Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 44 
Andróczky Lászlóné
  2016-02-28 22:30:36, vasárnap
 
 




Andróczky Lászlóné


ANDRÓCZKI LÁSZLÓNÉ ETELKA, az Adósunk Európa című vers szerzője, Topolya

"Lelkileg megsebzetten, hideg borzongással állapítottam meg: hogy, mint hajdan Nagy-Magyarországra, most az Adósunk Európa c. versemre, ,,ráéheztek mások"! Ez a vers, Magyar nemzetem szenvedésének magjából csírázott ki. A nemzetem iránti szeretetből, a szívemből fakadt és született: 1991. április 21-re, Topolyán. Napvilágot látott: Szabadkán, a VMDK évi közgyűlésén, ahol személyes előadásomban, 4000 résztvevő előtt szavaltam el. Akkor ott, több ezer számozott és számozatlan példányban saját kezű aláírásommal lett szétosztva. Ez igazolja a vers eredetét és hitelességét!

Valaha a bácskai búzából készült kenyér táplálta Nagy-Magyarország lakosságát, most nyújtson lelki táplálékot e Délvidéken termett vers mindazoknak, akik igénylik."


Andróczky Lászlóné Etelka







ADÓSUNK EURÓPA!

Volt egyszer egy ország,
ahol együtt élt a magyar,
a Kárpátok védték,
ha jött a zivatar.

Az idők folyamán
ráéheztek mások,
széjjeldarabolták
Nagymagyarországot.

Ki akarta? - Ma élők
tehetünk mi róla?
Felelős mindezért
a vén Európa!

Széttépték országunk'
és sok millió szívet,
kisebbség nemzetünk
öt országban így lett.

Ki kérdez meg minket:
jó nektek így élni?
Kinek van jogában
szíveinket tépni?

Trianont sínyli
hat ország magyarja,
köztük nem sok akad,
aki így akarja.

Fel is sorolhatom:
a szép Kárpátalja
lakossága magát
ősmagyarnak vallja.

Ott nyílt meg számunkra
a Kárpát-medence,
ontotta a magyart
az áldott Verecke.

Ezeréves múltat
biztosított nekünk,
s mi erre a múltra
mindig büszkék leszünk.

De megjelent Trianon
és sorsokkal játszva,
csodás országunkat
darabokra vágta.

Ekkor szlovák, végül
orosz lett Verecke,
ez a magyarságnak
mindenkorra lecke.

De mindegy ki hogy számol,
összead vagy szoroz,
ha magyar a magyar,
nem lesz abból orosz!

És így van ma Bánát,
Baranya és Bácska
hetven év óta lenn
Jugoszláviába'.

Ezért román Erdély,
szlovák a Felvidék,
Nagymagyarországot
ekképpen tépték szét.

És Szlovákiában még
elvárnák e néptől:
váljon meg örökre
a múlt emlékétől.

A szlovák a magyartól
- fájdalom - irígyli,
ha Felvidéket mond
őt még az is sérti.

Az erdélyieknek sem
fényes a sorsa,
értük is felelős
marad, - Európa!

Ők azok, kiket a sors
kevésbé kényeztet,
de annál gazdagabbak:
szeretnek, éreznek.

Ott vasvillákkal, bottal
erőltetnék rájuk,
hogy a magyarokból
legyenek románok.

Ebből kifolyólag
békétlenség zajlik,
de az igaz magyar,
nincs amiért hajlik!

Így nem csak minket sújt
a trianoni átok,
kik bennünket tipornak,
azokra is szállott.

Számukra sem hozhat
eszményi boldogságot,
míg más, üldözöttként
éli a világot.

Ausztriában sem
mindenkinek mindegy,
ha jól megy is sora
mégsem cserél szívet.

Van, ki nem feledi
honnan jön, hova tart,
nem hagyja kiölni
magából a magyart!

Nézem így sorjába'
mi maradt még hátra?
Sok-sok széjjelűzött
magyar a világba.

Fontosnak tartom, hogy
még Bácskáról meséljek,
mert születésemtől
e vidéken élek.

Ennek a porában
játszottam mint gyerek,
ez oltotta belém, hogy
mindig magyar legyek!

Ez tanított arra,
hogy ami nekünk sóhaj,
más nemzeteknek
az ne legyen óhaj.

Erről a síkságról
látni a végtelent,
ez tár fel számunkra
múltat, jövőt, jelent.

Itt van a Kárpátok lánca
a szívben bent;
ej, ha érezhetnék:
nekünk ez mit jelent...

A magyar nem kér mást,
nem a régi földet,
egy, amit nem ad fel,
hogy értsék végre őket!

Lássa be a világ
a békétlenség okát:
e nép azért harcol,
ne vegyék el jogát!

Ne legyen a magyar
mások keze-lába,
ne, ne alattvaló
a saját hazájába'.

Beszélhesse nyelvét
úgy, ahogy tanulta,
hisz' ő tekinthet vissza
a leggazdagabb múltra.

Sokaknak nem tetszik,
ha mi ezt kimondjuk,
de - ÉL AZ IGAZSÁG -
akárhogy titkoljuk.

Együvé tartozunk,
de büntetnek azóta...
e hét évtizedért
a vádlott Európa!

Topolya: 1991. 04. 21.


Adósunk Európa
Trianon megemlékezés: Enyed Gabriella, Marosvásárhely szülötte szavalta a Délvidéken élő Andróczky Lászlóné, Etelka néni versét

Link



Enyed Gabriella - Adósunk Európa/Videó/

Link



ADÓSUNK EURÓPA!

Link








MINT FÖLDGOLYÓ ÉS POR


Akarva, - akaratlan
ide születtünk,
nem érdem, - nem bűn,
hogy magyarok lettünk.

Büszkén vállaljuk
soha meg nem bánva,
másoktól tisztelve
vagy épp megalázva.

De ne elégedjünk meg,
hogy ide születtünk;
tegyük fel a kérdést:
"ezért mi, mit tettünk?!"

Ki saját népéért
soha semmit nem tesz,
annak "öltözéke"
csak egy színes jelmez.

Ha e közösségnek
egyszerűen tagja,
vagy játssza a semlegest
- azzal megtagadja.

Itt mindenkinek van hely,
nem kell "nagy"-nak lenni,
csak szívünket - lelkünket
másokért kitenni.

Ebben nincs különbség,
itt nem néznek rangot,
egy, - amit elvárnak,
hogy hallasd a hangod!

Adj életjelt magadról,
- csak ennyit kell tenned
és ami még fontos:
hogy bízzanak benned!

Kiálts fel, - jelentkezz,
mondd, hogy: én is élek!
- magyarnak születtem -
s bevallani féljek?!

Ebből a közösségből
nem lehet kilépni,
csak egy mód van rá:
köpenyt cserélni.

De ne viselj méltatlan
soha magyar nevet,
meg ne szégyenítsd
szüleid s nemzeted!

Más nemzeteket nézz
- tisztelik ősüket -
Te legyél az éppen
aki megcsúfolod őket?!

Alkotó eleme vagy
Te e nemzetnek,
mint földgolyó és por
olyan a szereped.

Messze elsodródva
piciny porszem maradsz,
- ám földgolyóvá válsz,
amint hozzátapadsz!


Andróczky Lászlóné Etelka - Mint földgolyó és por - Nagykörű 2010 06 04

Link








 
 
0 komment , kategória:  Andróczky Lászlóné   
Megszólal Horthy Miklós muszlim unokája
  2016-02-28 20:00:57, vasárnap
 
 




Megszólal Horthy Miklós muszlim unokája


,,Valójában ő volt az apám" - megszólal Horthy Miklós unokája

A kormányzó Horthy Miklós unokája kizárólag a Mandinernek mesél páratlanul érdekes életéről és spirituális útjáról, amely a Szubud mozgalmon át az iszlámra való áttérésig vezetett. Igen: Horthy Miklós unokája napi ötször imádkozik szőnyegen Allahhoz, Mekka felé fordulva. Nagyapját, aki mint kiderül, inkább apja volt, megvédi a támadásoktól; és kijelenti: mind a szélsőjobb, mind a balliberálisok félreértik a kormányzót. Orbán pedig nem épít új Horthy-kort. Horthy István Sharif kisgyerekként kis híján magyar király lett, de nem bánja, hogy nagyapja lesöpörte az ötletet az asztalról: mérnökként is megtalálta a számítását, évtizedeket élt Indonéziában, aztán az Egyesült Államokban. Ma Londonban él, meglepetésünkre mégis saját, budai hegyoldalon lévő villalakásában fogadta a Mandinert. Döbbenetünket csak fokozta a kiváló magyarság, amelyen az országból három és fél évesen elhurcolt Horthy megnyilvánult, ahogy a hasonlóság is: mintha csak a kormányzóval ültünk volna szemközt.

Portréinterjúnk:

Stumpf András


Id. Horthy István, Horthy Miklós és a gyermek ifj. Horthy István





Azt hittük, csak a Hősök Tere kezdeményezés miatt érkezett Magyarországa, erre itt vagyunk a budai hegyoldalon, saját, gyönyörű lakásában...

Nos, igen, ezzel a lakással az volt a tervem, hogy a gyerekeimet néha idecsábítom Magyarországra. A legfiatalabb, aki Angliában lakik, egy nyarat már el is töltött itt a négy lányával. Elkezdtek tanulni magyarul is.

A másik négy gyereke tehát nem beszél magyarul?

Nem. A legidősebb 1961-ben született, a legfiatalabb tíz évvel később. Amikor ők felnőttek, ki gondolta, hogy valaha még visszajöhetünk Magyarországra? Mindenki azt hitte, hogy a szovjet birodalom még vagy száz évig eltart.

Ön mikor járt először Magyarországon? Nagyapja, Horthy Miklós újratemetésén?

Nem. Még 1989-ben. Érezhető volt már, hogy vége a kommunizmusnak, de kicsit féltem akkor is.

A neve miatt?

Igen. Nézzék, én úgy nőttem föl, hogy minden, ami a kommunista Magyarországról jött, rossz volt nekünk. Csak rosszat hallottunk magunkról, a családról, nagyapáról. Csakhogy akkor, 1989-ben másodszor is megnősültem, feleségül vettem Tuttit és Indonéziából Amerikába költöztünk. A zöldkártyát viszont csak akkor kaphattam meg, ha bemutatom a születési anyakönyvi kivonatomat. Nem volt meg. Valahol elkallódott a sok utazás során. Végül összeszedtem magam, bementem a magyar követségre. Meglepetésemre az első titkár nagyon örült nekem és kedvesen azt mondta, intézzem az ügyet Budapesten. Arról is biztosított, hogy nagyon szívesen lát ott mindenki. Akkor voltam itthon először azóta, hogy három és fél éves koromban elhurcoltak a németek.


,,Mindenáron azt akarják mutatni, hogy nagypapa nagyon rossz ember volt."





Portugáliában nőtt fel, ugye?

Először Németországban voltunk négy évig. Portugáliában is négy évig laktam, de mama aztán internátusba küldött Skóciába. Akkor tizenkét éves voltam.

Nagyapjára, a kormányzóra emlékszik?

Nagyon tisztán. Édesapámat nem ismerhettem, úgyhogy valójában ő volt az apám. Fantasztikus ember volt. Korához képest nagyon fiatal. Mindig úgy bánt velem, mintha felnőtt lettem volna. Sokat beszélgettünk, együtt úsztunk. Nagyon szeretett úszni.

Komoly dolgokról is beszélgettek?

Persze. Főleg a fiatalkoráról mesélt sokat. Nagyon élveztem azokat a beszélgetéseket. Az a kép, amely sokakban él a nagyapámról, éppen az ellenkezője az igazságnak.

Horthy-fasizmus, nagybirtokrendszer, antiszemitizmus, diktatúra...

Pontosan. Ezekre gondolok. Azért nem értem, mert ezeket a vádpontokat mind a szovjet érában találták ki. Az teljesen logikus is volt. Egy megszálló hatalmat szolgálni nem nagy dicsőség, márpedig akkori kormányaink ezt tették. Azzal lehet javítani a képen, ha elhitetik, hogy előttük még rosszabb volt. Logikus. Mindenki tudta, hogy ez hazugság, hiszen jóformán minden hazugság volt, amit a szovjetek mondtak. De hogy most kinek használ, kinek jó ez, hogy még mindig ezt mondják... Ezt nem értem.

Valóban voltak zsidótörvények, tényleg nem mondott le, amikor a németek bevonultak. Kapott ezekre választ tőle?

Nem csak tőle. Édesanyámtól is. Ezeket a vádakat csak úgy lehet elhinni, ha az összes ezzel ellentétes tényt eltoljuk magunktól. Nagyapám nagyon szigorúan vette a saját alkotmányos szerepét. Ő volt az államfő, de Horthy-korszakról beszélni ennek ellenére is csak nehézkesen lehet. Volt Bethlen-korszak, Gömbös-korszak, Imrédy-korszak, Kállay-korszak... Ezek jól elkülönültek egymástól. A demokrácia pedig tágult 1939-ben. Bethlen idejében komoly cenzushoz kötötték a választójogot, 1939-ben viszont kibővítették. Csakhogy a szélesebb demokráciával németbarátabb lett a parlament. A tömeg inkább támogatta Hitlert, mint az elit, amely korántsem volt németbarát. A baloldal sosem beszél erről, de édesapám antináci volt, ahogy a testvére, Nicky bácsi és édesanyám is - mind benne voltak a kiugrási irodában, amely a Várban működött és igyekezett az utolsó időben megoldást találni, amikor nagypapa nem tudta már az alkotmányos szerepét betölteni, hiszen nem volt már alkotmányos helyzet. Igyekezett ő maga különbékét kötni az oroszokkal, édesanyám és Nicky bácsi pedig a zsidó közösséggel tartotta a kapcsolatot. Ezáltal kapta meg a nagypapa július elején az Auschwitz-jelentést. Amikor azt elolvasta, néhány napon belül leváltotta a Hitler által kinevezett miniszterelnököt és rögtön leállította a deportálásokat. Ezzel a budapesti gettó nagy része megmenekült. Ha márciusban lemondott volna, a nyilasok már akkor átveszik a hatalmat, nem csak október közepén. Ilyesmire nem gondolnak, akik mindenáron azt akarják mutatni, hogy nagypapa nagyon rossz ember volt. Amikor a háború után Németországban voltunk, izraeli küldött érkezett hozzánk azért, hogy megköszönje, amit nagypapa a zsidóságért tett. Carl Lutz svájci konzul, aki, mint Raoul Wallenberg, a német megszállás alatt mentett embereket, ő volt tehát az, aki 1948-ban segített a családunknak svájci vízumot kapni.

A kormányzó tudott róla, mit tesznek Lutzék?

Persze, ameddig még Budapesten volt a család. Ezért jött el hozzánk Ruben Hecht, hogy ezt megköszönje neki. Egyébként pedig: logikus, hogy az egész család antináci, csak épp nagypapa, a kormányzó nem tud erről?

Nem igazán.

Nem bizony.


,,Cseppet sem bánom, hogy nem lettem király. Nagyon örülök, hogy megúsztam ezt a problémát."





Édesapjáról, amint említette is, nincsenek emlékei. Édesanyja, nagyapja mesélt róla, vagy hogyan lehet kapcsolata vele?

Édes mama sokat beszélt róla, persze, de ahogy ő mesélt, az túl ideálisnak tűnt. Nem is lehetett ember - ilyen érzésem volt. Ahogy öregszem, már érzem, milyen lehetett. Érzem, mit kaptam tőle.

Mit?

Először is: nagyon érdekelte a technika. Más életutat választott, mint ami az arisztokrata családokban normális volt. Mérnök lett, kiment Amerikába, a Ford gyárban dolgozott. Aztán hazajött, technikai dolgokkal foglalkozott. Acélgyár, aztán pedig a vasutat vezette. Komoly ember volt, egészen más, mint Nicky bácsi, a valódi arisztokrata. Nagy bálok, jó nők... Nagypapa is ezért választotta édesapámat támaszul, amikor már szüksége volt segítségre.

Édesapjáról két éve emlékművet avattak Szolnokon, miniszteri részvétellel. Ott volt?

Nem.

Elvi gondja volt, netán a kormánnyal volt baja?

Ó, nem! Vagy Indonéziában voltam épp, vagy valami más fontos ügy miatt nem tudtam jelen lenni, de nagyon örültem neki, hogy szobrot állítanak édesapámnak! Az sem kellene, hogy gondot okozzon, ha nagyapámról szobrot állítanak, de a politikai viták és érzelmek az esetében olyan erősek, hogy ha ez még így van, akkor azt mondom: inkább nem kell.

A viták tényleg erősek. Az Orbán-kormány elleni legmegszokottabb balos vád, hogy új Horthy-kort épít. Azt teszi?

Nem is értem a felvetést. A történelem óráját nem lehet visszaállítani. Az akkor volt, ma meg ma van. Hogyan is lehetne a 21. században Horthy-kort építeni?

A Várba akar költözni a miniszterelnök, jobboldali, úri, keresztény világot akar...

Nagyapám elképzelése sem ilyen volt. Ő azzal dolgozott, ami akkor volt. Akkor olyan volt a társadalom. Ma már más és sok szempontból igazságosabb is. A nagyapám értékei: azokhoz viszont érdemes lenne visszatérni. Szerintem én, amit az életemben csinálok, tőle tanultam. A nagyapa, akit én ismertem, egészen más volt, mint akit a magyar nyilvánosság félreismer - a szélsőjobb és a baloldal egyaránt. A Jobbik ugyanazokat a hazugságokat hitte el, amelyeket a baloldal is. Hogy fasiszta diktátor volt. Csak ők ezért szeretik, míg a baloldal ezért gyűlöli. Ettől még hamis az egész kép.

Édesapja szerepe mi lett volna, ha nem lövik le a repülőgépét?

Édesapám nem lett volna kormányzó.

Kormányzóhelyettes volt.

Az igen, de benne volt a törvényben, hogy a kormányzói pozíció nem öröklődik.

Igaz, ám többször felvetődött, hogy akár király is lehetne a kormányzóból.

Valóban, de épp nagypapa volt az, aki ezt határozottan visszautasította. Mindkét alkalommal, amikor fölvetődött. Először az első világháború után, aztán akkor, amikor édesapám meghalt.

Akkor az volt az ötlet, hogy önt koronázzák meg.

Igen. Mert mindenki hisz a Szent Koronában. Még ha kicsi is a fejem, ha rákerül, az majd megold mindent... Ez annyira kedves. És annyira magyar. Nagyapám mindenesetre mindkét alkalommal rögtön visszautasította a lehetőséget. Elfogadta alkotmányos szerepét és azt mondta: ha hirtelen a korona után nyúlna, az akkora árulás lenne, hogy a testvére sem fogna vele többé kezet.

Ön viszont így nem lett király.

Valóban. És a saját nagyapám vágott el a lehetőségtől!

Bánja?

Dehogy. Cseppet sem. Nagyon örülök, hogy megúsztam ezt a problémát. A politikát. Nagyon jó és érdekes életet éltem, élek.


,,Egyszerre csak spirituális élményben volt részem. Egyik pillanatról a másikra mintha fekete-fehérből színesre váltott volna minden."





Amikor 12 évesen Angliába került, ott előny vagy hátrány volt a Horthy név?

