogy hetedhét országra szólott a híre s mikor a tisztelendő úr ebéd alkalmával hosszas beszédben elősorolta, hogy Mari miért választotta násznagyául azt a jó, egyszerű tanítót: mindenkinek könnyek csillogtak a szemében s Mari odahagyva egy pillanatra vőlegényét, Márton bácsihoz ment, gyermeki szeretettel átölelte s össze-vissza csókolta. Márton bácsi csak törülgette a szemét, sehogy sem akart sírni, de utoljára is azon vette észre magát, hogy a kis menyasszonnyal együtt ő is zokogott. Sírtak ott többen is. Az örömnek könnyzápora hullott.

A kis menyasszonyt a fővárosba vitték. Egy pár hét múlva Márton bácsi is fölkerült Pestre, Miska fia betöltötte tizenkettedik évét: szegény fiú nagyon szeretett volna tanulni, de apjának nem volt tehetsége rá, hogy taníttassa. Rászánták magokat, hogy beadják asztalos inasnak.

- Már csak ha bevetődtem ide a fővárosba, - e szavakkal üdvözölte Terebesynét - nem mulaszthattam el, hogy a nagyságos asszonyt meg ne látogassam. Miska! Csókolj kezet!

- Ejnye, Márton bácsi, - feddőzött az ifjú nő - hát ezt érdemeltem én attól, a kit apám gyanánt tisztelek? Merjen csak nagyságolni majd bepöröltetem a férjemmel.

Ekkor aztán elkezdtek egyről-másról beszélgetni. Szó szóra jött s Réthi uram fölhozta, hogy Miska sehogy se szereti a mesterséget, inkább óhajtana tanuló lenni, de biz abból semmi sem lehet, mert nem adja ki a költség.

- Hát csak ez a baj? - kérdezte Mari. - Azt nem engedhetem meg, hogy az én kis testvérem olyan pályára menjen, amelyhez hajlama nincs. Itt marad nálam, kitaníttatom én. Egy szót se tegyen ellene, ne is hálálkodjék Márton bácsi, én többel tartozom önnek: életemmel, boldogságommal, ön nekem édes apám, Miska testvérem, a mit teszek, nem szívesség, de kötelesség.

- Óh áldott karácsony! - kiáltott elfogultan a tanító -, áldott Jézus! te küldted koldusruhában hozzám ezt az angyalt, hogy boldogítson s gazdagítson engem és szegény családomat.

Miskát ott kellett hagynia. Szerette volna, ha szárnya van, hogy repülhessen nejéhez s minél hamarább közölje vele az örömhirt. S mikor végre hazaért, s neje átölelte, ajkán megfagyott a szó, csak sírt, zokogott s bele került egy negyed órába, míg közölhette vele szíve örömét.

- Látod, asszony! - szólt végre mikor egészen nyugodttá lett. - Jól mondtam én azt, a mire az írás tanított:" némelyek nem tudva, angyalt fogadnak szállásukra" - s gyakran a koldusnak üres tarisznyájában rejlik Istennek gazdag áldása!

- Igazad van, Márton - mondá a nő -, legyen áldott a nagy Isten, hogy jót tenni téged megtanított!







Mentovics Éva: MIÓTA VAN CSILLAG A KARÁCSONYFA CSÚCSÁN


Egyszer, réges régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett. Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

- Bocsánat, nem volt szándékos! - mentegetőzött a kis rosszaság.

- Segítség! Kapjon el valaki! - kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.

Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?

Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.

A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt? Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.

- Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! - könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.

- Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. - recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen - nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök


ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.

- Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! - hálálkodott a kis csillag.

- Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. - mormogta kedvesen a fenyőfa.

Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett... A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult, ... és visszapottyant a fenyő ágai közé.
A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.

- Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.

- Jól van. - szólt búslakodva a kis csillagocska. - Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.

A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton. Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.

- Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!

Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.

Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.

Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?

Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.

A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak. Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.

Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy- egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.

Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.







M.Sárközy Tünde Rita: KARÁCSONYI TÖRTÉNET




Karácsony van. A kandallóban méltóság teljesen lobog a tűz, és ahogy nézem a vörös lángokat, ahogy vígan táncolnak ide-oda, eszembe jut gyermekkorom legvarázslatosabb karácsonya.

Karácsony hetében jártunk már, hét elején. Emlékszem, szüleimmel lázasan készültünk a karácsonyra. Nem voltunk gazdagok, de annál nagyobb örömmel készítettük együtt édesanyámmal a szaloncukrot és más díszeket a fára. Persze a szaloncukor nálunk úgy készült, hogy kockacukrokat csomagoltunk be fényes papír darabkákba. A díszeket szintén papírból készítettük, csillagokat vágtunk ki és fűztük fel a cérnára. Diókat csomagoltunk be szintén fényes ezüst papírba. Csodálatosan szépek lettek! Igaz némelyik csillag nem igazán sikerült nekem szép formásra, de édesanyám mindig boldogan megcsókolt és azt mondta: - Tudod kislányom, ez a legszebb csillag amit valaha is láttam! Persze tudtam, hogy ezt szeretetből mondja, hiszen annyira szeret mint senki más-e földön.

Aztán szerda délután mikor éppen a kalács sütésében segédkeztem, egyszer csak édesanyám egy nagyot sóhajtott az asztal fölé hajolva és úgy omlott össze ájultan mint egy virágszál ami hirtelen lekókad. Nagyon megijedtem, oda szaladtam, fölé hajoltam és szólítgattam sírva, könnyekkel hadakozva.

- Édesanyám! Édesanyám! Kérlek kelj fel! Mi bajod?! - Majd hangosan édesapámért kiáltottam.

Utána már gyorsan pörögtek az események. Édesapám felkapta majd bevitte a kórházba. Addig én otthon egyedül elraktam a süteményt és rendet raktam, hogyha édesanyám vissza jön had örüljön neki. De édesapám egyedül jött haza. Fejét lógatva, szomorúan a szemembe nézett és azt mondta:

- Kislányom, annyira sajnálom de édesanyád nincs jól, és kórházban kell maradnia , de ne félj hamar haza jön meglásd! De szeretnélek megkérni valamire. Édesanyád mellett szeretnék lenni, szeretném ha a karácsonyt nagyszüleidnél töltenéd Erdélyben. Ugye megérted? - kérdezte majd könnyek csordultak le arcán.

Hát amit akkor éreztem a mai napig nem fogom elfelejteni! Szívembe mintha ezernyi kést vájtak volna! A lelkem meg kiabált, és nagyon fájt! De hát itt a karácsony mindjárt, és a diók meg a csillagok, meg a közös karácsony...édesanyám! Kérlek gyere haza! - ilyen gondolatok száguldoztak gyermeki fejemben .

- Jól van édesapám, megértem.- mondtam tele fájdalommal és piros kisírt szemekkel.

Még aznap este útnak indultunk nagyszüleimhez. Egész úton szinte nem is szóltunk semmit. Elég volt érezni azt amit éreztünk.

Másnap reggel mikor édesapám vissza indult megígérte, hogy ha édesanyám jól lesz együtt jönnek ide a nagyiékhoz. Majd átölelt és gyorsan útnak indult. Én körbe néztem, néztem a házat, hiszen szép házikó volt, nagyiék nem voltak olyan szegények mint mi. De valahogy egyáltalán nem örültem még a látványnak sem, csak a mi kis otthonunkat láttam a mi kis karácsonyfánkat és a hatalmas szeretetet ami nálunk lakozott.. A következő egy-két napban nem is volt mit csinálnom, hiszen nagyiéknál már kész díszek voltak és csokival töltött szaloncukrok. Azt a pár napot szinte csak a szobámban töltöttem, az ablaknál ahol lestem az utat hátha meglátom édesanyámékat jönni. De semmi, nem jöttek.

Aztán eljött Ádám-Éva napja. Nagyon szomorú voltam. Ültem az ablaknál és csak néztem-néztem az utat. Egyszer csak hatalmas pelyhekben elkezdett hullni a hó. De olyan nagyon hullott hogy még az utat sem lehetett látni! Fehér karácsony lesz! De szép! Csak éppen azok nem lesznek velem akiket a legjobban szeretek?

Eljött az este. Hívtak menjek le vacsorázni, de én nem akartam. Édesanyám és édesapám nélkül menjek? Nem akarok!- dühöngött gyermeki lelkem. Majd fogtam magam és zseblámpával a kezemben, kabátomat magamra kaptam és kiszaladtam az útra. De nem láttam senkit. Csak a hó csillogott a holdfényben. Az erdő felé néztem és olyan vágyat éreztem , hogy bemenjek mintha hívogatott volna. A fák és a bokrok gyönyörű fehéren világítottak a sötétben. Csábítóan hívogatott az erdő és én nem tudtam ellenállni, s bánatosan elindultam az erdőbe. Lehajtott fejjel mentem csak mentem míg egyszer csak valamit megláttam megcsillanni a szemem sarkából. Felemeltem a fejem és arra néztem. Vajon mi lehet ez ami így csillog itt az erdőben?- gondoltam magamban. Elindultam felé. Az ágakról apró hópelyhek hullottak a kabátomra és a sapkámra. Aztán oda értem és mintha csak egy mesében találtam volna magamat! Egy apró kis tisztás volt amit hatalmas fák vettek körbe és pont a közepére világított be a Hold! Annyira szép volt, hogy teljesen elbűvölt! A fák ágain néhol jégcsapok lógtak és olyan volt ahogy a holdfény táncolt rajta, mintha angyalok táncolnának benne vidáman és örömmel a kis Jézus születését ünnepelve. Volt egy ami talán még jobban csillogott mint a többi! Oda mentem és a fény csodás képet tárt elém benne! Nem tudom, talán a képzelet játszott velem, talán nem, de úgy láttam , hogy egy nagyon szép angyalka lejti benne táncát. Letérdeltem a hóba, éppen elé és imádkozni kezdtem.

- Drága angyalka! Tudod nem szoktam én sokat kérni soha, hiszen a szüleim szegények, de ezt Te is tudhatod. Viszont most nagy kérésem lenne hozzád! Most az egyszer, kérlek, hiszen mást nem is kérek! Kérlek téged hozd haza édesanyám és édesapám, hogy együtt lehessünk ezen a szép estén! Kérlek angyalka, segíts! Szeretném őket átölelni és szeretném érezni a szeretetüket, nagyon hiányoznak!

Mondtam miközben már a könnyeimmel is küszködtem. De egy könnycsepp mégis csak lecsordult, és pont rá arra a fényes jégcsapra amiben az angyalka táncolt. És ekkor a könnycsepp ráfagyott és a holdsugár fénye most még jobban táncot járt rajta! Aztán felálltam, megtöröltem szemem és elindultam hazafelé. Furcsa és meseszerű volt, hiszen nem tévedtem el, mert úgy tünt mintha a holdsugár mutatná az utat merre menjek.

Mikor kiértem az erdőből az első dolgom az volt, hogy az út felé nézzek. De semmi, senkit nem láttam. Felnéztem az égre és ahogy néztem a csillagokat, egyszer csak ezt hallom:

- Kislányom! Merre vagy? Kérlek gyere haza! - Édesanyám hangja volt!

Szinte szárnyra kaptam úgy repültem a ház felé és édesanyám karjaiba! Átöleltem és szorítottam magamhoz nehogy megint elveszítsem és ez csak egy álom legyen! De nem az volt. Édesapám is oda jött és átölelt mindkettőnket. Mennyire boldog vagyok! Szavakba önteni sem lehet! Ettől szebb ajándék nem is kell nekem, hogy itt vannak Ők!

Csodálatos volt ez a karácsony! A legcsodálatosabb ami gyermekkoromban megtörténhetett karácsonykor!

Ma sem felejtem el a jégcsapot a táncoló angyalkával benne. Köszönöm neked angyalka ezt a csodás karácsonyi ajándékot!

Hát ez bizony így esett meg velem gyermekkoromban Erdélyben , az egyik mesés erdőben, hiszen Erdélyben varázzsal teli erdők vannak, ha nem hiszed, menj el az egyik erdőbe és tapasztald meg önmagad. Már felnőtt vagyok, de mai napig hiszem, hogy akkor ott, nem a gyermeki képzeletem játszott velem.







NAGYAPA TÁNYÉRJA




Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.

A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett.

Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja.

Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén.

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le.

A gyerek ránézett, és azt felelte.

- Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!







SZERETETHIMNUSZ KARÁCSONYRA (Pál apostol alapján)

 
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező. 
 
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs benne szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő. 

Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony. 

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje. 

A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
 
A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is. 
 
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van. 
 
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni. 
 
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni. 
 
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. 

A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak, de a szeretet ajándéka megmarad. 
 

A szeretet soha el nem múlik.

 
Áldott karácsonyi készülődést!







Lev Tolsztoj: PÁNOV BÁCSI KARÁCSONYA




Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester.
Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.

Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.

Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.

Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.

,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.
,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.

Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.

Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.

A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.

,,Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."

Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.

Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.

,,Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bújkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.

,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.
Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a
tájat. Homályba vesző ár-nyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.

Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában:

,,Pánov bácsi!"

Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.

,,Pánov bácsi" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!"

Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.

,,Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt."

Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!"

Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.

Lassan megjelentek az első nap-sugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macska-köves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.

,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.

Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.

Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utca-seprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.

Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:

,,Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.

,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg."

Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. ,,Köszönöm" - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."

Pánov bácsi megkeverte a tűz-helyen levő edényben a kávét.

,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van."

Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam." Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.

Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.

,,Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok."

Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.

,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"

,,Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.

Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába. Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.

,,Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg."

Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.

Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.
A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.

Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.

,,Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas, karjaiban kisgyermeket tartott.
Már-már elhaladt a cipészmű-hely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította:

,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.

,,Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.

Pánov bácsi azonban csak vállat vont. ,,Semmiség" - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?"

,,A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott."

Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.

,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édes-anyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.

,,Ni csak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"

,,Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.

És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.

,,Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon.

Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.

,,Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.

,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.
A fiatalasszony bólintott.

,,Őt várom" - mondta Pánov bácsi. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."
És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.
A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."

És ezzel ő is folytatta útját.

Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.

Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.

Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.
Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.

De Jézus csak nem érkezett meg.

Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.

Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát.

Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.

,,Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!"

Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.

Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő ember-áradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.

Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött. S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"

,,Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"

Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.

,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."

És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára.

Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.

,,Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt."

Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.







Wass Albert: KARÁCSONYI MESE




Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.

Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit.

Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:

- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledölte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.
Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.
Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.

Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta,
vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."

"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."

Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.

"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."

"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."

S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:

"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"

Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.







Zempléni P. Gyula: KARÁCSONY UTÁN




Karácsony után! Édes emlékek, üdvös boldogság visszhangja!


A szobákban még megérzik a fenyőgally tűleveleinek és az édes, cukros süteményeknek illata. A szekrények és állványok újabb kincsekkel teltek meg, a ragyogó aranyozott kötésű könyvek egészen új történeteket regélnek, a fényes katonák meg ép testtel és szép sorban állanak és az új, habszerű, finom csipkeágyacskákból kék szemű, szőke hajú babák kandikálnak, almavirághoz hasonló üde, rózsás arccal.

Minden oly új és szép és a gyermekek valósággal elábrándoznak, még alig tudnak magukhoz térni az édes bámulattól, mely osztályrészükül jutott: mert "oly szép, mint most", tudvalevőleg "ezelőtt sohasem volt".

Ezt mondották ezúttal is Vedrey gyógyszerésznek gyermekekkel bőven megáldott házában és a fiúk és a leányok nyolc szempárja közül hét pár még ma is ragyogott, az ünnep harmadnapján, éppoly fényesen, mint ama boldog este, amikor még száz és száz tarka gyertyácska fénye tükröződött bennük.

A nyolcadik szempár, a szende, okos, sötétkék szempár, mely egy simára fésült, szőke hajú, karcsú lánykáé volt, nem osztozott a többiek örömében. A kis Bözsike a játszó testvérkéktől lekülönítve, egyedül ült az alacsony, hímzett zsámolyon anyuska szobájában, ölében fehér atlaszba öltözött, remek szép babát - egy fekete selyem harisnyás, apró, sárga cipős, előkelő csöppséget tartva: de minden szépségnek dacára, épp e babalányka volt az, ki a kismamát megszomorította! Mert szelíd szép szemei folyton és eléggé fájdalmas, bánatos kifejezéssel csüggtek a hófehér gyermeken, és e tekintet, a Bözsike kötőjére potyogó könnycseppek, a virágoktól illatos szobában uralkodó sajátságos, zavartalan csend tisztára bizonyította, hogy kettőjük közt nem volt minden rendben.

Hogy a baba mit követhetett el a kismama ellen, azt igazán képzelni sem lehetett: mert barátságos, jámbor nagy szemeivel kedves módon bámult a világba: legfölebb talán a szépségére fektetett valamivel nagyobb súlyt, mind amennyi rendén lett volna: piciny szája, melyből csak félig kilátszó ragyogó fogacskák kandikáltak ki, azt látszott kérdezni: van-e még nálamnál bájosabb valami e földön?

Hosszú, nyomasztó hallgatás után a kismama mégiscsak felemelte a mosolygó babát: óvatosan, gyengéden, mintegy kísérletképp karjaiba fektette, megfordította, úgy, hogy szemeit behunyta, aztán ismét felállította, mire megint felnyitotta azokat: de a szép gyermek csakhamar újra visszatette régi helyére és mélyen megszomorodva rebegte: "Nem, nem! Ez egészen más valami. Nem a szépség teszi. Oh, ha csak egy napra, ha csak még egyszer itt lenne az én régi Mádikám!"

Ez okozta a kislány fájdalmát. Roppantul vágyott a régi, kedves viaszbaba után, több hosszú év során át az ő egyetlen szeretett gyermeke volt. Olyan szép, mint az új baba, a régi Mádika persze a rég elmúlt napokban sem volt sohasem: de nagyon kedélyes, kedves baba volt. Miután nagyon halvány és gyenge szervezetű volt, gondos ápolásban kellett részesíteni és épp ez fűzte a mamát és a babát még szorosabban egymáshoz. Bözsike tucatszámra varrta neki a ruhácskákat és hálóköntöskéket és büszkeségét képezte, hogy a kicsikét minden este, egyszerű bár, de tiszta vászonból készült ingecskében fektethette le az ágyba. A legszebb meséket mondogatta el Mádikának, kicsiny főzőgépén pedig naponta újabb, erősítő italt főzött neki: Mádika csendesen ült, amikor ő iskolai feladatát készítette és nem zavarta egy cseppet sem. Bözsike összes barátnői ismerték és szerették Mádikát, Mádika valósággal a család tagja volt: ha a szobalány hozzá is nyúlt némelykor, ezt mindig gyengéd tisztelettel tette és még a fiúk is tisztelték a mama és Mádika közt fönnálló viszonyt és nagyra becsülték Mádikát, akivel a kismama olyan okosan tudott bánni.

És most az anya és a gyermek el voltak választva egymástól! Ha Mádika a járdára estében összetörte volna magát, vagy beleesett volna a vízbe, talán jobb lett volna? De Bözsike elajándékozta az ő saját, drága gyermekét! Hosszú, nehéz küzdelem után és ingadozva a sajnálkozás és az anyai szeretet között, végre elajándékozta, hogy az áldozatkész társnők között ne legyen ő az egyetlen keményszívű és önző.

Négy hét előtt elhatározták az iskolában, hogy megajándékozzák majd a szegény gyermekeket.

A nyomor igen nagy volt a városban, nagyon kemény és hideg volt a tél, amely korán vette kezdetét és a szegény emberek sokat fáztak és éheztek. Az igazgatóné megható szavakban tudta felkelteni a gyermekek részvétét: nem szólította fel őket arra, hogy adjanak, de nagyon komolyan és szomorúan beszélt a szegények szenvedéseiről és oly sok könyörületet hintett a fiatal szívekbe, hogy a nagyobb leányok maguktól elhatározták, hogy engedélyt kérnek egy karácsonyi ajándékozásra, melyet majd az egész iskola elősegít.

A jó kisasszony szívesen beleegyezett és most a szünetek alatt, a nagy leányok lementek a kicsik osztályaiba és meleg, szeretetteljes szavakkal felszólították őket, hogy dolgozzanak a szegény gyermekek részére és adjanak annyit, amennyi tőlük telik.

