|
1/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 35
|
|
|
|
2017-01-31 20:00:25, kedd
|
|
|
Greguss János: A vándorlegény
Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (1)
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment. Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.
Történt az indulás ápr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok equipage-t.
A bucsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a Vadászkürtben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egypár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam... tudni való azért, mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csizió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban... pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy hires ember leszek.
A bucsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egypár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész magyar hazá...nak némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
- Tehát ilyen ő?!
Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbucsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én.
A szekér indult és én gondolatokba mélyedtem...
Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:
- Megállj!
A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifju termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek, rivallt rám:
- Meghalsz!
- Kegyelem! - jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam -: csak életemnek irgalmazz... örömest odadom erszényemet... bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mint ha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok... segédszerkesztő voltam, a "Pesti Divatlap"-nál... aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem... Tóth Gáspárnak tartoztam egy attila s nadrág árával... a verseim sem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik... láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem... de szivesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!...
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, mig a lélekzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifju ezt felelte hideg vérrel:
- Nekem nem kell hitvány erszényed... nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a "Pesti Divatlap"-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból... mert értésünkre esett, hogy az uj nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted... ezért te is meghalsz!
A pisztoly durrant, én meghaltam, és... fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.
Nemsokára ismét elaludtam (nem csoda, egész éjjel ébren voltam!) s csak Gödöllőnél ébredtem föl.
Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom: igaz-e? mert már temérdekszer láttam, s igy az első benyomást elfeledtem, most pedig restellem ujra megvizsgálni.
Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. Amint ki akartam a reggelit fizetni, egyik utitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolcig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem bosszankodott volna. Én sem bosszankodtam.
Bebúttunk ismét társzekerünkbe, s mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de oly embertelenül, mint némely poéta urak versei... elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani, ha ugy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai izzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon.
Aszód!
Ah, kedves olvasó, (igen: kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az irónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! - mondom - ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:
Aszód!
Hanem ezt nem olvasnod kellene a flegmatikus papírról, de hallanod, ah, hallanod, amint ajkaimról legördül társaságában az elandalodás sohajtásának:
Aszód-!-!-
Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnan kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába.
S mily eseménydús három esztendő!
1. Itt kezdtem verseket csinálni -
2. Itt voltam először szerelmes -
3. Itt akartam először szinésszé lenni -
A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszélenniakarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
Nevezetes és szomorú!
Professzorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, ki - mint jó atyához illik - a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.
Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán huzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.
Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.
Greguss János: Utazás az alföldön
Miskolcig már voltam, azon tul még nem, s igy Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén ugy áll, mint valami óriás barát, sötét csuklyában. Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne.
A pesti gyorsszekér csak Kassáig jár; onnan egy másik viszi az embert Eperjesig. Kassára ugy uzsonnatájban értünk, s az eperjesi szekér csak másnap indult, s igy az éjét ott töltém. Gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén, restelltem otthon maradni. Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy - amint már többektől hallottam - Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért én mindig örömest fáradok. De biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivevén azokat, melyek föstve vannak cimerűl imitt-amott a boltok elébe; már ezek oly remekek, hogy Pestre is beillenének, ha a Váci utcába nem is, de a Váci utra bizonnyal.
Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban. Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon stb., de sohasem nyaggattuk igy halálra a müvészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnek ágak, különösen alkalmatosak furkósbotokra; és te, városa Kassának, mégsem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velök kiugrasd falaid közül a müvészetnek ezen halálos ellenségeit. Oh, nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektakulumokra, s hallgatják - a gyönyör tengerében fuldokolva - az irgalmatlan orditásokat és hebegéseket; és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak.
Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi ohajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont.
Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam. Hűvös, ködös komor volt a reggel, mint szivemben - Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam.
Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot.
Szerencsés egy fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagain heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathemát, hogy ő nem költő.
Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska pajtás! rád illenek nagy druszád szavai:
"Megnehezült az idők viharos járása fölötted!"
De vigasztaljon, bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel - te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok. Téged eltaszított magától a sors, én pedig elpártoltam tőle, mert függeni senkitől nem akartam, nem akarok... s igy tán méltán is neheztel rám. De semmi! azt olvastam én egy régi magyar játékszini zsebkönyvben, hogy
Lesz még idő, bár sokára,
Amikor a magyarúl
Éneklő fők homlokára
Borostyánág kanyarúl.
Vagy alkalmazva:
Lesz idő, s tán nem sokára,
Amikor a magyarúl
Éneklő fiúk markába
Bankóteljes tárca húll.
Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leirnám.
Egy este a tanulóifjúság fáklyászenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottság ez, a világért sem.
Keleti Gusztáv: Az Alföld
Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató-ruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár "menjen kend!"-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol - mint de Manx báró - az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként... nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek... bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!...
Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös-tormamártást, de igy azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi Eperjesen - s átaljában egész utam közben - gyakran megesett. Ezt csak azért irtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel.
Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Igy vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj' Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetü. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.
Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyui orditották e mártírvárosra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja uj ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz, és öltöztette meztelen gyermekét szép, uj, tarka köntösbe. Tiszta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.
Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczy egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de ugy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.
Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot, s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom... s én nem szeretem, ha más sirni lát engemet. E várra vonatkozik "A rom panasza" című versem.
Lejövet, amint a hegyoldalon pihentünk, mellénk sompolygott egy szegény lengyel fiu. Tudtuk, mit akar; mindnyájan adtunk neki valamit... letérdelt s lábainkat akarta megcsókolni... Oh, emberiség, süllyedt emberiség, hol van megváltód?
Átaljában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztém képzetem szárnyait és leröpitém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.
Oh, felföld! csak azért emelkednek-e bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembetűnjék lakóid görnyedezése?...
És ha én Eperjesen ki-kijártam a Táborhegyre, az nem csupán a táj kedveért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna leányka esett utamba. Gyönyörű barna leányka volt, igazán; s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne találtam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez igy tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is. És ha én hajnalban elmentem ablaka alatt, mikor ő még kétségkivül álmodott: akkor szépséges gondolataim támadtak; de szörnyü prózai embernek is kell lennie, kinek szépséges gondolatai nem támadnak, ha hajnalban valami gyönyörű leány ablaka alatt megy el.
Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.
És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörü Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette a puszta várfalakat, melyeknek egykor biboros teremében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó: költő, akkor fölkiált, mondván: ...nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó, kritikus, akkor föllelkesül szivének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!
Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek... ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!
Barabás Miklós: Vándorélet
Illusztrációk a költő összes költeményeihez (Atheneum kiadása)
Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (2)
Petőfi látogatása egy bányában
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova - még a postamesteré is - szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog... de nem a magyar nyelvért, s ezért bármi szépek, sem méltók, hogy rólok többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül testestül, különben zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám.
Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy, mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!
Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló-ifjuság, hogy este - midőn zenével volt szives megtisztelni bennünket - mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerot de oratore.
Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig... mert aztán fölriadt - tán a kocsizörgésre - s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába... a Tátra... a szép leány.
Azért siettem el Késmárkról Iglóra - a szepesi 16 város egyikébe -, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarkális család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szive pedig a fiatal Amerika, hol végetlen őserdők zöldelnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám... és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott-mulatásom idejét, mi három hétig tartott.
Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyiránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban ugy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.
Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra... alig látszottak a homályban... szinte nem tudtam: képzelet-e vagy való?... mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e? vagy csakugyan régi ismerőseink-e? nem tudjuk. Végre eltüntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.
Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét melankolikus lombjaikat, mig köztök a madarak vigan fecsegnek; olyanok, mint valami szomoru barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:
- Nincs vigasztalás számomra!
S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szive még föl nem fogja a fenyü-nénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra, balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármelyik bajazzónak becsületére válnék.
És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelmeszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.
Van e fenyvesek közt egy kimondhatatlan szép L alaku völgy. Kis-Hnilec... vagy hogy híják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; mert előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.
Tovább haladva Rozsnyó felé, szelidül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek... nem tudom: micsoda fák? mert Isten nélkül való rossz botanikus vagyok;... mint a magyar olvasóközönség, ki annyi fűzfa- és bodzasípot tart valami mahagónifuvolának.
Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.
Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: - mikor én gyalogoltam igy Mohácstól Pozsonyig - s még hosszabb utat is - mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna... s fölültetém a gyereket.
Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.
Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide - a rossz ut miatt - öt órányira esik.
Rozsnyó völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu keskeny völgyön keresztül visz az ut: ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel teleöntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.
Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt irt. Én őt nagyon szeretem.
Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?
- A' biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne, (felelt a kocsis;) hajh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék... a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
- Ejnye!
- Biz ugy... - tevé hozzá amaz.
Pelsőcön, hol Gömör megye gyülései tartatnak, szivart vettem.
- Majd papírba tekerem - szólt a boltos.
- Oh, nem szükség...
- De kérem, csak tessék id' adni; nem fognak ugy megszáradni...
Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.
Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben, örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!
S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója. Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang? És kitaláltam.
Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikeretlen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.
Mint emlitém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.
- Tán el sem lehet olvasni? - kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.
- Oh igen - felelt ő -, el lehet: Petőfi... de, irgalmatosságos egek! ezt oly hidegvérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribica Istók, vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?
A faluban van egy könyv - mint más efféle helyeken -, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán itt a nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni...
Oh jaj!
Petőfi országos kóborlásainak térképe
Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban... küszöbön állt a tisztujítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működének vala... alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.
Én politikus nem vagyok, s igy a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:
VAN MÉG EGY GARASOM
A...NAK ADOM;
VEGYEN RAJTA SPÁRGÁT,
AKASSZA FÖL MAGÁT.
Rövid, de fontos... mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszu ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők ugy neveztek, hogy: pártfogó.
Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)
- Majd elfújja a szél a kakastollat! - kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.
- Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! - válaszoltak ezek.
- Ki éljen?
- ........ósy!
- Hát ...afy?
- ...afy csak k...fi!
- ...afy hazafi!
- Éljen .........ósy!
- Bánom is én...
És így haladtak kurjogatások közt muzsikaszóval.
Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek ugy tetszett, mintha ismerné szomszédját.
- Jer ide, öcsém - ekkép szólalt meg -, jer ide, hadd morzsoljalak össze... - s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.
Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel: a torony s a temető.
A torony tetején van kereszt, csillag és félhold... qu'est-ce que cela?
A temető pedig tán páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat - kivált sáros időben - kötéllel kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó salto-mortalét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.
A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap diszíté a falat - alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: "Magyar szinészek által *** igazgatása alatt mai napon (à la: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztujítás - parenthesisben alatta: restauratio. - Eredeti vígjáték 4 felvonásban. Irta Nagy Ignác a tudóstársaság költségén." No lám! azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.
És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyül nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet... Pestig.
Téli esték (Petőfi-illusztráció)
Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (3)
Pesten október 10-én 1844. nagy dolog ment végbe, mit a világtörténetirók nem fognak említetlen hagyni... játszottam a nemzeti szinházban Szigligeti "Szökött katoná"-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: "Julcsa kisasszony a menyasszony" azt találtam mondani, hogy "Julcsa kisasszony a vőlegény", hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége még szebb, mint ő; és H. Jancsival, akire az ég ugy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. - Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy R.-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.
- Egy szóra kérem... - szólítám meg, őt félrevezetve.
- Tessék.
- Hogy híják önt?
- H. János...
- Hát hisz' ugy ismerjük egymást, én Petőfi...
- Te vagy, pajtás? most ismerlek...
- Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra; ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.
Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujitás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?
A puszta földön kell hálni.
Egy éjjel későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s igy nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy ezáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.
Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók... bajlódjanak ezzel más nemzetek.
Az egész tisztujitás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.
Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírónak... Isten és Gömör megye kegyelméből.
Már nagyon mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan voltam megunni... pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, a kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pesttől, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet ugy oda?
Mi?
Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s - egy szomoru, csendes sírhalom.
Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egypár közel eső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi- s a láng szakállu Kubinyi Rudihoz.
És meg nem bántam.
Pompás napokat töltöttem Várgedén... de azt nem is mondom ezután, hol hogy töltöttem időmet... mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.
Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magában foglalja az angol, francia, német, olasz, spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!
Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.
Losoncra menvén Várgedéről, az ut Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni... hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...
Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.
Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam s föltámadtam rajta valami hatszor.
Losoncon ekkorízben csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárt. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedveért teremtetett. A vár, melyet Forgách grófok birnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.
Épen delet harangoztak, mikor e kirándulásból visszaértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.
Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is hozott) Várgedére, ugyanazon az uton, melyet már volt egyszer szerencsém passirozni.
Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is igen szeretem a kovácsműhelyeket; gyermekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.
Várgedéről - az eső miatt néhány napi várakozás után - a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Utba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyúvíz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Mig itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat huzott Lavotta, Csermák s másoktól; különösen megragadt - melyet most először hallottam - a karancsaljai nóta. Hogyne! az ég is derült-borult hallatára... egyfelől nap sütött, másfelől esett... szóval, a magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.
Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán - a Medvesen - keresztül.
Elégia egy várrom felett (Petőfi-illusztráció)
Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam épitését, mely gyönyörü öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott - fölszólítatlanul - jól tartott édes és aludttejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!
Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgon a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből... mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?
Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.
Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn... Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jóllaktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.
Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig mig Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüveg alaku bércet, hol a vár volt.
Az ut Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy máris elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne ugy veszi ki magát (hogy magyarosan szóljak), mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemeit. A város alatt foly a Rima vize, melyben ugy megfürödtem, hogy majd belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vizbe fúlni... szekatúra! - Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett igy meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, mivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versiró kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe sem fulnak bele.
Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt!... egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is hiresztelték, - alig értem oda, - hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igenis hízelgő volt; de mindazáltal e hírt csak mendemondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni... megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek viszontszerelmemtől várva földi boldogságukat.
Losonc igen mulatságos kis város... a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt. Béke hamvaira!... és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!
És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy uri ember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kíséri őt utcából utcába. Az egész história, ha jól értesültem, ez:
Az említett uri ember több gyönyörűséget lel a borban, mint a vizben. Egyszer, midőn volna ilyetén berugott állapotban, megállott közel egy kutyához s azt füttyeivel csalogatta maga után... de a kutya meg sem mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanuja volt, s hinc illae fütyölések.
Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:
- Kuvik, kuvik!
Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzék őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték:
- Kuvik, kuvik!
És a jámbor aggastyán békén tűr, mignem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat... de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván, süvöltvén:
- Kuvik, kuvik!
Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj nem ért, kivevén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról - a kocsis visszafutott s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, s igy magamnak kelle visszalódulnom. Végre utnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül... csak utitársam köpönyege s a kocsinak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom: nem esik-e ki a kerék?
Utba esett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. No! már csak ezért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.
Kinn a ménes, kinn a pusztán (Petőfi illusztráció)
A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép, csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egypár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása... másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike... átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.
Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat s a most épülő roppant börtönt, s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra... elmés ötleteivel igen mulattatott.
Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.