Egyik sem. Egyetlen barátom sem tudta, hogy ki a nagyapa. Az angolok nem tanultak európai történelmet, csak a sajátjukat. Azt sem tudták, hogy hol van Magyarország. ,,Te valami cigány vagy." Ilyeneket mondtak. Egyedül Aylmer Macartney, a történész volt az, aki a családom miatt érdeklődött irántam. Edinburgh-ban és Oxfordban volt professzor, többször elhívott magához. 1956-ban aztán mindenki megtudta, hol van Magyarország.

Családilag hogyan élték meg a forradalmat?

Óriási hatása volt. Nagypapa azt hitte, hogy végre szabad lesz Magyarország és hazamegyünk. Neki borzasztóan hiányzott a hazája. Amikor aztán a szovjet tankok leverték a forradalmat, hatalmas volt a csalódása. Nem mondott semmit, de onnantól nem olvasta az újságokat, visszahúzódó lett. Belebetegedett. Két hónappal később meg is halt. Pedig szervi baja nem volt. Az orvos legalábbis azt mondta, hogy nem tudott megállapítani semmit.

Nagyapja már éppen nem érte meg az ön igen érdekes spirituális fejlődését. Hogy lett tagja például a Szubud mozgalomnak és főleg: mi az valójában?

Londonban találtam rá a Szubud mozgalomra 1958-ban, de hosszú út vezetett odáig. Kilencéves voltam, Portugáliában éltünk. Egy nap mentem haza az iskolából, a pályaudvarról gyalogoltam hazafele egy nagy parkon keresztül, amikor egyszerre csak spirituális élményben volt részem. Egyik pillanatról a másikra mintha fekete-fehérből színesre váltott volna minden. Semmire sem gondoltam, csak erőt éreztem. Abban a pillanatban megláttam, hogy milyen gyönyörű körülöttem minden. A fák, az ég, a felhők. Ugyanakkor minden addigira emlékeztem. Arra is, hogy amikor nagyon kicsi voltam és a Várban éltem, így éreztem magam. Hogy veszíthettem el, hogy élhettem szürke világban, ha ilyenben is lehet? Ez a kérdés keringett a fejemben. Fél óráig ha tartott ez az állapot, de megváltoztatott. Rájöttem, hogy ez az élet veleje. Amint elmúlt, attól fogva azt kerestem, hogy találhatnám meg újra.

Szólt erről otthon?

Nem. Senkinek. Kisgyerek voltam, Donald kacsás képregényeket olvastam még akkoriban, nem beszéltem ilyesmiről. Aztán szép lassan filozófiát is kezdtem olvasgatni. Mamának pedig sok pap ismerőse volt, katolikus papok. Néha kérdezgettem őket. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudnak semmit. Azt mondják, amit egy papnak mondania kell, de éreztem, hogy ők sosem léptek át a színes filmbe, nincs tapasztalatuk erről az állapotról. Néhány évvel később aztán találtam egy könyvet Georg Ivanovits Gurdjieff tanításáról. Kaukázusi görög volt, aki rengeteget utazgatott a Közel-Keleten. Állítólag talált egy titkos szúfi társaságot is, ahonnan elszökött ugyan, de a tudást magával vitte. Szentpéterváron kezdett tanítani, az orosz előkelőség sok tagja a tanítványa lett, aztán Párizsba került. Arról beszélt, hogy az ember alszik. Hiába látjuk úgy, hogy ébren vagyunk, hogy vezetjük az életünket, valójában bolond gépek vagyunk. Az első lépés az, hogy megpróbáljunk öntudatosak lenni. Figyelni, mi történik bennünk. Úgy éreztem, ez az ember érti, amit én átéltem. Éveken át tanulmányoztam a tanítását, amikor internátusba kerültem.

Sikerült visszakerülni a színesfilm-állapotba?

Sosem. Tizenhat éves koromra borzasztó deprimált is lettem emiatt. Arra gondoltam, biztosan az a baj, hogy nincs tanárom. Gurdjieff módszere szerint ugyanis szükség volt tanárra is. Őt már nem találhattam meg magamnak, hiszen '49-ben meghalt Párizsban, de Londonban végül találtam egy csoportot. Csakhogy ők addigra már nem az Gurdjieff módszerét alkalmazták. Hanem a Szubudot.

Ami tehát micsoda is?

A Szubud nem hitvilág, hanem gyakorlat. Kapcsolat az egyetemes erővel. Belső mozgás, amely nem a saját akaratunkból jön. Aztán ez mélyül. Gyakorolni kell, közösségben, mondjuk hetente kétszer.

Olyasmi tehát, mint a jóga?

Abból a szempontból igen, hogy gyakorolni kell, de eltér abban, hogy mi nem teszünk semmilyen erőfeszítést, csak kinyitjuk magunkat és hagyjuk, hogy ez az erő mozgasson minket.

Ennek van köze az iszlámhoz? Merthogy arra is áttért.

Annyi köze van, hogy amit a Szubudban megkapunk, az minden vallás gyökere és igazsága. Az Újszövetségben is azt olvassuk, Jézus mondja, hogy ,,Isten országa bennetek van". Azt is, hogy az igazi életet ő hozza el. Az iszlám ugyanígy. Mohamed egy barlangban imádkozva kezdett el rázkódni, aztán kijöttek belőle a szavak: az lett a Korán. Van tehát nagyobb erő, amely vezetni tud minket, ha megadjuk neki magunkat. A Szubudban is ez van. Csak gyakorolni kell, engedni kell.

Ezzel sikerült visszatérnie a gyerekkori állapotba?

Már a második gyakorlatban színes lett a film megint. Olyan volt ráadásul, mintha visszamentem volna az időben, mintha újra ott lennék a Várban édesanyámmal, a dajkámmal... ,,Ezt kerested?" Ez a kérdés jelent meg akkor a fejemben. Akkor jöttem rá, hogy van valami bennem, ami jobban ért engem, mint én magamat. Hogy mi ez? Nem tudom. Isten? A lelkem? A felettes énem? Az agyam limbikus rendszerének terméke? Tényleg nem tudom. Nem is fontos. Lényeg, hogy van. Afelől pedig megbizonyosodtam.

,,A napi öt ima. Ötször visszahoz saját magamhoz."





Édesanyja, a mélyen katolikus grófnő mit szólt a Szubudhoz?

Mama nagyon óvakodott ettől. Nagypapa éppen meghalt, az azt követő évben pedig nagymama is. Előbb nem is akarta, hogy elmenjek. Egy nap aztán Londonban voltunk együtt. Mostohaapám nyugdíjba ment, vett ott egy házat, azt kiadták, abból éltek. Egy este mondtam a mamának, jöjjön velem, majd elüldögél a kertben, amíg én a gyakorlatokat végzem. A kocsiban aztán érdeklődni kezdett. Amikor a gyakorlatot befejeztem, kerestem a kertben. Nem találtam sehol. Érdeklődtem. ,,Az a csinos nő? Most kezdi a Szubudot!" Attól fogva együtt csináltuk.

Az iszlám nem következik ebből, ugye?

Nem egészen. Amikor a Szubudot megtaláltam, úgy éreztem sokáig, hogy vallás nekem nem kell. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor azonban rájöttem, hogy a vallás is használ. A mindennapi életben nehéz volt az összeköttetést megtartani. 17 voltam, amikor a Szubudba beléptem és csak 1966-ban, 25 évesen lettem muszlim. Tehát elég régen. Ezt a kettőt máig nem engedtem el.

Miért pont az iszlám?

A napi öt ima. Ötször visszahoz saját magamhoz.

Horthy Miklós unokája komolyan szőnyegen, Mekka felé fordulva imádkozik Allahhoz naponta ötször?

Igen. Ha programom van, akkor persze nem szőnyegen, de amúgy igen. Pont ez a kulcsa az iszlámnak a számomra. Meg a böjtölés.

Mindkettő van a kereszténységben. Ima is, böjt is.

Nagyon szeretem a kereszténységet, de annyi okos ember taglalta már, hogy eltűnt belőle szinte minden, ami valódi. Teória, filozófia lett belőle, számomra nincs benne az az eredeti erő és kapcsolat, amelyet az iszlámban érzek. Az iszlám is ide fog jutni persze, épp most kezdődik ez a folyamat.

A Sharif nevet muszáj volt felvennie?

Nem kötelező az arab név választása, de amikor muszlimmá lettem, az imám mondta, hogy lehet. Kérdeztem, szerinte mi lenne jó név, ő ajánlotta. Elfogadtam. Amikor Indonéziában éltem, jobban ki is tudták mondani, mint az Istvánt. De hallgatok arra is, mindkét név benne van az útlevelemben.

Indonéziába mi vitte?

Oda is a Szubud. Az én dolgom volt, hogy szállást szerezzek Londonban a Szubud alapítójának, aki sokat utazgatott és látogatta a Szubud csoportokat. Amit találtam, azt a lakást az utolsó pillanatban visszamondták, így aztán a saját házamba hívtam meg. Ő mesélte nekem, hogy minden megváltozott Indonéziában, külföldiek találhatnak munkát, nagy az igény a mérnökökre. Suharto tábornok, majd később elnök akkor, a hatvanas évek közepén verte le a kommunista hatalmat és nyitotta meg az országot a Nyugat felé. Három gyerekem volt már, Londonban pedig nagyon nehéz volt gyereket nevelni akkoriban. A feleségem is keményen dolgozott. Alig láttam. Mindig fáradt volt. Megfogant bennem a gondolat, hogy jó lenne máshol élni. Két volt kollégám már kint volt Dzsakartában, aztán mentünk mi is. 22 év lett belőle. Özönlött a nyugati tőke, bőven volt mit tervezni. Közben, mivel megtanultam indonézül, tolmácsoltam a Szubud alapítójának is, munka mellett. Amolyan titkára lettem.


,,Civilizációnk, az individualizmus, a verseny, a nacionalizmus ezt már nem fogja tudni kezelni."





Jézus ön szerint próféta, ahogy az iszlám tanítja, vagy Isten fia?

Ki tud a kettő között különbséget tenni? Pontosan ez a gond a vallásban. Hogy mindenből vitatéma lett, mindenki ilyesmin veszekszik. Hány százezer embert öltek meg, mert nem hitte el, hogy próféta vagy hogy Isten fia...

Ma, az Iszlám Állam idején elég aktuális a téma.

Igen. Pedig micsoda ostobaság ez! Ha a Koránt olvasnák, tudhatnák, hogy embert ölni bűn.

A Koránt elvileg arabul lehet csak olvasni. Ön tud arabul?

Csak kicsit. Ha lesz majd időm, rendesen megtanulom.

Az iszlámhoz egyébként mit szólt az édesanyja? Azt is olyan jól fogadta, mint a Szubudot?

Ez nagyon érdekes volt. A mostohaapám, John Wallace Guy Bowden az ötvenes évek végén katonai attasé lett Irakban - akkor, amikor Kasszem megpuccsolta a királyt és átvette a hatalmat. Ő személyesen ismerte Kasszemet, ugyanis tanította korábban, ezért kérték fel a posztra. A mama is kiment vele Irakba. Nem volt sok dolga, de megismerkedett egy sor muszlim nővel, akik bevitték a mecsetbe is. Erről mind nem tudtam, aztán egyszer csak, amikor közöltem vele, hogy muszlim hitre térek, elkezdte nekem a Koránt idézni. Arabul. Megdöbbentem. ,,Ezt honnan tudod?" Akkor mesélte el az iraki emlékeit. Közöttünk tehát sosem volt feszültség. Nagyon szerencsés voltam édesanyámmal.

Muszlimként egyébként mit szól a tömeges bevándorláshoz? Baj-e, ha azt mondjuk: más kultúrából jövő tömeget nem engednénk rá Európára? S hogy nem akarunk no-go zónákat.

Bonyolult kérdés ez, de Angliában nincsenek no-go zónák. Ezt csak az amerikai jobboldal találta ki, a Fox News-on hangzott el. Nincsenek olyan városrészek, ahová fehér ember nem mehet be. A most érkező szírek ráadásul sokkal közelebb állnak az európai kultúrához, mint a pakisztániak, akik százezer számra érkeztek korábban. Semmilyen nehézség nem volt a befogadásukkal. Elvben nem gondolom tehát, hogy problémát jelentene a bevándorlás. A gond az, hogy ami most történik, az csak a kezdet. A jéghegy csúcsa. Ha ugyanis ezek az emberek azt látják, hogy minden nyitva van, további milliók jöhetnek. A probléma nem a vallás, hanem az, hogy borzasztó körülmények vannak a Közel-Keleten és Afrikában. Mélyebb szinten kell megnézni, hogyan élhetjük túl az elkövetkező száz évet. 10-11 milliárd ember lesz a bolygón. A mostani civilizációnk, az individualizmus, a verseny, a nacionalizmus ezt már nem fogja tudni kezelni. A legjobb az volna, ha ott lehetne jobb életet teremteni ezeknek az embereknek, ahol születtek. Ehhez azonban először békét kellene teremteni.

Lehet, hogy ön az első fecske és száz év múlva már mindenki muszlim Magyarországon?

Lehet. Nem baj. A fontos az, hogy jó muszlimok legyenek. Ne olyanok, amilyenek az Iszlám Állam harcosai.


Link








Az az átkos Horthy rendszer!

Link



Kilencvenkét /96/ éve...

Link














 
 
1 komment , kategória:  Média  
Áprily Lajos
  2016-02-27 10:00:26, szombat
 
 





ÁPRILY LAJOS


Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. - Budapest, 1967. augusztus 6.) József Attila-díjas (1954) költő, műfordító.

"Ember voltam, remegő, daloló" - így foglalja össze életét Áprily Lajos (1887-1967) Költőcímű versében. Brassóban született, tanár, lapszerkesztő és kiváló műfordító volt. 1929-ben költözött Budapestre, de lelkébe örökre bevésődtek az elhagyott erdélyi táj fenyvesei, hegyormai, a havasok hegy-csodái. Költészetére a hagyományőrzés, a gazdag formaművészet és a modern hangulatlíra finom zeneisége egyaránt jellemző. Az irodalomtörténet Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád mellé állítja életművét.

Verseinek témája a múlt és a jelen, a bánat, a magány és a meg-megújuló életöröm. Életének utolsó szakaszában a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedett le. Ma Áprily-völgynek nevezik ezt a szép vidéket. A nyugalmat, lelkének békéjét itt, a természet szépségeit csodálva találta meg a költő.








Áprily Lajos összes versei

Link



Áprily Lajos saját versét mondja (Kalács, keddi kalács)
/Anyja emlékére/

Link








AJÁNLÁS


Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák,
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.







ÁMULNI MÉG


Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem?







BIZTATÓ VERS...


Tudom, hogy hull a Nap
örömök szállanak
kedves fők hullanak
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz
mindegyre elereszt
mindennap vereség
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj
nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég
gondodból fény terem
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat
elszánt és bús-szelid
vers-lelkek, viharos
vadkorban tetteid.

S szűkülő kör mögött
halkuló ház körül
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian
árvák és elesők
szépséget szomjazók
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszú ág
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag
tartásnak nem elég
síkon át, hegyen át
kinyujtom tefeléd.

Örömök szállanak
kedves fők hullanak
vén sírok mállanak
estébe hull a Nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled
nem maradsz egyedül.







ESŐCSEPPEK


Vártunk, tavaszi langyos permeteg.
Várt a cseresznyebimbó-rengeteg.
Vártak növésre szomjazó füvek,
cserjék is, szikkadó gyökerűek.
Vártak a kankalinos oldalak.
S ti drága cseppek, én is vártalak,
hogy tegyetek csodát, ha még lehet:
zsendítsétek meg puszta lelkemet.







FELHŐT SZERETTEM NÉZNI


Felhőt szerettem nézni, mint a pásztor,
ki tekintetét fenn legelteti,
míg nyáját rablótól, farkas-marástól
éber kutyája lenn őrizgeti.

Örült, hogy égi formákat figyelhet,
kék réteken vonuló nyájakat,
havas hegyet, hullámot, női mellet,
s vihart, ha jött a felleg-áradat.

De egyszer vert sereg zúdult a tájra,
s az űző harc az esztenákig ért.
Azóta nem csábítja ég csodája:
vért lát a csapzott fűben, csupa vért.







FELLEGEK JÁTÉKA


Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék uton,
gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyü vagy...

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,

s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.







FÉLELEM NÉLKÜL


Én Istenem, mi lett velem:
nincs bennem többé félelem.

Szólítgatom, de nem felel, -
Istenem, hol vesztettem el?

Mert megvolt bennem, meg, nagyon.
Ő volt riasztó nagy bajom.

Szorítottam anyám kezét,
ha hallgattam a rémmesét.

Estefelé a temető
nyugtalan volt s remegtető.

Ha hívtak felleges hegyek,
rémmel kísért a rengeteg.

Párisban is, fiatalon,
gyötört halálos izgalom.

Ó, férfi-kedv, hős mámorú -
Elszántságom be szomorú.

Különös járni egyedül,
sírnál is félelmetlenül.

Meglátni józan éjeken:
az élet volt a félelem.

S ahogy erőt apadva veszt,
a félelem is veszni kezd.

S ha a halál szót vált velem,
felelni rezzenéstelen.







FOGYÓ IDŐ


Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.







HOVÁ LETTEK...


Vajon hová szökdöstek csókjaink?
A vér-erdő pajkos tündérei,
kik ott bujkáltak sűrüsége közt,
hol trópus-hő fütötte kedvüket
s erős virágszagok kábítanak,
félig bürök-szag, félig rózsa-szag,
s ha kirajzottak zsongó sűrüből,
ajkunk dombjára jöttek játszani
s játékuk pajzán volt és mámoros.

Hová szökdöstek, hol maradtak el?
Egy nap finom szimatjuk felfigyelt,
megérezték a hervadás szagát,
a szellőt, mely hűs áramlást hozott
a megritkuló sűrüség felé,
és elsurrantak rejtve, nesztelen
új vér-erdők s virág-szagok felé,
ahol még ifjan zsong a sűrüség,
a fülledt hőből szomjúság fakad,
s friss ajkakon pajkos játékukat
új mámorokban folytatják tovább...







ÍGY KELLETT VOLNA


Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...

Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.







IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM


Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.







KARÁCSONY EST


Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.










A KERTBE MENT


Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted,
asphodelosod és liliomod.







KÉRÉS AZ ÖREGSÉGHEZ


Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a ,,Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.


Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Link








A KOR FALÁRA


Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen.
Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze.
Egy vak poroszló szárnyam és tüzem
e zord idő-cellába börtönözte.
De néha túl a rácsozott időn
csillagmezőket lobbantott a távol.
Szél jött és megtelt hervadó tüdőm
a végtelenség fenyves-illatával.
Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat,
kitörtem volna óriás terekre.
S ősökre néztem, gazdag és szabad,
aranyformáló
régi mesterekre.
S gondoltam rá, ki jő száz év után,
arcába tűz az új világ sugára.
S szent szánalommal néz majd vissza rám,
kortól kifosztott, koldus dédapára.







KOROMSZEM


Valami rossz tündér játszik velem:
kószálgatok a régi dombsoron
s a völgyek régi arcát nem lelem.
Valami rossz tündér játszik velem:
kitárul túl a régi hegyvilág
s nem küld felém futárt a végtelen.

