Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
Sóhajok - versekben
  2018-11-30 13:00:36, péntek
 
 




SÓHAJOK VERSEKBEN







Helen Bereg: SÓHAJ...

Nincs ki úgy ölelne,
oly gyengéden, mint te.
Sóhaj szakad bennem,
béke, megnyugvás.
Nincs nap és nincs este,
ne veled ébredne
s szunnyadna el a vágy.

Életünk percekbe, órákba sűrített élet,
mégis a legszebb csoda mi megtörténhet.
Lehunyt szemünk kirekeszti mi valós,
nincs semmi csak az ujjperceken bőrre lehelt csók.
Ajkamra téved kezed, becézgető játékba kezd az íveken,
mozdulatlanságba hajlik testem, nehogy érintésed ellebbenjen.
Pillanatról pillanatra válik önkívületté a csoda,
gyönyörben pulzál a vágy, belehal két karodba.
Oda, hol nemrég még perzselőn égetett varázsa,
megsemmisül, mint lángnyelvek pernyéjében a máglya.
Életünk csupán órákba, percekbe sűrített élet,
mégis a legszebb, mi velem megtörténhet.

Nincs más, ki így ölel
Ily gyengéden, mint te.







Bodnár István: SÚLYOSBODÓ


Sóhaj-csöndben
fagy-fehérben
pecséttel-vert
kötelékben
Te sem szebben
én sem dalban
lúdbőröző
tapintatban
Közös ágyban
mégis széjjel
súlyosbodó
vétkességgel.







Bradányi Iván: SÓHAJOK SZÁLLNAK AZ ÉJSZAKÁBAN...

Dalszöveg

Sóhajok szállnak a szélben,
s vágyódva gondolok rád.
Egyedül félek az éjben,
s álmodban mégis azt kérdem:
eljössz-e újból majd értem?
Szívem úgy vár, még rád...

És jönnek majd az esték,
álmatlan éjszakák.
A szívem fáj, úgy fáj még,
ha gondolok reád.
Még bennem él a tegnap
és egy régi szép emlék.

Sóhajok szállnak a szélben,
s vágyódva gondolok rád.
Egyedül félek az éjben,
s álmodban mégis azt kérdem:
eljössz-e újból majd értem?
Szívem úgy vár, még rád...

Fülembe cseng egy dallam,
nem hoz csak bánatot.
E kis dal rólunk szól még,
s most egymagam vagyok.
De bennem él a tegnap
és egy múló szép emlék.

Sóhajok szállnak a szélben,
s vágyódva gondolok rád.
Egyedül félek az éjben,
s álmodban mégis azt kérdem:
eljössz-e újból majd értem?
Szívem úgy vár, még rád...







Dupla KáVé - CSUPA SÓHAJ AZ ÉLET
/Szövegíró: Kaszás Péter/

Dalszöveg

Sírsz, ha valami fáj,
Vársz, ha valaki vár,
És egy sóhaj betöri majd a szíved...
Ha vársz, ki ölel át,
Hogyha félsz, ha egyedül állsz,
Egy nap, egy sóhaj után megérted.

Csupa sóhaj az élet, míg végig érünk a vágyakon,
Csupa sóhaj a szívem, már rég tudom.
Csupa sóhaj az élet, míg végig érünk a vágyakon,
Csupa sóhaj a szívem, de vállalom.

Ha sírsz valakiért,
Ha szólsz valamiért,
Hogyha vársz üzenetet, ami nem jön.
Ha már a remény se kell,
Ha már rég nem hiszel,
Nézd, a sorba beállsz, és eljön.

Csupa sóhaj az élet, míg végig érünk a vágyakon,
Csupa sóhaj a szívem, már rég tudom.
Csupa sóhaj az élet, míg végig érünk a vágyakon,
Csupa sóhaj a szívem, de vállalom.

Dupla KáVé - Csupa Sóhaj Az Élet

Link








Endrődi Sándor: SÓHAJ


Oh mennyi gazság, milyen sok cudarság
Pompázik s él köztünk büntetlenül -
Míg a mélységből felrontó igazság
Egy-egy győzelmet ül!

Oh mennyi könnynek, mennyi vérnek kell elhullani,
- Könny és vér szinte tengerré dagad -
Míg a világ a jövendők nagy útján
Egy kis lépést halad!







Füle Lajos: VÁNSZOROG EGY SÓHAJ...


Vánszorog egy sóhaj utánam,
valakié, ki itt vagy ott
fázik, szorong, szenved magában:
"Simogass meg, mert meghalok!"







Gámentzy Eduárd: LEGYÉL TE


Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.

Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...







Hirth Éva: MEGFOJTANAK A SÓHAJOK


Ó, ha még egyszer ölelhetnélek,
tudom, nem menekülnék el tőled,
téged soha többé el nem löknélek,
szorítanám éltető, szerető kezed.

Istenem, milyen bolond is voltam,
magamra haragítottam az életet,
megfordultam, kacagva elrohantam,
nem sajnáltam zokogó lelkedet.

Sóhajaim, úgy érzem, megfojtanak,
már némán megbújnék lelkedben,
de már érzéseim választ nem kapnak,
csak még egyszer ott lehetnék szívedben.

Nem törnék ki két kezedből,
szerelmesen megcsókolnálak,
etetgetnélek két kezemből,
várnám, hogy rám szabaduljanak a vágyak.

A sors keze durván lecsapott rám,
a szellő is a függöny mögé rejtőzik,
a magány maradt, s a kisszobám,
hol testem is csak érted vergődik.







Thomas Hood: A SÓHAJOK HÍDJA


Im, egy boldogtalan
élet után
itt fekszik oktalan
ez a leány!

Vigye és tegye le
lágyan a kar;
szobor a termete,
szép, fiatal!

Ruhája mocskos,
rátapad, lucskos
ingéből víz csepeg
most is a hídra;
vigyétek, emberek,
szánva, ne szidva!

Ne érintse gúny;
gondold szomorún,
finoman vigyázni;
a halál foltjai
után maradt a lány;
tiszta nő csupán.

Nem kéne turkálni,
sorsába furkálni,
ez itt a vég;
többé nem becstelen,
nem maradt rajta szenny,
csak ami szép.

Ha nagyot bukott is,
Éva maradt -
Töröld le, ott is,
ajkán, a sarat.

Fésü alól haja
hogy kibomolt!
Emberek óhaja,
szomorú sóhaja
kérdi: ki volt?

Apja ki volt? Hol az
anyja? Zokognál,
húga vagy öccse, ha
most vele volnál?
Vagy tán a szíve volt
másé, ki híve volt
s több amazoknál?

Jaj, de hát ritka a
szeretet titka, a
krisztusi kincs!
Óh, milyen gyász neki;
itt a sok ház, s neki
otthona nincs.

Húga, a bátyja,
nem védte családja,
mint azelőtt;
betölt a nemezis:
kedvese, esze is,
az Isten keze is
elhagyta őt.

Hol sűrű rendben
ring a vizekben
a lámpafüzér
s paloták sora dobja
fényét a habokra,
ott állt s beragyogta
a hontalan éj.

Zord tavaszi szél
riogatta vacogva,
de hívta az éj
s a sötét csatorna:
az élet szörnyüség,
a halál őrűltszép!
És visz a vágy -
akárhol, akárhol,
csak itt ne tovább!

Leugrott! Őrület!
Vad folyó, jéghideg,
halálos íz
ha ugrott, te lökted,
mindig zúg előtted,
gaz férfi! a víz:
nyeld te is, fürödj meg
benne, ha bírsz!

Vigye és tegye le
lágyan a kar;
szobor a termete,
szép, fiatal!

A halál rabja már
és minden tagja már
merevedik;
nyujtsuk ki rendesen
s te fogd le csendesen
nagy szemeit.

Mibe sárlepett
szem belelát,
aminek tükre lett
a végső rémület:
a túlvilág.

Űzte vad láz régen,
megölte gyász, szégyen;
mostoha világnak
árvája - de már csak
a béke övé.
Kulcsold imára
kezét simán a
szíve fölé!

Legyen, égbe ha ér fel,
töredelmes és bús,
s vállalja bűnét el
az üdv ura, Jézus

Ford: Szabó Lőrinc







Horváth Piroska: CSEND SÓHAJA


Metsző szél sikít, vén kórót görget,
valahol messze eszméket dönget,
porfelhőt terít gügyögő létre,
roskad a jövő - lerogyik térdre.

Borostyán fut a falra nesztelen,
álmok vesznek el gyorsan - jeltelen.
Korhadó vágyban árva szú perceg,
pereg a homok - múlnak a percek.

Poros üvegen pókháló rezzen,
ósdi kredencben feledés reccsen.
Vakolat perdül, szusszan egy emlék,
hintaszék lendül - ültek benn nemrég.

Inal egy kétely padlórés között,
gyors mozdulattal semmibe szökött.
Nyüszít a magány kopott pamlagon,
oson a múlt a nyitott ablakon.

Rozsdás kilincsen gubbasztó talány,
nesztől megrezzen, riad - tovaszáll.
Csend mély sóhaja megsző szép álmot.
Rád teríti azt - nem kell majd fáznod.

Szivárványszínek remények vásznán,
szépen simulnak szerelmek vállán.
Simítják arcod bársonyos kezek,
dohos falon egy kakukkos ketyeg.

Kék-szárnyú pille - csillogó kékség,
falak közt reppen - izgalmas szépség.
Vágyak szobáján fényselyem kúszik,
csillan a remény szívekbe bújik.







József Attila: SÓHAJ


Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem,
Az én jajom,
Büntetésem:
Föld kerekén
Akármerre
Járok, mindig
Csorg a könnyem,
Sír a keblem,
Jajom hallik,
Az ég dörren
- Átkozott fej
Az én fejem -
Átkozott fej
Te fölötted.







Jörgné Draskóczy Ilma: SÓHAJ


Miért van nékem szárnyam? Nyugtalan,
Magasratörő, szilajröptü szárnyam?
Miért kell, hogy a messzeséget járjam,
Csalfa czéloknak átadva magam?

S miért vannak sóvárgó dalaim:
Halk zokogások, titkos néma vágyak;
Amik valóra úgyse-úgyse válnak,
Csak elrabolják csöndes álmaim !

Ne lenne szárnyam, mi magasba von.
Szűk határok közt, hadd élnék itt békén
Apró tervekkel: mint madár a fészkén.

S dal is csak egy fakadna ajkamon:
Valami naiv, együgyü kis nóta,
Egy kis bölcsőre halkan ráhajolva . . .







Kemenczei Lászlóné: CSAK A SÓHAJOK...


Mindenem vagy... és több semmi!
Boldoggá hogy tudnál tenni?
Tréfál csak velünk az élet,
mert másé vagy, s én Neked élek.

Gondolatom örökké Veled,
de szerelmem soh'sem lesz Tied.
Életem egy van, és ketté
nem lehet széttépni többé.

Csókjaid íze él bennem,
de Téged nem szabad szeretnem.
Álmomban a Tiéd vagyok,
és reggel... csak a sóhajok.

Imádlak, vágylak, szeretlek,
görcsösen, fájón ölellek.
Tréfál csak velünk az élet,
másé vagyok, és Neked élek.







Kun Magdolna: FÁRADT SÓHAJ


Uram,
súlyos keresztem már nehezen bírom,
hisz sok év terhét cipelem életutamon,
s úgy elfáradt szívem, úgy elfáradt lábam,
akárcsak görnyedt madárcsontú vállam.
De lásd, szótlan hordom keresztem,
s kitartón viszem,
bármily kérges tőle sebzett tenyerem,
mert tudom, amit a sors reánk rótt,
el kell viselni, akkor is, ha túl nehéz
a súlyt megemelni
De nem baj Uram, nem baj,
ha nagy súlyt rósz is rám,
csak gyermekeim vigyázd életük során.
Nekik adj még tartalmas, boldog életet,
hadd lássák szépnek a múló éveket.
Mert túl hamar eljön az a végső perc,
mikor már mindegy lesz, fekszel-e, vagy kelsz,
s mindegy lesz az is, süt-e rád a nap,
vagy dermedtté tesz az éjszakai fagy.
Tudod Uram, az anyai szív,
oly gyönge tud lenni,
ha gyermekét látja
titokban szenvedni,
mert az anyai szív dobogása
az a ritmusjel,
ami gyermekének szívében
visszhangzásra lel.







LENNÉK SÓHAJ

"Lennék sóhaj, mely felszakad ajkadról
Lennék lágy dallam, mely simogat, s átkarol,
Lobbanó tűz lennék, ha dühöng kinn a téli szél
Lennék a fű illata ágyadban, ha itt az éj,
Lennék a fény, mely boldog, hogyha rád talál,
Úgy jönnék, oly szótlan, mint nyáreste a holdsugár,
Lehetnék én minden, mit életedben szeretnél,
Lehetnék, ki többet ad, minden múló gyönyörnél.."







Lupsánné Kovács Eta: SÓHAJ


Az élet néha oly nehéz,
sokszor a baj, bajt tetéz
csak fogy az idő, napra nap,
az élet máris elszalad.

A lélek terhe túl nehéz,
ha a remény oda vész
fájón, egyedül megszakad,
az éjben vérzőn ott marad.

Az álom gyötrő, és nehéz,
megváltás az ébredés,
ha kopogtat a virradat,
új fényt kap a gondolat.







Lupsánné Kovács Eta: SÓHAJNYI PILLANAT


Figyelem, ahogy a tó hallgat,
talán a csendje vonz oda;
épp olvad partján a hóharmat
- megkopott a tél bocskora -

Átlátszó, csendes a tó medre;
káprázat-csillagok gyúlnak,
tán mosolyod villant meg benne...
emlék-harangok zúgnak.

Sellőként csobban a gondolat,
mint kavics, tűnik a tóban,
sóhajnyi volt csak a pillanat;
...nem tudom: voltál-e valóban.







MINT EGY SÓHAJ


Mint egy sóhaj,
fakad fel magányom
mellyel a magasban
repülni vágyom
sasmadárként
a messzi végtelenbe
hol álmaim pihennek
eltemetve.
Mint egy sóhaj
szakadnak fel a szavak
társtalan szívemben marad
hogy elveszítem egyszer
fénylő mosolyod
s nem süt rám szemedből
többé meleg napod
mert elszólít
az űr hideg mámora
s így leszek magányom







Molnár Nándor: SÓHAJ


Magam vagyok. Egyedül.
Alkonyi illat leng körül.
A fák lombjában keserűn
Suttogó sóhaj hegedül.

Teste nincsen. Méla hang.
Tán egy búgó ezüstharang;
Egy suhanó fehér galamb,
Vagy eltörött kis régi lant.

Szava sincsen. Csak zenél.
Szerenád ősznek idején.
Ismerős dallam, mit mesél?
Jó lenne, ha megérteném.

Eltűnődöm. Hallgatom.
Valami belül sír nagyon,
Mert már tudom; ó, fájdalom:
Ez a rég elszállt sóhajom.







Pablo Neruda: SÓHAJ


Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól, és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csak e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kéz a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Somlyó György fordítása







Armand Sully Prudhomme: SÓHAJ


Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.

Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni
mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.

(Kosztolányi Dezső fordítása)








Reichard Piroska: SÓHAJ


Szívedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
múlt éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodba
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.







Reményik Sándor: SÓHAJ A MINDENSÉGÉRT


Vasárnap. Harangszó. Egy asszony elmegy
Mellettem. A harangszóra megáll.
Összeteszi kezét, fohászkodik
Az utcán elmenőben: ,,Uram Jézus

A rosszakon is könyörülj!'' -
A rosszakon is könyörülj:
Ennyi egy-vers-soros imája.
Az asszony kendős, falusi

És amint mond, magának mondja,
S a láthatatlan csillagoknak.
Már megy tovább.
Mi fakasztotta

E furcsa, percnyi, falusi imát
Itt, a városban, közelemben?
Igen, épp az én közelemben -
S miért, hogy elfeledni nem tudom,

S gondolok rá újuló gondolattal,
Újuló kínnal s enyhüléssel?
Mi fakasztotta e furcsa imát?
Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás,

Mint morajló s meginduló föld,
Mint megnyíló föld a lábam alatt:
Olyan volt.
Mi fakasztotta: részvét, bűntudat,

Az utcán, harangszóra, éppen ott?
Sejthette-e, hogy az egész
Lángbaborult
Mindenségért imádkozott??!







Reményik Sándor: SÓHAJOK HÍDJA


A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.







Reviczky Gyula: SÓHAJ


Első szerelmem idejében,
Mikor láttam, hogy szíved értem
Megszűnt dobogni, kérkedém:
Majd lennél egykor még enyém!

Ha dalaim hír-szárnyra kelnek,
S mint költőt szerte ünnepelnek:
A kék ruhás lány, fogadok,
Megbánja még, hogy elhagyott!

Bohó ifjúság! Férfi lettem;
Sóhajtozám dicsért rímekben.
Kíváncsi is tudom, de hány:
Ki volt a kék ruhás leány?

Csupán tehozzád száll hiába
A csengő-bongó rímek árja.
Sok szép dalom nem érdekel,
Visszhangra nálad egy se lel.

S én vallom: szép versek mit érnek,
Ha az imádott nő szívének
Többé annyit se mondanak,
Mint léha bókoló szavak?

Volnék inkább a régi senki,
Kinek nevét csak szájad ejti,
S ne papiron, de kebleden
Lelném meg rémed', szerelem!







Szabolcska Mihály: SÓHAJOK

I.

Mondanék én dalt, de minek?
Ha egyszer ő nem érti meg,
Fönt zokogó szerelmemet.

Minek a dal, ha hiába
Száll a rózsám ablakára,
De szivéhez nem bocsátja.

Ne szálljatok árva dalok,
Szivem mélyén maradjatok,
Idehaza zokogjatok!

II.

Mért nem száll le néha, néha
Egy angyal a földre ?
Minden árva szivet,
Beírni egy könyvbe . . .

Hadd írna be engemet is,
Az első levélre,
Annak is, annak is
A legelejére.

Mért nem száll le néha néha
Egy angyal a földre?
Minden csalfa kis lányt
Beírni egy könyvbe.

Hadd írná be a rózsámat
Az első levélre,
Annak is, annak is
A legelejére.







Tóth Árpád : SÓHAJFÉLE


A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.
Vágyam is ég,
Mint alkonyi... nyúlánk
Nyírfaderék.
Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.
Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?...







Vitó Zoltán: SÓHAJOK
(Öt kis népi etűd)


Ó, én patak, ha volnék,
kacagva csörgedeznék,
ha arra hozna az utad -
s bevonná karcsú lábodat
ezüst dalom!

Ó, ha galamb lehetnék,
a vállaidra ülnék,
elbúgnám titkos álmaim -
s átadnám fürge szárnyaim,
hogy szállj velem!

Ha kis virág lehetnék,
csak a hajadba vágynék;
csak ott lehetnék illatos, -
aztán halnék alázatos
virág-halált!

Ó, én szellő, ha volnék,
szelíd gyönyörrel bújnék
tündéri titkod elfedő, -
hivalkodóan rezzenő
blúzod mögé!

Ha láng, ha tűz lehetnék,
csak a szívedben égnék!,
s megtudnád, hogy milyen maró -
és áldottan feloldozó
a Szerelem.







William Shakespeare: SZERETNI: SÓHAJ...


Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.







Wass Albert: SÓHAJ


Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)







Weller Márton: KARÁCSONYI SÓHAJ


Nyár Kisasszony rég ellibbent
és elvitte a melegét.
Ősz Anyónak, ki tipegve jött,
átadta kihűlt helyét.

Végig simít Ősz Anyóka
hideg keze a tájon,
hogy a tél, majd itt is mindent,
mély álomba találjon.

Bogár moccan egy utolsót,
mókus szalad az ágon.
Mackó morran barlang mélyén,
végül őt is elnyomja az álom.

A tél is megjött, öreg Apó,
csupa dér a szakálla.
Havat prüszköl égre-földre,
a megdermedt világra.

A fagyott csöndben csengettyűszó,
szinte nem is hallható,
azt suttogja megszületett
kis Jézus, a Megváltó.

Lélektől lélekig száll,
repül az üzenet,
szent Karácsony éjjelén
köztünk jár a szeretet.

Bekopogtat minden házba,
s ahol hagyják lángot gyújt.
Reményt ad a csüggedőnek,
megvigasztal szomorút.

Jó emberek ügyeljetek,
hogy ne hunyjon ki az a láng,
szeretettel tápláljátok,
és megjavulhat a világ!





 
 
0 komment , kategória:  Lelkem szirmai  
Majtényi Erik
  2018-11-27 19:30:06, kedd
 
 





MAJTÉNYI ERIK


Majtényi Erik (Temesvár, 1922. szeptember 19. - Bukarest, 1982. január 22.) erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, műfordító. A költő gyermekkora Petőfi-élményére alapozva az új, tömörebb gondolati fokon is hű marad az egyszerű közérthetőség követelményeihez. Jellemző, hogy Legszebb versei kötetéből (1969) maga hagyta ki előző köteteinek "rikító kellék-foszlányai"-t, ami fordulatának tudatos voltát jelzi. Számos gyermekverset és ifjúsági regényt írt.

Link











A CAMMOGÓ


Hegyoldalban dirmeg-dörmög,
és a mancsán medvekörmök,
szereti a málnát-szedret,
örvend, hogyha sokat szedhet.

Most még bocs, de egy-kettőre
mackó úrfi lesz belőle,
s alussza majd téli álmát,
s szed majd nyáron szedret-málnát.







CSAK EGYET KONDUL


Csak egyet kondul s ismét egyet,
a gyászt, a döbbenést, a csendet
aprózza, mint terhét a hangya,
a község kis lélekharangja.

Rángatja egy falábú ember,
kongatja illő tisztelette.
Úgy tekint körl, mint mennyből
s az elhunytra csak ritkán gondol.

A kongás lassan megigézi,
falábát elevennek érzi.
A szabályosnál is csak éppen
kicsit ránt többet a kötélen.

Az a kicsi elég neki,
magát végvárban képzeli,
ahol öblös, roppant harangja
sisakos népet hív rohamra.







CSENGŐ SZÓL


Csengő szól -
kinek szól,
hova szólít,
tudod jól!

Csengő szól -
neked szól.
Hol az irka,
hol a toll?

Táskájába
csomagol
a kisdiák,
s már lohol,
mert csengő szól
valahol.







CSOKOR


Kicsi csokrom, tarka csokrom,
úgy kötöm, hogy mosolyogjon.
Minden szál virága
kacagjon rá anyámra.
Minden kelyhe neki nyíljon,
csillag üljön minden szirmon,
harmatcseppek fénylő gyöngye
valamennyi őt köszöntve.







DECEMBER


Beköszöntött
december,
az udvaron
hóember.

Kapott kürtős
kalapot,
azzal kíván
jó napot.

Kíván, s aztán
megbánja,
mert a napfényt


nem állja.

Napsütésben
folyton fogy,
szinte-szinte
összerogy.

Szívesebben
mond tehát
szép jó, hideg
éjszakát.







DÉLUTÁN


A domboldalon fürge
fenyőfák kergetőznek,
alattuk egymást nyomja
száz rétegben a kőzet.

Egy kéz melege halkan
kihül a rézkilincsen,
a szeretőmet várom,
pedig szeretőm nincsen.







EGYSZERŰBBEN


Valahogy egyszerűbben kellene,
a legegyszerűbb lenne a zene.

Igen, a zene, az mondaná el,
amit ilyenkor mondani kell

vagy elhallgatni. Jó volna a csend is.
Jó a hűvös csend. És néha idebent is.

És rád bízni, hogy te gondold tovább,
mint ismerős vers megkezdett sorát.

Hogy csak ritmusa lüktessen a csendben,
fáradtan, mint az óra, ha lejár...

A legegyszerűbb volna veled lennem,
és még egyszerűbb lenne a halál.







EMITT A VÖLGY


Emitt a völgy a lábaidnál,
a forrás, melyből sosem ittál,
amott a fehér országútja
s a szikár hegység csapott kúpja.

Így élnek örök szomszédságban
e megszokott, külön világban
így élnek évszázadok óra,
s ha nem volna az országúrja,

amit az ember keze döngölt,
úgy ráncosodna itt az ős föld,
oly változatlan egy-alakban,
mint valaha a kőkorszakban.

Nézem kitartón, moccanatlan,
s megkísérlem, hogy befogadja,
ezt a nagy, pihentető, áldott,
kihívó mozdulatlanságot.

A szemem szinte beleájul,
ő áll és nem vesz tudomásul,
nem szól, nem moccan, meg sem érez,
csak van - s alighanem elég ez







ESZTERLÁNC


Dal, dal, varázsdal,
hét szem kihúnyt parázzsal,
verssel, vérrel, varázzsal
vidítlak és keserítlek,
tegnapokban megmerítlek,
magad ellen szelidítlek.

Lánc, lánc, eszterlánc,
rég eloszlott az a tánc,
ki hátra ment, ki előre,
te maradtál meg belőle,
s szemed csücskében a ránc.

Volt, volt, be rég volt,
dombon törték a diót,
édes belét mind megettük,
csontos héját elvetettük,
mikor külön, mikor együtt,
ujjunkat bemaszatoltuk,
barna maradt, bárhogy mostuk.

Szállj, szállj, messze szállj,
pöttyös katicabogár,
hallgatott ránk, vitte szárnya,
köd előtte, köd utána,
azóta se látta senki
ujjad hegyén megpihenni,
huncut, aki elfelejti.

Dal, dal, varázsdal,
táltost etess parázzsal,
mondd a mesét, kell hogy tudjad,
mondd a régit, mondd az újat,
király lánya, göndör hajú
nyitva van az aranykapu,
nyitva van, ha be nem csuktad.







ÉN RAJZOLTAM


Rajzoltam egy ügyes házat,
Rája ablakot is hármat.
Az egyiken kinézek,
A másikon benézek.

Az egyiken kitekintek,
Kint az utcán látok mindent.
Harmadikkal mit csináljak?
Odaadom nagyapának.

A postás ha újságot hoz
Ott köszön be nagyapóhoz
Nagyapó majd elveszi
Pápaszemét felteszi.

Olvashat, mert van fény elég
Nem rontja a fáradt szemét
Hiszen az az ablak jó nagy,
Én rajzoltam nagyapónak.







FÁRADT KEZED AZ ASZTALON


Fáradt kezed az asztalon -
oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:
lágy ráncaiból patakzik a csönd,
s árnyékától a fal világosabb.
Fáradt kezed az asztalon -
mennyit tett-vett, loholt a kötelesség
cselédjeként, amíg kissé riadtan,
kissé kifúltan elérte az estét!
S fáradt kezed az asztalon
most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,
ha minden válasz visszás és fonák?
A hálát emlegessem? A szerelmet?
Fáradt kezed az asztalon
ismét csak terhekkel tetézve
kérlelhetem - kegyetlen kérelem -
új áldozatra, szolgálat-tevésre:
Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!
Magadhoz légy hű - a teherbíráshoz!
Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:
a szorításod kell, nem a kegyelmed!
Az áram másik pólusa - anélkül
a görcsös gond mosollyá sose békül.
A tétova gyöngédség, amely olykor
feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,
hogy meglássam bennük, mint sötétkamra
tótágast álló, tűnő képeit,
szigorún titkolt szenvedélyeid,
s hogy tudjam akkor: sohasem hagysz magamra.







A FENYŐ


Fiatal volt, a csúcson állt.
Megért vagy ezer éjszakát,
Tél után várta a tavaszt,
nyáron is nőtt egy araszt.

Ősszel dühödten rázta a szél,
fehérbe vonta talpig a tél -
alatta hómező, őznyomok,
felette csillag csillogott.



Most mind-mind lejjebb költözött:
ott csillog ágai között.
Most pille szárnyú, rezzenő
fényekkel ékes a kis fenyő.

Mintha csillagos eget
villantanának az ághegyek.
Temérdek apró fény körét,
szemek csillanó örömét.







FIÓK


Van Pistának
Egy fiókja
Ki-kihúzza
Be-betolja.
Mindenféle
Akad benne
Mágnes patkó
Rozsdás penge
Rajzszeg, radír
Üres doboz,
Vadgesztenye
Fenyőtoboz
Fél ceruza
Törött rugó
Olló, fénykép
Üveggolyó
Hegyző, körző
S még egy penge
Minden van, csak
Rend nincs benne!







GIPSZLÁB


S akkor a hammelni patkányfogó
harmadszor trombitált: Sorakozó!
S összegyűltek mind a gipszlábak
a szemfelszedők kirakatából,
s nekivágtak az őszi éjszakának.

Nekivágtak a lucskos mezőnek,
és az a fickó így biztatta őket:

Hopp, felemás lábak,
selyemharisnyásak,
völgyekben, hegyekben,
törzsetlen menetben,
egy ütemre, hoppsza,
hoppsza, ugrándozva!

Ki tudja hányszor borzongva, fázva
botlanak jeges pocsolyákba
azok a gömbölyű, gömbölyű térdek!
Futnék én is, hogy egyet utolérjek.

És egy gipszlábbal, gipszféllábbal
kocognék a világon által.
Ha elfáradna, hónom alá venném,
hogyha eltörne, gipszbe tenném,
gipszet a gipszbe, könnyen hordaná,
s tennék a világűr hóna alá
egy fél mankót - őszi latyakban
- hegyen-völgyön, hoppsza -
én sem lépkedek sokkal biztosabban.







GYURKA ÍRNI TANUL


Egyik betű pocakos,
A másik meg nyurga,
Melyikkel fogsz elsőbben is
Megbirkózni Gyurka?

Ha az első görbe lesz,
Nehogy kedved szegje,
Hisz előbb a csúnyábbja jön,
Csak később a szebbje.



Írj gyorsan egy másikat,
Azután még egyet,
A betűk a sor végén majd
Kiegyenesednek.

S végül az a sok betű
Pocakos és nyurga,
Éppen úgy áll össze, ahogy
Te akarod, Gyurka.







HOGYHA ELOLDANÁL


Hogyha eloldanál magadtól,
merre indulhatnék el akkor?

Hol lenne első menedékem,
hogy az emléked el ne érjen?

Járhatnék, ahol nem jártam még -
de mi várna rám, s mit várhatnék?

Mert fogadhat-e bizonyosság
olyan, hogy nem hasonlít hozzád?

S nem fájna-e a hasonlóság?
Nem érezném, hogy bitorolják?

Vackába nyüszítve, vonítva
kölyökállat kúszhat úgy vissza,

ahogy én egy riasztó estén
a visszautat megkeresném







HÓPEHELY


Hópehely, csillogó,
hull a földre millió,
táncra perdül szüntelen
táncos kedvű ünnepen.

Hópehely, csillogó,
hull a földre, jaj de jó,
vígan készül villogó
kékszegélyű takaró.

Hó alatt a lágy mező,
hó alatt a háztető,
pehely lebben, könnyed táncos
bálterem az egész város.

Elcsitul a fagyos szél,
hej, ilyenkor szép a tél,
jégvirága lombosodik,
hóvirágról álmodozik.



. . . . .







HŰVÖS ŐSZI ESŐ


Hűvös őszi eső,
se vége, se hossza,
a fázós bokrokat
mossa, egyre mossa.
Mossa a pázsitot,
az ösvényt, a fákat,
utcákat, tereket
s külön minden házat.

Csüng az eső ezer
vékony cérnaszála,
nincsen az az olló,
amelyik elvágja.
Neki-nekilendül
vadul záporozva -
hűvös őszi eső,
se vége, se hossza.







KÉT VÁLTÁS JÓKEDV


Két váltás vasalt jókedv
- kell-e több? -
jó prémes ködöknél melengetőbb.

Még egy egész guriga végtelenség,
meg egy kocka
hogy próbáljunk szerencsét.

Meg egy legyintés,
hogyha mégis vesztünk,
meg hogy olykor
gyönyörűk is lehessünk.







9X9 = 82


Kilencszer kilenc az nyolcvankettő.
Első látásra talán meghökkentő,
mintha azt mondanám:
kendermagot evett a kandúr...
- vagy még cifrábban:
kandúrmagot evett a kender...
No nem,
eszemben sincsen!
Az sem, hogy kijelentsem,
miszerint ötször öt az semmi,
hogy nem érdemes érte lelkesedni -
én a közismert négyzethez csak egyet
tettem hozzá, s az öreg egyszeregy
fület sértőn ropogni kezdett,
és összedőlt, mint tavaszi zápor
idején kezdő turista fölött
a kontármód felütött sátor.

Nagypapa képét csak egy hüvelykkel
toltam el, s mint hibás,
megcsúszott színnyomás,
nagypapa most felesleges fülekkel
ékeskedik hálószobád falán.

Kabátomat a szögre akasztottam,
de benne maradtam a kabátomban,
kesztyűmben feledtem a kezemet,
kalapomban a fejemet,
ezért a nagypapa fülét
te fogod helyre tenni,
s egyedül kell megfejtened:
kilencszer kilenc voltaképp mennyi.

Mellé is foghatsz,
én is melléfogtam.
Példának okáért kertész koromban.
Kitermeltem egy almafát:
törzse volt édes,
gyümölcse kérges - micsoda marhaság!
Csípős szatírát irt rólam tüstént
valamely füvész-kritikusom,
s bukfencet hányt a csúfondáros napfény
pázsittá kigöngyölt gondomon.

Pedig a rendet meg kell hogy teremtsem,
ha almafa: almát teremjen.

De ki teszi majd helyre a nagyapa fülét?

Értem, hogy szükségetek van
az egyszeregyre,
de ne hívjátok még a szerelőt,
hogy rendbe szedje
egy régi számtanirka hátsó
fedőlapja szerint,
mert mire ismét hozzászoktok,
én összezavarom megint.

És ha mutattok valakit:
a fronton volt, fél karját gránát tépte fel,
én is mutatok valakit:
itthon maradt és három ép fél karja van.

Bizony,
plakát-költészet ez.
Valahol fele úton révedez
a gúnyrajz és lelkifröccs között.

De hagyjuk most a költészet ügyét!
Végül is ki teszi helyére
a nagypapa fülét?

Mert aki vigyorogni akar rajta,
elintézhetem, hogy az ajka
neki is félrecsússzék, mint hibás,
selejtes színnyomás.

Lesz, aki úgy veszi, hogy csak játék,
de egyebet biz'isten, mit csinálnék?
Játék a világ,
a számtan esendő,
s kilencszer kilenc az nyolcvankettő.
Az egyszeregy kis játékmozdony,
és az ember ne csak osszon, szorozzon,
de szedje szét rugóját, kerekét,
s rakja össze jobban, mint volt elébb.

A világot csak egyetlenegyszer
csúsztatom el - csak egy hüvelykkel,
hogy elváljon a zöldtől a kék,
tőlem talán a keserűség,
tőletek pedig az a konok,
az a kegyetlen, megátalkodott...

De ezt nektek illene tudnotok.







KILENC TAVAT...


Kilenc tavat ha megkerülsz,
s a tizedikben elmerülsz,
kilenc tó hamar elfelejt,
a tizedik magába rejt.

Hínár simítja, lágy moszat
óvja megbékélt arcodat,
a viz csak ringat csendesen
iszapos, áldott fekhelyen.

Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt,
és elmossa a lágy homok
tükrébe vésett lábnyomod.

A tizedik, a tizedik
habjai súgva üzenik:
nekünk kínálta fel magát,
őrizzük lezárt ajakát.


Majtényi Erik - Kilenc tavat VIDEÓ

Link








KÖD


Köd, köd,
sűrű köd,
napsugárka
megszökött.
Eltakarja
hegyek lánca?
Belebújt egy
csigaházba?
Fergeteges
fellegekbe?
A tolvaj Ősz
zsebbe tette?
Aki tudja,
mondja meg:
hova bújt el,
hova lett?







MÁRCIUS 8.


Napsugár szól: itt vagyok!
Olvadnak a jégcsapok.
Megtelik a malomárok
Kinyílnak a hóvirágok.

Hóvirágok, ibolyák,
Mennyi kedves kis virág!
Telik egy szép csokrocskára,
A lányoknak - Nők napjára.







MIKOR HALLGATUNK


Mikor mi ketten hallgatunk,
sorsukra hagyott bányák beomolnak.
Mikor mi ketten hallgatunk,
súlyos tornya épül föl a sikolynak.
Mikor mi ketten hallgatunk,
szakadékot repeszt az ég felettünk.
Mikor mi ketten hallgatunk,
valakik szörnyűt mondanak helyettünk...







MINT TENYEREMBE DÖFÖTT PENGE


Mint tenyerembe döfött penge,
már úgy fáj a hiányod,
mint amikor a durván hasított
kéreg alól a gyanta felszivárog.

Estéim sárga lámpafénybe
burkolnak, és az éjjelem
iszonyatos: kifestett szájú
vigasztalanság hál velem.

Mint aki lopna s reszket a keze,
úgy lapulok meg az időben,
a léted fáj most, varázsos valód,
amelyet eloroztál tőlem.







MÓKUS


Mókus úrfi
a télre készül,
odút szemel ki
menedékül.

Mogyorót, diót
hord
halomra,
telik, telik
a téli kamra.

Maholnap
szél fúj, havazik,
majd csak
kihúzza tavaszig.







NAGYANYÁM


Mindig így látom: görcsös két keze
az ölében pihen.
Nem sír - a könny el is tévedne tán
a ráncok útvesztőiben.

Ha sírni tudna, azt siratnál váltig,
hogy elfogta a gyengeség,
s maga előtt engedte sírba szállni
tizenegy gyermekét.







NE NEHEZTELJ MEG


E verssorokat, aki férfi,
gondolom, könnyebben megérti.

Mert diktálta a makacsság,
amely nem árul zsákbamacskát.

Tollba mondta a kénytelenség,
mert arra vágyott, hogy szeressék.

És hogy hiába vágyott, miért is
tagadnám, hiszen csakazértis

kimondják, kibeszélik pletykás
rímek, s elfecsegi, ha nem más,

hát ez a magamutogatás, átkos
ösztön, amely sok szamársághoz

vezetett már, s vezet ezentúl,
az értelmen s az illemen túl.

Férfitársam, aki lemérted
súlyát magánynak, szenvedésnek,

s ütöttél volna a palánkba,
hogy vágjon öklödbe szilánkja,

és gyöngeséged eltitkolva
a vasat harapdáltad volna,

ne neheztelj meg érte, kérlek,
hogy lepcses szájjal kibeszéllek.

De tudod, édesanyánk óta
álmainkat asszony nem óvta,

és ha óvta, nem nekünk óvta,
és ami kín volt, reánk rótta,

s ami fájdalom reánk mérte -
mondom, ne haragudj meg érte,

de ami reggelünket rágja,
ami esténk kálváriája,

s ami az éjszakánk megrontja,
az ember egyszer csak kimondja.







NŐNAPI KÖSZÖNTŐ


Egy szál virág kettő
Bársony sziromfeslő.
Két szál virág három,
Karcsú zsenge száron

Négy szál virág öt,
Zöld levél között.
Minden virág gyönge
Szirma édesanyám néked nyit ma.

Erdő-mező bokrétája,
Néked virít nők napjára







OKTÓBERI SZÉL


Hej, hogy reccsen, hej, hogy roppan a sok száraz ág.
Hűvös őszbe, nyirokos őszbe fordul a világ.

Ha ilyenkor duhaj kedvvel nekilendülök,
és a fázó bokrok között táncra perdülök,

Hogy bokázik a sok sárga zörgő falevél,
Én vagyok az, én vagyok az októberi szél.







RANDEVÚ


A villanyóra délnyugati lapja
három társától végleg elmaradt,
a reggel megrekedt időt mutatja,
és áll, csak áll a béna pillanat.

Áll az idő - de hömpölyög alatta
a jövő-menő, zajló cáfolat,
s a három másik óralap fogadja
a pontatlan s a pontos párokat.

Majd egyszer odaállsz a negyedikhez
nyolc órakor - csak nézelődsz, pihensz,
az érkezőkre rá sem hederítesz,
és soha többé nem lesz fél kilenc.







SZÁMTANIRKA


Kockás az irkám:
számtanirka,
felét már sok-sok
szám tarkítja,
másik felét is
mind teleírom,
megférnek szépen a
kockás papíron.