- Minden bizonnyal van otthon egy ócska babátok, szólt a legnagyobb, a bájos Molnár Jolánka, kiért az egész iskola rajongott. Hozzátok már útban van a Jézuska és bizonyosan hoz mindnyájatoknak egy új, remek babát. Kísértsétek meg, meg tudnátok-e válni a régitől? Új ruhákat majd varrunk mi az ócska viaszbabáknak: még azt se restelljétek, ha egy kicsit piszkos, vagy kuszált hajú lenne is, rendbe szedünk mindent és csodálkozni fogtok, milyen szépek lesznek majd, mire a karácsonyfa alá kerülnek.

Másnap reggel már majdnem minden leányka hozott egy titokzatos batyut: mindnyájan titokban akartak adakozni és titkon vitték be ajándékaikat a nagy kézimunka terembe, ahol a nagyok átvették azokat: lassanként persze mégiscsak kiszivárgott, hogy Varga Mariska odaadta gyönyörű viaszbabáját és a kis Együd Lórika szőke, nagy pólyás babáját hozta el: majd mindenik adott egy babát, míg a szülők meleg ruhákat és hasznos holmikat ajándékoztak: valóságos áldozatkészség vett erőt a gyermekeken, egyik sem akart mögötte maradni a másiknak és mindenik örömmel és vidáman vált meg "gyermekétől".

De Bözsike három délután ült otthon és titkon keserves könnyeket sírt, mielőtt meg tudott volna válni szíve kedvencétől: éppen mert egy kicsit "különös" volt, sohasem akart más bábut, mint ezt, mintha attól tartott volna, hogy a sápadt Mádika talán csak fél szeretetben részesülne. Ez a sápadt "gyermek" most már nagyon odanőtt a szívéhez: lehetetlenségnek tartotta, hogy ezt a kedvencét elajándékozza, kitaszítsa a világba és átengedje egy idegen, talán vigyázatlan, vad gyermeknek, ki nem ismerte a baba betegeskedését és durván, gondtalanul bánik majd vele, oh hiszen tudjuk, hogy sok gyermek mily rosszul bánik a babájával. És mégis megszólalt Bözsike szíve, határozottan követelte tőle az áldozatot és éjjel-nappal nem hagyta nyugton! Nem volt menekvés: még anyuska is azt mondta, hogy az elhatározást teljesen lánykájára bízza és szemeiből is mintha ilyenformát olvasott volna:

- Remélem jó szíved győzedelmeskedik majd!

Három nappal karácsony előtt a nagy küzdelemnek vége volt és Bözsike teljesen tisztába öltöztette babáját, ráadta világoskék köpenykéjét és sapkáját, s azután elvitte az iskolába. Óriási csomag tartalmazta a kedvenc babáját, a sok ruhát, melyt Bözsike lassanként készített és a fehérneműt, melyek tucatszámra voltak összerakva és keskeny, piros szalagokkal összekötve.

A nagy leány, aki átvette a kicsinyek ajándékát, elragadtatásában összecsapta a kezét, mikor meglátta a sok ingecskét, zsebkendőt, szoknyácskát és kabátkát.

- Derék anyóka lesz majd belőled! Jaj, de szép új babát hoz majd neked a Jézuska! És örömében a nagy lány nem látta, mily szomorúan nyújtotta ki Bözsike a kezét még egyszer az ő kedves babája után, hogy utoljára elbúcsúzzék tőle.

A nagy lány sietve vette el a babát és odatette a többihez, a nagy kosárba.

Azon pedig ne csodálkozzék senki, hogy a máskor oly szorgalmas Bözsike ma kissé szórakozott volt az iskolában és szemeit majdnem mindig lesütötte. Oly sok gondja volt. El fogom-e felejteni az én édes, kedves Mádikámat? Vajon milyen lesz a sorsa? Viszontlátom-e majd holnap, mikor a szegényeket megajándékozzák?

Az utolsó gondolat némileg megvigasztalta. Tény az, hogy sokkal izgatottabban várta a szegények megajándékozását, mely ott folyt le az iskola nagy termében, mint másnap a saját ajándékait.

Húsz karácsonyfa gyertyája ünnepélyesen világította meg a jószívű ajándékozókat és a sápadt, boldogan mosolygó, szegény gyermekek arcát. Gyönyörű ünnepély volt és az öröm rendkívüli! Roppant sok ajándék gyűlt egybe, melyek szépen elrendezve és szétrakva ott feküdtek egy nagy asztalon. Boldog örömmel vette át mindenik gyermek a maga ajándékát.

Már az ünnepély kezdetén meglátta Bözsike az ő Mádikáját a karácsonyfa alatt. Két meleg cipő között ott ült egy szép kockás ruhán, körülvéve mindenféle szép és hasznos ajándékkal. Előtte egy sovány, fekete hajú nagy leányka állott, hátat fordítva Bözsikének.

- Hogy örül majd, gondolta magában a kismama és amint vége volt az ünnepi éneknek és a gyermekek megkapták arra nézve az engedélyt, Bözsike szomorú, lemondás teljes mosollyal odasietett az idegen lánykához, hogy annak örömén átmelengesse a saját kicsi szívét és sietve elmondjon neki egyet-mást a Mádika szokásairól, életmódjáról.

De mikor odaért a fekete hajú leányhoz, egyszerre eltűnt minden bátorsága. A sápadt, sötét arcon az örömnek vagy boldogságnak legkisebb nyoma sem látszott. Gondteljes tekintettel vizsgálták a nagy, barna szemek a szétrakott ajándékokat és leghosszabban pihentek szemei a meleg cipőkön és egy meleg, kötött szoknyán: - a babára alig figyelt és a szekrényke, mely magában foglalta a bábu fehérnemű készletét, még a csalódásnak egy különös tekintetét csalta ki a szemeiből.

Túlságos nagy sietséggel összenyalábolta sovány kezeivel az összes karácsonyi ajándékokat és ezzel együtt a gyenge Mádikát is. Míg a többi gyermek még bámult és ujjongott, a leányka már ott állott az igazgatónő előtt és komoly tekintettel sietve mondott köszönetet. Mintha aggodalom és gond űznék, úgy sietett a fényes, meleg díszteremből ki, a jéghideg téli estébe.

Mielőtt Bözsike még feleszmélhetett volna, a leány már eltűnt. Kinevetitek-e majd a kedves, hű kis teremtést, ha elmondom, hogy míg a többi gyermek ujjongott a holnapi ajándékok reményében, ő egyedül, összekulcsolt kezekkel ült a gyerekszoba egy sötét zugában, egy üres, barna babaágy előtt?

Másnap az aranyfényű karácsonyfa előtt a szép, fehér selyembe öltöztetett baba ott feküdt Bözsike helyén. Valódi párizsi gyermek volt, a legdrágább és legértékesebb, mely a városban kapható volt. De hogy szép volt-e vagy csúnya - az egy ilyen mintaszerű anyánál mellékes. Bözsikére nézve a kis szépség idegen gyermek volt és mennél egészségesebben és vidámabban mosolygott a világba, annál szívszaggatóbb volt vágya az elvesztett után. Az új gyermek félelmetes volt az anyának tökéletességében, azt nem kellett ápolni vagy kímélni: a fehér selyem ruha jó erősen oda volt varrva és hogy is merte volna a változatosság kedvéért egy tarka, házi vagy egy kényelmes éjjeli köntössel felcserélni?

Így élte át a derék babamama szomorúan a szép és kedves karácsonyi ünnepet. Kicsiny szíve szinte beteg volt a vágytól és amellett szégyellte magát és meg volt törve, hogy nem tudta jó szívvel elviselni a saját jótéteményét. A testvérek előtt rejtélyes volt a leányka hallgatagsága és magába zárkózottsága, és apuska meg éppenséggel haragudott reá, amiért egy cseppet sem örült a szép ajándékoknak. Csak az édes anya értette meg leánykájának anyai fájdalmát, de még neki is úgy tetszett, hogy a balga gyermekes szív nagyon is eltúlozza a bánatot, és ahányszor arra ment, dédelgetve és vigasztalólag megsimogatta a szőke fejecskét, és bátorítólag tette hozzá:"Bözsi, Bözsi, nem kell oly túlzottnak lenned!"

***

Idővel a kismama erőt vett magán. Ismét fürgén és vidáman tett eleget kötelességeinek, szépen és tisztán megcsinálta a feladatait, tanulta meg a leckéit és segített anyuskájának a főzésnél és takarításnál. Az új babát és többi szép ajándékait betette játékszekrénykéjébe, mely olyan szépen volt berendezve, mint egy múzeum. Hogy játsszék is vele, arra nem tudta rászánni magát. Úgy látszott, hogy egyáltalán megszűnt a babajátékhoz való kedve. Látogatóba jött a nénikéje, ki megtudta Bözsike áldozatának és fájdalmának egész történetét. A néni érteni látszott azt, hogy a fehér selyemruhás, divatos bábu, nem pótolhatta Mádikát: öt fényes ezüst forintot adott hát neki, hogy vegyen magának ezért kedvére való babát, ha megtetszik neki valamelyik kirakatban. Ezzel a kincsével járta be Bözsike néhányszor a várost és sokáig gondolkozva is állott a játéküzlet kirakatai előtt. De mindenkor megrázta fejecskéjét és tovább ment és megint csak üres kézzel jött haza. Nem, inkább sohasem játszik többé babával!

Így volt aztán vége a karácsonyi szünidőnek és Bözsike ismét szorgalmasan járt az iskolába és szorgalmasan tanult, mint az első napon. Pontosabb és szorgalmasabb növendék nem is volt az iskolában.

Annál nagyobb csodálkozásra adott hát okot, hogy egyszer, szerda délután, amikor a gyerekeknek kézimunkájuk volt, az iskolai óra már a hármat is elverte és Bözsike mégsem jött el. Néhány iskolatársnője látta elmenni táskájával, így tehát nem volt beteg s más ok sem tartotta otthon.

Hogy Bözsike eljátszott volna az úton, az még sohasem történt meg.

Pedig ma mégis ez történt: - míg a leánykák folyton azon tanakodtak, hogy hol lehet Bözsike, megtörtént az, ami szinte hihetetlen és amit én elárulok nektek: Bözsike letért az iskolába vezető útról és égő arccal bolyongott egész idegen utcákon keresztül, anélkül, hogy csak egyetlen egyszer is gondolt volna arra, hogy az iskolába menetel ideje elérkezett.

Valami nagy meglepetés érte: - meglátta a főtéren a fekete hajú leánykát, akinél az ő Mádikája volt. Boldogító remény vett rajta erőt, most már nevetségesnek tartotta, hogy megfélemlítesse magát a sötét tekintetű, komoly lányka által és minden gondolkodás nélkül utána futott, hogy megkérje, hadd nézhesse meg még egyszer, az ő Mádikáját.

Mielőtt azonban elérte volna az idegen leányt, az eltűnt egy gyógyszertárban.

- Várok, gondolta magában Bözsike és az izgatottságtól remegve megállott a kirakat előtt. A következő percben a leány már kirohant a gyógyszertárból: arca szinte kétségbeesést árult el, sötét szemeiből nehéz könnycseppek gördültek sovány arcára. Néhány gyors lépéssel Bözsike ott termett mellette.

- Kérlek, várj egy keveset, szólt lelkendezve, szeretném, nagyon kérlek, kérlek, hallgass meg!

A nagy lány megállott és barátságtalanul nézett a szépen öltözött idegen gyermekre.

- Mit akarsz, kérdé röviden. Siess, nincs időm!

Bözsike nem tudta oly gyorsan és szavakban kifejezni azt, amit akart. Kérte, engedné meg neki, hogy viszontláthassa az ő Mádikáját, de az idegen leány nyilván nem is sejtette, hogy ő kit ért ez alatt. Rövid vállvonogatással elfordult és nagy sietve folytatta útját. De Bözsike nem mondott le reményéről. Gyors elhatározással a leány után futott utcákon és tereken keresztül, mindig tovább-tovább, míg a szép magas házsorok eltűntek és keskeny, sötét, szegényes házsorok következtek. Egy párszor közel ért a kicsike a nagy lányhoz, akkor mindig újra kérni kezdte, és a nagy lány mindig zavarodottan és csodálkozva nézett reá, és röviden és türelmetlenül így szólt:

- Hagyj békében, nem látod, hogy sietek?

- Hallgass meg, kérlek, adok neked valamit kiáltott hirtelen Bözsike s izgatottan, mikor meglátta, hogy a nagy leány befordulva egy nagyon szűk és szegényes udvarba, még jobban kezdett sietni. Bánatában eszébe jutott most Bözsikének, hogy táskájában van a piros bársony tárca, abban az öt ezüst forint. "Adok neked pénzt - egy forintot , - két forintot -, nem, öt forintot, ha akarod: csak hadd lássam még egyszer az én babámat".

A nagy lány egyszerre megállott, s bevárta Bözsikét, míg az egészen melléje került és azután gyorsan és erősen megragadva a kezét, így szólt: "Pénzt adsz? Hát igazán van neked pénzed? És adhatsz belőle nekem is? Oh, Istenem, hiszen akkor jól van minden! Ha tudnád, mily nagy szükségünk van a pénzre!"

- Ide adod-e aztán kis babámat, ha már a pénzt megkaptad?, kérdezte félénken, míg az ezüst forintosokat kivette a tárcájából.Miután oly sok pénzt adok neked, szólt ismét, talán leszel olyan jó és néhány napra kölcsön adod nekem a Mádikát, ugye?

A nagy lány még csak nem is látszott megérteni a dolgot. "Ej, a bábut gondolod, amelyet karácsonyi ajándékul kaptam", szólt Bözsikéhez, és arcán különös, szomorú mosoly vonult végig.

- Ugye, te adtad azt a babát, megváltál tőle s most sajnálod? Oh, bátran megtarthattad volna! Mert, oh Istenem! - a gond és szükség közepette nem nagy kedve van az embernek a babajátékhoz. Jer velem, itt lakom és én szívesen odaadom neked.

Az utolsó szavaknál kézen fogta Bözsikét, és bevezette egy homályos, szegényes, nedves szobácskába.

- Anyám, kiáltott remegő hangon a szobába: a gyógyszertárban nem akarták pénz nélkül ideadni a gyógyszert: de az imént találkoztam egy leánykával, ki öt ezüst forintot adott nekem. Most már hívok orvost. Igen-igen, most már gazdagok vagyunk!

Hangja mindinkább elcsendesült és végre zokogásba halt el. Kitárva karjait, rádőlt a fal mellett álló ágyra és Bözsike látta, hogy a párnákból kiemelkedik egy viaszsárga, szenvedő arc és a leány feje fölé hajlik. Egy percig csak halk lélegzés és sírás hangzott a szobában, azután felugrott a leány, Bözsikét odahúzta az ágyhoz és sietve szólt: "Nézd, anyám, ez az a kislány! Képzeld anyám, ő adta azt a babát, melyet a karácsonyi ajándékokkal kaptam. Vissza szeretné kapni és ezért ad annyi pénzt érte.

- Csak kölcsön kérem a babát, szólt Bözsike.

Hogy is ne, felelt a leány és egyszerre csak halkan elnevette magát. Nézz csak ide, még mindig úgy fekszik itt, mint ahogy akkor este elhoztam. A cipőkre, a meleg szoknyára szükségem volt és a tarka ruhát eladtam. Csak a babával nem tudtam mit kezdjek. Íme vedd! A pénzt nagyon köszönöm és most jer! Te ott lakol a főtéren? Együtt mehetünk hát a gyógyszertárig.

Kézen fogták egymást és úgy haladtak a keskeny utcákon keresztül a gazdagok városrésze felé. A nagy leány vitte Bözsike táskáját és a baba holmijait tartalmazó szekrényt, a kicsike meg jobb kezével átkarolva tartotta visszanyert gyermekét. Az övé volt! Mily bájosan mosolyog, mint tündököl orcája! Soha, soha többé nem kell megválnia tőle!

Dacára minden boldogságának, szemeiben mégis könnyek úsztak és mély, fájdalmas érzés vett erőt szívén. Még sohasem látta a betegséget és a keserű szegénységet ily közelről és mindaz, amit az idegen leány elmondott neki a szükségről és a szenvedésről, oly egészen másképp hangzott, oly sokkal igazabb és borzasztóbb volt, mint az, amit az iskolában erről elmondtak neki.

Mikor ismét odaértek a főtérre, már háromnegyed négy volt. Az iskolának most már nemsokára vége és Bözsike tudta magában, hogy hallatlan dolgot művelt. De ami megtörtént, azon változtatni nem lehetett és mint egy bátor kisleányhoz illik, elhatározta, hogy félelem nélkül fog szembenézni az elkerülhetetlennek, és mindent elmond előbb apuskának és anyuskának és azután majd tanítónőjének is.

Szüleit ott találta a meleg ebédlőben, már uzsonnáztak a kisebb gyermekekkel. Mikor Bözsike bejött karján Mádikával, a kicsinyek olyan lármát csaptak, hogy az ember a saját szavát sem értette meg. Nagyon sok időbe tellett, míg a kislány sírás és nevetés között elmondhatta ügyét-baját. Apus nagyon komoly volt és olyannak látszott, mintha egy kicsit pörölni akarna: de, amikor hallotta, hogy segéde, anélkül hogy őt megkérdezte volna, egyszerűen csak elküldte azt a szegény lányt, annyira izgatott lett, hogy leányát még egy szóval sem bántotta, hanem azonnal lement a gyógyszertárba, hogy ez ügyben felvilágosítást nyerjen.

Mikor rövid idő múlva visszajött, felhozta az idegen leánykát is és míg ez felfrissült egy kissé a meleg kávé mellett, apus és anyus ott álltak az ablaknál és sokáig halkan beszélgettek egymással.

- Majd menj oda magad és győződjél meg a dolgok állásáról, szólt apus a a beszélgetés befejeztével.

A jószívű hölgy ezt nem mondatta magának kétszer.

Közel két óra hosszat volt távol: mikor visszajött, szép és jóságos arca abban a fényben tündökölt, melyet a gazdag és titkos jótétemények a jó emberek arcán elő szoktak idézni.

A gyógyszerész úrnak ismét dolga akadt fenn a lakásban, de nem kérdezte nejét részletesen, hogy mit látott és hallott és nem is mesélt erről sokat. Mindketten csak kezet fogtak egymással és a nő szilárd, bizalmat gerjesztő modorában így szólt:" Magamra vállalom. Mindenesetre segítve lesz rajtuk."

Most már tudta a férfiú, hogy hányadán van. Mikor a szobák során keresztül ismét a csigalépcső felé haladt, mely levezetett az üzlethelyiségbe, elment a gyermekek játékszobája mellett is. A lámpa halvány, rózsaszín fénye mellett megpillantotta szőke hajú leánykáját, egy tisztán áthúzott babaágy mellett. kedvencére éppen most adta egyik éjjeli köntösét és halk, édes hangon bájos altató dalt dalolt neki.

Az apa jó ideig nézete a függöny mögül gyermekét. Azután nesztelenül tovább indult és így suttogott magában:"Hű kis lélek! Te is olyan nő leszel majd, mint anyád, akiben megbizhatik az ember!"







VILÁGOSSÁG A VILÁGTALANNAK

ÚJRA LÁSSAK  - JÖJJ KÖZELEBB!

 
Karácsony volt. Egy küzdelmes, nyomorúságos év állt mögöttem a vak kisfiammal együtt. Féltem az ünnepektől, nagy családban éltem, mégis egyedül éreztem magam. Mindenki arra figyelt leginkább, hogy én boldog legyek. A legfárasztóbb az volt, hogy ezt elhitessem velük. Össze voltunk zárva a ,,nagy boldogságban", de senki sem érezte magához közel. Nem gondoltam, hogy ebben bárki is hibás lenne.

Bennem nagy feszültség lett úrrá. Mikor lesz vége, mikor bújhatunk újra össze a bánatunkban a kisfiammal, elrejtőzve a világ elől, hibáinkkal és korlátainkkal? Az emberek inkább csak sajnálnak és kerülnek, mert segíteni nem tudnak. Én is tehetetlen voltam.

Karácsony volt. A kisfiam már egy éve nem látott semmit. Se fényt, se árnyékot, se engem. Az én életem eddig a látványra volt felépítve, ceruzával a kezemben éltem. Mit adjak át ennek a csöppségnek a világból és hogyan? Még ha nem is tudja majd, hogy mit veszít, hogy jelenjen meg neki az én világom? Rajtam keresztül kellett volna fölfedeznie mindent.