Szememre fátyol szállott és homály,
s hiába csillog: bennem fáj a táj,
a mosolygása bennem fénytelen.
Valami rossz tündér játszik velem.

Tudom már. - Zúgó páncél-táltoson
vágtattam egyszer Vorarlbergen át.
Alattam mélység és patak rohant,
felettem kőszirt és lavina-gát.

A rhododendronos hegyoldalak
hajnal-sugártól lettek fényesek:
hó-hálósipkás óriás fiúk,
akkor keltek ködből az Alpesek.

Amint mellettünk némán elsuhant,
mese-országot ringatott a tó,
s valami súgta: "Szépség... drága perc...
ünnep, mely vissza nem fordítható..."

A napkirály parancsszavára fenn
a szűz magasság bíborosra gyúlt.
S a mozdony-füstből egy alattomos,
apró koromszem a szemembe hullt.

Szememre fátyol szállott és homály
s káprázhatott már, bennem fájt a táj,
bús lett a hajnal, mint az alkonyat,
s vitt, messze vitt a vágtató vonat.

Kószálgatok a régi dombsoron,
a völgyek régi arca nem nevet:
halálomig szememben hordozom
a vorarlbergi kis koromszemet.







KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT


Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.










KÖSZÖNET A NAPSUGÁRNAK


Tavaszodik. Holt tavaszok
fáradt szívembe visszajárnak.
S fáradtan is köszönni kell,
köszönni kell a napsugárnak.

Köszönöm, hogy hervadva is
tavaszi halk mámorba estem.
Köszönöm, hogy új fény ragyog
a főtéri aranykereszten.

Köszönöm, hogy kisgyermekek
mezítláb malomkerekeznek.
Ásott tövű vén almafák
fiatalos kedvvel rügyeznek.

Köszönöm a szél jóízét,


aromáját a barka-szagnak.
Köszönöm, hogy hegyoldalon
ibolyászó lányok kacagnak.

Köszönöm, hogy napos gyepen
fehér fénnyel vakít a vászon.
Köszönöm, hogy friss fák alatt
szelíd szívvel megint halászom.

Habos felhők fejem felett
vitorlásan feszülve szállnak.
Üzekedő játékait
köszönöm életnek, halálnak.










MADARAK


Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.
Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kísértetem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.

S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.







MARASZTALNÁLAK, MÁJUSOM


Azúr szemed, látom, már messze néz,
sziromhavas lábad indulni kész.

Völgyünk csodája, tündér lányalak,
év gyönyörűje, hogy marasszalak?

Mi tudna késleltetve hatni rád?
Iszalagokkal kötném meg bokád.

A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
útrekesztő bozóttá nőjenek.

Szövetkezném a völgy rigóival,
legyen daluk kötő varázsú dal.

Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
állja el agancsokkal utadat.

Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
hogy lefogjam lábad lendületét.

Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
találkozunk még, tündér hónapom?







MÁRCIUS


A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?







MENNÉK ELÉD


Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!







MOSTOHA MÁJUS


Hideg esö kisért, viharszelek,
Dunánk pusztító árvizet hozott.
Tavaly még tündérnek neveztelek,
s a tündér boszorkánnyá változott.

1965. május







NAPLEMENTE


Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.







OKTÓBERI SÉTA


Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot füzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.


Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje

Link








ÓRÁK


Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.

Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok.

Feleselö növérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
idöt és életet.

S midön az óra tik-ja
nagynéha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.

S ha majd - nem is sokára -
a szív nem muzsikál,
az óra konstatálja:
A szív rugója áll.







ÖRÖKSÉG...


Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.

Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.

Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.







ŐSZ


Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.







ŐSZI TÜKÖR


A bükkösnek már rozsdafoltja van,
rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
jaj, csupa rozsdafolt az életem.







A RAGYOGÓ MADÁR


Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kék csókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörűség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...

S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!







RAPSONNÉ ERDEJÉBEN (részlet)


"Pünkösd másodnapján
gyönyörű a hajnal,
hangos pünkösdölők
indulnak a dallal:

"A pünkösdi rózsa
kihajlott az útra,
gyere bé, viloja,
szakassz egyet róla..."

Megindultunk mi is
frissen, kora reggel,
csilingelő szavú,
cifra gyermekekkel.

Százszor mondják a dalt,
soha el se vétik,
elkísértek vele
a falu végéig."







A RÉGI HÚR


Ez a te szép ábrándországod...
Nem hallod-é a mult dalát?
Körűl a régi ismerősök,
ágas-bogas nagy almafák.

Ez a te szép ábrándországod.
Itt sírtad első könnyeid',
szíved szerelmes szavaimra
ó, hányszor reszketett meg itt!

Ez a te szép ábrándországod,
az út az almafák alatt,
ahol vérgyújtó júliusban
először átkaroltalak.

Ez a te szép ábrándországod.
Szellő, sugár arról mesél:
az első forró csók emléke
meg nem halhat, örökkön él!

Ez a mi szép ábrándországunk.
Nem hallod a jövő dalát?
Nem érzed még jövendő nászunk
fejgyújtó, nyári sugarát?







SZEPTEMBER FÁK


Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.







SZONETT...


Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjúság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő színekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjúságom.







SZŐKÜL A FŰZ...


Még barna bokrok közt bujkál a tél.
A szélben hangos varju varjut űz.
Vörösbegyünk még koldulgatva él.
De lám: szőkül a patakparti fűz.

Kórságot s kínt hozott a február
s beteg testnek még jó a kályhatűz.
Sok volt a köd, kevés a napsugár.
S mégis szőkül a patakparti fűz.

A fán bolyongtatom tekintetem
s a futó fény is éppen arra tűz.
Te szőke folt, adj gyógyulást nekem,
te sárga-szőke patakparti fűz.







TALÁLKOZÁSOM FARKAS GABRIELLEL


Repkényes kőfal, csorgó kút, kis utca,
estére váró francia falucska.
Haladtam halkan és nagyon magamban
a hulló napból csillanó aranyban,
s mint végtelen sétákon, otthon, ősszel,
itt sem találkozhattam ismerőssel.
Csak a halál ... a dombokról leszállna,
az utca-fordulónál rám találna...
S fogyott a fény és messze volt a párom,
s a Mont-Blanc s a halál a láthatáron.

Kis templom-térre értem. Rajta árván
friss oszlop állt: aranyírású márvány,
fölötte két sötét sas-szárny ível:
,,Morts por la France", nevek, Jean ... Jacques ... Pierre ...
s közöttük egy név: Farkas Gabriel.

Az ismeretlen arcu holt,
találgatom, vajon ki volt?
Határán túl szakadt magyart
milyen szeszélyü sors zavart
hullatni távol drága vért
e más hullámu halmokért?
Mogorva sas nem válaszolt.

S ahol az árnyék óriásra nőtt,
leültem a szomszéd kis bár előtt
és nemsokára édes aromát
kínálgatott a hűvös citronád.

Harangcsendítő, langyos este lett,
szellő indult a templomtér felett,
s az arcán semmi túlvilági jel,
halkan mellém ült Farkas Gabriel.

Fejünk felett kiváncsi csillag égett,
úgy kezdtünk csendes esti párbeszédet.
A Mont-Blancról, melynek hideg fehére
hóval mosolygott kurta életére.
Az ősről, aki - mig hadak bomoltak -
burgundi ég alatt maradt fogolynak.
Magáról és a vágyról, mely hiába
csalogatta az ősi pátriába.

S szelid szavából úgy áradt a béke
- csillagvilág az elcsitult vidékre -
hogy én sem féltem, leljen rám akárhol,
a mindenütt-jelenlevő haláltól.
Csak hallgattam, fakó ajkát figyelve,
sírból kiszállt Farkas Gabrielre,
amig a hang lágyan símult a csendbe:
,,Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe."










TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének


A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.


TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN ÁPRILY LAJOS MIHI 2014

Link








TÉLI PANASZ


Miért örüljek, tél, neked?
Nem hív havad, nem hív jeged.

Valamikor, fagyok, havak,
hogy vártalak, szomjaztalak.

Minden csicsonkát délcegen
kihúztam utca-széleken.

Íveltem pengő korcsolyán,
és társam volt egy régi lány.

Kezét meleg muff-oduban
fogtam, szorítva boldogan...

Hol a fiú, a víg s vitéz?
Hol az a jég? Hol az a kéz?

- Vigyázz, kerüld a sík jeget -
mondják. Örüljek, tél, neked?







TÚL ÖTVEN ERDŐN


Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.
Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullattam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.
Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja:
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne...
Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.







ÚJ TAVASZ


Állsz s visszanézel szűkülő körödből:
Maholnap hatvan. Több is lesz talán?
Nagy érc-ököllel új idő dörömböl
egyéniséged sziklavár-falán.

Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.
Aki barátod volt, meghalt. Család?
Miatta volt és érte volt az élet -
ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.

Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,
többet láttál, mint őseid sora.
Irtóztál még a vértől s vén szivedre
lesújtott a sors ólmos ostora.

Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,
puhul a föld az irtó tél után.
Jó sűrű fák közt áss odút magadnak
és tűnj el innen, zordon puritán.







ÚTRAVALÓ


A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár utamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.







VALLOMÁS


Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barikádon
fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő ködökbe zúgó trombitán.

S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,
sötét heggé simult minden dalon.
De mint a monda tóba fúlt harangja,
a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,
titánok halnak, tornyok rengenek.
Ahol világtraverzek összedűlnek,
a vers, a versem, hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
A hűlt sorok megannyi érckoporsó,
s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,
a mély megkondul mintha vallana
s a bolt alól harangtisztán kicsendül
s magasra száll az ember dallama.










VÉDEKEZÉS


Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.







VIGASZTALÓ VERS


Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hím !







VISEGRÁDI VADÁSZAT


Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban,
gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon.
Hallgat a sűrü - de hirtelenül hang csattan az ormon:
nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó.
Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe,
megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl.
S - álom-e? -: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig,
mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol.
Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek,
kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar.
Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek,
csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul,
nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon
s fúva, riadva fülel társai közt a bölény.
Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe,
botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram.
Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna!
Kürtszó búg a tetőn - hallali, hallali szól?
Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő,
s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl.
Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban,
súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől.
Már odalobban a cserje közül társával az íjas,
arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén,
ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben,
holló képe ragyog szíj-öve érclemezén.
Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében,
nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol,
ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek,
van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó.
Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre,
ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé,
óva, figyelve kíséri a sűrü bozótban a jáger,
ajzottan, hevesen száll le a telkemen át,
szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig -
- Hol van a víz? - Felség, itt fut az aljban az ér. -
Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti,
felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón,
csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje,
s csurran a bő veriték homloka bátor ivén.
Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben,
s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.







ZÚG A PATAK


Ős fenyvesek közt zúg a völgy patakja,
ezüst tajték csillámlik habjain;
amint a szirteken tovább iramlik,
futása gyors. - Így múlnak napjaim.

Nem fáj, hogy elszáll sápadt ifjuságom
örökre visszahozhatatlanul:
fenyő, örökzöld lenni nem kivántam,
elmúlt a nyár, virágom szirma hull.

Csupán csak egy fáj, fojtó vasmarokkal
egy gondolat szorítja szívemet:
hogy könnyen elfecsérelt ifjuságom
meglátogat majd egyszer engemet.

Ősszel talán, haldokló alkonyatban
emlékké váltan hozzám visszatér
és számonkéri vértelen szivemtől
mindazt, mit egykor eljátszott a vér.

Majd föltámad zsibongó méherajként
a múltamból sok fájó pillanat,
az álom, melyért dőre könnyüséggel
feláldozám a boldogságomat.

És jönni fog az emlékek sorában
sötét hajad és ábrándos szemed,
s vagy megnyugszik szivem, hogy érted éltem,
vagy gyötrő megbánástól megreped.







 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Antoine de Saint-Exupéry
  2016-02-26 20:00:42, péntek
 
 













Antoine de Saint-Exupéry: A KIS HERCEG


Az 1943-ban kiadott mű a világ 50 legolvasottabb könyvének az egyike

A klasszikussá vált mesét szerzője barátjának, Leon Werthnek ajánlotta, ki mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyvet is. Az ajánlásban irónia bújkál, az írói szándék azonban világos: a mű nemcsak gyerekeknek szól. A kerettörténet (kényszerleszállás a sivatagban, megismerkedés egy rejtélyes kisfiúval, a visszatérés) valóságba oltott mese, megtörtént események költői változata. Az igazi mesevilág a B-612-es kisbolygón tárul elénk. Ezen a gyermekkort idéző játékbolygón él a címszereplő, s innen indul el látogatóba, a szomszédos planéták lakóihoz. E különös mesefigurák - köztük a király, akinek mindenki alattvaló; a hiú ember, aki csak csodálókat ismer; az iszákos, aki azért iszik, hogy elfelejtse szégyenét és szégyenkezik, mert részeges - valamennyien a valóság visszásságairól beszélnek. A gyermekmesén belül ott van egy másik, voltaire-i filozófikus mese: egy gyermek utazásának története, aki ártatlan szemével értetlenül figyeli a felnőttek világát. Hat bolygón tett látogatás tanítja meg a kis herceget, miképpen nem szabad élni.A Földön az első kissé keserű figyelmeztetést a kígyótól kapja, amikor magányosságról panaszkodik; Az emberek között is egyedül van az ember. A nagy titkot a rókától tudja meg, aki elárulja neki, hogy az élet értelme a szeretetben, a kapcsolatteremtésben rejlik. Ez az egyetlen módja, hogy az emberek kitörjenek magányuk börtönéből. A rókától tudja meg azt is, hogy mi köt erős szálakkal az élethez: Örökre felelős leszel azért, mert megszelidítettél. A kis herceg halála jelképes; elhagyja a Földet, hogy visszatérjen bolygójára, miután megtanulta, hogyan kell élni.


Rövid tartalom:




Link



Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Link



Antoine de Saint-Exupery: Gondolatok "A kis herceg" című könyvből - PPs

Link








IDÉZETEK







Ahhoz, hogy az ember szabad legyen, először is embernek kell lennie.







Akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

80. oldal







Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.

11. rész







Az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik... és ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket.

73. oldal







Az teszi széppé a sivatagot (...), hogy valahol egy kutat rejt.

24. fejezet







A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.

21. fejezet







Azt hiszitek, hogy a boldogságért rengeteget kell dolgozni vagy kergetni
kell, vagy ami még rosszabb, meg lehet venni. Mindegyik butaság.
Ha boldog akarsz lenni, akkor tárd ki a karod, hunyd be a szemed,
szívd be mélyen a nap illatát, és legyél hálás azért, hogy mindezt megteheted.







Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.

11. fejezet







Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.

26. fejezet







Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz.

26. fejezet







Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.

11. oldal.







Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"

4. fejezet







Ha különbözöm tőled, azzal távolról sem sértelek, inkább gazdagítalak,

/A katedrális kövei - Antoine de Saint-Exupéry füveskönyve/







Ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.

75. oldal







Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant.

7. fejezet







- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó.

17. fejezet







Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

21. fejezet







Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (...). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet.

21. fejezet







Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

21. fejezet







Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...

21. fejezet







Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

10. fejezet







Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem (...). Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

10. fejezet







A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

1. fejezet







- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.

25. fejezet






Ne okozz nekem túl sok fájdalmat, ha nem igazán szükséges, és ments meg attól, hogy én valaha is fájdalmat okozzak neked!

Antoine de Saint-Exupéry: A katedrális kövei







Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

7. fejezet







Nem tudom (...), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.

17. fejezet







Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

21. fejezet







Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

21. fejezet






A világos látáshoz néha elegendő a nézőpont megváltoztatása







A virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék.

84. oldal







Antoine de Saint-Exupéry- A kis herceg / Idézetek

Link



Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (1. rész)

Link



Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (2. rész)

Link



A KIS HERCEG és A RÓKA TALÁLKOZÁSA

Link





















 
 
0 komment , kategória:  Antoine de Saint-Exupery  
Szász (Zas) Lóránt
  2016-02-25 21:30:11, csütörtök
 
 







SZÁSZ (ZAS) LÓRÁNT


A név eredete: Erdélyben, a Maros vármegyei Malomfalván évszázadokon át Malomfalvi Zas-ként volt jegyezve a család. A múlt század végén Magyarországra kerülve, Szásszá írták át. Amerikában vette fel költői névként régi nevét ősei emlékezetére.

1938. március 9-én született Budapesten, 2011-ben elhunyt. Nyolc verseskötetete és két prózai kötete jelent meg.

1956-ban részt vesz a fegyveres nemzetőrség megszervezésében.1957-ben szervezkedés címén bebörtönözték. 1958 elején szabadul. Villanyszerelő szakmunkásként dolgozik, majd üzemmérnöki diplomát szerez. 1967-ben feleségével együtt Jugoszlávián át Olaszországba ,,disszidál", majd 1968-ban az USA-ba költözik. 1972-ben a University of California, Los Angeles (UCLA) tagozatán elektromérnöki diplomát szerzett, majd 1975-től az ,,Amerikai Űrkutatási Intézet" (AIAA) munkatársa. Üzletemberként, majd gazdasági tanácsadóként ismert személyiség szerte a világban.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc alatti, majd későbbi versei miatt méltán tarthatjuk 1956 szelleméhez egyik leghűbb költőnknek. Az '56-os Világszövetség egyik alapítója. 1973-74-ben a Napnyugat szerkesztője, 1994-től a Magyarok Vasárnapja főszerkesztője. A Magyar Rezervátum c. lap 1996-ban a Nem Koppány című verséért az Év Költője címet adományozta. Az 1956-os Emlékérem birtokosa.







CSENDBŐL SZÓ


Csendből szó, fali rajzokból sorok
lettek, ahogy váltották egymást a nemzedékek,
kis, köpcös lovon ülőkből konok
masírozók vittek zászlókat és teremtettek igéket.
Nem tartott nagyon soká,
hogy Európa szép lett,
katedrálisok emelkedtek és brokát
díszruhákban imádtak embert és faragott képet.
Ez volt az alkony, tatár és török
forgatott handzsárt, mások földjére lépett.
Semmi sem örök,
a rendiség romhalmazán megalkották a rémet.
Csillagos katonák, szuronyos éjek
lázadtak: a föld bugyra kihányta
gyomrából az új vágású heréket.
Törvényt kreáltak és kimondták,
hogy ez most az úr, az meg nem élhet,
sábeszdeklis diktátorok tobzódtak,
vörös-szoknyás ribancok és Lenin-legények.
Fordult-e a kor.
Más szobrokat látok-e, ha nézek ?
Hidak alatt és sikátorokban
éheznek az név nélküli szegények.

2010. december 9.







FURCSA IDŐ - Részlet
(Horn Gyulának utólag)


Furcsa idő és furcsa emberek.
Akkor senki sem nevetett.
Néztük egymást,
és nem néztünk oda,
ahol szuronyos őr állt:
idegen katona.
Néztük egymást,
és kérdezett szemünk :
Úristenünk :
hát most mi lesz velünk ?
Kongott az űr, az értelem kihalt.
Részegen reméltünk csak ricsajt.
Vakolat szállt
lúdtalpas lábaink mögött,
a város vörös téglaporba öltözött.
Vonagló sínek, sikongó falak
hús-halmazán
az ember csak haladt, haladt.
És bután bámultak a tört üvegek,
ha egy lovasrendőr arra ügetett.
Tankok kiégve, mozdulatlanul.
Páncélautó vijjogott vadul.
Pufajkások és gépfegyverek.
Az eső ólmosan eleredt.