- Annál jobban fog rázni - felelt ő.
Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk... mi kár, hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkívül új epochát alkottak volna.
Rétságon ebédeltem egy ifju férfiuval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerősök levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:
- Én nem is kérdezem: ki ön, mert tudom: ön Petőfi, nemde?
- Igen s honnan tudja?
- Ki ne ismerné önt!
Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna... de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! Szép ám, csak pillanatra is bírni egy olvasóközönség figyelmét, s hogy ezt én megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életü leszek az utókor ajkain.
A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem...
Igy jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már... oh! - denique Vácon kellett az éjt töltenem.
És ez kínos éj volt!
Valami kisértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad;... az előttem megjelent éji kisértet kétségkívül az itt agyonvert szinművészet szelleme vala.
Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira ohajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: "Idvezlet Pesthez"... Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvassa ezt a verset.
Életképek, 1845. júl. 5. és aug. 2. között
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Petőfi Sándor |
|
|
|
|
|
2017-01-29 17:00:22, vasárnap
|
|
|
PETŐFI SÁNDOR KÖLTÉSZETE
Petőfi Sándor a magyar romantika korának egyik legjelentősebb életművét hozta létre. Irodalmunkra mindeddig a legnagyobb hatást gyakorolta, nevét, legalább néhány versét minden magyar ismeri. Művészete a romantika kiteljesedését , de egyben annak meghaladását is jelentette. Új irodalmi ízlést honosított meg, kitágítja a líra témakörét, új műfajokat teremt. Jellemző értékrendje, életének két mozgatórugója, célja kapcsolódik tömör egyszerűséggel a Szabadság, szerelem c. versében. Életénél becsesebb a szerelem, a szerelemnél is értékesebb a szabadság.
Költészetében összekapcsolódik a hazafiság, szerelem, a táj és a népi élet ábrázolása.
Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában. "
Németh G. Béla (1982)
Petőfi Sándor összes költeményei
Link
Link
Betűrendes versjegyzék
Link
PETŐFI SZERELMI KÖLTÉSZETE
Link
A BÁNAT? EGY NAGY ÓCEÁN
A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.)
A FARKASOK DALA
Süvölt a zivatar,
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek:
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
(Pest, 1847)
A HEGYEK KÖZT
Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!...
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Ugy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szivek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.
Zugliget, 1848. szeptember 8.
Petőfi Sándor - A HELYSÉG KALAPÁCSA (hangoskönyv)
Link
A KUTYÁK DALA
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Pest, 1847. január
A MAGYAROK ISTENE
Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ő védelmezze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfújt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.
Így keresztüléltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őket,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!
A MAGYAR NEMZET
Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhigyétek,
Életet nem érdemel.
Figyelemmel átforgattam
A történet lapjait,
S fontolóra vette lelkem,
Amit e hon végbevitt.
S mit találtam ott fölírva
Századok bötűivel?
Azt találtam, hogy e nemzet
Életet nem érdemel.
Jóra termett nép honában
Egy a szív, az akarat,
A közérdek mellett minden
Külön érdek elmarad.
Itten oltárt minden ember
Ön bálványaért emel -
És az ilyen önző nemzet
Életet nem érdemel.
Voltak egyesek közöttünk!
Tiszta, hű, nagy szellemek,
Akik mindent, amit tettek,
A hazáért tettenek.
Hány volt köztök, kiket a hon,
Maga a hon veszte el!
És az ily hálátlan nemzet
Életet nem érdemel
Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti ;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti, és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel -
És az ily elkorcsult nemzet
Életet nem érdemel...
Oh de mért elősorolnom
E szegény hon vétkeit?
Lesz- e sors, oh lesz- e isten,
Aki minket megsegít ?
A nagy isten szent kegyéből
Jő- e megváltási jel ?
Lesz- e még e nemzet olyan,
Hogy halált nem érdemel ?
Pest, 1845. január
A MAGYAR NEMZET
Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld Isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
O'h hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
(Pest,1846.dec.)
Petőfi Sándor - A magyar nemzet
Link
A MAGYAR NÉP
Szabad a magyar nép, szabad valahára,
Kinek láncot vertek kezére, lábára,
S görbedt derekával a rabigát vonta,
Mintha csak állat és nem ember lett volna.
Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
A vasat mint kardot ő szorítja mostan.
Szabad a magyar nép... lejárt napod, német!
Nem táncoltatod te többé ezt a népet,
S pióca módjára nem szívod a vérét,
Megfizette isten gonoszságod bérét.
E földön legyen úr a tót vagy a német?
E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
És magyar vér ezer évig ótalmazá!
Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
S kik a mi fejünkre állani akarnak,
Azoknak mi állunk feje tetejére,
S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!
Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
Még a félhalott se maradjon az ágyon!
Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utószor e két szót mondja ki a férfi!
Pest, 1848. június
A MÁGNÁSOKHOZ
Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra nem czifra, de jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.
Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!
Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.
Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.
Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.
Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.
Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,
Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!
1848. Március 11.
A MÁRCIUSI IFJAK
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.
Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.
Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.
És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.
Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.
E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!
Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki... nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.
És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.
Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.
Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!
A NAP
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?...hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriásfiú
Kifúja reggel Keleten,
S szétpattan este nyugaton.
És ez minden nap így megyen
A NEMZETHEZ
Konduljanak meg a vészharangok!
Nekem is egy kötelet kezembe!
Reszketek, de nem a félelemtől;
Fájdalom és düh habzik szivembe'!
Fájdalom, mert düledék hazámra
Új viharnak közeledtét látom,
És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
Nem szakad le szemünkről az álom.
Pillanatra fölriadt e nemzet,
S szétnézett, mi zaj van a világban?
És a másik oldalára fordult,
S mostan ujra aluszik javában.
Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
Aki ott az elsők közt lehetnél,
S kárhozatos lomhaságod által
Mindig hátul és alant hevertél!
Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
Soha többé nem lesz ébredésed,
S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
Míg nevedet sírkövedre vésed!
Föl, hazám, föl! százados mulasztást
Visszapótol egy hatalmas óra,
"Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!"
Ezt írjuk föl ezer lobogóra.
Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
Volt is, nem is a mienk az ország;
Valahára mutassuk meg már, hogy
Senkinek sincs semmi köze hozzánk.
Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
Irtsanak ki hát ezen világból!...
A haláltól, nem tagadom, félek,
De csupán a becstelen haláltól.
Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
Hogy azok is megsirassanak, kik
Eltörölnek a földnek szinérül!
Legyen olyan minden ember, mintha
Zrínyi Miklós unokája volna,
Harcoljon ugy minden ember, mintha
Egyedül rá támaszkodnék honja!
Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk,
Akkor saját örök birtokunk lesz,
Ami után eddig csak sovárgánk.
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
Mint a villám oly váratlanúl és
Oly erővel törj ellenségedre.
Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez.
Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közűlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.
A halálos itéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utcáról a kiáradó vér!
Könnyü bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok...
Félre most, lant... futok a toronyba,
Megkondítom azt a vészharangot!
A NÉP
Egyik kezében ekeszarva,
Másik kezében kard,
Igy látni a szegény jó népet,
Igy ont majd vért, majd verítéket,
Amíg csak élte tart.
Miért hullatja verítékét?
Amennyit ő kiván
Az eledelbül és ruhábul:
Hisz azt az anyaföld magátul
Megtermené talán.
S ha jő az ellen, vért miért ont?
Kardot miért foga?
Hogy védje a hazát?... valóban!...
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.
Pest, 1846. június-augusztus.
A NÉP NEVÉBEN
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
A PUSZTA, TÉLEN
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Pest, 1848.
A SZABADSÁGHOZ
Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.
Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.
S mégis, mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitora szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.
Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.
Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.
Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.
De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtől félted?
Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!
S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni... kisértő lelkeinkkel!
Pest, 1848. március 27-e előtt
A SZÁJHŐSÖK
Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
Szatmár, 1847. augusztus
A TÉL HALÁLA
Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj... készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz! ím, az ég is
Ideszegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és lánc,
S elenyészik híre-hamva.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!
Nézd, amelynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arcán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!...
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.
Pest, 1848. február
A TÉLI ESTÉK - Részlet
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél...
Pest, 1848. január.
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
Pest, 1847. január
A TISZA
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Pest, 1847. február
\t
A VÁNDOR LEGÉNY
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No, de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.
S holnap újra nap lesz, akkor
Ehetem majd... ha lesz mit.
Addig reménység anyámnak
Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.
És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze,
Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!...
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép új ruhám;
De kímélni kell az újat...
Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátszam a haramját,
Ki megállít, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.
Most amely'k zsivány nálam csak
Egy fillérre is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de ahelyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj,
Megütöm a kezedet.
Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb utazom;
Teli menne vízzel, sárral
A csizmám e rossz uton.
Gúnykacaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gúnyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.
Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem...
Ott ha a szél, e cudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!
A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ"
Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába',
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.
Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öreg ember!
Az én apám e vén zászlótartó.
"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó
Elhatott kórágyához, fülébe,
S mankó helyett zászlót vett kezébe.
Vállait egy kínos élet gondja,
Betegség és ötvennyolc év nyomja,
S ő feledve minden baját, búját
Ifjak közé hadi bajtársúl állt,
S kit eddig az asztaltól az ágyba
Alig-alig bírt elvinni lába,
Ellenséget űz mostan serényen
Ifjusága régi erejében.
Mi vitte őt háború zajába?
Hiszen neki nincsen gazdagsága,
Mit féltene, mit védnie kéne,
Hogy ne jusson ellenség kezére.
Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S mégis-mégis viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják.
Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát...
Csak a szegény szereti hazáját.
Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.
Érdemes vagy a cserkoszorúra!
Alig várom, hogy lássalak újra
S megcsókoljam örömtől reszketve
Kezedet, mely a szent zászlót vitte.
És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsőséged;
Könnyem leszen sírodnak harmatja,
S híred a nap, mely azt fölszárítja!
Erdőd, 1848. október 17-22.
AZ ALFÖLD
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.
(Pest, 1844. július.)
AZ APOSTOL XI(részlet)
..."A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?...
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! -
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpűl, s az
Élet rövid. -"....
AZ ÁLOM...
Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. �--
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.)
AZ ÁRVA LYÁNY - Részlet
3.
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.
Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.
Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:
,,Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;
A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.
Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága."...
Pest, 1847. március
AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával ujra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!
(Debrecen, 1848. december.)
Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat (részlet)
Link
ANYÁM TYÚKJA
Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. -
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.
(Vác, 1848. február.)
BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Petőfi Sándor - Beszél a fákkal a bús őszi szél - Bács Ferenc
Link
BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR
Bizony mondom, hogy győz most a magyar,
Habár ég s föld ellenkezőt akar!
Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar...
Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt kereszvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!
Marosvásárhely, 1849. március 6-7.
BORDAL
Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.
Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok...
A hazáért iszom, igyatok!
Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
�--ntsük hát magunkba hevenyén.
Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!
Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.
Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.
Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!
Pest, 1848. március
CSATADAL
Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!
Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!
Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Előre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyet akar.
Előre!
Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat,
Előre!
Én se' leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Előre!
Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!
Debrecen, 1848. december 8.
CSATÁBAN
A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrü lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
Te ég, te föld, talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam, magyarok!
Medgyes, 1849. (március 2-3.)
Petőfi Sándor: Csatában /Kormorán/
Link
DICSŐSÉGES NAGYURAK...
Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.
Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!
Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.
Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.
Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.
Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' aHazának.
Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!
Petőfi Sándor - Dicsőséges nagyurak /Mácsai Pál/
Link
EGY ESTÉM OTTHON
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében ,,mesterségem"
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
,,No csak hitvány egy élet
Az a komédia!"
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
,,Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket."
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kellene hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek,
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
(Dunavecse, 1844. április.)
EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Pest, 1846. december.)
EST
A nap lement. Eljött a csend.
Szellőüzött felhők között
Merengve jár a holdsugár,
Mint rom felett a képzelet.
A városi nem élvezi;
Falun keresd: mi szép az est.
Utcára mén leány, legény,
S dalolni kezd.
Hallván a neszt,dalol vele
a fülemile lágy éneket
a lomb megett.
A kert alól furulya szól;
A pásztor ott tüzet rakott;
S míg elterül a tűz körül,
S megszólal a bús furulya;
Ökre, lova jár tétova,
És harmatos füvet tapos.
Akközben a kert ajtaja
Halkan kinyíl; miként a nyíl
Odasuhan víg-boldogan
A pásztor, és van ölelés,
Van csókolás -
Ki volna más, ki eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok, ti boldogok!....
Mért köztetek nem lehetek?
EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES...
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!
1848
Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
Te a népek hajnalcsillaga!...
Megviradt, fölébredett a föld, fut
A hajnaltól a nagy éjszaka.
Piros arccal
Jött e hajnal,
Piros arca vad sugára
Komor fényt vet a világra;
E pirúlás: vér, harag és szégyen
A fölébredt nemzetek szemében.
Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
Zsarnokok, rátok száll haragunk,
S a reggeli imádság fejében
Istenünknek vérrel áldozunk.
Álmainkban
Alattomban
Megcsapolták szíveinket,
Hogy kioltsák életünket,
De maradt még a népeknek vére
Annyi, ami fölkiált az égre.
Áll a tenger nagy elbámultában,
Áll a tenger és a föld mozog,
Emelkednek a száraz hullámok,
Emelkednek rémes torlaszok.
Reng a gálya...
Vitorlája
Iszaposan összetépve
A kormányos szíve képe,
Aki eszét vesztve áll magában
Beburkolva rongyos bíborában.
Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
Annyi fegyver, annyi katona.
Mik ezek itt lábaim alatt?... hah,
Eltépett lánc s eltört korona.
Tüzbe véle!...
No de mégse,
Régiségek közé zárjuk,
De nevöket írjuk rájuk,
Különben majd a későn-születtek
Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.
Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Uj dicső szentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a nap!
(Debrecen, 1848. október vége�--november 16.)
ÉLET VAGY HALÁL
A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszú századok alatt.
Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek híven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.
S most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!
Erdőd, 1848. szeptember 30.
ÉN
A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövellt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
E1 nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére;
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
jellemképe: változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet:
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
Kecskemét, 1843. március
FEKETE KENYÉR
Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.
Szalkszentmárton, 1845. július
FORRADALOM
Haloványul a gyáva szavamra... dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
Szomorúk az idők, a napok feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.
Födi még beteg arcod az egykori por,
S ime sorsod ujonnan a porba tipor.
Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
Akaratja, mi újra lealacsonyit.
Ez a vétek amily cudar és iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!
Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
Piszok űlje a hír koszorúja helyett?
Mielőtt az erőszak igába fogat,
Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.
Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,
Diadalma legyen temetői menet,
Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
S gyakoroljon erőt siri férgeiden!
De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
Haragod tüze arcaidon kigyuladt,
Kezed ott van a kardon, a markolaton...
Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?
Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
S te fiú, szaporán ide a poharat!
Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a lobogót.
Haloványul a gyáva szavamra... dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
(Pest, 1848. augusztus.)
FÖL A SZENT HÁBORÚRA!