Késő este volt. Magamra maradtam a gondolataimmal, a kétségbeesésemmel. Úgy éreztem hatalmas erőre van szükségem, mert néha még a beszéd is belém szorult, és a dal, amit a kisfiam annyira szeretett.

Ültem az éjszakába nyúló ünnepi műsor előtt, mert valaminek történnie kellett körülöttem, hogy vigyázzon rám, lefoglaljon, ha tud, visszarántson, ha kell. Tudatosan törekedtem egy idő után, hogy a figyelmem másra terelődjön: Jézus életére. Úgy sem ismerem igazán- tűnődtem. Hagytam hatni, nyitott szívvel figyeltem, benne éltem a kétezer évvel ezelőtti eseményekben. Tudva, hogy mindenki alszik, átadtam magam az élményeknek... nem kérhetik számon a könnyeimet, és így nem is szomoríthatom meg vele őket.

Belső szemeim előtt Jézus a templom lépcsőjén járt, és ott ült a vak koldus, akiről beszélgettek az emberek, hogy kinek a vétkeiért is bűnhődik... És Ő meggyógyította.
 
Belőlem kitört a zokogás. ,,Miért nem gyógyítod meg az enyémet is?! Tessék, itt az alkalom, bebizonyíthatod, mit tudsz! Csak tedd meg! És én is hiszek neked, mindent elhiszek!" - kiabáltam bele hangtalanul az éjszakába. Sírva aludtam el és hatalmas fájdalommal. Még most is alig bírok a szívdobogásommal, ha erre visszagondolok.
 
Másnap a kisfiam megfogta a kezemet, ahogy a fény előtt elhúztam előtte. Kétszer is. Egy darabig földbe gyökerezett a lábam, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert csodák ugye, nincsenek. De a szívemben legbelül megőriztem az éjszakát és a talányt. És márciusra, ha pár centiként haladt is, de a kisfiam már kezdte felfedezni az asztalon elé rakott tárgyakat. Ki meri nekem azt mondani, hogy ez nem maga a csoda!?
 
Ma már látom, hogy a hitemhez hasonló ez a gyógyulás. Ahogy én fejlődöm lélekben, vagy ahogy toporgok néha egy helyben, úgy áll meg vagy fejlődik az én kisfiam egészsége is. Sokáig nem mertem ezt elmondani senkinek, mert féltem, hogy kinevetnek. Még most is sokszor csak elnéző mosolygást kapok. Ezért, ha az emberektől félek is, a sok-sok gondtól, bajtól, betegségtől már nem, mert tudom, mindennek célja van az életünkben. És Ő, ha egyedül maradunk is, velünk van. Segít a lelkünkön és a testünkön is, ha szükséges.
 
A kisfiam már 12 éves. Azt tapasztalom, hogy mindent megnézhet, amit csak akar, csupán közelebb kell mennie hozzá... mint nekem az Úr Jézushoz.. és követte Őt az úton.

Jézus megkérdezte tőle: "Mit kívánsz, mit tegyek veled?" A vak ezt mondta: "Mester, hogy újra lássak." Jézus ekkor így szólt hozzá: "Menj el, a hited megtartott téged." És azonnal újra látott, és követte őt az úton."

(Márk 10, 51-52)







TELIS TELE PUSZIVAL!


Az alábbi történet bármikor és bárkivel megeshet...

Egy férfi megbüntette 5 éves kislányát, mert elveszített egy értékes tárgyat. Akkor kevés pénzük volt. Karácsony volt és másnap a kislány egy ajándékot adott át az apjának ezekkel a szavakkal:

- Ez a tied!

Az apa először zavarba jött azután mérgelődött, mikor meglátta, hogy semmi nincs a csomagban.
Kemény hangon megkérdezte:

- Nem tudod, hogyha ajándékot készítesz, valaminek lennie kell a csomagban?

A kislány könnyes szemmel nézett rá és ezt mondta:

- Nem üres! Tele van a puszijaimmal!

Az apa nagyon elszégyellte magát, térdre ereszkedett, átölelte gyermekét és elnézést kért tőle. Attól fogva az apa az ágya alatt őrizte a csomagot.

Ha valami rosszul ment vagy bátorságra volt szüksége, kinyitotta a csomagot és kivett belőle egy puszit.

Mindegyikünknek van egy ilyen szeretettel teli csomagja! Semmi sem fontosabb, mint amit az ember, szeretetből kaphat!

Minden kedves Barátomnak, Ismerősömnek, és azoknak, akik belátogatnak hozzám, akik szeretik egymást, kívánom, hogy legyen ilyen csomagja telis tele puszival!!!


PÁL APOSTOL SORAIVAL KÍVÁNOK MINDENKINEK BOLDOG, BÉKÉS,
MEGHITT KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET!













 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
Karácsonyi történetek
  2022-12-21 19:30:33, szerda
 
 







KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK




Néhány nap múlva itt a karácsony, így valószínűleg már az emberek többsége teljes ünnepi lázban ég. Akinél azonban még várat magára a karácsonyi hangulat, azoknak ezeket a történeteket ajánlom.







ADVENTI TÖRTÉNET: PAPPY ÉS A CSENGETTYŰ




Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.

Egyik nap, miközben újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába.

Először észre sem vette a vendéget. A kislány selymes fényű hajjal borított fejebúbja alig érte el a pult szélét.

- Miben segíthetek, kis hölgyem? - szólalt meg Pappy kedvesen.

- Jó napot, uram. - A kislány szinte suttogva beszélt. - Szeretnék venni egy ajándékot - mondta félénken.

- Lássuk csak,- szólt Pappy, - kinek lesz az ajándék?

- Nagyapámnak. De nem tudom, mit vehetnék.

Pappy megpróbált ötleteket adni.

- Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be, büszkélkedett.

A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengettyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.

- Ez éppen jó lesz, - repesett a gyermek. - Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.

Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani:

- Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó.

Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.

A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott:

- Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.

Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele.

- Várjon csak kis hölgyem, - szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. - Mégiscsak eladom a csengőt.

A kicsi lány tapsolni kezdett.

- Ó, nagyon köszönöm, uram. Nagyapa olyan boldog lesz!

Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Odafordult az ajtóhoz, és lám, ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán. Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá.

- Mi történt kis hölgyem? Meggondolta magát?

- Nem, - mosolygott a kislány. - Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.

Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta:

- Szia, apa.

 





AMIKOR A REMÉNY A LEGJOBB GYÓGYSZER




/Karácsonyi történet a reményről, amelyet egy hivatásos télapó személyesít és hoz meg, miután meglátogatja a leukémiában szenvedő halálos beteg kislányt./

 
Az Amerikai Egyesült Államokban található Wisconsinban élő Mark R. Leonard hosszú évekig dolgozott hivatásos Télapóként. A bevásárlóközpontban gyerekek tucatjai álltak sorba, hogy találkozzanak vele, közöttük egyik évben egy kisfiú, aki egy fényképet szorongatva várta, hogy végre kettesben lehessen a Télapóval. Amint beszédbe elegyedtek, a kisfiú szomorúan mesélte, hogy a fényképen a testvére, Sarah látható, aki nagyon szeretett volna találkozni a Télapóval, csakhogy súlyos beteg, és jelenleg kórházban fekszik, így nem tudta elkísérni őket.

A kisfiú a nagymamájával érkezett, akitől Mark megtudta, Sarah súlyos leukémiában szenved, és szinte biztos, hogy már az ünnepeket sem éri meg. Nem kérnek hát mást, csupán annyit, hogy látogassa meg őt a kórházban, hogy, ha utoljára is, Sarah legalább egyszer találkozhasson a Télapóval.

Mark sosem vállalt korábban hasonló feladatot, ezúttal azonban, látva a nagymama szemében a könnyeket és a kisfiú szomorú arcocskáját, valamint kezében a kis fényképet, kivételt tett. Még aznap délután felkereste a kórházat, ahol Sarah feküdt. A kislányt az ágyában találta, sápadtan és legyengülve.

Sarah észre sem vette Markot, csak akkor figyelt fel rá, amikor Mark könnyekkel a szemében, vidám arckifejezést erőltetve köszöntötte a Télapó jól megszokott köszönésével.
A Télapó és Sarah órákig beszélgettek kettesben a szobában, kéz a kézben, majd mielőtt Mark távozott volna, megígérte Sarah-nak: megkéri az angyalokat, hogy vigyázzanak rá.

Miután Mark távozott a kórházból, nem hallott többet a kislányról - egészen a következő év karácsonyáig, amikor is a bevásárlóközpontban a gyerekek között egyszer csak feltűnt egy szőke, erős, vidám kislány, hatalmas mosollyal az arcán. Sarah volt az, makkegészségesen, akin nyoma sem volt annak, hogy valaha a halállal kellett küzdenie.










Baksa Lívia: A HÓFALVI GYERTYÁK KONFERENCIÁJA



 
Kedves, csendes este volt Hófalván. Az ezüst holdacska kíváncsian kukucskált be a kicsiny városka művelődési házának ablakán. Vele tartottak a ragyogó csillagok is, akik örömükben táncot jártak az égbolton.

Bent nagy volt a sürgés-forgás, a karácsonyi ünnepekre készülődtek.

Az aulában díszes fenyő üdvözölte a vendégeket. Ágain csilingelő csengettyűk, színes gömbök, világító égők s ízletes szaloncukrok roskadoztak. Csúcsán pedig egy arany csillagocska díszelgett, s nyújtogatta karjait, hogy neki is kijusson a csodálkozó tekintetekből. 

A színházteremben pedig rengeteg gyertya gyűlt össze arra a konferenciára, amelyet Hit, Remény és Szeretet nevű gyertyák rendeztek. Hármójuk fénye bevilágította az egész termet. Sokkal ragyogóbb és vakítóbb volt a lángjuk, mint bármelyik gyertyácskának a teremben.

A sok-sok gyertya csak ámult, s kíváncsian várta, hogy elkezdődjön a karácsonyi konferencia.

Elsőként a Szeretet gyertyája kapott szót. Szeretettel üdvözölte társait, majd mesélni kezdett.

-,,Tudjátok, rég történt, amit most elmesélek.Réges-régen, több mint kétezer éve élt valaki, akiről ma is sokat beszélnek, s beszélni is kell. Őt Jézusnak hívták. Jézus bemutatta életével, hogy hogyan kell élnie az embereknek a földön. Legfontosabbnak azt tartotta, hogy az emberek szeressék egymást. Isten, az ő apukája küldte el Őt erre a bűnös világra, hogy meghaljon minden emberért. Annyira szerette az embereket, hogy Jézust, a fiát feláldozta értük, hogy ők megmenekülhessenek. Én pedig azt a feladatot kaptam, hogy égjek a szeretetért, s lángom soha se aludjon ki! Azt szeretném, hogy ti is égjetek velem együtt a szeretetért, s remélem minél több ember szívében lángra lobban ennek a szeretetnek lángocskája. Ez az a szeretet, amire mindenkinek szüksége van. Nem számít kicsoda az ember, s honnan jött, mit tett, mert szüksége van erre a lángra. Ez a szeretet az egyetlen eszköze annak, hogy a világban a jó kibontakoztathassa törékeny szárnyait."

A kicsi gyertyácskák meghatottan hallgattak, majd azt vették észre, hogy lángjukat körbefonja a szeretet, s egyre jobban ragyognak, utat törvén a magasba.

Majd a Hit gyertyája következett.

-,,Tudjátok, nekem is az a feladatom, hogy a szeretettel együtt égjek. Kell, hogy az emberi szívekben ott legyen az a hit, amelyért égnem kell. Nem aludhat ki a hit lángja, mert ez az egyetlen, ami megmentheti az embereket, s örök életet, boldogságot adhat nekik. De tudjátok, sokak szívében még szunnyad ez a láng, alszik. Ám a legfontosabb dolog, hogy feléledjen álmából bennük a hit.Ez az a hit, amelyet Jézusba kell helyezni. Aki hisz abban, hogy Ő meghalt a bűnökért, de fel is támadt s ma is él, s elfogadja Jézust Úrnak, Megváltónak, az örök életet kap ezért a hitért. Ez Isten legtökéletesebb ajándéka az embereknek. Annyira csodálatos, hogy nem kell érte semmit tenni, csak egyszerűen el kell fogadni, s lángra kell lobbantani a hitet a szívekben, s hagyni, hogy mindig égjen, tündököljön." 

A remény gyertyája beszélt utoljára.



-,,Nekem pedig az a feladatom, hogy a reményért égjek, a hittel, szeretettel együtt. Mi együtt, így hárman nagyon erősek vagyunk, s ez az erő, ami miatt mindennél fényesebb lánggal ragyoghatunk. Tehát kell, hogy az én lángom is ott ragyogjon a szívekben, hogy soha senki se szégyenülhessen meg.
Hit és szeretet már mesélt nektek Jézusról. De azért én is szólnék róla pár szót. Ő adja azt a reménységet, melyért érdemes égni. Azok, akik benne reménykednek, nem szégyenülnek meg. Mert akik hisznek és remélnek, és szeretettel vannak, minden szükségük betöltetik, s egész életüket áldás kíséri. Azok, akiknek szívében e három láng ott lobog, Isten gyermekeinek neveztetnek, s mint gyermekek, bátran kérhetnek, mert Szerető Mennyei Édesatyjuk gondoskodik róluk.

Kedves gyertyák! Gyertek és kövessetek minket! Égjetek velünk a hitért, a szeretetért és a reményért! Mi nem akarunk többek lenni, mint Ti, nem akarjuk, hogy a mi lángunk fényesebb legyen a Tiéteknél, mert mi veletek együtt akarunk ragyogni!"

A gyertyák felálltak, s hangosan kiáltották ,,égni fogunk, égni fogunk veletek!"

Az aulában lévő fenyő beszaladt a hangos kiáltozásra, s olyan látvány tárult elé, amelynél szebbet sohasem látott. Elszégyellte magát, hogy mindig a középpontban akart lenni, s azt szerette volna, hogy minél többen megcsodálják, majd kiállt a gyertyák elé és szót kért.

Megköszönte a gyertyáknak, hogy rávilágítottak, mi a lényeg, majd így szólt: -,,Tudjátok, én már sok karácsonyt töltöttem el az emberekkel. Mindig tetszeni szerettem volna nekik, s szépségemmel akartam boldoggá tenni őket. Akkor voltam boldog, ha fényképeztek, s alattam minél több ajándék roskadozott. Amikor nem raktak alám semmit, akkor szomorú voltam. De most értettem meg, miről kell szólnia a karácsonynak. Az ünnepnek valóban a szeretetről kell szólnia, s arról a Jézusról, aki meghalt az emberekért, szenvedett értük, hogy nekik ne keljen! Megmutattátok nekem, hogy a szeretetet nem ajándékokban mérik, s a karácsonynak nem az ajándékozásról kell szólnia, hanem egymásról, a szeretetről, s a Megváltóról. Innentől kezdve azt szeretném, ha nem csak bennem gyönyörködnének majd az emberek, hanem egymásban és az Úr Jézusban, aki megmutatta, mi az igazi, tiszta szeretet!"

A gyertyák meghatódottan ennyit szóltak: Így legyen, így legyen, s hadd vegyék észre ezt az emberek is, s jussanak hitre, szeretetre, reménységre egymásban, de legfőképpen Benne!

A történetnek vége, váljon áldássá eme mese!







BOHÓCKÖNNYEK





A církuszban a gyerekek harsányan kacagnak a bohócon, csak egy kislány nem nevet. Ő nem látja a bohócot csak hallja. Vak. A bohóc elmegy hozzá a lakásukra, hogy megnevettesse a kislányt...
 
- Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr - és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.
- Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:
- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!
- S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.
- Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.
Ó, és aztán jött a bohóc!
Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.
Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.
Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.
Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.
De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.
A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.
Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.
Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:
- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?
A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:
- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!
- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.
- Ugyan, min nevessek?
- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.
A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.
- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.
- És miért nem?
- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.
Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.
Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.
- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.
Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.
- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?
- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!
Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.
- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.
- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.
- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:
- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.
- Igen, mi az?
- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.
- Persze, hogy tudni szeretném!
- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.
- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.
- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?
Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:
- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!
- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.
- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.
- Rendben van, mondjuk hatkor?
- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.
A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.
- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.
A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:
- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?
- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.
A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:
- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.
- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!
- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.
Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.
- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.
Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)
- Kész? - kérdezte végül.
- Hm - mondta Erika.
- Tudod, hogy nézek ki?
- Pontosan.
- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!
Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.
- Persze - mondta Erika.
És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.
- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.
Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.
Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.
A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.
- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.
- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!
Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:
- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.
És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.

Johannes Mario Simmel (Fordította: Fodor Tamás)







Borsai Mária: A VARÁZSKATONA




Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, kit Magduskának hívtak. Ez a kislány mindig jókedvű volt, kedves, vidám hangocskájával, szép táncával sok örömet szerzett szüleinek és ismerőseinek.

...A hó nagy pelyhekben hullott alá a szürkéskék égből: bizonyosan Hópihe asszonyság rázogatta óriási dunyháit. A gyermekek az utcán , pirosra csípett arccal hógolyóztak, hóembert építettek.

Közeledett a várva-várt karácsony! És az apró emberek estére elcsöndesedtek, jól viselték magukat és áhítattal bámultak ki a hóval borított utcára. Tudták, ilyenkor járnak az angyalok a jó gyermekek nevét felírni, akiknek majd karácsonyra ajándékot visznek.

Magduska különösen jól viselkedett - hej, nagy oka volt rá: roppant kívánságot rejtegetett kis szívében. Magduska hallotta, hogy réges-régen, talán száz évvel ezelőtt, élt egy kislány, aki jósága és szelídsége jutalmául az angyaloktól egy kis ezüst koronát kapott. De ez nem közönséges korona volt, különös varázslattal bírt, tulajdonosának minden kívánságát teljesítette.

Magduskának nem ment ki a fejéből a varázskorona története és elhatározta, hogy jó lesz, igen jó lesz, hogy kiérdemelje az angyaloktól a koronát. Minden este , mikor lefeküdt, azért imádkozott, hogy az angyalok teljesítsék kívánságát. Anyuska is alig ismert rá kislányára, olyan csendes, olyan szófogadó lett.

Közben eljött a karácsony este. Magduskával egész nap nem lehetett bírni, türelmetlenségében ide-oda ugrált, folyton az órát nézte - nem győzte már kivárni, hogy az angyalka csengessen. Na, de végre mégis eljött a perc, amikor az angyalkák csengettek - a szalonajtó kitárult s a szoba közepén ott pompázott a gyönyörű, csillogó karácsonyfa.

Magduska egy pillanatig elámulva nézte a fát - azután megnézte a játékokat. Volt ott sok minden. Gyönyörű nagy hajas baba, valódi hosszú hajjal és szempillákkal, s ha megnyomott egy gombot a baba hátán, még beszélt is, és szép kis zongora, amin kottatartó is volt , szép piros szánkó és sok meséskönyv. Magduska igazán nem is képzelte, hogy ennyi ajándékot kap s boldogan nézegette őket. De egyszer csak eszébe jutott a "Varázskorona". Félig reménykedve kutatta át az egész karácsonyfát, de amit keresett, azt nem találta meg.

Magduska csalódott - Talán nem volt elég jó, vagy talán nem kérte elég szépen az angyalokat, hogy azok nem teljesítették kérését?!

Sírásra görbült szájjal ült le a vacsorához, s a máskor oly nevetős, vidám kislánynak a hangját sem lehetett hallani. Hiába kérdezte anyuskája, hogy mi bántja? Magduska nem felelt, csak némán, durcásan intett a fejével. Anyukája nem tudta mi lelte a kislányát, gondolta, hogy álmos, s így korán lefektette az ágyba. Magduska mielőtt elaludt volna, gondolkodott, hogy imádkozzék-e az angyalokhoz vagy sem, de mivel haragudott rájuk, a fal felé fordult és imádkozás nélkül aludt el.

Már javában aludt, mikor hallja, hogy az ablakon kopogtatnak. Kiszáll az ágyból, lábujjhegyen az ablakhoz lopódzik s látja, hogy az ablakpárkányon három kis angyalka didereg. Hamar kinyitotta az ablakot és beengedte az angyalokat. Aztán visszafeküdt az ágyba, az angyalok pedig leültek mellé, s a legnagyobb így szólt a kislányhoz:

- Magduska, ugye már azt hitted, hogy rólad elfelejtkeztünk, s nem hozzuk el neked, amit kértél. Látod ezt a kis ezüst skatulyát? Ebben van az ezüst korona az ezüst lánccal. Mi elhoztuk neked, amit kértél, de mielőtt átadnánk, szeretnénk neked valamit elmesélni.