HOGY MONDJAM EL?


Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint feslő bimbó a harmatot?
Hogy mondjam el, hogy kezem reszket,
és alva-ébren rád gondolok?
Hogy mondjam el a titkos sóhajt,
a vágy-burjánzó éjszakát?
Hogy mondjam el a drága szókat
néked, tenéked, drága lány?

Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint szorgos méh a nektárcsepegést?
Hogy mondjam el, hogy égi enyhet
terítsz lelkemre, és a feledést?
Hogy mondjam el, hogy benned égve
életparázsló kedv derít?
Hogy mondjam el, hogy mennynek üdve
felejti bánat lakhelyit?

Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,


mint szomjú föld a szakadó esőt?
Hogy mondjam el, hogy földi ember
Így még nem szeretett soha nőt?
Hogy mondjam el, hogy menny malasztja
nem érhet föl egy csókodért?
Hogy mondjam el, hogy csókba fagyva
véled pusztulni üdvöt ér?

Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint holdsugár a bűvös éjt?
Hogy mondjam el, hogy a szívem rejtett
tükrében te vagy a Madonna-kép?
Hogy mondjam el a távol estet
és a borút, ha búcsúzunk?
Hogy mondjam el, hogy mondjam el?
Nem... nem, hiszen most álmodunk!


Amikor /Zene: Kelly Family/

Link



Ez a videó már nem érhető el - Sajnálom!
Helyette az alábbi Link:


Link








HÚSVÉT ELŐTT
(In memoriam Nagy László)


Nos, azok a harcok, a gyilok
ember-mozgatta ölője,
mindent és semmit, városok,
állatok, arcra bukott angyalok,
eszmék temetője, hogy az az arc,
az a kiáltás felragyogjon.
Mi nem a háborút, nem ilyen vészt,
nem azt a foltos, magunkra
rothadó világot akartuk,
lázadtunk és menekültünk,
levelibékák és pacsirták ízlelték
a hajnalt, csecsemőinket
meleg tejre szoktattuk, és
lányaink ágyékára frissen nőtt
sásból szőttük a szoknyát.
Az volt az Éden, a felfelé-sikoltás,
az volt az álom, a tenger
homokja, a fákon a levél,
fû-zöld tetők és fehér ima-
szombat. Ragyogtunk abban a
Napban, abban a túlvilági
fényben. Az Úr volt velünk,
botjainkat a támaszkodó
szelídség hegyezte, imádkozni
tanultunk, áldani azt, aki
étket, legelő nyájat adott és
mannát. Föld volt és víz és levegő,
és az esték örömünktől
daloltak, fátylat húzott az égre
a tûz, amikor fekhelyeinkre
tértünk jóllakottan. Aztán a
harcok. Emlékezni szeretnék, hogy
a kezdet, a csillaghullás, a nap-
keleti bölcsek, a megváltozott
sugárzás, vagy csak a szó
kicsorduló szeszélye hozta a
szikrát, magamagunkat pusztító
csatában összekeverten. Nem
tudom. Öregszem és félek.
A mezőket a surranó fû
zajában érzem, lobogó
vizek fürösztik a kisdedet.
Felnő, aranyhajú lesz, tiszta.
Szavai lesznek a göröngy, a fa,
sátoraink. Hosszú sorokban
látom az embereket, olajág
szíveikben. Fehér zöld, piros
virágokkal díszítik az utat.
Megölik. Megölöm magamat,
hogy feltámadjon mindörökre.







KAPCABETYÁROK
(Gyurcsány-ország vitézeinek)


Kapcabetyárok országa ez,
piszlicsári Kisz-titkárok
és csenevész svihákok
köztársasága. Anno domini
kettőezer négy. Káromkodom és
kiabálok. Térítettetek,
kereszteltetek, a földeket és
az embereket daraboltátok.
Emlékpark és szobor áll ott.
A gatyamadzagot és az
országot kiárusítottátok.
Zsiványok, elmúlásotokra
várok. Verseket és venyigét
gyűjtök. Hadaimat küldöm
rátok. Az én országom nem lesz
többé a ti hazátok.







A KÁRPÁTOK VÖLGYÉBEN
(Eleink, eleink)


A Kárpátok völgyében megállunk,
kősziklából lesz jurtánk : a házunk.
Vetünk és aratunk. Letanyázunk.
Hont újrafoglalni jöttünk az
anyaföldre. Gabonánkat eső
öntözze ! Gödölyénk kövér,
paripánk szárnyas. Áldozati
tüzet gyújtunk imának. Urunk
az a kenéz, aki lázadt.
Igaza volt, de nehéz elfelejteni
a fát, a virágot, tilinkót,
amelynek hangja áradt. Anyánkat :
bölcsőben ringatott, csítitgatott,
megcsókolta apánkat. Erdőt,
hadak taposta földet, vért, sebet,
amiből könny fakadt és bánat.
Nehéz megválni a hazától :
emléke fellobog messzi éjszakákból.
Lidércek kúsznak, a szél citerát
szólít. Lassan lejteni jó itt
a táncot, nekifeszülni facölöpnek
és sáncnak. El nem felejteni
ködbevesző Lebédiánkat.

Mosonmagyaróvár, 2004. szept. 18.







KIVÁGOM A FÁT
(Szonett Erdély felé nézve)


Kivágom a fát, ha nagyra nőtt, hogy meg ne alázzon,
csodálom a magban az erőt, fészekrakó gólyát a házon.
Nekem az indulók jelentik azt, hogy lépjek,
szavak, amelyek rámzuhantak Csokonaitól, a várvédő vitézek.
Látom minden éjszakán Dsida Jenő keresztjét,
a házsongárdi emlékkő fellobog a szélben és szeret még.
Bözödre indulok, ahol apáim éltek,
Malomfalván térdet hajtok a megrokkant malom-keréknek.
Igy látom őket, bozgorok, vetnek és kapálnak,
szikra pattan ki vasvilláikból, előtüze a nyárnak.
A hegykolosszusok csititanak, ha káromkodsz, csak halkan,
Kolozsvár szép szemén felcsillan a földöntúli hajnal.
Koós Károly körzője papiron hasit, Kempelen magában sakkoz,
nézem a rigót a fán és felnyúlok egy sárguló barackhoz.







KÖSZÖNÖM AZT


Köszönöm azt, hogy mindig mellettem álltál,
hogy reám vigyáztál a börtönök falánál.
Cellám padlóját tisztitotta a könnyed,
siettél gyakran, hogy sebeimet bekössed.
Napsugár voltál, ami az ablakon belátott,
amikor kalácsot küldtél, felizzottak a rácsok,
Fiamat hoztad, ült az ajtóm előtt a csendben,
búgócsigája volt, őt is nagyon szerettem.
Kivülről mutattad Krisztina lányunknak a Markót,
fegyveres őrök motoztak, az árulókkal baj volt.
Bitang szelek fújtak akkor át hazánkon,
bilincs szorult a testünkön, a lelkünben, a szánkon.
Szörnyű idők, azt hittük, hogy az ég beomlott,
fellobbantak a fák és elszáradtak a bokrok.







MÁR MEGNYUGODTAM


Már megnyugodtam abban, hogy a percek
órákban gyűlnek, az évek peregnek,
és lassan kioltják azt a lángot,
amit a Teremtő gyújtott. Rám talált ott.

Megköszöntem sokszor, hogy vezényelt,
Ne essek el, és lássak még jelt,
és úgy énekeljek el imákat,
hogy a hallók halljanak. Az áldás árad.

Asszonyom lett, fiam és leányom,
szemükben fény van. Őket látom,
Akik velem voltak akkor is a bajban,
amikor azt hittem, megszakadtam.

Mert élni úgy kell, és szeretni úgy a szépet,
hogy megpihenjek, és mindent megértsek.







NEM FÉLNI KELL
(Üzenet nemzetemnek)


Nem félni kell, hanem kivárni,
a rettenet mindig máknyi.
Sorjázni úgy lehet a sorsot,
hogy ezer gátat is lebontok.
Beszélni kell a néma csöndben,
csodálni azt, ha sas röppen.
Áldozat nélkül nincsen élet,
hinni kell : a halott feléled.
Vasat ütni, ameddig képes
idomulni késhez és ekéhez,
zászlót lengetni éles szélben,
kiáltani, hogy népem, vérem,
kályhákba bevinni a lángot,
barlangban kincset is találok,
mezitláb menni havasokra,
Pilisben van a világ csokra,
örülni annak, ha a véges
a végtelenben Istenné lesz.
Mert ott, távol, a fénylő pontok
sziklává forrnak. Éljent mondok.

Napváros, 2010. dec. 12







NOVEMBERBEN
(A Farkasréti temetőben, ezer és ezer
lobogó gyertya fényénél 1958. nov. 4.)


Novemberben szürkék az utcák,
novemberben szürkék az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
nevetni nem lehet.

Novemberben a Farkasréten
halottak napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
fedik a sirokat.

Novemberben égnek a gyertyák,
kicsinyek, teltek, véznák és nagyok.
Novemberben földig hajolnak
a sötét kalapok.

Novemberben géppuskák szóltak,
tankok tapostak, a föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek,
november temetett.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Novemberben erőszak vágott,
gumibot tépett, börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
égettek csillagot.

Novemberben sirnak az utcák,
novemberben sirnak az emberek.
Novemberben könnyek köszöntik
az elesetteket.

Novemberben csend van és béke,
temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben az álmodó rög
itt tart és nem ereszt.

Novemberben öklök szorulnak
és felbizseregnek a tenyerek.
Novemberben élők a holtak,
november fenyeget

Zas Lóránt - Novemberben

Link








SZABADSÁG


Kendőbe kötve, szétharapva,
a fák törzsére kötve, habba,
tenger ölébe, kés fokára,
a szürke égbolt homlokára,
mert dalban ég és dalban hallik,
folyamként patakot morajlik,
ránk ver, magasból omló zápor,
a felkelő nap szórja százszor.

Szabadság, mondom, vártunk égve,
szívünkben hordtunk évről évre,
hittük, hogy jössz, nem tudtuk, meddig
késik a szó, mely rácsot megnyit,
pirosló arcokra sugároz,
a múlt szennyéből szól a mához,
és holtainkat, fényben fogva,
repíti fel a csillagokra.







SZILVESZTERI ÉNEK


,,A börtön gyulladt fel belül,
szívek, a véres csóvák szálltak a magasba.
Ítéletet vitték és kértek most azokra,
kik kint zárkával, gumibottal fenyegettek.

"Hazádnak rendületlenül..."
Az acélpántok megremegtek,
Ajtaja nyílt a végtelennek,
és összeértek a kezek.

"Hazádnak rendületlenül..."
Esküt daloltak mind a férfiszájak.
Rendelését a legszentebb imának
csillogták, égték a szemek."







TÜKRÖT TESZEK ELÉD
(Az utánam jövőknek)


Tükröt teszek eléd, hogy lássad a fákat
gallyak nélkül, amikor a madarak elszállnak.
Fejeket szemlélj keretben és hófehéren,
a keresztek árnyékát a soha-el-nem-
felejtés téren. A lebombázott házak
csonkjait ezerkilenszáznegyvenötben.
A tankoktól meggyalázott gyermekhullákat
nem lehet elfelejteni könnyen. Ötvenhat
hitét, hogy nem állhat emlékműve annak,
aki csak halált ad. Hogy a semmiből,
a porból felemelkedik egy nemzet :
kötőanyag lesz vérből és koromból.
Te, nemzedékem zsengéje, mellőzött
és félrelökött, neked mondom, hogy nem
fecseghetnek füledbe többet azok,
akik ma vannak porondon. Elkezdődött
valami, a tenger árad. Elönti a
partokat, és fügét mutat a sötétség
hadának. Látom a zászlók alatt
menetelőket. Énekelnek, és mellüket
tárják azok elé, akik lőnek. Uram,
segítsd azokat, akik mennek: büszkék
és bátrak -- irány a hegynek! Az Ararát
tetején megállnak. A bárkában maradt
még ember és állat. Az újrakezdést a
legfelsőbb hatalom intézi. Csend lesz.
És ránk mosolyog fentről az Istenarc:
a FÉRFI.







URAM, ADJ ERŐT


Uram adj erőt, hogy elviseljem:
ne lázadás legyen a kincsem!
Két karod magadhoz vonjon,
ne legyen testemen bot-nyom!
Ne rohanjak puskatűzbe,
angyalod utcámra küldd le,
álljon itt őrt, a lázam oltsa
ne hulljak ismét vérben porba,
ne tapossanak szét a tankok,
ne győzzön most is kény és zsarnok!
Ne legyen bűn és bűnhődés sem
azért, hogy zászlót vittem! Én nem
halni szeretnék, hanem élni.
Uram, taníts meg még remélni!







URAM, ENGEDD MEG
Jézus utolsó szavai a keresztfán)


Uram, engedd meg még nekem,
hogy tisztán lássak, és legyen
szavakban áldott életem.

Uram, fogjad a két kezem,
bocsáss meg, hogyha vétkezem.
Eljussak majd a fénybe, fenn.

Uram, a lelkemet viszem,
égő zsarátnok a szívem.
Tebenned bíztam. És ki nem?

Uram, másokért érvelek,
kínoznak kések és kezek.
Eső leszek, a fény leszek.

Uram, vajúdnak kék hegyek,
ördögöt szülnek, és ezek
újabb ördögöt nemzenek.

Uram, véreznek nemzetek.
Szitok, fegyverzaj és sebek.
Körülvétettem. Én megyek.




 
 
0 komment , kategória:  Zas Lóránt  
Örök szerelem
  2016-02-25 20:00:20, csütörtök
 
 







Örök szerelem


Tóth Árpád 26 éves volt, amikor 1912-ben találkozott a 17 éves Lichtmann Annával. Történetükben nem volt semmi különleges, meglepő vagy kalandos, hacsak az nem, hogy tizenhat évig éltek együtt kétely nélküli, mély szerelemben, az utolsó pillanatig boldogan. Pedig mindketten tudták, hogy Pádi halálos beteg, élete tüdőbaja szakszerű kezelésével is legfeljebb meghosszabbítható.

A tátrai szanatóriumi kúrák drágák voltak, a költő házitanítói fizetéséből elérhetetlenek. Egyetlen embernek köszönhette, hogy mégis megengedhette magának a költséges gyógykezelést: Hatvany Lajosnak, a Nyugat mecénásának. Hatvany ráadásul munkát is szerzett a költőnek, saját lapjánál, az Esztendőnél biztosított neki segédszerkesztői állást.

Pádi épp elég hálás volt tehát jótevőjének, amikor rávette magát, hogy újabb szívességet kérjen tőle. Hat év együttélés után szerette volna elvenni Annát, de nem volt pénze esküvőre. Pénzkérő levelére Hatvany előbb kurtán, s inkább elutasítóan, mint bíztatóan válaszolt. Pádi azonban nem tudott mást adni Annának, mint, hogy a hátralévő kiszámíthatatlanul kevés időt házaspárként élik le egymással. Újra levelet írt Hatvanynak:

"Ne tessék azt gondolni, hogy ez a házassági izé nálam valami ifjúi tavaszi bagzás-féle. Hogy fejest akarok ugrani valami nőbe, vagy ilyesmi. Nem vagyok én úgy főzve a nőktől.... Egész másfajta dolog nekem ez, a mostani lakodalmi indulóm. Egy olyan nőről van szó, aki, hogy is mondjam? - hiszen bizonyára megbízhatom az ön diszkréciójában - már évek óta a feleségem. És többet szenvedtünk már egymással, mint húsz tiszteletben megőszült házaspár együttvéve.... És ő kitartott mellettem, rám várva, évekig, vergődött és várt. Nem lehet ezt így kibírni, jó Uram! Nem a testi vágy húz engem hozzá, hanem az összeroppanásig fájó lélek minden kínjai... Nem sürget, nem lamentál, s most, mikor az ön hideg levelét elküldtem neki, azt válaszolta, hogy önnek igaza van, és ő kész örökre félreállni az utamból... "

A levél megtette a hatását, Hatvany kifizette az esküvőt. Hamarosan megszületett Eszter, a házaspár imádott lánya is. Tóthék nem jártak össze gyakran a többi íróval, szívesebben voltak egymás társaságában. Anna tudatosan kilógott a nyugatos írófeleségek sorából, sohasem akart részt venni az irodalmi életben. Amikor Pádi 1928-ban 42 évesen meghalt, Anna elintézte a temetést, meghallgatta Babits beszédét, fogadta a részvétkívánságokat, majd elköszönt férje íróbarátaitól.

Többé nem ment el egyetlen rendezvényre sem, interjút nagyon ritkán adott, egyedül akart maradni az emlékeivel. Felnevelte a lányát, és bár nem ösztönözte, örült, hogy Eszter is költő lett.

Négy évtizeddel élte túl a férjét.


Forrás: http://forum.index.hu/Article/showArticle?go=116612687&t=9179874











 
 
0 komment , kategória:  Tóth Árpád   
Különös házasság
  2016-02-25 19:30:22, csütörtök
 
 







KÜLÖNÖS HÁZASSÁG


Az 53 éves Vajda János 1880. június 28-án egészségügyi sétát tett a Duna-korzón, amikor találkozott a 19 éves Bartos Rozáliával és annak katona bátyjával. A rácvárosi lány kiöltözött a pesti korzózáshoz: lokniba csavarta a haját, fehér fodros ruhát és sárga szalmakalapot vett fel. Imponált neki a csaknem két méter magas, idősödő úr határozottsága, aki hozzájuk lépve bemutatkozott. Másnap a költő megjelent Bartosék lakásán. Róza így írja le a furcsa bemutatkozást:

"Megszólal nagy lármával a csengettyű, mert valaki a fejét ütötte bele, én oda nézek, ott áll, mint a sóbálvány Vajda János, a költő és a cilinderje a földön hever. Térdet hajlít, és hallom, amint susogja: Oh, felség! Én egy velőtrázó sikoltással az öntözőkannát félrerúgva egy ugrással az ajtó felé, bátyám is félrelöktem, a konyhában lévő sötét kuckóba bújtam."

A költő egy darabig továbbra is féltérden állt, majd nagy nehezen betessékelték. Ez az előzménye a magyar irodalomtörténet egyik legbizarrabb házasságának. Rózának már az első Vajdánál tett látogatása során feltűnt, hogy a költő lakásának előszobájában egy kihívóan szép arcú nő képe van kiakasztva: Kratochwill Georgináé.

Vajda nem akart beszélni Gináról, de hamar két szerelmes verset is írt Rózához. A Rozamunda-versek megtették a hatásukat, és fél év furcsa jelenetekkel teli udvarlás után - rosszat sejtő anyja tiltása ellenére - a lány feleségül ment a költőhöz.

A bajok már a nászéjszakán elkezdődtek. Az ugyanis elmaradt. Vajda felszólította aráját, hogy a hálószobából az egyik ágyat vigye ki, mert nincs kizárva, hogy Róza éjjel hirtelen megbolondul, és akkor ő nagy veszedelemnek van kitéve.