Itt a próba, az utósó
Nagy próba;
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba'.
Eljött tehát az utósó
Itélet,
De én attól sem magamért,
Sem hazámért nem félek.
Miért félnék az itélet
Napjátul?
Féljenek ők, kik viselik
Magokat oly galádul,
Kik rátörtek az ártatlan
Magyarra,
Most veri meg az úristen
Mindenható haragja!
Föl, hazámnak valamennyi
Lakója,
Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója;
Ki a házból, ki a síkra,
Emberek,
Most az egész Magyarország
Legyen egy nagy hadsereg!
Ki is megyünk, szó sincs róla,
Mindnyájan.
Meghalni vagy győzedelmet
Nyerni a szent csatában.
Szent a csata, nem harcolunk
Királyért:
Király ellen szabadságunk
Istenünk és hazánkért!
Átkos király, érezted hát
Vesztedet.
Az ördögnek, hogy megmentsen,
Eladtad a lelkedet.
De hiába volt a vásár,
Elhihet'd:
Kit az isten elhagyott, azt
Az ördög nem menti meg.
Sok az orosz, nagy a száma,
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar; talán
Száz is jut egy oroszra.
És ha volnánk kevesebben,
Mint azok:
Hála isten, minket hí ugy
A világ, hogy magyarok!
Ne féljetek, gyermekink, ne
Féljetek,
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket;
Feleségink, kedvesink, ne
Sírjatok,
Idegenek ölelése
Nem tesz csúfot rajtatok.
S ti apáink, anyáink, szent
Halottak,
Sírotokon ellenség ne
Tapodjon, nem tapodhat;
Inkább vesszen ki nemzetünk
Egy szálig,
S dagadjon föl kifolyt vérünk
Árja az ég boltjáig!
Minden, ami szent előttünk,
Kockán van,
Ha a világ támad is meg,
Győznünk kell e csatákban;
Ha miljomnak el kell veszni,
Vesszen el!
Ki fogna most fukarkodni
Életével, vérivel?
És te isten, magyarok nagy
Istene,
Légy népeddel, hű népeddel,
Jó népeddel, légy vele!
Tedd hatalmad fiaidnak
Lelkére,
Világdöntő haragodat
Fegyvereink élére!
Pest, 1849. június 20-30
FÖLTÁMADOTT A TENGER...
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
�--rök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
(Pest, 1848. március 27-30.)
FÜSTBEMENT TERV
Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
(Dunavecse, 1844. április.)
HA FÉRFI VAGY, LÉGY FÉRFI...
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
,,Koldúsbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
(Pest, 1847. január.)
HONFIDAL
Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -
De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.
De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű... mert könnyeim
Beléperegnek!
Debrecen, 1844. január-február
ISMÉT MAGYAR LETT A MAGYAR
Ismét magyar lett a magyar,
Mert ekkorig nem volt a,
Hogy is lett volna? szolga volt,
S nem magyar, aki szolga!
Ismét magyar lett a magyar,
Bilincsét összetörte,
Mint ősszel a száraz levél,
Csörögve hull a földre!
Ismét magyar lett a magyar,
Kardot ragad kezébe,
Kardján a napsugár ragyog
S a bátorság szemébe'!
Ismét magyar lett a magyar,
Lángol, piroslik arca,
Kitűzött zászló mindenik,
Amely jelt ád a harcra!
Ismét magyar lett a magyar,
Egy sziv miljók keblében,
És dobbanása rémület
Az ellenség fülében!
Ismét magyar lett a magyar,
A síkra állt vitézül,
És a világ, a nagyvilág
Csodákat látni készül!
Ismét magyar lett a magyar,
S világvégéig az lesz,
Vagy iszonyúan és dicsőn
Mind, mind egy szálig elvesz!
Pest, 1848. július
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
(Erdőd, 1848. november)
JÖVENDÖLÉS - Részlet
...És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng.
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:
,Halál ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'
"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él."
Kecskemét, 1843.
KEMÉNY SZÉL FÚJ...
Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!
Pest, 1848. február
KÉT ORSZÁG ÖLELKEZÉSE
És az idő eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midőn
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn egygyé lett mind a két magyar! . . .
Ki eddig a porban hevertél,
Légy üdvözölve keblünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simulj, simulj testvéred keblére,
A melyben a szív most oly édesen ver . . .
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
Mi jól, mi jól esik ölelkezésünk,
S mégis milyen sokáig késtünk! . . .
De mindegy, mindegy, feljött végre
A késedelmes nap az égre,
Mely összesimult arczainkra süt,
S örömkönyüket szárit mindenütt.
Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
Melyek most pilláinkon rengenek,
A melyeket
Öröm csepegtetett;
Hagyd a világnak végeiglen
Ottan ragyogni szemeinkben,
Hagyd ott ragyogni mindég . . .
Magyar szemekben ez oly ritka vendég!
Együtt vagyunk és együtt maradunk !
Nincs isten és nincs ördög, a ki
Ismét széjjel birná szakítni
Ölelkező karunk,
Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez .
De én nem félek többé a haláltól,
Viselje bármilyen csalárdul
A változékony sors magát,
Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
Nem rettegjük már haragod,
Két ország egygyé olvadott,
Kétélű kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!
S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
Érzelmeimnek tündér világával,
És szórd el ott e kincseket,
Ajándékozz meg ifjat, öreget,
Hadd gazdagodjék mindenik meg,
De legszebb részét add a székelyeknek !
Csókold meg a székely fegyvereket,
Azok csókodtul tündököljenek,
S azoktól nyerj te hős-erőt,
Mely úgy tündöklik a világ előtt!
S ha bejárad a völgyeket,
Röpülj föl s állj meg bérczeik felett,
S hogy megismerjék a rónák fiát,
Játszál szemökkel, mint a déli-báb!
1848 május.
KI A SZABADBA!
Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.
A természetnek pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ővele?
Megannyi páholy mindenik bokor,
Amelyben ülnek ifjú ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek... hallgatván
A primadonna csattogó dalát.
És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem...
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
Ha vert az óra odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
(Pest, 1847. február.)
Petőfi Sándor - Magyar vagyok (előadja Latinovits Zoltán)
Link
MÁR SOKSZOR ÉNEKELTEM...
Már sokszor énekeltem rólatok,
Még többször is éneklek, szép csillagok.
Én úgy szeretlek titeket!
Egy szebb világgal hiteget
Sugárotok;
S ti egyre mosolygotok,
S oly jól esik nekem,
Oda tekintenem,
Hol egy kis vidámság van
E szomorú világban.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK...
Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz.
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba' lesz.
Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát,
Mint egy csillag, lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, aki
A zablán tépelődve rág.
Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szivem, ha
Végigtekintek rajtatok!...
Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
Megállni féluton kivánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!
(Pest, 1848. április)
MI KÉK AZ ÉG!
Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.
Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok!
Eperjes, 1845. (április)
NEMCSAK MI VÉNÜLÜNK...
Nemcsak mi vénülünk, mi emberek...
Mi volna, ami nem vénülne meg?
Nézzétek a napot, ha jön a december:
Nem valóságos öregember?
Későn ébred, s alig
Hogy fölkapaszkodhatik
Az égre, oly erőtelen;
Mogorván néz a világra s hidegen,
S olyan korán ledől megint ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor... ekkor fehér lesz sugára.
Szalkszentmárton, 1846. március 10
NEM SÍROK ÉN...
Nem sírok én és nem panaszkodom;
Nem mondom én el másnak: mi bajom?
De nézzetek szinetlen arcaimra,
Ott föl van írva;
És nézzetek szemembe, mely kiégett,
S belőle kiolvashatjátok,
Hogy rajtam átok fekszik, átok,
Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!
Szalkszentmárton, 1846. március
NEMZETI DAL
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Pest, 1848. március 13.
Petőfi Sándor - Nemzeti dal : Előadja . Sinkovits Imre
Link
NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ...
Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.
Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.
Négy hosszu nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagynéha lát.
Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület...
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.
Szerencse és az isten
Tölünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.
Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,
S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.
S nekem jutott a vészes
Dicsőség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatéreket.
Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.
Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?
S lépésid mind halálig
Követni is fogom,
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
(Debrecen, 1849. február 10-15.)
ŐSZ ELEJÉN
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.
Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.
Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?
SZABADSÁG, SZERELEM!
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
(Pest, 1847. január 1.)
SZÖRNYŰ IDŐ
Petőfi utolsó költeménye.
Szörnyü idő, szörnyü idö!'
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.
És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll, .
A döghalál.
Beh kijutott a részed
Isten csapásiból, oh hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leirni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, a mint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy örült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének ?
(Mezö-Berény, 1849.)
SZÜLŐFÖLDEMEN
Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
,,Cserebogár, sárga cserebogár."
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
,,Cserebogár, sárga cserebogár."
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már...
,,Cserebogár, sárga cserebogár"...
(Félegyháza, 1848. június 6-8.)
Petőfi Sándor: Szülőföldemen /Latinovits Zoltán/
Link
TÉLI VILÁG
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A hosszulábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Hát a cigány?... vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
15-DIK MÁRCIUS, 1848
Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.
Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.
Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.
Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.
Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!
Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.
És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!
Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.
És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.
Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.
Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.
S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.
A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -
Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.
S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.
Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!
Pest, 1848. március 16.
TISZTELJÉTEK A KÖZKATONÁKAT!
Tiszt vagyok... ha lát a közlegénység,
Tisztelkedve megyen el mellettem;
Én pirúlok, gondolván magamban:
Nincs igazság, nincs igazság ebben.
Nekünk kéne köszönteni őket,
Mert minálunk sokkal többet érnek. -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Velök állunk a csaták tüzében,
De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
Mert van, ami győzelemre buzdít,
Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
S von előre csábító varázsa
A dicsőség ragyogó szemének. -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Ők az elvet hirből sem ismérik,
És a haza? kemény mostohájok,
Izzadásuk díjában nekik csak
Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
S zászlajához hogyha odaállnak,
Nyomorért csak új nyomort cserélnek. -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
Nincsen lap a történet könyvében,
Ahol nevök följegyezve lenne.
Ki is győzné mind fölírni, akik
Tömegestül el-elvérezének? -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Ha megtérnek csonkán a csatákból,
Koldusbotot ád a haza nékik,
S ha elesnek, a felejtés árja
Foly sírjukon s neveiken végig.
És ők mégis nekimennek bátran
Az ellenség kardjának, tüzének! -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Debrecen, 1848. október-november
VAN-E EGY MAROK FÖLD...
Van-e egy marok föld a magyar hazában,
Amelyet magyar vér meg nem áztatott?
Haj, de már nem látszik a nagy ősök vére,
Fiaik befesték ujra feketére
A földet, rákenték a gyalázatot!
S így hazugság itt az örök-igazság is,
Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat;
Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból most föltámadnátok,
És látnátok satnya maradéktokat!
S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
Híres hajdanával úgy hetvenkedik...
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mivelünk? vajon nem fogja emlegetni
Orcapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám.
S most leghátul állunk semmit nem jelentve...
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arcul csapkodnak... szégyen rád, hazám!
S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell
Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,
Gyermek a szülőjét!... engem jobban éget
A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,
Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.
S én ezek dacára sem fogok pihenni
Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
S verjen meg bár engem a nagy isten érte...
Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre
Földobog szíved, vagy szívem megszakad!
Pest, 1848. január
VILÁGOSSÁGOT - Részlet
...Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!...
Együtt maradtak,
mint férj s feleség,
Nem pap kötötte össze őket,
Hanem az isten és a szerelem."
Petőfi - Apostol
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Petőfi - Élet vagy halál
Meddig tart még, beteg világ,
Meddig tart még a nyavalyád?
Királyfene rágja tested,
Agyonrág, ha ki nem metszed!
Petőfi - Apostol
,,Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének."
Petőfi Sándor
"Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az."
Petőfi Sándor - Voltak fejedelmek /Szalkszentmárton, 1846/
Thomas Moore: NE FELEDD A TÉRT...
Moore után angolból
Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utósó s a legjobb vitézek:
Mind elmentek és kedves reményink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.
Oh, ha visszanyernők a haláltól
A sziveket, mik előbb dobogtak,
Ujra víni a szabadság harcát
Színe előtt a magas mennyboltnak!
Pillanatra ha lehullna láncunk,
Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
Nincsen ember, nincsen isten, aki
Minket újra megkötözni bírna!
Vége van... de bár a történetben
Ottan áll a győző-név ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, amely
A szabadok szíveit tapodja.
Sokkal drágább a sír és a börtön,
Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, amit
A szabadság romjain emeltek.
Petőfi Sándor fordítása
Pest, 1848. január
PETŐFI ÖREG KÖRTEFÁJA
Haldoklik az öreg tanú,
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik ő látta volt
verset írni utoljára.
Kányádi Sándor
. . . . . .
|
|
|
0 komment
, kategória: Petőfi Sándor |
|
|
|
|
|
2017-01-27 20:45:09, péntek
|
|
|
Török Sophie: ASSZONY A KAROSSZÉKBEN
I.
Hogy ver a szívem: monoton ritmusban buggyanva
Egyet-egyet.
Mint síkos esőcsepp, bádogra koppanó: úgy ver ver ver.
És telnek percek, órák, - napok és évek eltelnek,
Egyhangú dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei - a szívem úgy
Ver ver ver.
Jaj hát mi lenne, ha egyszer elunná hallgatni saját dobolását?
Hogyha elunná hogy örökkön nyíló s újracsukódó ököl legyen
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?
Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal ujjongó célok felé. . .
És szívem hirtelen elunná hallgatni e döbbent zakatolást!
A csendet szomjazná, jaj a csendet, halálos csendességet
S némára fagyva dermedten figyelné: az örök perc hogy
Ver ver ver.
II.
Lárma kell nekem! Tánc, zene, lihegő ritmusok tobzódó zaja.
Bor kell nekem, csók tűz! minden mi ujjongva sikolt.
Minden: mi feltépi bennem a részeg gyönyört
Hadd buggyanjon száz sebkehelyből az öröm piros vére.
Kacaj kell nekem, száz csengőn csengő, mint: mi néma
Szívekbe hasít. Minden: mi forrongva forr és szűk medréből
Szilajon kicsap. Ami elönti bennem a rémült csendet
És felgyújtja ijedt könnyeimet.
Mert minden csend halál.
Minden megállás halál.
Ó minden béke halál.
Ezererejű élet él bennem és minden erővel élni akar.
Sok duzzadt magvú percet akar harapni,
Sok fényt akar inni s merész bokákkal
Táncolni omló aranyban.
De üres a Perc s penészes torka csüggedt elmúlást lehel.
Oh fél bennem az élet, ostoba ijedt kis gyerek.
S mint kisgyerek, folyton csak kérdez: miért, jaj miért?
Halált kérdez, hallgatást kérdez, hallgatás rémületét.
Hej!! Üvöltő lárma! tántorgó lábak torz üteme:
Tapossatok dühvel bele a csendbe
S fojtsatok meg minden kérdezőt.
III.
Nem akarok többé féktelen őrjöngés viharverése lenni.