Messze, messze innen van egy nagy-nagy város, és abban szebbnél szebb, csillogó paloták. Ezeknek a palotáknak a fénye úgy elkápráztatja az emberek szemét, hogy a paloták mellett húzódó nyomorult viskókat nem látják meg. Az egyik kunyhóban, amely talán az összes közt a legnyomorultabb, él egy szegény, beteg, özvegyasszony egyetlen gyermekével, a jó kis Klárikával. Most, hogy az édesanyja beteg, nem járhat napszámba, Klárika keresi meg a mindennapi kenyerüket. Újságot, virágot árul, de a pénz, amit ezzel keres, oly csekély, hogy alig elég édesanyja orvosságára. Étellel a szomszédok segítik őket, de így is nagy nyomorban élnek.

Ebben az évben ketten voltatok Klárikával, akik a varázskoronára vágytatok, ketten imádkoztatok - de Varázskorona kettőtök közül csak az egyiké lehet. Eljöttünk hát előbb hozzád, hogy megkérdezzük: a varázskoronával mitévők legyünk? Melyiké legyen?

Az angyalka elhallgatott és Magduskára nézett, aki elgondolkodva feküdt ágyikójában. Magduska maga előtt látta Klárikát, aki szegényes ruhájában, esőben, szélben, kékre fázott, kifújt kezecskéjével újságot s virágot árul. Aztán látta a szegényes lakást a beteg édesanyával: majd tekintete saját fehér, puha ágyikójára és játékaira esett, s így kiáltott fel:

- Nem, nem, angyalkák, nekem nem kell a varázskorona! Vigyétek el a Klárikához, akinek nagy szüksége van rá: aki jobb, sokkal jobb, mint én, tűr, szenved, dolgozik édesanyjáért. Hadd teljesüljenek a kívánságai, nekem varázskorona nélkül is majdnem mind teljesítik a szüleim. És édes angyalkám, minden játékomat, amit ma este kaptam, oda akarom adni Klárikának, nekem még úgyis marad elég.

- Magduskám - szólt az angyal -, ezt vártam tőled, ilyen kislánynak ismertelek meg, tudtam, hogy nem kell csalódnom benned. Most már megyünk is, csak még azt mondom, hogy mindig ilyen legyen a szívecskéd, mint most, s akkor sem a jó Isten, sem mi nem fogunk elhagyni soha.

Azzal az angyalkák elbúcsúztak és elrepültek Klárikához.

Másnap reggel, mikor Magduska felébredt, olyan furcsa, zavaros volt a feje. Először azt hitte, hogy csak álmodott, s álmában beszélt az angyalkákkal, de érezte, hogy a szíve meleg érzésekkel van tele, s a tegnap esti duzzogásnak nyoma sincs. Akkor tudta, hogy amit átélt, nem álom volt.

Eszébe jutott Klárika - hamar kiugrott az ágyból, átszaladt édesanyáék szobájába, ott az anyukája nyakába borulva így könyörgött:

- Anyuskám, drágám, bocsáss meg, hogy tegnap olyan csúf, morcos és hálátlan voltam és nem örültem a szép ajándékoknak, de ígérem, hogy soha többet nem leszek olyan!

Anyuska nem tudta mire vélni Magduska szavait, de szeretettel ölelte magához. Magduska ezután soha nem volt elégedetlen bármily csekélységet is kapott ajándékba. Ha elégedetlen lett volna egy kicsit, mindjárt eszébe jutott Klárika, s mindjárt boldog lett, hogy ő a szüleivel együtt lehet.

És nehogy azt higgyétek, hogy a varázskorona semmit sem adott Magduskának. Kapott olyan tiszta színarany szívet, amivel a világ minden kincse sem ér fel.

Link








EZT LÁTJÁK A KARÁCSONYI ANGYALOK


Karácsonykor angyalok szállnak át a városok felett, belesnek a kéményeken és az ablakokon. Hópelyheken utaznak és gomolygó felhőkön. Aranyszínű a hajuk, piros az arcuk és fehér habos a ruhájuk.

Sok-sok angyalka repül, ilyenkor már kora délután elindulnak távoli, mesés lakóhelyükről, hogy karácsony titkokkal teli, varázslatos éjszakáján megérkezzenek az emberekhez. Vannak olyan angyalkák, akik az ajándékokat hozzák a gyerekeknek, mások egyszerűen csak a vidámságot és a szeretetet hozzák. Mialatt ők fenn röpködnek az égben, az emberek házaikban a karácsonyi vacsorához készülődnek, vagy áhítattal állják körül a fenyőfát.

Sok család van, ahol nem telik pulykasültre és kalácsra, az angyalok beröppennek ezekhez a családokhoz, és szeretettel erősítik meg az emberi szíveket. Ezért érzi mindenki karácsony estéjén a nyugalmat és a békességet.

Sok ember van, aki egyedül ünnepel, gyertyát gyújt és csillagszórót, és szomorúan gondol szeretteire, akik messze kerültek tőle. A karácsonyi angyalkák hozzájuk is elmennek, és egy pillanatra legalább örömet és mosolyt varázsolnak a magányos
emberek arcára. 



 Ha karácsony estéjén megzörren az ablakotok vagy befütyül a szél a kéményeteken, gondoljatok a karácsonyi angyalkákra, mert biztosan ők járnak közöttetek. Legyetek ti magatok is olyanok, mint az angyalok, vigyetek boldogságot nagyszüleiteknek, családotoknak.

A szeretethez és békességhez néha nagyon kevés kell. Gondoljatok erre, ha kavarognak a karácsonyi hópelyhek, de akkor se feledjétek ezt, ha majd meleg nyár lesz!







Fekete István (1949) Roráte - KARÁCSONYI NOVELLA


Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. 
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak. 
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. 
Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. 
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs. 
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: ,,Harmatozzatok égi Magasok"

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
 
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja - gondolja Illés - hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. 

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.

- Nem! - ijed meg. - ezt igazán nem szabad - s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt. 
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? - mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami? 
Harag ide, harag oda - a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
- Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
- Hö?! Mi? - és néz Illésre, mint a csodára.
- Te vagy az, Illés?
- Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy ... 
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
- Kicsit megszédültem - hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott. 
- Há no! Hál Istennek, akko menjünk. 
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre. 
Két ember kibékült - mondja a főszent. És melegen sóhajt. 
- Hjaj! Csoda! - suttogja a kis angyal. 
- Hát bizony. A mai világban ...
- És most mit csinálnak?
- Nézz utánuk, fiam. 
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák. 
- Gyere be, Máté, rég voltál nálunk - mondja Illés. Lángost sütött a lányom...

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
- Mi az a ,,lángos", Szentatyám?

A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon







Johan Frisel: AZ ÜZENET




A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott:

- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztűmök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből összetákolt felismerhetetlen remekműveket! Sokkal jobbnak kell lenni mindennek, mint az előző években. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek ÜZENETE van, ami megszólít.

Mivel a szervezők is pont ezt akarták, készséggel teljesítették minden kívánságát.
Hanem, amikor a gyermek-szereplőkkel elkezdett próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. A 40 fiú és lány olyan lármát csapott, hogy az ember azt hitte, kitört a forradalom. Szerencsére ott volt János bácsi, aki az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Rá hallgattak a gyerekek, könnyen lecsendesítette őket. Lukács legszívesebben a gyerekek felét rögtön hazaküldte volna, de János bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen:

- Minden gyereknek játszania kell!

Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Azok, akiknek már semilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Sajnos, az egyik fiúcska, a kis Máté olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.

Lukács nagy lelkesdéssel látott munkához. Elmagyarázta, hogy mit vár a szereplőktől, mi a darab jelentése. Gyakran elismételte:

- Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek ÜZENETE van! Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.

A gyerekek átvették Lukács lelkesedését, a próbák egyre jobban sikerültek. Csak egy gyermek okozott gondot, a kis Máté. Csak két szót kellett volna elmondania: "Nézzétek, világosodik!" Értelmes fiú volt , de mire rá került a sor úgy elkalandoztak gondolatai, hogy sosem jutott eszébe egy szó sem. Lukács már rég el akarta venni tőle a szerepet, de János bácsi nem engedte, mondván: Ha becsúszik valami baki, a többiek majd tovább játszanak. Ettől még nem szenved csorbát az előadás ÜZENETE.

Az előadás előtt egy héttel Máté megbetegedett. Lukács kissé fellélegzett, s gyorsan egy másik fiúnak adta oda a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Mátét édesanyja nem engedte betegen a próbákra, így aztán csak vágyakozva gondolt arra, hogy amikor János bácsi zongorázott, a kórus énekelt, úgy érezte mindig, mintha igazi pásztorok és angyalok között lenne Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Ezért, amikor hírtelen meg kellett volna szólalnia, nem tudott gyorsan visszaemlékezni a szövegére. No, de majd az előadáson menni fog! Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba. Számára ez teljesen világos volt: mindannyiunkért. Erről szóltak az énekek, erről beszélt nekik János bácsi is: Az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarják befogadni Őt.Csak egy istállóban talált helyet.

De ő be akarja fogadni!

János bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi, és mindig benne marad. 

Ez a karácsonyi színdarab ÜZENETE.

Az idő gyorsan szaladt, s elérkezett az előadás napja. Már özönlöttek is a terembe a várakozásteljes nézők. 

Lukács rettenetesen ideges volt, s a gyerekek is, alig győzte nyugtatni őket. Egyszercsak ott állt előtte a kis Máté, s nagy, várakozásteli szemekkel nézett Lukácsra:

- Meggyógyultam.

- Örülök, de a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ülj le szépen a nézők közé! 

Máté szemei megteltek könnyel, s mielőtt még teljesen összeomlott volna, János bácsi ismét visszaszerezte számára a rendezőúr bizalmát:

- No, nem bánom- szólt Lukács,- szerepelhetsz, de nem pásztorként, mert ezt Andrástól most már nem vehetjük el. Viszont átveheted az ő másik szerepét, a fogadóst. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit sem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Érted?

Máté elsápadt, de Lukács már ott sem volt, hiszen perceken belül indítania kell az előadást. 
Pontban 8 órakor felgördült a függöny. A díszletek olyan valósághűek voltak, hogy úgy érezte az ember, mintha 2000 évvel ezelőtt Betlehem utcáin járna. A hangosítással is minden rendben volt, a legvékonyabb gyerekhangot is tökéletesen lehetett hallani a teremben. A gyerekek kitűnően játszottak, az angyalok csodásan énekeltek. Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopognak a fogadóba, mire kilép a vendéglős a feleségével. József megszólal:

- Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?

Máté megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.

Hiába súgták neki, mit tegyen, Máté csak állt, bámulta Máriát és Józsefet, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél is kicsit hangosabban "nem"-et mondott, megragadta Máté karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívettépő sírás hangzott fel:

- Nem hagyhatom kint őket!.... Nem akarom az Úr Jézust elküldeni!- zokogta Máté.

Lukács magán kívül volt dühében. Tudta előre, hogy ez a kis ügyefogyott elrontja az egészet. És ez a tökéletes hangosítás! Így mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult János bácsi felé: "Tönkretette az egész munkámat..."- akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.

- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak ÜZENETE. Teljesült a kívánságod.- súgta János bácsi a rendezőnek.

Lukács csak ekkor vette észre, hogy milyen mély csönd van a teremben.







Garay András: KARÁCSONYI TÖRTÉNET

 
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét.

Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés.

Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.

Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.

Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.

A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon.

A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember.

Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt. - Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.

Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk.

Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.

Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gőzölgő levest.







George - KARÁCSONYI TÖRTÉNET


 

Hideg karácsonyeste volt Chicagóban. Az öregember benn ült az autószerelő műhelyében. Mióta a felesége meghalt, nem ment sehova ilyenkor. Nem díszítette fel a műhelyt, nem volt karácsonyfája, nem gyújtott ünnepi fényeket. Ugyanolyan nap volt számára, mint a többi. Nem gyűlölte a karácsonyestét, csak nem talált okot az ünneplésre. Gyermekei nem voltak. A felesége elment.
Üldögélt az ablaknál, nézte a havazást, ami egy órája tartott már, s az életén töprengett, amikor kinyílt az ajtó, és egy hajléktalan oldalgott be rajta. 
Az Öreg George, ahogy a kliensei nevezték, ránézett, s ahelyett, hogy elküldte volna, beljebb invitálta a tűzhely mellé, hogy melegedjen egy kicsit.
- Köszönöm, de nem akarom zavarni, - mondta az idegen. - Látom, még nyitva a műhely, szusszanok egy kicsit, ha megengedi, aztán megyek tovább.
- Majd megy, ha már került valami meleg étel a gyomrába, - fordult George a kredenchez. Lecsavarta egy ételhordó termosz tetejét, s egy kanállal együtt odaadta az edényt az idegennek. - - Nem sok maradt, de még meleg és finom. Pörkölt. Én csináltam. Utána majd iszik egy kávét, az is forró még, az előbb lett kész.
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.
- Elnézést, ki kell mennem, jövök mindjárt, - szólt George, és indult, hogy megnézze, kinek van szüksége a munkájára.
A kapu előtt egy öreg 53-as Chevy állt. Gőz áramlott ki a motorházból. A vezetője kétségbeesve ragadta meg George kabátujját.
- Uram, segítsen! - mondta erős spanyol akcentussal. - Az asszony vajúdik, most vinném a kórházba, de lerobbant az autóm.
George felnyitotta a motorház fedelét. Úgy tűnt, a motorblokk megrepedt a hidegtől. A kocsinak annyi.
- Hát ezzel nem fognak menni sehova egyelőre,- morogta.
- Az nem lehet, könyörgöm, segítsen, - nyöszörgött a férfi. George megfordult, és bement az irodába. A tábláról leemelte öreg járgányának a kulcsát, s visszament az udvarra. Hátrakerült a garázshoz, beindította az autót, kigurult vele az útra, s megállt a házaspár mellett.
- Itt van, menjenek ezzel, - mondta. - Nem valami szép látvány, de nagyon jól megy.- Segített az asszonyt átültetni a lerobbant autóból, majd hosszan nézett utánuk, ahogy tovahajtottak az éjszakába. Megfordult, és visszament a házba.
- Örülök, hogy oda tudtam adni az autót. A kerekeik is nagyon kopottak voltak. Az én öreg járgányomon új gumik vannak... - George ekkor vette észre, hogy magában beszél. Mialatt kint volt, a hajléktalan elment. Az edény az asztalon állt üresen, mellette egy használt kávéscsésze.
- Legalább került bele valami, ki tudja, mióta nem evett, - gondolta az öreg. Visszament az utcára, megpróbálta beindítani a Chevyt. Többszöri nekirugaszkodásra beindult a motor. Úgy látszik, mégsem az ment tönkre. Bevitte az autót a garázsba az öreg járgány helyére. Gondolta, megbütyköli, legalább csinál valamit. Karácsony este úgysem jönnek kuncsaftok. Ahogy megvizsgálta, kiderült, hogy tényleg nem a motor ment szét, hanem a hűtés alsó csöve repedt el.
- No, ezt ki is tudom cserélni azonnal,- gondolta, s úgy is tett. - Ezekkel a gumikkal nem húzták volna ki a tél végéig.- Leszedte a védőhuzatot felesége régi Lincolnjáról. Gondolta, kicseréli a kerekeket, ezek egészen újnak látszanak, s úgysem akarta használni az autót. 
Mialatt dolgozott, lövést hallott. Nem volt szokatlan a környéken, de azért lecsapva a kezében lévő dolgokat, kirohant az utcára. Egy rendőrautó állt az úton, mellette a földön egy sebesült, egyenruhás férfi feküdt. Mikor meglátta az öreget, megszólalt, és segítséget kért. George megpróbálta felidézni emlékezetében a hadseregben tanultakat a sebesültek ellátásáról, felsegítette a férfit, bevezette a házba, és lefektette. Tudta, hogy sürgősen el kell látni a sebet.
- Nyomókötést alkalmazunk, hogy elálljon a vérzés, - gondolta. Aznap reggel hozták el a tiszta ruhát a mosodából, előszedett egy törülközőt, azzal meg ragasztószalaggal kötözte be a sebet.
- Azt mondják, a ragasztószalag mindenre jó, - próbálta felvidítani a rendőrt. ,,Valami fájdalomcsillapító is kellene", gondolta. Előszedett egy pirulát, amit hátfájásra használt.
- Ez jó lesz", mondta, - s egy pohár vízzel odaadta a rendőrnek. - Maradjon így, amíg hívok egy mentőt. - Hiába próbálkozott, nem volt vonal. ,,Majd beszólok a központba a rendőrautó adóvevőjén", jutott eszébe, és kiment.
Kiderült, hogy a golyó a rádióban állt meg, használhatatlanná téve azt. Mikor visszament a házba, a rendőr már felült.
- Mindent köszönök, - mondta. - Ott is hagyhatott volna, hisz a támadóm nem mehetett messzire, magára is rálőhetett volna.
George leült mellé.
- Sosem hagytam cserben egy sebesültet a hadseregben, nem fogom most sem. - mondta egyszerűen. Benézett a kötés alá, hogy ellenőrizze a vérzést.
- Rosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában, - mondta. - Átment magán a golyó, de semmi fontos dolgot nem ért. Ha a seb begyógyul, olyan lesz a válla, mint újkorában.- Felállt, és töltött egy csésze kávét.
- Jöhet? - kérdezte.
- Nem, köszönöm,- mondta a rendőr.
- Márpedig meg fogja inni. Az én kávém legjobb a környéken. Fánkot sajnos nem tudok hozzá adni.
A rendőr elnevette magát, s elvette a csészét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, s egy fiatalember ugrott be az irodába, lövésre kész fegyverrel a kezében.
- Adja ide a pénzt! Azonnal, vagy lövök! - üvöltötte. A fegyver remegett a kezében, s George biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen még sosem fogott pisztolyt senkire.
- Ez az alak lőtt rám!, - kiáltotta a rendőr.
- Fiam, mire jó ez? - kérdezte nyugodtan az öreg. -Tedd el azt a pisztolyt, még megint megsebesítesz valakit.
A fiatalember összezavarodott.
- Fogja be, öreg, mert lelövöm. Adja ide a pénzt!
A rendőr a saját fegyveréért nyúlt.
- Hagyja csak, - szólt rá George. - Már így is a kelleténél több fegyver van ebben a szobában. - Majd odafordult a fiatalemberhez. - Fiam, karácsonyeste van. Ha pénzre van szükséged, tessék, itt van. Nem sok, de nekem is csak ennyi van. Tedd már el azt a pisztolyt. - Kivett a zsebéből 150 dollárt, és átnyújtotta a férfinak, mialatt a másik kezével elvette tőle a fegyvert.
A fiatalember eleresztette a pisztolyt, a földre rogyott, és sírni kezdett.
- Erre sem vagyok jó, mi? Nem akartam én semmi rosszat, csak venni valamit a feleségemnek meg a gyereknek, - zokogta. - Kirúgtak a munkahelyemről. Nem tudom kifizetni a lakbérünket. Az autómat már elvitték múlt héten...
George átadta a fegyvert a rendőrnek.
- Fiam, mind kerülünk szorult helyzetbe olykor. De nem így kell megoldani a bajainkat.
Felemelte a síró embert, és lenyomta egy székre a rendőrrel szemben.
- Persze, néha csinálunk hülyeségeket. - Neki is odanyújtott egy csésze kávét.
- Attól vagyunk emberek. De betörni ide egy fegyverrel, az nem old meg semmit. Most pihenj egy kicsit, csillapodj le, s hátha kitalálunk valamit.
A fiatalember abbahagyta a sírást. Ránézett a rendőrre.
- Elnézést kérek, nem akartam meglőni. Elsült a pisztoly. Kérem, ne haragudjon.
- Fogja be, és igya meg a kávéját, - mondta neki a rendőr.
Elsőnek George hallotta meg a szirénázást. Egy rendőrautó és egy mentő állt meg a ház előtt az utcán. Két rendőr lépett be az ajtón pisztollyal a kezében.
- Chuck! Jól vagy?, - kérdezte egyikük a sebesültet. - Ahhoz képest, hogy meglőttek, egész jól.
- Hogy találtatok rám?
- A kocsid GPS-e jelzett. Az utóbbi idők legjobb találmánya. Ki lőtt rád? - kérdezte a másik rendőr, s odalépett a fiatalemberhez. Chuck nem késlekedett a válasszal.
- Fogalmam sincs. Elnyelte a sötét. Eldobta a pisztolyát, s elrohant.
George és a fiatalember a cipőjük orrát bámulták.
- Ez a kölyök itt dolgozik? - kérdezte a sebesült George-ot.
- Igen, - válaszolta az öreg.- Ma reggel fogadtam fel. Elvesztette az állását, szegény.
Közben a mentősök is bejöttek, hordágyra tették Chuck-ot. A fiatalember közel hajolt hozzá, s ezt suttogta:
- Miért...?
- Boldog karácsonyt, kölyök..., mondta Chuck. - S magának is, George. Köszönök mindent."
- Hát ezt megúsztad. Egy gonddal kevesebb,- szólt George, miután a többiek elmentek. Bement a hátsó szobába, és egy dobozzal tért vissza. Kivett belőle egy ékszeres dobozt, és kinyitotta.
- Ezt vidd el az asszonykádnak. Szerintem Martha se bánná. Azt mondta, jól jön majd egyszer. És lám.
A fiatalember odanézett, s egy gyönyörű briliánsgyűrűt látott a dobozban.
- Ezt nem vihetem el, - mondta elfogódottan. - Magának sokat jelentett.
- Most meg neked jelent sokat, - vágott vissza George. - Nekem megmaradnak az emlékeim. Másra nincs is szükségem.- Aztán újra benyúlt a nagyobbik dobozba. Egy játékrepülőt és egy kisautót vett ki belőle. Az olajtársaság hagyta nála eladásra. - Ezt meg elviszed a kölyöknek.
A fiatalember újra elsírta magát, és odanyújtotta az öregnek a 150 dollárt, amit korábban kapott tőle.
- És mégis miből veszed meg a karácsonyi ebédrevalót? Tedd csak el azt is, - mondta George. - Most meg indulás haza a családhoz!
Az ajtóból a fiatalember visszafordult.
- Reggel itt leszek, ha komolyan vehetem, hogy felvett dolgozni.
- Szó sincs róla. Karácsonykor zárva tartok, - válaszolta George. - De holnapután itt legyél nyitáskor!
Kikísérte a fiatalembert, s mikor visszafordult, lám a hajléktalan újra a szobában volt, visszajött.
- Hát maga honnan került elő? Azt hittem elment már.
- Itt voltam végig. Mindig itt vagyok, - válaszolt az idegen. - Azt mondja, nem szokta megünnepelni a Karácsonyt. Miért nem?
- Hát, mióta az asszony itt hagyott, minek törjem magam. Karácsonyfa állítás, meg minden, kár azért a kis fenyőfáért. Süssek süteményeket, mint annak idején Marthával? Egyedül már nem ugyanaz. Meg különben is kezdek pocakosodni.
Az idegen George vállára tette a kezét.
- Pedig megtartod az ünnepet, George. Enni és inni adtál, mikor éhes voltam, meleget adtál, mikor fáztam. A vajúdó asszony fiút fog szülni, aki felnőtt korában neves orvos lesz. A rendőr, akit elláttál 19 ember életét fogja megmenteni a terroristáktól. A fiú, aki ki akart rabolni, gazdaggá tesz majd téged a munkájával. Az ünnep szellemisége a fontos, és azt te ugyanúgy megtartod, mint bárki más.
George meghökkent mindattól, amit az idegen mondott.
- Honnan veszi mindezeket?, - kérdezte.
- Bízzál bennem, George. Megérzem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy mikor lejárnak életed napjai, találkozni fogsz Marthával, és újra együtt lesztek. Azzal az idegen az ajtó felé indult.
- Bocsáss meg, George, de mennem kell. Haza kell érnem az ünnepségre, amit nekem rendeznek.
Ahogy nézte, George szeme előtt az ósdi bőrkabát és a kopott nadrág lassan vakító fehér köntössé változott. Aranyfény töltötte be a szobát.
- Tudod, George, ma van a születésnapom. Boldog Karácsonyt.
- Boldog születésnapot, Uram, - válaszolta George meghatódva.