"Hát gyanús az elmém?" - kérdezte Vajdáné, pedig nem vele volt baj.

Ezt követően a férj még megkérte, hogy lábával tapodja meg a hátát, majd meglepő dolgot jelentett be: másnap elviszi majd Rózát egy orvoshoz, aki megállapítja, hogy szűz-e még, mivel neki egész életében nem volt tisztességes nővel dolga, és most biztosra akar menni. No, nem azért, mintha lenne bármilyen férji szándéka Rózával, mondta: valójában csak örökbe akarja fogadni. Gyereket úgysem akar, mert az csak úgy járna, mint Petőfi Zoltán. Rózának ez már sok volt:

,,Minek nősültél meg, minek volt az sok rettenetes háborgatás teljes hat hónapon keresztül?"

Vajda erre nem szólt semmit, csak magára zárta az ajtót. Róza végigzokogta az éjszakát, másnap haza akart költözni, mire Vajda revolverrel fenyegetőzött.

Róza maradt. Hamar rájött, hogy a férje nem normális, de rajongott annak verseiért. Önéletrajzában minden hagymázas eset leírása után a költő zsenijének magasztalása következik. Még teljes két évig viselte a különös házasság minden keservét. Megvolt az igazoló szüzességvizsgálat is, de szex továbbra sem volt, - a legelképesztőbb jelenetek annál inkább. Volt, hogy a költő le akart lőni egy verklist, mert túl hangosan játszott az ablak alatt. Máskor éjnek évadján megpróbálta felkelteni a feleségét, hogy meztelenül táncoljon, amíg ő verset ír.

Utcai verekedések, eladott zongora, meggyilkolt kanári: minden nap valami borzalom. A végén elváltak. Az sem ment simán: Vajda a bíróság előtt megvádolta feleségét, hogy prostituált volt a házasságuk előtt. Róza ennek ellenére a válás után is segítette, ha úgy adódott. Amikor Vajda meghalt, ő azonosította a holttestét. A költő már a boncasztalon feküdt.

Róza levágott egy emléktincset a hajából, megcsókolta a kezét, elbúcsúzott tőle, majd évtizedekre elköltözött Magyarországról. Élete végén megírta házassága történetét, a Nyugat hozta le.


Forrás: http://forum.index.hu/Article/showArticle?go=116612687&t=9179874

Link








Vajda János: ROZAMUNDA


I

Szemedből mindent megtanultam.
Előttem nincs többé titok.
Higyjétek, hogy megbolondultam:
Azt mondom, én mindent tudok.

Öröklét, elmulás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.

Halljátok hát, jegyezzétek meg:
Az öröklét egy pillanat,
Az, melyet egy pár szép szemfénynek
Üdvözitő kegyelme ad.

Örök időknek minden üdve
E pillanatban benne van.
És hogy ez így van fönn eldöntve,
Bölcsen van az, jóságosan.

Hosszú, unalmas halhatlanság,
Minek viselnők terhedet?
Ha ez az egy perc, oh boldogság!
Egyszerre mindent kifizet?

Az elmulás, halál? - Csalódás.
Ki szeretett, szeretve volt,
Megőrzi létét egy mosolygás,
Mint csillagot az égi bolt.

E nagy világ egy, de kicsinyben
Külön, mérhetlen millió.
A szerelem, az itt a minden,
A többi csak hozzávaló.

A méret itten nem határoz.
Nap, leányszem, kisebb, nagyobb;
Ott, honnan szerelem sugároz,
Maga a mindenség ragyog.

Oh, én világom üdvössége!
Hát ugy-e ez mind szép dolog;
De tudod-e, hogy mit sem ér e,
Csak ha te is helyben hagyod?

Ha, kinek végtelen hatalmad,
Én szép felségem, édesem,
Kizárólagos szabadalmat
E találmányra adsz nekem?

II

Tudom, hogy el vagyok kárhozva,
Mert már az égben nem hiszek;
És ami hitem elrabolta,
A föld, a föld is elveszett.

Mert már nekem a bibliából
Akárki mit mond, hiteget,
Azt olvasom két szemsugárból:
Nincs más menyország, nem lehet!

Most már tudom, együtt van itten
Mind, ami édes, ami jó.
Az öröklétből szemeidben
A rekapituláció.

Hogy is lehetne hát menyország
Az, ami pláne végtelen!
Nincs e világon több valóság,
Csupán csak egy, a szerelem.

- Oh, mennyei gyönyörüségem,
S ha ezt nekem te nem hiszed,
Nem igaz-e, hogy üdvösségem
Az égen-földön elveszett?!


Kárpáti Aurél: GINA ÉS ROZAMUNDA
Pásztor Árpád regénye Vajda János két szerelméről

Link












 
 
0 komment , kategória:  Vajda János  
Vajda János
  2016-02-25 10:00:36, csütörtök
 
 








VAJDA JÁNOS


Vajda János (Pest, 1827. május 7. - Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17. magyar költő, hírlapíró, a Kisfaludy Társaság rendes tagja.

Petőfit tekintette példaképének, 1848-ban a Pilvax törzsvendégeként részt vett a pesti forradalomban, augusztusban önként jelentkezett honvédnek. 1880-ban megnősült. Az akkor 19 éves Bartos Rozáliát vette feleségül. Fény derült felesége múltjára, ezért kétévi házasság után kiutasította házából.

Ezután élete végéig szegényen és szinte teljes magányban élt.

Szerelmi költészetének meghatározó részét a Kratochwill Georginához / Ginához írt két ciklus (Szerelem átka ciklus 1854; Gina emléke ciklus 1856), illetve a visszaemlékezés költeményei teszik ki (A kárhozat helyén 1872; Húsz év mulva 1876; A feledhetetlenhöz 1882; Harminc év után 1892).

Boldogtalan szerelme a léha és üres, de gyönyörű szép Kratochwill Georgina iránt, akit Gina néven halhatatlanná tesz, egy életre elkeseríti. Igazán nagy költővé akkor lett, amikor már teljes volt a magány, és a keserűségek ellen csak a költészet adott vigaszt.

Ő a legmodernebb a magyar klasszikusok között. De mivel még odatartozik a Petőfi-nemzedékhez, ő a legklasszikusabb a modernek között. Éppen ezért nem tartozott sehová sem. Vele végződik a Petőfi-kortársak története. És vele kezdődik az új magyar költészet.








Vajda János emlékezete

Link



Vajda János összes költeménye

Link








ADJON ISTEN


Adjon isten, ami jó nincs,
Vegye el azt, ami rosz!
Verje meg, ki a hazának
Veszedelmet, kárt okoz!
Én édes atyámfiai,
Szólanék egy keveset,
S ha nem igaz szóm, az isten
Úgy verjen meg engemet!

Azt pedig ne is csodáljuk
A mostani napokban,
Hogy ha az igaz magyarnak
Oly nagy mondhatnékja van!
Mert eddig a szegény magyar,
Ha valami baj akadt,
Panaszkodhatott magának, -
Szólani se volt szabad!

Hej mert nemcsak karjainkon
Volt az átkozott bilincs,
Kötve volt nyelvünkön a szó,
A beszéd, e drága kincs!
Csak magával tépelődött,
Aki valamit tudott,
Betörött a feje, aki
Igazat mondogatott.

Hej ha tudnák úgy, miként én
Még a régebbieket,
Igaz mondásért milyen sok
Jó magyar megszenvedett!
Majd ezt rendre elbeszéli
Az igaz istória, -
Én ha most elmondanám tán
Szívem is meghasadna!

Elég az hozzá, hogy jóra
Fordult sorsunk kereke,
Áldassák is, de ezerszer
A magyarok istene!
Kimondjuk most a dolognak
Igaziját, velejét,
S akinek nem kell igazság,
Mi törjük be majd fejét!

Nem volt eddig a szegénynek
Egyebe az ég alatt,
Subájánál, mely véletlen
Nyakacsigáján maradt.
Lopott, rabolt, s a szegényt is
Rabolták idegenek,
No de már ezt mindeniknek
Az isten bocsássa meg!...

Jövendőben gyönyörüség
Lesz már a mi életünk,
Kiszenvedtük bűneinket,
Már többet nem szenvedünk!
Gazdag már most a szegény is,
Mert egyenlő és szabad;
Aki most is sopánkodik,
Vigye el a muszka had!

Szép lesz, majd ha minden ember
A hazáért kardra kél,
S a magyarok istenére
Tanitja azt, ki nem fél.
Ha valaki szabadságát
Meg akarja sérteni,
A multakra emlékezik, -
És meg fogja védeni.

Háborúkat is viselhet,
De nem a más javáért;
Saját jó magyar hazája
Szabadság és törvényért.
Majd a hadi sátrak alatt
Együtt áldomásozunk,
Mind szabadok, mind egyenlők,
S össze is csókolkozunk.

Akkor aztán rohanjon ránk
Az a szolga muszka nép,
Fogadom, hogy sírva szalad
Hazájába, aki ép.
Akkor aztán majd vigadva
Hazafelé indulunk,
S azon a jó magyar földön
Széles rendet aratunk!

Ha dél felé jár az idő,
A kepébe béülünk,
Hogy mi hír van a hazában,
Az ujságba tekintünk.
S míg jószágaink legelnek,
Gyermekeink olvassák,
Minő nagy és hatalmas lett
A szegény Magyarország!...

Nem hiába emlegettük,
Hogy megvirad valaha;
Most ugyan betölt csordultig
Kivánságunk pohara.
Igyuk ki most a hazáért
Ezt a teli poharat, -
Adjon isten a hazának
Sok jó hazafiakat!...







BOLDOG SZERELEM


Kedvesem, gyönyörűségem,
Könyörülj már rajtam, kérlek;
Én kimondhatatlanom, hogy
Nem tudok eltelni véled!

Nézlek, bámullak, csodállak;
Szemeim kéjtelve úsznak
Bájaid fényözönében,
Amíg végre belefúlnak.

Mert hiszen ki tudna nézni
Hosszasan a fényes napra?
Megvakulok így hát én is
Egy pár percre, pillanatra.

Szépségednek örvényétől
Elkapatva, fuldokolva
El-elmerülök, azonban
Fölvet a hab, félig halva.

Azután eszemre térek,
Az hogy elnyom enyhe álom.
Haj de ott is megjelensz te,
S nyugtom abban sem találom.

Fölébredve, rád pillantva,
Bájaid megint gyötörnek;
Alig bírom már a terhét
Ennyi isteni gyönyörnek.

Mert, én édesem, szerelmem,
Ami sok, az mégis csak sok;
Ha a mennyország szakad rám,
Az alatt én leroskadok.

Karjaid közé fonódom...
Arcodon ég a hívó pír;
Fürtjeidnek denevére -
Szívom ajkad, mint a vampír...

És ölellek, és csókollak,
Besóhajtlak, belehellek;
S nem elég! Ugyan mondd, édes,
Hova legyek én már veled?







BÚCSÚ


Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell - Isten veled.

Utójára most csókollak...
Oh hogy most érzem, tudom csak,
Mennyire szerettelek!

Néma ajkad oly beszédes,
Sohase volt olyan édes;
Olyan édes - és ugy fáj!

Elhagyom én e vidéket;
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!

A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász,
Az égen sötét ború.

Most csöngetnek utójára -
Az itélet trombitája
Nem lehet oly szomorú!







EGY SZÁL VIRÁG


"Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát;
Ne add magad egy virágért,
S többet érsz, mint egy világ."







ELVIRÁHOZ


Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!
Hogy nincs esze annak, aki gyűlöli;
Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép,
Hanem a világnak szép leányai.

Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam,
Nemcsak a világot, magam is utáltam!
Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak,
Mióta galambom téged láttalak!

Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet,
Csak a szép leányok megmaradjanak!
Bennetek tanultam magamat szeretni,
S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!

Tele van csordultig keblem szerelemmel,
Megcsókolnám minden ellenségimet,
Nem győzöm imádni a jóságos Istent,
Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.

S e nagy boldogságot annál jobban érzem,
Mert én az életben oly sokat szenvedtem!
Nem akarok tudni, nem akarok látni,
Csakhogy te enyém vagy és én a tied;

Nem tudok érezni, nem tudok gondolni,
Hogy meg ne fertőzzem szent szerelmedet,
A világ fölöttünk össze fog omolni,
Ölelj meg, s felőle mit se fogok tudni!

Szálljon el mellettem az égnek villáma,
Adjon földrepesztő rémes hangokat;
Én nem fogom látni, nem fogom hallani,
Csak a te "szeretlek" susogásodat!

Édes ölelésed bezáró mennyország,
Benne csak egy perc az örökkévalóság!
Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra,
Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...

Nézd -- ezer bajával mily messze már a föld!
Túl vagyunk az égen, a képzeleten...
És nem látok semmit édes öleden:
Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,
Csak boldogságomnak végtelen világát!...







EMLÉKSOROK


Elmulni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
Nem látni többé a napot soha!

Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled!







ÉJJELEK


I

Végetlen, örök éj!
Az utcán méla csönd.
Fülembe égi kéj
Tündérharangja csöng.
Remegve két kezem
Szivem fölé teszem:
Aludj, szivem!

Csillag ragyog, kacsint,
Egymásnak integet.
Mit látnak vajjon itt
E szemérmes szemek?
Mindenki üdvezül,
Csak te vagy egyedül.
Hallgass, szivem!

A sötétség kigyúl,
Elhallgat a madár.
Felhő irul-pirul;
Minden vágy telve már?
Mely kéjbe fuldokol,
Az éj neked pokol.
Hallgass, szivem!

Az ég, föld egy kerek
Boldogság-oceán.
Tajtékban fürdenek
Tündérfi, hableány.
Pár mindnek itt akad,
Kíntól csak te magad
Szakadj szivem?!

II

Ti villámlós szemek,
Te csattanós ajak;
Ti delejdús kezek,
Tüzáramos hajak...
Ha csak kisértetek,
Elérhetetlenek -
Mért lássalak?

Ti mondhatlan gyönyört
Lehelő sóhajok:
Vonagló kéjgyötört
Ajkról kelő jajok;
Méhszárnyú gyönge nesz,
Ha mind más üdve ez -
Mért halljalak?!










ÉVSZAKOK


Esik az eső csöndesen;
Jer az ölembe, kedvesem,
Hej a napok úgy lejárnak!
Maholnap vége a nyárnak.

Úgy ázik, kopog a tető,
Oda megint egy esztendő.
Alig van levél a gallyon;
Ölelj meg, gyöngyöm, angyalom.

Csikorog a hó, fuj a szél,
Ihol ni már meg itt a tél.
Szomorúan szól a nótája,
Nehéz a szemem pillája.

Mulatság, munka volt elég;
Vesd meg az ágyat, feleség,
Aludjunk szépen, sokáig
Akár ítélet napjáig.







GINA EMLÉKE - Részlet


Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:

Akkor emlékezz rám! s jőjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.







GINA EMLÉKÉRE


Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy;
Bűvös-bájos fátyol föd el.
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.

Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.

Mert te vagy az úr, te a minden,
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.

Téged szeretlek én, imádlak,
Egyetlen, más nélkül való!
Oh engedd el, ha mi bűnöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó!

Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!







GYERE HOZZÁM


Gyere hozzám, szeress engemet,
Aranyozd meg szegénységemet.
Alacsony házamba jöjj be napvilágnak,
Sötét éjjelembe arany fénybogárnak.

Szegény vagyok - nem tagadhatom,
Nem osztoztam földi javakon:
De én tudom, hogy ha szeretnél te engem,
Valamivel mégis bírnánk mind a ketten.

A napot majd avval töltjük el,
Várjuk a szép éjt, hogy jöjjön el;
Oh, a nappal minden valóságával
Föl nem ér egy csöndes éjre gondolással!

Álmodol majd, mint a liliom
Forróságról - nyári hajnalon,
Mely a szomjúságtól meghajolva, lankad
S érezi, hogy száll az éltető mézharmat.







HAJÓTÖRÖTTEK


Egy búborékkal kevesebb
Az örök semmi tengerén.
A sír egy lábbal közelebb,
És távolabb egy szép remény,
Álljunk meg egy kissé, barátim,
E zárt sziget mentében itt:
Nézzünk be jól a végtelenbe:
Nincs egy hajó, mely közelít?

Az ég borult, s szél mégse leng;
Az ég villámlik szárazon;
Ha üt, nem hallja senkisem;
Mézharmat csillog a gazon.
A habok oly halkan susognak,
Mint a haldoklók ajkai,
Kik jobb világ titkába látnak,
De nem bírják kimondani.

Mentő hajót várjunk-e még,
Ha durva szirtbe ütközött?
Választanánk -- ha nincs egyéb --
Halál és őrület között?
Óh a vihar, mely összetört, széjjelszórt,
Kerülne vissza legalább,
És ölne el szépen, dicsőn, míg
Nem őrjít meg a némaság!

De nincs remény, de semmi jel!
Biztatnak még bátor szivek,
De már magok se hiszik el,
Mindegyre fogynak a hivek.
Nincs mért keressen föl a kalmár,
S rablócsapat ha ránk talál,
Csak rabul vinne: ami ránk vár,
Koldus halála -- éhhalál!

Idő mulik, nap áldozik,
S szép ifjuságunk oda van.
Iszap beföd, viz elborít
És elenyészünk nyomtalan.
Ajk nem mesél, s mit írna föl könyv
Hogy vérünk is volt -- hamu lett --
Ah a bitó is szebb, hisz arról
Valaki még példát vehet!...







HA SZÉPET LÁTOK


Ha szépet látok a világon,
Én mindig csak rád gondolok,
És rád gondolva, napvilágom!
Egyszerre szép minden dolog.

A vadon erdő, virágok, fák,
Magába mind üres keret.
Gyönyörűséges tündérország,
Ha benne látom képedet.

A szép tavasz, a tündöklő nyár,
A fényes ég, mind mennyi kéj!
Hát még veled! mikor, sötét bár,
Ah, kedvesebb tán még az éj!

És nélküled, árván, magamban?
Azok az égő csillagok
Megannyi gyertyafény, mely búsan
A ravatal körül lobog...










HÚSZ ÉV MÚLVA
(Gina emlékkönyvébe)


Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen. . .


Vajda János: Húsz év múlva

Link



Komár László: Húsz év múlva...

Link



Vajda János,Húsz év múlva
/Kratochvill Georgina Vajda János szerelme,hozzá írta a Húsz év múlva című költeményét.A verset Kozák András mondja el/

Link








HARMINC ÉV UTÁN


Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mivel emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom ujra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...