Egyesnek, négyesnek
szilárd a lába,
kettesnek, hármasnak
hajlott a háta,
tátong a nulla,
az ötös: horgas,
perecet árul
sok kis nyolcas.

A nehezének
most neki kezdek,
s ha megtanultam
az egyszeregyet,
mind összeáll a
számsor és oszlop,
osztok és szorzok,
szorzok és osztok.

Kovács Kitti Számtanirka - VIDEÓ

Link








SZERELMES VERS


Te nem szeretsz, én sem szeretlek,
hazudjunk egymásnak szerelmet.

Talán erősebb lesz minálunk
ez a mi kegyes hazugságunk.

Nem is talán... Biztosan inkább,
mert magateremtette kínját

kínlódja legjobban az ember
legigazabb töredelemmel.

E lánc minden szemét vigyázva
ötvöztem - magam leigázva -

s a cella priccsére vetetten
önmagam börtönőre lettem.

Tudom, te sem vagy ezzel másképp,
s ennél többre miért is várnék,

ha nem szeretsz, ha nem szeretlek:
hazudjunk egymásnak szerelmet.

Magányos férfi, árva asszony,
lesz-e, ki nékünk irgalmazzon?

Cellánkba egy cipót behozzon?
Bűneink alól feloldozzon?







SZÓLTAM HOZZÁD


Szóltam hozzád, lehet, hogy nem hallottad,
szóltam hozzád, mikor messze voltál,
és láttalak, s a szemem beleborzadt,
hogy láttalak, és mégis messze voltál,
és hűs kezedet éreztem kezemben,
és ültél mellettem és messze voltál,
összecsapott váratlanul felettem
az egyedüllét, olyan messze voltál,
és nem hittem, és hinni nem akartam,
hogy mellettem is tőlem messze voltál,
s akkor ajkadra rátévedt az ajkam,
és te a csókon túl is messze voltál,
és az idő helyet cserélt a térrel,
és támadt szakadék, s te messze voltál,
szóltam hozzád, s a szó hozzád nem ért fel,
parányokra foszlott szét, s messze voltál,
és állt köztünk a percekből rakott fal,
s te túl voltál a falon, messze voltál,
mi lenne, hogyha nem csak a karoddal,
ha közelségeddel is egyszer átkarolnál?







A TAVASZ


Csipkés rüggyel,
madárfüttyel
köszön rám,
köszön rád,
s majd egy reggel,
ha víg kedvvel
jól megráz egy
almafát,
és a fáról,
minden ágról
szirmok fellege havaz,
földön-égen
csodaszépen
tündöklik fel a tavasz.







UTÁNAD KAPTAM


Utánad kaptam, s egy nyaláb
levegőt markolt a kezem,
mért rejti olykor el magát
a fűszerízű szerelem?

Tóparton csendes csónakok,
láncuk fázósan megremeg,
köszönnék nekik: jó napot!
de hátha meg sem értenek.

Egy ember antennát szerel,
hallgatni az olimpiát,
leköti magát százezer
csip-csúp dologgal a világ,

és senkinek sincs ideje
egy kissé törődni velem,
s mint el-elhalkuló zene,
úgy zsong körül a szerelem.







VIRÁGÉNEK


Megyek utánad, jössz utánam,
csupasz a vállad, csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes, meg azt az áldott,
azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.







FORDÍTÁSOK







Magda Isanos: GYERMEKEM, NE KERESS


Gyermekem, ne keress, a földi lények
mind rólam szólnak majd, s igazat beszélnek.
Ne mondd, amikor nem leszek:
édesanyám már ezt sem érte meg.

Ott mosolygok majd minden virágon,
tudd meg, hogy gyakorta körüljárom
esőfelhőként mind a kerteket,
hol sok eltöltött delem szendereg.

Ha szenvedsz, esténként szólíts engem,
s én szíved szavára megjövök,
még ha szárnyammal át is kell szelnem
a láthatárt a tengerek fölött.

Új orcámtól ne ijedj meg, szívem.
Ne mondd: az én anyám nem volt ilyen.
Majd megismered a meséimet,
ha ablakodban a nyárfa zizeg.

Sok jelből megtudod, hogy én jövök,
hogy én álltam meg az ágyad fölött,
átölel, meglásd, a hűs lehelet,
s a csillagok ágyadhoz térdepelnek.

/Majtényi Erik ford./







 
 
0 komment , kategória:  Majtényi Erik   
Magyarul beszélő indián törzs?
  2018-11-27 17:00:17, kedd
 
 







MAGYARUL BESZÉLŐ INDIÁN TÖRZS?


Harvard Egyetemnek a Peapody Museum megdöbbentő dolgot jelentett, mely az egész ősmagyar eredetet átformálhatja


A Santo Domingo de les Colorados közelében élő ,,vörös indiánok" nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek. Móricz János döbbenetes felfedezéseiről alig beszél a mainstream média.

A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15 000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve.

Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40 000 éve kihaltak. Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.

Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul(!) tudott beszélgetni. Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él.

Móricz felfedezéseit senki nem tudta cáfolni, ellenben a spanyolok részérő, politikai és gazdasági okokból súlyos támadásoknak volt kitéve. Felfedezései igen nagy horderejűek. Annyi bizonyos, hogy a sok évezredes sötétségbe burkolt őstörténetből, a magyarság ősi múltja fényesen fog felragyogni, a világ összes népe előtt.

Az 1900-as évek elején a tankönyvekből, napi sajtóból, szakkönyvekből köztudomású volt, hogy az Amazonas őserdeiben olyan fehér indián törzsek élnek, amelyeket még alig tudtak megközelíteni, így ez a vidék sok meglepetéssel kecsegtette a kutatókat. Íme itt a meglepetések egy szelete.

Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek. A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak.

Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években Ecuadorban kezdett kutatni. Itt három indián törzs, a Cahari, a Mochica és a Puruha tagjaival magyarul beszélt. Ezen felbuzdulva régészeti és levéltári kutatásokat végzett, s többek között 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet gyűjtött össze. Kutatásai eredményeként az egyik argentin egyetem történelmi tanácsosnak nevezte ki. Elsősorban Ecuadorban kutatott, aminek a fővárosa Quito. A város a nevét a régi Quito birodalomról kapta.

Ez eredetileg Kitus-nak hangzott. (Kit=Két, Us=Ős, tehát a Két Ős Birodalma). Itt a Kitus birodalomban, a Csendes-óceán partján, az ötezer méternél is magasabb Kordillerák (Andok) hegyei között, az Amazonas medencéjéhez tartozó, őserdőkkel borított lapályok titokzatos és mesebeli tájain laknak azok az indián törzsek, amelyek közül néhányan ma is beszélik ősmagyar nyelvünket. Móricz kutatása alapján quitói Institutio de Antropologia y Geografia megállapította, hogy a spanyol önkény által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Ennek nyomai világosan mutatkoznak a családi és földrajzi nevekben, jóllehet a spanyolok erőszakos nyelvcserét hajtottak végre.

A még magyarul beszélő törzsek - köztük a Cayapak, a Salasaca (Zala-szaka, több ősi forrás a szkítákat, szaka-ként nevezi meg. A szerk.) - pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke és még sorolhatnánk. Mutatóba néhány, magyarral megegyező név: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb.

Zuay tartomány egyik ősrégi helysége: Pest. A régi Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) találhatók, bennük trepanált (lékelt) koponyák.

A régészeti leletek között fokosokat találunk, és a magyar koronázási jogar és országalma hasonmását. Móricz szerint is: ez a kettős keresztet hordozó aranyalma, tulajdonképpen a földgolyót jelképezi.







Dél-Amerikában, de főleg Ecuadorban nagy lelkesedéssel fogadták e felfedezéseket. Valósággal ünnepelték, mivel a lakosságban, a spanyol hódítók erőszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit. A hivatalos körök leellenőrizték Móricz nyelvészeti és régészeti adatait, s azokat megbízhatónak találták.

Elhatározták, hogy ebből egy hatalmas nemzetközi ,,ügyet" csinálnak, sürgetve az amerikai földrész történelmének reverzióját. A tervek szerint az ENSZ-hez akartak fordulni.

A további kutatások során, Móricz, az ecuadori ősrengetegben, az ottani indiánok segítségével felfedezett egy hatalmas barlangrendszert. A barlangok egyikében valóságos múzeumra bukkant. Aranylemezekre vésett, rovásos könyvtárat, szobrokat, kulturális emlékeket talált itt.

Ezt a barlangot, Táltosok Barlangjának nevezte el. Szerinte az őslakók idehordták össze, mintegy óvóhelyre, a spanyol hódítók által veszélyeztetett kincseket. Móricz állítja, hogy az Andok hegység keresztül-kasul át van szőve barlangokkal és járatokkal. Ezeken közlekedhettek az őslakosok.

Az argentin elnök és az ecuadori vezérkar meg akarta őt bízni egy kutató expedíció vezetésével, anyagi, technikai eszközöket ajánlva neki. Ez azonban csak terv maradt.

Időközben a nagy befolyású mormon egyház vezetői is bekapcsolódtak az ügybe. Ez az egyház roppant vagyonnal rendelkezik, aktív terjeszkedési programmal lép fel az amerikai államokban. Az egyház vezetői elmondták, hogy minden olyan kutatást támogatnak, amely az emberiség és a vallás eredetének tisztázását segíti elő. “Önzetlen" támogatást helyeztek kilátásba, csak azt kérték, hogy az aranylemezek tartalmát ők fejthessék meg.

Ezután 1967. szeptember 7-én, Móricz János egy nagy sajtókonferencián, a lapok, rádió és televízió riportereinek ismertette eredményeit.

A több órán át tartó konferencia rendkívül lelkes hangulatú volt. Úgy látszott, hogy egy világraszóló szenzáció indul útjára, de ehelyett néma csend és mellőzés követte a konferenciát. Egyetlen hír sem jelent meg róla. Ellenben a mormon egyház főemberei továbbra sem hagyták békén Móriczot, folyamatosan unszolva, hogy árulja el nekik a barlang helyét. Az agresszív viselkedésből kiderült, hogy nem egy hívő egyházról van szó, hanem egy világhatalomra törő szervezet áll mögöttük. Kincskeresés és egyéb célok ösztönzik őket. Móricz ekkor elhatározta, hogy a barlang titkát nem adja ki. Meggyőződött arról, hogy a barlangok feltárásának még nem jött el ideje, ezért előbb az amerikai földrészre került magyar nyelvű törzsek odaérkezésének rejtélyét akarta feltárni, illetve a tényt gyakorlati módszerrel bizonyítani.

1970. május 28-án az ecuadori óceánpartról vízre szállt, a Móricz elképzelései szerint készült, balsafa tutaj, rajta négy fiatalember. Móricz a partról rádió adó-vevő irányította őket. A tutaj 159 nap múlva október 4-én megérkezett Ausztráliába, Sydneytől nem messze. Itt bevontatták a nagy szenzációt keltő világjáró balsafa tutajt (lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám).

Móricz feltételezése az, hogy a magyar nyelvű törzsek nyugatról érkeztek, vízi úton Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják különben a csendes-óceáni és kelet-ázsiai földrajzi nevek is. Vámos Tóth Bátor, Hawaii-n élő emigrált földrajzszakos tanár a Hawaii-szigeteken 50 magyaros földrajzi nevet írt össze.

A szigetvilágban pedig olyan neveket talált, mint pl. a Balaton menti Aliga, Kiliti, Lelle stb. Térképekkel igazolta, hogy Indonéziában minden negyedik, az Indus völgyében pedig minden harmadik földrajzi név magyar.

Az amerikai őslakosság hovatartozósága ill. bevándorlása kérdésében fontos adatokat szolgáltatnak az ún. Kland-tekercsek. 1967-ben Mexico City térségében húsz méter vastag lávatakaró alatt, kőládában lévő sértetlen írott tekercseket talált egy USA támogatást élvező régészcsoport. A C14-es vizsgálat 21 000 évben állapította meg a tekercsek korát. Azóta megfejtették ezeket, s kiderült, hogy azok a sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt MU történetét, műveltségét, viszonyait írják le. Az egyik munkatárs, Tony Earl, megírta az ásatások lefolyását és eredményeit a ,,Mu Revealed" c. könyvében. A nagy érdeklődést kiváltó mű, ma már valószínűleg nem kapható.

1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói ,,El Comercio" első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. Móricznak J. Jijon y Caamano ,,El Equador Interadino y Occidental" című műve alapján végzett nyelvészeti összehasonlító munkája adta ezt az első rendkívüli eredményt.

1965. október 25-én a ,,Frankfurter Allgemeine Zeitung" közli Buenos-Airesi munkatársának beszélgetését Móriczcal, amelyben megjegyzi, hogy ez a felfedezés forradalmasítani fogja az összes eddigi őstörténeti tételeket.

1965. december 17-én Móricz Limában (Peru) kijelentette a nemzetközi sajtó képviselői előtt, hogy egy magyar paraszt jobb nyelvészeti munkát végezhetett volna, mint az a sok nemzetközi tekintély, aki a az amerikai ősnyelveket felkutatta és osztályozta, mert a Cayapas törzs nyelve, amelyet a Chibcha nyelvek közé soroltak, éppen olyan magyar nyelv, mint a Poruha, Canari és a perui Purucha-Mochica nyelv, amely a Mochica nyelvcsoportba lett besorolva. Ezt a hírt az United Press hírszolgálati iroda röpítette fel és számtalan lap közölte.

1966. július 23-án a guyaquili ,,El Telegrafe" vezércikket írt, melyben leszögezi, hogy Móricz kutatásai kimutatták, hogy az ecuadori nép Európába szakadt testvérei a magyarok.

Ezért - bár az ecuadori futballcsapat nem jutott Londonig a világbajnokságon - mégis képviselve van magyar testvéreinek kitűnő csapata által.

Az Európába szakadt magyar testvéreink azok, akik mint annyiszor, most is meg fogják mutatni, hogy milyen hősi küzdelemre képesek a mi hajdani őspuhuráink, éppen ezért ,,elutasítjuk a kéretlen brazil képviseletet, mert minket a legtisztább és legősibb testvéreink képviselnek a londoni világbajnokságon: a magyarok" - írja a lap.

1966. augusztus 7-én az ,,El Telegrafe" teljes oldalt szentel Móricz felfedezéseinek. Ebből a rendkívüli interjúból arról értesülhettünk, hogy a Kara törzs, amely a róla elnevezett Kara-öbölbe (Bahia de Caracuez) a VIII. század vége felé érkezett, azonos a magyar, Királyi Szkíta Kara törzzsel, amely Indián keresztül vándorolva, majd hajózva visszatért az őshazába, a jelenlegi Ecuadorba.

Kiderült a cikk folyamán az is, hogy az ecuadori őskutatás, mely a Kara törzs érkezésével, Juan de Valesco óta nagyon sokat foglalkozott, igazoltnak látja ennek a kitűnő jezsuita történésznek, a Quitói Királyságról írott könyvét, amelyben többek között azt írja, hogy az ,,ó" hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert előtte e hang helyett az ,,u" hangot használták. Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az ,,ó" helyett még mindig az ,,u"-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei. (Juan de Valesco /1727-1792/: Historia del reino de Quito-Equador. 1946)

A spanyolok megérkezésekor a Kara-öböl közelében lévő Mánta városkának a neve Jokay volt és csak a spanyolok változtatták Mántára. Ugyancsak itt tisztázza Móricz, hogy az első quitói zsinat, Fray Louis Lopez de Solis püspök elnöklete alatt 1593-ban, olyan határozatokat hozott, hogy a katekizmust és a gyónási imákat le kell fordítani a püspökség területén élő népek nyelvére, mert ezek nem használják sem az Aymara nyelvet, sem az inkák általános nyelvét, a Kechuát.

A megfelelő fordításokat a spanyol papok elvégezték, de azokon a nyelveken, azaz tájszólásokon sohasem tanították a keresztény tanokat, mert azok a nyelvek, azaz tájszólások mind magyarok voltak. Miután erről a Spanyol Korona értesült, megindult a legkegyetlenebb nyelvcsere végrehajtása.

Don Pedro de la Gasca spanyol hódítót a spanyol udvar megbízta, hogy részletesen számoljon be, a Habsburg uralkodónak, arról a népről és nyelvről, amelyet a spanyolok itt találtak. Ezt ő meg is tette, így tehát mind a spanyolok, mind az osztrák Ferdinánd császár tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy nem egy új földrészt, hanem a magyarság őshazáját találta meg Kolumbusz.

Amikor Móricz János, 1966-ban, hogy kutatásait folytassa, visszatért Ecuadorba, arról értesült, hogy időközben a románok, akik tudomást szereztek a magyar-ecuadori rokonság felfedezéséről, több ecuadori tudóst és újságírót meghívtak Erdélybe, ahol hosszú hónapokon át nyaraltatták őket, persze minden költségüket megtérítve, átvállalva. Hogy miért kellett a románoknak meghívni az ecuadori Akadémia tagjait, akkor vált világossá, amikor az egyik tudós cikkében, amelyet Erdélyből küldött - és az El Telegrafe leközölt - jelezte, hogy az erdélyi nép szokásai, népviselete stb. azonosak az ecuadori népével, vagyis itt nyilvánvaló rokonságról van szó: a román és az ecuadori nép rokonságáról.

Bár Móricznak sikerült ezt az újabb román hazugságot semlegesítenie, mégis figyelmeztető, hogy míg a magyarság fel sem ocsúdott az első meglepetéséből, a románok már javában dolgoztak az újabb történelemhamisításon.

1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőződött Móricz állításainak helyességéről. A történész csoportból kitűnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását.

Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sűrűn előforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői.

Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Az intézet szaklapját, amely a ,,Llacta" néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven ,,lakhelyet" jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön ,,LAKTA"-nak nevezhetnénk.

Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. Az őslakosság azonban ma is egyszerűen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.

A Saraguro törzs - mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében - ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.

A Santo Domingo de les Colorados közelében élő ,,vörös indiánok" nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.

A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő ,,cayapas" törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.

A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kultúrvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.

Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.

Móricz sohasem használja a ,,hungaro" kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. ,,Kérem - mondta az egyik - képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal.

Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék!

Tessék csak elképzelni!"

,,Kérem - szólt a másik - én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz."

Forrás: mn.szentlaszlo.zaszloal

Link


Link







 
 
0 komment , kategória:  Hazánk - otthonunk  
Káli László
  2018-11-25 21:00:31, vasárnap
 
 










KÁLI LÁSZLÓ


Káli László (Jászkisér, 1961. január 22. -) magyar költő.

Eredeti szakmáját tekintve esztergályos, de szülőfalujában volt présmester, majd taxisofőr Budapesten, bányász, magtáros, raktáros, anyagmozgató és műszakvezető, logisztikai diszpécser.

Első verseit 14 évesen írta, egy fogalmazási házi feladat helyett, és azóta kisebb nagyobb megszakításokkal, folyamatosan alkot. 1977-ben részt vett a meghívásos Diákköltők, Diákírók Országos Találkozóján. Verseit 2004 óta publikálja az interneten, nyomtatásban főként antológiákban publikál. Első önálló kötete nyomtatásban 2008 decemberében jelent meg Résnyi boldogság címen.


Versei


Link








AKKOR MÉG...


Miként a fák ősszel leveleiket, úgy vetetted
le a ruhád Te. Sustorgott a selyem selymes
bőrödön, halkan siklott a padlóra, lábaid köré.
S én gyönyörködve néztem csodaszép tested,
a vágy szikrázón tört fel bennem, s az égig ért.
Akkor még nem dőlt Benned az ágyra a vágyad,
akkor még nem kereste lázas csókod a számat,
akkor még nem fontad keresztbe rajtam a lábad...
Akkor még csak öleltél, s én öleltelek, meztelen
testünk még csak meg-megremegett, de már
követelőn szorítottuk egymást, várva a percet,
hogy miként gyümölcs a magját, magadba zárj.
A szobában csak halvány lámpa fénye derengett.
A Hold szégyenlősen felhő mögé rejtette sápadt,
keskeny arcát. Messziről hullámok moraját hozta
a szél. Talán épp egy sirály rikoltott az éjszakába,
vagy ki tudja, mire ébredt fel a vén lámpagyújtó,
s milliónyi lámpást gyújtott az égen, s fényében
látszott, ahogyan egymásra borulva alszik két
csillag, mint a fény a harmatos őszi falevélen.







AMIKOR JÖTTÉL...


Amikor jöttél (a semmiből persze), a Mindent ígérted egy este.
- Mint maszatos gyermek, az ördögöt falra festve, várja a kísértés
örömét szív repesve-, úgy vártam, hogy igévé legyen, mit ígértél-.
Aztán szikrázva szálltak a szilánkok, önfeledten jártak násztáncot,
s hitték, hogy égig érnek, mielőtt utolsót izzva, végleg kiégnek.
Aztán... Aztán már nem volt Te, és nem volt én, és mi, csak a tény:
az út véget ér egyszer. És a léptek nyomát betakarja az idő homok...
Amikor jöttél, lobogó nyaram rőt hajába már hűvös szél szórt
harmatcsillagot. S mióta nem vagy, sűrű köd takarja a Holnapot...







AMIT SENKI...


A fülembe súgtál tegnap este egy titkot.
Amit senki más nem tud, csak Te meg én.
Azt mondtad halkan, tudsz egy helyet!
Amit senki sem látott még. Ahol nincs tél,
csak tavasz, meg nyár, és napsugaras ég!
Ahol menyasszonyruhába öltözött akácok
között szerelmes párok ropják a táncot!
Ahol cseresznyevirág sziromból a lányok
nászágyat vetnek, és csak mosoly simul
az arcokra, ha boldog csóktól izzik a száj!
És ott szikrázó napfény táncol a patak
hullámain, madárdaltól hangos a táj!
És megsúgtad, elmegyünk oda, együtt!
Hogy ne legyen Te, meg én, mert hiszen
nem létezhetünk külön, összetartozunk!


Eljutunk oda Szívem! Hiszed, és így hiszem.
És együtt várunk majd minden Napkeltét,
Egymás karjaiban nézzük, ahogy a bércen
túl elbújik a Nap, fejed a vállamra hajtod,
hozzám simulsz, szívdobbanásod érzem.
Ha nincs is örökké! Ha nincs is tán végtelen!
Akarom, hogy így legyen, míg tart az életem.
Csak mosolyod, csak hangod, csak lángoló
szerelmed, szerető ölelésed az enyém legyen!

Nélküled talán nem is éltem.
Nélküled már nem lenne miért élnem.
Nélküled annyi vagyok csak, mint Néma sikoly...







AZÉRT


Azért... Van abban valami kétségbeejtően
szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk
azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet:
Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult.
Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár
az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy
találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem
pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk
kellene. Valahogy ez mégis természetes.
Mint az is, ahogy az ember (természetesen,
és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen.
Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele.
Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon,
ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját
lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy
az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll,
úgy lesz az ember egyre több. Egyre több
emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék,
ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés:
Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék
megint, szinte magam előtt látom, ahogyan
a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén,
s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp.
Azért... Van ebben valami szomorú szépség.







AZNAP...


Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel


s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég...! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

Mint a legszebb virág a réten... Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

Aznap lehalkították suttogásukat a lombok...
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.







ÁTOK ÉS ÁLDÁS


Vajon ki tudja azt, hány éjjel sírtál, arcod
párnádba fúrva? Hogy senki meg ne hallja,
még csak ne is láthassa, mennyire nagyon
fáj ott legbelül! Vajon létezik-e szám arra,
hány befele sírt könnycsepp áztatta lelked?
Vajon hányszor átkoztad már el magadban
sorsod, és hányszor áldottad is ugyanazért
a pillanatért, melyről azt hitted halhatatlan?
Emlékszel még rá, honnan indultál a hosszú
útra? Nem akartál mást, de legalább morzsa
jutna abból a Nagy Egészből, mit annyian
csak kidobnak, mintha kacat, semmi volna.
De neked a Mindent jelentette. Az életet!
A kezdetet s a végzetet: hogy szeressenek.
Vajon amikor imád az égre szállt, s rajzolt
rá szivárványt - mert hiszen ott kerested
a boldogságot!- mit gondoltál? Miért nem
találod? Tudom, feladtál minden reményt,
s úgy ballagtál, hited vesztve grimaszolva,
az útszéli keresztre. Jézus széttárva kezét,
- szinte hallottad -, ahogy fentről azt mondja:
igazán nem tehetek róla! S visszafeleseltél:
szemét egy világ ez, hallod-e?! Ezért haltál?
Inkább ács maradtál volna! Jobb mesterség,
mint világot megváltani. És hálásabb talán.
Igen! Ilyen voltál egykor, még utad elején.
Mindig szembe az árral! (és bárki mással.)
Bár ajtót nyitottak, te mégis fejjel mentél
minden falnak. Aztán történt valami. Talán
csak suttogás az éjben, talán hangfoszlány
a szélben. És mégis megváltozott benned
minden. Elhagyott az Isten. Nincs most már
miért és kiért menned s menekülnöd se kell.
Még az embereket is elkerülnéd, ha lehetne,
mintha csak bélpoklos lennél. Csengettyűd,
akár vészharang, rád kondít minden percben,
minden lépésnél. Elszállt időről zúg füledbe,
akárha véred lenne, visszhangzik lüktetése.
Mindhiába minden, beleestél saját csapdádba:
belefáradtál parttalan medrek betemetésébe.
Meghúzod magad egykor volt büszke várfal
mállón omladozó tövében. Szádból nem egyéb,
rothadó ígéretek szállnak igék helyett, álságos
imák. (Megvet aki hall, aki lát) Talán mennél,
de csak vakon tapogatózva topogsz a sziklák
peremén, valami kiutat keresel, ám mindhiába.
Minden múló nappal reményvesztettebb leszel.
És tudod, meglehet, várod is, amikor felébred
a Nap, amit már úgysem fogsz látni. Amikor
az a kevés fény, ami megmaradhatott benned,
vissza száll az égbe, ahonnan indultál. Fáradt
tested megpihen, s végleg az enyészeté leszel.
Vajon ki tudja, hány éjjel sírod tenger kínod?
Hány könnycsepp mar beléd, megölve mind
a reményt? Meddig hallod, ahogy a haranghangok
zúgnak át fejed felett? S ha már felelet sincs,
meg olyan se, akitől kérdezhetnél? Honnan
fogod tudni, az Istenhez miként fogsz jutni,
ha a szakadékba taszítod beléd halt álmaid?
Vajon ki tudja? S lehet-e egyáltalán tudni?







BELEFÁRADTAM


Tudod, én már belefáradtam. De úgy
istenigazában. Hogy mibe is? Csupán
a meg nem valósult álmokba, a meg
nem álmodott álmokba. Meg azután
még a meg nem álmodott valóságba.
A meg nem élt hazugság valóságába
épp úgy, mint való lét hazugságaiba.
És a hazug álmok hazug világába.
Egyszer elhittem. Egyszer elhitted.
És egyszer csak elhittünk mindent.
Még a hihetetlent is talán. Hittük azt,
hogy megválthatjuk azt az Istent,
aki bennünk él. Istentelenül jó volt,
és Isten bizony! Talán néhány percig.
Míg az elme kontroll nélkül szárnyal
védőháló nélkül, akár kétszázzal.
Próbáltam elmondani. Kiabálva, súgva,
tíz körömmel kapaszkodva eleven húsba,
hogy nem tarthatja lelkem örökké gúzsba
kötve ami volt! Szeretnék valami útra...
Végre valahára Haza találni! Álmodni!
Elaludni s felébredni úgy, mint távoli
látóhatár peremén a Nap. Képes legyek
éltetni, élni, ragyogni akár. Amíg lehet.
Hiába. S tudod, én már belefáradtam
istenigazában, hogy görnyedt hátamra,
naponta pakoljanak eleve holt álmokat,
cipeljem magammal rég volt világomat.







CSAK JÓL AKARLAK SZERETNI...


Akarlak. Nem, mint játékot akar a gyermek, vagy éppen
élet a napfényt, mint vándor a messzeséget, vagy miként
űzött vad a menedéket, ahogyan lélek mindent, mi szép!
Én csak befogadni, és csak jól akarlak szeretni! Szépen!

Csak nyugalmad szeretnék lenni az őrült világ állandó
vad forgatagában! Csak az a hely, hol Lelked megpihen.
A pillanat, amikor álomba szenderülsz, és már nincs sem
való, sem álom még, csak a csend dalol Benned altatót.

Könnyű érintés, vagy mint lepkeszárny kavarta örvény!
Ennyi szeretnék lenni! Hogy ne nyomja lelkem súlya
sem a vállad. Hogy múltad keserű íze, szívednek búja,
bánata múljon el. A hangod ne váljon Benned csönddé.

Mert a hangodon dalolnak tavasszal a szerelmes madarak,
a hangod simogat minden égető nyárban, mint hűs szellő,
A hangodat susogja suttogva a Világon minden fa, és erdő.
A hangod öleli álmom, miként Te ölelsz engem hangtalan.

Már annyi mindent elrontottam az Életemben. Legalább
most az egyszer szeretnék - Veled -, mindent jól tenni!
És szeretnélek boldoggá tenni. Szeretnélek jól szeretni.
Ugye érzed Kedves? Mint ahogyan szívem dobbanását.







EGY MONDATBAN


Azóta, hogy a szűk kis utcák kopott macskakövein
nem koppan lépted, s a hajnali madárdal rég nem
mellettem ébreszt, és emlékké szelídültek bennünk
a boldogság percek, amikor testünk lángolva égett,
azóta úgy hiányzol, mint holtnak az élet, sötétnek
a fény, azóta épp csak élek, s lábam lógatva ülök
távoli múltat idéző emlékek kicsipkézett peremén,
miközben attól félek, hogy a mélységbe szédülök.







EGYSZERŰEN...


Szeretlek.
Csak így, egyszerűen.
Mindenféle
hasonlatok, képek,
és rímek nélkül.

Tudom, megérted
így is. Mert végül
nem a szó a fontos.
Hanem ami legbelül,
mindvégig ott lapul,
kimondatlanul.

Ahogyan a víznek
senki sem mondja,
anélkül is tudja:


lefele kell folynia.
Ahogyan a parazsat
izzítja a fuvallat.

Oly természetes éppen,
miként szeretlek Téged.
S ahogyan a tengerek
hullámai mindig
a parthoz sietnek,
éppen úgy igyekszem
én Hozzád, Kedvesem!

Szeretlek.
Csak így. Egyszerűen.
De túl mindenen.
Tűzön és vízen.
Így érdemes.
Így hiszem.







ELLOPNÁM ...


Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét,
A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását,
hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon.

És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét,
A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát,
Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok.

Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát,
s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám,
minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám!

Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét,
mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt
csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!







EZER ÉV


Még mindig a fülembe cseng az a régi
csend, akkor este, ott a járdaszélen,
honnét csak karnyújtásra volt a végtelen.
És mi - akkor este éppen - átöleltük
a csendet, mintha soha nem is akarnánk
elválni tőle. Elbúcsúzott a karnyújtás,
mielőtt még elérhetett volna bennünket.
S mi csak álltunk összefonódott
gondolatainkkal a csöndes járdaszélen...
Emlékszem... (pedig tegnap volt éppen
ezer éve.) S most, újra itt járva, itt a járda,
itt a csönd, a régi érzés is visszaköszön,
csak az idő szaladt végtelen karnyújtásra...







ÉN AKARTAM


Én akartam! Istenem, mennyire el akartam mondani,
mindazt, amire nincs szó! Ami csak a tiszta érzés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam olybá lenni,
mint ahogyan a fény érinti bőröd! Csak az érintés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam szárnyakat,
hogy mindig magammal vihesselek a fellegek fölé!
De kevés a szó, a fények mind kihunynak egyszer,
s a Naptól kigyúlnak a szárnyak. Fogadj el kérlek
így, szótlanul sötétben kucorgó, egyszerű embernek.
S mint völgy a hegy lábát örökkön: csókollak Téged.




-


ÉRINTÉS NÉLKÜL...


Távolról úgy látszott, mintha az égbolt simulna
a hegyek hátára, lábait a völgy ölelné magához.

A Nap bár elbújt a hegygerincen alvó fák közé,
búcsú sugaraiból ezerszínű, csodaszép palástot
terített a Földre. Ott álltunk, Te meg én, néztük
a távolt, miközben vállunkra terítette szárnyait
az este. Álltunk csendben egymás mellett, nem
érintettél, én se Téged. Most pihentek vágyaink.

Csak lelkünk simult egybe, álmaink ölelkeztek
a végtelenben, túl minden határon. Lábunk alól
az út messzire futott kanyarogva. Át a völgyön,
túl a hegyek csipkézte látóhatáron, s bizonnyal
egy másik völgyön s hegyeken át a végtelenbe
talán. Hiszen a hegyek után mindig síkság jön,
s aztán megint hegyek, végül végtelen tengerek.
Akárcsak létünk. Bánatra öröm, s aztán könny.

Távoli kis templom harangjának hangjait hozta
az esti szellő felénk. Különös dallamot zenélt!
E dallam épphogy hozzánk ért, futott is tovább,
a dombon át, s nekünk megint a csend beszélt.

Egy pillanat volt csupán ez az egész. És mégis,
mintha mindöröktől s mindörökkön tartott volna.
Talán csak a vágyak s az álmok jártak bennünk
násztáncot, s vált időtlenné tegnap, ma, holnap.

Mintha mind örökké élne s mindörökké tartana
így bennünket a létbe, s mindig így állnánk ott,
egybesimulva egymás mellett, mint miképpen
ott távol, égbolt simul a kéklő hegyek hátához.







FÉNYTELEN


Ma szakadt, rongyruhájába öltözött a fény.
Ezer csók ízének mélyére bújt a csöpp remény.
Meglehet, nem is érzed, hogy az Élet torkára
teszed a késed, s a Lét ezerszer döf vissza beléd.
A Boldog Napok is fáradtan hanyatlanak le
a semmiből ácsolt, útszéli fakeresztre. Lassan
jársz, és sehová sem érsz. Mit éreztél egykor,
már csak megkopott máz egy ócska, alaktalan
cserépen, mi össze is tört már rég, s halvány
emlék az is, hogy volt. Múltbéli homályos folt,
mit talán feledni kellene. De mégis, valahol
mélyen beléd lett égetve a szép, mi most zord
idők nyomán, mint porszem ünneplő ruhán,
megbúvik észrevétlen. Igen. Mint az a remény,
mit Lelked féltve őrzött rejtekén őrizgettél.
Csend van. És rongyosan sápadt, hideg a fény.
Várod közömbösen, hogy a nap valamiképp
majdcsak véget ér, s elmenekülhetsz a sötétség
leple alatt, álmaid megmaradt foszlányaival
oda, hol semmi és senki nem ér el már többé.







HALÁL A VÁLLAMON


A Halál a vállamon zokog, hullajtja a Bánat
vizét. Csak annyit mond színtelen hangon: mindig a mának
élj! Mert ki tudja, mit hoz a Holnap? És lesz-e még
boldog jövő? Megjön-e egyszer is a tépett Remény?
S mondja, hogy tudja a helyet, amit még senki sem látott.
S hogy elvisz ma oda, hová meghalni járnak az Álmok!
Még kérdeném mennyi az Élet! S hogy mi vár még rám.
De már tovább is vonszolja magát, csak visszanéz némán.







HA LENNE MÉG IDŐM...


Ha lenne még időm elég, Vagy lenne még szavam,
hogy elmondhassam, hogy meg tudjam köszönni.

Mindenkinek, mit kaptam, és mindenkinek, hogy
adhattam. Habár... Sosem volt egyebem, ökölnyi
szívemen kívül. Talán még a szavaim. Talán azok.

Amiket soha nem tagadok meg! Köszönök mindent,
mindenkinek. Van, kinek egy gyöngéd ölelést, egy
biztató szót, baráti kéznyújtást, aggódó tekintetet,
forró csókot, és értem lánggal égő, szerelmes szívet.

Egy elsuttogott imát, ódon, fehér falak között egy
padban, mely az égbe szállt halkan. Egy elpattant
rugót, a kerevetben, egy nyíló rózsát a régi kertben.

Az utcát, hol megannyiszor végigmentem, amikor
valahová indultam csendben, vagy onnan jöttem épp,
lelkem terhétől nehéz léptekkel. És ha még lehetne,
megköszönném minden értem hullt könny cseppjét,
sok sírásra görbült száj remegését. És kérnék térden
állva bocsánatot, mindenkitől, kit valaha bántottam,
kinek valaha is ártott a szavam, vagy olyat tettem,
amivel másokat sértettem, vagy fájdalmat okoztam.

Hiszen én is járni tanultam, így hát meg is botlottam
bizonnyal nem egyszer! Ezerszer, vagy többször is!
De jó lenne, ha lenne még időm elég, vagy szavam,
hogy elmondhassam: mindent meg tudtam köszönni.







HA VÉGET ÉR...


Ha véget ér... egy közös út, és más nem jut,
csak tövis, és hervadt rózsák fonnak koszorút
mindennapunk hűlt helyén, mit tehetnénk?
Pár könnycsepp... Ennyi kell, mindenképp
megérdemel sok elmúlt év... a közös út, melyen
eddig jártunk, s most végleg véget ér, csendesen!
Társ voltál, barát, jóban, rosszban. Szerető, hű feleség,
gyermekeim édesanyja. Támaszom, és pajzsom is,
néhanap, ha kellett. És mennyi nap búcsúztattál,
és este csókkal, meleg szobában étellel vártál...
A cigaretta lassan a körmömre ég, csípi a füstje
a szemem is, ahogy a füstködből, távoli múltban lépek...
Volt sok ünnepünk, és éheztünk, ha néha kenyérre
sem tellett... De együtt ez is könnyebben ment...
Volt szerelem, nevetés a ház körül, nem is kevés...
És könnyezett az ég - két szemed-, néha napján.
Ám bárhogy volt, szép maradt, azzá lett évek során.
Ahogyan egyszer talán, már nem fáj e búcsú perce...
Na, persze, persze! Tán bocsánatod elnyerem egyszer..
Még egy mosoly, s hogy minden rendben.. Aztán
egy ölelés, egy utolsó, búcsú-csók az ajtónál...
Kabátom összehúzom, s megyek a magam útján...







HIÁNYZOL...


Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni az Napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe,
aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát... Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis... Nagyon hiányzol.







HIÁNYZOL


Azóta, hogy a szűk kis utcák kopott macskakövein
nem koppan lépted, s a hajnali madárdal rég nem
mellettem ébreszt, és emlékké szelídültek bennünk
a boldogság percek, amikor testünk lángolva égett,
azóta úgy hiányzol, mint holtnak az élet, sötétnek
a fény, azóta épp csak élek, s lábam lógatva ülök
távoli múltat idéző emlékek kicsipkézett peremén,
miközben attól félek, hogy a mélységbe szédülök.







HIÁNYZOL...


Mintha füst fojtogat fülledt nyár éjszakán,
vagy rátelepszik melledre a mélabús magány,
úgy nyomja lelkem az elviselhetetlen hiány.

Nem! Nem hiányzol jobban, mint akár tegnap,
vagy holnap, vagy örökké, és mindöröktől fogva.
Vagy mint ahogyan a lélegzetvétel hiányozna.







HOMOKÓRA


Nézd, milyen mélykék ma az ég ott fönn a magasban!
. S alattunk csak a csillagok ragyognak a tó tükrén.
. . S illatosan nyílnak ablakunkban a jégvirágok.
. . . . Bármerre járok, mindig Hozzád vágyom.
. . . . . . . .Úttalan utakon poroszkál lelkem,
. . . . . . . . . . S én csak várok csendben,
. . . . . . . . . . . . .hogy hátha egyetlen
. . . . . . . . . . . . . egyszer nem kell
. . . . . . . . . . . . . . . .felébrednem
. . . . . . . . . . . . . . . . . álmomból
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ha
. . . . . . . . . . . . . . . . . . az éjjel
. . . . . . . . . . . . . . . . betakar majd
. . . . . . . . . . . . . . tán egyszer virágos
. . . . . . . . . . . . mintás földkezével óvón
. . . . . . . . . rejtve minden bánatot,fájdalmat
. . . . . . .lelket s testet,hogy még csak emléket
. . . . sem hagyjak magam után,hogy ne gondoljon
. . . soha senki rám sem haraggal,és sem szeretettel,
. felejtsék el,hogy éltem,féltem,szerettem,és reméltem.
Ha már elbújni nem is tudok, legalább elveszni hagyjatok!