Provided by Free Christian Content.org







O. Henry: HÁROMKIRÁLYOK AJÁNDÉKA
The Gift of the Magi, 1905


Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba - neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.

Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: ,,Mr. James Dillingham Young".

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit - ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: ,,Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban." Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

- Megveszi a hajamat? - kérdezte Della.

- Attól függ - mondta az asszony. - Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

- Húsz dollár - mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

- Adja ide a pénzt, de gyorsan - mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta - bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

- Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát - gondolta magában -, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

- Jim drágám - kiáltotta -, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!

- Levágtad a hajad? - kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

- Levágtam és eladtam - mondta Della. - Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

- Azt mondod, nincs meg a hajad? - szólt szinte bárgyú arccal.

- Hát aztán - válaszolt Della. - Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták - folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen -, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!... Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió - hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.

- Nehogy félreérts, Dell - mondta. - Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat... nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

- Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!

Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

- Jaj!

Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

- Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

- Della - mondta -, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónapos szobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.







Herczeg Ferenc: AZ ARANY TROMBITA
 

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldog-asszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya a lábszárát csapkodta és égő szivart tartott fogai között.

A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancsgyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki kis faluból szakadt ide a nagy városba. Kopott báránybőr süvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős táncot járt a kövezeten. 

A férfi bosszúsan morgott valamit s tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.

Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát s egy ezüst forintot adott a fiúnak.

- Nesze, legyen neked is jó karácsonyod. 

A kis fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörút sarkán kövér, öreg asszony várta. 

- Kaptál valamit, Jóska? - kérdezte. 

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstforintot. Az öreg asszony örömében hangosan elkacagta magát, azután eltette a pénzt, kézen fogta a gyereket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a kis fiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy ne. A habozás hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

- Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra múlva érted megyek és adok vacsorát is. 

Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap... 

A Boldogasszony-templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Amikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papírsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Amikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyújtotta a kezét. És Jóska a krajcárját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Aztán fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét. 

A koldusasszony azonban a nevén szólította: 

- Jóska! 

A hangja olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra. 

- Jóska, gyere velem! - szólt a Boldogasszony.

A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcú, fehér ruhás, szép angyal-ifjak állottak sorfalat. Amikor a Boldogasszony a kis Jézust a karján vive, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorokon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a ministráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap. 

Az oltárhoz lépett. Az aranykeretbe, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor kiléptek a szabad ég alá.

A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden lemosolygott reá. A kis fiú meg, persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkascsaláddal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket, fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről. 

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra. 

- Ez a karácsonyfa-erdő! - mondta halkan a Boldogasszony.

Alattuk, ameddig a szem elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csucsig ragyogtak az arany-ezüstékességtől. Óriási gyémántcsillagok, amelyek a galyakon himbálóztak, ezerszeresen verték vissza a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szíve verése.

Útjuk a karácsonyfa-erdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól ár alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.

Nagy sokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.

- Ez a tied, - mondta a Szűzanya. - Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fujj bele. Bármit kívánsz, minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott hogy mi volna neki jó.

- Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És, hogy ne legyek éhes soha. És, hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.

- Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz,- szólalt mosolyogva a Szűzanya.

Jóska megfújta az aranytrombitát... Trara, trara! Olyan szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja. 

A Boldogasszony templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a Nagykörút sarkáig és ott megszólította a rendőrt.

- Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Újságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom körül.

- Meghalt? - kérdezte a rendőr. 

- Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében. 

A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.

/Forrás.: Cimbora 1924.dec./







Hugh Oliver: A KARÁCSONYI AJÁNDÉK




Egész álló nap havazott, sűrű hópelyhek lepték be az ajtókat, ablakokat, fehér kárpittal vonták be a mezőket, és valahol a kanadai préri egyik magányos farmján egy gyermek készült erre a világra jönni.

John, az apa nyugtalanul járkált fel-alá a nappali szobában. Jessie a felesége, harmadik órája vajúdott első gyermekükkel. Nem volt már éppen fiatal, de nagyon akarta ezt a gyermeket.

- Remélem a Doktor időben ideér - gondolta John - csak ez a sok hó ne esett volna!

Később így morfondírozott:

- Aggodalomra semmi ok, évezredek óta így történik és Jessie anyja is fenn van, hogy segítsen neki, ha kell!

Odakinn a sötét csendben, csak a hópelyhek halk suttogása hallatszott és csak néha jajdult fel egy-egy fa jeges terhe alatt. John a fahasábokat nyaldosó lángokat nézte elmélyülten, amikor kopogtattak. Gondolta a Doktor érkezett meg, de meglepetésére, egy idegen állt az ajtóban.

- Bejöhetek? - kérdezte. John habozott kis ideig, de látva átfagyott, szomorú ábrázatát, és a haját, melyben jégcsapokká állt össze a ráolvadt hó - beengedte. Havas ruháit lesegítette és helyet készített a tűz előtt, ahol az éjszakát tölthette a jövevény. Vacsorát is adott, amiért nagyon hálás volt az idegen.

- Mit kerestél odakinn ilyen havas éjszakában? - kérdezte John.

- Nagyon sok dolgom van - felelte az idegen - Nagyon sok helyre kell mennem.

- De hát hová kell menned ilyen időben?

- Bárhová, - mondta a különös idegen - mindenhová elmegyek ezen a világon, ahol szívesen látnak. John nem igazán értette mit beszél, de nem faggatta tovább, az idegen pedig csendben melegedett tovább a tűz előtt. Később John elmondta, hogy felesége éppen most ad életet első gyermeküknek.

- Tudom - felelte az idegen.

- De hát honnan tudod?

- Már odakinn hallottam a sírást.

John nem értette, hiszen ő semmit sem hallott.

Hajnal kettő volt, mire megszületett, élettelenül. Jessie kimerülten mély álomba zuhant. Az anyja, - aki végig mellette volt - tette a halott csecsemőt a bölcsőbe, csak ez után ment le elmondani, hogy mi történt. Johnon dermedt kétségbeesés lett úrrá. Látva az asztalt borító ajándékokat, a történtek után már nem volt képes hinni a karácsonyi csodában.

- Lány volt, vagy fiú?

- Fiú. - felelte Jessie anyja- Akarod látni?

- Igen. Aztán elviszem, nem akarom, hogy Jessie így lássa.

John szeretettel nézett a sápadt, mély álomban lévő feleségére. Hálás volt Istennek, hogy legalább őt meghagyta neki. Majd pár pillanatig meredten nézte a szánalmas kis testet a bölcsőben, aztán óvatosan karjaiba vette és lement vele a lépcsőn. Ahogy állt, csendben tartva a gyermeket, végtelen bánat fogta marokra a lelkét. Az idegen törte meg a csendet, kérte, hogy foghassa meg a fiút. John szó nélkül átadta. Karjába véve, ringatni kezdte és megcsókolta a fiúcska homlokát.

- Miért csinálja ezt, hiszen halott? - kérdezte Jessie anyja.

- Meleg kell neki!

- De hát meghalt! - mondta, szinte kiabálva a nagymama.

Az idegen azonban, csak mosolygott és tovább ringatta a gyermeket. John arra lett figyelmes, hogy a kicsi fiú szeme kinyílik, és halkan sírdogálni kezd.

- Csoda! Hiszen csodát tettél! - kiabált John - Visszahoztad a halálból a fiamat!

- Nem volt halott. - válaszolt a férfi - Nem halhat meg, aki még nem is élt!

A nagyanyja karjaiba tette a gyereket: - Gyorsan, tegye az anyja mellé, mielőtt felébredne! Azután Johnhoz fordult: - Mennem kell tovább.

John azt sem tudta hirtelen mit is tegyen, sírjon, nevessen, vagy csókolja össze az idegent?

- Maradnod kell, maradj velünk, kérlek - örökre!

De az idegen vette a kabátját és már az ajtóban állt.

- Akkor legalább a Karácsonyt töltsd velünk! - kérlelte John - Nézd teli az asztal mindenféle jóval, szívesen megosztjuk veled! Hiszen a legnagyobb ajándékot tőled kaptuk.

Az idegen azonban nem maradhatott. Megköszönte a szíves marasztalást, de mennie kellett. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és lassan elindult a friss havon.

Elállt a hóesés. John állt az ajtóban és nézte-nézte, a vendéget, amíg eltűnt a messzeségben. Befelé indulva döbbent rá, hogy a távolodó idegen léptei nem hagytak nyomot a frissen esett hóban.

forrás: http://jazsoli5.freeblog.hu







A KARÁCSONYI POFON


Juli akkor 8 éves volt, és, mint a legtöbb gyermek ebben a korban, valahol félúton a Jézuska ajándékába vetett hitben és a gyanakvás között, hogy azért a dolgok valahogy másképp történhetnek.

Persze ez nem zavarta abban, hogy nagyon várja a Jézuskát, és egyáltalán mindent, ami Karácsonykor történni szokott. Várta magát a várakozást és azt a finom nyüzsgést, ami megtöltötte a pici lakást. És egyszerűen imádta a Szenteste illatát. Nem volt sok pénzük, de szülei mindig gondoskodtak arról, hogy legyen pár szem narancs a fa melletti kis asztalon, amitől aztán a fenyő szobát kitöltő illata teljessé vált. Amikor később, felnőttként visszaemlékezett gyermekkora Karácsonyaira, mindig ott érezte ezt a Szentestéhez hozzánőtt ígéretes illatot az orrában.

Aznap valami más volt. A gyermekek finom antennájával megérezte, hogy a szülei mások, mint tavaly ilyenkor. Valami vibrált körülöttük, köztük, és az a valami nem volt jó.

Anyja szemében egész nap ott látott valami furcsa szomorúságot, apja pedig botladozóan nem találta a helyét és a tekintetéből hiányzott az a fény, amitől mindig olyan biztonságban érezte magát.

Tizenhat évvel később, 2004-ben, Szenteste ünnepi asztalánál, ahol férjével az első közös Karácsonyukat ünnepelték, éppen szájához emelte a villán a falatot, amikor önmagát is meglepve a dolog váratlanságától, megértette: annak a szomorúságnak az anyja szemében aznap, köze lehetett ahhoz, hogy apja két év múlva, sok betegeskedés után végleg elment közülük. Valahogy nem tudott mit kezdeni a felismeréssel.

Akkor délután, 1998-ban a Jézuska már meghozta a fát. Utóbbi két évben az erkélyre hozta, és megengedte neki hogy ő díszíthesse nővérével és anyjával. Azóta ez volt számára az est egyik legfontosabb eseménye; vetekedett az ajándékok felfedezésével. Jó volt válogatni a díszeket, jó volt csicseregni a fa körüli hajlongásban, és jó volt az érzés, amikor minden dísz fent volt, és bekapcsolták az égőket...

Most is ezt csinálták, anyja, nővére és ő. Valahogy minden csendesebb volt aznap. Válogatták a díszeket, de hiányzott belőle az a hármukat összetartó izgalom, amit tavaly és tavalyelőtt érzett.
Éppen lehajolt egy piros gömbdíszért, amikor nővére véletlenül meglökte és kezében a dísszel anyjának esett, aki épp' a fenyőfa csúcsára próbálta felrakni a csillagot.

Anyja nekidőlt a fának és csak nővére jó reflexének köszönhették, hogy a fa nem dőlt fel az összes gondosan felrakott dísszel együtt.

Anyja visszanyerte az egyensúlyát, egy pillanatra maga elé meredt, majd vörös arccal felé fordult és szemében villogó haraggal, olyan lendülettel, ami csak egy felnőttnek szólhat, pofon vágta. Nem akármilyen pofon volt ez; benne volt valami mélyebbről gyökeredző bánat és keserűség, és a tehetetlenség dühének gyilkos ereje.

Juli fel sem fogta mi történik, csak érezte, hogy valami meleg folyik az orrából, és csodálkozva látta, anyja szemében a rémületet, és messziről hallotta, ahogy nővére odaugrik anyjához, átöleli a derekát, mintha le akarná őt fékezni és ezt kiabálja:

- Anya, ne! Nem tehet róla!

Akkor már érezte a fájdalmat is, és megértette: anyja megütötte őt. Erőből. Bántani akarta, úgy ahogy a kegyetlen, gyermekeiket nem szerető anyák bántják a tévében a gyermekeiket.
Akkor, ott, egyszerűen eltört benne valami. A pofon haragja és dühe minden sejtjét átjárta, és még hozzá adódott az elveszített bizonyosság minden döbbenete, hogy a jó anyák nem bántják a gyermekeiket.

A pofon beleégett a lelkébe. És tudta: nem bocsátja ezt meg anyjának.

Attól a pillanattól kezdve megváltozott a Karácsony. Már nem volt olyan színes a fa, nem volt olyan finom a húsleves, és a beszélő baba, amit ajándékba kapott, puszta tárgyként, barátságtalanul és bénultan bámult rá. Soha, egyszer sem játszott vele.

Ez volt Juli búcsúzása attól az addig megrendíthetetlen hittől, hogy a Karácsony a legjobb dolog a világon.

Juli, harminchat évesen, jónak mondható házasságban élt későbbi férjével, és elhivatott anyaként nevelte az öt éves Danit és a nyolc éves Lilit.

Szülei már nem éltek, anyja is meghalt tavalyelőtt, egészen váratlanul, egy influenza szövődményeként kialakult tüdőgyulladásban.

A 2014-es Karácsony úgy indult, mint bármelyik eddig, gyermekei születése óta. Mivel két helyen is dolgozott, hétvégenként örült, hogy nem kell kimozdulnia otthonról így ebben az évben is az utolsó hétre maradt a legtöbb elintézni való dolog.

Ahogy a gyerekek nőttek megszaporodtak a teendők, épp úgy, mint gyerekei körül a tanítók, tanárok, edzők, barátok , és ijesztően hosszú listával a kezében indult útnak, hogy beszerezze az összes ajándékot, amit felírt.

A szíve mélyén érezte, hogy ezzel így valami nincs rendben, de valami mindig elhallgattatta benne a csendes tiltakozást, és tette azt, amit legtöbben ilyenkor. Végig verekedte magát pici autójával a csúcsforgalmak őrületén, lenyelte, amikor egy mögötte szemmel láthatóan siető autóból valaki az öklét rázva lehülyekurvázta, mert a zebrán átengedett egy gyalogost, és megpróbálta a fejében száguldó gondolatokat rendbe szedni, hogy a gyomrában ne érezze azt a csomót, amitől hazaérve enni sem tudott.

Szenteste előtti este még átnézte az étkészletet, hogy minden első ünnepre meghívott vendégnek van-e kés, villa és egyéb dolgok, majd egy fejbiccentéssel nyugtázta, hogy mostanra mindent elintézett, amit tervezett. Még a napközis tanító néninek is megvette utolsó pillanatban az ajándékot, amit, nem is értette, hogyan felejthetett el, mert fent volt a listán, ahogy a dadusé, óvó nénié és mindenki másé, akik a gyermekei életének fontos szereplői voltak.

Szenteste délutánján már olyan fáradt volt, hogy amikor kisfia szeméből áradó várakozást észrevette egyszerűen nem volt ereje megosztani vele ezt az érzést. Elkapta a tekintetét Dani csillogó tekintetéről, és a feladatra koncentrált. Elküldte férjét a kisfiúval sétálni, hogy nyugodtan díszíthesse a fát Lilivel. Megkérte a lányát, hogy hozza be a díszeket és a kislány boldogan szaladt, mert tudta, hogy közeledik a pillanat, amikor az ajándékok megérkeznek és majd szétfeszítette a kíváncsiság, hogy köztük lesz-e a rózsaszín mobiltelefon, amiért már olyan régen könyörgött.
Juli hálás volt a lányának a segítségért, aki mindig nagyon anyja kedvében akart járni, mert látta, hogy esténként olyan fáradt. A kislány sokszor érezte azt, hogy talán ő tehet róla, és csendes, visszafogott gyermekké vált az évek során.

Férje már felállította a fát a szokott helyre, a nappali egyik sarkába, így már csak a díszek felrakása maradt, amit Lili zavarba ejtően nagyobb lelkesedéssel csinált, mint ő.
Lánya gondosan, szín szerint kiválogatta a díszeket, eltervezte, hogy mit hova tegyenek, és tőle szokatlan felszabadultsággal csacsogott miközben guggolva adogatta anyjának a földön lévő dobozból a csillogó darabokat.