LENNI VAGY NEM LENNI


Ó népem, jó magyar nép, drága vérem,
Mit kell felőled hallanom, megérnem!
Kik téged uraltak egykor, mind a népek,
Most mit beszélnek, vagy nem is beszélnek?!
Hogy te vagy az utolsó; mind szabad már,
Csipetnyi szerb, rumán, az lesz a bolgár,
S szokás szerint segited is majd őket,
Nem nézve, hogy mi vagy, mi lesz belőled?
Te egymagad vagy itt inas-ruhában.
Pedig ahol ezer veszély, halál van,
Te jársz elől, dicsőséget, hatalmat
Szerezve másnak, rabláncot magadnak.
Immár nem is magyar, csak István-ország.
Zászlódat horvát csatlósid tiporják.
Ős címered, szineid megtagadva,
Nem a magad nevével indulsz hadba.
S hogy lelkesülj, első parancsolat:
Hazádnak nyelvén szólnod nem szabad!
Érthetlen, természettelen világ!
Ilyet mesében is vajjon ki lát?
Oroszlánt, melynek abba teljék kedve
Hogy a szamárbőrt hordja tetszelegve?
S te tűröd ezt mind, tűröd, viseled.
Tehet akárki akármit veled,
Veled, kit egykor oly dicsőnek láttam
Világszabadságért vivott csatákban,
Midőn nagy lelked oly lángot vetett,
Hogy bevilágitotta az eget,
Mely már nyugotról végig besötétült,
Az emberek lelkén zsarnok lidérc ült...
És ébredezve a nyomás álmából,
A névtelen hősök csatazajától
Megszégyenülve, álmélkodva néztek
Köröskörül rád mind a többi népek,
A híresebb, erősebb, rátartóbbak
Kik mindazáltal már megfutamodtak
S a szabadság, dicsőség lobogóját
Mikor már ők, a nagyok, sárba dobták,
S vészkiáltásaikkal fölkeltettek -
Te egymagad azt onnan fölemelted,
Mezetlen, puszta kézzel, készületlen,
- Fegyvert, úgy mondád, azt hoz majd az ellen
És kapva lóra szőrén, a kezedbe
Karikás ostoroddal, kieresztve,
Vagdaltad őket képen, s hajszolád,
Mint pásztor a tilosba ment gulyát.
Gyalog ha voltál, a lovast kergetted,
Te fogtad el, akik bekeritettek.
És dárdaerdőt, ágyusort, várbástyát
- Soha világ nem látta ennek mását -
Ököllel ostromoltál és vettél be...
Mi vagy te most? Im a szerep cserélve:
Az adja a hőst és huzatja a tust,
Kinek te mondád: ik huszár, du Hanswurst...
Ó, népem, mit gondoljak már felőled,
Higyjem, ne higyjem áhitott jövődet?
Meg vagy talán most rontva, babonázva,
Vagy alkotását Isten meggyalázza?
Urrá leszen, mert szapora a féreg?
Turul, kesely szolgája a verébnek?
Nem járna többé a szabadban, pusztán,
Csak rabkalitban csenevész oroszlán?
Vagy csak pihen a sivatag királya,
Míg sorlövők csapatja körülállva
Rettentő fekhelyét rezgő inakkal,
Gunyolja, szidja eleinte halkkal,
Majd önzajától nekibátorodva,
Arcátlanabbá válik bősz csoportja;
Dobálja és ingerli mindenképen,
Ki ereje - méltóságérzetében
Oda se néz hitvány beszédnek, kőnek;
Nem mozdul ő, amíg belé nem lőnek,
De akkor azután van nemulass!
Hiába ottan puska, dárda, vas,
Egy-két golyótól ő mindjárt le nem dől.
Egyszerre vérzik bár tizenkét sebből,
Jaj annak, akit ő letenyerel.
Egy pofonátul tízen esnek el.
Van, aki megmered tekintetétül;
Legokosabb, ki elfut esze nélkül,
És valahol, valami zsibvásáron,
Megveszi a bőrét fölvert nagy áron
A rettegett, a nagyszerü állatnak,
Kit éjnek idején verembe csaltak,
És viszi el, nagy messze, mutogatja,
Hogyan esett remek lövése rajta?

Világbiró nagy ősök nemzedéke,
És nemzetem, ez a te multad képe.
Hogy szám szerint kevés vagy, ritkaság,
Meg-megrohant a gyáva sokaság.
Hogy kis szigetként állsz e néptengerben,
Páratlanul, rokontalan, egyetlen,
Segítve még mást, soha senki téged -
Ha mégis élsz, ez méltó büszkeséged.
De hajh, mi írva a jövő könyvébe?
Ki a nemesnek voltál mintaképe,
Im ellened fordult idő, világ.
Mi ős erényed volt, az most hibád.
Vérmes hited, pazar nagylelküséged
Titkon nevetve zsebelik üzérek.
Nem nyers vitézség dönti a csatát:
Géppé fegyelmezett nagy sokaság,
Hangyák erénye, munka, szorgalom.
Kalmár a hős a világszínpadon.
A csatatér kockája voltaképen
Előre már a béke versenyében
Mindenfelé azok javára dől el,
Kik előkészítették jól a rőffel.

De hát ha így van - s így tagadhatatlan -
Ki nagy valál, hol halni kell, a hadban,
Gyöngébbek most a könnyebb föladat:
Lét küzdterén rajtad kifogjanak?
Ne tudna győzni itt erős karod,
A munka versenyén, ha akarod?
Ki a hazáért bőven ontod véred,
Ne tudnál adni érte veritéket?
E kirabolt, de ifjú szép anyát,
Ki szégyenkezve, esdve néz reád,
Mint kéregető özvegy útfelen,
Mert harcban elrongyollott, meztelen,
Felöltöztetni új divat szerint,
Hogy irigyen csodálják őt megint,
Kik most lenézik, piperés banyák, -
E föladat méltó ne volna rád?
Ha e magasztos cél nem lelkesít,
Élned tovább vajh érdemes-e itt?

Benépesítni a vadon pusztákat,
Hol most rideg tanyák, bitófák állnak,
Mosolygó kertek, nyájas kéjlakok
Végetlen gyöngysorával, és amott
Bozontjait a Kárpát és Bakonynak
Hol most bün, inség férgei bolyongnak,
Fésülve, mosva, kivasalva szépen
- Völgyén csatorna; mozdony a hegyélen -,
Gyárak sugár minaretjeivel
Megannyi templommá avatni fel,
Hol messze zúgva a gép orgonája
Aranyesőt hullajt alá a tájra...

Ah, úgy van, úgy lesz, úgy kell lennie!
Beteljesülni látlak, jós ige:
"Nem volt, de lesz". S rá a királyi szót
A Phönix hamvain "és szebb lesz, mint volt!"
Én nemzetem, napod még fölragyog.
Nem tudsz te tenni, csak mindig nagyot.
Közelre várni ellenségidet,
S a saját fegyverével verni meg.
Hát munka kell csak, furfang, lelemény?
Csodát mivelsz te ott is, hiszem én.
El-elpihen, szenderg önérzeted.
El kell magad kissé szégyenlened.
Sőt néha, bízván szertelen magadba,
El-elmaradsz, megkésel készakarva.
Fölbátorodni az ellent hagyod,
Diadalod hogy lenne még nagyobb.
De ha megindulsz telivér hevedben,
Nincs akkor, aki neked állna ellen.
Világhires, félelmes rohamod
Egyszerre lép át egy félszázadot.
Kit el nem öltek karddal óriások,
Fogd meg sörényen a kapát, az ásót.
Dologra is, ha ember kell a gáton,
Te légy az első az egész világon!

1887







MAGÁNY


Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre idő, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan levegő meredt, holt.
Mintha befagyna, dermesztő a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"







MÁR LEFELE MEGY ÉLTEM NAPJA...


Már lefelé megy éltem napja,
Már ott a kék hegyélen ül.
Fényszárnyait majd összecsapja,
S az örök éjben elmerül.

Már nem sokáig láttok engem
Itt járni köztetek,
Már tőletek búcsut kell vennem
Akik szerettetek...

S mindattól ami e világon
Még kedves volt nekem,
Mert kedves volt az is, bár földi jókban
Szegény volt életem...







MEGHASONLÁS


A világ hogy elsilányul!
A zaj, mely megkábitott,
Azt hivéd, hogy harc, pedig csak
Halál vonaglása volt.
Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes.
Hitvány volt és lesz az ember...
Egyél, igyál és nevess.

Mit törekszel jobbra, szebbre
Erőszakos útakon?
Öldöklésen vett szelídség:
Káron vásárolt haszon.
Minden úgy van jól, amint van,
Semmi sincs fölösleges.
Bűnnel telhetetlen ember,
Egyél, igyál és nevess.

Vágysz alkotni maradandó
Hibátlan műveket?
Melyeket a mulandóság
Jó előre kinevet!
Míg föléje az irigység
Keze szemfödőt keres...
Bélpoklos, gyógyíthatatlan,
Egyél, igyál és nevess.

Egymagad törekszel arra:
Boldogítni milliót?
S ugyanaz terít a földre,
Kinek vágyol tenni jót.
Jobb bizony, gondolj magadra,
S végső nyughelyet keress,
Hová el ne érjen e hang:
Egyél, igyál és nevess.

1849.










MERENGÉS


Veszedelmek, veszedelmek!
Mikor hagytok már el engem?
Mit tudom én, édesek vagy
Keserűk vagytok-é nékem?
Úgy van, úgy... koldus vagyok, vész
Az én éltem kalaúza,
S te hűséges könnyelmüség
Sántaságom famankója.

Mit hazudozol te nékem
Jó barátról, szerelemről?
És utósó lesz-e e csepp
Ámitásod tengeréből?
Csak repülj velem tovább is;
Én vándormadár vagyok,
Nagy a föld, kevés az élet,
Egykor majd elfáradok.

Ábrándozás, képzelődés,
Mézes mázos cérnaszála!
Szakadozz el, hagyj lehullnom
Akár le a sírhalomra...
Emlékezet! idegen kéz
Hazug nyoma van tábládon,
Nem szeretett soha engem
Senki, senki a világon.

Szerelem, te mennyországból
Lelkeinkre hulló csillag,
Nem örültem, s ne örüljek
Soha a te sugaradnak.
Céltalan vándorlom én át
A sivatag életet;
Te lehullasz, elenyészel,
S nem találsz meg engemet!

Vagy talán te fönnragyogsz még,
S nézvén elhagyott utamra,
Csak azt várod, hogy találjak
Nyugalmas, csöndes tanyára?
Oh ne várd, ne várd te ezt, mert
Jövésed lesz majd halálod,
Mért a sírra pazarolni
Boldogító szép sugárod?...

Halj meg amott fönn az égen
Nem ismerten, elfelejtve,
Árnyékoddal éjjelenkint
Sorsom istenét kisértve.
És az átkot majd e sorsnak
Lassu hangon mondjad el,
Mintha sírom éjjeléből
Boszuért támadna fel!







NÁDAS TAVON


Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

1888


Vajda János: Nádas tavon (Előadja: Bujtor István)

Link








A NEMZETHEZ


I

Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!
Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél...
Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?
Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol oly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!

Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölött
A dicsőség üstökös csillaga!
Ne volna csak annyi dicső nemzet között
Dicsőségtelen e nemzet maga!
Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;
De gúnyoló sugárral int felénk...
Fölöttünk is ragyog a hír üstököse...
De csitt! barátim, ez nem a miénk!

Oh, nép! kimondhatatlan sok a te bünöd!
Meg tudnád-é gyónni büneidet?
Elfeledél sokat, sokat eltagadál,
Hogyan bocsátana meg istened?!
De mi a mult? A mult ha egyszer vétkezett,
Erkölccsel azt százszor kipótolá;
De szörnyeteget szült jelennek az idő,
Mely a bűnt erkölccsé változtatá!

S én e borús honnak oly hű fia vagyok!
S én e hazát, e népet - szeretem!
Én, aki gyűlölöm e népnek vétkeit,
Majd egykor érte ontom életem!
Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzeti!
Én tőled egyet kérni akarok...
Hogy majd, ha érted meghalok, halálomért
Hideg poromnál ne - gúnyoljatok!

II

Szó és beszéd... beszédek és szavak...
Erőtlen keblek jó fohászai...
Hazafi száj és honvédő torok,
Reformerek pókhálós szívei...
Ördög, pokol!... meddig tart még ez így?
Népem! - nevedről megfeledkezel?
Nem pletykanyelv szerezte e hazát,
E honért nem beszélni - tenni kell!

Oh, nemzet, nemzet! - hová lőn, hová
Arcodról a szemérem érzete?
Hová fér el kevély szakállodon
A gyalázatnak annyi bélyege?
A közboldogság szent igéivel
Zsidóskodol, számolsz, kereskedel...
Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!

Az ősapák szép tulajdonait
Kifajult lélekkel megtagadád;
De gyilkoló, vészes szokásait
Azokkal együtt el nem hagyhatád;
Pazar vagy, hej de zsíros koncaid
Idegen föld kutyái viszik el...
Nem arannyal szerezték a hazát,
E honért nem fizetni - tenni kell!

Oh, hon, legszerencsétlenebb haza!
Szomorújáték a föld szinpadán!
Rosszabb ennél... mert nincsen életed,
És halni se tudsz gyávaság mián!
De én szeretlek. Bennem forr a vér
Megvívni sorsod ördögeivel...
Vér és halál szerezte e hazát
S ha úgy kivánja, érte - halni kell!

1847







ŐSZI HANGULAT


Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e, nemsokára?

Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba,
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.

Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.

Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt e földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?

A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis... nézem eltünődve.

Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásban forgó muland







Őszi tájék


Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja a fejét a hegyélen a makkfa:
hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba'.
A kerti haraszton zokogja a szél:
elhervad a rózsa lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
vajh innen-e, avagy túl a határon?

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Bújdosni az erdőn indul a katang.
Elnémul az erdő, elszáll a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab
múlik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vígasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hű szerető:
semmit soha vissza a temető?!

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
- Majd kigyúll a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél.







PANASZOK


I

Ha csak szeretsz, bár viszonzatlan,
De térdelhetsz hő áhitatban
Bálványod lábai előtt,
S hogy végtelen szereted őt,
Hogy érte élsz, bevallhatod:
E sorsodat még áldhatod.

De ha szeretsz, s nincs egyéb vágyad,
Mint Neki e forró imádat
Elmondani egy pillanatban
És azután meghalni ottan, -
S még ezt is tiltja csillagod:
Hogy mi az átok, tudhatod.

II

Nem birok már a szivemmel,
Úgy teli van szerelemmel.
Ha valahol ki nem öntöm,
Maradásom nincs e földön.

Elmegyek a zöld erdőbe,
Bekiáltok a sürűbe,
Vigasztaló szóra várva;
De hiába, mind hiába!

Fái némák a vadonnak,
Szelid őzek szánakoznak.
S útjain a rengetegnek
A verebek kinevetnek...

III

Sugalmas, rejtelmes éjjel.
Kéjtől rezzen a bokor.
Fönn az égen bűvös fénnyel
Robban el a meteor.

Ámulattal nézve rája,
Elmerengsz, gondolkodol.
Bölcs, tudós ki nem találja,
De szivem rég sejti jól.

Csillag az, fut végzetétül,
Mely, mint kárhozat, sötét.
Szív, melyben reménység nélkül
Olthatlan vágy tüze ég.

Lény, kit egy kimondhatatlan,
Elviselhetlen titok
Addig égetett, mig ottan
Darabokra szakitott...







SE FÖLDEM, SE HAZÁM


Se földem, se házam nincsen,
Egy pár kéz a tőkepénzem;
Majd a szabadság harcában
Egy öles föld lesz jutalmam;
Ejh, elég lesz az nékem!

Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.

Hej hogy épen a világban
Az nem harcol, akinek van!
Van ezüstötök, aranytok,
S ha a fegyvert eldobjátok,
Másutt is lehet hazátok.

De a szegény, akinek nincs
Hazájánál kedvesebb kincs;
Ha elveszti s meg nem halna,
Hiszitek-e, hogy találna
Sírján kívül szebb hazára!?...







SZERELEM ÉDENE


I
Eszemadta kisleánya, gyöngyalak,
Hej, mióta téged én megláttalak!
Talán egyet fordult vélem a világ,
Hej azóta nekem áll a boldogság.
Szebb a világ, de hogy is szebb ne volna!
Szép szemed világol minden bokorba;
Minden ágon víg madár dalol nekem,
Mennyországgá változott az életem.
Huzhatd cigány azt a búsat, ízibe,
Megrepedhet szomoru nótád szive;
Amely hangod sír legkeservesebben,
Fölvidul és táncra kel a lelkemben.
- És ha a te szemeidbe tekintek,
S szép szemed sugáriban eltévedek,
Aki téged megteremtett, virágom,
Az istent is örömestebb imádom!

II
Ha te volnál cserebogár s repülnél
Sebesebben, mint a madár, mint a szél,
Nem kérnélek én az édesanyádtól,
Kifognálak bárhol a nagy világból.
Ha te volnál árva csillag az égen
S bujdosóvá lennél a messzeségben,
Elfognálak - magam sem tom, hol s hogyan,
Habár ott is, hol a világ vége van...

III
Nem éltem még, csak ezután élek
Magamnak, meg gyöngyvirágom, néked,
A világ hadd álljon, amint állhat,
Miattam cigánykerekeket hányhat...
Nem bánom, légy lelkemnek királya,
Szivem a te hatalmad jobbágya;
Adó gyanánt vedd el örömimet,
Bánatidat rakd reám tehernek.
De még így is hidd el attól félek,
Megirigylik boldog életemet.
Tedd kezedet ide az enyémbe,
Bujdossunk el erdő közepébe...

IV
Virágos zöld erdő közepében,
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében,
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...
Nem lesz ottan irigyünk. Az erdő
Maga is oly boldogság-lehellő;
Minden ágon és minden bokorban
Ádám, Éva paradicsoma van.
A szerelem édes, bús gyötrelmét
Nyögdécselő vadgalambok, gerlék
Lombok alól, hogyha ránk lenéznek,
Megvigasztalódnak és remélnek.
A szűz rózsabimbókkal enyelgő
Csapongó könnyelmü déli szellő
Látva üdvözítő csókjainkat
Tőlünk örök hűséget tanulhat...
Virágos zöld erdő közepében
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...

V
Sorsom ékes csillaga az égen,
Mosolygásodat pirulva nézem.
Eszembe jut az a tenger átok,
Melyekkel kicsiny hitem megbántott...
Oh, ha e sok átkomat hallottad,
Halljad meg most háladó imámat,
S bocsáss meg, ha minden szenvedésem,
Melyet eddig adtál, - elfelejtem.
Vezettél járatlan vész-ösvényen,
Áldozatra tátongó örvényen;
Szörnyek ellen csatába kevertél,
Szívemen sok nagy sebet ejtettél.
De csak azért indítál ez útnak,
Ez volt útja a tündérországnak,
Melyben most lakom - s csak egy vakajtó
Vezet ki belőle - a koporsó...
VI

Emberélet rövid mulandóság,
Hiszem, hogy nem örökkévalóság.
De az élet egy pillanatában
Hiszem, hogy örökkévalóság van!
Midőn ajkak csókban egybeforrnak,
Égő szívek egymáson dobognak,
S elfeledjük, hogy van mulandóság:
Az ilyen perc: örökkévalóság!







SZERELEM


Szerelem, szerelem...
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség,
Halhatatlan féreg...

Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány;
Teremtő láng hídja,
Rajt a földre szállván...

Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő.

Szerelem - örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...

1851










SZERETLEK, MERT OLY SZÉP SZEMED VAN...


Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!

Szeretlek, mert fölfoghatatlan vagy,
Bűvös-bájos fátyol föd el;
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.

Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.

Mert te vagy az úr, te a minden
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.

Téged szeretlek én, imádlak.
Egyetlen, más nélkül való!
Óh, engedd el, ha mi bűnöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó.

Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!







TAVASZ FELÉ I.


Ne félj, szívem, derülj, vigadj,
Szegény bús rabmadár.
Nem örök a hó, sem a fagy:
Fogságod majd lejár.

Most egyedül vagy, a világ
S az emberek között,
Mert hisz az embertársaság -
Az a te börtönöd.

Melyben se búd, se örömöd:
Hol csak azt láthatod,
Hagy majmolják az ördögöt
Hiú alakosok.

S ugyanazok, mindannyian
Hogy törik magokat.
Hogy egymáshoz valahogyan
Ne hasonlítsanak.

Hol nyiltan jár s dicső a gaz,
S ugy nekibátorul,
Hogy a szemérmes jó, igaz
...Álarc alá szorul.

De nem soká leszek rab itt:
Majd immár eljön az,
Ki engemet kiszabadít:
A jó, a szép tavasz.

Majd a legelső napsugár
Kinyitja ablakom:
Kiröpülök mint a madár,
És járok szabadon.

És örülök, örvendezek,
Ujjongok és sirok.
Embert, világot feledek,
Mig Isten mosolyog!

Majd akkor én leszek a víg,
A boldog, irigyelt.
Majd, ha ki most lakmározik,
Lesz bús, mámorbeteg.

Szivem, tied lesz a világ.
Elég gyászod vala.
Hadd élje más az éjszakát,
Tied lesz hajnala.

Majd neked zöldül a vadon,
A virág illatoz:
És hozzá még az én napom
Mindent megaranyoz.

S szabaddá tesz minden rabot,
Ki most dermedve ül.
A lég remeg, az ég ragyog,
Hogy a föld ugy örül.

Előjön a cserebogár,
S tán széles kedvitűl,
Vagy mert szemének a sugár
Még fáj, falnak repül.

Lerázza jégbilincseit
A hegyi zuhatag,
S akár a zerge, ugy szökik,
Rohan, sír és kacag.

Fölbokrétázza kebelét,
Partvirágot szakaszt:
Ujjongva csörtet, postaként
Hirdetni a tavaszt.

Mig a virágos völgy ölén
Elcsöndesedik ő
Mint édesanyja kebelén
A síró csecsemő.

Fölváltja a pacsirta ott,
Erdőn a csalogány:
Fű és fa ébred, ég mosolyg


Természet dalnokán.

S egyszerre csak szép reggelen
Ábrándos kék szemek
Fű-ágyukból szemérmesen
Föl-föltekintenek.

S ugy elbámulnák az eget:
De félik a sugárt,
A kedves angyal-gyermekek,
Ők - a kis ibolyák!

S magok körül terjesztenek
Oly égi illatot,
Hogy azt hiszem, én is gyerek
És...szerelmes vagyok...

Valóban elfeledkezem,
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?

Talán fogok szeretni még?
Vagy e kéjérezés
Csak az elmultból egy sötét
Fájó emlékezés?...

Igen, e köny, mit hullatok,
Mindent kimagyaráz:
Bárcsak gyötört, fáj a halott
Átkos szerelmi láz!

Lehajolok és az ibolyát
Megáldva csókolom.
"Légy boldogabb, kedves virág,
Ha szeretsz egykoron!"

...De im, mi messze elragad
Pillangó-képzelem?
Hát még ha, szép tavasz, magad
Jelensz meg körülem?

Ha majd zöld bársonyt ölt a lomb,
Bimbót tűz keblire,
S a szellőtől üzenve mond:
jer, jer, feküdj ide!

S a lágy szellő arcom körül
- E fürge kis fiú -
Minden könyet majd letörül,
Közel se jön a bú.

Közel se jön, elsompolyog,
Félvén, kinevetik:
Madaraim - kis cinkosok -
Rútul kifütyölik.

S majd a csalitban, lomb alatt
Ugy megversenygenek:
Űzik szelid tréfáikat,
Keresvén kedvemet.

Előveszi majd mindegyik
Amit hagy betanult.
Egyik sűrűbe rejtezik,
S ott mondogatja: kukk!

Közelre vár és rám kiált
A pajzánabb rigó,
( Azonba izgódván tovább:)
Ucu a főbiró.

A harkály a cser oldalán
Incselgve kopogtat,
Ha szórakozva mondanám
A hamisnak: szabad.

( Talán ha tudná, mennyire
Fájditja szivemet
Efféle emberesdire
Való emlékezet!

Hallgatva áldaná szegény
A lágyabb végzetet,
Hogy ember helyett csak szerény
Harkálynak született...)

Boldog madár, boldog lakók,
Csak enyelegjetek:
Szentegyház a ti honotok,
Bár dúlják emberek.

S bár e született hentesek
Ölnek, pusztítanak,
Azért hegyetek-völgyetek
Örökké szent, szabad.

Mert Isten nem hagy titeket,
Ti sem hagyjátok őt:
Nem ugy, miként az emberek:
Istent, hazát, szülőt.

S bár végetek mi mostoha,
Ti nem ismeritek
S ne is tudjátok meg soha
A szörnyűbb végzetet:

Hogy van teremtmény, átkozott
Ég s földtül, egyedül:
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -

Nem gyógyulni, enyhülni csak:
Mert orvost nem talál:
Kinek az élet kárhozat,
S nem vigasz a halál...







TAVASZ FELÉ II.


Én már kijártam, elvégeztem
Az egész életiskolát.
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.

A nagy természet csak diszitmény,
És zenekar - az elemek:
Az élők benne szerepelvén,
Ahogy szerzék az istenek.

Nem ismert más világ lakói -
Ezek a tisztelt publikum.
Egy-egy halál a bemenetdij -
Örökre - nem sok: - bum bum bum!

Itt egy vigjáték, ott egy bohózat,
Választja, aki mit szeret.
Abban csak illőn mosolyognak,
Ebben röhögni is lehet.

Majd vadregényes rémtörténet,
Hajmeresztő szörnydarab.
A főzsivány bitóra sorra köttet
Kontár, szegény tolvajhadat.

Van opera és látványosság.
Villám megüt egy gyereket.
Hol benne a felsőbb igazság?
Koholj ki rá - vagy ne keresd.

Ha vége van a fölvonásnak,
Az éji kárpit leesik.
A nézők bölcsen kritizálnak.
Oszt' az egészet feledik.

Másnap megint csak az a játék.
Hirdetnek uj komédiát,
Pedig csak névben a különbség:
S ez igy halad tovább, tovább.

Boldog, ki mindig ujnak látja,
S nem lát a szárnyfalon belül.
Kit csalogat a színi álca,
Ki a játszókkal sír, örül.

De engem már többé nem ámít
Rémes homály, csalóka fény.


A titkos, örök lény sugásit
Jól hallom a szín fenekén.

Örömnek, fájdalomnak könnye,
Vér, mely ártatlan omlik el -
Ki van csinálva mind előre:
Mert ennek mind igy lenni kell!

Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak,
S e gyarló élet nem a cél.
De átka van csak e tudatnak:
Tovább, jobb hitre nem segél.

Mert semmi sem tökélyes itt lenn,
És igy lemondásom sem az.
Érzés, tudás bevégezetlen:
Amit beszéltem, sem igaz...

Hiába mondom: semmik vagytok
Hirfény, dicsőség, hatalom:
Hogy már szivem csak gazdag sirbolt,
S e féreglétet - rég unom...

Hiú szenvelgés, balgatagság,
Hogy már szivemre mi se hat:
Hogy ami volna benne hivság,
Kiűzi gúnyos gondolat...

- Ah, mert ha járok a tavaszban,
És látom, hegy, völgy mint virul:
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyílik ki, hogy pirul:

Eltörpül szégyenkezve minden
Hiábavaló bölcselet:
Mint eolhárfa, emlékemben
Zendül bűbájos éneked -

Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szivem,
És könybe lábad a szemem...







TÉL UTÓJA


Még fehér a világ,
Még fagyva a patak.
Még alszik a virág
A hólepel alatt.

Még alszik, szendereg,
De immár mindenik -
Természet, emberek
Tavaszról álmodik.

Kórház a tél; mit ér?
Élet, gyönyör csak az,
Ha újra visszatér
Az ifjú, szép tavasz.

Ha madár énekel,
Derült, ragyog az ég.
És dallal telik el
És balzsamos a lég.

Repülnek odafenn
Aranyos fellegek.
- Kinyílnak idelenn
A kioszk, a sziget.

Aztán az igazi,
A legfőbb netovább,
Mi erre fölteszi
A fényes koronát:

Ha majd egy szép napon,
Egyet füttyentve rád,
Te izzó Babylon,
Fülledt poros világ.

Rohan velem vigan
Füstölgő gyorsvonat,
Gond, bú, amennyi van,


Mögöttem elmarad.

Zakatol a kerék;
Megyek, megyek, megyek,
Meglátlak újra még -
Te kedves, szép, kinek

Képével alszom el,
Szerény paradicsom,
Jobb, mint amaz, mivel
Itt semmi tilalom.

A mennyből egy darab;
S bár drágább semmi sincs,
Olcsón adod magad
Oh, Rohits, oh, Rohits...

Az erdő bérc fokán
Nem hatolt át a szél.
Az ember itt csupán
Csak él, csak éldegél.

Az idő folydogál
Szép lassan, egyaránt.
Künn a világ hogy áll?
Az itt senkit se bánt.

Te másik otthonom,
Te kedves békehely.
Egyetlen fájdalom,
Ha tőled válni kell -

S oly hamar eljön az
Utolsó pillanat!
És lesz-e több tavasz?
Bús, méla gondolat:

Törvényed földiség,
Mért oly fukar, irígy?
Ha oly rövid a lét,
Miért nem mindig így?










UTOLSÓ DAL, GINÁHOZ


Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az ,,igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

(1884)


Utolsó dal Ginához

Link








UTÓIRAT


Bezárom én is már a boltot.
Napomnak vége; kész a mérleg:
Nem maradok, hazám, adósod.
Mi tőlem telt, megtettem érted.

És te nekem nem adtál semmit.
Bár csak szivem volt minden kincsem,
De azt od'adtam kicsinyenkint,
Ott már, úgy tetszik, semmi sincsen.

Kimért, inséges volt a kosztod,
Mint fegyencházi gazdasszonynak.
Frankfurtiakban ettem kócot,
Amellyel puskát tisztitottak.

Nem tartozom leányaidnak,
Kiket dicsőiték versekben.
E földi édenből enyim csak
Úgy festve volt s azt - megfizettem.

Aszúd helyett, mitől a holtak
Egy pillanatra föltámadnak,
Ihattam rendszerint csak ollyat,
Mitől gyöngébbek szörnyet haltak.

Szó ami szó, tagadhatatlan,
Nem kényeztettél semmiképen.
Azért ki még se fogtál rajtam:
Nem renditettél meg hűségben.

De engedd, adjak egy tanácsot.
Kinek mit adsz, tartsd jobban számon.
Mert végre, nem lehetlen, mások
Elrettenhetnének példámon,

Hogy úgy eresztesz el magadtól,
Mint gazdag ház fukar gazdája,
Ki a szegény utast még egy jó
Pohár borával sem kinálja...

1887







A VAÁLI ERDŐBEN


Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;


Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...

Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...

Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...

És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...

S ismeretlen sirgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni...







VASÚTON


Megindult a föld alattunk,
Vagy magunk előre hajtunk?
Hol vagyunk most, a pokolban?
Hosszú barlang szája horkan.
Csattog, fölsikolt a sárkány,
Tarjagos füstfelleget hány.
Rajzik a szállongó szikra.
Hogy forog az izzó szikla!
A sötéttel küzdve langal
Végig a függő bazalt fal.

Mintha régi füstös képek
Alakjai élednének...
Angyalok, kövült barátok
Morogják a miatyánkot,
Olvasót pörgetve ottan
A meredek szirttorokban.
Vagy talán csak víz esése
Bérc öléből a mélységbe?

Most a síkra ereszkedtünk.
Mi robog, zúg el mellettünk,
Vissza őrülten mi csörtet,
Összeláncolt sor kisértet?
Mi jövünk magunkkal szembe,
Megfordulva vagy kerengve?
Itt egy város, ott egy zárda
Tornyai rohannak hátra.
Milyen álom, milyen élet!
Hogy szorulnak percbe évek!

Hallga, hóha! most megállunk.
Itt kiszállunk, ott beszállunk.
Tölgyei a rengetegnek
Álmaikból fölrezzennek.
És a csöndes erdőn a fák

Mélabúba
Összesúgva
Társaiknak mondogatják:

"Hegyeink méhéből - kérded -
Hova lettek a tündérek?
Gnómok, rémek, gyíksárkányok,
Óriások, tüzet hányók?
Szörnyeinkről már maholnap
Még a dajkák sem danolnak.
Emberek nyeregbe fogták,
Nézzed - imhol lovagolják..."









VÉGE VAN


Vége van, mindennek vége.
Oh, lelkem gyönyörűsége,
Boldogságom menedéke,
Szülőföldem szép vidéke -

Szép fiatal sűrü erdő,
Illatot, bübájt lehellő,
Tündérek, csodák tanyája,
- Oh hogy bánt most a pompája!

Egykor itten, réges-régen,
Hogy örültem, hogy reméltem!
Gyöngy a fűben, lomb az ágon,
Csupa öröm a világon.

Most is úgy van, minden úgy van,
Ahogy akkor, változatlan.
Csak az ágon a madár szól
Elveszett tündérországról!...

Nem is arról, ami megvolt;
Az egészen többé nem holt.
Szeget vert a mult időbe,
Él az ottan mindörökre.

Ifju erdő, arany keret,
Benne édes emlék helyett
Kisértetek, hazajárók,
Soha el nem ért ábrándok:

Álmaikban meggyilkoltak,
Le nem zárt szemü halottak.
Elszalasztott óra üdvét
Meg nem hozza egy öröklét!

Vége van, mindennek vége.
Be oda a sűrüségbe -
Leborulva, elfeledten
Megsiratni, hogy születtem!














 
 
0 komment , kategória:  Vajda János  
Tóth Árpád
  2016-02-23 18:00:31, kedd
 
 







TÓTH ÁRPÁD


Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. - Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.) költő, műfordító.
A Nyugat első nemzedékének egyik kiemelkedő alakja, akinek uralkodó hangja mindvégig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága.



Tóth Árpád élete és munkássága

Link



Tóth Árpád összes verse

Link








AZ ARANY PARK

A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.

Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve,
Ifjúságod fénylő fái alatt,
Halk arany ágak hozzád hajlanak,
S szived reszket, s zeng vágyaid zenéje.

Ó, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,
De arany parkod árnyán már a bú nő,
Mérges bogyójú, vad, sötét növény...

S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,
Jajduló szél vonaglik át a kerten,
S az esti fák közt kialszik a fény...










ÁLARCOSAN


Hát rossz vagyok? Szótlan? Borús? Hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek.
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndöm mélyén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,


De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.







ÁPRILIS


Április, április, bolondok hónapja!
Szeretlek én téged, - a föld akkor kapja
A langyos csillogó, locsogó esőket,
Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled...
Április, április, - bolondok hónapja!
Zöld füvét a csikó ropogva harapja,
Zsenge reménységnek harmatozó füvét
Harapja friss szájjal egész Emberiség.
Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok,
Hajoljatok reánk, derék, új falombok,
Az legyen a divat, áprilisi fényből,
Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.







BE FURCSÁT ÁLMODTAM...


Be furcsát álmodtam az éjjel,
Hahó, hahó,
Lefutok kacagva a lejtőn,
Ma csupa zengés a szívem,
Ma kínom távol ormán rajt pihen
Halk, puha hó.

Nézd, hó esett az éjjel,
Hűs és szelíd, mint álombeli bú.
De dalolnak a fák,
Arany színű láng
Fodrozza a felhőt,
S a hegyi ösvény vadrózsa-szagú.

Lefutok kacagva a lejtőn,
Hahó, hahó -
Odalent csendben megpihenek,
Messze merengnek a nyitott szemek,
S szívemben csendesen
Szitál a hó.







BE SZÉP AZ ÉG


Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedűhang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.

Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...







BÚS, DÉLELŐTTI VERS


Uj szívünk nőjön, égi,
Szelid szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.

Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeresen.







CSAK ENNYI

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.







DERŰT DALOLNÉK...


Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...







ERDŐ


Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtjei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájult finom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámzó, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tűnődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!







ESTI ÉNEK


A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.

S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.

S nézd: ím az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hűs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra!










ESTI SUGÁRKOSZORÚ


Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illatos csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,


Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy Isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek,
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó mély zenével eredt meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!


Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú (Latinovits Zoltán - Zene: Liszt Ferenc: Szerelmi álmok)

Link








EZ MÁR NEM NYÁR


Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajukat a szelek,
S mint a hancúrozó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen,
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagy messziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg.
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A Boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az úton,
És feljajdul a szél.







AZ ÉLET SZÉP


Az élet szép, csak küzdeni kell érte,
Boldog az, ki célját elérte
Akarni kell és minden sikerül,
Akarni és bízni rendületlenül.

Egy életcélt követni nemes gondolat,
S mi kell hozzá, csupán akarat.
Mely minden ifjú szívében él,
Küzdeni bátran egy új életért.







ÉRZELMEK NÉLKÜL?


Ne akarj élni érzelmeid nélkül
Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül
Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet
De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet

Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak
Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak
Ne építsél várat, ne vonulj toronyba
Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba

Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog
Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog
Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle
Emeld fel fejedet s tekintsél előre

Keresd a szerelemet, ne harcolj ellene
Ez a miből mindenkinek nagyon sok kellene
Ha csalódsz se csüggedj hallgass a szívedre
S tedd a bánatot mindörökre hidegre

A szemeddel látsz a szíveddel érzel
Ha valakit megszeretsz fogd meg két kézzel
Ne hagyd, hogy elmenjen, mert megfogod bánni
Mert olyat, mint ő már keveset találni







FÁJVA SZERETNI...


Fájva szeretni, legfőbb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisből a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz kőkorsókat
Cipel szegény vágy bús, remegő vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal







FEL A BARIKÁDRA


Fel, honfiak, polgárok, talpra!
Itt a dicsőség reggele!

Pardon!
De én ezennel kirántom
Fényes kardom!
S bátran jelentem ki:
Mindenki
Rázza le az összes láncokat,
S csapja be ünnepi lázba
A zálogházba,
Itt a dicsőség reggele!

Itt van, szavamra mondom
Tehát bon ton,
Ha a forradalom zászlóit
Kibontom.

Fel polgárok, összes Schwarzok,
Lángoljanak az arcok,
Mert mi, kik elnyomatunk s üzetünk,
Ma mindenkinek megfizetünk,
Kivéve a Royalban a Kiss Adolfot,
Akinek - mit tagadjam a dolgot -
Tartozom néhány feketével,
Fel, polgártársak, hősi hévvel!

Na!
Kezdődjék népünk rohama
Ma!
Hadd mondja az irigy világ:
Das ist merkwürdig!
Debrecen ismét dicsőségben fürdik!
Tisztelt olvasóm, fel, fel!

Felkelni ne mulassza el,
Mutassa meg, hogy ember a talpán,
S jobban fel tud kelni, mint az albán,
Higgye el, nem hiába sarkalom,
Felkelni itt a legjobb alkalom,
Higgyen e forró dalnak,
Most csinálhat ön
Legolcsóbban forradalmat!
Kár volna elpotyázni, ó!
Itt van, megnyílt
A nagy forradalmi occásió!