JÓ LENNE...


Majd ugye... jössz megint!? Ahogyan jön a gondolat,
betoppansz megint, elhoz hozzám egy boldog pillanat.
És ugye... egyszer úgy érkezel, hogy nem mész többé el?
És ugye... én leszek, én lehetek, ki boldoggá tesz Téged?

Jó lenne megint Veled! Mint abban a percben, amikor
még fogtam a szemed, és néztem a kezed, ahogyan lassan
elengeded szemem tükréből a szivárványszín könnycseppet.
És én a lelkem csókoltam szép szádra abban a pillanatban.

Jó lenne összebújni! Mint két vadgalamb a hólepte faágon
egy téli hajnalon. Mint két testvér... Mint anyához gyermeke,
mint tenyér simul a tenyérbe, ahogyan csak Te tudsz bújni,
pihegve, szerelmesen a vállamra, gondokat messzi kergetve.

Szeretni egymást. Kéz a kézben sétálni a végtelenbe s vissza.
Levenni válladról a terhet, könnyíteni mindazon, amin lehet,
ami bánt. Hogy ne csillogjon gyémánt könnyed soha többé!
Hogy ne fájjon, ami most még fáj, s minden rosszat elfeledj.

Majd ugye... jössz megint?! Miképpen az álom érkezik.
És nem kell, hogy keresselek úttalan utakon még mindig,
hanem itt leszel, és maradsz. Nem többre, csak álomnyi életre.
Akár ölelkező szobrok, mozdulatlan eggyé leszünk ezer évre.




-


JÖNNÉL-E VELEM?


Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?

Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?

Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!

S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?



Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szem lesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?

Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.

Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!

Jönnél-e velem ? !







A LEGSZEBB ÁLMOK NEM MÚLHATNAK EL...


A legszebb álmom mindig Te leszel.
Bár eltelt azóta sok-sok nyár
Szívemben élsz, vigyázok Rád...

A legszebb álom pillanat csupán.
És nincs több az Egyetlen után.







LEGYÉL NEKEM...


Legyél nekem. Látod, két egyszerű szó fekszik
egymás mellett békésen. Sorok között akár
észrevétlen el is bújnak, elszaladsz felettük,
s e két szó így nem jelent többet, csak magányt...

Legyél nekem fény, mely vezet, legyél utamon
gránit kövezet! Félelmemben bíztató szó,
perzselő hőségben hűsítő tó! Félelmemben
nyugtató ölelés, ajkamra szelídült forró csók!
Legyél nekem rügyfakasztó, virágos tavaszom!
Légy perzselő nyaram, aranyba öltözött őszöm,
s ha jéghideg kezét vállamra teszi majd a tél,
akkor az legyél, kinek utolsó csókját megőrzöm.
Legyél nekem a minden a semmi határán túl!
Az legyél, aki sosem voltál még senkinek sem,
és nekem sem volt más! De oly mindegy már,
mi leszel, és miként, csak legyél nekem, velem.
Legyél nekem, mert nincs a Földön senki, aki
elviselne engem jóban, rosszban, mindhalálig
szerelemben. De Te! És csak Te, senki más:
legyél születésem, és gyönyörű szemfedelem.
Legyél nekem! Miként a földön, a mennyben is
a mindennapi kenyerem, és mint miképpen
én leszek Neked a könnycsepp, mely örömben,
bánatban csillog szemed sarkában, s hiánya éget.
Legyél nekem a dal a csendben! Legyél szó,
a kimondhatatlanságig megvakult egyetlen
valóságban! Nem. Esküszöm, Már nem kérlek!
Már könyörgöm: Bárhogy, csak legyél nekem!


Káli László: Legyél nekem - hangosvers

Link








MEGFESZÍTVE


Szófoszlányok keringnek bennem ma éjjel.
Szétpattant szóbuborékok - elmúlt ígéreteid -
fröcskölik tovatűnő (vagy sohasem érkező)
álmaim. Sötét kinn az éj. Az idő lassú léptei
koppannak homlokomon, csak peregnek akár
a homokszemek szélfútta sivár sivatagban.
Kérdések szegezik lábam, csuklóm, fejemen
régen megkopott glóriám fon töviskoszorút
Már csupán a végső, kegyelemdöfésre várok.
Az utolsó gyilkos szóra, mely mint a dárda,
fáradt szívem átjárja. Rongyos emlékképek
jönnek elém sorra, s repítenek a régi nyárba.
Mocskos lett egykor vakítón fehér gyolcsom.
Rozsdaszínre vált, mint menyasszonyruhája
meggyfáknak, ha betegség támad rá tavaszon,
s leforrázva csügg ágain barnára vált virágja.
Egykor szerelmedből szőtt takarómból tépve
próbálom eltakarni sebeimet. De erőm véges,
kevés az esély. Mindenhol mindenem, ezer
sebből vérzik. Mind fáj, mind lüktetve éget...
Ma is egyedül fekszem az ágyon, mint már
eddig annyiszor. A távolság lidérce táncol
felettem őrült táncot, s tornádóként ordítja
fülembe dalát: megint magányosnak látszol!
(Kis Jézus született - de üres a jászol!)
Hol vagy ma éjjel Kedvesem? Vagy tegnap!
És holnap, meg az után? Miért csak párnám
ölelem gyönyörű tested helyett? Válaszként
csak üzenet jön reggel: Te vagy, ki hibáztál!
A végső számvetés még hátra van. Tudom,
gonosz vagyok, s szívtelen. Mi mellemben
dobog, csak húscafat, kutyának való konc!
Vesszen hát, ha már embernek embertelen.
Sorsomra várok. Imádkozni... Talán az lenne
jó. Lelkem a Mindenható Atya kezébe ajánlva.
De gyáva vagyok már mindenhez. Túl gyáva
ehhez a szomorú élethez, gyáva a víg halálra.
Szófoszlányok keringnek bennem ma éjjel.
Szétpattant szóbuborékok - elmúlt ígéreteid -
fröcskölik tovatűnő (vagy sohasem érkező)
álmaim. Sötét kinn az éj. Éj van bennem is.







MINDEN RENDBEN


Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a ,,mindig mosoly" arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a ,,kis büdös kölök"!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás...
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.







NAPFÉNY TŰNIK ...


A napfény tűnik fel így keleten...
Mint ahogyan Te ragyogtál fel nekem,
azon a reggelen. A Te lelkednek
ragyogása bújtatta arany palástba
a Napot s szemed kékje az eget
festette oly csodálatosan szépre.
S a lágy szellő, mintha csak kezed
érintését varázsolta volna közelebb.
Megérintetted jéghideg szívemet.
Fölidézted, miről azt hittem, elveszett
rég. Boldogságom hozta el ez a nap,
s én hittem, bíztam újra a holnapban.
Hogy van holnapom. Aznap még
álmom is volt. Csodát álmodtam.
Éjjel, ébren. S vártam a Napkeltét.
Vágytam melegét, tüzét, fényét.
Helyette üzenet jött, pár szó csupán:
nem adhatom meg, mit szíved kíván...

A Napfény tűnik el így nyugaton...
Ahogyan Te tűntél el a horizonton.
S fényed helyét lassan a setét
váltja lépésenként, tűnted helyén.
Sötét árnyjáték csak a Világ, az élet...
Törten hever a szívemből kisarjadt
tűzvirág. Csend van megint. Mintha
minden némán megállt volna, mintha
kínomban így osztozna. Ám mintha
e dermedt csendben még hallanám
az elhalt madárdalt, fák suttogását,
szíved dobbanását. Mintha érezném
kezed, mintha mondanám a neved.
De mintha minden csak mintha lenne..
Nem mintha semmi nem ért volna véget,
vagy tán elhinném, hogy bármi szépet
képes még hozni számomra az élet...
Talán ha a Napfény...ott, nyugaton...







NEM EMLÉKSZEM


Én már nem emlékszem arra, Te vettél észre?
Vagy én Téged? Vagy csak úgy, büntetésnek
sodort melléd az élet? Amiért tettél már annyi
jót, hogy időszerű volt velem büntetni Téged?

Már nem emlékszem arra, milyen volt az élet,
amikor még nem ismertelek, nem vártam Rád
hajnaltól hajnalig, minden órában és percben.
Mindegy: ébren, vagy az álom éppen rámtalált.

Nem emlékszem arra sem, hogyan, miképpen
lett abból az apró pöttyből egész életnyi álom!
Olyan, amelynek nincs kezdete, és nincs vége,
amelyben nincs távolság, túlér minden határon.

Először egy kép! Aztán a hangod volt talán az,
ami elvarázsolt. Később a gondolataid magja!
Ahogy bennem csírázott Mennyi közös emlék!
Amíg nem voltál? Már nem is emlékszem arra!







ÖNMAGADÉRT RENDÜLETLENÜL


Ha másként nem is, de legalább ott, legbelül!
Ha másért nem is, önmagadért rendületlenül
menj az úton! Dacban viharral, szembe széllel,
ha arcodba késéllel vág a tudat: sosem ér el
a végső célig utad. Csak azért is, és mindvégig
hinned kell mégis! Tartson ugyan ezer évig,
amíg hinni tudsz magadban, ember, és Isten
nem tántorít, hidd el! Csak a szíved vigyen!
Ne másokért! Magadért! Mert mindent veszít,
ki mindent feltett! Ha vesztesz majd, senki
nem lesz, ki állná a számlád az elszámolásnál.
Csak önmagadra számíthatsz. Hiszen a vásár
jó előre alkuszik kiterített bőrödre a kofákkal.
Legalább most, mielőtt jól gyomron vágnak,
oltsd ki saját szemed világát, mielőtt a szálkát,
mit életed akasztott beléd, gerendának látják!
Most az egyszer tedd meg végre! Csupán csak
magadért kiáltsd abba a végtelen pusztába!
Bármit is tettél, mindig egy cél vezette lépted:
a legkevésbé fájjon mindenki másnak a léted.
Ne várd, hogy most megértsenek. Kiben fájtál,
nem hoz megenyhülést a szó, sohasem látják,
nem értik, egykor akár magad is ellen tettél,
mikor gyűlöltté lettél bennük. Észre se vették,
hogyan próbáltál megfelelni, embernek lenni,
hogy kívüled másnak ne fájjon nagyon. Pedig
igazán, hányszor halt beléd megfogant álmod!
Hányszor kellett szerelmed elvérezve látnod!
Ki hinné el, hogy mindig csak segíteni akartál!
Mindig magadtól, és mindig magadból adtál
Sosem kértél. Ha adtak, jó szívvel elfogadtad.
Szeretetre vágytál, s ha másként nem kaptad,
hát koldultál. Koldusbotra végül így jutottál.
A világból mégis üres tarisznyával futottál!
Mondd el végre, hogy embernek még ennyire
(mint neked ott benn), nem fájt semmi sem.
Ha másként nem is, de legalább ott, legbelül!
Mondd el, csak önmagadért! Rendületlenül.







ÖRÖKÜL FIAMNAK


Időm egyre fogy. S félek, hogy kevés lesz majd,
hogy átadjam neked mind, mit szeretnék, Fiam!
Még oly fiatal vagy, és kevés, mit megérthetnél
abból, mit apádnak örökül mind rád kell hagynia.
Így hát most csak nyomokat hagyok neked az élet
ösvényein, s a nyomok olvasására megtanítalak.
Arra, hogy nyitott szemmel menj mindig a Világban!
Úgy járj a nyomomban, hogy előttem haladsz!
Az én hibáimba te ne lépj. Kövesd azt az utat,
mit szíved mutat. De lámpásod az eszed legyen!
Célodtól semmi ne tántorítson el. Tudd, amiért
érdemes élni, hinni, akár feláldozni, ha kell. De
úgy tedd, hogy ne érezd áldozatodnak súlyát,
lelked könnyű legyen. Úgy adj, mintha kapnál.
Oly örömmel. Szíved s lelked kapuját sarkig tárd
mindig, miképpen a szemedet is. Mit felajánl
jó szívvel a Sors, bátran vedd el, ne késlekedj.
Mert minden könnyű perc nehéz órákat szül.
Szeresd barátod s becsüld. Magadnál jobban
csak ellenséged tiszteld. Ne menj türelmetlenül
a dolgok elé, mert mi akar, az úgy is megtalál.
Bátorságod az oroszláné, kitartásod a bivalyé
legyen. Feszülj a hámnak, ha húzni kell nehéz
igát is, de láncot magadon sose tűrj! Szabad nép
szabad fia legyél. Becsületed csak egy van!
Ne feledd! Ne add, s ne játszd el semmiért,
semmiképp. Zászlódon ne legyenek díszek,
csak egy szó: emberség! És tudd, hogy miért!
Isten, Haza, szeretet! E szavak vezessék életed!
Ősi hited el ne hagyd! Templomod önmagad
légy. Feloldozást, megbocsátást senkitől soha
ne várj. De te tudd tenni mindegyiket, szabad
akaratodból. Ne szégyelld a megbánás könnyét
arcodon. Ültess magot, és majd amikor kihajt,
neveld terebélyessé, s hogy egyenes, büszke
legyen. És még annyit.... Boldog legyél...Fiam.







ŐSZI ELÉGIA


Talán az a kései nyár (vagy korai ősz:), meg nem mondanám!
Leginkább talán a levelek közt átszüremlett napsugár volt az,
ami mosolyra húzta arcom redőit aznap délelőtt, mikor először
jöttél szembe velem az autók között s mosolyod rám csókoltad.
Mert azt már csak azért se vallanám be, hogy Te magad voltál,
aki elvarázsolt, kinek ragyogása térdre kényszeríthette a Napot!
És ahogy jöttél... mint egy angyal, mint egy tündér, amilyet
az ember csupán ártatlan gyermekkorában, álmában láthatott...
Ó, hányszor vártam e pillanatot! Mennyi reménytelen nappal,
és éj telt el, amikor még magam sem tudtam, Te vagy talán,
aki hiányzol, vártam, kerestem mindenhol. S e pillanat volt,
mi kitörölhetetlen mély nyomot hagyott szívem belső falán.
Hogy pillanat volt? Fel ne ródd! Hiszen Te is nagyon jól tudod,
a lét, a mi létünk is ennyi csupán a végtelen térben és időben.
A boldog percek, mint égen egy-egy csillag. És ettől oly szép
a felhőtlen éj. Akár kora tavasszal, vagy a hirtelen jött őszben.
Ó, sok ezer dalt hallottam már, és rengeteg éneket. És mégis!
Hangod lágy zenéje a legszebb, mit ember valaha hallhatott.
És amikor szerelmes szíved szelíden rám hajolt, magába zárt,
mint magját gyümölcs, e dobbanás volt, mi álomba ringatott.
Talán ez a kései nyár (vagy korai ősz), rágja mégis a lelkem.
Mert tél jön megint, és a hideg távolság, mi köztünk zokog,
eltakar napot és csillagot. De tudom én, új tavasz jön megint!
Hajadba megannyi apró virágból angyalfényű koszorút fonok.







A PILLANAT...


Mondd, emlékszel még? Hogy volt egy Pillanat!
(Amiről azt mondtad, hogy ez már nem illanhat
el soha!) És amiért élni akartál! Vagy meghalni
akár. A múltat, esetleg még a jövőt is feladni.

Mert e pillanatban olyan mindegy volt minden.
(Meg amikor elmúlt. Már mindegy volt minden.)

És milyen kár, hogy csak akkor vettük észre:
ez volt a boldogság, amikor már régen véget
ért. A boldogság. Mert a Pillanat, örök marad.

Mindörökké az idő s tér közé, mint ék, ott ragadt,
miként léckerítés között, szakadt rongy darab.
Emlékszel hol maradt, hová lett az a pillanat?







RAJTAD KÍVÜL...


Rajtad kívül nincs más menedékem,
meddig szem ellát e sivár vidéken.
Hozzád űz a vágyam minden éjjelen,
s nappalom Tőled ragyog fényesen.

Hiányzol. Ma jobban, mint máskor.
Szeretném, ha itt lennél. Ha ölelnél.
Hozzám bújnál, mintha soha többé
nem akarnál elengedni. Mintha már
nélkülem akár nem is bírnád tovább.

Hiányzol. Tegnap óriás volt a Hold.
Faggattam, hogy vajon hol vagy most?
Hogy gondolsz-e Te is rám néha?
S hogy éjjel, színezüst fényével
betakart-e Téged? S hogy ha látott,
vajon mosolyt varázsolt-e arcodra?

S mit álmodtál éppen? Remélem szépet.
Rajtad kívül nincs más menedékem.
Hozzád s Te utánad vágyom.
Rólad szól a legszebb álmom.







RÉSNYI BOLDOGSÁG


A Boldogság Kapuja résnyit engedett egykor Neked.
Csak épphogy beláss. És Te szerettél, amikor még
áldott szerelemben éltél, és szerettél, amikor már semmi
nem maradt, amit még egyáltalán érdemes lenne szeretni.

Volt, hogy elképzeltelek. Elképzeltem csupasz testedet.
Képzetemhez társul csókod szegődött egyszer. Emlékszel?
Te is kaput nyitottál aznap. És aztán hirtelen becsaptad
magad előtt a rám emelt sós levű Boldogság Poharat.

Előző nap még szerettél. Valamint másnap. S nem másnak
hitted, mint ami volt. Szerelmet temetni. Hiszen az is volt.
Holt. Mely élőbb az élőnél, holtában is. S nem tudtál átlépni
árnyakon, szellemeken. Már nem tudtál akkor átélni.

Egyszer elképzeltem a Boldogság Kapuját, amint résnyire
nyílik meztelen testeden, mint emelt serlegre a száj. Épp ilyen
csókra, ahogy ajak csókolja a poharat, ilyenre vágytál.
De nem én voltam, kit résnyire szerettél. Nem én. Egyáltalán.







RÓLAD-NEKED


Ma egy verset készültem írni Neked Kedvesem!
Arra gondoltam, hogy beleírom a világ minden
csodáját, minden rezdülését, és hogy ami szép
csak van, és lehet. Rájöttem, egyszerű, hiszen
csak Téged kell, hogy megírjalak! Nem versben,


de dalban, örömódában, templomi énekben.
De nincs hangom, nincs az a hangjegy, mellyel
elmondhatnám, hogy milyen vagy Te, és még
azt, amit bennem zenélsz: Mennyire szeretlek.










A SOKADIK CSEND


És aztán csend lett megint. A Sokadik Csend
néhány kimondott szó után, ami nem is volt
más talán, csak hangos gondolkodás, annyi
idő, amíg teli álmodtam pár üres papírlapot.
És mikor felébredtem, már csak az állomás
volt ott.. Vagy buszmegálló? Nem is tudom.
Csak arra emlékszem már, hogy ott álltam,
a fázós aszfaltra terítettem halvány árnyam,
vállamra terített kabátom üres ujjai a szélben,
mintha csak szárnyam nőtt volna, csapkodtak
csattogva. Pedig hát kiderült az egész régen,
nem tudok repülni, hiszen sohasem tanultam.
És akkor eleredt az eső. Előbb csak pár csepp
fröccsent a járdán, aztán hirtelen, mintha csak
a nagy ég szakadna a nyakamba, ömlött széles
patakokban, csíkokat rajzolva fáradt arcomra.
Még integettem magam után, szinte láttam,
ahogy lehunyt szemmel belesüppedve bújva
valamelyik ülésben, úgy középtájon, ahol
mindig is ültem, ha utaztam. Hiszen az tudva
levő, hogy mindenben s mindenütt középen!
Középszerű, középkorú, épp csak közepes,
majdnem csak hogy elégséges. És aztán...
hátat fordítva távolodó önmagamnak, üres
állomásnak, busznak (vagy vonatnak), aztán
elindultam valamerre. Mindegy, merre megyek,
mindenképp elérek majd a semmi közepébe,
ahonnan elindultam egyszer, úgy fél száz éve.







SZABADULJ


Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!
Valaha ott repültél. Valaha... rég. Amikor még nem
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!







SZÁZEZER...


Százezer éve szeretlek, és szeretlek
még százezer évig!

kifordult szemed sarkából a Világ
könnyeid gyöngyfüzére

Tenyerembe temetem el gyönyörű
arcod és minden egyes értem
nőtt barázdát. Belőled emelek oltárt,
templomot, sáncot. Talán így
megóvsz majd gonosz önmagamtól,
leszel sorsvonalam, míg élek.

Égig érő kazlakba raktuk álmainkat,
tetejébe boldogságunk.
Súlya alatt rogyott térdre álom-létünk,
térden csúszva, százezer
sebből vérezve azt játsszuk, élünk.

Harangzúgás hangod hallom hajnalban,
ha madárdal zeng a fák közt
integető Napsugárban fényed látom...







SZERETEM


Szeretem
a hangod, kedves mosolyod
ahogy a szélben száll nevetésed.
ölelő karjaid meghitt nyugalmát,
amikor két karom derekad fonja át,
szemöldököd szép ívét, vonalát,
szád ízét, szemed csillogó sugarát.
az utat, amely Hozzád vezetett,
Veled a nappalokat és az éjjeleket!
amikor megcsiklandja orrom a hajad,
ahogy hozzám bújsz, csókot adsz!
a fűszálat, mely talpad alá simul,
a hajnalt, hogy a napom Veled indul,
a zenét, ha hangjára velem táncolsz,
a szád szeglete mellett ívelő apró árkot,
a szemed mellett megbúvó kis ráncot.
a szerelmed, mert jó szeretnem!







SZERETLEK...


Szeretlek. Nem ígérhetem, hogy mindhalálig,
csupán azt, hogy utolsó szívdobbanásig.
Nem ígérhetem, hogy örökké, s hogy csak Te,
csak azt, hogy senki nem lép helyedbe.

Szeretlek öröktől fogva és szeretlek örökké,
bennem lüktetsz, mint ereimben a vér.
S ha látom szemeid szerelmesen fényleni,
újra és újra még jobban tudlak szeretni.

Megkérgesedett lelkem újra fényleni látszik,
fáradt elmém, ím ismét rímekkel játszik,
mert le kell írnom, el kell, mondjam ezerszer
újra, hogy szeretlek, ahogy csak egyszer

szerethet az ember. Több ez, mint szerelem,
több, mint érzés, és több, mint érzelem.
A Minden! Vagy tán - ennél is több, ha lehet.
Igen, a mindennél is több vagy nekem.







SZÜRKÜLET


A szoba félhomályában ülve nézem az utcát.
Ha valaki most belátna a függöny mögé, talán
azt hinné, imádkozom, ahogyan összekulcsolt
kézzel könyöklök az asztalon. De egyáltalán!
Miért tennék ilyet épp ma? És mit érne az ima?
(Akár tegnap, a múlt héten, avagy holnapután,
mit értem el vele:) Aki éhes, korgó gyomorral
néz szembe a nyomorral: a fohász előtt és után.
És aki fázik, azt bizony előbb éri a fagyhalál,
semmint az Úr fülét megillesse holmi didergő,
hontalan csavargó elhaló kérése: holmi otthont
szeretne a bitang, meleg szobát! (Meg szerető
gondoskodás, nem-e kéne még talán:) Lassan
sötétedik kinn. Nézem, ahogy az út, és a járda
a semmibe fut. Harang kondul valahol messze.
Tudom, valami úttalan út, induló léptem várja.
A fürdőszoba fele indulok. Elvégre este van.
Legjobb átaludni ezt a pár napot, hónapot.
Mielőtt levetkőznék, végignézve magamon
az fáj, Nélküled mennyire meztelen vagyok.







TÁNCOLNI VELED...


Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.
Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
táncolni, míg véget ér az élet,
s vele véget ér a szerelem!


De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.
Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.
Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.
Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol...







TÉLI VERS


Kéz a kézben, melengetve
egymás lelkét, mentünk az
úton, a fehér fénybe, közben
szólt halkan a harmonikaszó
a ködben, és jöttek a folyók,
és tengerek, mint az emberek
A fák pedig csaknem kacagva
szaladtak a hátunk mögé,
nyelvet nyújtva a tavaszra,
mert ez a kis mihaszna
az idén előbb jött elénk.
(Vagy ki tudja? Az is lehet,
hogy mi szaladtunk kitárt
kabátú szívvel a tavasz felé.)
És közben, mint sok millió
apró csillag, hullott a hó.







TUDOD, KEDVES


Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.







ÚGY ÖLELJ


Úgy ölelj! Mint halott gyermekét az anyja,
ki még nem hiszi, hogy a két karja
csak drága halottját tartja.
Úgy ölelj! Mintha bármelyik pillanatban
az Élet ujjaink közül messzire szaladna,
s a Vég magával ragadna.
Úgy ölelj! Ahogy még senkit nem öleltél,
ahogy még senkit nem szerettél,
és senkit nem szeretnél,
úgy ölelj!







AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN


Azt tanultam, valamikor régen, a szegénység nem
szégyen! Meg hogy adni jó, és minél többet adsz,
annál több maradsz. Így hát én koldus-szegényen,
magamat osztottam szét serényen. Miközben azt
gondoltam, így van jól. Gyöngykoszorúkat fonva
szép szavakból. /A csillagok közé rúgva./ Szépek
voltak, és igazak. Ólomnál nehezebb mondatokat
véstem verseim verőér falára. Érzések, remények,
mozdulatlanságba merevített képek. No, hát ennyi
lenne csupán az ember. Nem marad több nyoma,
mit latba rakhat a végén az élet? Hová lesz mind:
a pillanatok, és az órák? Köddé válnak majd, noha
ezek az életépítő kockák.
Feledésbe merül mindenki.


Testünket csak a föld öleli hű szorítással legtovább.
Szavaink szétszóródnak, mint gyöngyharmat reggeli
szélben, majd homály takarja el minden bizonyítékát
annak is, hogy éltünk. Nehéz sors a szegény sors.
Megtanultam régen.Mint azt is, hogy a kérés nagy
szégyen. (De ki adna úgy is, ha nem kérem?) Torz
koszorúm e vers, még tán szalagfeliratnak is béna.
(Mintha futni akarna a léha, ki menni is rest, és ha
néha szél rázza meg kabátját, azt képzeli: repülhet!)
Utolsó szó jogán annyit: hiába élsz együtt még ma
bár ezrekkel, meghalnod végül mégis egyedül kell.







VERS UTÓSZÓVAL


Ha lennék az, aki nem lehetek...
És ha lennél az, aki nem lehetsz...
Ha tenném azt, amit nem tehetek,
és ha tennéd azt, amit nem tehetsz...
Ha lennék az, akivé Veled lehetnék,
és tenném azt, amit érted tehetnék...
Akkor is az lennél, aki nélkülem lettél,
és én az lennék, akivé magadért tettél?

Hiányod magába zár. Mint éj a nappal
minden zaját. Mint a zaj saját magát.
Mint könnycsepp zárja a fájdalmat,
mint rózsa zárja vérszirma illatát.
Mint esőcsepp a zuhanást, mint ahogy
csend fojtja magába a néma sikolyt,
ahogyan anya zárja magába magzatát,
és magzat fogadja magába az anyát...
Úgy ölel magába e gyilkos hiány.

De ha én az lennék?
Te is ugyan az lennél?
Ha én Te lennék, Te meg én...
Ki hiányozna? (Hiszen) Te vagy én?

És tudod, már rég
nem azok az esték
hiányoznak, amikor Veled,
hanem ezek fájnak, most

Nélküled...









 
 
0 komment , kategória:  Káli László  
Egyre durvább a Macron-ellenes lázadás Franciaországban
  2018-11-24 22:50:05, szombat
 
 







EGYRE DURVÁBB A MACRON-ELLENES LÁZADÁS FRANCIAORSZÁGBAN
Origo, MTI2018.11.24. 12:46


Ime Macron Franciaországa

Link



Szombaton is óriási tömegek vonultak utcára, hogy tiltakozzanak Emmanuel Macron elnök dilettáns gazdaságpolitikája ellen. A tüntetés előzmény az üzemanyagárak emelése volt, azonban ez csak az elégedetlenséget kirobbantó utolsó lépés volt. Eddig két halottja van a tüntetéssorozatnak.

Tovább folynak a tüntetések Franciaországban Emmanuel Macron megszorításai és dilettáns gazdaságpolitikája ellen. A lázadás olyan komoly mértéket öltött, hogy könnygázzal oszlatták szombaton a francia rendőrök a sárga mellényeseket a párizsi Champs-Elysées sugárúton.

A hírek szerint a tüntetők feltörték az utcaköveket és barikádokat kezdtek építeni az úton, illetve feldöntötték a biztosítókordonokat is.


Tüntetés Franciaországban - Kattintásra galéria nyílik!Forrás: AFP/Francois Guillot





A pártoktól és szakszervezeti támogatásoktól mentes, a közösségi oldalakon spontán szerveződött tiltakozó mozgalom egy hete kezdett útblokádokkal tüntetni országszerte az üzemanyagokra kivetett környezetvédelmi adó január 1-jére tervezett emelése ellen.

Fontos megemlíteni, hogy ez a tüntetéssorozat azért robbant ki,


mert a bukott szocialista gazdasági miniszterből lett elnök kapkodó, dilettáns gazdaságpolitikával akar reformokat csinálni.

Megszorító döntéseivel gyakorlatilag minden társadalmi rétegnek veszteséget okozott, ezzel olyan csoportokat állított egymás mellé (és szembe a kormánnyal), amelyek eddig soha nem voltak hajlandóak együtt tüntetni.


Egyre nagyobb az elégedetlenség Macronnak szemben - Kattintásra galéria nyílik!Forrás: AFP/Lucas Barioulet





Bár a párizsi városvezetés csak az Eiffel torony-előtti Mars-mezőn engedélyezte a megmozdulást, délelőtt már több ezren gyülekeztek a Champs-Elysées-n.

Egy héttel ezelőtt délelőtt 124 ezren, estig csaknem 290 ezren vonultak az utcákra.


Link



Párizs élőben MA - 2018.11.24!!! Videó 3:11:46 / 3:54:18

Link



Vízágyúval és könnygázzal oszlatja a francia rendőrség a tüntetőket Párizsban

Link








 
 
0 komment , kategória:  Média  
Törő Zsóka
  2018-11-23 20:30:28, péntek
 
 







TÖRŐ ZSÓKA


Kacsa Istvánné Törő Zsóka (Nagykanizsa. 1948 09. - ) pedagógus költő. Versei elsősorban lelki életéről, az emberekhez fűződő kapcsolatairól, örömről és fájdalomról szólnak. Megtalálod bennük Őt, mert nyíltan, őszintén ír. Szereti az életet, szereti az embereket, a versek világát. Fogadjátok szeretettel lelkének dalait!

Interjúm Kacsa Zsóka pedagógussal, költővel

Link


Versei


Link


Link







AJÁNDÉK


Kaptam az élettől egy nagy ajándékot,
magam sem hittem el, olyan csodás, szép volt.

Apró kavicsok közt igazgyöngyre leltem,
selymesen csillogott, tenyerembe vettem.

Megéreztem benne különlegességét,
opál ragyogását, erejét, szépségét.

Kezem melengette, lelkem simogatta,
varázsos izzását mind, mind nekem adta.

Féltve őrizgettem , bársonyba rejtettem,
titkos ajándékom gyakran nézegettem.

Reggel felébredve máris őt kerestem,
minden bánatomat vele elfeledtem.

Vonzott, mint a mágnes, szívem dobogtatta,
áldottam az Istent, hogy őt nekem adta.

Azt hittem, hogy kincsem örökre enyém lesz,
visszamosolygott rám, biztatóan fénylett.

Aztán egy délután, boldogan sétáltam,
amikor egy síró gyermekre találtam.

Kérdeztem, mi bántja, mért hullat könnyeket ?
Azt felelte, kedvenc játéka elveszett.

Rázta a zokogás, magamhoz öleltem,
könnyáztatta arcát arcomhoz emeltem.

Tudtam, amit teszek, fájni fog majd nekem,
de nem volt más kiút, csak egyet tehettem.

Féltett kincsem kicsiny kezébe ejtettem,
közben összeszorult, reszketett a lelkem.

Felragyogott arca, csillogott a szeme,
ajándékom könnyes arcához emelte.

Megölelt, elszaladt, táncolt és kacagott,
nagy kincsem neki is boldogságot adott.

Én meg ott maradtam, szomorúan, árván,
mégis, csodálatos , édes béke szállt rám.

Biztosan éreztem, hogy jól cselekedtem.
Kincsem emlékével boldog lesz a lelkem...







ADVENT


Búcsúzik november,
kopogtat december,
a Remény csillaga
ragyog a szemekben.

Ahogy a Megváltó
érkezését várták,
úgy várja mindenki
szíve titkos vágyát.

Jöjj el hát, oly rég várt
békesség, szeretet,
tedd te boldogabbá
a jó embereket ...

Tisztítsa meg lelkünk
az ünnep várása,
a frissen hullott hó,
karácsony varázsa...

Felejtsünk haragot,
sértődést, bánatot,
tanuljunk Jézustól
sok-sok alázatot ...

Tanuljuk meg tőle,
mi a megbocsájtás,
ne legyen közöttünk
veszekedés, bántás ...

Adventnek idején
győzzön a Szeretet,
tegyük boldogabbá,
aki velünk lehet ...

Fedje be a rosszat
csillogó hólepel,
hiszen decemberben
minden szív ünnepel.

Ajándékba idén
adj forró ölelést,
lelket melengető,
erőt adó reményt ...

Ne legyen szívünkben
fájdalom és ború,
legyen a karácsony







ANGYALI AJÁNDÉK


Eljött hozzám nemrég
egy gyönyörű angyal,
tündöklő szemekkel,
arany fényű hajjal.

Megkérdezte tőlem,
mi a kívánságom.
Azt feleltem: Legyen
sok igaz barátom !

Mert mit ér az élet,
ha egymagam járom,
jutalmul ezt kérem,
soha meg nem bánom .

Mosolygott az angyal,
szeme is nevetett,
árasztott magából
tenger szeretetet.

Megkapod, Leányom,
ami lelked vágya,
sok jó, igaz ember
szíved megtalálja.

Veled lesznek mindig,
körülvesznek téged,


könnyebben elviselsz
minden veszteséget.

Hanem el ne feledd,
neked is lesz dolgod,
a barátság úgy jó,
ha mindig viszonzod.

Megígértem néki,
nem nehéz megtennem,
mindössze csak igaz
embernek kell lennem.

Tele van a lelkem
sok-sok öleléssel,
szeretetmorzsáim
szórom szerteszéjjel.

Nem félek, hogy elfogy,
minél többet adok,
attól, aki szeret,
mindent visszakapok.

Köszönöm, Angyalom,
szebb ajándék nem kell.
Fogadjátok ti is
igaz szeretettel!







ANGYALI ÁLDÁS


Kicsi Angyal, tárd ki szíved,
mutassa meg gyertyád fénye,
kinek kell a segítséged,
kinek magányos az éje...

Ajándékozz melegséget,
édes reményt életébe,
csodálatos békességet
töltsön lényed a szívébe...

Karácsonykor ne maradjon
senki szeme könnytől nedves,
minden ember mosolyogjon,
szeresd őket nagyon, Kedves..







ANYA NÉLKÜL
AZ ANYÁK NAPJÁT KÖVETŐ HÉTFŐ - AZ ANYA NÉLKÜL FELNÖVŐ GYERMEKEK NAPJA


Édesanyám, SZERESS ENGEM!
Látod, érted sír a lelkem...
Vajon mért hagytál el engem?
Áruld el, mi rosszat tettem!

Megígérem, hogy JÓ LESZEK,
mindent a kedvedre teszek,
rosszat én el nem követek,
ha újra veled lehetek...

IDEGENEK között élek,
gyakran bizony nagyon félek.
Egy közös jövőt remélek...
Szívem majd megszakad érted!

Én Istenem, SEGÍTS NEKEM,
lásd meg feléd nyújtott kezem,
gyógyítsd meg a szívem, lelkem...
Édesanyám hozd el nekem!

Éjjel, nappal jöttöd várom,
az élettől azt kívánom,
ez a legtitkosabb álmom:
ÉDESANYÁM MEGTALÁLOM...

Álmaimban látlak téged,
boldogít a közelséged.
Nézd, VIRÁGOT hoztam néked...
Bárhol vagy, FOGADD EL,kérlek!









APASZÍV


bús férfi álldogál
rozsdálló rácsoknál
két keze megremeg
szeméből könny pereg
gyermeke játszik ott
kit messze szakított
tőle a sors keze
de ő a mindene
szíve majd megszakad
ám szólni nem szabad
alig hall felőle
ennyi jut belőle
lelkében fájdalom
nincs semmi irgalom
két karját kitárja
gyermekét úgy várja
de tudja nem lehet
ölelni kit szeret
elballag csendesen
rozsdásan könnyesen







APÁM EMLÉKÉRE


Már sok éve nincs közöttünk,
akit annyira szerettünk.
Nehéz volt a gyermekkora,
korán elhunyt édesanyja.
Mostoha sors nem kímélte,
zárkózott emberré tette.

Okos volt és tehetséges,
mindenkivel emberséges.
Hogyha kellett, szigorú volt,
de a jóhoz kedvesen szólt.
Kertje volt a büszkesége,
sokat gyönyörködött benne.

Csodájára jártak, nézni,
dolgát mily tökéllyel végzi.
Érzékeny volt nagyon belül,
ki filmeken jókat derül,
de ugyanúgy meghatódott,
ha a téma szomorú volt.

Nekünk mindent megteremtett,
mire erejéből tellett.
Fiaimat szépre, jóra,
apjuk helyett tanította.
Ő volt, aki példát adott,
aki mindent megmutatott.

Nagyon soká akart élni,
ugyanúgy, mint az ősei.
De elvitte beteg szíve,
élete sok feszültsége.
Gonosz halál nem engedte,
el sem búcsúzhattunk tőle.

Amíg élünk, őt szeretjük,
soha, soha nem feledjük.


Sohasem feledünk







ARANY LEPKE


Erdő mélyén jártam,
arany lepkét láttam,
szárnyát hímpor fedte,
ragyogott a teste.

Szépségét csodáltam,
megbűvölten álltam,
fenséges volt röpte,
szemem őt követte.

Élveztem a fényét,
varázslatos lényét,
lelkemet kitártam,
megkaptam, mit vártam:

párom szép szerelmét,
életem értelmét,
örömöt, szépséget,
meghitt békességet.







ÁLDOTT ESŐ


Eső, eső, életmentő,
szomjas földek áhítottak,
tőled virul sok virágtő,
növényeink feltámadtak.

Elmostad a nagy hőséget,
lélegzethez jutunk végre,
tőled várjuk a bőséget,
áldva nézünk fel az égre.

Szép a nyár, és kell a napfény,
de a túl sok sohasem jó,
élhet bennünk még a remény,
nem lesz "puszta" e földgolyó.







ÁLMOK


Éjszaka van, és én nem alhatok,
Lehunyom szemem, és elképzelem,
Mellettem fekszel, és érint kezem,
Mindenem tiéd, mit csak adhatok.

Oly nagy a távolság, nem érlek el,
Álmomban karodban boldog vagyok,
Szemed úgy ragyog, mint a csillagok,
Azt mondja, imádlak, enyém leszel.

Álmaim szárnyain elrepülök,
Verdes a szívem, mert úgy örülök,
Ajkadra ezernyi csókot adok.

Szerelmes szívem most hazatalált,
Itt vagyok, az álmom valóra vált,
Szeress, s én örökre rabod vagyok...







ÁLOMKÉP


Éjszaka van, csak a Hold világol,
Szememre nem jön ma kegyes álom,
Lelkemnek békéjét nem találom,
Elszakít tőled a messzi távol...

Lehunyom pilláim, Rád gondolok,
Látom, hogy átölel drága karod,
Fájdalmad, bánatod hátrahagyod,
Érzem a szerelmed, boldog vagyok...