Az egyik díszt éppen nyújtotta, hogy anyja vegye el tőle, de valahogy gyorsabban húzta vissza a kezét, mint kellett volna, és az aranyszínű gömb kicsúszott a kezükből. Ahogy Juli ösztönösen előre hajolva utána kapott a gömbdísznek, elvesztette az egyensúlyát és másik kezével, ugyanilyen ösztönösen egy faágba kapaszkodott, ami elég volt ahhoz, hogy a fa megbillenjen. Utolsó pillanatban tudta megállítani a fát, de addigra több dísz leesett és összetört.

Nem gondolkodott, amikor a keze előre lendült. Úgy jött belőle a mozdulat, ahogy a vulkán tör ki hosszú várakozás után, amit a természet rendje erőszakolt rá. Lili arcocskáján nagyot csattant a pofon, a gyermek szinte megingott bele.

Juli látta lánya szemében a rémületet, és egyszerre olyan ismerős lett számára ez a helyzet. Dermedten meredt lányára és hirtelen elkezdett vele forogni a világ. Kitántorgott a konyhába, leroskadt egy székre, és kitört belőle a zokogás. Olyan mélyről, amiről nem is tudta, hogy létezik.
Nem tudta felmérni, hogy milyen hosszú ideig ült ott, amikor csendben nyílt az ajtó, és a nyílásban meglátta kislánya ijedten aggódó arcát, ahogy őt keresi.

Lili odaszaladt hozzá, és az ölébe hajtotta a fejét. Amikor felemelte a fejecskéjét és megszólalt, valami különös fény áradt a szeméből.

- Anya! Nem haragszom! Szeretlek, anyukám!

Juli ránézett nyolc éves gyermekére, és olyan érzés járta át az egész testét, ami ismeretlen volt számára. Ez a minden sejtjét átható érzés, mintha feloldozta volna valami alól. Nem tudta megfogalmazni, hogy mi alól, de mintha közel harminc év terhe gördült volna le róla. Megfogta kicsi lánya mindkét kezét, gyengéden megpuszilta először az egyiket, aztán a másikat, majd a kedves arcocskát, és halkan ezt mondta gyermekének.

- Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!

És arra gondolt, hogy, hogy EZ a karácsony. Ha a Karácsony ünnepe arról szól, hogy Valaki egykor a földre érkezett, hogy megváltsa az embereket, akkor ez a valami , ami a lánya szeméből felé árad, EZ a Karácsony.

Szelíden megfogta Lili kezecskéjét és odament vele a nappali polcán lévő fotóhoz. Édesanyja arcképe volt rajta.
Kezébe vette a fotót, belenézett Édesanyja szemébe és megosztotta vele azt, amit a lányától most kapott. Szinte érezte, ahogy áradt a testéből-lelkéből a kép felé valami, és hogy ez az áradás elér ahhoz a szomorú tekintetű asszonyhoz, aki az ő Édesanyja volt.
Meg mert volna esküdni, hogy a fényképből visszanéző szemekben könny csillant meg.
Meg mert volna esküdni, hogy hallotta, ahogy az anyja ezt suttogja a fotóból:

"Köszönöm, kicsim! Én is nagyon-nagyon szeretlek!"

Alig láthatóan lebbent meg a nappali fehér függönye, és egyszerre minden dísz fényesebben ragyogott a fán.

Írta: Endrei-Horváth Ágnes







A HÁROM FENYŐ




Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.

- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.

- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.

- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.

- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.

- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.

- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.

- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.

- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.

- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.

- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok - mondta - karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...

- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.

- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.

A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.

- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.

- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.

- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.

Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kis madárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

forrás: canadahun.com (ponilany bejegyzés










Tunyogi Csapó Gábor: A SZENTESTE TÖRTÉNETE


- Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? - A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.

- Naná, hogy elmondja - kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. - Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani.

- Ugyan, gyerekek! - intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei - Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc - még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. - Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is...

- Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! - Feri fölényesen legyintett. - Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki!

- Csodálatosan szép éjszaka volt - kezdte Bori ragyogó szemmel. - Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!

- Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!

- Na és? Baj az? - Bori hangja könyörgőre fordult.

- Pont ez a hecc benne - tódította Feri.

- Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, - adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.

- No hát... - kezdte az apa. - Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...

- Mindenki láthatta volna, papa, - igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott.

- Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek...

- Buták és önzők - mondta a két gyerek egy hangon.

- Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta - folytatta bólogatva az apjuk.

- Ó, ha tudták volna... - suttogta Bori kellemes borzongással.

- Hülyeség - oktatta ki a bátyja. - Akkor állatian unalmas lenne az egész.

- Hogy beszélsz? Szégyelld magad! - háborodott fel Bori.

- Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?

- Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...

- Na látod! - kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat.

- Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították - folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. - Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és...

Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.

- Hát ez meg mi - támadt neki szokott idegességével a férjének -, vársz valakit?

- Dehogy várok - védekezett a férfi. - Nem is tudom, ki az ör...

Az elektromos gong újra megszólalt.

- Nahát, ez aztán! - Az anya összecsapta a kezét. - Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek?

- Te, nem lehet, hogy... - suttogta Bori a bátyja fülébe. - Te, az lehet, hogy...

- Hülyeség - mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. - Hülyeség.

A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában.

A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.

- Bocsásson meg, uram... - A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. - Bocsásson meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára...

- De ilyet... Ki hallott már ilyet? - A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.

- Itt vannak! Ők azok! - suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta.

- Ha csak pár órára is - könyörgött tovább a rekedt hang. - Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud.

- De hát... Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? - tört ki az apa. - Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen...

- Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni - suttogta végképp megtörve a hang.

- Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... - Az apa érezhetően elbizonytalanodott.

- Engedd be őket, papi, engedd be őket! - Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.

- Fogd be a szád! - kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. - Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! - kiabált az ajtó felé. - Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!

- Nagyon sajnálom. - Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. - Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. - Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. - Próbálják meg a rendőrőrszobán - kiabált, pedig már nem is látott senkit. - Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.

A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.

- Mégse volt fény az, amit látni véltem.

Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta.

- Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!

Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.

A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...

forrás: http://andre.glap.hu/







Wass Albert: ANGYALKA




Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.

A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő.

Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.

- Kimegyek levegőzni, Krájnik - mordult rá az írnokra. - ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?

A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.

- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...

A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.

- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?

- Igenis - hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.

Az ajtót döngve csapta be maga után.

Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.

Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt.

Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt.

Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.

- Kinek viszed azt a fát? - kérdezte haragosan.

A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.

- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. - Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?

- Miért ne lenne szabad... - morogta a főnök bosszúsan.

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.

- Hol laktok?

-A Rigó utcában.

A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.

- Majd én viszem - dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában - nehéz neked.

A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.

- Milyen jó ember maga!

- Gyere! - morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.

- Itt lakunk - mondta - hátul...

A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.

- Köszönöm, hogy olyan jó volt... - kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:

- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te...

A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.

- Hol van most?

- Meghalt.

Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.

- Akkor az égben van - szólalt meg a kislány tárgyilagosan.

- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? - kérdezte hirtelen. - nagyapó örvendene, s én is...

Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás...

A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből.

Aztán lehajolt a fenyőfáért.

- Gyerünk hát! - mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt...

A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.

- Még azt sem tudom, hogy mi a neved - szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.

- Angyalka - felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.

- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik...

Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. - Jöjjön! - suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.

- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.

- Beteg? - ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva.

A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.

- Nincs tűzrevalótok, - kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.

- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele - súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.

- Ide tesszük a karácsonyfát, jó?

A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.

- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát - súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.

Nagyapó - újságolta a kislány lelkendezve - ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát!

Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?

- Jól tetted, Angyalka - felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr...

Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.

A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.

- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr - mondta halkan. - Hívatott orvost?

A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon.

Kár nekem az orvos - hörögte - tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer.

Ebben az egyben nincs különbség közöttünk...

A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.

- Három gyertyavégem is van még! - szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.

- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!

Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:

- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám...Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...

A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:

- Nekem is volt egy leánykám - mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...

- Sok mindent elvitt a háború - felelte a beteg.

- A családomat - mondta a főnök, és a hangja keserű volt.

- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? - tette hozzá a kérdést zihálva. - nekem, aki elmegyek?...

Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.

- Miatta ne aggódjon, Garami úr - mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.

- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...

Az ajtó megnyílt.

- Itt a gyufa! - csilingelte örömtől lelkesen a kislány.

- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!

A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.

- Ez volt az apja - motyogta halkan.

- A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.

- Magának ellensége volt... - suttogta a beteg lázas szája.

A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán.

Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.

- Most énekeljünk! - szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.

A rendőrfőnök fölállt.

- Kezdd el, Angyalka! - mondta szelíden.

Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.

A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.

- Tegyétek be az ajtót! - mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. - nem látjátok, hogy karácsony van?

- Aztán intett. - Énekeljetek!

Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot.

S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.

Valami mégis megmaradt - suttogta halkan -, az emberi szív.

Köszönöm, Isten...

forrás: jazsoli5.freeblog.hu/categories/Karacsonyi_mesek/















 
 
0 komment , kategória:  Karácsony - Újév  
Andersen Hókirálynő c. meséje és filmváltozata
  2022-12-21 15:00:48, szerda
 
 










ANDERSEN HÓKIRÁLYNŐ C. MESÉJE ÉS FILMVÁLTOZATA (The Snow Queen, 2005







I. Hans Christian Andersen meséjének fILMVÁLTOZATA


A jéggé fagyott szív is enged a szeretet melegének.

"Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az a régi ének:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!"


Tartalom:

A hókirálynő gyermekkorunk kedvenc filmje volt. Izgultunk, hogy Gerda meg tudja-e menteni Kayt, akinek a szívét jéggé változtatta a gonosz Hókirálynő. Nagyon boldog érzés volt, hogy Gerda szeretete, amely soha nem szűnt meg a megpróbáltatások és nehézségek ellenére sem, legyőzte a szeretetlenséget és vissza adta Kayt.

Amikor Gerda összebarátkozik Kay-jel a két gyermek barátsága idillinek tunik. Egy nap a gonosz, hideg szívu Hókirályno meglátogatja Kay-t, és magával viszi országába, az örök jég birodalmába. Gerda azonban nem nyugszik bele abba, hogy elvesztette Kay-t. Megfogadja, hogy ha addig él is, felkutatja a Hókirályno birodalmát, és visszahozza Kay-t. Gerda még nem is sejti, mennyi akadályt kell legyoznie kituzött célja elérésének érdekében. A tél boszorkánya pedig rendkívül veszélyes ellenfél...

forrás:https://www.gloria.tv/video/DT34mQChnpCN2MuzZTx4ezGgR

Rendezte: Julian Gibbs
Szereplők: Pax Baldwin, Sydney White, Juliet Stevenson, Tiffany Amber Knight, Colleen Williams, Brian Akins


Link








II. ANDERSEN MESÉJE

Hans Christian Andersen: A HÓKIRÁLYNŐ


MESE HÉT KÉPBEN


ELSŐ MESE: egy tükörről és cserepeiről


Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög! Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüve­gen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.


MÁSODIK MESE: egy kisfiúról meg egy kislányról


Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy cserépnyinél. Nem voltak testvérek, de éppen úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szüleik szemközt laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház teteje majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt, csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson az ember.

Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő. A gyerekek szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is tették, olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák igen magasan voltak, a gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.

Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép kis kerek ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak egy máshoz a kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a neve, a leánykának Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.

- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.

- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.

- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.

- Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.

- Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.

- Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.

De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.

Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt.

Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba előtt.

Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte, mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól fogva együtt énekelték:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő valamennyi virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen csodálatosan szép nyár volt az; milyen jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a virág.

Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:

- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.

- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.

- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.

- Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda, s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított, otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.

Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet, kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyások nak való; ha a nagyanyja mesélt neki, minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont, szemüveget biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja. Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az emberek. Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és járását utánozni tudta. Kay felfedezte és kifigurázta minden furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!

Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával is, aki pedig egész lelkéből szerette.

Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és kék kabátja csücskével felfogta a pelyheket.

- Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! - mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak, akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség volt a szemnek. - Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok! Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.

Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a nagy téren szánkózzam, ahol a többi fiú! - és már ott se volt.

Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak. Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A fehér szán egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan sűrűn kavargott a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay nagy sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a szélvész. Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki; szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.

Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája, sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a Hókirálynő maga.

- Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a Hókirálynő. - De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga mellé ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.

- Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasz totta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző hideget.

- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.

- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. - Mert még megfagynál.

Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle. Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgás sal. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.


HARMADIK MESE: a varázslóasszony virágoskertjéről


Ugyan mi történt a kis Gerdával, amikor pajtását hiába várta vissza a szánkózásból? Hol lehet Kay? - senki sem tudta. A fiúk csak annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás fehér szánhoz kötötte kis szánkóját; befordultak a legközelebbi utcába, aztán eltűntek a város kapuján. Nem tudta senki, hová röpítette Kayt a szán, sok könnyet ejtettek érte, a kis Gerda sokáig siratta. Később híre futott, hogy Kay meghalt, belefulladt a városszélen kanyargó folyóba. Milyen hosszú és sötét téli napok voltak azok!

Aztán meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a tavasz.

- Kay elment és meghalt! - panaszolta el a napfénynek Gerda.

- Nem hiszem el! - felelte a napfény.

- Elment és meghalt! - kiáltotta Gerda a fecskéknek.

- Nem hisszük el! - csivitelték a fecskék, s végül már a kis Gerda sem hitte el a szomorú hírt.

- Felhúzom az új piros cipőmet! - mondta egyik reggel. - Azt, amit még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz, és azt kérdem meg felőle.

Kora reggel volt; Gerda megcsókolta az alvó nagyanyját, felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az útnak; a város kapuján át a folyóhoz ment. - Igaz-e, hogy te vetted el az én játszópajtásomat? - kiáltotta oda a víznek. - Neked ajándékozom a szép piros cipőmet, ha visszaadod.

Úgy látta, mintha a hullámok biztatóan intenének feléje. Akkor lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros cipőjét, s beledobta a folyóba, de nem tudta messzire hajítani, hát a hullámok visszasodorták a partra, mintha a folyó nem fogadná el Gerda nagy áldozatát, mert cserében úgysem tudja visszaadni Kayt. De Gerda azt gondolta, az a baj, hogy nem tudta elég messzire dobni a piros cipőt, ezért beült egy csónakba, amely ott rengett a nádasban, kiült a szélére, s onnan hajította a vízbe.

Hanem a csónak nem volt kikötve, s a kislány első mozdulatára megindult a vízen lefelé. Amikor Gerda észrevette, ki akart szállni belőle, csakhogy a csónak már messze volt a parttól, röpült lefelé a folyón kis utasával.

A kis Gerda sírva fakadt ijedtében, de nem hallotta meg senki a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni rajta, csak kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték magasból: - Itt vagyunk! Itt vagyunk! - A csónakot sebesen sodorta az ár, a kis Gerda csöndesen kupor gott a sarkában, csak harisnya volt a lábán; piros cipője ott bukdácsolt a csónak nyomában, de nem érhette utol, mert azt gyorsabban röpítették a hullámok.

Szép tájak vonultak el mellette mindkét parton, pompázó virágok, öreg fák, lankás domb oldalak, ahol tehenek meg birkák legeltek, de embert nem látott sehol.

- Talán éppen Kayhoz visz a folyó - reménykedett a kis Gerda, s felderült a kedve. Felállt a csónakban, és órák hosszat nézte a zöldellő partokat; aztán egy nagy cseresznyéskert felé közeledett a csónak, a kertben kicsi ház állt, szalmatetős, de ablakaiban különös kék meg piros üveg tündökölt, előtte pedig két fakatona őrködött, s tisztelgett a fegyverével a folyó minden utasának.

Gerda kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta őket; a fakatonák persze nem válaszol tak. A kislány hamarosan közelebb ért hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták a csónakot.

Gerda még nagyobbat kiáltott nekik, mire egy öreg, öreg asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából. Nagy szélű kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb virágokkal.

- Szegény gyermek! - mondta szánakozva az öregasszony. - Hogy kerültél a sebes folyó sod rába, amely ilyen messzire röpített? - Azzal belegázolt a vízbe, kampósbotjával kicsáklyázta a csónakot a partra, és kiemelte belőle a kis Gerdát.

A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.

- Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide? - biztatta az a kislányt.

Gerda rendre elmondott mindent, az öregasszony fejcsóválva hümmögött, s amikor a kislány megkérdezte tőle, nem látta-e errefelé Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el idáig, de elér bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda, szedjen inkább cseresznyét a kertben, és nézze meg a virágait, mert ilyen szépeket képeskönyvben sem látni, s még meséket is tudnak a virágok, mindegyik mást. Azzal kézenfogta Gerdát, bevezette a kis házba, és becsukta az ajtót.

Ragyogtak a magas ablakok kék, piros meg sárga üvegei, csodálatos színekben szűrődött át rajtuk a napsugár; az asztalon pompás cseresznye volt egy tálban, és Gerda annyit ehetett belőle, amennyit csak akart. Míg a cseresznyét szemelgette, az öregasszony aranyfésűvel fésülgette a kislány fénylő, hullámos haját, amely olvadt aranyként folyta körül zsenge rózsa szirom arcát.

- Mindig ilyen kedves kis leánykára vágyódtam! - mondta az öregasszony. - Meglátod, milyen jó lesz itt nálam! - Fésülte, fésülte Gerda haját, s ahogy fésülte, a kislány egyre jobban elfeledte fogadott testvérét, Kayt, mert az öregasszony értett a varázslathoz. Nem gonosz boszorkány volt, csak a maga mulatságára fűzte a varázslómesterséget: most azért, hogy a kis Gerdát megtartsa magának. Kiment a kertjébe, kampósbotjával suhintott egyet rózsái felé, s azok egyszeribe nyomtalanul elsüllyedtek, bármilyen pompásan virultak is még az imént. El kellett tűnniük, nehogy a kis Gerdának eszébe jusson róluk a maga rózsafája, elveszett pajtása. Az öregasszony attól tartott, hogy Gerda elszökik tőle, hogy megkeresse Kayt.

Aztán kivezette Gerdát virágoskertjébe. Ó, mennyi szépség volt ott, s micsoda illat áradt. Ott pompázott mind a négy évszak valamennyi virága: képeskönyvben sem látni gyönyörűbb tarkaságot. Gerda ugrált örömében, s kinn játszott a kertben, míg csak le nem nyugodott a nap a magas cseresznyefák mögött. Az öregasszony este puha ágyat vetett neki ibolyavirággal töltött piros selyempárnákkal. Gerda édesdeden aludt, s olyan szépeket álmodott, mint egy királykisasszony a lakodalma napján.

Másnap megint odakint játszhatott a napsugaras kertben a csodálatos virágok között, s így telt aztán sok-sok napja. Ismert már minden szál virágot, mégis úgy érezte, hogy egyfajta virág hiányzik a kertből, csak azt nem tudta, melyik. Egy nap kinn ült a kis ház előtt, és az öregasszony kalapjában gyönyörködött, s a kalap legszebb festett virágában, egy rózsában. A varázslónő elsüllyesztette kertje rózsáit, de a kalapjáról bizony elfelejtette eltüntetni a rózsát, nem gondolt vele. Így jár, aki feledékeny.

- Nicsak! - kiáltott fel a kis Gerda. - Ebben a kertben nincsenek rózsák! - Végigfutott a virág ágyások között, és kereste, kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se. Leült szegény ke egy ágyás szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a könnyei éppen oda hullottak, ahol egy rózsatő elsüllyedt, s ahogy a forró könnyek leszivárogtak a földbe, kihajtott a rózsatő, s éppoly szépen virult, mint azelőtt. Gerda átölelte az ágait, megcsókolta a virágokat, otthoni kedves rózsafájára gondolt, s eszébe jutott elveszett pajtása.

- Ó, mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. - Hiszen Kay után indultam. Nem láttátok errefelé? - kérdezte a rózsákat. - Mit gondoltok: eltűnt vagy meghalt?

- Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk a föld alatt, a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem volt köztük.

- Köszönöm, kedves rózsák! - hálálkodott a kis Gerda. Futott a többi virághoz, kelyhük fölé hajolt, és megkérdezte tőlük:

- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?

De a virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s álmodták a maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról nem esett szó egyik mesében sem. Hallgassuk meg azért, mit meséltek a virágok.