Tomboló orkán, mely buggyanó sebet hasít
És durva öklökkel tép magához alélt prédáját.
Szeretnék halk mámorok szelíd csöndjébe szédülni
S hunyt szemeim bágyadt-lila hullámverésén át
Lesni, mint suhan be hozzám nesztelen selyemtopánban
Szelíd testvérem, az álom puha testű halk öröm.
Könnyű ajkának aprózó csókjai mint tavaszi eső folynak
Körül, míg eszméletlenné bágyaszt
Puha kezének delejes simogatása.
Jó volna már zsibongó idegekkel belesimulni
Az altató csönd ringató ölébe
És várni, várni, ólmos pillájú muzsikáló szívvel
Hogy a kapzsi Élet hívatlan-önként felém nyújtsa
Kincses kezét, s ujjongó záporok porzó aranyával
Borítsa be sóvárgó testemet.
VI.
Most néma vagyok, mert elhagytam már a hangos patakokat,
Hol olcsó titkukat dicsekvőn mesélik a könnyű habok.
Elhagytam mindent, hol játékos szavak szikráit szórja a szél.
Óh súlyos gyönyöröktől nehéz az én szívem!
És elfeledte a könnyű örömök könnyű ízét.
Súlyos gyönyörök vérízű kínja tépdesi testem.
Súlyos itt minden: súlyos koronájú hallgatag fák alatt.
Mert szent és hatalmas erő a fájdalmas gyönyör
S döbbentő közeledtén ijedten hal el a csacska perc.
Lásd néma vagyok kedvesem, s háló szavakkal repesek feléd.
Tépett mosolyom díszében állok - csupa
Elgyötört seb vagyok én.
Pillám is súlyosan verdesi borult szemem
Ajkamról vergődve surran a színes öröm. . .
Kedvesem Félek! döbbent szívemben oly nagy a csend.
Istenek vészes kéje ez? - Óh arcomon
A halál borzalma ül.
VII.
Azelőtt mindent szerettem, amit te
szerettél. Mindent és mindenkit: hová
eljutott szemed becéző sugára.
Elszórt magadat szerettem bennük és áldott volt
az idegen, kit drága vágyad illetett.
De ma még jobban szeretlek!
És mindent gyűlölök benned, ami nem
Én vagyok! Minden idegen asszonyt, ki
halvány emlékeidből visszaint. Mert ma
gazdag vagyok és élő meleg ajkadról
szürcsölöm életedet.
Gazdag vagyok és kevély és
fukar! Elszórt mosolyaidnak zsugori
zsarnok őre. Nem játék többé.
Nem távoli hideg imádat ez! Az életemmel
szeretlek, s mindent gyűlölök benned
ami nem én vagyok.
VIII.
Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
Repesve hajladozom
eleven ajkad felé.
Mint szomjas virág
harmatos ég felé.
Gyenge száron földig hajlok előtted
s feliszlak reszkető gyönyörrel.
S tán meghalok - mint viharos cseppektől
ostorozott virág gyönyörrel.
IX.
Miért is akarunk mindig újat? s gyermeki
szívtelenséggel hányjuk el a tegnap
gyémántjait. Új formát keresünk, újízű
zamattal, új színt új vért új szavakat!
Vad forró fiatal szavakat! mi senkié sem volt
még s édes vérzéssel a mi ajkunkról szakadt fel.
Új szavak, villanó erősek, zúgnak tépnek
eleven agyba nyilallnak. De jön a Holnap, jön
a friss farkasivadék, viharral jönnek
széllel és jéggel, új szavak dobpergésével
kegyelet nem erény! Nőnek a körmök
fogzik a farkas, éhes gyomrok lihegnek. Vad
szájakban kopik a gyémánt kaviccsá. Frázis lesz
magas padlások poros lomja lesz a régi
szó: aranylánc borbélylegény vasárnapi
mellényén. De hát piacok ékén dolgozó
kicsi béresek vagytok-e? Egy nap munkásai?
Hitvány a szó! ne bánjátok. A gondolat
erős! Szárnyakká épül s fölemeli
makacs nevetek nehéz betűit.
X.
Szabadvers a rímről
Azt hittem: érdemes így : írni írni
fénytelen szavakat formák zenéje
nélkül, rímeknek édes csipkéje nélkül.
Fénytelen szavakat, mert csak sietve
akartam beszélni.
Nem akartam megállni csipke és zene
játékáért, mert ma már senki sem áll meg
hogy játékra figyeljen. És azok se tudnak
várni reám, akikhez szólok.
S ma mindenki beszél, szépen és könnyen,
ezer dadogó száj szabadult ékesszólásba.
Mert könnyű a szó, ha csipke és zene nem
húzza. S kinek kellenek ma súlyos örömök?
Azt hittem érdemes volt. De már száz
próféta támadt. Szólnak jobban és szebben
mert hiszik, hogy jó és szép.
És hiszik, hogy hallgatnak reájuk.
Én már csak leírhatatlan szépségekben hiszek.
XI.
Őrangyalom - Kaosz Angyala! meddig
kavarod tébolyult lelkem iszapját! Meddig
zúgatod bennem kotró gépeidet? Keserű
vágyad miért nem tűrheti percnyi békéjét
hajszolt szívemnek? Csöndes víz ülepedését
iszapos salak fölött! Mint malomkerék szennyes
vízbe tapadva pörgök örökkön, jajgató
szélnek tárva karjaimat: a Zavar kavicsait s éles
homokját röpítem magamból, s megsebzem akaratlan
kedveseim szívét. Ő, hányszor felépítettem már
karcsú váraimat!. . . De váram is homok volt s az első
bolond szél fölborított : elvetve bennem az
új Zavart. Kínzó Angyalom, ki ért meg
engem? Értelmetlen vagyok s e lelkem
homályos; az emberek érzik: és nem szeret
senki! Hányszor könyörögtem: ne hagyjanak
magamra! elpusztulok süllyedő lelkem
hínáraiban! Világos szavuk kiűzné tán
álmaimból a boglyas lidérceket. De
nem é r t e n e k e n g e m. Oktalan jajom már
únják. S bosszús arcukat elfordítják tőlem
a tiszta ég felé.
XII.
Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bújtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítenek:
eleven börtönömben fulladok.
Minden fojtogat engem! fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak és háztető és
fojtogat a súlyos mennyboltozat.
Közeli csillagok ingerlik
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam elől
a friss levegőt.
Óh elátkozott szellem vagyok én!
Szenvedő szellem, szűk kancsóba
zárva, szűk kancsóba zárva mély
tó fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg a börtönöm
robbanó födelét? Óh ha kinyílna!
ha kiszabadulhatnék fáklyás hajam
süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegő-tenger, s roppant tagjaim
kinyújtva; mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött.
Míg Isten áldott tenyerét elérve
szétömlenék a Végtelenben. . .
XIII.
Óh jaj! már reggel van megint. Meztelen
idegeimről foszlik az édes éjjeli kábulat - jön
a hideg nap, s feltépi álmos pilláim
sebét. Fájó tagjaim kihúzva
magányosságom zsongó fürdőjéből
kilépek: vonszol az emberi nyáj. Elém
jönnek gyulladt szívük nyálkás mosolyával
s úgy ülnek esti bánatom bársonyára mint
undok csigák: szavuk és csókjuk
szennyes nyomokkal kígyózik utánam.
Förtelem ketrece élet! mint
skatulyába zárt férgek, céltalan
köröket futva úgy próbálok menekülni
belőled! - egy cseppnyi szeretet üde
harmatát rejtegetve szennyed elől.
Óh boldog férgek! Isten alázatos és
szent férgei! Ti békén rágcsáltok a közös
hullán! - de bennünk a Sátán mérge
bomlik. S felrothadunk a
magas Istenig!
XIV.
Itt mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton
csak reád figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából:
nem lát nem hall nem érez - csak reád figyel! S körüle
nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz apró nyűge.
Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratk
gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
zaklatott szívemen. De az az egy ideg folyton
csak reád figyel. magasan kifeszítve hitvány gondolatok
árja fölött, mint óriás póznán zengő távíródrót
közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed
lelkem tükrös lemezire: szemed színét, kezed mozdulását,
gyöngyös mosolyod édes ízét - halk hangod zengését, rebbenő
pilláid játékát, hajló vállad vonalát hajló lombok alatt.
Képet, új képet ezret vetít egyre,- míg úgy megteltem
veled, míg úgy elömlöttél bennem fájdalmas édesség!
feszítve halvány ereimet. hogy áradó lelkem
kicsordított magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe virágba
szálló felhőbe, elszórt szerteszórt színekbe szavakba, míg
hang szín íz és zamat fény és levegő mind te voltál!
s betöltötted az egész világot. Szerteszórtalak, elprédáltalak,
fűnek virágnak csillagnak adtalak! s most nem lelek reád
sehol. Hányom dobálom emlékezetem salakját, pattanó idegekkel
idézem kedves arcodat: óh szertefoszolsz, köddé omolsz, mint
drága halottam sokszor idézett arca. Eltűntél elvesztél, ezer
szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékezem
reád! Milyen vagy? s döbbenek: ki vagy te, ki annyira
húsomba égtél s megváltoztattad fény és levegő ízét - s nem
emlékszem egyetlen szavadra! hangod alakod eltűnt előlem,
kínlódva s izgatottan kereslek, keresem szilánkká tört arcod
egész mosolyát! S felvillansz olykor mint távoli
villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló melegét.
És néha tündöklő Egészbe szökkensz röpke mozaik!
S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh kedvesem!
A nagy Végtelenből varázslod Eggyé ezer arcodat. hogy engem
kicsiny halandót elkápráztass vele!
XV.
Betegágynál
Isten! de jó volna. . . Isten! szólhatok-e
Hozzád? ki kevély szívvel nevettem
neveden, s most félőssé tépve, fáradttá
törve gyáván esengek oltalmad után!
Óh jó volna Hozzád térni, faragott
képed elé hullni, áhítat áldott szédületébe
borulni, s remélni egyszerű
gyermeki szívvel: hogy vagy!
Igen, valahol mégis csak vagy! én
hiszlek, meleg gyógyító Erő! Hiszlek
hiszlek! fájdalmas testemnek jó ez a
kábító hit. Csak most engedj magadhoz,
csak most, míg a Józanság szürke madarai
elütnek bennem. Esengő kezemmel félőn
takargatom Előleg tagadásom bűnös sebeit, -
ne lássad Isten, óh ne lásd! hogy újra
megtagadlak józan reggeli fényben.
Óh megtagadlak, ha kedvesemről legöngyöli
duzzadt köteleit a gyilkos éjjeli láz.
Megtagadlak, ha jön a Gyógyszer, s hűs kézzel
meglazítja a Fájdalom mardosó abroncsait. Most
fáradt vagyok, nem gondolkozom: csak érzek.
Csak fájdalmat érzek, s érzem szétomlani
életemet. Óh segítsz-e rajtam? konok
pogányon! Te jó vagy, erős vagy s az áldott
béke Tied! Látod a lelkem, s tévedt
juhodra gyengéden vigyázol - míg tépett
szívem az álom boldog nyugalmába hull.
|
|
|
0 komment
, kategória: Babits Mihály |
|
|
|
|
|
2017-01-26 20:30:23, csütörtök
|
|
|
TÖRÖK SOPHIE
Török Sophie, született Tanner Ilona, teljes nevén: Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla (Budapest, Kőbánya, 1895. december 10. - Budapest, 1955. január 28.) Baumgarten-díjas író, költő, Babits Mihály felesége.
Élete:
Római katolikus családban született, édesapja Tanner Béla kassa-ujfalui születésű kereskedői könyvelő, édesanyja a pozsonyi születésű Weiszbrunner Antónia.
Iskoláit a fővárosban végezte, majd a Külügyminisztérium tisztviselője lett. 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák. Gyermekük nem született, egy leányt csecsemőkorában örökbe fogadtak, ám Tanner Ilona közvetlenül a halála előtt kitagadta gyermekét az örökségből.
Első versei: A Hét, illetve az Új Idők hasábjain jelentek meg, házassága után a Nyugat közli rendszeresen verseit, kritikáit és néhány novelláját.
Verseiben a tépelődő, vívódó női lélek fájdalmait szólaltatta meg. Szabad versei szélsőséges énképet sugároznak: a mély önmegvetés és a kritikátlan önimádat skáláján minden szín megtalálható bennük. Prózája a modern női lélek sokoldalú, érzékeny rajzát mutatja.
Művei
Asszony a karosszékben (versek, 1929)
Boldog asszonyok (novellák, 1933)
Örömre születtél (versek, 1934)
Hintz tanársegéd úr (regény, 1935)
Nem vagy igazi! (kisregény, elbeszélések, 1939)
Értem és helyetted (versek, 1940)
Sirató (versek, 1948)
Link
Link
Link
Link
Link
Link
Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tanner Ilona
Link
Török Sophie-t a Kerepesi temetőben, férje mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén nagy nevek mondtak beszédet. De nem Török Sophie-tól - Tanner Ilonától - búcsúztak, hanem rajta keresztül Babitstól. Lányi Sarolta ezt mondta:
,,Búcsúzunk tőled, Babits Mihály özvegye! Nagy költő élettársa voltál, magad is egy az igaziakból. Büszkén viselted Babits Mihály feleségének rangját, szerényen a magad tehetségét."
Sem az akkori közvélemény, sem ő maga nem volt meggyőződve arról, hogy valóban jól írt. Művei túlzsúfoltnak, sűrűnek, érzelmileg túlfűtöttnek hatnak. Ilyen személyiség volt ő. Kolerikus, változó, önmarcangoló. Lélekből írt. Keresztury Dezső írta Sophie-ról:
,,Török Sophie kivételesen fogékony és önfejű, alázatos és lázadó, lobogó és tehetetlen tehetség volt: korának nőírói közt a legszínesebbek, legmerészebbek és legügyetlenebbek egyike. Az óriás fa, amelyre folyondárként fölindázhatott, egyszerre emelte és árnyékba is borította, égette, s égett vele, míg ki nem dőlt."
ASSZONY KAROSSZÉKBEN
Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban - mint elkészült
kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva
keres utat - és vágy, mely nem ült még soha
a Teljesedés asztalánál!
Még szűz dolgok rejteznek ezen a
sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű
fényben, terhes búzaföldek s remegve
érő szőlők között; - kik íme mind kéjes
alázatba teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt
bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás
sakktáblán. - Hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan
semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz!
szépség! szerelem! oh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgő életek között e néma
bölcs mennybolt alatt a borzas
kotlót irígylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint
meleg szárnyai alá
rejti tengernyi csibéjét.
Nyugat 1926
ARCOK EGY NÉV FÖLÖTT
A seb helyét, mit gyermekarcodon tépett
az eltört cserép: híven őrzi tested.
S a naiv játék-folt, mi gyermekarcod
huncut éke volt: jön veled! s szomorú
öregasszony arcodon jelzi könyörtelen
hogy azonos vagy a régi kislánnyal -
ez minden. Ennyi köt egybe elmult éveiddel,
mert nem azonos lelkednek egyetlen
foltja sem a lélekkel: ki nevedben született!