Nincs ennél édesebb álmodozás,
Lelkemet gyógyító szívdobbanás,
ott vagyok melletted...elképzelem...

Tündérek, angyalok, repítsetek,
Érezzem végre, hogy szerethetek,
Válhasson valóra képzeletem...







ÁTVÁLTOZÁSOK


Mondd csak, mit tehetek érted,
hogy boldognak láthassalak,
átváltozom, hogyha kéred,
hogy mindentől óvhassalak.

Leszek cirógató szellő,
bőröd lágyan simogató,
napot elborító felhő,
árnyék, neked enyhet adó.

Leszek bársony szirmú virág,
illatommal bódítalak,
derűsebb lesz így a világ,
színeimmel hódítalak.

Leszek tiszta vizű forrás,
csörgedező hegyi patak,
csillapítom ajkad szomját,
lehűtelek, megitatlak.

Leszek kicsiny dalos madár,
bárhol jársz is, reád lelek,
én leszek, ki válladra száll,
és csak neked énekelek.

Leszek bűvös álomtündér,
behintelek aranyporral,
párnád legyen virágfüzér,
megitatlak édes borral.

Leszek békét hozó álom,
csókkal zárom szemeidet,
titkos vágyad kitalálom,
teljesítem mindegyiket.







BÉKESSÉG


Ülök a vízparton magányos, vén padon,
lágyan csobban a víz a parti homokon.
Hagyom, hogy átjárja testem a nyugalom,
eltűnik lassanként végre a bánatom.

Kegyes most a Nap is, felhőn átszűrődve
simogat, s én nézek messze, eltűnődve.
Elszáll most agyamból minden gondolatom,
csendes békességben a vizet hallgatom.

Meglódul a szellő, cirógatja arcom,
elfújja lelkemből keserű bánatom.
Ez a nagy nyugalom szétáramlik bennem,
újjá varázsolja megtépázott lelkem.







BÉKÉRE VÁGYOM


Elfáradtam, mást nem kérek,
egészséget, békességet,
fűszerezve barátsággal,
dalom akkor szebben szárnyal.

Szeretem, ha napfény ragyog,
én már ettől boldog vagyok.
Nem akarok harcba szállni,
élő célkeresztté válni.

Olyan rövid ez az élet,
ajándékozz békességet,
tedd félre a haragodat,
visszahozza mosolyodat.

Máris jobb így. Ugye, érzed?
Felejtsd el a büszkeséged,
legyen szíved mélyén béke,
életednek menedéke










BOLDOG MEDVE


Mesebeli tarka réten
hempereg egy barna medve,
virágokkal játszik éppen,
játékosan csibészkedve.

Ismertem egy Drága Medvét,
virág nyílott szép szívében,
élvezhettük kedvességét,
huncutkodott jókedvében.
Bár az élet megtépázta,
szerette az embereket,
néha bizony sírás rázta,
megszenvedte az éveket.
Mégis mindig adott nekünk,
verseivel kényeztetett,
akit ma is úgy szeretünk,
kaptunk tőle nagy kincseket.

Most az égi tarka réten
virágot szed Kedvesének,
boldog ember ő a mennyben,
angyaloknak szól az ének.







BOLDOGSÁGOM


Elég, ha csak rád gondolok,
örömtáncot jár a szívem,
úgy érzem, már boldog vagyok,
csillagfény gyúl szemeimben.

Hogyha végre megpillantlak,
mosolyomtól megszépülök,
ha a karjaimban tartlak,
varázsodtól elszédülök.

Köszönöm hát, hogy vagy nekem,
életemnek szép tavasza,
ameddig így szeretsz engem,
nem szól hegedűm panasza.

Szavaidtól kékebb az ég,
szivárványszín az életem,
csókjaidból sosem elég,
csak légy velem, Szerelmesem...







A BOLDOGSÁGRÓL


Olyan a boldogság,
mint egy fényes tükör,
hogyha nem vigyázol,
eltörik, meggyötör.

Olyan a boldogság,
mint egy színes madár,
ha fogságban tartod,
sohasem dalol már.

Olyan a boldogság,
mint egy őszi levél,
hogyha el nem kapod,
messze viszi a szél.

Olyan a boldogság,
mint egy kényes virág,
hogyha nem ápolod,
elszürkül a világ.







BUBORÉKOK


Lassan fújom, csak lehelem
olyan ez, mint a szerelem
gyengédség a titka, nyitja
buborékom felnagyítja
gyermekszemek lesik, várják
szivárványszín gömbök árját
kicsiny kezek nyúlnak érte
kacajuk cseng, már megérte
drága szappanbuborékok
örömkönnyet varázsoltok
nagyanyai szívem büszke
messze tűnik minden tüske
köszönöm a szép perceket
szeretem a gyermekeket...







BÚCSÚ


Néha ölünkbe hull egy kincs,
mit akkor észre sem veszünk,
rádöbbenünk, hogyha már nincs,
hogy üres lett az életünk.
Saját gondunkon töprengünk,
nem látjuk, mi volt a lényeg,
a boldogság mellett elmegyünk,
mi megmarad, a szürke élet.

Kitárom most az ablakom,
kinn csodaszép napfény ragyog,
megakad szemem egy alakon,
ki lehajtott fejjel andalog.
Szívem dobban, ismerős arc,
láttam őt már nagyon régen.
Vállait nyomja néma harc,
s eltűnik a messzeségben...







DAL A HŐSÖKÉRT
Carmen óda


Értük szól most énekem,
Akik hősként haltak,
Nem volt bennük félelem,
Szent ügyért harcoltak.
Ez lebegett előttük
Az utolsó percben,
Szétszóródott a testük,
Sírjuk jelöletlen.

Nem fogták a kezüket
Haláltusájukban,
Nem látták szerettüket
Kínzó fájdalmukban.
Értünk adták annyian
Ifjú életüket,
Őrizzük meg méltóan
Dicső emléküket...

Kapjon ő is virágot,
Égjen mécses lángja,
Megvédte a világot,
Emlékezz ma rája...
Sose halványuljon el
Hőstettük emléke...
Szálljon hát az égbe fel:
Legyen végre béke...







CSEND


Elfáradtam, pihenj velem,
öledbe hajtom a fejem,
kérlek, simogasd az arcom...
Elfelejtem minden harcom.

Hallgassunk most, nem kell a szó,
megsemmisülni volna jó...
Ölelj lágyan, fogd a kezem,
talán a békém meglelem.

Csak a szívverésed hallom,
amit érzek, most bevallom...
Néha a csend szebben zenél,
szónál ékesebben beszél.

Ez a lelkem ünnepnapja,
bársonyos csend betakarja.
Hunyd le szemed, álmodj velem,
repüljünk át az életen...

Érzem, pehelykönnyű szárnyam,
békességem megtaláltam.
Köszönöm, mit értem tettél,
csendemnek hű társa lettél...







EGYENSÚLY


Jótettért jót ne várj,
hisz magad becsapod,
bizony, ez nagyon fáj,
de jobb, ha megszokod.
Nem vagyunk egyformák,
van, aki folyton ad,
másikuk elvárja,
áldozd fel önmagad.
Két véglet...sosem jó,
Ne légy hát áldozat!
De az sem vonzó, hogy
használj ki másokat...
Adni is, kapni is,
élni így szeretek,
megtalál általa
az igaz szeretet.







EGYMÁS MELLETT


Ki dönti el, mi ér többet,
tenger vagy a csendes patak?
Jól gondold meg, kettő közül
melyikhez sorolod magad!

Lenyűgöző, nagy a tenger,
vize néha simogató,
de ha vihar korbácsolja,
félelmetes, vad, riasztó.

Csörgedezve csorgó patak,
ülj le mellé, neked dalol,
kavicságyát egyre mossa,
folyójához fut valahol...

De a tenger erejével
hajókat hord széles hátán,
otthont ad sok csodalénynek,
embert dédelget a partján.

Olyan nagy úr a természet,
mégis békén megfér benne
tenger és a csendes patak,
hiszen ez az élet rendje.







ELVÁLÁS


Utolsó előtti
gyönyörű pillanat,
félúton megálló
tétova mozdulat,
utolsó mosolyok
szemedben, ajkadon,
talán már sohasem
érinthet két karom.
Utolsó szép szavak,
szívemnek kedvesek,
szemeim örömtől,
bánattól nedvesek,
utolsó érintés,
könnyű kis ölelés,
emléke megmarad,
de mégis, oly kevés...







ELVETEM, MEGŐRZÖM







ERŐSEBB A SZERELEMNÉL


Erősebb a szerelemnél?
Hát ez, vajon mi lehet?
Talán el sem hinnéd, de a
nagyszülői szeretet.

Szíved tele érzelemmel,
az időd meg rengeteg,
töltsd meg tehát értelemmel,
erre jó a szeretet!

Ki lenne rá méltóbb, mint az
én szeretett unokám,
okos, csibész, mégis oly' jó,
édes kicsi Adrián.

Elgyengülök puszijától,
mert az annyira finom,
főleg, ha párosan kapom!
Össze-vissza puszilom.

Szégyenlős, de tetszik neki,
felragyog a kis szeme,
hálából majd megengedi
azt, hogy játszhassak vele.

Én is gyermek leszek újra,
eggyé válhatok vele,
visszhangozza kacajunkat
lakás minden szeglete.

Látom hálás tekintetén,
ő is szeret engemet.
Van ennél nagyobb kincs, mint a
nagyszülői szeretet?

Ám, amikor este elmegy,
a szívem is megremeg.
Mama, ugye eljössz te is?
És én csendben felelek:

Mennék én, de nem férek be,
túl zsúfolt az autó.
S rádöbbenek elmerengve:
Szerelmem e kis lurkó!










ÉGI KÜLDÖTT

Karácsony a szeretet ünnepe


Megnyílott az éj bársonya,
fényárban egy égi csoda,
angyal szállt le a mennyekből,
szárnya fehér hópehelyből.

Arany színű haja lebben
csillagoknál fényesebben,
szemében a hold sugára,
ezüst békét hint a tájra.

Angyal ő, az ég küldötte,
lelked fénnyel betöltötte,


könnyű lépte tovalibben,
örömöt hagy minden szívben.

Ha a lelked kitakarod,
ajándékát befogadod,
boldogság kíséri lényét,
megleled újra a békét.

Karácsonyi gyertyák fénye
legyen jövőnk új reménye,
költözzön szívünkbe derű,
legyen az ünnep gyönyörű...










ÉLETEM


Úgy éreztem, szép életem
darabokra hullik széjjel,
szinte mindent elvesztettem,
mit szerettem szenvedéllyel.
Csillagjaim halványultak,
nem öleltek izzó fénnyel,
pislákolva kialudtak,
koromsötét lett az éjjel.
Szívem rideg kővé meredt,
nem lobogott lelkem lángja,
édes dalom bennem rekedt,
megindult a könnyek árja...

Régen volt-e vagy csak tegnap...
Lebegtem az ürességben.

Aztán felbukkant egy új nap,
ébredezem fényességben.







ÉLNI JÓ


Mostanában, kora reggel,
madárdalra ébredek fel.
Gyere, gyere, kis madárka,
szállj ide a fenyőfánkra !
Énekeld, hogy szép az élet,
hozzon dalod reménységet,
melegítsd fel a szívünket,
varázsold el a lelkünket!

Szépen csengő énekeddel


szívesebben ébredek fel,
vidámabban indul napom,
jókedvemet továbbadom
szomorkodó embereknek.
Utat nyit a szeretetnek...
Köszönöm hát, kicsi rigó,
daloljuk el, hogy ÉLNI JÓ!







ÉREZZ


Minden érzés viszonylagos,
annyi hatás érhet téged,
lehetsz néha nagyon okos,
máskor kínoz gyenge szíved.

Bezárhatod érzelmeid
lakattal egy ládikába,
megfeszülnek idegeid...
Rá kell jönnöd, mindhiába.

Hagyd hát, hogy a szíved győzzön,
akkor is, ha magad félted,
ne engedd, hogy meggyötörjön
magányosan töltött élted.







ÉSZ VAGY SZÍV


Csatáznak egymással
józan ész és a szív,
mióta ember él,
e kettő harcot vív.

Hogy végül melyik győz,
sorsokat dönthet el,
mérd fel a helyzeted
eszeddel, szíveddel!

Két út közt gyakorta
középen volna jó,
így lenne boldogabb
e beteg földgolyó...







FEKETE VARJAK

Bánat-madarak


Fekete varjak keringve szállnak,
fekete tollak, fekete árnyak,
fülemet bántja károgó hangjuk,
nem lehet semmit szeretni rajtuk.

Sötét a felhő, sötét a lélek,
hallgatom őket, szinte már félek.
Vészjósló érzés uralja szívem,
valami rossz jön, zsigerből érzem.

Fekete varjak, menjetek messze,
béklyó a bensőm végre eressze,
szeretnék hinni magamban, másban,
békére lelni egy jobb világban.







FOREVER


Régi, jó barátom, hozzád szól a dalom,
megszakadt már veled minden kapcsolatom.

A sok búcsúm érted, s nem ellened történt,
sohasem mondanék rólad én le önként.

Igaz barátságunk nem is lehet kérdés,
nálam nem változott semmit ez az érzés.

Örök nyomot hagytál egykor a szívemben,
mit irántad érzek, az ma is töretlen.

Szárnyaszegett madár oly búsan énekel,
rövid kis éneke hozzám nem érhet el.

Hinned kell a Jóban, hinned kell a Szépben,
szívem hálájában és Szeretetében!

Áldjon meg az Isten, sokáig éltessen,
drága kis családod neked örülhessen.

Én most arra kérlek, őrizd meg emlékem,
de ha kell, felejts el, s élj boldogan, szépen!







HAJNALI KÁPRÁZAT


Hajnalodik, ébred a természet,
rózsaszínű fényben úszik minden,
hűvös szellő suttog, levél lebben,
festményen se láthatsz ilyen szépet.

Harmatvízben megfürdeti arcát,
napfény csillan minden apró cseppen,
szivárványnak tündöklő színében.
Káprázat ez, nézd hát ezt a csodát!

Ragyog a Nap, csókjait hinti szét,
felszárítja színes harmatgyöngyét,
kibontja a virágok szirmait.

Minden éled, színesül a világ,
illatárját ontja ezer virág,
elénk tárja a természet titkait.







HAVAS SZÉPSÉGEK


Hólepkék szálldosnak,
keringnek lebegve,
pajkosan játszanak,
gyermekként nevetve.
Csillogó hókristály
öleli társait,
szűzhóval takart táj
felfedi bájait.

Szeretnék ma újra
ifjúvá változni,
habfehér dombokra
hóangyalt rajzolni.
Féktelen jókedvvel
napfénybe kacagni,
szárnyaló lélekkel
boldognak maradni.







HÁLAIMA


Köszönöm, Uram, hogy még élhetek,
erőd fényében vigaszt lelhetek,
csodát láthatok, mesés kincseket,
unokáimat, gyermekeimet.

Köszönöm Neked, azt, hogy szeretnek,
boldog mosollyal reám nevetnek,
mert a szeretet oly nagy hatalom,
amit érzek én, el sem mondhatom.

Köszönöm, Uram barátaimat,
kikkel megosztom bánataimat,
felemelnek ők, megvigasztalnak,
nehéz napokban mellettem vannak.

Köszönöm Neked szívem melegét,
társam áradó, nagy szeretetét,
Tőled kapom én minden örömöm,
áldásaidat szívből köszönöm.







HÍV A FOLYÓ


Teliholdkor gyakran
visszatérő álmom,
folyóparton járva
nyugtom nem találom,
zaklatott a szívem,
furcsa vonzást érzek,
hív a titkos mélység,
egyre beljebb lépek.

Lábaim csókolják
hízelgő hullámok,
magukkal sodornak,
lebegek, nem járok,
lágyan ringatózom
süllyedek a mélybe,
puha homok ágyba,
folyómnak ölébe.







HÓFEHÉR ÁLOM


Hófehér paripa
lehettem álmomban,
naphosszat nyargaltam
játékos habokban.
Tengernek hulláma
lábaim fürdette,
nyaldosta patáim,
homokkal befedte.
Sörényem lengették
bolondos, hűs szelek,
szőrömön csillogtak
tengervíz gyöngyszemek.
Életem fénypontja
mégis az este volt.
Jó gazdám szeretőn,
boldogan átkarolt,
etetett, itatott,
szőrömet ápolta,
hófehér fejemet
gyengéden csókolta.
Pajtába vezetett,
dúdolt egy dalt nekem,
szalmára fektetett,
s ott aludt mellettem.





. . .







HULLÓ LEVÉL


Te vagy a fa és
én a levél
itt van az ősz már
cibál a szél
jól tudom mégsem
eresztlek el
amíg csak bírom
enyém leszel
aztán ha elhagy


minden erő
elsodor tőled
majd az eső
lehullok ázva
aléltan én
küldjél egy sóhajt
akkor felém










JÓ EMBEREK


Azt mondják, hogy rút a világ,
érzéketlen emberekkel,
sárba hullik minden virág...
Mi lesz így a szeretettel?

Ám ha baj van, előbújnak
szerényen a jó emberek,
mosolyogva feléd nyúlnak,
támogatnak, segítenek.

Talán nem az, aki gazdag,
nem érzi át helyzetedet,
de akinek szíve oly nagy,
utolsóját nyújtja neked.

Érdemes hát hittel élni,
bizakodni társainkban,
kár mindenkit elítélni,
él a csoda napjainkban!







KÉPZELETEM JÁTÉKAI


Játszik velem még a képzeletem,
visszapergeti a mutatókat,
beszélgetünk újra együtt jókat,
kedveskedve mondod ki a nevem.

Élvezettel kávédat kevered,
két szemedben csillag fénye csillan,
huncutkodva titkon reám villan,
boldog vagyok, hiszen jó a kedved.

Aztán vége, szétfoszlik az álom,
arcodat már sehol nem találom,
lelkem üres, hiányzik az öröm.

Megtanulok lényed nélkül élni,
képzeletben néha felidézni,
bár jól tudom, nincs már hozzád közöm.







A KÉPZELET SZÁRNYÁN


Drága Képzelet, jöjj, segíts nekem,
Hadd növesszek én bűvös szárnyakat,
Átrepülhessek távolságokat,
Lázas éjszakán vár a kedvesem.

Vele élem át legszebb álmaim,
Keze bársonyát érzem arcomon,
Suttogásait újra hallhatom,
Teljesítsd be hát titkos vágyaim...

Halljam szívének dobbanásait,
Ajkam élvezze forró csókjait,
Hadd merüljek el szeme tükrében...

Ő az, akivel boldog lehetek,
Akit magamnál jobban szeretek,
Békém meglelem ölelésében.







KÖSZÖNET


köszönöm hogy szeretsz engem
szavaid most gyógyítanak
örülök ha bízol bennem
értelmet ad holnapomnak
örömkönnyek szemeimben
meleg tüzű szikrát szórnak
békességben fürdik lelkem
dalaim ma rólad szólnak
hálás vagyok minden percért
arany fénybe merítkezem
nem adnálak semmi kincsért
csak légy velem fogd a kezem







KÖSZÖNÖM


Köszönöm Uram a
napsugarat,
kitárom végre az
ablakomat,
élvezem melegét,
feléledek,
úgy érzem, nélküle
nem élhetek.

Köszönöm Neked a
szereteted,
kezembe simuló
drága kezed,
ölelő karodnak
meleg fészkét,
szívednek izgatott
lüktetését.

Köszönöm Élet, hogy
megláttalak,
először távolról
csodáltalak,
mosolyod varázsa
elcsábított,
végül a végzetem
nekem adott.

Köszönöm Kedvesem
szerelmedet,
fényedben fürösztöm
a lelkemet,
élvezem veled, hogy
szerethetek,
úgy érzem, nélküled
nem élhetek.







LELKEM DALAI


Lelkem húrjain szólnak dalaim,
Búsan dúdolva, lágyan remegve,
Szellő szárnyain szállnak lebegve,
Sírják világgá fájó szavaim.

Máskor örömdalt zengnek ujjaim,
Játszom kacagva, múltam feledve,
Minden gyönyörű újra szeretve,
Fényben ragyognak boldog napjaim.

Könnyes nevetés, édes fájdalom,
Érző lelkemen felcseng száz dalom,
Szívem kiteszem, lásd meg életem...

Nézd csak, ez vagyok, vándor énekes,
Szívből dalolok, mert így érdemes,
Szállok szabadon, várlak, jöjj velem...







LEVÉL A MIKULÁSNAK

Kicsi unokám nevében


Kedves Öreg Mikulás,
levelet írok neked,
jön az ajándékozás,
a nevemet ne feledd!

Remélem, hogy Rudolfod
éppen nem gyengélkedik,
hiszem, hogy a nagy zsákod,
ajándékkal megtelik.

Hidd el, olyan jó voltam,
rám sem lehet ismerni,
nagyon belefáradtam,
ne felejts el sietni!

Megírtam a listámat,
amit kapni szeretnék,
kisautót vagy hármat,
legyen közötte egy kék!

Csokoládé nagyon kell,


attól vidámabb leszek,
aznap a testvéremmel
egy kicsit sem veszekszek.

Hogyha eljössz, meglátod,
énekelek szépeket,
és ha nagyon kívánod,
mondok neked verseket.

Nagyon várlak, Mikulás,
vedd elő a szánodat,
mert az ajándékozás
nem egy könnyű feladat.

Befejezem levelem,
puszit küldök teneked,
én leszek majd, ígérem,
legkedvesebb gyereked.







LÉLEK


Azt mondod, hogy nincsen lélek.
De mi reszket, hogyha félek,
mi az , ami fáj itt belül,
ha a boldogság elkerül?

Néha szinte égig emel,
mint egy madár, szárnyakra kel,
máskor mardos, szorít, éget,
örök lelki harc az élet.

Varázslat ez, idegjáték,
átok, áldás vagy ajándék,
barátod vagy ellenséged,
ki ad választ, hogyha kérded?

Óvd a lelked, mint a kincset,
ne tegyenek rá bilincset,
legjobb, ha szabadon szárnyal,
tápláld békés boldogsággal!







LÉLEKHARC


Komisz dolog ez a lélek,
nem érdekli, hogyan élek,
nem szereti, ha itt belül
fájdalmaim kínja elül.

Valahányszor boldog lennék,
felbukkan egy régi emlék,
mérget cseppent poharamra,
átélem a rosszat újra.

Uram, vajon mit kell tennem,
nyugalmam hogy visszanyerjem,
segíts nekem, szépen kérlek,
jusson nekem békés lélek...

Örömökre vágyom régen,
éldegélni kéz a kézben,
feledni a bús napokat,
élvezni a holnapokat.







A LÉLEK TÜKRE


Azt mondják, a szemed tükre a lelkednek,
mindent, mi benned van, belőle megfejtek.

Megmutatja szemem, hogyha boldog vagyok,
legszebb drágakőnél ékesebben ragyog.

Nem tudom tagadni, ha elönt a bánat,
szemem tükre elé fájdalom von fátylat.

Megláthatod benne, ha valaki szeret,
szeméből meleg fény simogat, ölelget.

De ha veszteség ér, ellepi a ború,
nekem is fájdalom, ha szemed szomorú.

Hogyha beléd bújik olykor a kisördög,
huncut csillogása tükrözi örömöd.

Megláthatom azt is, hogyha félelem űz,
ilyenkor kialszik szemeidben a tűz.

Melegíti szíved, érzed, ha csodálnak,
szemeid ragyogó csillagokká válnak.

Ám, ha szemeidből könnyeid peregnek,
tudom, hogy hatalmas bánata szívednek.

De ha veled vagyok, gyengéden ölellek,
felszárad harmata csillogó könnyednek.

Felragyog szemeid tündöklő gyémántja,
jelzi, hogy veled van lelkednek barátja.

Szemeid csillaga ragyogjon örökre,
ne sírásra használd, csak az örömökre...

Hunyd le most két szemed, hadd jöjjön az álom,
én addig bársonyos pilláid csodálom.

Holnap egy új nap jön, szemeid fénylenek,
nevess rám boldogan, örülj az életnek...







LÉLEKÚT


"Porból lettünk, porrá leszünk",
mi megmarad, csak a lelkünk,
elengedi gyarló testünk,
elfelejti földi létünk,
amely csupán egy állomás,
öröm, bánat, vad álmodás,
mégis úgy fáj az elmúlás,
gyötrelmes kín, elszakadás.

Mikor jön el, örök titok,
nem tudhatom, hová jutok,
mi lesz azzal, kit itt hagyok,
léteznek-e az angyalok.
De azt érzem, hogy ott várnak,
szeretteim rám találnak,
lélek-karjaikba zárnak...
Földi dolgok már nem fájnak.







LIBIKÓKA


Egyszer fent és egyszer lent,
sorsunk sajnos nem csak móka,
örömöt bánat követ,
életünk egy libikóka.
Odatartod arcodat,
csókok helyett pofon csattan,
kitárod ablakodat,
üveg törhet a viharban.

Légy edzett, mint az acél,
felhevítve vízbe vetnek,
szíved legyen kőkemény,
másképp gyakran összetörnek.

De ha másnak születtél,
ne add fel valódi arcod,
érjen bánat, száz veszély,
örömödért vívd meg harcod...
Maradj mindig önmagad,
tükörbe csak így tudsz nézni,
vállald fel a fájdalmad,
boldogságod el fog érni...







MAGÁNYOS FA


Kietlen sziklafal
tört fel az ég felé,
ezernyi repedést
az idő rótt belé.
Gyakorta verdeste
eső és vad vihar,
szilárdan ellenállt
kőkemény falával.
Résében összegyűlt
talajba szél hozott
távoli vidékről
egyetlen, bús magot.
Maroknyi földjébe
ügyesen befészkelt,
esőtől csírázott,
gyökeret eresztett.
Kietlen sziklafal
dísze lett azóta,


töretlen büszkeség
segíti magasba.

Magányos emberként
végy példát e fáról,
ne búsulj, kapaszkodj,
tanulj a csodából!
Életed falában
keresd a réseket,
ne add fel, helyette
erősítsd hitedet!







MAMA


Régen elment, nem él már közöttünk,
mégis gyakran őrá emlékezünk.
gondoskodó, fürge, jó anyámra,
szép szemére, kedves mosolyára.

Látok én egy aranyhajú asszonyt,
aki színes lepke módra táncolt,
mosolyától fény szökött az égre,
befestette azúrszínű kékre.

Évek jöttek, háború és ínség,
mosolyából így lett keserűség,
mégis harcolt, erővel és hittel,
családjáért törhetetlen szívvel.

Haja őszült, arca mégis szép volt,
ha nevetett, ragyogott az égbolt.
Betegség és fájdalom gyötörte,
szeme fényét lassan letörölte.
.
Kismadár lett, aki sosem szárnyal,
kíntól szenved megcsonkított lábbal.
félmosollyal lassan búcsút intett,
láthatatlan képekre tekintett.

Tudta ő, hogy közel már a végzet,
Istenétől már csak egyet kérhet,
legyen újra aranyhajú lányka,
párja karján örömtáncát járja.







MÁRCIUS ÜNNEPE
Emlékezés 1848.március 15-re


Ma van népünk nagy ünnepe
forradalmunk lelkülete
járja át a magyarságot
felélesztve régi lángot...
Mit tehetünk érted, hazánk
felemeli okos szavát
minden érző, igaz ember
téged féltő szeretettel...
Ébredj ember , ünnep van ma


emlékezz a régi harcra
viseld büszkén a kokárdát
idézd fel az ősök álmát...
Nem kell ma már hősnek lenni
dolgod annyi, jól dönteni
méltósággal ünnepelni
igaz, magyar ember lenni...







MÁSSÁG


Hófehér hattyúk közt
feketén állok
egyedül vagyok én
párt nem találok
ne tollam nézzétek
feketeségemet
lássátok meg végre
hófehér lelkemet..







MEGKÖSZÖNÖM


Újra megköszönöm
forró szereteted
arcom simogató
dédelgető kezed
szívemet perzselő
szemed ragyogását
melegen ölelő
karod szorítását
becéző szavaid

édes áramlását
csábító csókjaid
mámoros izzását
Te vagy a világnak
legnagyobb csodája
éhező lelkemnek
mézédes nektárja
felfénylő csillaga
beborult egemnek
hűs vizű forrása
szomjazó szívemnek...







MEGTISZTULÁS


Újabb ünnep közeledik,
szívünk díszbe öltözködik.
Húsvét jön, a Feltámadás,
dolgunk most a megtisztulás.

Emlékezz az Úr fiára,
felment Ő a Golgotára,
életét is feláldozta,
kínhalálát választotta.

Csekély a mi áldozatunk,
annyi csak, hogy megtisztulunk.
Böjt tisztítja meg a testet,
elmélkedés majd a lelket.

Jézus küldött szeretetet,
tebenned is öltsön testet,
erősítsd meg bús lelkedet,
tedd nemessé életedet!

Ő a sírból feltámadott,
hívőinek reményt adott,
akkor történt meg a Csoda...
Ne veszítsd el hited soha!



Megtisztult már tested, lelked,
áldott lehet szép ünneped,
eljöhet a feltámadás,
erőt adó megújulás.

Akit szeretsz, öleld most meg,
fejezd ki az érzésedet,
ünneplő, friss ruhád mellett
legyen fehér bűnös lelked!

Áldozati bárány ne légy,
igazságért mindent megtégy,
harcolj meg a boldogságért,
kegyeletben újulásért!

Húsvét, tojás, megújulás...
Életünk egy nagy körforgás.
Egyszer fent és egyszer lent vagy,
emeld fel az Úrhoz magad!

Szüless újjá, legyél boldog,
legyen áldott jövőd, sorsod,
éljen benned lelki béke,
egy jobb jövő reménysége!







MESÉS ÉJ


A holdsugárral érkezel,
csak issza lényed két szemem,
mosoly dereng az arcomon,
szeretni hív a két karom.

Míg dédelgetnek ujjaim,
te játszol testem húrjain,
öröm hulláma önti el...
Ma éjszaka velem leszel.

Jaj, el ne tűnj, úgy vártalak,
szeress nagyon, én áldalak,
nem álom ez, csak jöjj felém,
csodát regél e költemény.

Ha karjaimban alszol el,
tudom, hogy újra itt leszel,
míg ránk vigyáznak csillagok,
mesés az éj, boldog vagyok.







MÉG MA


Mondd ki, ha szereted,
öleld, míg teheted,
hiszen az életed
kézbe nem veheted.

Talán van még esély,
talán van még remény,
de rejtély a sorsod,
titok a holnapod.

Tedd meg ma, mit tehetsz,
talán boldog lehetsz,
mondd ki, ha szereted,
öleld, ha teheted.







MONDJ EGY IMÁT


Mondj egy imát a Gyermekért,
ki még egyszer sem vétkezett,
mégis lakol bűneiért,
soha nem kap szeretetet.

Mondj egy imát az Asszonyért,
ki erőszak áldozata,
verés jár a szolgálatért,
nincs öröme, csak bánata.

Mondj egy imát az Emberért,
ki nyomorog és éhezik,
hálás minden adományért,
lelke közben összetörik.

Mondj egy imát Mindenkiért,
ki a fájdalomtól szenved,
könyörög egy jobb holnapért.
Uram, segítsd meg gyermeked..







NAGYMAMA


Nyelvünk egyik legszebb szava,
Nagyanyó, Mama, Nagymama.
Szíve, mint a színtiszta méz,
ha az unokáira néz.

Akkor van a legszebb napja,
ha a kicsiket láthatja.
Karját ölelésre tárja,
szeretetüket úgy várja.

Gyermekkorát éli újra,
könnyen rezdül szíve húrja.
Minden csínyre megkapható,
csupa lélek a Nagyanyó.

Becsüld meg hát, míg teheted,
érezze a szereteted,
ölelje át őt a család,
drága kincsét, a Nagyanyát...







NAPFÉNY CSALOGATÓ


Ébredj fel, Napsugár,
fényedet éhezzük,
engedd, hogy meleged
bőrünkön érezzük,
bontsd ki a virágok
szunnyadó szirmait,
ragyogd be életünk
szomorú napjait!

Simító sugarad
várja a természet,
te adsz a világnak
tengernyi szépséget.
Öltöztesd viruló,
fenséges pompába,
lelkünket hófehér,
ünneplő ruhába!







NAPFÉNY VOLTÁL


Te voltál a fényem, Napom,
éjszakánként szép Csillagom,
elmentél, most sötét az ég,
eltűnt veled minden szépség.
Helyem sehol nem találom,
hangod halljam, csak ezt várom.
Telefonom néma marad,
elraboltad tőlem magad...
Nyúlok feléd, el nem érlek,
gyere vissza, sírva kérlek,
hozd vissza a Fényt az égre,
hadd lehessek boldog végre...







OLVAD MÁR

Herczeg László emlékére


Olvad már a páncél
szívem burka körül,
amely úgy szorított
jégmarokként belül.
Félmosolyra készül
titokban az arcom,
nem rezzenek össze,
ha a neved hallom.
Érzem, megtaláltad
vágyott boldogságod,
beteljesült végre
régi, titkos álmod.
Lelked simogatja
szféráknak zenéje,
rád talált örökre
áhított békéje.







ÓVD A FÖLDET


Üde, zöld ruhába öltözött a faág,
szinte napok alatt megszépült a világ.
Virág borít mindent, itt a szép Kikelet,
feltölti lelkünket, feledjük a telet...

Ember, szereted-e gyönyörű Földedet,
vajon felméred-e felelősségedet,
kérdezlek, óvod-e természet kincseit,
megérzed-e végre éltünk veszélyeit...
Rengeteg vegyszerrel mérgezzük a vizet,
tán gyermekünk lesz az, aki ezért fizet.
Permetes gyümölcsök védik-e testedet,
vagy veszélyeztetik az egészségedet...

Ember, óvd a Földet, emeld fel a szavad,
mi az, mit megtehetsz, mi az, mit nem szabad,
úgy tekints bolygónkra, ez a te otthonod,
egyedül tőled függ, milyen lesz holnapod...







ÖLELJ ÁT!


ÖLELJ ÁT, ha reggel felnyitom a szemem,
karjaidnak fészke adjon helyet nekem,
simítsd ajkaiddal gondterhelt homlokom,
varázsold lényeddel békéssé otthonom...

ÖLELJ ÁT, ha aztán munkába indulok,
hadd vigyem magammal varázsos illatod ,
mosoly játszik tőle egész nap ajkamon,
emlékétől köddé válik a bánatom...

ÖLELJ ÁT, ha este végre megérkezem,
borítsd csókjaiddal megtört, fáradt szemem,
simulj hozzám lágyan, válj egy testté velem,
érezni akarom, milyen a szerelem...

ÖLELJ ÁT, ha néha kínoz a fájdalom,
egy emberként éld át velem a bánatom,
vigasztaló szóval, ezer apró csókkal
engedd, hogy feltörjön belőlem a sóhaj...

ÖLELJ ÁT, ha érzem, mindenem elveszett,
te nyújts felém akkor két segítő kezet,
érezzem, hogy árad felém a szeretet ,
ragyogtasd rám újra csillagfényű szemed...

ÖLELJ ÁT, ha öröm pezsdíti a vérem,
dalolj velem, táncolj, légy velem, ha kérem,
legyőzhetünk együtt minden nehézséget,
köszönöm, hogy felém vezetett a végzet...

ÖLELJ ÁT, ha néha távol vagyok tőled,
küldd el hozzám lelked, éteri erődet,
érzem jelenléted, lehunyom a szemem,
emlékedtől békém örökre meglelem...







ÖNZETLENÜL


Nem tartalak kalitkában,
szabad lehetsz, mint a madár,
helyed itt van, otthonomban,
két karom majd kitárva vár.
Repülj , szárnyalj száz vidéken,
élményekkel térj majd vissza,
énekeld meg szépségesen,
lelkem minden szavad issza.
Látod, lehet így szeretni,
önzetlenül, néma vággyal,
nem akarok mást keresni,
felér ez a boldogsággal.







ÖRÖK ÉLMÉNY


Te voltál a legszebb álmom,
féltett kincsem, ideálom,
még csak meg sem ismertelek,
máris szívből szerettelek.
Eljöttél, és veled a fény,
minden csókod örök élmény,
felszítottad szenvedélyem,
elbűvölted egész lényem.

Boldog voltam akkor veled,


megköszönök mindent neked.
Ennyi jutott, talán vége,
de megmarad a szépsége,
szemeidnek ragyogása,
szívünk együtt dobbanása.
Csókjaidat nem feledem,
voltál a fény, a szerelem.







ÖRÖK KÖRFORGÁS




Nézz körül a természetben,
festő nem alkothat szebben,
ezer csoda körülötted,
Uram, jó, hogy teremtetted!

Alszik télen fű, fa, virág,
tavasszal virul a világ,
nyáron fürdesz hűs habokban,
ősszel sétálsz rőt avarban.

Nappalokat éjszaka vált,
vágyó lelkünk fényért kiált,
megpihen az erdők csendjén.
Változunk, ez így van rendjén.

Megszületünk, növekedünk,
erőteljes ifjak leszünk,
aztán jön a leszálló ág...
Örök körforgás a világ!







ÖRÖK SZERELEM


Beléd szerettem, megbabonáztál,
Csillagod voltam, így szólítottál,
ifjúvá tettél, boldog voltam ott,
szívem szíveddel együtt dobogott.
Bejártam veled csodás helyeket,
közben meghitten fogtam kezedet,
kis lakásodban jövőt terveztünk,
ragyogott a fény, ahogy szerettünk.
Volt pár koccanás, kisebb szünetek,
de az én szívem érted lüktetett,
újabb csodákat éltünk át ketten.
éreztem, tán még sosem szerettem.

Aztán döntöttél, nem kell Csillagod,
életed eztán másképp akarod,
szívem érted sír, sokat szenvedek,
soha, senkit így nem szerethetek...







ÖRÖMVARÁZS


Betakarózom Nap sugarával
Elringatózom szél fuvalmával
Gyógyítom szívem álomvilággal
Elandalítom emlékvirággal
Itatom lelkem élményforrásból
Táplálom édes örömkosárból
Becézem színes reménysugárral
Ölelem forró szeretetárral







ŐSZIDŐ


Avar zörög lábam alatt,
nem látom az árnyékomat,
szürke égből eső szitál,
levelek közt hűs szél kószál.
Szomorú Ősz, nem szeretlek,
napfényt várok, úgy didergek,
hangulatom nyomaszt engem,
borús ősztől rossz a kedvem.



Kabátomat összehúzom,
otthon csak a kályhát bújom.
Áldott napfény, jöjj el, kérlek,
úgy hiányzik drága fényed,
mely a lelkem felvidítja,
sebeimet begyógyítja,
színeket fest a világra,
mosolyt rajzol minden szájra.







ŐSZI POMPA


Elővette őszünk
színes palettáját
díszesre festette
bokrok fák ruháját
bíborra vörösre
cserélte a zöldet
sárgába barnába
burkolta a földet
ámulattal nézem
színek orgiáját
napfényben tündöklő
természet csodáját
hamarosan lehull
lombdísze a fáknak
hideg őszi szelek
dühödten csatáznak
elhaló levelek
szőnyeget alkotnak
korhadva a földnek
táplálékot adnak
bölcs öreg természet
nem találom mását
várja már az élet
örök körforgását...







PACSIRTASZÍV


Rácsok mögé került
daloló pacsirta,
szemébe bánat ült,
hallgatott azóta.
Lelke még emlékszik
szárnyaló dalára,
reszketőn törekszik
szabadulására.
Énekes madarat
ne zárj kalitkába,
bár veled maradhat,
meghal bánatába'.
Engedd hát szabadon,
meglátod visszatér,
veled lesz utadon,
hálából elkísér.
Csak neked dalolja
szépséges énekét,
magába fogadja
szíved szeretetét.







PÜNKÖSDI RÓZSA


Pünkösdi rózsának
peregnek könnyei,
mielőtt virulna,
hullanak szirmai.
Szél viszi messzire
mámoros illatát,


örömmel széthintve
édeskés balzsamát.
Mindenki ünnepel,
mennybe megy a lélek,
eltölt az áhítat,
szeretem, hogy élek!