- A keskeny hegyi út fölött - kezdte a folyondár - ódon lovagvár magaslik; sűrű örökzöld folyja be vörös kőfalait, kiugró erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol a korláton, és az ösvényt figyeli. Nincs üdébb rózsabimbó az ágon, nincs könnyedebben szálló almaszirom, mint ő, zizegő szépséges selyemruhájában. Nem jön, még mindig nem jön?

- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.

- Én csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit álmodtam - felelte a folyondár.

Hát a kis hóvirág mit mesél?

- Két kötélen deszka himbálózik az ágak között - a hinta. A hintán két szép leányka ringatózik, fehér a ruhájuk, mint a hó, kalapjukon hosszú zöld selyemszalag; bátyjuk kettőjük között áll a hintán, karjával tartja a kötelet, mert az egyik kezében pohár van, a másikban agyag pipa: szappanbuborékot fúj. Száll a hinta föl-le, szál a buborék, színes, mint a szivárvány; az utolsó még ott imbolyog a pipán, ringatja a szellő. A hinta száll, a csepp fekete kutya meg - könnyű az is, mint a buborék - két lábra áll, úgy kéri, hadd hintázzon ő is kicsit; száll vele a hinta tovább, a kiskutya fölhemperedik, vakkant egyet mérgében; a gyerekek ingerkednek vele, és szétpattannak a szappanbuborékok... Szálló hinta, szétpattanó buborék - ez az én mesém.

- Szép mese lehet, de olyan szomorú hangon csilingelted el! És te sem beszélsz Kayról, a pajtásomról!

Hallgassuk meg akkor, mit mesél a jácint.

- Volt egyszer, hol nem volt, három leánytestvér, gyönge és törékeny teremtések; az egyik mindig piros ruhában járt, a másik kékben, tiszta fehérben a harmadik. Teliholdkor kézen fogva táncoltak a csendes tóparton. Nem tündérek voltak, hanem halandók gyermekei. Édes illat áradt a levegőben, s a lányok eltűntek az erdőben; erősödött az illat, s egyszer csak három koporsó siklott ki az erdő sűrűjéből a tóra - a három szépséges lány feküdt bennük. Szentjános bogarak röpködtek körülöttük, mint lebegő zöld fényű gyertyák. Alszanak a táncos lábú leányok, vagy meghaltak? A virágillat azt mondja, halottak, az estharang is halottakat sirat.

- Milyen szomorú a meséd! - búsult el Gerda. - És olyan erős az illatod, a halott lányok jutnak eszembe róla. Hát igazán meghalt a kis Kay? A rózsák lenn voltak a föld alatt, s azt mondják; nem látták odalenn.

- Csing-ling! - csengettyűztek a jácint csepp harangjai. - Mi nem Kaynak harangozunk, hiszen nem is ismerjük. Csak a mesénket mondjuk, az egyetlen mesét, amit tudunk.

Gerda akkor a boglárkához hajolt le, amely sárgán ragyogott zöld levelei között.

- Úgy ragyogsz, mint egy parányi nap! - csodálta meg a kislány. - Mondd meg nekem, merre keressem kedves pajtásomat!

A boglárka ragyogó szemmel nézett fel Gerdára. Ugyan milyen mesét tud? Az ő meséje se Kayról szól.

- Egy kis udvarra melegen sütött le az isten napja a tavasz első reggelén. A szomszéd ház fehér faláról lesiklottak a napsugarak a földre; a fal tövében kibontotta szirmait a tavasz első sárga virága, úgy ragyogott, mint az arany a napsütésben. Öregasszony üldögélt odakinn a széken, unokája, a szegény kis cseléd, éppen hazatért, és megcsókolta nagyanyját. Szerető csókjában érződött aranyszíve. Arany volt a szíve, arany a szava, arany a tavasz napsugara. Az én mesém csak ennyi - mondta a boglárka.

- Szegény öreg nagyanyó! - sóhajtott fel Gerda. - Biztosan hiányzom neki, búsul utánam, mint ahogy Kay után búsul. De nem búsul sokáig, hazamegyek hamarosan, s hazaviszem Kayt is! A virágoktól ugyan nem tudok meg róla semmit, azok csak a maguk meséjét tudják, hiába faggatom őket. - Azzal fölcsippentette a szoknyáját, hogy gyorsabban tudjon futni, de a nárcisz gáncsot vetett neki, amikor át akarta ugrani. Gerda megtorpant, lehajolt a hosszú szárú sárga virághoz, és megkérdezte: - Tudsz talán valamit?

Ugyan mit felelt neki a nárcisz?

- Látom magamat! Látom magamat! - ujjongott. - Ó, milyen édes az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő nyújtózkodik félig pőrén; hol az egyik lábára áll, hol a másikra, lába előtt hever az egész világ. Micsoda szemfényvesztés! A teás fazékból vizet önt egy tálba, és kimossa a fűzőjét, amely egyenesen tartja a derekát. Dicséretes dolog a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája, azt is maga mosta, a háztetőn szárította. Felveszi, és sáfrány színű kendőt kanyarít a nyakába, az még fehérebbnek mutatja a ruháját. Kinyújtja a lábát - ni, milyen magasra! Magamat látom! Magamat látom!

- Nem vagyok kíváncsi a mesédre! - mondta a kis Gerda. - Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé.

A kiskapu zárva volt, de Gerda olyat rántott a rozsdás kilincsen, hogy letörött, a kapu kitárult, s Gerda nekivágott mezítláb a messzi világnak. Háromszor is visszanézett, de nem üldözte senki. Nagyon elfáradt, s leült egy nagy kőre. Amikor körülnézett, látta, hogy vége a nyárnak, késő őszre jár, csak a napfényes kertben, ahol a négy évszak valamennyi virága együtt volt, nem vette észre.

- Istenem, de sok időt elvesztegettem! - kiáltotta Gerda. - Már ősz van! De most már nem állok meg többet! - Fel is kelt nyomban, és továbbindult. Ó, hogy elfáradt, hogy megsebezte gyönge kis lábát az út! Hideg és kopár volt körülötte a táj, megsárgultak a füzek keskeny levelei, hideg köd ülte meg a fákat, száraz levelek kerengtek le a földre. Csak a kökény kínálta még gyümölcsét, de az olyan savanyú volt, hogy összehúzta az ember száját. Ó, milyen szürke, milyen szomorú a messzi világ!


NEGYEDIK MESE: a királyfiról és a királykisasszonyról


Gerdának megint meg kellett pihennie; ott, ahol leült, egy nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult, csak a feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt, aztán egyszer csak megszólalt: - Kár, kár! Várj, lány! - Elég rosszul ejtette a szavakat, de jó szívvel volt a kis Gerdához, megkérdezte tőle, hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót: egyedül, Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a szó. Elbeszélte a varjúnak rendre egész életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.

A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit mondott: - Talán! Talán!

- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány, s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.

- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan! Azt hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.

- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.

- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e varjúnyelven?

- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul, még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!

- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd elmondom, ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. - És elmondta, amit tudott:

- Ebben a birodalomban, ahová kerültél, él egy királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta a világ valamennyi újságját; olyan okos, hogy elolvasta, és nyomban el is felejtette az újságok minden sorát. A múltkor éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem olyan kellemes dolog, mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt kezdett dúdolgatni. Így szólt valahogy: ,,Férjhez megyek én, miért is ne mennék!" Férjhez akart menni csakugyan, de olyan emberhez, akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve; akinek nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony elég unalmas dolog. Összedoboltatta hát a királykisasszony udvarhölgyeit, s amikor ezek meghallották úrnőjük szándékát, jókedvre derültek. ,,Derék dolog! - mondták. - A múltkor magam is ezen törtem a fejemet!"

Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem toldok hozzá, el sem veszek belőle. A menyasszonyom szelídített varjú, szabadon sétál a palotában, tőle tudom az egész históriát.

Persze hogy a varjúnak a kedvese is varjú, hiszen a madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.

- Attól fogva szívekkel keretezve és a királykisasszony névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok - folytatta a varjú -, és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást nyer a palotába, elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha akad köztük egy, aki olyan okosan és fesztelenül társalog, mintha csak otthon volna, azt választja férjéül a királykisasszony. Elhiheted - mondta a varjú -, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Lett a hírre nagy lótás-futás, odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de senki sem tudta megállni a helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a palota kapuján, és megpillantották a testőröket talpig ezüstben, meg a lakájokat végig a lépcsőn talpig aranyban, amikor meglátták a fényárban úszó, hatalmas termeket, valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor megálltak a királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a fejüket, s nem tudtak okosabbat, mint elismételni a királykisasszony utolsó szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi. A kérők mintha mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak a nyelvük, amikor újra kinn voltak az utcán. Hosszú sor várakozott a palota előtt, a városkapunál volt a sor vége. Ott voltam én is, mert kíváncsi voltam rájuk. Megéhez tek, megszomjaztak a várakozók, a palotában pedig még egy pohár langyos vizet se adtak nekik. Az okosabbak ugyan vittek magukkal vajas kenyeret, de azt nem osztották meg társaik kal, azt gondolták magukban: ,,Hadd tántorogjanak csak az éhségtől, legalább nem kellenek a királykisasszonynak!"

- És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? - vágott közbe türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt a várakozók között?

- Várj! Várj! - intette türelemre a varjú. - Mindjárt hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett a palota elé. Se hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest a palotába. Ragyogott a szeme, akár a tiéd, szép hosszú haja volt, de a ruhája kopott és szegényes.

- Kay volt, csak ő lehetett! - ujjongott. Gerda. - Hát nyomára akadtam! - tapsolt örömében.

- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú, de , a kislány közbevágott:

- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor eltűnt.

- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan apróra. De azt tudom a szelídített meny­asszonyomtól, hogy amikor belépett a palota kapuján, és meglátta a testőröket talpig ezüstben, meg a lépcsőn a lakájokat talpig aranyban, bizony nem akadt a torkán a szó. Csak biccentett nekik, és azt mondta: ,,Unalmas lehet itt a lépcsőn álldogálni! Inkább bemegyek!" Fényben úsztak a nagy termek, titkos tanácsosok és kegyelmes urak járkáltak mezítláb, és arany edényeket hordtak körül; áhítat foghatta el, aki körülnézett idebenn. Hanem az ifjú legényke cseppet sem ijedt meg, pedig ugyancsak nyikorgott a csizmája.

- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. - Az új csizma volt rajta, amikor elment; otthon is hallottam a nyikorgását.

- Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a varjú. - S belépett nagy vidáman a királykis­asszonyhoz, aki egy gyöngyszemen ült, de az akkora volt, akár a rokka kereke. Körülötte az udvarhölgyei a komornáikkal meg a komornáik komornáival, meg a főrangú lovagok az inasaikkal meg az inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival, akik annál jobban feszítettek, minél lejjebb álltak a sorban. Az inasok inasainak szolgái csak bocskorban járnak, de pillantást se lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az ajtóban.

- Ó de rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És mondd csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?

- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam volna magam is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van. No de mindegy. Azt mondja a szelídített kedvesem, az ifjú legénykének éppen úgy a helyén volt a nyelve, mint nekem, amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen beszélt; nem is leánykérőbe jött, csak azért, hogy megtapasztalja a király kisasszony híres okosságát, s tetszett neki, hogy őt is okosnak tartja a királykisasszony.

- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint Gerda. - Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott szorozni és osztani, méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a palotához, kedves varjú?

- Nem olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú. - Várj csak, hogy is lehetne? Majd meg kérdem a szelídített menyasszonyomtól, ő majd tanácsol valami okosat. Mert azt mondhatom neked, hogy ilyen magadfajta kislány sose juthatna be egyenes úton a palotába!

- Én bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen ha Kay meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.

- Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal búcsút biccentett és elrepült.

Öreg este volt, mire visszatért.

- Kár, kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta, amikor letelepedett Gerda mellé -, és küldött neked egy darab kenyeret; a konyhából emelte el, mert ott van elég, te meg nagyon éhes lehetsz. A palota kapuján semmiképp se léphetsz be, hiszen mezítláb vagy, s utadat állnák a talpig ezüst testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne búsulj, bejutsz azért a palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt, amely egyenest a hálószobába vezet, s azt is tudja, hol a hálószoba kulcsa.

El is indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a nagy fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor a palota utolsó ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis hátsó ajtóhoz vezette a kis Gerdát. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, csak betámasztva.

Ó, hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a félelem meg a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt akarta megtudni, Kay van-e a palotában. Ő lehet, csakis ő; Gerda olyan tisztán emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú hajára; szinte maga előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon, amikor a rózsáik alatt üldögéltek.

De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha megtudja, mekkora utat tett meg érte, és mennyit sírdogáltak odahaza, amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is tőle.

Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy szekrényen kis lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a padlón a varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta a fejét jobbra-balra, s jól szemügyre vette Gerdát, aki illedelmesen meghajolt, ahogy nagyanyjától tanulta.

- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis kisasszonyom! - kezdte választékos modorban. - Az ön életútja, hogy úgy mondjam, rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát, én majd előre megyek. Erre egyenesen, itt nem találkozunk senkivel.

- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! - figyelt föl Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami, mint falra vetődő árnyék: lobogó sörényű, karcsú lábú paripák, vadászapródok, lovagló urak és dámák.

- Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. - Jönnek, és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól teszik, legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt testüket. Remélem, ha majd magas méltóságra jut, nem feledkezik meg a háláról.

- A világért sem! - felelte az erdei varjú.

Bejutottak az első terembe. Rózsaszínű virágos atlasz borította a falakat, itt már messze előttük vágtattak az álombeli lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta a fényes uraságokat. A következő terem még káprázatosabb volt, álmélkodva néztek körül. Végre a hálóterembe értek. Ennek a mennyezete olyan volt, mint egy kristályüveg levelű pálmafa koronája; középen két liliomkehely formájú függőágy ringott tömör aranyszáron. Az egyik liliomkehely fehér volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros - a kis Gerda abban akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s egy napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem, mégsem Kay volt.

Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú volt és szép. Fehér liliom ágya szirmai közül kitekintett a királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis Gerda sírva fakadt, és elmondta neki egész történetét, s azt is, amit a varjak tettek érte.

- Szegény gyermekem! - sajnálta meg a királyfi meg a királykisasszony, aztán megdicsérték a két varjút; azt mondták, megbocsátják, amit tettek, de azért máskor ne tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a jutalmukat.

- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami biztos állást mint udvari varjak? - kérdez te a királykisasszony. - Akkor benneteket illetne a konyha minden hulladéka.

A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos állás mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.

- Bizony jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a tejbe aprítanunk! - bólogattak.

A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és hálásan gondolta: ,,Milyen jók az emberek meg az állatok!" - aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett. De mindez csak álom volt, s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt az egész jelenés.

Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba öltöztették, s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol nem lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy pár kis cipőt, hogy útra kelhessen a messzi világba, megkeresni Kayt.

Megkapta a cipőt, karmantyút is kapott, szépen felöltöztették, s amikor kilépett a palotából, egy vadonatúj színarany hintó gördült a kapu elé; a királykisasszony meg a királyfi címere tündöklött rajta, mint az égi csillag; kocsis a bakján, inas a hátsó ülésén, fullajtár a kocsi előtt, s mindegyiknek aranykorona volt a fején. A királyfi meg a királykisasszony maga segítette be Gerdát a hintóba, és szerencsés utat kívántak neki. Az erdei varjú, aki már feleségül vette szelídített menyasszonyát, elkísérte három mérföldnyire; melléje telepedett az ülésre, mert ha háttal ült a menetiránynak, szédült; a varjúmenyecske a palotakapuban búcsúzott tőlük sebes szárnycsapkodással; nem kísérte el őket, mert fejfájás kínozta - alighanem túlságosan sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az aranyhintó édes pereccel volt kibélelve, az ülésen gyümölcs meg mézescsók halmozódott.

- Isten veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a királyfi meg a királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a varjú is kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle. Szívszakasztó búcsú volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete szárnyával addig integetett, míg csak el nem tűnt a szeme elől a hintó, amely úgy tündöklött, mint a nap.


ÖTÖDIK MESE: a kis rablóleányról


Sötét rengetegen hajtottak keresztül, ahol a hintó úgy világított, mint az égő fáklya. Meg is látták mindjárt az erdei haramiák, s nem volt maradásuk.

- Aranyból van a hintó! Aranyból! - kiabáltak. Előugrottak a sűrűből, elkapták a lovak zabláját, agyonütötték a fullajtárt, a kocsist meg a kisinast, és Gerdát kiráncigálták az aranyhintóból.

- Gömbölyű, takaros, látszik, hogy dióbélen hizlalták - dicsérte egy öreg haramiaasszony. Bozontos szakálla volt, és sűrű szemöldöke belelógott a szemébe. - Akár egy szép, kihizlalt bárány! Igen jóízű lesz! - Azzal kihúzta éles kését; úgy villogott a pengéje, hogy az embernek végigfutott a hátán a hideg.

- Juj! - visított fel a következő pillanatban; kislánya, akit a hátán hordozott, a szilaj és neveletlen kis vadóc; úgy beleharapott a fülébe, hogy öröm volt látni. - Te, te undok teremtés! - rivallt rá az anyja, s megfeledkezett Gerdáról.

- Legyen a játszótársam! - kiáltotta a kis rablóleány. - Adja ide a karmantyúját meg a szép ruháját, s aludjék mellettem! - Olyat harapott megint az anyjába, hogy az nagyot ugrott, és körbe forgolódott fájdalmában. Az erdei haramiák harsányan nevettek rajta:

- Nicsak, milyen fiatalosan táncol a kölykével!

- Hadd üljek a hintóba! - kiáltotta a kis rablóleány, s amit akart, az úgy is lett, mert nagyon makacs teremtés volt, s el is kényeztették alaposan. Bele is ült a kis Gerdával a hintóba, s árkon-bokron keresztül hajtott az erdő sötét mélye felé. A kis rablóleány annyi idős lehetett, mint Gerda, de erősebb, vállasabb és sötétebb bőrű; a szeme fekete és szomorkás tekintetű. Hirtelen megölelte Gerdát, és azt mondta:

- Ne félj, nem ölnek meg addig, amíg én meg nem haragszom rád. Ugye, te királykisasszony vagy?

- Nem - felelte Gerda, s elmondta a rablóleánynak minden hányattatását, beszélt neki Kayról meg arról, hogy mennyire szereti.

A rablóleány komolyan ránézett, bólintott, és azt mondta:

- Akkor sem ölnek meg a haramiák, ha megharagszom rád, mert akkor magam öllek meg. - Aztán felszárogatta Gerda könnyeit, és belemélyesztette a kezét a puha és meleg karmantyúba.

Egyszer csak megállt a hintó; egy rablóvár udvarának közepén voltak. A vár falán hatalmas repedések tátongtak, hollók és varjak röppentek ki réseiből, s óriási vérebek vágtattak elő; akkorák, hogy széttéphettek volna egy embert. Ugatni nem ugattak, mert úgy idomították őket.

Az ódon, füst fogta teremben nagy tűz égett a kőpadló közepén, füstje felgomolygott a mennyezetre, s ott tört ki a szabadba; ahol rést talált. Egy nagy üstben leves fortyogott, s nyársakon vadnyulak meg házi nyulak sültek.

- Ma éjjel velem alszol meg az állatkáimmal - mondta a rablóleány. Ettek, ittak, aztán behúzódtak, egy sarokba, ahol szalmazsákok meg szőnyegek hevertek. Fölöttük a léceken, rudakon vagy száz galamb bóbiskolt, s a két kislány közeledtére mozgolódni kezdtek.

- Ezek az én galambjaim! - mondta a rablóleány, s elkapta a szélsőt. Megragadta a lábait, s úgy megrázta, hogy az rémülten vergődött a kezében. - Csókold meg! - kiáltotta, és Gerda arcába vágta a galambot. - Ott meg az erdei alattvalóim ülnek - mutatott egy falmélyedésre, amelyet lécekből tákolt ajtó rekesztett el. - Vadgalambok; zárva kell tartani őket, mert különben kirepülnek! Ez meg az én kedves öreg állatom. Bé! - és egy rénszarvast vonszolt elő az agancsánál fogva. Az állat nyakán rézabroncs csillogott, azon vastag kötél. - Ezt is rövid pórázon kell ám tartani, mert különben megszökik. Minden este megcsiklandozom éles késemmel a nyakát; attól nagyon fél. - És a falrepedésből hosszú pengéjű kést húzott elő, s végig húzta a rénszarvas nyakán. A szegény állat rémülten rúgkapált, a rablóleány jóízűt nevetett rajta, aztán a fekhelyéhez húzta Gerdát.