Nincs eredben egyetlen csöppje sem
a vérnek, mit anyád adott. És nincs egy iz
és nincs egy szín és nincs egy gondolat
melynek megmaradt szeretetében
úgy felelhetnél vissza távoli önmagadnak
mint kiröpült szónak felel a viszhang.
Más vagy. Idegen vagy és ijesztő semmiből
teremtetted magadat. Bár egyetlen névvel
jelöl a sors hosszú életen át: minden nap
más testben keltél, száz élet véglete
hullámzott benned oktalan. Össze-vissza nőttél,
nem úgy, mint boldog fa, mely okosan épít levélkét
levél fölé - fölötted hatalma volt minden szónak
és szélnek, kicserélt minden új ágy és
megváltoztatott egyetlen ujjnyomás.
Mi köt egy arcba mégis? kapkodó lélek,
értelmetlen változás hordozója!
Egy üres név. Egy kicsi sebhely. S egy rögeszme:
hogy élsz - pedig csak álmodsz, százféle
zavaros álmot. És nem lehetsz felelős
az idegenért - akivé változol
egyetlen fekete éjjel alatt.
Nyugat 1932
BECÉZŐ UJJAD
Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.
CSONTIG MEZTELEN
A homlokod már egész meztelen
s szemed két rémülettel tág gödör.
Hová rejtőzhetnél még? Mi tudna
eltakarni? Csontig meztelen vagy
s a világ szeme szégyeneddel összeér.
Már rég nem gondolsz könnyre -
a könny csak old s csak jobban kitakar.
Hig levegőbe kapkodsz védelemért
s egy hegy sem volna már elég
hogy eltakarja félelmeidet.
Ha eltünhetnél, mint bőszen megpördült
kerék szégyenkező küllőit
keni láthatatlan semmivé a forgás
szédülete. Ha így futhatnál!
vonító házak között,
lehullt csillagnál
sebesebben.
Nyugat 1932
EGYEDÜL MINDEN ÉJJEL
Hiába borit be fénnyel a lámpa,
az éjszaka, mint fekete ragály
beömlik az ablakon, s torkomig
fesziti a szurós levegőt.
Beömlik minden résen, mint
láthatatlan gáz, óh hiába
lámpák gyenge fénye!
a nehéz éjszaka
belep bokától homlokig...
Egyedül vagyok, verejtékes
arcom nehéz mint a kő,
a rémület már ágyamból kiszoritott.
Óh hogy meneküljek? Futnék
kedvesemhez a másik szobába
rémült kezemmel kezébe fogódznék,
álomból felvert arcához könyörögve
segitsetek! a halál kerget engem!
már itt ül bennem, páncél
öklével lapuló szivemen ül...
gyógyitó méreg! gyógyitó jószavak
szeretet varázsa segitsetek!
Óh riadt, könnyü szavak!
hisz nincs segitség! láthatatlan
félelmeiddel összenőve oly egyedül vagy
mint Krisztus a kereszten.
Benned a harc, s a harcolók,
miért könyörögsz reményt?
Ezt, ezt az iszonyut!
magadban kell legyőznöd,
egyedül kell legyőznöd minden éjszakát.
Bőrön tul és izmon tul és csonton tul
egyedül vagy, hussal és vérrel
és izommal rejtve, eltéphetetlen
pántokkal rejtve egyedül.
S mi fojtogat és vak nyögéseid kibontja,
a fájdalom oly mélyen rombol benned,
hová az Isten szeme sem ér...
Nyugat 1934
EGY GONDOLAT
A szellem megmozdult, kásás
falai közül felrezzent nyugalmából,
hol dermedt tétlenségben ült, vajudva
köldökre szegezett szemekkel.
Most megmozdult, megrándultak
vas szemöldökei - és verset irt.
Már kész, itt van előtted, korrigálod.
Szomoru vers, méla szinekkel,
analizis lelkedről, mely furcsa
és érthetetlen. Kint dohog a város,
szemben házat építenek, gerenda
zuhan, fürész nyikorog, munkanélküliek
csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet
oszt az iskola, az ujruhás gesztenyefák
alatt ujoncok éneklik duhaj fegyelemmel
az uj párt harcragyujtó himnuszát.
Egy gondolat itt az asztalon
többet érne! egy igazi gondolat...
De gondoltál-e már ujat s igazat?
Borongós vagy, s epefájós hangulattal
szinezed hiányérzeted kinjait,
önkinzó mélaság! - szép, de ezt sem
te találtad ki! Minden volt már
egyszer, már mindent elvégeztek
előtted, - ó szellem! nézz hát
tükörbe! Kényes igénnyel utánafested
a napot, és bosszus haraggal
árnyékot dobsz az árnyékokra!
S im, kész müvedet
szemléled elégedetten.
Nyugat 1940
ELEVEN BÖRTÖNBEN
Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bujtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítnek:
eleven börtönömben fulladok.
Minden fojtogat engem - fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak, és háztető és
fojtogat a súlyos mennyboltozat.
Közeli csillagok bosszantják
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam
elől a friss levegőt.
Oh, elátkozott szellem vagyok én! Szenvedő
szellem, szűk kancsóba zárva, szűk
kancsóba zárva: mély tó
fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg börtönöm
robbanó födelét? Oh, ha
kinyílna! ha kiszakadhatnék fáklyás
hajam süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegőtengert, s roppant tagjaim
kinyújtva: mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött, mig Isten
áldott tenyerét elérve: szétömlenék
a Végtelenben!
Nyugat 1925
EMLÉKEZET JÁTÉKAI
Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád
Figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából, nem lát; nem hall, nem
Érez: csak reád figyel. S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz
Apró nyüge. Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok,
Gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
Zaklatott szivemen. De az az egy ideg folyton csak reád
Figyel. Magasan kifeszitve hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás
Póznán zengő táviródrót közönyös buzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös
Lemezeire: szemed szinét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod
Édes izét, halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló
Vállad vonalát hajló lombok alatt. Képet, uj képet, ezeret vetit
Egyre, - mig úgy megteltem veled, mig úgy elömlöttél bennem fájdalmas
Édesség! feszítve halvány ereimet, - hogy áradó lelkem
Kicsorditott magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe, virágba, szálló
Felhőbe; elszórt, szerteszórt, szinekbe, szavakba, mig hang, szin, íz és
Zamat, fény és levegő mind te voltál! S betöltötted az egész
Világot. - Szerteszórtalak, elprédáltalak, fűnek, virágnak,
Csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol! Hányom,
Dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
Kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága
Halottam sokszor idézett arca. Eltüntél, elvesztél, ezer
Szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékszem
Reád! Milyen vagy? S döbbenek: ki vagy te? ki annyira
Husomba égtél, s megváltoztattad fény és levegő izét, s nem
Emlékszem egyetlen szavadra! hangod, alakod eltünt
Előlem. Kinlódva s izgatottan kereslek, keresem
Szilánkká tört arcod egész mosolyát! S felvillansz olykor, mint
Távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók muló
Melegét. S néha tündöklő egészbe szökkensz röpke
Mozaik! S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh, kedvesem! A nagy
Végtelenből varázsolod eggyé ezer arcodat! Hogy engem
Kicsiny halandót elkápráztass vele.
Nyugat 1924
EZ IS TE VOLTÁL...
Ha multadra gondolsz: emlékeid
kitakarnak eléd egy idegen embert.
Tudod - és nem hiszed: ez is te voltál!
Látod e lényt, tünődve ácsorog szobádban,
megszokott ruhádat viseli, konok terveket sző.
Nem is őrült, cselekszik, követel, célja van,
nevedben él! s gyüjt számodra szégyelt emlékeket.
Őrült? Óh elpirulsz, s zavart szemeiből párázó
álmait undorral látod, mi közöd lehet együgyű
képzelgéseihez? De nevedben beszél,
veled azonos! s lám hisznek neki, s vinnyogására
neked felelnek! Arcadat hordja, ismeri
ifjúságodat, s titkaiddal játszik merészen.
Ostobán játszik! kontár ötletein eliszonyodsz.
Ki sugalta néki nyálas vágyait? s eszelős
akaratát, mellyel merészelt téged veszélybe vinni!
Óh ne folytasd szörnyű emlékezés!
Mélység fölött jársz kutató gondolat
hiába vágyol megérteni az érthetetlent!
Sarkadban jár a rémület s tiszta arcodat
elcseréli annak arcával,
ki bomlott csirákkal menekült világgá
eszméletlen mélységeidből...
1935
ÉRTEM ÉS HELYETTED
Amiért néha elereszt:
nem kell hinned, hogy elfelejtett!
Rajtad tartja horgas szemét
s mint játszó fenevad lesi
menekvésed csalóka örömét.
Maradj veszteg és ne remélj!
Vak féregnél bölcsebb lehetsz
és gonoszabb is - ne szerezz
gyilkosodnak élvezetet!
*
Miért nyögnek az alvók, miért
sóhajtanak? mint akit nem tud
elhagyni a nehéz emlékezet...
Itt ülök és virrasztok
és szorongva hallgatom,
hogy még álmukban sem
boldogok szegények...
*
Mondod: nem a haláltól félsz,
csak a félelemtől, - de kiállnál
könnyen minden félelmeket,
ha nem kellene félni a haláltól...
*
Jó fáradtnak lenni.
Aki fáradt, az élet terhét elereszti,
aki fáradt, megkönnyebbül.
Mondod: nem bírod ki! nem bírod tovább!
De csak a súlyt nem bírod, mint aki
inátszakadva érzi, hogy terhét
tovább tartani képtelen. Az igényt
nem bírod, a dacos akarat
esztelen feszülését - de ha
görcsös kezedből elereszted -
minden könnyű lesz. Ne küzdj
tovább! Örülj, h a fáradtság
földretepert. Szép csöndben fekhetsz.
Aki nem harcol, mindentől megkönnyebbül.
*
Őrült, mikor a csirából
magzattá lettél és gyermekből
emberré lettél, nem tettél soha mást:
csak mentél a halál elébe.
*
Gyümölcs vagy: de gazdád
csak rohadásodra vár.
Készülsz, - de megérkezésed
a halál.
*
Uram, a falatot
mit számbavettem
engedd lenyelnem
addig ne ölj meg!
A dalt, amibe belekezdtem
engedd végigénekelnem
addig ne ölj meg!
Szép művedet, mit bennem építettél
feslő reményeimmel
Uram, ne ölj meg!
*
Mögöttem fal, előttem
meredély, bekerítettél Uram!
csak eged felé szabad az út.
A kicsi hely, hol szárnyak nélkül
rekedtem, csak arra elég,
hogy körbe kergessen a rémület,
ahogy körbe fut ereje fogytáig
a csapdábahullt borzadó állat...
*
Annyi kötél és ólom rajtam,
hogy imára sem emelhetem
nehéz kezem. Uram!
találj meg engem! ha már én
gyenge elveszett
nem tudlak téged
megtalálni...
*
Mondják: nehéz az örömért küzdeni,
még nehezebb nehéz kenyérért.
De milyen nehéz küzdeni
a lélekzetért! kortyra mért
életért, a tenger levegőből
azért a csöppért,
melyért a szerényrehúzott tüdő
sípolva kapkod...
*
Ha korál lehetnék, közös test
a közös félelemben, ha erős tüdőmbe
két életnek elég levegőt szívhatnék!
*
Uram, nézd üres szívemet,
nehézre fáradt csontjaimat, nézd
megkorbácsolt agyamat,
melyben már semmi sincs,
még rosszaság se...
1937. május.
ÉRTHETETLEN MÚLT IDŐ
Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s úgy bezárultam önmagamba, mint
vackába a száműzött - kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hír se szerelem.
A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sűrűn
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa - mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.
Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös múltamat, zsibbadt szívem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés - nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kínzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyűlt aktát
fontos feladatként, érthetetlen
múlt időmet rendezem.
Nyugat 1940
"HALÁLFIAI"
Ketten voltunk veled: én és a
Munka. Engem szerettél és a Munkát
gyülölted. De ő közöttünk ült makacs
harmadiknak. És te elhasználtad az
én életemet és fölépült
a Mű.
Először, még erőtlen volt és
vértelen. És csak szakadozott konturokban
kisértett szenvedő képzeleted
kemény keretében. De én eleven voltam!
És hangosan boldog! És rugalmas ereimben
csengő ütemmel dobolt a vér.
Isteni lelket te adtál neki - de növekvő
testét tőlem rabolta; vért velőt vágyat és
akaratot. S mind nagyobb lett, színesebb,
mind hangosabb lett s élőnél
élőbb. S legelső mozdulatával
meglóbálta fölöttem homunculus karjait.
És én elfogytam lassan. A leghalkabb
szó is fáj már. És imbolygó árnyékomat
mind halványabb sziluettben
verik vissza a közönyös falak.
Nyugat 1927
HORDTAM MÁR RONGYAIDAT!
Talán már anyám méhében is
tőled rettegtem Vénség!
Szorongó gyermekarcomon előrenyúló
iszonyú árnyékod ült,
s nem mertem ifjú lenni
úgy féltettelek édes ifjúság!
Minden csepp öröm mélyén
te ültél rém! fülembe számolva
fogyó perceimet, mint rossz démon
csörgeti fösvény fülébe
a guruló pénzt.
S mindennap közelebb jöttél
torz arcoddal iszonyitva
s már úgy féltem tőled
hogy kívántalak!
mint üldözött gyermek
ki gyilkosa karjába fut.
Úgy féltettelek ifjúság!
hogy lemondtam rólad - eldobva
fenyegetett szépségedet.
Úgy féltem tőled Vénség,
hogy magamra vettelek.
S mi keserűt mért nekem a sors
végnapjaimra - kiittam előre!
mint ki kiállná előbb
a kísértetes halált
hogy halálfélelem nélkül
élhesse drága napjait.
Így gyötörtél, mérgeztél, csalogattál!
s én mint nehéz varázslatban
vergődő kígyó csavartam őrjöngve
bűvölt testemet előtted.
Hiába futottam tőled
velem futottál, mint árnyékom
lábaimból kelve óriásan.
Akkor megálltam - s hogy ne lássalak,
magamra vettem arcodat.
Most már elszenvedtelek Vénség!
Hordtam már iszonyú rongyaidat
s néztem hályogos szemekkel
a penészedő napot.
Ó féltett szép ifjúságom!
már megszenvedtem érted.
Mint ki koplalással gyűjtött
aranyból rendez orgiás lakomát:
szenvedő szelíd arcomat
úgy fordítom most feléd
s derekamat magasra kinyújtva
meleg mosolyodból
inni kérek Élet!
Nyugat 1932.
JÓNAK LENNI KÖNNYEBB
Milyen kevélyen ráztak ékes szőke fejed
erős ifjú leány, kit önzés nemes páncélja
védett jóságtól s fájdalomtól, s ki vidám
fogaidat mutatva férfiak bolond vágyain
csak szépséged hatalmát mérted kegyetlenül.