REJTÉLY


Fényből szőtt álmok szikrázva égnek,
lelkünkben édes remények élnek.
Mi az, mit nekünk szánt ez az élet,
csalódást avagy tündérmeséket.

Jövőnknek kútja még kiapadhat,
bő vizű forrást, kincset is adhat.
Szárnyakat növeszt ébredő vágyunk,
valóssá válik, amit úgy várunk.

Szeretnék újra csodában hinni,
feltétel nélkül tebenned bízni,
szivárvány színű virágot szedni,
sohasem sírni, mindig nevetni...







RÉGI DAL


Szeretem a szemed
kéklő csillogását,
szeretem a lelked
fénylő ragyogását,
szeretem a kezed
gyengéd simítását,
szeretem az ajkad
perzselő izzását.

Szeretem, ha testem
forrón hozzád simul,
szeretem, ha arcod
boldogan kivirul,
szeretem, ha ölelsz
lázas szenvedéllyel,
szeretném, ha sosem
múlna el az éjjel...







ROMÁNC


Egy napsütötte délelőtt
oly izgatottan vártam őt.

Örömmámorban érkezett,
ajkunk már csókra éhezett.
Csak ennyi volt, egy délelőtt,
pár óra míg éreztem őt.
Egy lángolás, egy érzelem,
emléke itt maradt velem.

Tudtuk, búcsúnk örökre szólt,
bár szívünk száz érzést dalolt.
Könnyes szemmel fölém hajolt,
csak némán állt, nem válaszolt.

Emléke most is bennem él.
A szél ma titkokról mesél...







RÓZSÁK


Édesapám rózsakertje
egykor maga volt a csoda,
szeretgette , dédelgette,
nem feledhetem el soha.

Mintha emberek volnának,
szólítgatta saját névvel,
simogató , kedves szóval,
felragyogó büszkeséggel

Ápolgatta, takargatta,
széltől, fagytól óvta, védte,
szemezgette, formázgatta,
szerető szívvel becézte.

Ő a virágok királya ...
kedvenceit így nevezte,
szépségüket megcsodálta,
illatukat ízlelgette.

Ma már csak az emléke él
régen elhunyt, jó apámnak,
de a rózsák itt maradtak,
eleven mementójának.

Minden rózsa virágában
az ő drága arcát látom,
talán ezért maradhatott
legkedvesebb, szép virágom







SZAVAK


Mi hát az Igazság,
tiéd vagy az enyém?
Attól függ, melyik van
az érme tetején...

Mi hát a Bátorság?
Őrülten állati
vagy csendes áldozat...
Melyik az igazi?

Mi hát a Szeretet?


Önzetlen ajándék,
érzelem áradás
vagy talán színjáték?

Mi hát a Gyűlölet?
Mardosó félelem
lelkednek mélyéből
vagy csupán sérelem?







SZERETEK


Szeretek örülni,
nevetni, játszani,
lángoló lélekkel
ifjúnak látszani,
szeretek vicceken
hangosan kacagni,
megsebzett lelkemmel
egyedül maradni.

Könnyezni egy filmen,
mélyen meghatódni,
aztán egy mosolytól
újra kivirulni.
Nevetni, szeretni,
mindig jókat tenni,
egész egyszerűen
csak embernek lenni.

Szeretek barátként
mindent odaadni,
szeretek mindenkor
szeretetet kapni.
Nem szeretek fázni,
szenvedni és félni,
szereteted nélkül
már nem tudnék élni.







A SZERETET EREJE


Hadd meséljek neked
ma a szeretetről,
lényünkből fakadó,
édes érzelemről.

Gyere, megölellek
Mindig, hogyha fázol,
bármerre is legyél,
tudd, nagyon hiányzol...

Szólj, ha fáj valami,
meggyógyítlak nyomban,
varázserő lakik
apró csókjaimban.

Szeretetcsokromból
átnyújtok egy szálat,
meglátod, eltűnik
keserűség, bánat.

Szeress hát, amíg élsz,
hozzon fényt és erőt,
színezze derűssé
lelkedben a jövőt...







SZERET MÉG


Szeret engem, tudom, érzem,
most is Csillagomnak nevez,
mindig ő lesz a szerelmem,
ilyent ember ritkán érez.
Volt egy csodás fellángolás,
sok örömmel teli az élet,
nem szűnt meg a ragaszkodás.
Őrzöm mind a régi képet.

Táncoltunk még nem is oly' rég,
megmutatott ezer csodát.
- Kultúrából sosem elég!
- mondta,s vitt a városon át.
Kiállítás, színház, mozi,
élveztük mi kéz a kézben,
nem számított, hogy ki nézi,
mentünk együtt, szerelmesen.

Aztán közbeszólt a végzet,
mely nem kímélt, irigykedett,
hozott súlyos betegséget,
sétáinknak véget vetett.
Köszönöm a sok emléket,
melyet sosem felejtek el,
drága kincsként őrzöm őket,
lelkem mélyén velem leszel...







SZÉPÍTŐ SZERELEM


Boldogságom szépít,
csillagszemet rajzol,
arcomon a vágyak
napsugara táncol.

Megszűnik a világ,
testem, lelkem örül,
ezer színes lepke
szálldos szívem körül.

Vagyok zengő hárfa,
húrjaimon játszol,
szól bennem a dallam,
hiába vagy távol.

Virág vagyok, rózsa,
szirmaimat bontom,
illatomnak árját
dúsan feléd ontom.

Leszakíthatsz bátran,
életem a tiéd,
szerelemmel szállok
madárszárnyon feléd.







SZÍVBŐL


Szívből szabad csak szeretni,
a világot átölelni,
egy szent célért lelkesedni,
bánatunkat elfeledni.

Zászlód lobogjon a széllel,
derűs arccal nézzél széjjel,
találd meg, mit szebbé tehetsz,
melyért küzdesz, és szót emelsz...

Szomorúak az emberek,
várják már a szeretetet,
mosolyokat és fényeket,
adj nekik új reményeket..




-


SZÍVFÁJDALOM


Hogyha akaratlan megsebzel egy szívet,
a fájdalom téged majd' ugyanúgy éget,
mert nem lehetsz vétlen, biztosan hibáztál,
valakit bántottál, talán megaláztál.

Szorítja lelkedet, kínoz a bűntudat,
nem látod, hogy merre keresd a kiutat,
hiszen tehetsz bármit, valami összetört,
valakit a bánat miattad meggyötört.

Kérlek, Uram, segíts, hogy békét lelhessek,
engedd meg, hogy újra a régi lehessek,
gyógyítsd be a sajgó, lüktető sebeket,
segítsd meg a mélyen érző embereket...







A SZÍV ZENÉJE

(szomorú szonett)


Mikor az életed fájón keserű,
szíved valakiért hiába dobban,
úgy érzed, nem szenved senki se jobban,
lelkedben akkor felsír egy hegedű.

Halkan valahol megpendül egy gitár,
édes-bús éneke teérted csendül,
mire feleszmélnél, mindenütt csend ül,
már nem hiszed el, hogy rád valaki vár.

Hangold fel hegedűd fáradt húrjait,
játssza el újra lelked panaszait,
szálljon az égig a szomorú dallam!

Elnémult gitár is, hallva e zenét,
visszhangozza majd hegedűd énekét,
összecseng a hangjuk fájóan, halkan.







SZÓLJ, HEGEDŰM!


Valamikor régen szépen hegedültem,
zenémnek szárnyain messzire repültem,
olyan volt a vonóm, mint egy varázspálca,
húrokat rezgető, apró manók tánca.

Elbűvölt felbúgó, édes-bús zenéje,
bánatos szívemnek titkos szenvedélye.
Eggyé váltam vele, lelkem is énekelt,
amikor játszottam, semmi sem érdekelt.

Gyere vissza újra, felsíró hegedű,
amikor az élet fájóan keserű,
vigasztald meg lényem, játszd el újra nékem,
legyen a régi dal végső reménységem...







TAVASZ


Nagyon szeretem a tavaszt,
millió kis bimbót fakaszt,
kipattan fa, virág rügye,
így lesz minden friss és üde.

Majd a táj virágba borul,
a hidegnek bealkonyul,
szerelemnek ideje ez,
szívünk pezsegve ébredez'.

Lágy szellő lebbenti hajunk,
úgy érezzük, semmi bajunk.
Ünneplőt ölt a természet,
festő nem fest ilyen szépet.







TAVASZVÁRÓ


Jöjj el, Tavasz, várlak téged,
hiányzik a fényességed,
virágoknak színvarázsa,
szelíd szellő suttogása,
madaraknak csicsergése,
méhek zsongó zümmögése,
fű, fa, bokor üde zöldje,
hajtást hozó kertek földje.

Lelkem tárva, téged várlak,
hozz örömöt a világnak!










TAVUNK VARÁZSA


Kicsi tavunk csupa titok,
természetnek kincsestára.
Unokákkal kirándulok,
rábukkanva sok csodára.
Meglapulva nádas mögött
kilesünk a tó tükrére,
összebújó ágak között
rátalálunk a békére.
Csendes a víz, néha csobban,
kíváncsi hal fickándozik,
odabenn a hűs habokban
méltósággal hattyú úszik.
Unokáim szeme csillan,
pír színezi kis arcukat,
a pillanat bár elillan,
lelkem őrzi mosolyukat.







TÉL VAN


Tél van az utcákon,
tél van a hegyeken,
jéghideg szél oson
megfagyott lelkemen.

Hol van a nevetés,
szomjazom, éhezem,
álmom egy ölelés,
nem talál két kezem.

Tavasz volt, szerettél,
élveztem fényedet,
tél van most, hideg tél,
úgy várom jöttödet.

Hozd vissza tavaszom,
hadd lássam kék egem,
rád fonom két karom,
ölelj át, Mindenem...







TÓPARTI VARÁZSLAT


Harsogó fényt hozott
hajában a Hajnal,
könnyű szél cicázott
habos hullámokkal.

Tavunk vize csobbant
lágyan a partokon,
Nap fénye megcsillant
felugró halakon.

Csend ült a padokon,
nem járt arra senki,
csak lelkemmel rokon
magányos szellemfi.

Könny hullott a fákról,
vízbe lecseppenve
eltitkolt bánatról
szólni nem volt kedve.

Jól értettük egymást,
vallotta mosolyunk,
könnyek között folyvást
kikacagtuk magunk'.

Búcsúzva intettek
barátként az ágak,
lelkemben repkedtek
könnyű madárszárnyak.







TÖVISMADARAK


Mondabeli tövismadár
fészkét hagyva messzire száll,
magát tövisre szúrja fel,
úgy énekel, mint még sosem.
Szebben dalol, mint más madár,
de tudja, rá a halál vár,
éneke száll a mennybe fel,
Istennél majd otthonra lel.

A költő is tövismadár,
ha fájdalmára rátalál,
tőrt forgat fájó szívében,
és úgy dalol, mint sohasem.
A bánat lassan megöli,
de közben újra énekli,
hogy nem szeret így senki más,
az élet csak egy állomás.
Dalát világgá zengi el,
sok bánatos szív ráfelel,
és együtt száll a hattyúdal,
míg lelkük lassan belehal.

Tanuld meg hát, az életben,
szeretetben, szerelemben,
semmi nincs ingyen, hiába -
végül fájdalom az ára.







TŰZTÁNC


Pattog a tűzben a rőzsenyaláb,
Reppen a szoknya és dobban a láb,
Izzik a hangulat, átmelegít,
Dob pereg, ritmusa égbe repít.
Arcodon érzed a vágy parazsát,
Lelkeden őseid harci dalát,
Tűz, te varázslatos, áldalak én,
Reszket a légben e fény-tünemény.
Mágikus táncomat néked adom,
Lásd, milyen isteni, nagy hatalom,
Reppen a lábam is, hallva zenét,
Átveszi testem a dob ütemét.
Lankad a ritmus és lassul a tánc,
Mágikus töltetű esti románc,
Hamvad a láng, csitul bősz tüze már,
Ránk tör a béke, az éj dala vár...







ÚGY SZERETNÉK...


Úgy szeretnék szellő lenni
fuvallattal simítsalak
úgy szeretnék eső lenni
cseppjeimmel mosdassalak
úgy szeretnék napfény lenni
melegemmel szárítsalak
úgy szeretnék virág lenni
illatommal bódítsalak
úgy szeretnék gitár lenni
dalaimmal ringassalak
úgy szeretnék csillag lenni
sugarammal altassalak
úgy szeretnék veled lenni
soha el ne hagyhassalak...







VÁGYAKOZÁS


Jó lenne még egyszer szerelmesnek lenni,
ifjúkori hévvel felhők közt lebegni.

Szeretnék valakit őszintén szeretni,
boldogan kacagni, könnyezve nevetni,
örülni a napnak, arca mosolyának,
bőre illatának, becéző szavának,
szabadon suhanó madarakként szállni,
csapongó képzelet játékává válni.

Megismer a szívem, hatalmasat dobban,
elvarázsolt lényem nem szerethet jobban.
Egy dallamra zenél lelkünkben az ének,
azt, mi neked tetszik, látom én is szépnek.
Add át magad nekem, törjön meg az átok,
te lehetsz az, akit oly régóta várok.

Érzem, hogy már itt vagy, tégy meg még egy lépést,
mutasd meg a régen
elfelejtett érzést...







VIRÁGOD VOLTAM


Kinyíltam neked, mint
bimbóból a virág,
ölelj hát, és megint,
felragyog a világ.
Feledd a tegnapot,
szólít a szenvedély,
add nekem a Napot,
tiéd lesz ez az éj...

Szeress hát, amíg élsz,
múlik a fájdalom,
megteszem, amit kérsz,
néked szól a dalom.
Mosolyod ragyogjon,
megszédít varázsod,
tüzed ma lobogjon,
leszek én a párod..







VIRÁGOK A SZIKLÁK KÖZÖTT


Szürke szikla az életem,
hideg minden, nincsen remény,
boldogságom hol keressem?
Csupán kőbe ütközöm én.

Félelmetes ez a világ,
létem rideg, bús peremén,
nincsen élet, nincsen virág,
lelkem üres, kerül a fény.

Kóborlok, mert hátha mégis
felfedezek holmi szépet,
lábam alatt keskeny rés nyílt,
megbontja a szürkeséget.

Követem, és csodát látok,
"oázis a sivatagban",
résben nyíló kis virágok,
szívem tőlük nagyot dobban.

Ez a virág jelkép nekem,
megtalálhat mégis a fény,
megváltozhat az életem,
szürkületből gyúl a remény!







 
 
0 komment , kategória:  Törő Zsóka  
Laren Dorr - A magányos dalnok
  2018-11-23 18:00:36, péntek
 
 











Laren Dorr - A MAGÁNYOS DALNOK







EGY SZÓ...


Amit tettél, s amit nem, ne bánd.
Ez életünk: két gyönge fonál
mit keresztbe font a sors, az ég,
s ki tudja még
miképp lesz teljes végzetünk.

Amit adtál, örökké enyém.
Bársony karokkal magadhoz húztál,
ajkad becézte ajkaim s ujjaid hajam,
nem voltam magam
csak Te voltál s görbe tükröd én.

Amit adtam, csak Tiéd.
Tőled mámorosan és telhetetlenül
ittam szomjazón minden rezdülést,


s mégis kevés,
mert a tűz még bennem ég.

Melledre borulva hallgattam szívedet.
Még most is hallom dobbanásait
s fülembe cseng mit véred zenélt,
dalolta énekét:
- imádj, szeress, s ne kérj... -

S nem kértem semmit én,
csak ajkam ízlelte forró bőrödet,
ujjaim reszketve járták testedet,
mit nem feled
soha többé hús-vér börtönöm.

S most kérek, ha engeded:
add a szívedet, add lelkedet
zálogba nálam, míg életünk útja
összefut újra...
s addig is mondd ki: szeretsz!







LENNÉK




Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.

Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.

Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.

Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,


s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.

Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.

S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod!

Nagy Erzsébet fordítása


Laren Dorr: LENNÉK.

Link








A MAGÁNYOS LAREN DORR DALA


,,Van egy lány, aki átjár a világok között. Szeme szürke, bőre halvány, haja éjfekete vízesés, néha vöröses fényben csillog. Szemöldöke fölött csiszolt fémkarika fogja össze sötét koronaként, és árnyékot vet a szemére. Neve Sharra; ismeri a kapukat. Nem ismerjük a történet elejét, sem azt a világot, ahonnan egyszer csak felbukkant. És nem érkeztünk még el a történet végéhez, nem is fogjuk megtudni soha. Csak a közepét ismerjük, talán annak is csak kis részét, a legenda töredékét.

Egy pici mesét a nagyból, az egyik világot, ahol Sharra megpihent, és a magányos dalnokot, Laren Dorrt. Azt, hogy egyszer találkoztak egymással."


Teljes rész az alábbi Linken





Link











TAVASZ


Hosszasan néznéd kibomlott haját
ahogy a párnán szétterül,
bőrének illata millió virágból
árad és izgat szüntelenül.
Szemében csillan a reggeli napfény, mely
egyre csak hív és hívogat,
pezsdíti véred, szítja a lángot és
nevetve suttog titkokat.
Ajkait este kacéran nyitná s
lophatnál mézes csókokat,
öledbe ülne s rád nevetne,


kuncogva hallgatna bókokat.
S mit nappal felszított, benned ég estig,
szüntelen kínzó vágyadat;
hűvös éjjeleken hozzád simulva
forróvá tenné ágyadat.
Nevetve játszana nap mint nap véled
mint egy szeszélyes kamasz,
ilyen lenne, bizony mondom néktek,
ha nő lehetne a gyönyörű tavasz.













 
 
0 komment , kategória:  Laren Dorr  
Mysty Kata
  2018-11-19 19:30:50, hétfő
 
 







MYSTY KATA


Mysty Kata - Szabó Katalin (Mátészalká 1950. március 15.- )


Megszülettem, amikor "a szabadság madara" kiröppent; - március 15-én.
Ott voltam gyerek, ahol Petőfi Sándor "A falu végén kurta kocsma "című versét írta. Naplót írtam amióta az eszemet tudom, s verseket a versszeretet örömével , az önkifejezés bátorságával; a munkámmal összefüggésben, hiszen magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomám van. Könnyen jönnek a sorok... ez számomra minden gondomra, bajomra gyógyír! Ki a kedvencem a magyar és világirodalom nagyjai közül? Nem tudok rá válaszolni... Mindenevő vagyok! Életem az írás... úgy kell, mint a víz a szomjazónak!
"A test az zene, a lélek a dal...!"







HITVALLÁSOM


"Kályha vagyok
az otthonomban;
levegő a létnek;
víz a világnak;
vágy a végtelennek;
temető a titkoknak,
örömforrás Neked...
- ha engeded?! -

Mysty Kata
(hívő pedagógus édesanya ars poeticája)

Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Ady Endre



Ismerkedjünk meg Mysty Katával, a költővel!

Link


Link

Link

Link

Link







AHOGY...


A kék madár röpköd körül,
néha még mellém leül.
Szívem pitvarán...
emlék vizébe merül.
Nem száll el, - vár...


S ahogy lassulok,
titkon csak figyel már...
figyeli csendem,
s ahogy (el)merengek!






AKROBATÁK


Gondolt egyet egy nagy szamár,
"tornászként a kutyus hátára áll.."
az meg csak néz előre meredve...
a szeme szinte meg se rebbenve!

Odasomfordált egy cica,
- ez is mászhatna a mihaszna !
Alig, hogy ezt halkan kimondta,
az nagyot ugrott azon nyomban.

Úgy állt ott a kutyus hátán,
mint egy szobrász a vártán;
csak egy szóra várt tán!?
hát arra aztán; hiába vár már!

Nem mondanám, ha nem látnám,
kakas ül, vagy áll a hátán!
Nem tréfa ám ez a dolog!
Cirkuszi mutatvány, ahogy te is gondolod!







ALBUM /részlet/


...A nő költészet;
a titkok temploma;
rapszódia és szerenád,
a mindenség tárgya,
szavak és a képzők,
jelkép és idill,
igézet és ideál,


mámor és Ámor,
a kiviruló tavasz,
a nap ragyogtató dele,
illatozó rózsabokor,
s a bimbót bontó rózsa.
Isten földi angyala!...







ALKONY


Végére jár már a nap percmutatója,
Tüzes gömb szakad fáradtan a folyóba.
Bíborvörös lampionját maga mögött hagyja,
Temetői csöndben vár zsarátjai hantja.
Komor szürkület fátylat húz rá menten,
Palástjában megnyugodva bíborvörös "kelyhek!"
Légi buborékok halk éji zenét kérnek,
Tűzcsiholó manócskák is pihenni térnek.







AMI KÉK...


Imádom, ami kék,
legyen rózsa, tenger, ég.
Megunni nem lehet,
ha a kék madár szárnya leng.
Szól a Kék Duna Keringő


szüntelen,
s forog, forog velem a
végtelen...







AMIKOR ELMENT...


Szeretve vesztettem,
Könnyes a két szemem.
Kövekre csöppennek...
Keresztet ott vetnek.

Könnyekként szétpereg
Múlt, jövő és jelen.
Kavicspart, vízerek...
Szomjazom lelkedet!

Keresem, nem lelem
Arcodat, kezedet...
Szavamra hang rezeg,
Szomjas a lelki test.

Szeretve vesztenek
(Az) efféle emberek...
Könnyteli porszemek
Nap tükrén fénylenek.

Mindent a semmiért,
Magad el ne ítéld...
Mennyei segítség
Érkezik még és még!

Amikor elment
S végül megpihent,
Aligha hittem...
Halál a tettes.

Vitte, mit se szólt,
Így fojt meg zokszó!
Hiába hang, szó,
Arca lett fakó.

Isten karjában
Pihent, mint árva...
Szótlanul szólva,
"Lelkem megóvja!

Otthonom készen,
Mennyei Éden...
Ott várlak én meg,
Ne siess, kérlek...!"







ANYA NÉLKÜL


Megfogantam
anyaméhben otthon voltam.
Megszülettem,
de már anya nélkül kóboroltam.

Cseperedtem
az otthon lakója lettem.
Növekedtem,
a világ idegen bolygója; keringtem.

Felnőttem, mint a
szirtek között élő nefelejcs.
Kerestem a helyemet,
de nem találtam csak egy fekhelyet.

Hiába kérdeztem,
magamat se érthettem.
Benn szakadt a szó,
"édesanyám", pedig kimondani lett volna jó!

Ragyogott a fénylő nap,
mégis dideregtem.
Turi holmim melegéből hiányzott
az anyai szeretet.

együttérzéssel velük







ANYÁK NAPJA VAN


Anyák napja van minden nap,
Ha ott vagy...
Egy szívdobbanásban,
Minden levegővételben,
Szóval a létezésben.
Ott vagy mindig, mindenkor
Az értelmet nyert
Küldetésben,
A szükség diktálta
Kiáltásban,
A vigasztalásban...

Anyák napja van minden nap,


Ha ott vagy...
A hiánytól való vágyban.
Minden viszontlátásban...
A várva-várás "alig"-jában!
A testi-lelki fáj-ban,
A gyógyulásban.
A kivárásban...
Az elválásban és mindenhol,
Ahol tűz és láz van!







ANYÁM VOLT


A sírkertek lángrózsáit
koszorúba fonja
Isten őrző szeretete;
S az égi fényben
szeretett halottunk
kedves arca
mosolyog ránk.

Lelke könnyes öröme
támasztja fel a holtan
élőket legszebb
álmaikból.

Anyám! Volt!
Korán meghalt.

Éltében szívét osztotta szét.


"Elfogyott, mint a gyertyaszál".
Most fáklya ég sírja dombján.
Testét bajok, gondok fosztogatták.

Lelkét bármi rosszal ostorozták;
Kezét imába kulcsolta, s azt
Istennel megosztotta...

Egy székely asszony kebelében
a Szentírást tartja kezében;
Ilonkám! -- sorait súgja
kívülről fújja ...

Ugye te is hallod a Hargitán!?







ARANYÁG DAL


Kire vársz, kis madár?
Társra vágysz, nem vitás.
Hívogasd szép daloddal,
s rátalálsz angyaloddal.

Addig is énekelj!
Vidámság fészket lel!
Hangjegyed, s a kottája:
üzenetnek aranyága!







ARANYSZABÁLYUNK


Álmod én voltam,
Lettem tévedésed,
Nehezen értem...
- lelkembe vésted,

szíved szerelmét.
Magadra hagytalak,
hiába szerettél.
Fájása édes még.

Nem is reméltem,
magam elítéltem;
meddő várakozást,
fosztogató időt.

A titkom maradsz,
és bennem ragadsz.
Istenünk előtt
az enyém maradsz.

Légvárunkból lett
egy enyészetház,
Mellette sírhely,
talán reánk vár.

Szent a vallásunk;
mert oltalomvárunk.
Szerelmünk mégis
aranyszabályunk.







ASSZISZTENS NÓTA


Munkám nincsen, jaj, de kéne,
Szeretőm sincs, az is kéne.
Fontolgatom, szövögetem, - a
Hálómat csak kivetem !

Egy életem, egy halálom,
Hogy mit teszek, kitalálom.
Kiszemeltem egy balekot,
Adok neki "rózsát", nagyot!

Nem érdekel semmi más,
Ami használ, nem is árt!
Két "férjjel" is elbírok,
Mert én Rámenős Julis vagyok!

Gyerek, család, szerelem?
Nincs itt kérem lelkiismeret!
Munkahely lesz "csodavár"!
Öreg munkaadóm csak rám vár!

Én csak az ágyat megvetem...
A beteg meg várjon csendesen...
Kitombolom magamat, hogy
Több pénz üsse markomat!

Gyere doki az ágyba !
Elhúzom a nótádat!
Ne figyeld ki mit beszél!
A férjem úgyse köt beléd!

Nekünk ez kell, semmi más,
Anyám is így csinálta ám!
Gyere szálljunk együtt a mennybe!
Vigyázz! vigyázz! a fejre ne essem!







AZ_ ÚR_ KÉK


Szabadságom
boldogság;
boldogságom
szabadság...
bezártan is
szabad lélegzet,
mert - ott benn
a gondolat :
az_ Úr - kék madár,
a Boldogság,
röpít egy életen át.
Mosolyt iszik,
benne fürdik,
tollászkodik,
hulláma legyezőként
hűti, s nap lángjában
fűti szerelmesek
hamvas arcát.
Hulló pelyhei
csomókba gyűlnek ,s
kéklőn gazdagon

égboltra terülnek.







AVAR FEDI TAVASZUNK


Ágról szakadt levelek,
együtt érzek veletek,
Az élet íze, színe rég
egy bánattemető regény.

Elhullotok, elhullunk,
egyszer véget ér utunk.
"Ágrólszakadtak" vagyunk,
elszáradunk, meghalunk.

Elhullotok, elhullunk,
avar alatt álmodunk.
Ágrólszakadtak vágyaink,
Visszatérnek álmaink.

"Ágrólszakadtak" vagyunk,
avar fedi tavaszunk.
Fákról ezer szín pereg
levélen vérző ereken.







ÁLLÁS NÉLKÜL


Nézlek, de te hirtelen már ott se vagy.
Szólok, szólítalak, de nem felelsz,
Hívlak mobilodon; kikapcsolod, hallgat...
Az esemseid is egyre ritkulnak.

Mit is mondhatnál a könyvtárban ülve,
parkok padjain sorsodon merengve,
vagy kisétálva olykor a Nagyerdőre...
egyetemi éveid kísértő helyére.

Friss diplomáddal a kezedben
méltó munkahelyről töprengsz: - kegyetlen!
Még álmokat dédelgetsz talán?!
Míg bele nem fáradsz; - félek egy délután?!

Miért nincs mosoly az arcodon...
Ne félj! ... - nem kérdezem
Tudom
S tudatom...







BABILONI SZOMORÚFŰZ


Tengernyi bája pereg
erekben szerte, s regél
arról, hogy valaha
mily nagy kegyben volt része!
A megfáradt Krisztus
pihent meg alatta egykor,
s hajdan, az eget szemlélő ágak
mind lehajoltak Hozzá,
verejtékező
homlokát törölgették,
öröm-dalukat zengve zengték,
éljenezték,
Isten Fiát üdvözölték.
Fejüket vissza, fel
soha nem emelték.
A Távozót így tisztelték.

Fűzfa alatt
időm halad,
nem mozdulok,
szívem faggat.

Fűzfa alatt
lépek, fények
indulnak
el égnek.

Fűzfa alatt
várok, hajnal
felébreszt,
lehúz haraszt.

Fűz lombja
sűrű lepel,
orrlógató
élet-teher.







BIZALOM


A bizalom nem csak egy szó,
mit kimondani is nehéz.
A bizalom egy törékeny kincs,
Mi nagyon könnyen odavész.

A bizalom egy hosszú út,
Melyen mi is végig megyünk,
S hogy nehéz lesz-e járni rajta
Attól is függ, mi mit teszünk.

A bizalom a legnagyobb díj,
Mit másoktól kaphatunk.
S bizony e ritka kincsért sokszor
Nagy árat adunk.

A bizalom az egyetlen út
Egy másik ember szívébe.
S csak akkor tudjuk mennyit ér,
Ha már mindennek vége.

A bizalom egy fájdalmas érzés,
Mert bízni csak szeretve tudunk.
S e szeretetben a legszebb az,
Ha a másiktól bizalmat kapunk.







BUJKÁL A NAP


A felhők mögött nézd,
már alig kék az ég,
s a nap is hűvös dalra kél.
Vajon mit mesél a szélnek?
Kottáján színes tavasz-ígéret?

Kóbor ősz jár-kel,
s ha havon toporog,
hideg köd köti meg lábát.
Fürge gyík mellette gyorsan
söpörve, lyukat túrva eloson.







BŰNBEN FOGANTUNK

Bűnben fogantunk te meg én,
Magányban talált rám a remény.
Imába foglalhattuk volna Jézus nevét;
Hogy megfoghattam kezed, s te az enyém.

Vigaszt találtál a borban,
Öltél, öleltél kéjes mámorban,
Imádtalak Isten helyett téged,
Fölforgattad bennem a mindenséget.

Meg van írva, jól tudom!
Ki lesz lelkem "gyarló gyilkosa!"
Úgy, mint Júdásé egykoron...
Áruló csókod ajkamon.

Közel vagy, mégis oly távol!
Testben itt, de ó! lélekben hol?
Vagy nekem, ó! de mégsem...
Oldás és kötés az élet!







CSAK SZERESS


Más dolgunk itt nem lehet
Vezessen csak a szeretet
Tanuljuk meg ezeket,
Ez mindenre felelet!

Szeretsz-e mondd, elégszer,
Gyakorold a szíveddel?!
Enged gondod, csak szeress!


Megszentelt lesz életed!

Szent a Hűség, az igaz!
Isten szava a vigasz!
Bárhová hív és vezet,
Bölcsessége a kezed!







CSALOGÁNY SZÁLLT LE...


Csalogány szállt le a égből
csapongó csöppke hírnök ő!
Ágról ágra csetlik-botlik
szinte nyugtot nem talál.

Csipkebokron helyet nem lel,
a nyírfa ága hiába vár,
az orgona is legyint csak rá,
a rózsafa bokra az ő otthona már!

Ám a tüske szívét döfte...
Mélyéről fojtó dal, mint a vére...
folyt csak folyt csőrén át a földre.
Míg a színtócsa a rózsákat elérte...

Száz meg száz vér pöttye szerte -
a millió rózsába szőtt költemény lett;
hol szeretetünk égi fénye fürdött
szent küldetése illattengerében!







A CSIZMA


Kicsi csizma apró sarka,
Panni keze rendbe rakja,
egyik kézből másik kézbe,
teszi-veszi, nem lesz vége.

Miki-Miki Mikulásom,


Drága szerető pajtásom!
Nézd a csizmám picike,
Nem férsz bele Mikike!










CSODA


Képzelet szülte, égbe emelte;
lebegett... úgy szelte át a
levegőeget,
majd átrepülte csillagokkal a
feszülő fénytereket...
Angyalok raja körülvette
lángmadárra felültette...
álmokkal megetette...
Ha csoda csoda lehetne!







A "CSODAGYEREK"

Éltem és ittam sorsomat sorsodból,
feléled sorsunk Te csodagyerek!
De föl nem éled az, amit megöltek,
eltemettek a viharvert, mostoha évek...

Az élet konokul, bitangul becsapott,
meggondolatlanul és hálátlanul elhagyott.
Csapásokat mért rád, erősen a végét,
idegsejtjeidbe töltötte halálos mérgét.

Hazátlanul egyetemi kiebrudalt,
etted magad, jártad haláltáncod!
A szerelem itala kedved csak beásta,
de elméd a gyógyírt benne sem találta.

Szívtelenek között árván koldultad életed,
kegyelemkenyér: - a munka lett volna -
s mi szánalom helyett a gondod megoldja!!!
Az ilyen terápia ma is; kincsek kincse volna!!

Nem halni, élni vágytál normálisan, tevőn...
kipróbáltan, viharokban megedzetten...
a költészet szentegyházát építette szíved,
hol az Úr hangja mindenkoron a hited.







EGY ELHAGYOTT ASSZONY

Elhagytak... szívtelenül,
Szívtelen... szenvedek,
szenvedek szív nélkül.
Életem vége ez.

Tessék itt van!
Nélküled nem élek.
Nélküle, - hogy éljek?!
Szív nélkül nem élhetsz!

Faragjatok hegedűt belőle...!
Hadd sírja el bánatom, keservem.
Dalolja ki fájdalmamat örökre.

Darabjait úgy illesszétek össze,
szív alakban akaszthassa szívére.

Vonójával vonja el majd ködfátylát,
azt, mit ő lát homályos szemén át!

Húrjainak szavait, ha meghallja;
Szívhegedűm a kezei közé tartja,
majd füléig emeli halkan;
Nem mond semmit, némaság a
válasz, de benn szíve szakad
meg bánatában...







EGYENSÚLY...


Ne becsülj le másokat!
De túl, - túl se mérd!
Az egyensúly az, ami valamit ér!
(ért)

Ne mondd a másiknak: - butaság!
Csak azt, - talán, - meglehet!
Az egyensúly az, ami itt még tehet!
(teremt)

Ne nézz ferde szemmel!
Hogy más másképp teszi...
Az egyensúly az, ami a valóst képezi.
(ékeli)

Ne ítélj el senkit!
Senki, semmi sem tökéletes.
Az egyensúly lesz majdnem végleges!
(tényleges)

Ne rombolj, rendezz, csak rendezd!
Közös dolgainkat tegyük előbb rendbe!
Csak egyensúllyal szokhatunk a rendre!
(trendre)







EGY MOSOLYBAN


Ha egyedül nehéz,
ha nincs ki veled beszél,
ha sietnek el osonva tőled,
ha az idő tétlen
gyalogol,,
Egy mosolyban ott vagyok én.

Ha hited lankad,
ha isten lelke halkabb,
ha tőled sietve távoznak
a gondok...
Egy mosolyban ott leszek én.

Ha a kedved emel,
ha látóvá tett a Remény,
ha a jóság benned...
zenél,
Egy mosolyban ott voltam én.







EGY OLYMPIKONHOZ


"Esélyed van győzelemre"
ez a belső gondolat
kitartást, küzdést
segítő erő, hogy
versenyszámodban
ikon lehess.

A tehetség csodára képes,
a csúcsig is elérhetsz,
mindig legjobbé az érem.
Az akarat sikert hoz, célba érve
a diadal örömét, s
érdemed az érmed: arany,
ezüst vagy bronz, a
Te nyakadban csillog
Olympikon!







ESIK


Felhőkből csurran
édeni lehelet fátyla;
Szeretem, ha esik...
Ahogy a csönd
eltávolodik;
közeledünk csupa-könny
ablakunk felé.
Zendül záporos-zene,
s csobogó cseppek
folyamán ébred
a nyugalom nüansznyi


izgalma bennünk.
Megcsillan a régi fény,
mosolyodban fürdök, s
nem hallom, hogy sír
a cserfes csobogás.
Elillan a perc, a pergő
eső dallamán megáll.
Visszatér a csend, de
szemedben mintha
újra cseperegne.







AZ EST BETÉR, MEGPIHEN...


Megpihen a szív,
ha az est betér.
Hozzád simul lelkem,
hogy békém te légy.

Megpihen az agy.
Még a nap végén,
érezd jól magad,
amint hozzám érsz.

Így jut el a minden
hozzánk. Eljut vajon
Isten, eljutunk-e
mi is Őhozzá?

Megpihen a dal,
lágy esti benned
egy szó, egy hang.
Halld, s kicsit "belehalj!"







ESTI KÍVÁNSÁG


Ringasson álomba az ősz éj,
ne érezz miatta semmilyen veszélyt!
Simogassa arcod finom puha kéz,
legyen pici ágyikód maga a szentély.







ÉGI KÉK


Ragyogjon a téli nap,
Csilláma a hóarany...
Csituljon a fagyharag,
Élje túl - jóakarat!

Az égi kék harmata
Átfest sok fát. és tavat,
Csodát játszik, kápráztat,
Nem szédít el, nem áltat.







ÉLETÜNK


Homokfutás az életünk?
Van, hogy semmit nem érthetünk...
csupán tétlenül vagy nézhetünk,
vagy lépünk nyomot hagyva nyom után.

Majd a szél homokkal fedi léptünk nyomát...
sorsunk homok a szélviharban,
építjük is, de romboljuk is várak sorát...
míg egy kavargó örvény az égbe nem emel!







AZ ÉN FÁM


A házunk előtt szendereg édes kis
aprócska, kör alakú, örökzöld pázsit.
Alacsony törpe fa áll kecsesen közepén,
koronája egy élet templomba zárt ikonja,
figyelmet magára vonja -huncutul...

Titkon füledbe súgja ébredők álmait.
"Téged őrizlek meg halhatatlanul!"
-Tudod-e meddig él egy fa!?
Lágyan lengő, susogó szellőben
száll hangja tova!

Mindig beszélni szoktam vele
Sűrű ágai közt titkokat rejtek el..
Féltve őrzik őket, könnyes szemmel:
Levelei olykor potyognak, mint a harmat -
cseppek reggel áhítatban...

Mily jó a reggeli álom, sose bánom!
ha előbukkan, s tova is illan hirtelen.
Bárhonnan is közelít; kedvem nem szegi;
Valóságra virraszt és a Nap felé int...

Vidd vagy hozd a szellők vidám
szólamait, ne hagyd, hogy a hervadás
sisteregve utat törjön felénk;
a lanyha esőben.

Nyálkás fátyolköpenyben,
vöröslő ködben, figyeld a kikeletek vonuló tekintetét!
Adj remegő ajkaknak mosolyt és reményt!

A fa számomra az élet jelképe







AZ ÉN SZONETTEM


mottója: Értem születtél, most érzem már
Érted születtem, most értem már

Szeretet-üzenet folyj, áramolj bennünk,
ne szivárogjon csak csöppjeid fuldokolva
a tudat alatti szaunakamrákban bujdokolva.
Mert ez lenne a gyors halál villámcsapása!

Szippantsa föl agyunk szivacsa fülledtségtől
haldokló égiek szeretet-románcát!
Ne akadozzon rögök, buckák
tehetetlen erői között!

Azt hiszem, elhiszed
nem csak képzelem,
ez az, ami hiányzott nélküled.

Azt álmodod, álmodom
nem csak képzelem,
ez az, amit nélkülöztél nélkülem!







ÉRINTS MEG A RÓZSÁK TÜRELMÉVEL...


Egy jó szóval érints meg naponta,
csupán csak eggyel...
Szerény bókkal itass,
szomjoltó kedvvel...

Érints meg mozdulattal, megbánó
bűntudattal, könnyet is
felszárító meleg
mosolyokkal!

Érints meg a rózsák türelmével,


naiv gyermekséggel,
vigaszt merő
mákszemnyi hittel...

Ki-kijózanító kedvességgel,
a csak marasztaló két
kezeddel, küzdő
szeretetharccal!

Érints a hangoddal, simogass meg
ártatlan daccal,
csak Értemig harccal!
Nem hatalommal!