Ön elmereng talán
Csekélységem dalán,
S megkérdezendi,
Hogy ezt dalom
Mily alapon zengi?
Nos, ne legyen lázas az érverése,
Íme, csekélységem érvelése:

Nos, tehát nézze,
Önnek most kevés a pénze,
Viszont drága az építőanyag.
Tehát ne legyen hanyag,
Most lépjen tettre,
Ne halassza a jövő keddre,
Most kaphat a tanács jóvoltából
Téglából, vasból és fából
Egy ingyen forradalmi barikádot!
Hol?
Hát ahol bontják a Bikát, ott!

1913







FÉNYLŐ BÚZAFÖLDEK KÖZÖTT


Ha olykor lassú esti sétán
Az országút merengve páros
Sor jegenyéjét messze járom,
S mögöttem elmarad a város -

Megállít a nagy búzaföldek
Ragyogása az esti napban,
Nyújtózkodnak a sárga táblák
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;

Valahonnan az erdőszélről
Viszkető kis szelek sziszegnek,
De keleti, ős lustasággal
A nagy táblák alig zizegnek;

Alszik a sűrű, jó magyar föld,
S oly különös, ahogy mogorván
Sütteti sok busa kalászát,
Mint sörényét egy vén oroszlán,

Mely idetévedt Európa
Hegyei s tengerei közzé,
S vadásznak rája ezer éve
S ezer tőr és háló kötözné -

És már nem bánja. Elcsigázott
Remek teste elnyúlt a napban,
Már néki mindegy, várja sorsát
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;

Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?
S kalászvillantó esti tűzben
Nagy ős dühét forralja lassan,
Félelmesen és egyszerűen?

S majd talpa nagyságos ütése
Végigrendül Európa hosszán,
Mielőtt elalunna végkép
Az Ázsiából jött oroszlán?

Ki tudja? Ó, te furcsa, drága,
Vad búval és bő vérrel ázott
Komor magyar föld, csöndes este
Megsimítom fénylő kalászod;

Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok
Sarját, rég megtett gyermekének
A finom, csábító Nyugat, de
Láttodra egy-egy régi ének,

Valami kancatej-szagú dal
Lelkem ős pusztáiból följön,
És jajgat a nap húnyó fényén,
S meghal az esti búzaföldön.







HARANGVIRÁG


Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.







JANUÁR


Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?
Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?
Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,
Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?

Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,
Kinél a naptáros jobb időket rendel,
Varázsló-süvegét most is félrecsapva,
Üti a jövendő kongó űrét csapra:

Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,
Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,
A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, -
Ez legyen az új év legszebbik divatja!







JÓL VAN EZ ÍGY


Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
- Furcsa titok -
Ha jó időknek fénylőn süti napja.
Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen őbelőle
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg esője.
“Bánat" - mondod, - de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?







KÉSŐ VÁGY


Túl ifjúságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kívántam újolag
Már eltűnt koromat;
Kívántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letűnt remény után.







KÖRÚTI HAJNAL


Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurúlt
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdűlt meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdúlt ki a térre:
Nappal lett, indúlt a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...







A LELKEM FÁJ...


A lelkem fáj... Isten ne adja,
Hogy most belém szeressen egy leány,
Úgy vágyom egy puha ajakra,
Sovárabb soh'se lehettem talán -
Oly jó volna... Pihenni vágyom.
Csak két ringató kart találnék.
Egy perzselő iszonyu nyáron
Jön minden árnyék...
A lelkem fáj... Isten ne adja...
Jaj volna, hogyha most találna rám.
Bár volna jó, egyszerü fajta,
Egy senki, egy nyugodt leány.
Bár senki volna... ha enyém volna...
Oly beteg hő tüzel szemembe...
Itt hagyna, jaj... vagy ő is bús
Valaki lenne..







LEVÉL


Ha ez a levelem megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy kicsit.

Képzelj magad elé: szivarozgatok,
Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott

Azt gondolom, maholnap meghalok.
S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

Elküldöm neked ezt a levelet,
De nem mint régen: csevegni veled.

Tudom én, kopott rongy már a szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

De kell hogy mégis írjak teneked,
Kell hogy búsan nézd e bús jeleket.

Felszakadó sírásod kell nekem,
Szivarozgatva tűnődni ezen.

Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

S szivemnek jólesik ez a kis meleg:
Hogy még valaki felsír, ha izenek..










LÉLEKTŐL LÉLEKIG


Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan halt meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.



Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messzeségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923


Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Link








MA LELKEMET...


Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

1913







MÁMOR


Jöttél, s ím drága must edénye lelkem,
Szűzlány fehér lábával megtiport kád,
A púpos bánatok rikoltó torkát
Méz-íz csitítja: ó, tán most születtem!

Szálljunk aranyhajóra most mi ketten,
Röpítsen el, ne tartsa semmi korlát:
Szállj, drága perc, feszítsd forró vitorlád,
Ma ránk vár minden édes ismeretlen!

Nézd, minden mily roppant fénnyel ragyog:
A nap, a hold és minden csillagok
Jönnek velünk, s a vén világ elárvul -

Hallod? a láz, a hű, bizarr dobos
Dobol, s a mámor vörös oszlopos,
Örvénylőn forgó kastélya kitárul!










MÁRCIUS


A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszűl ezer kis lombkeble keményen,
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul: karjait,
A vézna gyárkéményeket kinyujtja,
Beszippantja a távol illatot,
És mámoros, gyulladt dalokba kezd.

Ó, gyúlt világ! ó, drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, - a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higany-szál: a vén,
Hűlő világnak újra láza van:
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő gránit feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát...

Ó, most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöld ínyü habtaréját,
Folyók parallel partját, ifju erdők
Testén az átnyilalló édes allét,
A földeken a millió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a Halál.


Tóth Árpád: Március Szegedi Géza előadásában

Link








MEDDŐ ÓRÁN


Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.







MINT HALK HEGEDŰSZÓ...




Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...







OLY MEGHATOTT


Oly meghatott és csöndes áhítattal
Vonulnak most bús vágyaim elébed,
Mint búcsújárók népe járul halkan
Imádni csodatévő, régi képet.
Zsúfolt, fáradt nép, enyhületre mennek,
Bús ajkukon nagyon csendes szavak,
Árván s tépetten térdeidhez mennek,
Van köztük vérző, lázas, béna, vak,
S letérdepelnek...
Ha egy-egy rím áhítatos csengője csenget.







AZ OLVASÓHOZ


Ludas Matyit mindenki ismeri,
Híre hetedhét országot bejárt,
Ő volt, ki egy nagyúrnak isteni
Jókedvvel jól ellátta a baját;
A dölyfös úr nem fért már a bőrében,
S Matyi szólt: Ennek kend levét megissza,
Ha garázdálkodik, hát Matyi szépen
Háromszorosan veri kenden vissza!

Pöffeszkedő népség akad ma is,
Ki dölyffel magát feltolni meri,
A feje üres, a mája hamis,
S a jóízlést gőggel arcul veri;
Nem addig a! Szóljunk oda nekik
Sorjában, hogy magát el egy se bízza;
Hallja az úr! ha illetlenkedik,
Háromszor veri kenden Matyi vissza!

Ludas Matyit, a friss, vidám fiút,
Fogadd szívedre, nyájas olvasó,
Az út, amelyen jár, egyenes út,
S a szava nyílt, nem álnok sugdosó;
Jókedvét, mint derüs, arany vetést
Hinti a szivekbe, hogy majd e tiszta
Humort, e harsány, zengő nevetést
Szívetek százszorozva verje vissza!







OTT KINT A TÉLNEK BÚS HARAGJA...


Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.

Elhervadt a mezők virága,
A puszta fának lombja sincs,
- De szívemben mosolygó hála
Nyíló virága drága kincs. -

Szívem virágit nyújtom át itt,
S kívánom szívből igazán:
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!







Ó, ÉDES NAPSÜTÉS


Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul
A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,
Megannyi drága serleg, színültig telt kehely,
Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul -
És részegít a látás, szeszéllyel kitalált
Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,
És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez
Emelem az ömlő fény egyetlen italát...







Ó, MENNYI POMPA


Ó, mennyi pompa van e vén világon,
Túlérett és pazar és érthetetlen,
A nők csókja, a sárga lomb az ágon
És ég és drága tenger, mérhetetlen,
És vágy, ó, vágy, mely mindeneket átfon,
Örök híd, s jaj, végére érhetetlen,
Övék minden áldásom s minden átkom,
Övék a szívem s jajjom, egyre szebben.







Ó, MERRE JÁR...


Ó, merre jár, kit szívem még szeret,
S kiért tünődöm, esti hallgató,
Megvérez, esti bú, halk fegyvered...
S míg ringat fekete és altató
Tükrén a csend, a csend, a lusta tó,
Kezemre hajlik búsuló fejem,
Ó, istenem, meghalni volna jó,
Nyújtózni öntudatlan, végtelen,
És fedné őszirózsa vöröslomb fekhelyem...







AZ ÖRÖM ILLAN


Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,


Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...







ŐSZI BESZÉLGETÉS


Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé lehajló
Vaksi öreg.

Hej, égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?

Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A bús Föld vállán:
Két hűlő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?

Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: Már csak
Jegem ragyog,
Föld mondja: Várj csak,
Fáradt vagyok.

Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng...

Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...







ŐSZI KÉRDÉS


Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! Ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?







A PARKBAN


Halk hangon sirdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák;
Fakó aranyvonal a holdszelet
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s halkan közeleg.

Megcsobbanó híg sárban gázolok
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elfonnyadt ajkam csendesen zokog
S érzem édes izét tört, sűrü vérnek.
Az ágakon gyászlobogó lobog.

S egyszerre, édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok édes, lágy menüetteket
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg.







RÉGI DALLAMOK


Egy ismeretlen szép lány zongorázik.
Fájó dallam, mint örvénylő patak,
Lüktet fülembe a kis kerti házig,
Hol meghúzódva ülök hallgatag.
Kivül merev, bús tömbökké verődvén
Merengnek vénhedt, hajlott testü fák,
Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény,
Kék árnyukban ül hűs szomoruság...

Ellobbant lángelmék halk muzsikája
Füröszti fáradt, sáros lelkemet,
S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra,
Mint holt mező, mit tar homok temet.
A drága múlt ragyog fel ím előmbe,
Mint éji tó, az árnyruhás, borús,
Ha hűs tükrén piros fényét elöntve
Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...

Szivem mélyén, a bíbor koporsóban
Holt álmok népe ébredez, remeg.
S naiv ritmusra fürgén, rikitóan
Körültáncolnak és megejtenek.
Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem
Üde melegét újra érezem,
Az agg lugasban ülünk újra ketten,
S vékony, fehér kezéhez ér kezem...

A zongorán künn új dal zúgva harsan,
Vonagló, jajgató, éles, sötét,
S én felriadva, könnyes szemmel, halkan
Lefogom ábrándjaim kék szemét.
Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,
Fényes mennyország, mért szálltál le rám,
Ha pár év múltán életed s halálod
Egy halk futam egy ócska zongorán...







SÓHAJFÉLE


A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.

Vágyam is ég,
Mint alkonyi... nyulánk
Nyírfaderék.

Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.

Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?...







SZERETSZ?


Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
S hogy mit daccal és gőggel zártam kívülem,
Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek,
S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
Lealázó, kínlódó "lám-lám" csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?

Be olcsón vett meg
Egy kis szűz nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenül könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszerű és édes az élet!
- Ó, tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...











SZERETNÉK ÁTÖLELNI


Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert,
S kondor haján kopogtat az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptű papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...







A SZÍVEM ADNÁM ODA


A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szívedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem."







TAVASZI ELÉGIA


Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol... és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?...

Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem...







A TAVASZI SUGÁR...


A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...







TÁRCÁMBAN EGY KÉP


Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan?
Mért jó: meleg kis kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?

Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni,
Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.

E két sóvár, égő szem végigragyogja vállad,
Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.

Gyengén szorító kerek koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad,
Te édes és puha, te illatos és pompás.

Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek,
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.







A VÉN LIGETBEN


A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...







JÓ ÉJSZAKÁT


Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!









 
 
0 komment , kategória:  Tóth Árpád   
Zelk Zoltán
  2016-02-21 22:00:21, vasárnap
 
 







ZELK ZOLTÁN


Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. - Budapest, 1981. április 23.) Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró. A kommunista rendszerben ünnepelt költő volt. A valódi helyzetet nem ismerve írt hangzatos költeményeket Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítésére.







CSILINGEL A GYÖNGYVIRÁG


Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.







DECEMBER


Az udvaron vaskalapú,
krumpliorrú hóember
hírdeti ,hogy megérkezett
szélparipán December.

Az ajtóban ,a küszöbön
lapul a házőrző eb,
nem szereti ő sem a vad
decemberi hideget.

Az ablakon cinke kopog:
"Jóemberek,jó napot,
nincs eleség az erdőben.
Kérek egypár falatot!"

Az ereszről csüng a jégcsap,
a háztető csupa dér-
ha már itt van ,azt se bánjuk,
majd elmegy megint a tél.










EZ MÁR AZ ŐSZ


Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!







ESTE JÓ, ESTE JÓ


Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.







HÓEMBER


Csillog a fákon a zúzmara,
ragyog, mint az ezüst,
s repül a sivalkodó szélben
akár a por, a füst.

Serényen dolgozik három gyerek:
fagyos kezeikkel
gyúrják a havat, mint agyagot,
készül a hóember.

Szénből, kavicsból kap szemeket,
hadd nézze: a világ
milyen fehér! S milyen szépek
az ezüst téli fák.










HÓVIRÁG


Jó, hogy látlak hóvirág,
megkérdezem tőled,
Mi hírt hoztál, mit üzensz,
erdőnek mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán,
vidd a hírt madárka,
Útra kelt már a tavasz,
itt lesz nemsokára!










HÓVIRÁG


Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám tél után , egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!







HÓVIRÁGOK, IBOLYÁK


"Jó reggelt, Nap, ég,
hegyek,aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.







IBOLYA


Ibolya, ibolya
virítsz már a réten,
gyönyörködsz este a
víg tücsökzenében.

Tücsökzene ringat
este elalvásra,


hajnalban megfürdesz
az ég harmatába'.

Napfény az ebéded,
szellők simogatnak:
így élsz vidáman,
hírnöke tavasznak.







KARÁCSONYI ÉNEK


Nem alszik még kis Jézuska,
lágy szalmában fekszik éberen.
Három csillag áll fölötte
mosolyogva fönn az égen.

Szól egy csillag két társának:
"Nem mennénk le Jézuskához?
Melengessük, hátha fázik!...
Keljünk útra jászolához."

Így beszélnek, jődögélnek
égi útról, földi útra.
Kis Jézuska jászolához
visz a három csillag útja.

És odalenn már az ajtón
fűszállal kis bárány tér be
s így szól: "E füvecskét hoztam
én Jézuska örömére."

S jönnek lepkék édes mézzel
s jön a szellő virágporral,
jönnek a három királyok
s jönnek pásztorok nagy bottal.

Jönnek messzi földről népek,
hoznak nótát, hoznak kincset.
Erdő, porszem súgja vélük:
"Megszületett ím, a kisded..."

Mosolyogna Jézus rájuk,
de alszik már, nincsen ébren.
Három pásztor őrzi álmát:
három csillag fönn az égen.







KÉT CINKE


Tavaly télen két cinke,
széncinke és kék cinke
- mind a kettő szép cinke -
szállt az ablakomba.

Egyik fején szénsapka,
másik fején kék sapka,
így ültek az ablakba -
de örültem nékik!

Kaptak diót, tökmagot,
mind a kettő jóllakott.
Azt se mondták, jónapot,
s máris elrepültek.

Január és február
éhes télen a madár,
mindennap eljöttek már
ebédelni hozzám.

Megvan még az ablakom,
van dióm és van magom,
jövőre is kirakom -
visszavárom őket!







A KÖLTŐ SZERENCSÉJE


Egyszer majd én is kimegyek
a lóverseny pályára ---
fülembe súgja Krúdy úr:
Az ötös lovat játssza...
Bajszos, szép arcát emeli
a gyűrött turfújságból:
Persze, hogy azt, csak az ötöst...
mondja Hunyady Sándor.
És dobognak már a lovak,
forr, sistereg a pálya -
mint Krúdy úr pegazusa,
úgy röpül az a sárga!
A többi tíz, amíg lohol,
az ÖTÖS beröpülte

Nyírséget már és Óbudát,
úgy száll vissza a fűre.
öt hossz? tíz hossz? ezer talán!
A végét mondom már csak,
mikor Krúdy és Hunyady
éppen konflisba szállnak
s én mondanám, hogy Köszönöm,
de mire szót találok,
a fellegek közt viszi már
a ló a két varázslót:
a konflist is az az ÖTÖS,
ő röpíti az égen...
s én állok csak, mi mást tegyek,
számolva tenger pénzem.







LEVÉL


Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.

Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.

A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:


"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.

Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."







MESEBELI TÓ


Láttad az éjszaka tavát?
Láttad-é mondd, az éjszakát,
amint a tónak remegő
árnyas vizéből bújt elő?

Láttad-é mondd, ezt a tavat,
amint a lenge pirkadat

Elátkozott királyfiak
aranyhaja lenn az iszap,
láttad-é, mondd, hogyan ragyog?

Itt alszanak a napszakok...
Száz erdőt járj be s száz hegyet,
ezt a tavat nem láthatod.










NYÁR ÉS TÉL KÖZÖTT


Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.







OKTÓBER


Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de o vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.







ŐSZI DAL


Nyári esték, víg cigány,
apró tücsök, ég veled!
Így búcsúznak a fűszálak,
virágok, falevelek.

Avar lepi hegedűdet,
köd takarja már vonód,
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...

Be szép volt! A csillagok is
azt hallgatták odafenn,
s talán néha táncoltak is
égi aranyréteken.

Így búcsúztak a tücsöktől...
Szél zúg, jő a zivatar:
nyári tücsöknóta után
búcsúztató őszi dal.










ŐSZI MESE


Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.


Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.


Autumn - Ősz (2)
/Zelk Zoltán: Őszi mese... /

Link








TAVASZI DAL


Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
- Elég, hogyha tudom én:
tavasz elé futok én!

Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi hová mégy?
- Se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!

Egy kettő, három, négy,
te kis madár vígan légy:
olyan szép dalt daloljál,
szebb legyen a tavasznál!







TAVASZI VERS


Tavaszi szelek puha sodra
a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak -
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.

Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!

Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe -
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!

Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel -
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!

S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat -
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!







Zelk Zoltán: TÉLI FÁK


Nem fáztok, ti téli fák,
Mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
S az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,
Ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
Nyáron viseltek ruhát!







ÚGY TUDLAK TÉGED


Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.







VAKÁCIÓ


Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán
vagy pusztára?

Folyópartra
vagy erdőbe?
Faluszéli
zöld mezőre?

Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?

Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a
vakáció!





 
 
1 komment , kategória:  Zelk Zoltán  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 44 
2016.01 2016. Február 2016.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
29 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 44 db bejegyzés
e év: 415 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 611
  • e Hét: 2107
  • e Hónap: 19251
  • e Év: 156623
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.