Most nézz be az ablakon, múlt ködeiből
jöjj vissza hozzám és lásd meg: mivé
rontottam lobogó reményeidet!
Úgy tudtad: választott helyeden szolgálni
fognak téged, szép mosolyodért ingyen
hódolnak lábaidnál, kis tétlen delnő!
kacér cipőcskéket ringatva fogadod majd
nevetve az élet kivételes örömeit.
Hitted: hideg szived van, nem puhítja
hitvány érzelmesség, s rafinált ösztöneid
okosan tudják, hogyan lehet jól élni! -
most önzésed pompájából levetkőztetve
szenvedéstől szennyesen bámulsz magadba,
s nem érted mi térített le boldog utadról?
Ismerd hát meg magad, erőtlen lelkedet,
mely a kész jót könynen felitta, de
megszerző harcra gyengének bizonyult.
Te irgalmas nénike, kihez ma gyermek és
kutya siránkozva fut védelemért, ki
a házban bogot kikötni s szálkát kihúzni
legjobban ért, ki nyomor-viziódban
eldobott lom közül lopkodsz vissza
vackodnak megbecsült értékeket, -
te nyálkás jóság! ostoba jócselekedeteid
szemétdombjáról nézz vissza igéretes magadra!
nézd sorsod kajánul görbe utait!
Rosszul ismerted magad, ne méltatlankodj.
Amit elviselni nem lázadtál
amit kibírtál - sorsodtól mind megérdemelted.
melankóliád maró ködéből nézz vissza:
gonosz szépség? úgy voltál te kegyetlen
féfiidomító, ahogy szikkadt uzsorás
nagylelkű jótevőnek hiszi magát.
Csak az ifjúság röpített, tédedig
esdeklő szerelmek tüze fényesített
apácaszíveddel boldog boszorkánynak.
Vágyak reflektora nélkül romantikus
riadalmaid mazohistát sulykoltak
belőled, szegény harcképtelen!
az önzéshez erő kell, acéllá edzett
lélek! magadért élni magadnak: legnehezebb.
Te a legkisebb ellenállás irányában haladtál,
s így lettél jólélek. Mert jónak lenni legkönnyebb.
Jó, aki nem harcol, jó, aki fél és hagyja magát.
Jó, aki megy, mert maradni gyenge.
Jó, aki ad, - mert venni képtelen.
Te megalázott puha nyomorék, összedőlt
egyéniséged romjai közt legalább valld be:
csak gonosz emlékeid melegítenek!
és egyetlen jócselekedet
szivednek örömet nem adott.
Hiszen tudom: jónak lenni talán
mégis legtöbb e rossz földön - ha nem gyávaságból:
erős akarattal lettél volna jó!
De nem adtad magad se jónak se rossznak,
két véglet közt rángasz reménytelen.
gyáva okosság tép és taszít s most úgy
szégyenkezel, mint megtört vadállat, ki gyilkos
fogai közt csipkés napernyőcskét billeget
láncos urainak mulatságára.
1938.
KERESZTNEVEM
Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer....
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie!...
Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelíd név, könnyű csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám!...
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
út, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelíd feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, boríts be engem.
Nyugat 1938
KÍSÉRTET-ÓRA
Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsüllyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé fordított
lámpákkal most járhatnám újra lelkem
bódulatból felrezzentett kísértet-tájait, -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kútjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kínálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi új? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra ígéri!
Oh unlak már marcangoló kísértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt múltam és
meghígult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint dühös
gombatenyészet. Jelent herdálva földalatti
emlékváramat hiába építettem! a múlt
nem megőrzött kincsek drága háza, amit
őriz, már nem én vagyok. Emlékeim csupán
elporlott holtaknak emlékezete.
Nyugat 1940
LÁZADÓ SZÁMFELETTI
Feljöttem a dombra, itt állok
előtted Uram, e hófoltos elhagyott
réten, hol a tavalyi enyészet sziszegve
erjed s a halál uj életet mér, naparcod előtt
állok, most senki és semmi sincs közel, a csend
szorongva zug fülemben, igy kérdlek:
mit végeztél rólam Teremtőm?
Tudom, minden kedvedért van
és tengernyi teremtményed között
egyetlen atom sem felesleges.
De alkotó kedved pazarló, minden
igéreted előtt ezer kívánság tolakszik, mennyi
esengő élet ful magjába oktalan!
óh kicsi tett volna tőled Uram
sok élet közt szegény életemet elpazarolni!
És ha számfeletti füszálnak szántál,
céltalan harcnak, hiábavaló
várakozásnak és értelmetlen halálnak:
nem volt-e fölösleges Uram
céltalanságomat annyi értelmes
gondolattal kivilágítani?
Nyugat 1936
A MAGÁNYHOZ
Hát ilyen vagy? ilyen - leírhatatlan!
Íme, ismeretlen földedre léptem,
hideg vagy, halálízű, - rosszabb, nehezebb
minden képzeletnél! Ismerkedem veled, bátor és
iszonyodó ujjaimmal megérintlek:
milyen vagy hát? Sorsom vagy, akármilyen vagy!
el kell, hogy vállaljalak. Hideged
szívemig dermeszt - óh jaj, vad önkínzással
hiába képzeltelek el magamnak
boldog napjaimban! most tudom már: hittem
szép csodák jövetelében, hittem
szerelem és gyermek gyönyörű jövetelében!
De hogy te is eljössz egyszer patkányfogú
rém! akárhogy féltem tőled! hogy kísértetes
valóságban fogsz egyszer megjelenni;
borzadó szívem ezt nem hitte soha...
Évek teltek már azóta, hogy örök kíváncsiság
csillapíthatatlan szeretetével telt tekinteted
lehullott rólam. Már nem világítsz ki, már
nem figyelsz rám, nem értelmezed arcom
sokszínű változását, nem búsít bánatom!
Éber tükör, ki nem fáradtál bölcs szemeidben
tükrözni engem, s erős mágnesként tartottad
lázadva ingadozó életemet.
Vakon és közönyösen fekszel a föld alatt,
s nekem csak annyi dolgom itt, hogy halálod
képtelen ténye ellen lázadozzam...
Nehéz föld borítja megvakult szemeidet!
kihűltél, immár engedelmes testedet
órák alatt vette uralmába a dermedés...
Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzködő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italodat
Magány...
MILYEN CSODÁT HIHETNÉL?
Szegény fa, hogy utálod a földet
melynek sarába süppedten állsz
s hogy utálod a nedvet
mit süket gyökereid isznak
és utálod a vak magot
melyből valaha fakadtál!
Óh milyen csodában kellene hinned
hogy meg ne utáld magadat is
s a fölötted égő könyörtelen napot!
Sokat tudsz te, őst és örökséget -
tudod okát ereid szinének
s tudod: az idegen magban benne volt
ezernyi leveled egyforma csipkéje.
Látod a szörnyű láncot, amely befog
s hiába hajlongsz - vonagló gyökereid
nehéz görönggyel tartja a föld
s a nyilazó nap is csak lefelé nyom.
Lánc... lánc... óh milyen csodát hihetnél!
nem vagy kiszakadt csillag!
csak meglazult hurok a láncban
s már annak kell örülnöd, hogy utolsó
szem vagy és gyümölcstelen rázod
átkozott gallyaidat
Nyugat 1932
MINDENT SZERETTEM!
Szép ifjuságomban csak szivem szavát
ismertem, heves parancsai vezették
sorsomat, dadogó érzékeim
bábeli nyelvét nem értettem.
Óh vak érzékeim sohsem tanulták meg
vágyuk nevét, mint béna csecsemő
ködben topognak, - és most már
óh most már szivem is egészen hallgatag.
Nem kér és nem kiváncsi, kergeti bennem
a vért, más dolga nincs már velem,
pedig valaha minden percemet lánggal
szinezték szenvedélyes parancsai.
Mennyi mindent szerettem! hevülő
varázsban, embert, tájat, növényt és állatot,
magányt szerettem, sokaságot, szent tudóst
és léha komédiást, templomot, zsurt, könyvet
zárt szobát és végtelen mezőt. Mindent
szerettem, embert százfélét, lelkes
izgalmaim, mint motort apró robbanásai
röpítettek lélektől lélekig.
Ifjuság! hig fényed még itt csillog
elmerülő arcomon, de lelkem mint
céltalan fa hervadoz.
Már nem szeretek senkit és semmit.
És engem sem szeretnek.
Ifjuságomból megmaradt szeretetek
akadoznak körülöttem,
vannak a megmaradás erejéből,
vannak, mert elmenni nehezebb volna.
Csak a megszokás gépies melege
zsongat - friss szeretet! megszerzett
drága zsákmány! mily rég dobogta bennem
viharzó dalát! igjuság, szeretet-termő!
mily rég hóditottam
uj szivet magamnak...
Nyugat 1938
MOST HALLGATNI KELL...
Valamit elvettetek tőlem, oh jaj, valamit elvettetek!
Nemcsak málló hétköznapjaim unott sorát
S fáradt futkosások céltalan örömét.
A j a j t vettétek el, mi lágyan becézte síró ajkamat,
A könnyeket, mik halk omlással gyönyörré oldozták bennem a kínt.
Most hallgatni kell, mély- titkos, derüs arccal.
...A kedves alszik és nem szabad, hogy törékeny álmát
Kusza asszonyi sirás tépje össze.
Lelke úgy nyeli a mások jaját, mint mélyölü tó
Nyeli a loccsanó követ, s fenékig megrázkódik belé.
A könny itt bugyborékol szűk torkom körül
S szivem fojtott csuklással tartja pattanó ideg-gyeplőit.
Oh, hallgatni kell.
...Egyszer már láttam... kerekrenyílt gyerekszemed
Fényét mint takarta el sötét kezével a rémület.
Oh kedvesem - hát ki gyötört meg ily embertelen,
Hogy csöpp ijedés kiszántott nyomokon mélyül arcodon iszonnyá?
Csak kisgyerek szenvedhet így, riadt védtelenségben
Kit magányos szobában éjféli lázálmok rémei űznek.
Oh, jőjj hozzám, szememben gyógyító jóság tükrözik
És békét áraszt hűsen becéző kezem -
Asszony vagyok, a legszelidebb - s ne legyen több külön bánatom.
1921
MÚLANDÓSÁG
Hányan meghaltak már
akik szerettek engem!
és szivükben őriztek engem
Hány énemet ismerték, mit én
már elfeledtem, hány arcomat, ki
sokféle voltam, de sok formában
hiánytalanul egy. Sorra elmennek,
s mindenik belőlem is elvisz valamit.
S mire én is meghalok
már csak töredék leszek
megfejthetetlen. Sorsom értelme
elfoszlik holtak porladó ajkain.
Nyugat 1938
NEM HIHETTED
Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek - s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?
NEM TIED TÖBBÉ!
Félek az emberektől, hideg szemüktől,
futok előlük, éles kezükből
kezek és hangok utánamfutnak!
Egy percnyi csöndet csak! hogy lelkem
halk szavát megértsem! egy csepp homályt!
hogy riadt arcommal ámulva összenézzek...
Lélek, ezerredőjű! képmutató ember
miért komédiázol?
Nem vagy te már kíváncsi magadra
se másra, se lelked hangjára
se az emberekére. Mindent tudsz már
és minden untat, s legjobban unod önmagadat.
Csendért is csak azért kiáltozol,
mert aludni szeretnél zavartalan.
Megbújva egy sötét kályhasarokban
lelked, mint elhanyagolt asszony
vágyna közömbös hízásnak engedni
céltalan testét.
Néha még megmarja szíved a gyűlölet,
öklöd összeszorul, de csak az oktalan
test végzi gépies izommunkáját
valami régi parancsra...
Olykor még emlékszel a szerelem izére,
még látod a mennybolt összecsapódó
kárpitjait - de nem tied többé
sem szerelem sem gyűlölet tüze.
Elfakult fényeit, mint erőtlen kis lángot
rejted szívedben, s józanná dermedt életed
föléjük hajol, mint öregasszony
kis bögre-kályha fölé, fagyos ujjaival...
Nyugat 1934
NÉMA PÁRBESZÉD
Hiába voltál ravasz és óvatos!
gyanakvó egérként hiába rejteztél, futva körbe
és vissza és előre - hogy nyomodat veszitse!
A sors mégis elért, s most már vállalnod kell
mindent ami következik.
Látod, a csapda már szoros körben
bezárult, börtönöd bekeritett! Mint harapófogóban:
kegyetlen karjai közt rekedtél.
Maradj veszteg és ne remélj!
Majd kiállod, kiállod ezt is! ne félj, tested
többet elbir, mint rémeket idéző fantáziád'...
- Kiállod ezt is! - mondom magamnak -
... és most hirtelen már nem is a közelgő
fájdalomra gondolok, nem az elviselni rendelt
nehéz percre, - kinok közt is éber
kiváncsiságom a hangra figyel fel érzékenyen,
a hangra, mely bölcs fölénnyel
tegezve szólit engem...
Mintha nem is önmagam volnék, egy személyben
vigasztalt, s vigasztaló: aki szól hozzám,
a hang kivülem van, s mint égi intés
felülről küld bátoritást és parancsot.
Már tudom: az itélő lélek tegezi bennem
a gyarló testet, a lélek ur fölöttem!
A lélek bölcsebb, ő a bátor jövőbelátó
s ingatag testem fölött tudós irányitó.
Bátrabb mint én! - mint én? - gondolom
ijedt zavarral, - tehát én a test vagyok?
a test csupán, mely él és szenved
s viselni fog öregséget, s halált...
- A lélek is enyém! - mondom lázadón,
és testem e hirt büszkén veszi.
- E test is én vagyok - mondja a lélek,
s riadt bánattal tekint körül,
mint aki hirtelen felébred
egy nyomasztóan idegen szobában.
NOVEMBER
Ázik a gyökér a földben
ázik a nyálkás mag a földben
ázik ázik a halott a földben.
Húnyt szemmel fekszem, szivem ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,
tömött rendekben millió füzér veri a földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit önti
a félgömb éjszaka, riadt városok fölött
és tunya mezők fölött sistergő oszlopokban áll a víz,
végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh jaj! kimossa belőlem az életet!
Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyujtózik meglazult börtönében,
s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.
A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
a nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sirjukból kitörnek az édes nap elé.
Egyszer tavasz lesz. A földbezárt halott fölött
tavaszig mélyen besüpped a domb.
Nyugat 1933
OTTHON
Szorongva ébredek, a napos ablakkeretet
keresik eszmélő szemeim, hová nehéz
álomból érkezve naponta reménnyel
felkapaszkodtam. Uj lakás! - döbbenek
a kegyetlen változásra: zöldsátru hársfabarátom
helyéről tüzfal mered rám, lichthof, gang
és eget kormozó kémény.
Otthon - mondom riadtan, mig dühödt
furiák kezében viszhangos orkánként
dörren a poroló - és fönt és lent és
szemből, minden ablakból vészes hireket
harsog a száztorku rádió.