A FÁN AKADT LEVÉL


Egy fenn a fán
akadt levél,
Csak fennen néz,
de nem beszél...

Zöldell ékes,
vizes fényben....
Leng az ágon,


vesszős száron,
recseg-ropog,
minden rivall...

Fáról-fára
jár-kel az ősz,
Oly szél tépte,
s riadt a nyár







FÁZÓS ŐSZI...


Fázós őszi reggelem
egy nyári emlékhez vezet..
Terel mint juhász a nyájt,
játszik mint a szél a fán.

Fázós őszi nap halad
az égen, oly hallgatag ...
Ereje fogy, szava sincs
ki nem fogyva marad Kincs!

Fázós őszi éjszakán
nem gondolni rád Babám...
Vétek lenne, vétek ám!
Nem választ el csak halál!







FEBRUÁR


Február, hó ruhád!
Hószakáll február!
- Minden ág, hóban áll...
Pihe hó, pille száll.
Hol kószál, hó kaszád?
Havazzál, maradj már!
Sima szép takaród
tiszta fény, csupa hó!
Február, február
télbarát a világ!
Szépséged megejtő,
fagy tükrén esendő...

Ne siess Tél -anyánk!
Szülj nekünk jég-kalászt!
Havas táj, ragyog rád...
fehérlő arca - láz!
Mosolygó hópelyhek
fölötted lebegnek.
Hóember születik,
három nap , - s eltűnik!
Hóval jössz, mint a szösz...
úgy eltűnsz, nem köszönsz!







GALAMB

vagyok mint mindenki más
erő a lélek tengerén
só a bányák legmélyén
víz a sziklák lábainál - alant

öröm a verő öklökön
árvacsalán völgykatlanok szélén
csaló egy lyukas csónakon
galamb a Bárka légterén







GONDOLATOK A TÉLRŐL...


Erdőnyi völgyében
hólepel-nyugalom...
- steril fehér abrosz -
és az Élet van asztalán,
testi-lelki épség - a fogás.
Szenny, bűn, ártalom?
- Jégbe fagyott "maraton".
Uralja a csend honát,


hord is menyasszonyi ruhát,
ha megveti a nyoszolyát.
De a fagy? - hogy kalapál!
Nyugalma fegyelmez.
ám keménysége nem enged.
A Lelke hófehér...
Szeretni ezért sem nehéz.







GONDTALAN DAL


Tollamat megfogom,
gondolatrajzomon
színesre mázolom
a Napot napodon!

Írom és átírom,
magamat megrovom,
gondomat eladom...
sosem hiányolom!







HA ELTÉVEDTÉL


Ha eltévedtél, csak Fény terel,
nem vakít el, mindenre felel.
Visszafordít az, útja égig ér,
és angyal szárnyán haza is kísér.

Ha eltévedtél, visszaútra lelsz,
a kérdezőnek úgyis megfelelsz.
Aki szeret, újra megölel,
tört szíveket szeretet szögel.

A megtévesztett olyan ostoba,
csápolja bár az Isten ostora.
Békességet nem hozhat csoda,
kihullatja az ocsút a rosta.







HAJNAL


Álomba ringatta magát
a sápadt hold,
S a csillagok nyomában
lassacskán pihenni elvonult.

Udvarából Hold-anyó
még egyszer integet.
a Naphimnuszt dúdolva, táncot
is lejtve, a pirkadat lépeget.

Virradat! Simogasd arcát
a koránkelőknek!
Vidd frissességed harcát
az életmezőknek!

Hozz víg szelekkel
kedvitató vályut...
Hadd kortyolgassa
ébredő álmunk!







HALVÁNY SÁRGA RÓZSA


Halvány sárga rózsa,
mintha lelke volna,
anyukámról szólna,
mandalába róva.

Kedvenc virága volt,
magát látta benne,
sápadt földiségét
a színébe rejtve.



A boldog órát leste,
kedvesét kereste.
Földi jóban a részt,
feledőn az egészt.

Csak vendég az öröm,
ritkán kopog, s köszön.
Halvány sárga rózsa,
te mást tudsz-e róla?!







HA TESTVÉRT KAPTÁL...

Ha testvért kaptál,
adj érte hálát!
Oszd meg örömöd,
bánatod: - mert
van köze hozzá!
Közös gyökér, közös
könny, közös vér!
A szeretet így többet ér!

Hívd minden nap,
beszélgess el vele;
ez lesz a sors kegyelmi kenyere.
A közös emlékek homályba
együtt sohase vesznek el!
Érlelő és megtartó
lesz a szó íze, illata:
melegsége mindig
egy különös kézfogó.

Vezet, vissza is tart olykor
átölelve, életben tart.
És elengedő lesz,
mert szerethet téged;
s mert szeretheted őt...
Hogyha Atyánk akarja:
a testvér segítőn életben tartja
az isteni oltalom vigaszát;
Sőt nem tékozolja el a
becsület megtartó szép szavát!
Irgalom védi óvón
a saját "honát" és"van-ját!"

Melletted éri el,
s érti meg igazán
saját maga elültetett
magja igazát...
Általad, s te általa
Kapsz küldetésedért
méltó koronát...










HATVAN ÉV


Hatvan évem elszállt madár...
Ki tudja, visszajön-e újra
meg újra tavaszok hajnalán?
Fakaszt-e bennem új rügyeket,
lesz-e még napfényes életem?

Virágzik-e a rózsafa ága,
borsódzik-e az orgonák virága?
Nyílik-e még sok száz szikrázó tulipán;
kis házunk szellősen-friss teraszán?
Virít-e nárcisz, mályva avagy gyöngyvirág?

Kitisztul-e lelkem zavaros mély kútja,
megnyugszik-e benn háborgó haragja?
Megfordul-e az a híres "kocka"?
Szülőhazám, talpra állsz-e mostan! ?
Március idusán lelkemben valami megmoccant!

KÖSZÖNET!

ANYÁMNAK, KI ÉLETEM MENTSVÁRA ;
APÁMNAK, KINEK VÉRE lett új éltem ára,
A TEREMTŐ áldott ajándékaiért,
hitvallásért, hivatásomért,
a SZERETETE ki nem hunyó Lángjáért,
EGYSZÜLÖTT FIÁÉRT!
Köszönet HAZÁMÉRT, a magyarért,
a NAP-ért, mely a SZABADSÁGOT szülte,
MÁRCIUS 15-öt, a Születésnapot!
Ez rám a Napnál is fényesebben ragyogott!
Köszönet Minden Teremtett Lénynek,
mert számomra küldetés lett az Élet!
Köszönet, kik tanítottak s neveltek,
s "emberedhettem" itt e földiségben!

Köszönet a Sorsnak, mert
megpróbáltatásai...
kikövezték lelkem ékszerét,
megoldották testem bonyolult képletét!
Köszönet a bántó és biztató
SZÓNAK;
az egyaránt kérget csiszolónak!
a szépnek, a jónak,
a vigasztalónak, a rendbe hozónak,
a szónak, mely átölel,
s a szónak, mely nem felel;
A Szónak, mely ajkakon múlik el.










HAZAFIAS VERS


Háborog a világ...
Tüskés szemet vet mireánk!
Mit akar itt ez a nép?
Ha még nem veszett, veszni kél!?

Kapzsi kezek kívül-belül,
az élet-halál harc kedve gyűl...
zsivány tanyák égnek sorba,
füstje-lángja élők gyomra...

Szekere a sárba ragadt.
Vonata vakvágányon szalad...
Autókban stresszes palik...
Metró helyett őrült bakik...

A mezeje, telke átokkal tele...
Hiábavaló már mindene!?
Gazdagsága odaveszett,
Polgára kiment külföldre vele!?

Kimentette saját magát,
A felelősségét meghagyá...


Feloldozza saját bűnét...
Helyébe hányja honi magyarét!

Nem az a baj, hogy ő elment...
Erkölcse is eszement!
Károgó fekete varjú lett,
kit még a fa ága se emleget!

Bőszen torkát köszörüli,
még a gyomrát is megüli...
ősi jussán számon kéri,
örülne van, aki a koszt kisöpri!

Kínpadon táncolnak jó szándékaik,
Györgyök ők mindahányan zsíros bödönben?
kik Toldit fojtanák, ha tudnák ürömbe;
vizes vödörbe, s dobnák hideg gödörbe!?

Miért nem táncolhat a magyar magyar csárdást?
Miért nem érti meg magyarul, emberül bajban a társát?
Miért hadakozik ha kell, ha nem kell?
Miért csak az ellenségeskedés szava kell?







HAZÁMÉRT


Ideges fölényeskedők
gyűrűjében Nemzetem...
A vermet ásókból néhány
dühösen fenyeget...
Hogy fenyeget? - Mint
a rossz gyereket, és
meg is büntet, meglehet...

"Hazátlan" magyarok
ez édes hazánkban:
Vigyázzatok, mert
hazaszeretetből megbuktatok!
- "Királyaink nyakából", - üres lelketek
luftballonként - kukába veletek...

Hazám, felemelt fejed
a sehonnaik nem értik, de
mérik. Pedig a múltunkat bérlik,
jelenünket becsmérlik...
jövőnket csak előlegzik!
Nem tűrik, hazám, hogy
saját lábadon megállj.
Csűri-csavarja a maga igazát...
Ágyunkban alhatunk
az adósság halmazán...

Ember emberért hiába kiált?!
Szánakozás szava sincs éteren át.
Bűntől telve már "Mindennek Fája";
Ember belőle Élvek bús lakát csinálta.

Utóhang
Erkel szaván "eljár" a szám:
"Hazám, hazám!" - bízni merünk.
Bölcsőnk, sírunk maradj nekünk!







HÁLA
. . . . .




Ajándékot hoztam...
Kötetemre néztél,
Villant szemeden a fény,
csillogott sugárnyi öröm...
Ez volt a"köszönöm".
Ez intette le a gond-sarcolta
percet. Micsoda mersz ez!
Ez az , amit én érdemesnek
érzek.. .S ha hiszed,
ha nem , én Veled érzek!







HÁLA...




Kék nefelejcs!
Kék nefelejcs!
Engem "Dadám"
el ne felejts..!

Annyi rossz fát
tettem tűzre;
hogy kivert a
hideg tőle...

Szépen kérlek
gyere értem;
most verjél el
kérlek szépen!

Elmarad a bántó szó
egy sem lesz fölkavaró;
Kézcsók a kézcsókra hívó,
temetve mind, mi múló kínt adó!

A köszönet szava most
szívem minden vágya:
és csakis hála, hála, hála;
- míg ide nem ér halála(m).







HIÁNY


Mennyi a szépség és erő,
vonzó, mint a nő:
fölbukkanó, mint
a közelség szele ;
lágy érintéssel
arcodon muzsikál
ő: az a rég várt hiány!
"Szeresd a virágot,
Ne törd le hiába,
Ne dobd könnyelműen
Az út porába!"
Mennyi letépett,
eldobott hever mégis,
még tövisei sem védik,
s ha víz éri, talán túléli...
s gyökereit lassan eléri
a szél hozta porszem;
hogy szemét világra nyithassa,
s szájába életet fújva ;
tovább vigye életét...
"A léleknek nem kell pénz,
A lélek mindig valami szépet remél.
Kell neki mindennap a pillanat,
Amikor valami szépet befogad,
És felerősítve sugározza tovább,
Hogy szebb legyen tőle a világ."
Te is mint minden ember
ki a szó mögött lelket lel,
adsz még többet, még többet...
hogy benne magadra lelj!







HOLD MOZAIK


Teliholdas éjjelen
a szerelem éberebb...
Éhesebb?

A tollamon "Énekek",
hold fényétől fényesebb.

Kéjes-e?
Telve a Hold éjdallal,
nem is böjtöl - a hajjaj! -
Csuhaj-jal!

Hold udvarát kisöpri,
háza tája egy csöppnyi...
Köln-i?

Egyedül van, társtalan,
bolyong még, vágya van...
Álmatlan.







HONTALAN ANGYAL


Csak szívedben lakhat!
Fogadd be hát!
Hontalan angyal,
új utakra biztat;
benne megbizhatsz.
Ő a mindenhol Őr,
s Lelked Általa Erős!







AZ IMÁDSÁG


Az imádság;
- kóstolás, -
az íze mindenkinek más.

Érezted már,
ha - jó - imád,
akkor Isten is megáld? !

Mint csillogón fénylő
erőleves,
vagy krémes madártej,
lágy és kellemes.

Rezegsz,
mint a kocsonya,
és ha tapintod,
- tejes piskóta.

Ételed az!
És életed lesz,
És egy kipróbált,
jó recept.







AZ ÍRÁS


Az Írás, ha szent, - kedves,
Kedved lehet,
lesz is Tőle életkedved...
Melengeted, - szeretheted...
Kezébe leteheted
csorbult "cserépedényedet"...


Benne új élet nevet,
ápoltabb sem lehet,
mert kezed összeteszed.
Lelkedet berendezed,
így indulásra kész létedet
nem fényezheted.







ISTENEM!


Oly jó, nagyon jó!
Halk imák repdesnek ajkaimon,
Törleszthetem vétkeink jogos vámjait.
Értéktelenek lennének vágyaink,
Ha nem lennél velünk Atyám!
Kinek is mondhatnánk el
lelkünkben oly mélyen
Gyökeret vert fájdalmak bénító bánatát!
Égesd fel bennünk az önzések
pokol tanyáit, hogy lávaként
törjenek föl a Te szereteted
főnixes lángjai!







JÓ VELED


Jó veled lennem;
- ezt érezed...
jó velem lenned,
- ezt érezem...

- együtt lenni jó...
a"külön" - borzasztó -
egymásért élni, élni...
mindennél elébb való.

Fogni fáradt kezed,
érezni test meleged,
együtt frisset lélegezni,
csak a jóra, szépre emlékezni.

Minden napot ünnepelni,
a perceket megbecsülni,
lépten-nyomon egymásra figyelni,
szeretetben, hitben glóriát érdemleni.

Emlékek hídján át előre tekinteni,
szemed sarkában a mosolyt fölfedezni,
Elfogadni azt, ami eztán vár reánk...
s hogy a félelem ne hasson soha át!







JÉZUS ÉL!


Kérlek szépen, Messiás
- hozz magaddal fenyőfát!

Szaloncukor szemeken
- csilingel a kegyelem.

Díszei közt legszentebb;
az angyali szeretet.

Nem kell semmi több ennél,
fogyva lesz több, Jézus él!







A KAPCSOLAT


Kettőn áll, kettőn is bukik,
Ha van, jó; egy kincs,
Sok mindent helyrehoz,
személyiséget pofoz...
Olykor kipontoz...
Anyát sose pótol.

De ha, nincs, - tán bilincs...
Űr, - vele a semmi üzen,
eltapos. Nincs kapocs!
Számkivetett lehetsz,
és... hiába nevetsz.
Sőt a nevetés tárgya lehetsz!

Sokat jelent "kapcsolatban";
de nem az igazi.
Pedig erre vágysz!
Nélküle zárt és kizárt vagy.
Alakulsz benne és alakítsz,
Teremt vagy rombol,
Templom vagy kolostor...







KÉK ELÉGIA


Kék egemre
bánat borult
Tavaszom már
végleg elmúlt
Szívemet is
csak bú rágja
Tövis nélkül
rózsám fája.







KINN RIDEG SZÉL SÖPÖR


Még nem igazi a tél,
alig kemény fagyban a hó!?
Talán a magasban fenn,
ott lebeg, ott honol,
hómanók bércén valahol!?

Benn - olyan jó a meleg,
s az ünnepi tartalékban
még forró a szeretet.
Kinn rideg szél söpör,


akad dolga - léggel,
törődhetne kicsit jobban
a környező Széppel?!

Ha sok puha hópehely
esőn-lesőn hullna, szállna,
selyemszállal szőne
ragyogást a világra,
a dér meg csipkés díszt
hintene reája...
Szürkeségnek lenne
hirtelen halála.







LAKATTALAN


Írom, és átírom...
Ez az én profilom.
Nem fogy a papírom,
Verset szül a kínom!

Szövöm vagy megkötöm,
Ez néha nem öröm,
Vagy talán mégis az...
Bevallom vért izzaszt.

Olyan mint egy gyerek
amíg felneveled...
Lakat nincs, ha benyitsz,
hajlik rá, s lesz "kilincs... "







LÁNYOMNAK


Te vagy az Úr egyik angyala,
Ki a földre szállt és lassan, de
haladva előre néha meg-megállsz.
- Féltelek! -

Egy nagy-nagy csoda vagy!
Jóság és szépség édessége,
drágakő, zafír, de nem hivalkodó.
- Nem féltelek! -

Értéked ésszel föl nem fogható!
Szavad halk, mégis "az egekig ér".
Bízva bízzál magadban is!
- Féltelek! -

Higgy! Tűrj! Szeress!
Önmagad meg ne vesd!
Kövesd az Úrnak angyalát!
- Nem féltelek! -

Kérem Megváltónkat,
Kísérjen végig utadon!
Vigyázzon reád úgy, ahogy kell,
Úgy mint Ő, én úgysem tudom!

Tudod, óvó szeme rajtad,
bizton kezébe tedd kezed!
Neki mondd el óhajodat,
"Kívánságod Neki parancs!"







LELKEM A KERTEM


Lelkem a kertem
Helyem megleltem.
Aki jön bevezetem,
Pázsitjára leültetem.

Nézd! - Ugye látod?!
Vége a láthatáron.
Minden tiszta kék,
Mennyboltig elér!

Figyeld a játszi fényt!
Ott él a Remény!
Hallod a tapsot?
Mennyi örömöt hoz!

Jobbra egy kanális,
Éppen - hal-majális.
Pánsíp hangja szól,
Déli szél hajbókol.

Kezek tánca tetszeleg!
Lanton imák pengenek,
Lélekfátyol színteret ácsol,
Ünneplő Életet barkácsol ..







LELKE VOLTÁN...


Torz a tükröm sosem volt,
ha egy kicsit időztem előtte,
magamért kiálltam.
Egyre jobban magamba láttam
lopva, ha kivártam...
Csaltam, magam mellé néztem.
Rövid pillantást vetettem oda,
alattomban.
Átláttam rajta'm - "üvegszemmel!"
A tükörképem nem beszélt,
mégis tette a dolgát,
a Lelke voltán ...
Lelke volt tán!?







LÉLEKFOTÓS


A lélek fotósa
szivárványban utazik ;
Kikelet - leánya,
varázspillantok vadásza.
Madárcsicsergéssel
összhangban röpül,ha
Megpihen a gond,
s elül, - belül.

Fénytől élednek
fel a színek...
Színek égnek
ki a fényben.
Árnyban
tátong a lélek,
arca viduló
víg ének.







LÉPJ AZ ŐSZBE


Kacagj a Napba,
foglald aranyba...

Lépj be az őszbe,
"félszed" legyőzve..

Lesd meg a ravaszt,
Várd ki a tavaszt!

Madár dala száll


szíved kalapál...

Várj ott egy vadra,
szerelemmagra.

Várj csak egy magra...
szerelem-vadra!







LOMBHALÁL


Le-lenézek, oda lépek,
zizegnek a levelek,
Rekedt hangú ének zendül,
a szél tánca ettől serdül.

Fel-felnézek, - lombtalanság...
és mindenütt nyugtalanság,
Kapuk nyílnak az ég felé...
az ősz hallgat , a tér beszél.

Fel-felnézek, - lombhalál!
Mindenütt - nyugtalan ág...
Kaput nyit az égi Fél,
ősz a gondról nem beszél.

Kisüt a nap, sápadt kárpit...
vénasszonyt még el- elcsábít.
Ágak lyukas ereszén,
fröccsen a fény szerteszét.










MÁJUSI DAL


Könnyű kis májusi zápor
mossa a földet;
Vígan ragyog utána a Nap.
Frissül minden a Földi
Folyóban, termékeny élet
ágazik szerte a szárban.
Kiált a vágy - közeledj már
te "paradicsomi" világ!

Magyar lelkek szálljatok!
Jobb világot hozzatok!
Ha el nem fárad halandó testetek,
s nem rokkannak bele soha
reményeiteknek terhei. Úgy
visszahozhatjátok még
kifosztott álmaink derűs reggelét.
S eztán vágyak vonatán megérkezik







MÁRCIUSKA


Márciuska, - pici leány!
Cukorfalat, - csupa báj!
Téged csodál, aki lát...
Beszél hozzánk a ruhád!
Takarosan magyaros...
Nincs ennél szebb, - s divatos!

Olyan szép a mi hazánk,
mint te vagy drága kisleány!
Olyan mint a gyöngyvirág,
mikor ontja illatát!
Szerény, mint az ibolya,
szemrevaló csöpp csoda!

Piros, fehér, zöld színed
mindennapi kenyered.
Bölcsőt adott jelened,
jövőt épít teveled!
Tartsd meg Őket, Istenem!







MEGLÁSD



Kéz a kézben, napsütésben
fejed tenyerembe téved.
Karod vállamra omolva,
csókot lehelsz homlokomra.

Össze is ér mozdulatunk,
porba hulló szép tavaszunk.
Szemünk sugarában az ősz,
volt nyári tüzek színei.

Meglásd, lesz napok örömét


semmi nem törölheti el
Gond keze se szaggatja szét...
Lassuló szívünk ütemét

Meglásd! Kincseit az élet
besodorja még utunkba.
Dallamát is más oktávon
fütyörészi víg pacsirta

jövőnk ablaka peremén.







MÉG...


még nem alszom el
még ébren álmodom
még indul egy gondolat
még temetem gondomat

még szeretnem kell
még szenvedni érdemes
még remélni lehet
még adnom szabad

még a Biblia nyitogat
Jézus Vára hívogat
Isten hord a tenyerén
még nevem nincs az idő kövén

Maradj még rohanó perc!
Még szomjazom az élet vizét.
Maradt még bennem álmodás!
Nem kell még az az áldomás.







MIÉRT, MIÉRT...


A Nap helyére miért vágynál...
a helyében csak szabódnál,
ott látnád-e inkább magad!?
Korongra égnek a szavak.

Nem a fénye, de sugara
lehetsz, - csak maradj!
Szereteted melegét add,
de ne várd, hogy visszakapd!

A Hold pályáját miért futnád,
éjeken át kufárkodnál...
Uralkodnál sötét mezőn
- csillag-nyáj közt pásztor-sellő?!

Ragyogj inkább tenger tükrén ...
szívörömért - vízi tündér!







MINDENT VAGY SEMMIT


Nem élek álomvilágban.
Hidd el, hogy nem.
Szerettem, nagyon szerettem,
Szívből, tisztán és igazán.
Nem hittem, hogy valaha bárki
Vagy bármi is elszakíthatná
Tőlem, aki enyém, s nem rab.
Rab én vagyok.
Élni erkölcsösen tudok.
A szeretet törvénye szent.

Amíg éned nem szűnik meg,
Egód ural.
Ne csak mellettem, élj velem,
szolgálataimért szeress.
A házasság szövetség is, nem
Egyoldalú: Mindent vagy semmit!
Egészen akarlak - tudod.
Ezt is kapod.
Sorsom csak sorsoddal közös.
Senkivel nem közösködök.

Az önbizalmam nem elég,
Hitem erény.
Bizalmat érzek irántad,
De bírom-é a tiédet?
Velem leszel-e jóban-rosszban,


Kitartasz-e mellettem mindig,
Osztozol fényben, és árnyban
És áldásban.
Mindennél fontosabb; hitves
Maradj meg, ne csak férj nekem.

Bármikor is érkezik baj,
Időd adod.
Törődsz velem, vigasztalva
Orvosom leszel és ápolóm.
Nem fordulsz el, mint idegen,
hidegen, mogorva dühvel.
Másnak nem bókolsz, nem csalsz meg.
Hűség maraszt.
Soha más, senki más nem ölel,
Fényezve szemed sugarát.

De sok hibádra fény derül.
Bizony hamar!
Kihunyt lángnak füstje marad.
Fejed Ármány karjaiban.
Hamis a csók, csalásra száműz.
Nézz csak a szemembe, ne hazudj!
Bizalom hol?
Köztünk megszűnt a szövetség,
Bocsánatért se esedezz!

/evokáció - Szabó Lőrinc : Semmiért egészen/







MINDÖRÖKRE


Én örökre, Te örökre,
Én a tied mindörökre.
Örökké él a szerelem.
Csak így élni, csak teveled.

Tavasz köszön, csupa virág,
Zöldbe borul egész világ,
Napkorongon kék madár ül,
Fiókáknak fény hegedül.

Szív a szívnek olyan áldás,
Sziklakerti virágágyás,
Vízesésnek muzsikája,
Csendéletnek színvilága.







MONDD, ŐSZ!


Jó-e ez a körforgás neked?!
Elkergeted a nyarat, hogy
Te uraljad az eget?!
Ellopod a nap fényét, hogy
fölperzselhesd vele a fák ékét?!
Kölcsönveszed a szivárvány
összes színét, hogy elkápráztasd
vele tekintetek özönét?!
Szemfényvesztő piktor vagy:


vakon, olykor-olykor szájjal is festő?!
A mesterfodrászok majmolója,
ki sistergőn sárgára, rikítón,
pirítón vörösre színezed át
őszülő lombok tincseit?!
Avartemetőt ácsolsz az elmúlásnak,
díszes temetést a lombkoporsóba
zárt leveleknek?!
Mondd, nem csak ámítás ez?!
Kiszínezed az életet, hogy
a halál is szép legyen?!

a Messiás.







NE SZALADJ TÚL AZ ÁLMOKON!

Tavaszt várunk, új tavaszt.
Álmokat fényben
kibontó napot!

- Szaladjunk-e túl az álmokon?

Petőfi népe őrzi fényed,
szabadság! Világít tüze, parázslik.
Álmokban hadonászik.

Ne szaladj túl az álmokon!

"Elege volt" népnek rabsága:
meddőség. Halva született száz és
száz remény... álma szintúgy
elvetélt.

Álmokon túl - óh! Ne szaladj!

Egy napon születtél
velem, s békében élsz,
Március 15.
Lettél szenvedély, s
álomban kért esély.

Bár lehetne túlszaladni álmokon!

Az elnyomásból akkor se kért
már senki; Függőség láncát
mindig letépi, sáncát dönti, aki
csak meri!

Magyar szabadság: "újszülött Kis Jézus!"
Életre, szárnyra kelt a megváltás ígérete...
"Drága csecsemőnk" felnőni volt kész!
Szabadság! Szerelem! - Vágyak:
óhajokban, sóhajokban várnak...

Az álmokon ne szaladjanak túl!?

Március! Még fagyos hajnal
dédelgeti álmod...
de féken tartott nemzetem
ma sem
szaladhat túl az álmokon!







NÉMA TANÍTÓK


Nem vagyok költő,
csak egy amatőr,
lelkesen verselő...
Tollal kelő-fekvő,
könyveket kedvelő,
gyerekeket nevelő,
csak magával perelő,
nyugdíjas verskedvelő.
- Senkivel nem vetekszik,
sajnos mégis öregszik.
Kérdez és felel,
s hátha megfelel...
Helyet is cserél,
- ezzel bizony él -
s lesznek idővel
helyette - versei;
néma tanítók.







NÉZD EL...


Nézd el,
ha bántalak,
szavaim
csak ártanak.

Nézd el,
ha legyintek,
vagy rád se
hederítek.

Azt mondom,
megbocsájtok,


mégis zúdulnak
szókorbácsok.

Nézd el, ha
szomorkodom,
s az okokat soha
nem titkolom.

Kimondom,
nyers és fájó
tövis; - szúrásom.
El is hibázom...

Megbánás
egy pillanat,
nem mélyre
ásó akarat.







NŐNEK LENNI


A lét elemének születni, elemét szülni..
Neme kontúrjait bearanyozni...
A gondviselés szivárványa lenni...
Mosolyok csillogását fényesíteni...
A szeretet szalagját bokrétába fűzni.

A türelem rózsáját könnyel megöntözni...
Az akarat falát kősziklába építeni...
A férfit szelíd varázslattá tenni...
Megbocsátó imákat zengve énekelni...
A boldogság madarát éltetni, táplálni!







NYELVPERGETŐ


Köd szitálva száll,
lenn talpára áll.
Ágakon átúszik,
szalmaszál rákúszik...
Balga tán, úton áll ...
kósza szél arra jár...
Tipegő - topogó
kis cipője rávaló..
Hűs lehelet tekereg,
fa levele megremeg,
avarágyban hempereg.
Talán kikecmereg,
földönfutóként kereng.
Napkorong rátalál,
fénytollal írja rá:
"Tél nyekereg, jég kereken ,
hó toporog nyirok nyomon."







NYITNI KÉK


Dalol egy kis madár.
Éneke mennybe száll.
Nap tüzén siklik.
Kék égi rónán fürdik.

Párjának énekel, ezzel ébreszti fel.
Szava dédelgető, szívét melengető!
Kedvre deríti, magához is öleli.
Béke fonja körbe, a szél kapja ölbe,







A NYUGDÍJAS KORT ELÉRTEM


Négy évtized - megáll az ész,
iskolás maradtam - nagy ég!
Hiszi(a)
piszi!

Tökfilkóként bukdácsoltam,
szekundáknak sorát kaptam.
Nesze
neked!?

Diákévek, bezzeg élet!
Ha tanár vagy, végítélet;
Oda
Buda!

Tanít, nevel - akit lehet!?
Mást, amit tesz, reménytelen;
derű,
ború!

Lecke, lecke, kizárt móka,
ha az ördög aludt volna -
de más,
Tamás!

Tamáskodás terem a fán,
ott maradtam a katedrán
ember
kovács!

Ki maga vet, maga is szánt,
magokat vet, lesz "magolás"
ejnye-
bejnye!

Így maradtam örök diák,
de jártam Élet Iskolát
itt is,
ott is.

Néha rossz lett a bizonyítvány,
Ember maradtam, nem is hitvány
Bíz ám!
Az ám!

A nyugdíjas kort elértem,
de sok mindent megéltem:
ez az
érdem!







AZ OLAJFÁK HEGYÉN


Mennyei helyen
ott van a helyem.
Egyedül a csenddel,
egyedül Istennel.

"Atyám, te is így akarod,
népemet el nem hagyod;
Atyám, Te megteheted,
a megtorpanókat is vezeted!

Ne a mi akaratunk legyen,
csakis a Tied: - kérem e hegyen.
Angyali erőd új erőt kínál,
izzadó vércseppjeim, a kínhalál.

Imádkozzatok szüntelen,


kísértésektől mentesen...
Az ige testté csak akkor válik,
ha hitbéli voltotok mindenkor áldást áhít..."

Tanít lelked csendje, gigászi belső erőd és hited!
Tanítványok között érthető a beszéded!?
Júdások kísérnek, Péterek fülelnek,
Égiek az életről vidáman zenélnek.

A tanítás olcsó és foszló kalács; de
elragadó, mert semmi nem ámítás!
Mégis majdnem semmitmondó "állítás"?!
Gúny, szitok, átok mocska mily záporozó,
Pusztába kiált a szó...!?
Miért hiábavaló!?







AZ ORVOSNÁL...


- Vagy...
- vagy nem vagy!?
De lenned kell, mégis!
Korai telefonhívás...
majd egy másik;
- Menned kell, hisz
sürgős a hívás,
de itt minden kihívás!
A váróban nyüzsgés,
gyereksírás, nyögés.
Beteg minden sarokban,
vírusok sorra tilosban.
Ülőhely sem elég,
a fogas is kevés.
- Hol van már az orvos!?
Morog a türelmetlen soros;
- Adod a leletedet? -
Marika nyugtat: Türelem!
- Itt a lázmérő, ha otthon
nem mérted, nem érted?!
- Sorszámot kapsz, amit
nem véletlen, el is hagysz.
Asszisztens néni injekcióz,
sebet kötöz, ha a lépés
úgy hozza, hát"rögtönöz".
Írnoknőnk ülve "mannára vár",
- sóhajtja, "csak jönne már!"
mentőhívás, beutaló...
lehetsz te is hordágyon utazó!
Fonendoszkóp testről testre,
Jaj, csak a baj lépre menne!
Receptek, fejelés, sorakozó akták ,
leletek tucatja, kidobott spatulák.
- Írja! - férjem diktálja, mondja...
Jó anamnézis!
Jó diagnózis!
Terápia nem apátia!
Fut az idő, halad a sor,
az orvosnál néha "horror!"







ÖTVENEN TÚL


A jelen valós,
a múlt mese,
a jövő...
sorszám.

Az én ellenszegül,
a te kimerül,
az ő,
rajtad csak derül,
de a mi-re lassan
Fény terül,
s pont kerül.

Ötvenen túl
a póráz lazul,
a hang halkul,
a harag puhul,
a harc tovább dúl,
a gond válladra hull ,
s te állsz konokul.

Ötvenen túl
az igaz, még igazabb,
a hamis, még hamisabb,
minden tér végesebb,
az idő egyre tétlenebb...

Az élet szín és játék,
benne minden ajándék.
Szobra már rég kész.
Szikrája hunyni kész.







AZ ŐSZ DALA


Vándorszivárványt fest
az ősz piktora :
szín, pompa, mandala...

szín, pompa, mandala -
elmúlást feledtet ősz dala...

elmúlást feledtet az ősz dala ,
őszülő halánték; kántor-dalnoka...



őszülő halánték kántor - dalnoka ,
hallod - mint énekel szirének kara !?

érzed illatát a földnek, szaga motoz
lenn a haldokló levélnek...

hűs hervadás tündöklő pompája,
szemfényvesztő csel :
az élet múlása...







ŐSZI NAP


A felhők mögött nézd! -
alig kék az ég. A nap
kedve hűvös dalra kél.
Mit súg vajon az őszi szélnek,

színes kottáján tavasz ígéret.
Hideg köd kötözi lábát, s ha
havon toporog, fürge gyík
mellette söpörve eloson.







RÓZSAÁLOM


Játszik velem
a fény
szikrázik az
ég peremén
Napot fest
a láthatárra
kékellő ködöt
magára







RÖVIDEN


Kacagj a Napba
foglald aranyba...

Lépj be az őszbe,
bújj köpenyébe!

Lesd a ravaszt!
Várd a tavaszt!

Állj a fa alá,
szíved kalapál...

Várj ott egy vadra,
szerelem-magra...







SOHA...


Egy szál nem szakadhat el soha, ha
az égieknél van garancia. Ha
van érzelmi intelligencia,
nem kezdheti ki az idő vasfoga.

A sors soha sem volt kegyes...
miért is lenne más ma velem...
csapása, amit mér reám
nem bírná el Dávid( Botond, Toldi) se talán...

Örököltem valami olyan varázserőt
amitől akaratom legott csak nőttön-nő,
elvenni nem hagyom soha, ami az enyém,
semmi nem tántorít el a cél előtt!







SZAMÁRHÁTON


Szamárháton Ő lovagol,
a hatalmas bűn meglakol.
Ármány-áradat vonul elé,
s nem érez szívében tőrdöfést...
A bánat már bőven arat,
Ő üzen a bűnnek hadat.
Jeruzsálem őrzi lábnyomát
ott a gazon...
- Hogy alázták meg - a Gazok...

A kulacsban Ő lett a Víz,
- kincset érő vére, mint
Jövőt nyitó Fény virága...
A törvényt Közelhozó
küldetésre hív, kövesd!
Ravatalnál, mint papod,
betegágy mellett - az orvosod...

Virágvasárnap Kálváriája
a szenvedés megváltása,
Feltámadás az Életáldás...
Ha bánat bárhol arat,
Ő üzen a bűnnek hadat.







SZAVAK, CSODÁLATOS SZAVAK


egymás után kocogva vágyat
utat törnek örök
rögben, s vetnek
a múltba jelent
a mába jövőt...
hol együgyűn,
hol bátran,
sírva dalban
nevetve zajban,
kínban vagy kacajban,
mennyben vagy pokolban,
egymást ölelve, mosollyal töltve
álmokat, reményeket, életeket
formálnak, fonnak égő kövekbe ...







SZEMEM SZEMEDÉRT...


A szemed éles, tiszta még,
s féltett titkait az ég
rubin ajkadban rejti el.
Amíg itt vagy, s létezel,
szívem örökké rád figyel.

Szememben oly üde a kék,
szeretet féltő vágya ég.
Ragyogó tükre életed,


benne magadat nézheted,
ameddig veled élhetek.

Szemünkben a fény, a tűz,
vidám mosolyban összefűz.
Lelki szál leng, fűz köréd,
meg nem fejted örömét;
- égi bóknak hű jelét.







SZEMLÉLNI HOSSZASAN


A telet csak nézni jó,
ahogyan szálldos kinn a hó.
Egy -egy nagyobb hópehely
esdeklőn száll, míg helyet lel..
Bentről szemlélni hosszasan,
követni röptét pontosan.
Szépségét csak így adja át,
fehérségben tisztult válaszát.
Meglátni benne a ragyogást,
lelkünknek szóló száz csodát...
A vízesést, a fényverést,
amint kibuggyan napsütéstől
Isten arca a szivárvány ívén...
Kamasz leány "hajdíszén",
a menyasszonyi hófehér.
Hogyan, mit rajzol hófedte tóra
jégmadár tollával a róna.










SZERELEM


Az idő vonatán érkeztél, s
kértél ajtóm előtt bebocsáttatást.
Szívem kapuját tártam ki neked, hogy
örökkön örökké lakhelyed legyen!

Az idő vonatán érkeztél, vissza
jegyet nem vettél, velem örökre
szerződtél. Összefutott két Út ölelésben;
Szeretetmágnesek vonzásgyűrűjében.







A SZERETET


A szeretet társas;
bennem - benned is
árad
nem hagy magamra
soha
nem hagy magadra

vigaszom - vigaszod adja
semmim sem;
semmidet sem zavarhat
békém a szívem,
békéd
szíved mélyén







SZERETNI


Szeretni jó, szeretni
oly nagyon kell!
Szeretve lenni mily
igazi jel! - Égi! és
nem mindenkié!

Ha szerethetsz biztató,
ha szeretnek még biztatóbb,
ha szeretve szeretsz a legfőbb Jó!
Semmi se keseríthet el, ha ez való!

A pénz az érzelmeket
veszejtő rossz...
A gonosz nem haboz,
mindent "keresztbe tesz",
ha ráfekszel, fölemel!

Köszönöm, hogy vagy nekem...
Ma is hihetetlen...

Szeretsz; nem tudom;
igazán Te érzed, mi az
ott legbelül, szíved körül...
de ne - ne kutasd!

Nekem elég, ha érzem
én is ott belül,
valami titkos vágy küzd
Érted, kérve: - ne engedj!
Mert úgy is maradni akar!

A szerelem kortalan







SZERETTEM, KERESTEM



Szerettem férfit,
hányat...?
El is feledtem
valahányat...

Kerestem titkát
szerelemnek,
Nem lettem bölcsen
vetemedett...

A halva születtek;
mindet,
mind eltemettem.
Mit tehettem?!

Ringatott ölén
öröm, bánat...
Engedte, hogy
kiabáljak.







SZÍNEZD ÚJRA, SZÍNEZD UJJRA!

Ha megfakultak a régi levelek:
színezd újra, színezd ujjra...
ne szalaszd el, ne szalaszd el!

Ha megfakultak elrobogó évek:
színezd újra, színezd ujjra...
ne loholjon el, ne loholjon el!

Ha megfakultak életed lapjai:
színezd újra, színezd ujjra...
ne múljon el, ne múljon el!

Ha megfakultak a múlt képei:
színezd újra, színezd ujjra...
ne tűnjön el, ne tűnjön el!

Ha megfakultak mosolyod fényei:
színezd újra, színezd ujjra...
ne fagyjon le, ne fagyjon le!

Ha megfakultak ajkaidon az imák:
színezd újra, színezd ujjra...
el ne halkuljanak, el ne halkuljanak!







SZÍNPADON AZ ÉLETÜNK?


"Színház az egész világ?"
A színdarab dráma:
tragédia avagy komédia?
Mindig ugyanaz?
A színészek: mi emberek;
álarcban szüntelen?

Meddig bírjuk még;
a "Játék" nem játék!
"commédia dell arte,"
rögtönzött küzdelem!
Nagy alakítás; ez nem vitás!
Kocsiszínpad csak ámítás!