- A kést is magad mellé teszed, ha lefekszel? - kérdezte Gerda, és félősen nézte az éles kést.

- Igen, mellettem van akkor is, ha alszom - felelte a rablóleány. - Sose tudni, mi történik. De mondd csak el még egyszer, mit is meséltél a pajtásodról, s mért is vetted nyakadba a világot! - És Gerda újra elmondta töviről hegyire a történetét; fölöttük búgtak a ketrecben a vadgalambok, a szelídek békésen aludtak. A kis rablóleány egyik kezével átkarolta Gerda nyakát, a másikban a kést szorította, s már aludt is, hallatszott nyugodt lélegzete. Hanem Gerdának nem jött álom a szemére, hiszen azt se tudta, mi vár rá, élet vagy halál. A lobogó tűz körül rablók üldögéltek, ittak, duhajkodtak, a haramiaasszony meg bukfenceket hányt széles jókedvében. A kis Gerda szívszorongva nézte.

Odafönt megszólaltak a vadgalambok:

- Bur-ruk, bur-ruk! Mi láttuk a kis Kayt! Fehér madár röpítette a szánkóját, ő maga meg a Hókirálynő szánján ült, alacsonyan szálltak az erdő fölött; mi a fészkünkben ültünk, a Hókirálynő ránk lehelt, s csak ketten maradtunk életben, a társaink mind odavesztek. Bur-ruk, bur-ruk!

- Mit mondtatok? - nézett föl a kis Gerda. - Hová ment a Hókirálynő? Mit tudtok róla?

- Azt gondoljuk, a lappok földjére röpült a szánján, ott lehet a birodalma, mert ott soha el nem olvad a hó meg a jég. Kérdezd csak meg a rénszarvast!

- Igen, ott örök a hó meg a jég, és gyönyörű az élet! - sóhajtotta a pányvára kötött rénszarvas. - Szabadon szökellhet a szarvas a fehéren vakító; tágas völgyekben. A Hókirálynő ott ütötte fel a nyári sátrát, de téli palotája fenn van az Északi-sark felé, azon a szigeten, amit Spitzbergáknak hívnak.

- Ó, Kay, kedves kicsi Kay! - suttogta Gerda.

- Elhallgass, mert beléd vágom ezt a nagy kést! - intette csendre a rablóleány. Gerda reggel elmond ta neki, amit a vadgalamboktól hallott, s a kis rablóleány igen komoly arcot vágott, de aztán megrázta a fejét és azt mondta:

- Hihetetlen! - Mégis megkérdezte a rénszarvastól: - Tudod-e, merre van a lappok földje?

- Ki tudhatná ezt nálam jobban? - felelte a szarvas, és felragyogott a szeme. - Ott születtem, ott nevelkedtem, ott nyargalásztam a fehér hómezőkön.

- Jól figyelj! - szólt a rablóleány Gerdához. - Látod, a férfiak mind elmentek, csak anyám maradt itt. Ő reggelenként meghúzza a nagy üveget, aztán szundít egyet, s akkor majd meglátjuk, mit tehetünk.

Azzal kiugrott az ágyból, az anyja nyakába borult, megráncigálta a szakállát, és kedvesen köszöntötte:

- Szép jó reggelt, édes bakkecském!

A haramiaasszony csupa szeretetből olyan fricskát adott neki, hogy kék-zöld lett az orra.

Aztán csakugyan húzott egy jót az üvegből az asszony, majd elszundított. A rablóleány csak ezt várta, odament a rénszarvashoz, és így szólt hozzá:

- Szívesen megcsiklandoználak még néhányszor a késemmel, mert olyankor mindig olyan mulatságosan viselkedett, de ez most már mindegy. Eloldom a kötőfékedet, és szabadon bocsátalak, hogy elvágtathass szülőföldedre, a lappok országába, s magaddal vihesd ezt a kislányt. A Hókirálynő palotájában él a legkedvesebb pajtása. Különben magad is hallhattad a históriát, elég hangosan mondta, te meg mindig hallgatózol.

A rénszarvas boldogan szökdelt; a rablóleány a hátára ültette a kis Gerdát, nyeregnek a kis vánkosát adta alája, s nagy gondosan hozzá is kötözte a kislányt a szarvashoz.

- Most már mindegy! - mondta. - Visszaadom a prémes csizmádat is, mert hideg lesz ott északon. Hanem a karmantyúdat megtartom, mert az nagyon tetszik nekem! Nem fázol azért, ne félj! Odaadom az anyám kesztyűjét, akkora, hogy a könyöködig ér. Húzd fel no! Nicsak, akkora benne a kezed, mint az én csúfságos anyámé!

A kis Gerda sírva fakadt örömében.

- Ne bőgj, azt nem szeretem! - kiáltott rá a kis rablóleány. - Most már végre vidámabb arcot vághatnál! Nesze, itt van az útra két kenyér meg egy sonka, ha megéhezel! - Fölkötötte azt is a rénszarvas hátára, aztán kitárta az ajtót, becsalogatta a nagy kutyákat, végül elvágta a szarvas kötőfékét éles késével, és rákiáltott az állatra:

- Vágtass! Úgy vigyázz erre a kislányra, mint a szemed világára!

Gerda odanyújtotta nagy kesztyűs kezét a rablóleánynak, és elbúcsúzott tőle. A szarvas már röpült is vele árkon-bokron, sötét rengetegen át, mezőkön, mocsarakon keresztül, ahogy csak bírta a lába. Mögöttük farkasok üvöltöttek, hollók károgtak a fejük felett. ,,Zupp-zupp!" - hangzott odaföntről, mintha az ég hirtelen elvörösödött volna.

- Ó, az északi fény, a rég nem látott északi fény! - kiáltott fel a rénszarvas. - Nézd, hogy tündököl a magasban!

És röpült tovább, mind sebesebben, éjjel-nappal vágtatott pihenés nélkül. Mire a két kenyér meg a sonka elfogyott, megérkeztek a lappok országába.


HATODIK MESE: a lapp asszonyról meg a finn asszonyról


Alacsony házikó előtt állt meg a szarvas - ó, micsoda nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a földig, az ajtaja olyan alacsony volt, hogy a benne lakók csak hason csúszva járhattak ki-be. A háznép nem volt otthon, csak egy öreg lapp asszony tett-vett a házban, egy halzsírmécs pislogó fényénél: éppen halat sütött. A rénszarvas nyomban elbeszélte neki Gerda históriáját, de még annál is előbb a magáét, mert azt sokkal fontosabbnak tartotta. Gerda úgy összefagyott a hosszú úton, hogy még a száját se tudta mozdítani.

- Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. - Hosszú út áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg a finnek földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s minden este tűzijátékot rendez. Majd írok néhány sort erre a szárított tőkehalra, mert papírom nincs, adjátok át a finn asszonynak, az majd okosabb tanácsot tud adni, mint én.

Miközben Gerda megmelegedett, és éhét-szomját elverte, a lapp asszony megírta levelét a szárított tőkehalra, lelkére kötötte a kislánynak, hogy vigyázzon rá, aztán felkötözte megint a rénszarvas hátára, s az elvágtatott vele. Fent a magasban megint fölhangzottak a cikkanó hangok, csodálatos kék sugarú északi fény tündökölt egész éjjel előttük - végül megérkeztek a finnek földjére, s bekopogtak a finn asszony kéményén; mert ajtaja nem volt a házának.

Rekkenő hőség volt a szobában, a finn asszony félig pőrén járt-kelt odabenn. Gerdáról nyomban lerántotta a ruhát, a csizmát, a kesztyűt, hogy ne legyen olyan melege, a rénszarvasnak egy darab jeget tett a homlokára, aztán elolvasta a tőkehalra írott levelet, elolvasta másodszor, harmadszor is, s amikor már betéve tudta, a tőkehalat beledobta a bográcsba, hiszen abból még pompás leves lesz. A finn asszony nem tékozolt el semmit.

A rénszarvas neki is, elmondta élete történetét, aztán a kis Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem szólt rá semmit.

- Te olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas -, tudom, hogy egy cérnaszállal össze tudod kötni a világ valamennyi szelét. Ha a hajós ki tudja oldani az egyik csomót, akkor jó szelet kap a vitorlája, ha a másodikat kioldja, erős szél zúg el a tenger fölött, ha meg a harmadikat és a negyediket kibogozza, olyan orkán támad, hogy erdőket csavar ki tövestül. Adhatnál ennek a kislánynak olyan bűvös italt, hogy tizenkét ember ereje költözzék belé, és legyűrhesse a Hókirálynőt!

- Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene rajta! - mondta a finn asszony, azzal egy deszkaállványhoz lépett, levett róla egy összegöngyölt, nagy állatbőrt, és kiterítette; különös betűk voltak rajta, s az asszony olvasni kezdte, de olyan nagy erőfeszítésébe került, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.

A rénszarvas tovább kérlelte, a kis Gerda meg olyan könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn asszony megint hunyorogni kezdett, és a rénszarvast félrehívta a sarokba. Friss jeget tett a fejére, s közben odasúgta neki:

- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő palotájában van, s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely a világon. De ennek az az üvegszilánk az oka; ami a szívébe fúródott, meg az a másik csepp üvegdarab, amely a szemébe esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem válhat igazi emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.

- Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő meg a Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.

- Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak van, nem adhatok; nem látod, milyen nagy ez? Egy szál maga, mezítláb vágott neki a messzi világnak, és emberek, állatok állanak a szolgálatába. Tőlünk nem kaphat hatalmat, az ő hatalma a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut be a Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta. Két mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje kezdődik - vidd oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy bokor tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal, hanem siess vissza hozzám.

A finn asszony felültette Gerdát a rénszarvas hátára, s az nyargalt vele, ahogy csak győzte.

- Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a kesztyűmet! - kiáltotta vágtatás közben Gerda. A jeges hideg nyomban figyelmeztette rá. De a rénszarvas nem mert megállni, röpült tovább, míg csak a vörös bogyójú, nagy bokorhoz nem ért. Ott letette a kislányt, megcsókolta, fényes, nagy könnyeket hullatott, s már iramlott is visszafelé. A kis Gerda meg ott állt a bokor tövében mezítláb, kesztyű nélkül a finnek rémítően hideg földjén.

Futásnak eredt, szaladt, ahogy a lába bírta; egyszer csak nagy sereg hópehely közelgett szembe vele. Nem az égből hullottak - az ég tiszta volt, és tündöklött az északi fénytől -, a földön vonultak seregestül; s minél közelebb értek, annál jobban nőttek. Gerdának azok a nagy és csodálatos rajzú hópehely-virágok jutottak eszébe, amiket Kay mutatott neki a nagyítóüvegen keresztül. Ezek a hópelyhek a valóságban is nagyok voltak, nagyok és félelmetesek, mert elevenek: a Hókirálynő előőrse közeledett a kis Gerda felé. Különös alakú lények voltak, az egyik csúnya, nagy sünhöz hasonlított, a másik összefonódott kígyók gomolyagának látszott, borzas szőrű, kövér medvebocsnak a harmadik. De ragyogó fehér egytől egyik valamennyi, hiszen eleven hópelyhek voltak.

De most nézzünk Kay után: mi történt közben ővele? Neki persze eszébe se jutott a kis Gerda, azt meg még úgy se gondolta, hogy hajdani pajtása ott kinn áll a palota előtt.


HETEDIK MESE: arról, hogy mi történt a Hókirálynő palotájában, és mi történt később


A palota falai magasan kavargó hóörvények voltak, kapui meg ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a palotának, kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan kavargott a hó. A legnagyobbik terem több mérföld hosszú volt; valamennyit tündöklő északi fény világította be. Hatalmas termek voltak, üresek, jéghidegek és fehéren szikrázók. Nem rendeztek itt soha mulatságot, még egy szűkebb körű medvebált sem, ahol a hóvihar fütyülte volna a talpalávalót, s a jegesmedvék két lábra állva ropták volna a táncot, finom és illedelmes mozdulatokkal; társasjátékot se játszottak itt soha, pofácskájukat és mancsukat összeütögetve; ezüstróka-kisasszonyok sem pletykálgattak el délutáni kávé mellett - hidegek és néptelenek voltak a Hókirálynő tágas termei. Az északi fény tüzei olyan szabályosan gyúltak fel és lobbantak ki, hogy könnyen ki lehetett számítani, mikor tündöklik a legmagasabban, s mikor a legalacsonyabban. Az egyik végeláthatatlan terem közepén befagyott tó csillámlott. Jégtükre ezer darabra repedt szét, de olyan egyforma darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó. Ennek a tónak a kellős közepén trónolt a Hókirálynő, ha otthon volt - azt mondta, hogy az Értelem tükrének közepén ül, s ez a leghívebb tükör a világon.

A kis Kay már kék, majdnem fekete volt a hidegtől, de nem vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő csókjától elmúlt a borzongása; a szíve már különben is jégcsappá változott. Lapos, éles jégdarabokat rakosgatott egymásra meg egymás mellé, valami formát akart adni nekik, mint amikor mi apró falemezekből alakokat próbálunk kirakni, amit kínai játéknak neveznek. Kay művészi mintákat, alakokat rakosgatott ki jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem jeges játéka volt ez, az ő szemében nagyszerű és roppant fontos időtöltés - a szemébe hullott üvegszilánk miatt látta annak. A mintákból egy írott szót próbált formálni, de sohasem sikerült neki azt a szót kirakni, amit szeretett volna ,,Örökkévalóság." Pedig a Hókirálynő azt mondta neki: ,,Ha azt a szót ki tudod rakni, újra a magad ura leszel, s én neked ajándékozom az egész világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul." Ezzel az egy szóval kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni.

- Én most meleg országokba repülök - mondta egy napon a Hókirálynő. - Elszállok, és lenézek a nagy, fekete fazekakba! - A tűzhányókra gondolt, az Etnára meg a Vezúvra, ahogy az emberek nevezik őket. - Megfehérítem egy kicsit az oldalukat! Ez a dolgom, meg jót is tesz a citromnak, szőlőnek. - Azzal nagy suhogva elrepült, Kay meg ott maradt magára a sok mérföldes, kihalt teremben, merőn nézte a jégdarabjait, és olyan erősen gondolkozott, hogy majd összeroppant a feje. Mozdulatlanul ült, néma csendben, aki látta, azt hitte volna, hogy megfagyott.

Akkor lépett be a kis Gerda a palota nagy kapuján. Metsző szelek vették körül, de Gerda elmondta az esti imádságát, s egyszerre elnyugodtak a szelek, mintha aludni készülnének. A kis Gerda belépett a fehéren tündöklő, nagy, kihalt terembe, s végre meglátta kedves pajtását. Megismerte mindjárt, a nyakába borult és megölelte:

- Kay! Édes, kedves Kay! Végre megtaláltalak!

Kay nem mozdult, csak ült hidegen és mereven, Gerda meg zokogni kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei Kay mellére hulltak, leszaladtak a szívért, felolvasztották a jeget, s kimosták onnan a gonosz tükörszilánkot. Kay, mintha álomból ocsúdott volna, Gerdára nézett, s a kislány akkor elénekelte azt a régi dalt

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Kaynak végre megeredt a könnye, úgy záporozott, hogy elúszott vele a másik kis tükörszilánk; most ismerte csak meg Gerdát, és ujjongva kiáltotta:

- Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen sokáig? És én hová kerültem? - körülnézett és megborzongott. - Milyen dermesztő hideg van itt! S milyen üres és kihalt minden! - És forrón átölelte Gerdát, aki sírt meg nevetett boldogságában. Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra kerekedtek jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen azt a szót formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta, hogy ha Kay ki tudja rakni, megszűnik a hatalma fölötte, neki ajándékozza az egész világot s még egy új korcsolyát is ráadásul.

Gerda megcsókolta Kay arcát, s az egyszerre kivirult, megcsókolta a szemét, s abból tiszta fény sugárzott; csókot lehelt kezére, lábára, s a fiú tagjait erő töltötte el. Hazajöhetett most már a Hókirálynő, nem tartottak tőle. Készen volt már Kay szabadságlevele, ott állt kirakva fényes jégbetűkkel.

Kézen fogták egymást, és kifelé indultak a Hókirálynő roppant palotájából. Nagyanyóról beszélgettek meg az ereszcsatorna fölött viruló rózsatövekről, s amerre elhaladtak, elültek a szelek, kisütött a nap. A vörös bogyós, nagy bokor tövében ott várta őket a rénszarvas, mellette a duzzadó tőgyű fiatal rénszarvastehén. Megitatta a két pajtást meleg tejjel, s meg csókolta őket. A két szarvas aztán a hátára kapta Kayt meg Gerdát, s először a finn asszony hoz vágtatott velük. Jól felmelegedtek nála, a finn asszony útba igazította őket, merre van hazafelé. Aztán folytatták az utat, betértek a lapp asszonyhoz is, aki új ruhákat varrt nekik, és megjavítgatta Kay szánkóját. Innen mindannyian együtt indultak tovább, szánkójuk mellett ügetett a két rénszarvas; egészen hazájuk határáig kísérték a gyerekeket. Ott már kipattantak az első rügyek. Kay meg Gerda hálásan búcsúztak el a két szarvastól meg a lapp asszonytól. - Isten veletek! - kiáltották. Megszólaltak a tavasz első madarai, kizöldültek az erdők, s a fák közül gyönyörű paripa vágtatott elő. Gerda mindjárt ráismert: az aranyhintót húzta valamikor. Fiatal lány ült a lovon, fején égőpiros sapka, az övében pisztolyok - a kis rablóleány volt, aki megunta az otthonülést, és észak felé vette útját, amíg rá nem un arra a vidékre is. Aztán majd más földre vándorol. Nyomban megismerte Gerdát, Gerda is őt - nagyon megörültek egymásnak.

- Szép legény vagy, mondhatom, hogy így elcsavarogtál! - kiáltott Kayra a kis rablóleány. - Ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?

De Gerda megsimogatta a rablóleány arcát, s azt tudakolta, hogy él-e a királyfi meg a király kisasszony.

- Messze járnak azok, idegen országba utaztak! - felelte a rablóleány.

- Hát a varjak?

- A varjúférj meghalt - felelte a lány. - A szelídített varjúmenyecske megözvegyült, s gyásza jeléül egy kis fekete fonalat kötött a lábára. Folyton siránkozik, gyötrelem hallgatni a sok fecsegését. De mondd el most te, hogy értél oda, s hogy akadtál rá.

Gerda meg Kay egymás szavába vágva mondták el történetüket.

- Sok beszédnek sok az alja! - kiáltott a kis rablóleány, aztán kezet rázott mind a kettőjükkel, és megígérte nekik, hogy ha egyszer elvetődik a városukba, meglátogatja őket. Aztán elnyargalt a messzi világba. Gerda meg Kay kézen fogva továbbindultak; zöldellő, virágzó tavaszi tájakon vitt át az útjuk, messze előttük harangok zengtek-bongtak, s ők ráismertek városuk magas tornyaira - igen, az ő nagy városuk volt, ott laktak valamikor. Be is fordultak hamarosan a házuk kapuján nagyanyó ajtójához, fel a lépcsőn, be a szobába, ahol mindent a régi helyén találtak. Az óra a régi nótát mondta: ,,tik-tak", ugyanúgy forogtak körbe a mutatói, de velük mégis nagy változás történt: amikor átlépték a küszöböt, észrevették, hogy felnőttek lettek. A nyitott ablakon behajoltak az eresz alatt a virágzó rózsaágak, ott álltak a kisszékeik, rá is ült ki-ki a magáéra, s megfogták egymás kezét. A Hókirálynő palotájának jeges és kopár pompáját úgy elfelejtették, mint egy lidérces álmot. Nagyanyó ott ült az áldott verőfényben, és néhány sort olvasott a bibliából: ,,Bizony mondom néktek, ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!"

Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az a régi ének:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.


V É G E


Link


















PÁL APOSTOL SORAIVAL KÍVÁNUNK MINDENKINEK BOLDOG, BÉKÉS ÉS MEGHITT KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET!


 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
2022.11 2022. December 2023.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 227 db bejegyzés
Összes: 4697 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 753
  • e Hét: 753
  • e Hónap: 66296
  • e Év: 756087
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2023 TVN.HU Kft.