Otthon! - simogatom a szörnyü arcot
gyáván sunyitva, - otthon! sugom
gyengéden, hogy meg ne sejtse
szükölő iszonyatom, s szörnyeteg
vigyorával rám ne dőljön...
Megpróbált szivem nem lázad, elvállalom
alázatosan: otthon. Ez az én otthonom!
fészkem és váram, egész világom
ez, ez a port és lármát pöfögő ablak,
homlokomnak dülő félelmes vak falak,
vicsorgó kisértet, iszonyu börtön,
kémény, füst és poroló...
Hát jó - nem otthon! nem fészek, nem erős
menedék - börtön, patkányfogó!
de bekeritett, s menekülni már
hasztalan: sivár vackának elvállalja
fáradt szivem. Bünös voltam és elitéltek,
mindegy már, megnyugszom s itt állok majd
és nézem életfogytiglan
nézem ezt a rémálmaimból ismert
iszonyatos fekete kőfalat.
Nyugat 1940
ÖNARCKÉP
Még egy szalongrafológus is érdekel,
a villamoskalauz is, ember! mondd meg
ha tudod, ki vagyok?
Meghalhatok-e, ha titok maradt
hogy mi dolgom volt e világban?
Külső kép, százféle, mind hazug, s idegen,
jaj semmi semmi nem volt igaz életemben!
a proletárgyerekkel egyforma vedlett voltam
az iskolában, a látszat csalt, mert tábornokkal
s polgármesterrel vacsorázott s százasokat
dobált a cigánynak mulatós apám.
Ha drága ruhában, mint kényes páva, kisasszony
gőggel vonultam végig a gangon
ablakbatódult cselédek ámuló szeme
előtt - ez sem volt igaz, otthon két adag
paprikáskrumplin négy éhes száj osztozott,
anyánk nem tudom, mit evett.
Tegnap sápadt kis fodrászlány mosta hajam,
szemén láttam, hogy nagyon előkelőnek talál
s irigyel, zavartan igyekeztem igényeinek
megfelelni. Sógornőm szegény halálig léha
rossz asszonynak tartott, kinek hiszékeny
férfiak üres szépségért s ravasz tudásért
szolgálnak, ügyetlen emberkerülő
hiremre csak hitetlenül mosolygott.
Széplelkü leánykák nagy nőt bámulnak bennem
ki hirnév gyönyörü fényeiben töltöm
fenkölt életemet, de contenance-ból nemrég
ötösre viselkedtem egy müvelt társasjáték alatt.
Cselédem életcélomnak hiszi, hogy itélkezem
por s piszkos bögrék felett, ó még
előtte is szinházat játszom
mig megbeszéljük a padlóbeeresztés
módozatait. Hallottam ifju költők nagyakaratu
Xantippét látnak bennem, ki rossz szeszéllyel
sorsukba avatkozik - költőnők? ők szegények
bősz féltékenységem elgáncsolt áldozatai...
Barátnőm szivében fecsegő kedves kölyök vagyok
ki szenvedélyes becézést érdemel
de élőlénynek nem komolyabb
mint viccesképü pincsikutyus.
Hugom képzelete kevély hölgynek lát, ki szörnyet
tudja az illemet, s dologtalan élete
csupa formaság, nem hinné rólam, hogy olykor
összecserélem az idegen szavakat. Multkor
egy szobrász képzőmüvészetről beszélt velem
szakszerüen, szédültem mikor abbahagytuk,
mint csaló, ki mohón tulsokat mert. Éltem már
kis boltilány lelkébe illő hazugságok közt
voltam védelmet esdő gyenge nő, voltam
botránytigérőn szenvedélyes. Vendégek közt
csiszolt háziasszony, müvelt csevegő, bókokat
kecsesen visszavágó kés-villa zsonglőr, voltam
zavart szerény és hüvösen okos, kacér szadista,
vidám csibész és depressziókkal küzdő beteg
ki boltajtón belépni is csak habozva mer
s ügyesen borravalót adnia még nem sikerült.
Dühig neveletlen feminista is voltam,
kényes témáknál nagyszájjal vakmerő
és érzékeny plánta is, komplikáltra
kényeztetett, dekadensen szemérmes és voltam
irónő fényképész előtt, autogramm-nyujtó
pózban, elmélyülést eröltető csinos
tekintet, ez mind én voltam! nevelőnőnk
hátam megett néninek nevez s a házmester
megcsodál siléceimmel, s tennisz rakettel,
pizsamában délben ébredő modern nő, szinházi
képeslapból ismeri mondain lelkiéletemet.
Izzadó munkás a kertben, harisnyát foltozó,
ez is én vagyok. Szeretetért sóvárgó magányos
senki, drága beteg fölött verejtékes
viziókkal virrasztó, iszonyu félelmeknek
kitett meztelen ember, mind én vagyok!
Én? de melyik? semmi sem végleges
csak kapkodó kisérlet illeszkedni valami
homályos parancshoz. Anyám ideges
képzelgőnek ismer, ki kigondolt bajokkal
rontom jólberendezett életemet. Gyermekkel
fagyoskodó koldus elhitte hogy szivem
csupa részvét s irgalom. Óh semmi
semmi sem igaz rajtam, nem igaz
a nevem és nem igaz még gyermekem sem!
Talán csak kedvesem tudja, hogy álarcot
álarc után illesztek magamra, oly rémületben
mint aki elfelejtett nevét keresi s nem akadt
arc, mely arcomhoz hasonlitana. Ő talán ismer,
tudja, amit én nem tudok,
s szerető jósággal hallgat...
Nem igaz, jaj, nem igaz, az az arc
sem igaz, ahogy gyermekem ismer engem
nem igaz, de legalább gyönyörü - anyukám
te vagy a legszebb, s mint a Jézuska jó...
Nyugat 1935
ŐSZINTESÉG
Titok: ami szégyennel fáj.
Titok: amit szeretet sava sem old, -
ezt a titkot add nekem! - igy kértek
igényes szemeid. Azt hitted
titkom kacér kendő testemen, s ha
ledobom, zenével hull, mint Salome öve.
Azt hitted: titkomat bontva szebb leszek
inyenc vágyaid előtt. Testvérem, barátom!
Titkom az ember titka, nem fátyolos asszonyé...
Ha szóra bírsz: a szennyes szenvedőt találod,
de néma csókomban ellenség vagyok:
kendőző, rejtőző, szerelmet őrző.
Férfi, ki erős kezeddel bátran vezetsz
és ijedt szemeiddel szememhez kapkodsz tanácsért -
istenedtől kérdezd, melyik részt adja
ingadozó szívednek?
Barátom, mit értesz titok alatt?
Költő, mire gondolsz, mikor azt mondod:
őszinteség!
Nyugat 1930
RÉSZVÉT
Ha terhed már egyedül nem birod
s részvétre vágyol, szánalomtól remélve
enyhülést, - ha embertársad részvétére
vágyol - naiv szenvedő! nem szenvedhetsz
kedvükre eleget! Megilletődve hallgatják
felidézett gyötrelmedet - de másnap már
többet kell mondanod, az emberek
hamar megszokják s gyorsan legyürik
a te fájdalmaidat. Másodszor már nem jó
ugyanaz a bánat, ha részvétükre
vágyol, mindennap friss fájdalommal
kell csillogni nekik, mert gyenge
szánalmuk gyorsan kifárad, s lankadó
figyelmüket okos müvészettel
kell életben tartanod.
A valóság kevés nekik. Átélni nem birnák,
még nézni se. De egyszer szivesen
meghallgatják: mit éreztél te
mig kiálltad, - ám a leborzalmasabb
valóság is könnyen unalmas lesz
s elfakul, mint napra tett ponyva;
lám, lám - mennyit kell küzdened!
mily óvatosan, s ravaszul komédiáznod
egy kicsi részvét enyhületéért...
Ne képzelődj! nem rólad van szó!
ki akar itt sajnálni téged?
Az ember áldozatkész teremtmény,
s a szenvedőnek lelkesen kinál
oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére
szembeszökően nem alkalmas.
S mig nagylelkü szavakat szór eléd,
elháritásra felkészülten arcodról
hálás köszöneted lesi, - nem, nem rólad
van szó hiu szenvedő! Az emberek
saját jóságukat ünneplik bajodban
s mig körülkóstolják bánatodat,
megrendülnek a szivükben lakozó
részvét nagyszerüségén.
Nyugat 1940
ROMÁNC
Szép a lábod: könnyü és karcsu -
de könnyebb és karcsubb
lába van a szitakötőnek.
Szép a szájad, piros pántjai
közül, mint tánchoz
szépen sorbaállt gyöngyvirágfejecskék
mutatják magukat apró
fogaid - de szebb nálad
maga a májusi gyöngyvirág.
Szép a szemed: zöld fény
és barna árnyék
hintázik benne - szép a szemed,
ha pillád sötét szirmai alól
felveted csillámló tekinteted, -
de lehet-e oly szép embernek
szeme, mint fiatal őz esdeklő
emberi tekintete?
Szép a hangod is,
könnyü és fényes,
könnyü és meleg, egyszerre
bársony és csöngetyü - de szép
az álmából vetkező hajnali
rigó hangja is! szép a
szerelemmel nehéz
vadgalamb búgása is.
Mennyi minden lehet
e földön szép! mennyi minden
szebb és jobb nálad?
Miért szeretlek mégis tégedet?
Nyugat 1940
ROSSZ ÉJSZAKÁK
Felfeszített ajtónkon át otthonosan jár
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.
Jön a rémület és gúnyos káprázattá foszlik,
de mint szülő asszonyt órája közeledvén
mind sűrűbb ritmusban gyötri a görcs,
te is iszonyú! mind sűrűbben törsz karjaink
közé s ólommal akasztod lélekzetünket.
Egymás szemében keressük arcodat gyanakvó
félelemmel és egymás mosolyán könnyvül
magánybazárt szívünk. Gyökérrel-kézzel
összefogózva együtt ingunk, kedvesem!
a föld síkos peremén ingunk,
egy gyenge szél is megbirhat velünk.
Míg iszonyodó szemünket lehunyjuk,
már nem is te, meg én - csak a szegény
állati test borzadozik. Te meg én!
Rémület - te - meg én...
*
Semmihez se ragaszkodtam
semmi veszendőhöz. Élet
talán téged is könnyen lebontlak.
Ha tolvaj kívánság nyult felém
előre önként adtam prédául birtokomat.
Nem harcolok veled se - ezért a testért?
vitathatatlan birtokom isten előtt, de még
egy kölcsön-könyv is maradandóbb valóság,
mint multakat őrző szívemé...
Zsibárus becsülete külömb, mint tiéd
fátyolos sors! a selyemrongy, mit bérbead,
biztos birtok, legalább egy éjszakára!
De életemről mit tudhatok? mit kezdjek el?
befejezni mit lesz időm? küldetést, tervet,
egyetlen kézmozdulatot? enyém az, mit
minden percben elvehetnek tőlem?
Rab vagyok, még a lánc sem enyém,
még a holnap reggel reménye sem.
Születéstől halálraítélt, közönnyel ülök
idegen várószobában, két vonat közt
lökdösnek, nem tudom honnan?
s hogy hová? - már nem is érdekel.
*
Mi pusztít el? bánat? betegség? vagy
lopódzó gáz, melyben eleven tested
fertőzött patkányként hull alá -
nem mindegy? A rémület arca egy.
Érdekelhet, száz karma közül
melyik kapar a föld alá?
*
Verset írni annyi nekem, mint jajgatni
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet. Mosolyogni is szoktam.
Fényes szemekkel örülni boldog percnek.
De a boldogság enyém marad, némán
betakarom szívemben, mint alvó kisgyermekemet.
A fájdalom ellenség! közeledtére
iszonyodva kiáltok, mint aki
segítségért kiált...
Nyugat 1936
S AZ ÖRÖK PERC VER TOVÁBB...
Hogy ver a szivem: monoton ritmusban buggyanva egyet-egyet.
Mint sikos esőcsepp, bádogra koppanó, úgy ver, ver, ver.
És telnek percek,órák, napok és évek eltelnek,
Egyhangu dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei, a szivem úgy ver, ver, ver.
Jaj, hát mi lenne, ha egyszer elúnná hallgatni saját dobolását?
Hogyha elúnná, hogy örökkön nyíló, s ujra csukódó ököl legyen,
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?
Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal újjongó célok felé.
És szivem hirtelen elúnná hallgatni e döbbent zakatolást
S a csendet szomjazná, oh jaj az átkos csend halotti csendességét
S némára fagyva, dermedten figyelné: az örök perc hogy ver ver, ver.
SIRATÓ 2.
Gyüjtöm a szeretetet, mint óvatos bogár
a téli élelmet - mondtam egyszer rég,
de ma már minden szeretetből kigyógyulni
felszabadulás. Minden szeretet rabság!
aki felémnyul: már megkötöz.
Mennyi év, barátom! mig csak szereteted
pórázán éltem, - most egy világ
nyilt meg előttem, - mit eddig megvetésed
eltakart. Szenvedéllyel szivom be
a haragoddal megjelölt világot, ma
ismét enyém száz tilos öröm.
Igy lettem ujra gazdag attól
amit szivemből kedvedért kivetettem!
Nyugat 1939
SÖTÉTBEN ÉLEK
Oly közel vagy hozzám,
hogy ha kezedet átfogom,
mintha csak saját ujjaimat
kulcsolnám össze.
Oly közel vagy, hogy
ismerem lélekzeted ritmusát,
s hajad hullámának
változását is észreveszem.
Oly közel vagy, hogy
már nem látlak,
- nem értlek!
S félreértlek.
Világoskék mosolyod
szivemnek kifürkészhetetlen.
Szeretlek, mert erősebb vagy nálam,
de erőd ellen lázongva harcolok.
Szeretlek, s minden szeretet kevés,
mit cserébe adni tudsz -
aztán hitetlen nézem:
e sok kincs enyém hogyan lehetne?
Kevés vagyok magamnak
- és sok vagyok.
Vad bozótjaimban már eltévedtem volna,
ha fényes szavaiddal az utra nem vezetsz.
Bánya vagyok, s gyötörlek,
hogy kinzó terhemtől megszabadits.
Sötétben élek, s csak az lett enyém magamból,
mit lényed édes fénye átvilágit.
SZERESD!
- Szeresd! - sugja a halál - szeresd!
s te azt hiszed, életet kinál, mert hiszed:
szeretni annyi, mint kétszer élni.
Talán csak ájult madárka volt, elnyulva
dermedt tollai közt, mint leendő koporsóban
kit a halál kajánul kinált szánakozó
szivednek, vagy beteg kölyökkutya,
ki könyörgő kinálkozással követ az utcán
rádvetve lázas tekintetét - talán csak egy
hervadástól megriadt virág, vagy fiatal fa
letört gallya rimánkodott feléd a halál
fojtogató karmai közül, - szeresd! -
sugta a halál, s a veszendőt
meleg kezedbe adta.