Az Élet színpadán sorban állunk,


főszerepre hiába várunk.
Díszlet a Múlt nyűtt fátyola...
rendező a Jelen, a Jövő pedig súgó!!
A szöveg süket füleket botoz...
ezért katarzist sem okoz!

A Sors a nagy dramaturg ,
a rendezőt a taps választja meg,
a jelmezen át a világ kiált,
mindenhol az ördög statisztál.
A nézőtéren sok Elítélt...
Így a darab bukásra ítélt.







SZÓ LENNÉK...


Szó lennék az ajkadon...
a szeretetnek szép szava,
a hangod is, száz szótagod,
el soha nem választhatod!
Szó és tett, egymást követ,
Mondattá fűzhet, - veled,
- ritmus lüktet - oly heves.
Egyet verők - hű szívek!







SZÖSSZENETEIM FÖLÖTT


Nézem őket, boldog vagyok?
Még oly kicsiny, gyermek dalok.
Ringatózva dúdolgatnak
bóbiskolnak, még alszanak.

Felébrednek, rugdalóznak...
enni kérnek, alig hagynak...
Sétákra nagy az igényük...
lesz -e hozzá oxigénjük?!

Fórumokon tapsra várnak,
kedvről kedvre - invitálnak,
Elismerésre nem éhesek,
hódolatban sem vétkesek.

Kezüket el nem engedem,
a gyengéket vezetgetem,
velük az időm is mereng,
új fiókáktól megremeg.

Gyermekeim mindahányan,
felnőtté lassacskán válnak...
Lábra állnak, - s állítanak,
Arcomra örömpírt vonnak.







SZÜLETÉS


Anyánk méhe drága bölcső:
magzatának éden mező,
tuba uteri peték útja,
érkezőknek tiszta kútja ;

Szíve alatt arany élet,
fonva fon egy zsinórvéget;
méhe méze édesíti...
fürdővízben kényezteti.

Édes élet: gyümölcs a fán
érlelődik, nyugtatja ám..
az ütőérnek csönd moraja,
anya hangja és mosolya...

Kettőszáz hatvanhat nap
érleli a magvakat...
a szendergőt, az izgő-mozgót ;
a várva várt, icipici utódokat...

Anya kedve békésen oldó..
ha halk zenét hallgat, az oly jó!
Keze simogató és nyugtató...
Halk szava mily biztató!

Mindenki csak anyát védi...
kényezteti sőt eteti.
Jól fejlődnek benn csöppjei,
hát kaput nyit és kiengedi...







SZÜLETŐ SZERELEM


A víz tükrén kitörő fénysugarak lapulnak...
ragyogtatva arcunk selymes mosolyát.
Áttáncolt éjszakánkban a Hold vigyázza...
ébredő boldogságunk játszi csillagát.

Távoli csönd gőgicsél, csecsemőhangja
a szellők húrjain örömódát komponál
ahogy nézlek; s tekintetedben megírva
látom sorsunk könyvének aranyló végszavát!

Ne nézd a távoli várrom komor lankáit;
a foltos égbolt csillagtalan felhőinek tejútjait!
Szemünk egymásba révedt pillanatai
elhozzák majd ringató bölcsőnket reggelig.







TANÁR VOLTAM




Tanár voltam egy életen át,
Táblára róttam föl a tudományt.
Vázlatok tucatja lepték el polcaim,
Dolgozatok rengetege tetőzte gondjaim.

Olyan otthonná vált nekem az iskola,
mint Isten háza; lelkem temploma.
Égtek bennem lángok, folyton égők,
Fényüket halványították bús idők.

Vén diáknak éreztem magam,
nem téveszthetem soha utam.
Gyermekszemek néztek rám kedvesen,


Szomjukat oltottam én csöndesen...

Kedves szavak hatottak, mint gyógyszerek,
megfogantak, mint gyökeret vert gyógyfüvek.
Ringattam volna én őket ölben még szívesen,
Csak ennek útja még máig kövezetlen...

Lettem öreg tyúkanyó, ki csibéit óvja;
a facsemetéit széltől védő gazda,
a kártevőket irtó szorgos permetező,
akut vagy krónikus bajoknál a megmentő.

Hogy amit vetettem, le is arattam?!
A való igazat tudjátok: "operáltam ",
A maximumot minimumra cseréltem,
Sokszor a játék mezejére léptem.










TANULJ A LÓTÓL!


Szédületes vágtát
hímes réteken,
Lüktető menetelést
szélfútta végeken.

Édes, nemes tüsszentést
a nyári forróságban,
Bátorító nyerítést


egy kietlen várban.

Andalító szendergést
a hétköznapi létben,
Szelíd bátorítást
vak, szédítő szirten.

Kivételes szeretetet
kiszáradt, sík mezőn,
Rá jellemző ragaszkodást
égbe nyúló tetőn.







TAVASZI DAL


Boldog mosolyt bont a faág,
és barázdát fodroz (a) határ.
Virágillatot borzol a szél,
így int végleg búcsút a tél.

A természet lassan ébred,
kitekinthet, kijjebb - végre!
Jöjj, kikelet! - Vidám színed
sok reménnyel táplál szívet.

Szelíd vággyal vigadva int,
magot szórni hív - lenni kint:
Ha nem mozdulsz, hát rád legyint,
játszva mégis nagyot kacsint.

Kékül a tó - vize tisztul,
benne nyüzsög, - élet virul.
A földre csak zöldet fest,
de fényt rajzol csillag az est.







TAVASZ KÖZELEG...

Közeleg a tavasz.
Nem lehet rá panasz...
- Ó, semmi szín - alatt!
Indulhat a kaland!

Napra nap jön, szalad,
fejünkre rászakad..
Szél-bélés elragad,
Madárdal mint harang.

Zöldellő szép mező..
csalogat kékellő!
Virágpor vándorol,
életet pártfogol.







A TAVASZ MUZSIKUSAI


Ég vizére kék fény terül,
tengercsobogás,
Kikeleti hajnal hasad,
friss harmata száll.
Aranyesőn feketéllik,
csapdos csóka szárny.
Pacsirta keringve köröz,
várja barkaág,
Ékes hang-szólamával
égboltot bejár.
Turbékol egy kis galambpár
az eresznek alján.
Pacsirta víg szólamán
tavaszillat báj...
Kedvvel tercel a cinege,
visszhang nótafán.
Fecske kánon csicsereg?!
- a tavasz muzsikál.







TAVASZ - PILLANATOK


Tegnapi liliomillat kering, dacol,
színével tenger szirtet rajzol valahol.
Barackfa virágzik, s közöttük jár- kel,
a szem improvizál kibomló rózsa bájt.

Táncoló liliom keringője döccen,
'míg színe tengert rajzolva szálldos.
Barackfa virágra méhecske röppen,
súgva, suttogva hív , invitál a röpte.










TAVASZRA VÁRVA


Még elevenen hull a hó,
szépsége oly elragadó...
szakállt növesztett az ág,
de le is hullatja a földre már...

Vacogva vissza-visszatér...
nem, nem búcsúzik még a tél.
Puhán fénylő a takarója,
bársonyos a nyoszolyája.

Pihen még a természet,
ágyában az enyészet.
Menti, ami menthető,
vesszen, ami veszendő.

Békés zene a téli világ,
lassító ütemű szava talán.
Öröme bennük sugárzó,
Nyugalma lelkünkben tanyázó.

Mint havat sodró szél
úgy jönnek szavaim még:
messze sodorják a fakult időt,


s ültetnek helyébe új erőt!

Boldog mosolyt bont a faág,
barázdákat fodroz a határ.
Virágillatot borzol a szél,
Így int végleg búcsút a tél.

Tavaszt várnak a szívek,
hittel telve a hívek.
Az alvó természet ránk
ébredőn kitekintve vár;

Szaladni vágyna megint,
magokat szórni kint:
a nem mozdulókra - csak legyint,
játszva egy nagyot kacsint.

A föld palettájára zöldet fest
fényt rajzol homlokán az est.
Kékül a tó vize, tisztul,
békülőn minden beindul.







TAVASZTHOZÓ


A szívemben lett tavasz,
úgy érzem, te munkáltad
oda, így műved mintegy;
- a mintakert zenitje.

Ibolyaként illatozom;
tulipántként vigadozom;
Gyöngyvirágom Te lettél!
rózsakertbe ültettél!

Kertészem csak Te lehetsz,
s én meg arád, s gyöngyszemed!







TE CSODAGYEREK...
József Attila


Sorsodban önsorsom meglelem..
hisz sorstalan voltál, - Te csodagyerek!
Fölélted magad - magad!
Maguk alá gyűrtek, eltapostak
viharverten mostoha évek.
Kegyelemkenyéren tengetted életed.
Árván koldultad eledeled...
Csaptak rád ostorvéget,
és idegsejtjeidbe - halálos mérget...
Egyetemi kiebrudalt,
jártad haláltáncod!

A szerelem itala kedved csak beásta,
elméd a gyógyírt benne sem találta.
Ami a gondod megoldja,
az egy értelmes munka lett volna!
Ilyen terápia nagy kincset ért volna!
Nem meghalni, megélni vágytál
- normálisan és tevőn ...
A kötészet szentegyháza táplálta szíved,
mindig talpon is maradt a hited.
De mit sem ért, ha nem voltál sínen...







A TELJESSÉG


Egésznek lenni nem nehéz,
Ne vedd félvállról a reményt.
Olyan, mint egy kis kék virág,
Benne az egész nagyvilág.

Aprócska öröm a teljesség,
Szétoszlik mint a kéklő ég,
Reád ragyog a Nap se vét,
Fényét is szórja, tudja mért...







TE VAGY...


Te vagy szívem
másik fele,
Te vagy az életem
rejtekhelye,
Te vagy titkom ajtajának zára...
Nálad szívem pitvarának
kulcsa...
Te vagy lüktető szívem
dobbanása,
Ünneplő lelkem
édes álma.
Te vagy álomba ringatóm,
szerelmet kézből itatóm.
Te voltál sorsom könyvének
írója;
Vagy ma is, rang-adója,
S leszel halálig az adósa!







A TÉKOZLÓ FÉRJ


Visszahozott a kegyelem,
sorsod sorsomba hullt vissza...
Lehullt rólad a rabság súlyos lánca .
lelkem lelkedben friss táncát járja.

Mégis, mégis visszatértél!
Isten hozta ezt a döntést!?
Emberarcú Sátán, ó! - beállt közénk,
A hűség hídján nem jöhettél.

A tékozló férj szíve dobbant,
s "azt" a pokolba küldte nyomban.
leláncolt Prométheusz lángra kapott,
s csodamód Főnixszé változott!

A labirintus fala omlik, vége!
Betemeti a zord éjszakát!
Viszi a szél, sodorja tovább!
A hölgy lidérces álma talány...







TÉLTEMETŐ


Búcsúzz" tetszhalott Júlia"
megolvadt jégcsapok siratnak
el, mint fiút a "Mária sirató!"
Halk fájdalma téltemető.

Mellette a dermedten
zúzmarában fázó Rómeó.
Szíve szerelmes tavaszát,
kioltja ravatalán a téltemető.



Fázós szent igék hangzatában
Lőrinc barát hoz feltámadást;
de a kripta hűsében azt rabul ejti
a tetszhalálba taszító téltemető!

Ne féljetek, ez az igazság pillanata,
Az élet tele is csak egy pillanat,
Felébred majd, csak helyet ad a tavasznak,
míg nyugszik a tetszhalott téltemető!







TÜKÖRBE


Néztél ma tükörbe,
Láttad-e magad!?

Ha magadba nézel,
Engem jobban megértesz(l)...

Így többet érsz el,
sőt feléred ésszel!

Ne félvállról, félsz-szel...
Tedd szembesüléssel,

A gyáva és félszeg...
Egy lyukas garast sem ér!

Mint lopott, hamis ékszer...
Fényed árnyaddal sem ér fel!







ÚGY SZERESS...


Úgy szeress, hogy ne fájjon,
Tőrt szívembe ne mártson...
Háborgás, ím békítse,
Mindig kedvre derítsen.
Úgy szeress, hogy tisztítson,
Bűnbe sose taszítson...
Úgy szeress, hogy ne bántson,
szavakkal ne suhintson...
Úgy szeress, hogy ne ártson,
Sebet soha ne vájjon...
Úgy szeress,össze ne törjön,


Titkokat eltöröljön...
Lépteimen könnyítsen,
Akadályt ne gördítsen...
Úgy szeress, hogy röpítsen,
Légörvényben megmentsen.
Bizalommal övezzen,
Napról napra szépítsen,
Üde bájat teremtsen.
Fénye sose vakítson,
vakságban sose tartson...
Vénuszként elröpítsen,
Elém szőnyeget hintsen...
Úgy szeress, hogy égessen,
hamujába temessen...
Úgy szeress, hogy éltessen,
Búcsút soha ne intsen.
Halálomig kövessen...










ÚGY VÁRTATOK


Úgy vártatok,
mint Messiásra...
Én lehettem
kis szívetek
legnagyobb
dobbanása...
Első szó, első
lépés, cirógató
becses érzés...
Játéksikoly, még
több mosoly!
Ettől "igazi"
a gyermekkor.

Gyerekszoba:
vidámpark.
Derültsége;
fényképarc...
A mese: éhség;
minden korban
eleség!
A gyerekkor
felhőtlen kék...
Szivárványt fest
a szeretet, - heve
ki nem hűl, sőt
nőttön nő ereje.







ÚJRA ADVENT


Várva várt öröm szárnyal,
új értelmet hoz a napja,
elrejt meséje, ágya...
mint vidámság-puha paplan...

Imákat gyúr, reszket kezem,
- fohász az érő hallgatás.
Arannyá válik énekem,
fölemel e halk vallatás.










ÜNNEPLÜNK, ÉLET!


Karácsony-angyal;
derengő Hajnal.
Ünnepünk, Élet!
Ragyog a fényed,
- csillagok fürtje -
Jézuska küldte.

Fagyos kis kezed
tőle lesz meleg.
Test a lélekig
örömtől megtelik.
Magához ölel
és követ a Szeretet!

Fenyőn ringó csillagok,
mind harang-irgalom.
Szívünk szalonja
hívogató orgona...
Betlehem-csodája;
az ember nagy álma.







ÜVEGGOLYÓ


Kicsi üveggolyó, amit adhatok,
Ezt mindig magadnál tarthatod.
Legyen ez az életed mása,
Útjaid, céljaid biztató varázsa!
Ha kezedbe veszed és nézegeted,
Lásd benne azt, mit a jövő üzen.
Gördítse fonalát sorsod labirintusán,
Fénye éke kísérjen vágyaid vonatán!
Szeresd benne mindig önmagadat,
mert embervoltod egyszeri csoda!
Aztán, ha egyszer majd eljön a vég,
Kezeid közt simogasd kicsit még...







VALLOMÁS
Földbe gyökerezem...


Aki hozzám ragaszkodik,
azzal versben ölelkezem.
Aki velem barátkozik,
arra ontom Napmelegem!
Ki figyelmet ajándékoz,
arra szívből "költekezem"...
Idejét is rám áldozza,
s vágya az, hogy velem legyen!
Aki belém kapaszkodik,
azzal földbe gyökerezem...
Vihar téphet, hó takarhat,
kelünk örök virradatban,
Él, mint Öröm - víg dalomban!







VALENTIN-JAIM

Az első szerelmem
plátóinak mondható,
Az akkor elcsattant első csók,
Lelkemnek oly nyomasztó!

Kalandjaim bennem
érzelmek viharait kavarták;
"Valentinok" voltak:
egy "Élet elégiám".



Hivatásom kezdetén
elsöprő szerelemben égtem én!
Lelkünk szeretkezett, töltetett;
így az égben kötettett!

Istenhez hőn imádkoztam,
Mikor páromra rátaláltam;
Kitartott a szerelmem,
s egybe tartja szívemet...







VAN, KI HOZZÁD ROHAN


Körbevesz a szeretet,
Ápol, vigyáz - szíved ver!
Körbeölel, érzed ezt?
Valóság - nem képzelet...

Éjjelt nappal igazít...
Sem láb, sem kéz nem lazít,
Törődésben lelkes hit,
Erőt adva szentesít.

Van, ki hozzád így rohan,
Amit csak kérsz, megkapod...
Amíg szíved csak dobban.
Kerek, szép a holnapod.

Melletted egy igaz társ,
Jó, hogy vagy még - nem vitás!
Férj, az apa - egy áldás!
Biztonságban a család.







VAN MELEG SZOBÁM


Nem szomorít el, sőt vidít az ősz...
A hűvös sem árt, van meleg szobám.
Búsuló juhász sem leszek tőle...

az elmúlásnak majd így felelek;
- Aggodalmam egy költöző madár...
Ha a szív szorul sincs elveszve vágy.

Érett szőlőszem, lédús szilva vár....
az ebédlőben hosszú óraszám,
mosolygós dióbéllel gyümölcstál
a holnapokról szól, büszke, s vidám.

Magvakból sütött paleó kenyér
sokmagvasan készült nem olyan rég ...
Drágább dolog nincs az egészségnél...
Termőre fordul-e (az) emberi lét!?










VÁRTATOK, MINT MESSIÁSRA


Vártatok, mint Messiásra,
Én lehettem szívetek
Legeslegszebb dobbanása.
Első szó, az első lépés,
Cirógató, becses érzés...
Játék-sikoly, még több mosoly,
Boldogabb és szebb gyermekkor!

Gyerekszoba, mesevár
Derültsége tündértánc!
Vidám perc a fényképarc,
Mézédes szeretetharc!
Meseéhség fénylőn-kék,
Táplálgat, hisz eleség.
Szivárványt festő a hegye,
Megnő a gyerek ereje.

A meseéhség nem egyéb,
Minden korban eleség!
Felhőtlen kék gyermekség,
Szivárványt fest, s az ívét
Átrajzolja szívverés,
Arannyal telt szívet ér!







VERS-BESZÉD


Vers lobban a lélek mezején,
Láng oson át szívek rejtekén.

Vers arat az élet tenyerén,
Szótarló marad a közepén.

Villamosra száll fel jó néhány,
Reád várnak, nincs bennük hiány.



Könyvhétre hív, hív az eleség,
Ahol vers van, nincsen éhezés!

Elébed megy, majd ki te se térj!
Találkozhat, szózat, versbeszéd.

Értelmet ad, napod Fényben ég,
Holnapodra hull a királyKék.







VÉDI TÖVIS


Lelked, lelkem
rózsa lelke...
Szívem, szíved
annak kertje...

Illat árad,
Mese szárnya,
Védi tövis,
- Mindörökig.

Lelkierőnk,
rózsatő,
Szívünkben
is szirmot sző.

Illat árad,
sose fárad
Megvédi minket,
óvja mánkat...






A VIDÁM ZONGORA


- Csodát láttam vagy...!?
Nem lódítok, de nem ám!
Reggel mikor kiléptem,
ajtóm előtt, - nem értem!?
Nem hittem a szememnek,
dallamok peregtek, peregtek!
Fehér ingük egyre hevesebben,
dobálták föl-le hangjegyüket,
a félhomályban lassan-lassan,
- egy zongora állta utam!
Mondta, csak mondta szünetet
sem tartva, mondókáját szórva szórta;
mint a harmat még didergő csöppjeit.
Hangtalanul, némán, csak ébredő
pillám pislogott pompás dallamán.
- Mesélj, mesélj Te zongora!
Zengő-bongó tambura, énekelj!
Nekem már vidám napot hoztál.
Menj csak utadra tovább, tovább!
Én segítek neked, ha lehet?
Talán megkönnyítem terhedet?
Játékod gyönyöre lesz:
Barátaim öröme!






















 
 
0 komment , kategória:  Mysty Kata  
Hihetetlen precizitással szeli ketté Európát Szent Mihály ka
  2018-11-17 22:15:23, szombat
 
 




HIHETETLEN PRECIZITÁSSAL SZELI KETTÉ EURÓPÁT SZENT MIHÁLY KARDJA


Mérnököket megszégyenítő pontossággal épültek mai is látogatható kolostorok Európában több mint ezer évvel ezelőtt, Szent Mihály kardcsapása nyomán.

A legenda szerint az arkangyal kardjával lesújtva visszaküldte a sátánt visszaküldte a pokolba, mely csapás vonalán, a "szent vonal" mentén 7 kolostor épült az évszázadok alatt.





Mintha vonalzóval húzták volna meg az Írország és Izrael között húzódó egyenes vonalat. Sőt, a három legfontosabb kegyhely - a franciaországi Mont Saint Michel, az olaszországi Susa-völgyben a Szent Mihály-szentély és a garganói Monte Sant'Angelo szentélye - azonos távolságban is helyezkedik el egymástól. És ha ez nem volna elég: a vonal tökéletesen illeszkedik a naplemente vonalához a nyári napforduló napján.





Ha kedvet kaptunk volna végigjárni a 7 szentélyt, akkor Írország egy lakatlan szigetéről indulhatunk, ahol a Skellig Michael áll. Itt jelent meg Szent Patriknak Szent Mihály arkangyal egy legenda szerint. Az 588-ban épült kolostort a sziget első lakói építették a legmagasabb pontra, a Mihály sziklájára
(Skellig Michael).





A következő állomás Angliában, a St. Michael's Mount Cornwall egy kis szigete. Egy újabb legenda szerint Mihály arkangyal 495 körül beszélt néhány halászhoz, arra kérve őket, hogy építsenek neki és a Megváltónak egy templomot.








A "szent vonal" talán leghíresebb pontja a Mont-Saint Michel, Franciaországban, ahol szintén megjelent az arkangyal egy határozott kéréssel: 709 háromszor is meglátogatta Avranches püspökét, Szent Aubert-et, akitől azt kérte, hogy építsen neki templomot a sziklán. A püspök kétszer nem vett tudomást a kéréséről, mígnem harmadszorra az arkangyal ujjának érintésével kör alakú lyukat égetett a fejére. Ez meggyőzte a püspököt és még abban az évben felszentelték az első templomot a szigeten.





Több mint ezer kilométerre az előző templomtól, Olaszországban találjuk a Sacra di San Michele-t. 1000 körül kezdtek építésébe, amely az évszázadok során tovább bővült.





Egy átjárhatatlan barlangból lett a Santuario di San Michele Arcangelo, Puglia tartományban, Olaszországban. 490-ben épült meg, amikor Mihály arkangyal először jelent meg Maioranói Szent Lőrincnek.





Görögországon keresztül halad tovább a "szent vonal", ahol nemcsak a 6. kolostort őrzi Szími szigete, de az arkangyal 3 méter magas szobrát is, amely az egyik legnagyobb Szent Mihály-szobor a világon. A legenda szerint, aki először alszik a szigeten, annak bizonyosan üzen álmában Szent Mihály. Nem kell mást tennie, mint reggel kimenni a tengerpartra, ahol a pópa türelmesen meghallgatja az álmát, és megmagyarázza, mit üzent neki az arkangyal.





Izraelben ér véget a "szent vonal", a 12. században épült haifai kolostorban, a Kármel-hegyen.





(aleteia.org, magyarkurir.hu)

Link















 
 
0 komment , kategória:  Vallás  
Zsefy Zsanett
  2018-11-16 20:45:31, péntek
 
 








ZSEFY ZSANETT


Bakkné Szentesi Csilla (Debrecen 1949.10.24. - ) író, költő - Zsefy Zsanettként


Alkotói adatlapja

Link



Versek

Link

Link


Verseihez csatolt zenék linkjei

Link



Bakkné Szentesi Csilla író, költő - Zsefy Zsanettként

Link


Link
Link


Zsefy Zsanett (Bakkné Szentesi Csilla) - Lelkembe öltöztetnélek - Videó
/A Szerző válogatása saját verseiből/

Link



"Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!"

Zsefy

"Vannak, akik azért szeretnek, mert azt hiszik szép lelkem van, és vannak akik azért nem, mert elhitték. Én meg a mai világban örülök annak is, hogy van..."
ZsZs







Bemutatkozom

Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félre téve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költővel nevettem.
TEVÁnál éltem sok-sok évet,
de nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
s mi lesz majd egyszer a szenvedélyem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
fogadd el addig verseimben
életem, lelkem, fájó szívem...







ADDIG MOND EL!


Addig mondd el, amíg lehet,
míg szód betapaszthatja a sebet,
míg rezdül valami legbelül,
amíg simogatásodra a lélek csendesül.

Addig mondd el, amíg lehet,
amíg az ég öleli a hegyet,
míg igaznak érzed szavad,
míg nem zárja be rozsdás lakat.

Addig mondd el, amíg lehet,
amíg nem az értelem vezet,
míg a fáj is őszintén pereg,
míg foghatod az áldott kezet.

Addig mondd el, amíg lehet,
míg érzed, hogy még szeretsz,
míg az alkony új hajnalt jelez,
amíg nem késő, amíg lehet...







AKKOR HÁT VÉGE


a komód megindult felé
s azt kérte
a leveleket
még kösse át
- de tényleg -
jobban elférnek és nem
csúfítják az asztalát

a gyertya
ja az is csonkig égett
de nem bánja
majd gyújtanak érte újat
a haját meg megfésülik újra
míg a holnap
feketébe vonja az egész szobát

a percek kínlódva telnek
nem mernek ketyegni az órák
mert hallgatják
pulzusa rossz ritmusát

nincs hangja
torkába fojtva
a szomszéd sem hallja
nincs vonal
nincs aki betakarja
csak a részeg szoba

a karja teljesen elzsibbadt
amíg várt

majd reggel rálelnek
mert nem kel fel az ágyból
- de ahogy fordul
a fal szinte táncol -
egy kéz arcon simítja
ez még nem a poklok kínja
csak megnyert egy haláltusát







AMINT A FÖLDÖN ÚGY A MENNYBEN IS


a fogyó hold ma is csillagokra éhen
sziporkákat terel a végtelen égen
sarlójával néha belevág a rendbe
tudja nagyot vétett s attól elmegy kedve

az árnyakat itt lent nem hajtotta széjjel
megleshetne pedig ahogy szokta kéjjel
tisztás közepén két földre hullott csillag
velünk álmodozik mielőtt elillan

föld vállán az égbolt Isten adta ékszer
odafent sem leszünk egymásnak mi kényszer
szívdobbanásokat még együtt hangolunk
s holdba kapaszkodva a mennyben landolunk







ANGYALOK


kószálnak sötétben,
jégfátyol tükrében
fésülik hajukról
a csillag-szikrát,
ruhájuk fodrában,
jégvirág csokrában
rejtik a pálcájuk
varázsporát.



gyerekek fülébe
dúdolnak, mesélnek,
homlokról csókolják
a láz nyomát,
suttogják szerényen,
másoké az érdem,
s holnap már álmodhatsz
újabb csodát!







ÁLMOMBAN MINDEN MÁS VOLT


Ma álmomban minden más volt,
lábam elé hevertek a hegyek,
csak lépegetni kellett rajtuk,
s nem féltem, hogy leesek.

Ma álmomban minden más volt,
táncra kért a kósza szél,
a lábam sem éreztem, hogy fájna,
csak szálltam vele könnyedén.

Ma álmomban minden más volt,
megtaláltam mindent, mi elveszett,
virágokkal fontam körbe,
hogy örökbe eltegyem neked.

Ma álmomban minden más volt,
gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét,
a mosoly ráomlott a tájra,
és szivárványt kacagott a fény.

Ma álmomban minden más volt,
átöleltek az évszakok,
a hópelyhekből rügyek fakadtak,
s illatoztak a jégcsapok.

Ma álmomban minden más volt,
fátylat takart rám az Isten,
s én engedtem, hogy egy érintése
csillagokkal engem is behintsen.


Zsefy Zsanett - Karády István: Álmomban minden más volt Videó

Link








ÁLOMTALAN


Ma nem jön szememre álom.
Elcseréltem veled a perceket.
Elfolyt az égi óceánon
a tomboló érzelmek felett.

Fűszeres illatú az este.
Ablakon csillanó remény.
Álmodik a fáradt testben
a kölcsön adott erény.

Ma nem jön szememre álom.
Üszkösen porlik a hold.
Sóhaj sem nyílik a számon,
már a távozó éjbe holt.

Ma nem jön szememre álom.
De szakadt fátylát az ég már húzza,
hát ezüst fonállal rávarrom
a tegnapi éjt, a Tejútra







BÁRSONYBAN


Fekete bársonyát teríti már az éj.
Frézia illatba mártózott
a nesztelen szél.
Tóparton léptünk nyomát
emlékké simította a gondolat.
Titokká lapult néhány
homokszem alatt.

Eggyé olvadt ott régen
szerelem és bánat.
Vágyból éledt és halt,
mint homokvárad.

A parti nádas még
dúdol marasztalón,
de végleg elmos az idő
minden utánunk maradót.

Az éj fekete bársonyként
simul sebzett testemre.
Puhán érint, ne fájjon,
mindent befedve.







DE BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET


Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más 'ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.
Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol.
Kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.

Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban.
Szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.

Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.

Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze.
Hogy káromoltam akkor a jó istent!
...de bocsásd meg a mi vétkeinket!


Zsefy Zsanett verse: de bocsásd meg a mi vétkeinket - videó

Link








EGYEDÜL


Az ember egyszer csak magára marad,
ahogy elindult, amikor elszakadt.
Az út végére is ugyanúgy ér.
Elpattan valami. Talán egy ér.
Az idő és tér ott elveszett,
már nem kergeti a felleget.
Az avar lehet oly hangtalan,
ha hűvös ősszel betakar.
S ahogy alatta bomlik az élet,
nyűtt sejtekből ismét ébred.
Kibújik bimbó, sziklevél,
féreg, rovar, szárny rebben,
és nem jut eszébe egynek sem,
ha földre született, röppenjen.
Ha röpül, nem vágyik más eget,
nem tágítaná ki a teret.
Vannak. Amíg még lehet.
Együtt vagy külön, nem érdekes.
Csak az ember olyan különc,
haladni szeret külön-külön.
Bűnösen is és bűntelen
egyre feljebb, ha kell, ha nem.
Ha Isten egétől szédül már,
hittel hitetlen mindig vár
valami mást. Rendhagyót.
Kapaszkodót vagy biztatót.
De hiába minden intelem,
véget ér, ami nem végtelen.
Apró kis férgek foglyaként
elenyész, amit még remélt.
Egekbe száll és felejti,
hiába kutatta ezernyi
tudatban is tudattalan,
miért van az, hogy egyszer csak
az ember úgyis maga marad.
Ahogy elindult, ugyanúgy ér
az út végére. Oda egyedül lép.







EGY DAL MA AZ ÉLET


Egy dal az egész világ
ezen az éjszakán,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!
Csak egy ugrás a múltból,
egy sóhajnyi vágy,
egy letörölt könnycsepp,
és újra tiéd a világ.
Csak egy dal ma az élet,
nem számít mennyit ér,
fogadd, ragadd meg újra,
ne zokogj semmiért!
Egy dal ma az élet,
éjbe sikoltott magány,
vagy veled ünnepelt percek,
lelkedbe rejtett apró csodák...

Egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!

Csak egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!

Zsefy Zsanett: Egy dal ma az élet - Videó

Link








EGY KORTY A TEGNAPBÓL


ma is veled ébredtem
mint annyi hajnalon Anyám
a nap tekergő fattyúként
magamra hagyott
sóhajosan dőlnek rám a fák

nem kívánt dísz lett az ég
gyűlölt másvilág
mennyiszer álmodtam szépnek
amíg mesélted
milyen ha mennybe szállsz

de most sajduló minden kortynyi lég
mi tartja még bennem a napot
hogy adnék belőle jó Anyám
egy szusszanásnyi tegnapot







ELHAMVADÓ


Hányszor kívántam, hogy ne legyek,
ó, hányszor szaladt ki a számon.
Gondoltam akkor nem szenvedek,
jobb elhagyni mesevilágom.

Haltam volna úgy, mint a hegyek,
büszkén, lávafolyamot húzva.
Emelt fővel tűrve sebhelyet,
és nem jajongva, kúszva-csúszva.

Lehet csak játszom, hogy élek én,
hogy könnyebbnek tűnjön itt minden.
Barátot, nőt, ahogy szeretnél,
hogy a nevetés is a kincsem.

Munkámba örömmel merülőt,
anyák közt mindig elöl állót.
Az ámulóknak lenyűgözőt,
míg elmúlás sző körém hálót.

Az utca, a ház, a felhő is
festett kép, csalón csalogatnak.
Hamis világ 'mi, ha felnő, kincs,
de ezért hazudjak magamnak?

Hisz tudom jól, nem az élet rossz,
csak a szikra hunyt ki a szélben.
Számomra jót már biz' rég nem oszt,
félek, én is végleg kiégek.







EMLÉKFÁTYLAM


Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.
Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a hold ezüstje
félszegen megenyhült.
Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő napnak.

Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem,
hogy karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem,

nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...







AZ ÉN ANYÁM


Az én anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.

Az én anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.

Az én anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.

Az én anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.







AZ ÉN APÁM


..ha rossz motorját bütykölte ott hátul,
a szerszámosnál, az udvar végiben,
gyufát gyújtott kezében az este,
míg a benzingőzből szívott rendesen.
Nem szégyellte, hogy olcsó az inge,
s a tenyere idővel megkérgesedett,
az elméjét is csak maga fényezte,
nem kapott a nincsből egyebet.
Az Ember volt az én gyerek fejemben,
ki szellemétől volt olyan magas,
ki nem hátrált meg szótól, sem a tettől,
ettől lett nekem hatalmasabb.
Apa volt, mit megírtak már sokszor,
bátor, harcos, a nagybetűs erő,
a tudás, mit nem lehet elvenni,
hát nem is tudták legyőzni őt.
A szívében lapultam mindvégig,
míg engedte az ég, s a fájdalom,
mára egy szó maradt ő örök időkig:

Őrangyalom.







ÉN ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK
"Én örökké szeretni foglak"
(Whitney Houston emlékére)


Én zajtalan kerestem a szépet
a csörömpölő napok rengetegében,

s a visszahulló érvek súlya alatt
hátamat feszítettem szélnek,
tartottam benned a hitet,
hogy hitetlen is emberként élhetek.
Ami idegen, átengedtem neked.

A hangokat őrizve
fedeztem fel kilátástalan-magam,
a világot vállamra emeltem,


azt hittem én is Atlasz vagyok,
de horpadt a gerinc és reccsent a palló.

Semmit nem tudtatok rólam,
csak drog, alkohol, elvonó..

Már ne dörömbölj!
Zajtalan megyek.
"I will Always Love You"
és maradok veled..

Whitney Houston: I will always love you - Örökké szeretni foglak... VIDEÓ

Link


Link








ÉVEIM


Éveimmel már nem dicsekszem,
örömet lesek minden percben.
Írogatok vagy negyven éve
kételyeimet félretéve.
Tanultam vegytant, sok fizikát
a technikumban gimi után.
A verset mindig is szerettem,
Kiss Tamás költő nevelt engem.
TEVÁ-nál éltem sok-sok évet,
s nyugdíj után a szenvedélyem
rímekbe szedni mi volt régen,
mi lesz majd később, ha megérem.
Ha éltem ezzel el nem toltam,
köszönöm egyszer majd a sorsnak,
de ne búsuljál, hogyha vége,
találkozunk majd fent, az égben.







ÉVSZAKOK


fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré

fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég

de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét







FÁZOM


gondokkal vagyok tele
s fázom
takarókba bugyolálva
csak ülök az
ágyon
a kandallóban az utolsó
fahasáb
pislákol
kimennék,
míg az őszi éj kint
gyászol
én csak didergek
tovább a
magánytól







FESTETLENÜL


Leültem, hogy írjak valami szépet,
vastag filctollal kikanyarítva
ami a lényeg,
lágy rózsaszínbe fűzve mesterit,
valami újat, ami téged is felvidít.
Kottalapra szórtam hangokat,
halkan zsongó bús akkordokat,
szívembe zártam őket rég,
szökni nem akar egyik se még.
Enciánkékkel írtam múltamat,
narancsvörössel az ábrándokat.
Aranyból szőttem föléjük jövőt,
párizsi zölddel szegtem körbe őt.
Túl színesnek láttam művemet,
hát fáradt kékkel festettem át neked.
Nem láthat rajta senki mást,
mint ködbe olvadt diszharmóniát,
az összemosott sorokat,
egy füzet oldalán a romokat.
Rájöttem nem adhatok
most semmit sem,
amit akartam lehet elviszem.
Egy érzés, hogyha átjár
és elandalít,
az voltam én,
s nem ez a pár sor itt.







FÉNY A SÖTÉTBEN


bodrozva futkos a fény a falon,
rejtélyes árnyakat von, mint korom,
a sötét folyosó lúdbőrző mélyében
egy sziluett látszik csak áttetsző fehéren

gitár húrjaként mély döngéssel csendül,
mint őszi levél lágyan, zsongón pendül,
a csillogó üveget átütve zengéssel
fekete haját befesti kék fénnyel..

koronaként táncol a zuhogó sugár,
hol sötét, hol világos nyalábokat hány,
s e varázslatos képből mereng fel előttem
szivárvány szín' arcod, mosollyal szemedben







FOGOM A KEZED


Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a Nap is elpirul:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor fáradtan este mellém lerogysz,
de némán még rám mosolyogsz,
mikor nem mondod soha azt nekem,
hogy eltékozoltam az életed:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több, mint az egész életünk:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor hajunkat már csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod számomra útravaló,

mikor a szép emlékek is csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok tested betakarják

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.







FUTNAK A NAPOK


Csak futnak a napok egymás után
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...

Futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár.

Rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár.

Erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár.

Aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér.

Táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba.

Csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát.







FÜLLENTÉS LAPOMRA


Költő vagyok, tán mondhatom,
ha szétnézek néhány netlapon.
Feles-
leges.

Hangyányit mégsem értelek,
fejedben mi ez a féktelen
kavar?
Zavar.

Sokkol, ha sok toll perceg itt,
magadé mégis lelkesít.
Papolsz,
s dalolsz.

Verseknek súlya ritmusa,
rímelő végek nexusa,
ha vár,
bazár.

Szabadon röppensz s elhiszed,
firkáid többségnek fétise.
Merész
e kép.

Nem hergellek, hát kérdezem


magam, hatvanöt évesen
legyek
kegyes?

Hevesen ver a szívem is,
ha pár sorom megízlelik
étlen.
Kétlem.

Nem verem mellem s kedvemet
véleményeddel sem szegem.
E hír
debil.

Költő vagyok? Még nem tudom,
sokaknak e hitét meghagyom,
s öröm
- ködöm.

Írhatnék még több versszakot,
de mondandóm itt gellert kapott.
Agyő
nagy Ő!







...GYERE, ÖLELJ!


Gyere öleljük át
az egész világot,
mint hegyek ölelik
a zöldellő síkságot,
mint tavat a ligetek,
Alpokat hósátor,
mint homoktenger
a kínzó forróságot!
Mint fák lombja
öleli a búvó madarat,
kánikulában
a gyötrő napsugarat!
Mint sóhaj öleli át
a titkolt vágyat,
mint szemed öleli
az aranyló tájat!
Ölelj úgy,
hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz,
szegény, szerencsétlen!
Beteg édesanyád,
szerető férjed,
apád gyötört teste,
óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod!
Ne nézd hova való,
csak add ölelő karod!

Hagyd, hogy azt érezzék,
nincsenek egyedül!
Az egész világ ma egy
ölelésbe merül.







A GYERTYALÁNG ZENÉJE


Ölelj át kedves, most ne kelljen kérjem,
olyan rövid az éj, ölelj nagyon!
A gyertya fénye most vágyunk bölcsője,
s szerelmünk temetője egy hajnalon.

Minden rezdülésed gyertyaláng zenéje,
földöntúli hangok az ajkadon.
Kérlek ma ne beszélj, kezed suttogja
a szeresst és ne féljt, ahogy karolsz.

Simítsd szívemre a legszebb mesédet!
Nem számít, hogy hazug, ha te álmodod.
Mondd, a pillanatért, ha egyszer kérem,
a világot is boldogan feláldozod!

A gyertya fénye volt vágyunk bölcsője.
Szerelmünk temetjük e hajnalon.
A világot is boldogan feláldoztam érted,
míg a gyertyaláng zenéje elhallgatott.







HALNALPARÁZS


Én nem tudtalak mindig átölelni,
megdermedt a vágyott mozdulat,
két karommal átfogtam a lelked,
de nem hagytad, hogy veled gyógyuljak.

Én nem tudtalak mindig átölelni,
pedig minden hajnal hozzád vezetett,
és veled búcsúzott a fáradt nappal,
az öröm benned feltöltekezett.

Én nem tudtalak mindig átölelni,
most úgy éget, hogy pernye lett szívem,
beborít míg fuldokolva súgom:
ugye érezted, hogy közben szenvedek?







HALOTT FÉNYBEN


Jobb lenne már elfeledni mindent,
a társas magányt, az együtt-nélküled',
elrejtőzni csillagfényes éjben
lehunyt pillák halott fényiben!

Jobb lenne már fent lenni a mennyben,
vagy a pokol tüzes fészkében,
de nem hiányol engem a jó Isten,
még az ördögnek sem kell az életem.

Hát mondjátok meg, mily' balga az ember!
Többre vágyik, de szeme csukva van.
Míg a nemlátónak a félhomály is álom,
a fényben mi vagyunk mégis világtalan.







HA MEGÉRINTHETNÉLEK


ha megérinthetnélek
az ég csak egy kis tó volna
mint szemed tükrében
láthatnám ott magam

nem kellene vágynom
más dimenzióba
kéksége ölelne
s puha felhőhab

ha megérinthetnélek
a pokol sem érdekelne
hisz tűz vagy magad is
én benned hamvadok
mit nekem démonok
mókás szárnysegédek
míg veled Luciferrel is
könnyen elbánhatok







HANGULATFOSZLÁNYOK


Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,
fénytörések rondója kísérte,
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte.

Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő,
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő.

Az éj baritonjával versenyt dalolt
a korán ébredő kíváncsiság,
rigó füttyétől elvarázsolt kert lett
a homlokba ékelt lidércnyomás.







HAZUDJ, HA TUDSZ!


Hazudj, ha tudsz
bordó lepedőd ráncaiba vágyat,
ágyad puha gödrébe
ölednek szenvedélyt!
Részeg fejjel hazudj józanságot,
üres zsebedbe kincset érő reményt,
kilátást ablaktalan szobából,
süket fülekbe szimfóniát,
tenger fodrait, miközben látod
sivatagi dűnékről illan el az árny!
Mosolyt, mikor sírni szeretnél,
könnyet, ha nincs is már szíved,
kőszívű apát szeretni lelencnek,
hazudj ha tudsz s, ha van kinek!
Láncot, bilincset hazudj szabadságnak,
igaz hívőről, hogy nincs hite!

Mindent megtehetsz, csak egyet nem,
- miközben másokat becsapsz -
legalább ne hazudj, mikor tükörbe nézel!
Ne riaszd el önmagad!







HÁT ADDIG ÉLÜNK...


hát addig élünk, ameddig...
mit mondjak, üsse kő!
csak a szívem ne ugrálna úgy,
mint egy vízre dobott kő!
hát addig élünk, ameddig....
csak az legyen kerek,
ne laposan kússzon el,
csak csendben, édesen!
hát addig élünk, ameddig...
csak tartson még soká!
az angyaloktól kérek majd
kis toleranciát...







HOLNAP


Nem hitted pedig mondtam,
hogy eljön az a holnap
mikor felállok és elmegyek.
Az ajtót se zárom,
míg utánam dobálod
az összes kínkeservedet.
A szó nem jön velem,
fülemben a neved
még sokáig bennem reked.
De nem kell a pánik,
nem hagyom sokáig
szenvedni a lelkemet!

Már kérges a Nap is,
a sóhaj is taszít,
nem lelem szobámban magam.
A tükör csak bámul,
más világba tágul,
nem mutatja hol a helyem?
Míg neked ez kincs volt,
nekem egy sírról
itt felejtett virágcsokor...
Ne sajnáld kidobni!
Kezemet megfogni
utolszor még megengedem.

Az erdőn a fák is,
a kispad, a ház is
magukba' elcsendesedtek.
Nincs hajnal se ének,
vissza sem térnek.
Ne fesd át a kék eget!
Már kabátom veszem,
a szöget elteszem,
ha ránézek eszembe juss!
Nem hitted pedig mondtam!
A szálkát kihúztam,
és szó nélkül továbbmegyek...







HONVÁGY


Hallod, hogy kint a fán, cserfel egy kis madár?
Hazulról híreket hozott, s most fáj neked.
Utat mutat, ha lépsz. Szabadság? Hamis kép.
Anyád imába zárt, mióta vár.

Föltámad, hömpölyög, akár a vízözön.
Tapasztod, kicsordul, szívedben felsajdul.
Eltépnéd, nem szakad, örökre megmarad,
akárhol szól a dal, az a magyar..

Eddig hány est leszállt. Vonatod máshol járt.
Minden nap állomás, kín, megpróbáltatás.
Várod hogy érkezzen, síneken fékezzen.
Tovább - hogy - menekülj, remegő szívvel ülsz,
de ez az állomás valahogy más...

Szunnyad a fáradt éj, árnyakat szül a fény.
Hantokon szél pihen, madárdal míg üzen.
Ahogy a csönd ölel, magyar szó éhe kel,
mert ez az állomás egészen más...







JÓ ANYÁM...
ANYA NÉLKÜL NEVELKEDŐ GYERMEKEK NAPJÁRA...
elhagyott gyerekek panasza...


mikor a napot újra éled
tán száműznéd percét
a szenvedésnek
mikor megszültél
jó anyám
gondoltad-e akkor
mi vár reám

mikor a lelked másra nyílott
borgőzben ástad meg a sírod
mikor apám nevét is elfeledted
érezted-e akkor hogy
szerettek

gondoltad-e akkor
mi vár reám

ó anyám

mikor a dal már meg se szólal
karod ölelése már nem óhaj
mikor mosolyom tükre sem te vagy
érzed-e anyám
hiányomat

nekem nem kellene drága játék
rongybabát varrnál
be szép ajándék

lenne

csak lenne végre már
akár szegényen is
egy jó anyám







KARÁCSONYI ÁLMOK


Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.

Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.

Gyerekkori álmunkban fehér lovat,
rajta a herceget, s a szökőkutat,
palota kertjébe a sok kis manót,
kamaszkorunkban fess udvarlót.

A szívünkben őrzött titkolt vágyakat,
tengerben fürdőző hableányokat,
levegőben sikló sárkányrepülőt,
egyenesbe gyűrt 'jövendő időt.

Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
utcasarki lámpa vibráló fénye
melengeti a fázós lelkeket,
betonfal tövén kuporgó testeket.

Álmukban újból apró gyermekek,
kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret,
kikre nem köpnek, s el nem kerülik,
a világból júdásként ki nem vetik.

Kiknek volt múltjuk, s a mát csak álmodják,
kiknek földön is pokol jár, s nem a boldogság,
gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek,
kiknek a jövő se több, de lehet, kevesebb.

Kiknek a karácsony sem nyújthat vigaszt,
- elítéljük őket, mint igaz a gazt-,
kiknek a helyében soha sem lehetsz,
s elhisszük mi mind, ostoba emberek.







KARÁCSONYI CSILLAG


Azt hittem, hogy csillag vagyok,
a mennybolt is tőlem ragyog,
lábam nyomán fénysziporka
fröccsen szét az angyalokra.
Fenyőtűkre angyalhaj száll,
csillog rajtuk sok ezer szál,
varázspálcán vibrál fényem,
gyermekmosoly lesz szentélyem.
Azt hittem, hogy csillag vagyok,
pedig anyám könnye ragyog,
három király minden kincse
elfér abba` a nagy nincsbe.
Már nem hiszem, nem is bánom:
cseppnyi az én mennyországom.
Inkább őrzöm, hitbe fűzöm,
Karácsonykor csúcsra tűzöm.
Messze ragyog, mégis bennem,
halálomig a szívemben.










KERESTELEK


körbefutottam a teret
lábam alatt macskakövek
kopogtak élesen

hiába susogta a határ
eltévedtem
csak a száraz nád
ringatta a magányt

otthon benéztem
mindenhova
verssorok mögé
könyvespolcra

felhalmozott
ismeretek között
kerestelek reménytelen

a hangot hozzád
megint nem lelem

pedig kerestem







A KEZDET ÉS A VÉG


Semmiből a minden pattant,
kitágult a tér robajjal,
galaxisok, bolygók, napok,
menny és pokol utat nyitott.

Két kezed a földet tartja,
mennybolt alatt izzó magma,
belém égett forró vére,
milliárdnyi évek vétke.

Viruló kert, ember álma,
támasza két erős válla,
megrajzolja ami nincsen,
fáradsága nincs bilincsben.

˙˙˙˙˙˙
Zúgó folyót zaboláztam,
bánatomat belezártam,
gyöngyöt loptam - nem is egyszer-
kagylóba zárt szerelemmel.

Gyöngyeimet széltől óvtam,
folyó partján földbe dugtam,
kihajtottak, virágoznak,
gyöngyvirágként illatoznak.

Összebújnak, összesúgnak,
két kezemben elsimulnak,
rám hajolnak szirmot bontva,
forró napon enyhet hozva.

˙˙˙˙˙
Életemet már feladtam,
nyíló tavaszt nektek hagytam,
ősszel illanok a széllel,
földi álmom örökével.







KICSIT MÉG VELED


Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.
Kopognom se kelljen!
Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!
Ifjú lelked már más úton barangol,
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
szívem!

Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,
mézízű álmaim sodorják fellegek,
szememben őrzött megannyi fénykép,
életszilánkok, fakuló sebhelyek.
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
Ugye nem hagysz magamra,
kisfiam?

A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.
Tudom, ha kell újra kitárul, de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
gyermekem!

Zsefy Zsanett: Kicsit még veled - Videó

Link












KI VAGYOK ÉN?


Vagyok aki

vagyok
voltam
s leszek

A múltat, s jelent
megélni
emelt fővel
teszem.

A jövő?
Ki tudja?
Biztos meghalok.

De ne sirassatok!
Inkább nézzetek
éjjel az égre,

s csodáljátok azt a sok csillagot

"Lehet az egyik éppen én vagyok."







KOLDUS ÉS KUTYÁJA


Leszállt az est.
Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus
éppen befordult.
Kezében koszos szatyor,
lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe,
komótos csendesen.

Három kamasz,
- még nem láttak
sok tavaszt,
de a szőlő levét már
nem frissítőnek itták -
gajdolt, üvöltözött.
A kukákat félre rúgták.

Nem tudták,
hány nap van
benne rejtve!
Mennyi kincs!

Mennyei falatok:
penészes kifli,
száraz szalámivég,
a tegnapi nincs,
ami ma lehetne
sovány vacsora.
A csekély esély
a 'talán holnap'-ra.

Nélkülük
de könnyen itt a vég!
Ez a szerencsétlen
már régen nem kért.

A három suhancnak
gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna
soha ily' mocsokba.
Nem érezték még, hogy
az az egy falat lehet
életükben pár nap kínt,
vagy talán hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.

Nekik mindez nem volt más
csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája,


bár tőlük enni egyik sem kért.

Mégis körbekapták őket,
s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent,
csak úgy roppant a koponya..

Az ebét sem kímélték,
- az ilyen hogy' is tudná -
nagyokat rúgtak belé
addig, míg megunták..

Majd a görcsbe rándult
testeket leköpve továbbálltak..

A kapun
- nem is olyan messze -
halkan ráfordították a zárat...







A KÖLTŐ HALÁLA
Geisz László emlékére


ha elmegyünk
díszsortűz nem robban bele a tájba
s a déli harangszó sem értünk szól
orgonasípok dallamára
tán halkan mormol imát az olvasó
földi létünk tüze és virága
egymás mellett megfér csendesen
egyik a hév, másik a szelíd alázat
az utolsó egy tűzvirág
mibe halni nem akar

de mégis kénytelen







LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK


Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.

A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan!
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy "álmot morzsol a szél",
míg a "lelked sír" "dallamtalan"..

Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek!
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.

Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben anyaföld
emlék színezte magányodat.







LEVÉL A MIKULÁSNAK


Mikulás bácsi, Te kedves!
Gyerekszemek téged lesnek.
Ne csatangolj össze-vissza,
nálunk már kint a kis csizma!

Rakd hát tele minden jóval,
csokival és mogyoróval!


Kis krampusz is lehet benne,
majd elmegy a fényes kedve...

Lehet sok-sok narancs, dió,
apró játék, most az is jó!
Mesekönyvbe rajzolt álom,
hadd legyen a jó barátom!







A LÉLEK


Észre sem veszed, hogy untalan követ,
Istenné formál, vagy sátánná kövez,
szívedre bízza, milyen mélyre szántson,
esetleg mást is kegyeibe zárjon.
Démonként megszáll, ha azt akarja, árts,
egyedül vívhatod a vesztes csatád.
Nélküle csak test vagy, megformált, szenvtelen,
értelembe burkolt, már-már embertelen,
vele is alig több, de mégis végtelen,
szíved hozzá mérve hangyányi sejtelem:
egy kis rovátka többezeréves kövön,
megfejtetlen marad, s nem bír vele közöny.
Túlélő játszmában a legyőzhetetlen,
így földi léthiányban nem éred tetten,
s míg szellemed benned az éltető erő,
holtod után lelked a tovaköltőző.







MAGAMBAN DÚDOLOK


már szerény marokkal
szór csillámport a vágy,
fekete köpenyben ázik,
könnyek közt zihál,
kétes gondolatokat szül
a pillanat,
hiába a törekvés,
a szó üres marad.

a fűszál hegyén
harmatcsepp sem leszek,
gyöngysorrá
hiába fűz a képzelet,
alkonyi fénnyel
sem hozok csodát,
visszafogottan dúdolok
magamban tovább...







...MAJD, AKKOR


majd küldd el AKKOR hozzám a fényt,
ami ott vár, nekem nem elég!
majd küldd el AKKOR hozzám leveled,
végtelenbe írt szivárvány-üzeneted!
majd kiálts fel hozzám, hogy halljam jól:
idelenn a madár még mindig dalol!
majd sóhajoddal kössed át
a szép emlékek dobozát!
majd ásd el mélyen, hogy ne lássam,
mit soha meg nem találtam..!
majd hagyd, hogy megcsókoljalak,
szellőkezemmel megáldjalak!

majd, hagyj síromon egy szál virágot,
én lejövök érte, s megtalálom...







MEGSZÁLLOTT


Ma nem tudom, hogy épp mire vágyom,
kiszakadni vagy összeforrni tán.
Bőröd alatt kellene kivárnom,
de attól tartok, hogy neked is fáj.
Rajtunk kívül lámpaerdősávok,
itt bent a sötét önálló egész.
A fejedben lenyomatom, látod,
már befészkelte magát a penész.
Az ördögűzőt kizárom, mert félek,
kiirtaná még azt is, mi enyém.
Angyalok, ha jönnének, e résben
nem férnek meg, én ivódtam beléd.







MÉG NEM AKAROM


az ablakba
gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron

néhány szirom
az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek

az ablakba gyűrt
időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
a legszebb álmaim

simítanám
ha karma mind
nem tépne mély sebet
közel az ég
s a jel fehér
elbújnom nem lehet

szobámban tartom
túszul
őt
az ablak
mint acél kapu
visszhangozza:
már múlt idő!
hiába nem akarom







MIKOR ELFOGY AZ ÚT


Tegnap még kerekeken gördült vele a nap,
éjjel a holdkaréjból csent falatnyi esélyt,
reggelre elfogyott az égről a pirkadat,
délután már magára hagyta a remény.

Ahogy az út felszaladt az égig,
elfogytak mellőle sorban a fák,
csillagok ülték körül törékenységét,
míg idelent nélküle vibrál a hiány...







MIKOR ELMENT A KEDVES


Mikor elment a kedves
a madarak még mindig énekeltek,
nem hullt a hó,
s nem szakadt rám az ég.
Felhőrongya lógott fölém cafatokban
mikor a mennyország befogadta.
Mert befogadta kicsiny lelkét.

Mikor elment a kedves
nem szóltak harsonák,
de a szívem egy üstdob volt a hantnál,
és majd szétpattant mikor
a fejemből a vér
szinte tócsaként körém szaladt,
s virágkoszorúba font
szirmok közé halt a szél.

Ma reggel
a hintánál még láttalak
De lehet, hogy a szomszéd kislány
intett felém, mosolygó,
ártatlan szemekkel,
mert nem tudta szegény,
mikor elment a kedves,


valójában rám szakadt ez a nyomorult ég.
Ököllel zúzta szét a legszebb percet:
a születést verte bennem keresztre.
S most itt térdepelek előtted,
kit halálra nemzett valaha
az a szerelmes, gyilkos éj.

Mikor elment a kedves,
nekem minden semmivé lett.
Pedig a madarak még mindig énekelnek,
s majd újra hull a hó is,
és akkor a fehérbe öntött apró lépéseid
nyomát, hogy el ne tapossam
magamba simítom,
mint egykor a soványka reményt.

De mikor elment a kedves,
- mert elment a kedves -
belém feszült a csend,
a világ újra üres lett.

Mikor elment a kedves,
vele halt a józan ész.







MI LENNÉK?


Lennék virágkehely, s reggel
méh zümmögésre ébrednék fel,
lennék aranyló napsugár,
s cirógatnám fent anyám haját.
Ülnék a fákon estelent',
bagolyszemekkel lesve meg
erdő ezernyi titkait,
nem huhognám el ki hol lakik.

Lennék magamban csendesen,
remeteként egy nagy hegyen,
ennék illatos szamócát,
kerülném a mérges galócát.
Lennék fészek a lombokon,
rejteném magamba dalnokom,
lennék macska hogy simogass,
lábadnál cserge, hogy taposhass.

Lennék parázs talpad alatt,
de elhamvadnék, hogy ne bántsalak,
hamuként az úton végezném,
télen a jeget fékezném.
Lennék folyó ha nincs vized,
kút ami szomjat olt neked,
felhő vagy árnyék, ha tűz a Nap
bármi lennék, hogy elfogadj...

Bármi lennék, de mindért kár!
Nem leszek soha kis virág,
sem napsugár, bagoly, remete,
elhamvadt parázs, víz neked.
Felhő sem, de lehetek árnyék még,
bár hamuvá is hiába omlok szét,
akkor sem tudom mi kellene,
mi lennék akkor, ha lehetne...







MINDENBEN TÉGED KERESLEK


Szóhiányos csendes este
emlékekbe temetkezve
versek felett elmerengek,
mindenben téged kereslek.

Bíbor fényű alkonyatban,
délre húzó madarakban,
a búcsúzó nyárutóban,
mindenben téged kereslek.

Korhadó fák nyögésében,
a viharos őszi szélben,
fagyos éjek köpenyében,
mindenben téged kereslek.

Temetőben sírod felett
kinyújtanám mindkét kezem,
ölelnélek - nem tehetem,
mindenben téged kereslek.







NE KUTASD ÁLMOM!


A cigány, ha húzza és könnyed arcod mossa,
te nem kérdezed tőle hol tanult zenét,
a génjei hordozzák, a vére része,
pártfogója múltja, s több nemzedék.

Az emlék - s mit megtanultam régen -
hatvan közel már lassan megkopik,
a kémcsövet is letettem,
többé már azt sem kérdem,
excellben írjam-e a dolgaim.

Álmaim már színtelenné fogytak,
csak ritkán látok vadvirágokat,


a rajzlapot is régen félredobtam,
- a hegedűm is egy undok mostoha -

a kottáim meg csíkon elterülő
lerészegült rút pacák sora.

Hangom rekedt, - halkan szól az ének -,
emlék csupán, mit tükör nem mutat,
a szép napok is ritkábban kísérnek,
őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak.

Ne kutasd okát miért most ,
miért így és meddig!
Fogadd el, ha gondolod!
Én se kérdem okát e földi létnek,

megélem, de olykor ébren álmodom.







NE SZÉGYELLD


ne szégyelld megmutatni magad,
de mindig őrizd féltett titkodat!
ne szégyelld érzéseid sorát,
de ne legyél másoknak
pletyka csupán!

ne szégyellj váltani,
az nem bűn, az bátorság!
önmagunkat adni és megmutatni
valami mást..
nem leszel attól köpönyeg forgató,
hitvány, hazug, csalárd,
de ne ragaszkodj a múlthoz,
mert az könnyen bilincsbe zár!

(ha kell hozd az újat,
s úgy tegyél tolladdal csodát!)

csak híjával nézd, ami elmúlt,
hisz megfakult emlék az már!
jó felidézni néha,
de gyakran
megértést nem talál..

ne hibáztasd magad,
ha a siker ritkábban látogat!
hullámvasút az Élet,
s az irodalom, mint a vágy,
hol csúcson, hol szakadékban,
fékezhetetlen kísérőd marad
- mint mámor és gyötrelem -
nappal és kialvatlan hosszú éjeken..

de, ha reggelente a tükörben
álarc nélkül látod az arcodat,
akkor majd mindig
nyugodtan mondhatod:
Igen. Én ez vagyok,
s nincs miért szégyellnem magam!







ÖRÖKKÖN
/2010-es fotóm alá/


Hadd maradjak még ilyennek,
amíg az ég kékre festhet,
földi színben pompázónak
maradjak meg versben, szóban.
Hadd maradjak jónak, szépnek,
- mind, ami fáj felejtsd végleg -,
leheletnyi ékezetnek
abban, ahogy élek benned.







ŐRÜLT VALLOMÁS


Nem is tudom, felkel-e a Nap?
Hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj?
Szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, hogy élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort?
Hogy látok vagy csak néha úgy teszek?
Mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hogy hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű
varázs. - Fűszerekkel pácolt életíz,
keserű száj, a bor már nem segít -.
Hogy számolatlanok-e már az angyalok?
Hisz eddig engem mind cserben hagyott.
Nem is tudom hogy felkel-e, s minek?

Ha süt is a Nap,

itt bent

minden jéghideg.







ŐSZI ZSONGÁS


Rozsdalevél zizzen, épp surran az eső,
szivacsos házak során repül az idő.
Ásít és unottan sóhajt a vad fasor,
szelíd utakra dől a bágyadt nyugalom.

Néhány fáradt sugár míg áttör a ködön,
ború szitál csendet a nedves rönkökön.
Valahol felzsong néha egy halk orgona,
s a tőkékre ráolvad a nyár mosolya.







SÍMOGATÓ


Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.
Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!
Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul:
szeretlek.










SOHA


soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...







SZALMALÁNG


bokorban búvó bájos gyermekálmok
utcára kandikáló kíváncsiság
a felnőttkor áhított
de ha kitárul
ellobban a kócos kis varázs
a lépcsőfokok csókos villanása
megbotlottunk
folt mégse maradt
játszi könnyen ettük a világot
nem tőle híztunk
mindig általa
majd a fészkelődő indulatba fordult
gyanakvások feslett illúziók
mind bánattornyot emeltek a házra
s nem imáinktól zengett benne szó
a tudást kényeztettük
ameddig tudtuk
két kezünkkel húztuk-vontuk őt
mégsem marad nyom az utókorra
csak szalmaszál volt a fogyó múlt idő

szikra ropja táncát szalmabálán
már égbe csapnak fájó lángjai
nem kellett hozzá csak egy
árva kis szál
s vele hamvadtak mind
az álmaim







SZEMEK...


ha szemedet nézem
úgy tündököl
mint megfeszített
víztükör

látom benne
a holnapot
ahogy cipeli
hátán
a tegnapot







SZEMLECSUKVA


Ha jő az alkony, szél suhan parton,
hárfán játszik, zenél.
Kontyot tűz nyárra, ligetre, hársra,
a Holdfény fest szerelmet felénk.

Átcsókolt percek, ezüstbe feslett
rongyaiba túr kezem.
Ujjaid hegye, holt kottafejek,
sem dúdol már l'amourt nekem.

Suhanó árnyak, már alig fájnak,
pilleként, ha ér az éj.
Keresem félve, gyönyörünk képe
csillog-e ég peremén.

Angyali szárnyak lehulltak, s lágyan
hozzánk ért a pillanat,
kezedbe tettem, piheként ellebbent..
most rejtőzik pillám alatt.







SZERELEMTOLVAJ


Lopni mentem hozzád,
nem tűrtem fel szoknyám,
huncut szél felkapott,
egy felhőn ott hagyott.
Felhő könnyeitől
szoknyám térdig ázott,
nem nevettél rajtam,
mindenem úgy fázott.

Tengert hívtad óvni
apályra dagállyal,
nem ért az fel hozzám,
kár volt a bűbájjal.
Néztem hideg arcod,
homlokod ráncait,
gödrös, fényes képed
mitől tud ragyogni?
Gyűrűben a gyémánt
annyit dehogy érne,
mint' szívembe éjjel
percre holdfény térne.

Bár lehetnék farkas,
macska vagy épp puma,
szerelmes üvöltés
hozzád úgy eljutna.
Nem lenne oly kínos
hullámzó érzésem
nem tagadnám akkor
Telihold-szerelmem







SZERESD BENNEM


Szeresd bennem az érzést!
Szeresd bennem a csendet!
A tegnapi csókot,
a fényt a szememben,
a rezdülő éjt is,
mi nyomot hagyott,
meg az árnyékomat,
ott fenn a falon!
Szeresd, mert ha nem vagy
ő akkor is társam,
ha mégis visszatérsz
nem kell imádjam!

Szeresd bennem azt is,
ami sohasem voltam,
az álmaim, amik
régen kihunytak!
Szeresd, ha húsodba vájok,
- még, ha fáj is -,
Szeresd a rossz kedvem,
a nevető szám is!
Szeresd, amíg lehet,
hiszen ennyi az élet!
Velünk csak játszik,
míg a szférák zenélnek.







A SZÉL RUHÁJA


Megfürdött a szél a tarka rétben,
napsugárból font gyékényre pihent,
fák lombjából kócolt piciny kontyot,
feje búbján szivárvány libbent.
Aranyeső lett a koszorúja,
de víztükrében csak azt látta meg,
milyen pőre, színtelen a teste,
nem adott rá ruhát senki sem.
Nád fésülte parttól lopott réklit,
- ott feledte tegnap egy kislány -
kalászokból szőtte a szoknyáját,
liliomból fodrot hintett rá.
Bogarak fényéből fátylat horgolt,
földig érőt, smaragd zöldeset,
majd táncra perdült vele a szép este,
s forgott végig a völgyek felett.
Az éjszakában elnyúló kacagás
állta útját, s valami bagoly
azt huhogta: ilyen olcsó rongyban
a szél nem lehet felette nagy úr.
Bánatos lett, s levetette nyomban
mindenét, ami rajta volt,
szégyenkezve a futóhomokkal
meztelenül messze bujdokolt.
Azóta sincs ruhája a szélnek,
néha itt-ott felkap valamit,
körbenézi, rázza, majd ledobja,
s fájdalmában egyre csak süvít.







SZÉP KORBAN SZÉPKORBAN


szombat este van és megint épp úgy állok
ahogy a jegenyék őrzik őszi árkot
útszéli fákon már nem csüngenek tincsek
kopasz fejükről téphetem a nincset

üres a szekrényem zaciban a rongyom
fiamhoz ebédre viszem korgó gyomrom
sorsjegyből kínomban lekapartam százat
ezt persze megbántam még sincsen alázat

rímre se telik már a hiány befalta
zsigerből tapos rám éltem minden napja
könyv vagyok vagy pár lap sorsokból lefűzve
kevés a (te) szavad hogy éhségem elűzze

hétfőtől szombatig valahogy kihúzom
ha marad nyugdíjam nyugtatóba fojtom
pőrén maradt testem - ahogy Isten adta -
vasárnap vasággyal rakhatod a napra







SZÍVCSEREPEK


Nem is tudom, felkel-e a Nap,
hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj,
szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort,
hogy látok vagy csak néha úgy teszek,
mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű varázs.
Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot,
nem enyhített e lázas homlokon.
Ha minden napot visszagörgetek
csak tört szívemből hullnak cserepek.
Nem is tudom, felkel-e s minek,
ha süt is a Nap, bent minden jéghideg.







SZÍVZÁRVÁNY


Kényszer-e, hogy part folyókat tartson,
megszelídítsen tengerárt, dagályt,
vagy a víz áll örök' tettre készen,
ne lépje túl a föld-szabta határt?

Ládikában megfér rút és szép is,
bár másként csillan rajtuk már a szem,
másnak kincs az arany, zafír, gyémánt,
nekem hamis gyöngyöt dajkál a kezem.

Én nem cserélném talmi csillogását,
úgy hozzám nőtt, akár a gyökerek,
ha nem lesz gyönggyé porszem kagyló nászán,
azért villan néha még a képzelet.

*

Úr az idő, mit elménk emelt trónra,
nélküle nincs jövő, vakfolt csak a múlt.
Sokat ígér és ugyan mire futja?
Lassan felemészt, mint dögöket a kút.

*

Nincs újrakezdés. Hiába jön tavasz,
a régi törzsből hajt ki újabb ág.
Mégis szép, hisz lombjai közt fakad
madárdalban új szenvedély és vágy.







SZOMJAS ÉJ


Nem csábító a kocsma pultja,
a röhögő borostás vén csapos,
sarokban gubbasztó céda, rongya
több napnak koszától oly' szagos.

Lakkos körméről málló festék,
- fogai között megreccsenő -
rágcsálja, közben fél szemével
feltérképezi az érkezőt.

Nem csábító a régi erdő,
már szeméthegyektől szenvedő.
Kis mellékutak randi helye
félelmet sugall, ha este jő.

Alkohol bűze ül padokra,
szerelmet űzőn, kéretlen.
A mámoros percek kedves foltja,
vallomás íze nem dereng.

Nem csábít már, de kényszert érez,
a pohárka bor olyan kevés!
Habzó söréből kortyol gyorsan ,
több korsó nélkül ő mit sem ér.

Nem érzi rég, hogy üres minden,
sem ölelő karoknak illatát,
emlék sem maradt mit felidézzen,
csak a szomjas éj karolja át.







SZUNNYADÓ


egy csöppnyi szikra
még izzik bennem
szemed gyújtotta régi tüzem
ébreszt a tavasz
de a zsongás mit vártam
lelkem kertjének
csak halkan üzen

bibékre hull a harmatos hajnal
fázós ház felett füst tekereg
szerelmet nyilazó puttók repülnek
de bimbót nem bontnak
száraz rügyek

az elfolyt idő átfesti a vágyat
mély lilába hal a bordó sziget
már halkul a szó
sehol kijárat
utat téveszt a múlt

máshol pihen

rideg arcára álarcot vesz fel
a semmit kínáló szürke jelen
de cifra nyomorát
széttépem ronggyá
bekötözni vele a fájó sebet

korbácsütésként érint a reggel
mézes teát csorgat a fény tenyere
ajkam zugában
hol a rég rég nem édes
a jövő még szunnyad
alig piheg

altat a szó költők buja álma
lehet mutatód egy távoli szirt
az utat akkor is végig kell járjad
ha velem vagy nélkülem
ível a híd

legyek inkább mégis én
a mindenséged
támaszodban a büszke való
hadd maradjak ébren is
a tegnapi fényed
a szunnyadó holnap

az örökkévaló







TAKARJON FRÉZIÁK ILLATA...


Álmomban pőrén álltam a havas utcán,
míg a macskakövek égették fázó talpamat,
jégtömbbé szilárdultam, fel mégsem adtam,
de a lelkem örökre ott ragadt.

Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,
sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,
romlott húsát kínáló, senki-kincse,
szirénhangú hűség, apró szilánk.

Lehettem volna tán ünnepelt szépség,
de én meztelen adtam rút magam,
a fényt tőletek kaptam-csentem,
vagyok mégis magányos néma lant.

Előttem, ha fellebben az égi fátyol,
a holdsarló penget felettem altatót,
és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -,
lesz néha felcsengő siratóm.

A föld minden virága balzsamos ágyam,
fájó szavakból borul majd rám a hant,
könnyektől mégsem éled létem hiába'sága,
legyen hát takaróm is illatos alkonyat...

De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,
csipegetek morzsát, terítem asztalomat,
fréziát szórok eléd utca kövére,
s hagyom, hogy átlépd az árnyékomat.







A TAVASZ CSÓKJA




a tavasz belecsókolt a tájba
ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra
takaróját mindjárt félre is dobta
helyét illatos jácinttal beszórta
párnája lett egy puha hant
a kibúvó fűszálak megannyi lant
susogtak a szélben
a vékonyka jégcsapzenészek
már kullogva nyugovóra tértek
a rügyek közt a fákon
versenyben hangoltak
pille könnyű kis dalnokok
méhek dongtak a fákon
és megannyi sárga topánról
pollennel szórták a tavaszt
s az égi-földi táncban
-az ég azúr pongyoláját adta
a nap sugaraival
féltőn átkarolta -
fecskék szárnyán
ahogy libbent ide-oda
még nekem megsúgta:
a tél eliszkolt tova

végre nyílhat az orgona







TÖMEGBE GYŰRT


nem kopognak nincs miért
a szó is ritkul és kimért
ajtót nyitni nincs kinek
bár csábítják a fentiek
remete és fejvesztett
ha barátok közt elvesztett
senkinek sem érdeke
a láthatatlan élete
koponyáján sírhalom
már másnak őröl a malom
emléke csak vézna heg
és benne tű vagy néha szeg
hűlt helyére száz akad
a netvilágon nincs lakat
együtt-maga mit sem ér
tömegbe gyűrt magányban él







AZ UTCÁN


hol kerék sikít a levegőbe
füstjének aszfalt a temetője
borostás nyomor kér
régen nincs falat kenyért
hideglelős álmát
sem viszi el a szél
torkán is bennrekedt
a kimondhatatlan
szenvedés

lenézel rá
átlépsz fölötte
míg ücsörög pokrócán
fagyott szívekbe
meleget lopni
neked kéne!
ő ezt a
napot épp hogy
megérte

valamit mi is tehetnénk érte







UTOLSÓ ÖLELÉS


Vér és hamu lassan száll le, de a szív nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul.
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.

Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön,
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?

Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná..
Szinte látja, szinte érzi, ott fenn, várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti.
Menne már, de apja él és dehogy engedi.

Imádkozik egyre, s csak kis csendért könyörög.
Imádkozik, ne hallja már, hogy az ég dörög!
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját!

Imádkozik, hogy útja végén anyja várjon rá,
Két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát!
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.







AZ UTOLSÓ VONAT

Dalszöveg - előadja Tokaji


Jó utat! A kezed elengedtem. Utolszor még intesz felém.
Kísérjen el mosolygós, ezüstös holdfény, léptedet vigyázza az ég!
Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem.
Ma az eső csorog, csendben, szirmot se bont már az őszi szél.
Most egy csillag sír a síneken, ahogy messze megy az utolsó vonat veled.


Elment hát az utolsó vonat is.Hullanak már a vadgesztenyék.
Szívemben él az a tóparti szép emlék: szirmokat bontott akkor a szél.
Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem.
Ma az eső csorog, csendben, szirmot se hord már az őszi szél.
Most egy csillag sír a síneken. Az utolsó vonat is eltűnt, veled.

Zsefy Zsanett: Az utolsó vonat

Link








ÚGY KELLESZ MINT...


...nyelvre az íz
bőrre tapintás
testnek veríték
gyönyörbe-fájás
fülnek rezgés
szemnek a pilla
vérnek pezsgés
orrnak az illat

mint szívbe mart érzés
szív kamrájának
mint feloldozás
a bűnös vágynak







VAK SZERELEM


Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed a kezed!

A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény?

Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, és kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.

Az illatokkal is együtt élek,
s képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság,
szívembe markol, és felkavar.

A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent!?
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi,
csak a tapintható jelen.

A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló,
de nekem ez adja
a bizsergő vágyat,
a szenvedést, a botlást,
s mindazt, ami az életben jó.

Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem!
Érzem minden porcikádat,
nekem te vagy az élet,
te vagy a szemem!

Nekem illat vagy! Bársony!
Édes íz, dorombolás!
Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,
oly mindegy!
Nekem te vagy az egész világ!

Nekem téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak nem pusztán két szó,
de maga a sötétség és
maga a remény!







VASÁRNAPTÓL


A hétfő lázgörbe. Higanyként húz fel.
De az estédbe ismét nem férek be.

Talán másnapra jut melegedből.
Az sms mást mond. Legközelebb.

A szerda ölébe is vegyül kétség.
A hét közepén megint tévedek.

Az azt követő nap rád tárcsáz. Késő?
Lepedőm ráncain megült a hideg.

Pénteken simulok körvonaladra.
Az éjszaka gyötrőn körbevesz.

Ha szombaton végre szépülök benned
a hét összes napja ünnep lehet.

De naptáram lapjait este kitéptem.
Nélküled nincs nap. Már fel sem kelek.







VERSEIMRŐL


Rongyos füzetbe írom verseim,
a rozsdás rímek hörgő dalait.
Dől belőlük a múlt, s jelen füstje.
Korhadtak,
rínak,
búsan énekelnek.

Táncra perdülnek olykor
a betűk, a pontok,
s a kor zenéje tompán
felnyikordul.
A bíbor színű szerelmi dallam
süket fülekről halkan
lecsordul.

Pendül a húr.
Ez már másik nóta.
Húzom, hegedülöm, hogy fájjon,
ki meghallja!
Dühödten ordít itt
egy fáradt rím,
s az anapesztus bólint,
ő is régen unja.

Ébred néha egy-egy új virág.
Nyújtózik, s szirmát
kibontja.
Unalmas szóvirágaim,
ha elnémulok

szavaim ugyan ki hallja?







VOLTÁL, LESZEL


voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom

voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajzó méh'

voltál nekem
suttogó kertek virágos ágya
seholsincs világban
sehol sincs bűntudat
estike szőnyegén
suttogó árnyak
szavak, képek, sziklák
szelídség, indulat

vagy nekem
árvaság, szülém hiánya
tollam hegyére száradt gondolat
kavicsok között őrlődő büszkeségem
szótlanságba karcolt alkonyat

leszel tán
újra csepp a számon
hűsítő, édes, éltető
utolsó szó halotti imámban
de lehet csak sóhaj
ami még menthető







VOLT EGY VILÁG


Volt egy világ, sezlonszélen,
kuporogtam kályhafényben,
anyám könnye, mint a csillag,
apám szeme napként csillant.

Ott gurultak szerteszéjjel
gyermekálmok, semmi félsszel,
hideg talppal, forró fejjel,
tengert léptem élvezettel.

Ha belöktek, s elmerültem,
lelkem kínján nem derültem,
szakadt szívem minden húrja,
apám, anyám féltőn súgta:

Ne merészeld most feladni,
az életet megtagadni,
tenyeredben sorsod képe,
formáld meg a szerencsédre!

Fehér lovak, várak: vágyak,
mind a másé, ne kívánjad,
szeretet lesz a szentélyed,
hova mindig bátran térhetsz.

Volt egy világ, meleg fészek,
cserépkályha mellett éledt,
nem fázom már, csak hideg ráz,
olyan nagy és üres a ház.







G yengéd érzés járja át a lelked,
R öpködnek körötted angyalok.
A pa anyját most magadban lelted,
T ünde élet hangját hallhatod.
U nokával áldott meg a sorsod.
L áthatod, az élet meg nem áll.
A datott hát újfent egy kis dolgod,
N agymamaként boldog élet vár.
A hogy majd a kezecskéjét fogva
GY alogoltok, s ő csak mondja, mondja:
M ama, az mi? Mama, ez mi az?
A nnyi válasz hagyja majd el ajkad,
M ost precíz légy, tudás múlik rajtad!
I rigyellek Zsanett, szentigaz!

Szeretettel: dodesz






























 
 
0 komment , kategória:  Zsefy Zsanett  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 22 db bejegyzés
e év: 315 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 531
  • e Hét: 2027
  • e Hónap: 19171
  • e Év: 156543
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.