S mikor már gyógyitó szivedre vontad
csititva rettegését, s szakadt gyökerének
véredben adtál ágyat - mikor már ujjongva
lested meg szemében a hálás eszméletet:
akkor a halál nevetve ütött kezedre
egyetlen nyomással kioltva jövőt és
reménykedést, - borzadó szemednek megmutatva:
amit szerettél: kifordult bamba szem,
rád, s a világra egyformán vicsorgó
görcsökbemeredt állkapocs.
- Szeresd! - sugja a halál -
de ne az életet szeresd,
mert az élet veszendő.
Nyugat 1939
SZÉP ÖREGSÉG
Nyár van, s én fázom.
Összehuzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihuzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most ugy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Uj aprócska gondok
jönnek, körülményes nyüglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegitő!
Uj gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, sziv, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, ujat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszu sorának szelid tudománya
Nyugat 1931
ÚGY TARTASZ ENGEM
Úgy tartasz engem testi varázsod édes
hatalmában, mint könnyű fémet tépi és taszítja
szeszélyes mágneserő. Ha csak megérint könnyű
kezed, elvesztem súlyomat, s akarat nélkül
zuhanok feléd, mint öngyilkos moly
a lámpafénybe.
Vértelen se vagyok, küzdéshez is elgyengült
fájdalom - de ha tested sugárzása elér,
feldobogok, mint méreggel korbácsolt szívverés.
Felgyújtasz és eloltasz, kínzóm vagy és
zsongítóm is, Isten karjában sem pihenhetnék
boldogabb békével, mint fájdalomoldó melleden.
Megkötöztél, se közelre, se távolra
nem eresztesz, kiszabott pályán támolygok
körülötted. Haragszom rád?
-de hiszen dermedt
gyönyörben állok mert ígérretes mosollyal
tündökölsz felém. S míg szédülten várok,
te szavakkal valami mást mondasz, tagadva
tested sugárzó parancsait. Én édességem!
Kigyújtott szomjamat miért takarod be langyos
szavakkal? Játékos barátságból
miért raksz közénk
papírfalat? Míg derűs szavakat okoskodsz felém,
játszott józanságodat meghazudtolja égető
tekinteted.
Szelíd szeretet? Köznapot díszítő
apró öröm? Hangod álarcosan úszik felém
én ajkad tébolyító illatát iszom - és nem hiszek
szavadnak! Dallamodra szívem más szöveget ért,
hullámzó vállad s nyugtalanul összezárt
térdeid vonzása édes fájdalommal telít,
bűvölten indulok hívó parancsod felé
hogyan hihetnék langyos szavaknak?
Gyönyörtől gyengén s puhán karodba hívogatsz
aztán nevetsz merész vágyamon s eltaszítasz.
De ha kedvedért, mint szomorú bohóc a kijelölt
távolságba húzódom: te utánam futsz és
átkarolsz, hogy arcomba szálló illatodban
hunyó reményem újra fellobogjon
hogy aztán megint nevethess
és újra eltaszíthass.
VAN EZ OLYAN ÉDES...
Este van, múltat idéző gyóntató
magány, itt ülök magamban, kicsi
kékselyem blúzocskán öltögetek, ügyetlen
ujjaim türelemmel próbálják kibogozni
cérna és tű komplikált viszonylatát.
Ha magamért sohasem sikerült, új tudományt
tanulok Tündérkém kedvéért. Kis kékselyem
holmi, holt anyaga felidézi előttem
növekvő formáinak eleven édességét.
Villog a tű, szívem meleg lesz, már látom élénk
szemeinek ragyogó mosolyát. Öltök és bontok
és öltök, - ügyetlen bűvész! az éjszaka
hosszú. Leánykám nagy lesz és szép lesz
s mi hervadó arcomhoz fájdalmasan rikoltó:
a selyem ünnepelni fog, ha gyenge
sziromarcához érhet. Szép lesz!
Nem tudom - kinek?
Nem tudom nem tudom! - de szívem
meleg és békélten alázatos.
Mindegy már, mi volt, s mi hiába
hullt, - fecsegő múltam csukódj be!
Van ez olyan édes
mint a szerelem...
Nyugat 1940
VÁLTOZZ A VÁLTOZÁSSAL!
Rejtett fészket szeretnél, megbújni
mint fázékony állat - de vackod még
meleg se lett és már mehetsz tovább! a sors
mindig azt veszi el, mi kényes
testednek nélkülözhetetlen.
Tapadni szeretnél, mert szédülsz
az űrben, társakat szeretnél, kapaszkodót, -
de nem oly fájdalmas magány és szédület
mint kimarjult élő testtel leszakadni
testről és társról, ki tegnap még tiéd volt
és holnap már idegen. Védd magad!
semmit se szeress! és ne szeresd
ne szeresd az állandóságot -
látod: örök mulandóságé
a biztos jövendő...
Ne szeress se jelent se múltat, szeresd
a röpke átmenetet múlt és
jövő között, a hazátlanság
vad szabadságát, két hely között
az ingó változást. Ne nézz vissza
és ne sirasd elvesztett fészked s barátod.
Mozogj a mozgókkal, s változz
a változó világ hitvány ütemére.
S vedd jelképnek a jeltelen percet:
mikor tegnapból holnapba csúszol
s csavargó lelked mint gyökértelen mag
vidáman úszik a légben és két kapocs közt
az átmenetet ünnepli, s a megtalált
békét - hogy legalább percekre
nem tartozik senkihez...
Nyugat 1937
VERS
Mily iszonyú tévedés lökött el édes
partjaidtól könnyelmű vidám Élet? Hiszen én
örömre születtem! ajkam a foganás percében
buggyant boldog mosolyra s ölelő karokkal
szakadtam a világra mint táncos driád. Miért
ült reám a fekete égbolt? micsoda tenger zúg
körülöttem? utálatos habját ajkamig
feccsentve, játékos füleimet ki tömte zúgásig
véres sikollyal? És ki volt az első
őrült, őrült és átkozott! ki végzetesen
félreértett engem és jóságot koldulva rakta
nyomorult terhét tanácstalan vállaimra: hogy azóta
szent Irgalom, a nevem. De szívemtől idegen
minden részvét, én önző vagyok! és utálkozva
húzom el vidám szemeimet a szennyes
fájdalomtól. Óh kedves, ki ölelő karokban
védelmet igértél és anyám, ki erős
testedből neveltél és testvér, barát, - mind,
kiket az ég jó örökül adott nekem: - miért
akaszkodtok repkedő ruhámba tragikus
sorsotok gyötrelmes sulyával? Mit
reméltek tőlem? micsoda téves szimat űz
hozzám? hogy könnyel, jajjal és sebekkel
borítva mind utánam sikolttok, hasítva
ijedt idegeimet, hogy már bomlott
lettem köztetek és eszelősen kétségbeesett.
Még te is, hitvány kis állat, kit játékos
társul váltottam magamhoz, kit
harapós védelmezőül váltottam magamhoz, még
te is rémült vinnyogással bújsz meleg
ölembe, a szörnyű világból menekülsz ölembe, a
szörnyű világ fenyegető chaoszából - oh szegény
védelmezőm te! ki nálam erősebb s
jobb Istent nem ismersz! Ha egyszer
elrugnálak magamtól! ha minden
hazugságot elrughatnék magamtól! és
álarcot tépve sikoltanám a kerítő
Égboltig: meneküljetek! én
lelkem fenekéig gonosz vagyok.
VERSEK V.
Valami elpattant, vijjogva s csattanva
mint nyíl, mint túlfeszült húr, mint rugós
óramű, mely bomlottan feladta erőit.
Nem a szívem volt, szívem még ver.
Lassan, zsibbadtan, oly álmos-puhán
mint kimerült őrült, ki párnázott fülkéje
falán fáradt ujjakkal dobol.
Még tudom hogy sikoltottam, fülem kirepült
jajom visszhangjaitól cseng - de már
nem tudom miért? Valami elpattant:
és nem tudom összetörtem-e? vagy
felszabadultam? Nem tudom: sírjak-e
vadul emelve égnek karjaimat?
Vagy ejtsem le zsongó fejemet és
hunyjam be fáradt szememet?
és aludjak... aludjak...
Nyugat 1929.
VERSRÉSZLET - Babits Mihály 1941-ben bekövetkezett halála után Török Sophie-hagyatékban a cédulákra feljegyzett Költeményből
Már két hónapja fekszel a föld
alatt, látlak, mintha kórházi ágyon
feküdnél, ahogy láttalak annyiszor
annyi szörnyű és mindig szörnyűbb
változatokban, elképzellek, felejthetetlen
halotti arcoddal, éber értelmed lebírva
a félig zárt szemhéjjak alatt, komoly
fekete ruhában fekszel, kemény gallérral és
pizsama helyett nyakkendővel
ahogy oly rég nem láttalak már!
Mint ünnepre öltözött illedelmes fiatal tanár
fekszel a föld alatt...
|
|
|
0 komment
, kategória: Babits Mihály |
|
|
|
|
|
2017-01-24 19:30:33, kedd
|
|
|
CSAK SZERVEZÉS KÉRDÉSE!
Nagyon szellemes
Mit is jelent a végtelen ciklus?
Azok számára akik nincsenek tisztában a végtelen ciklus fogalmával a számítógépes program esetében, a következő magyarázatot mellékeljük:
Egy igazgató így szól a titkárnőjéhez:
- Egyhetes kongresszusra utazunk külföldre, és remélem, jól fogjuk magunkat érezni együtt. Tedd meg a szükséges előkészületeket.
A titkárnő felhívja a férjét:
- Egyhetes kongresszusra utazunk külföldre a főnökkel. Légy szíves, vigyázz magadra, míg távol leszek, drágám!
A férj felhívja a szeretőjét:
- A feleségem külföldre utazik egy hétre. Mi is bulizhatnánk együtt, hercegnőm.
A szerető (iskolai tanítónő) a gyerekekhez:
- Jövő héten elintézendő dolog miatt nem jövök, így nektek sem kell iskolába jönnötök.
Egyik gyerek a nagyapjához siet a hírrel:
- Nagyapa, jövő héten nem kell iskolába mennünk, és a múltkor azt ígérted, hogy elviszel kirándulni a hegyekbe, ha nem kell suliba mennem.
A nagypapa (a történetünkben eddig igazgatóként ismert) imádja az unokáját ezért felhívja a titkárnőjét:
- Az unokám megkért, hogy töltsem vele a következő hetet, így nem megyek a kongresszusra. Kérlek, töröltesd a foglalásokat.
Titkárnő a férjhez:
- Az igazgató lemondta az utat, így a következő héten együtt leszünk, drágám.
Férj a szeretőhöz:
- Sajnos nem lehetünk együtt, édesem, a feleségem mégsem utazik el .
A szerető értesíti a gyerekeket az iskolában:
- Az elintézendő dolog közben megoldódott, így a tanítás mégsem marad el.
Gyerek szól a nagypapának:
- Mégis lesz suli, nem tudunk most menni kirándulni.
Igazgató a titkárnőnek:
- Az unokám lemondta a kirándulást. Kérlek, folytasd a megfelelő előkészületeket a kongresszussal kapcsolatban...
Így már világos?
|
|
|
0 komment
, kategória: Humor |
|
|
|
|
|
2017-01-23 21:00:10, hétfő
|
|
|
MIHI-videók JEGYZÉKE
Mindent egy helyen - Kézdiszárazpatak honlapján
Klikk a Linkre
Link
Fenti Linken az eddig kiadott összes, több száz MIHI videó megtalálható!!! Ajánlom mindenkinek!
Sajnálatos, hogy az emberek zöme ma alig tud valamit történelmünkről, nemzeti tragédiáinkról, TRIANONRÓL! Amíg nem kezdik el az iskolákban szemléletesen oktatni, a több évtizede félrevezetett magyarság soha nem tudja és nem is érzi át nemzeti gyászunkat. Tehát, tenni sem tud érte, mert nem érti miről is beszélnek a történelemtudó magyar emberek.
TANÍTANI - OKTATNI kellene az iskolákban és minden fórumon. Mindenhol és mindenkinek, idehaza és külföldön!!!
|
|
|
0 komment
, kategória: Hazánk - otthonunk |
|
|
|
|
|
2017-01-22 22:30:12, vasárnap
|
|
|
A MAGYAR KULTÚRA NAPJA
A Magyar Kultúra Napja - A Himnusz születésnapja január 22.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy - a kézirat tanúsága szerint - Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Magyar Himnusz
Link
Az emléknapon országszerte számos kulturális és művészeti rendezvényt tartanak.
Alig néhány perce jöttünk haza a helyi városi ünnepségről, ahol a Magyar Nemzeti Táncegyüttes /volt Honvéd Táncszínház/ adott közel 1 órás fergeteges műsort NAPSZÉDÍTŐ című ünnepi műsorával.
A Magyar Nemzeti Táncegyüttes jelenleg az ország legnagyobb létszámú néptánc együttese. "Anyanyelve" a Kárpát-medence néptánc kincse, amelyből a nagy formátumú táncjátékoktól a folklórműsorokig, a rockoperáktól a a népi hagyományainkon alapuló mesedarabokig terjedő, sokszínű repertoár építkezik. Valamennyi produkciójuk közös jellemzője a rendkívüli dinamika, a táncok virtuozitása és a színpadképek látványossága.
"Fontosnak érzem, hogy minden ember már egészen korán, gyermekkorban megismerje saját népének tánc- és zenei kultúráját - mert igazán csak azt tudjuk megszeretni, amit ismerünk - , s hogy ezen ismeretek révén minden fiatal megtanulja és megtapasztalja a közösséghez, a nemzethez tartozás felemelő érzését."
Zsuráfszky Zoltán művészeti vezető, Kossuth díjas kiváló művész
A Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészei alkotó munkájuk alapjának tekintik az eredeti tánc- és zenei hagyományaink megismerését és bemutatását. Műsorukkal olyan utazásra hívtak minket, amelynek során újra ,,felfedezhettük" népművészetünk ragyogó viseleteit, népzenénk elbűvölő dallamait és táncaink utánozhatatlan virtuozitását.
Az alább rövid videó összeállítás egy kis ízelítő műsorukból:
Napszédítő
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Híres emberek-jeles napok-évfo |
|
|
|
|
|
2017-01-22 12:00:36, vasárnap
|
|
|
GYÁSZ ÉS DÖBBENET
memento mori
Link
GYÁSZ (buszbaleset emlékére)
Hatalmas a jókedv,
száll a dal, önfeledt kacaj.
Hirtelen csattanás,
fullasztó a füst, nagy a baj!
Összekoccant testek,
sikoly szügyig, velőt rázó.
Roncsba szorult foglyok,
hangjuk halk, haláltusázó.
Hordalékká zúzott,
megégett, ifjú tetemek.
Szakadt, tépett szívek,
testekre borulva törettek.
Zsuzsa0302 2017. január 21. 20:58
"Ilyen borzalmat még nem hallottam
Gyerekek alig éltek, és már meghaltak"
kevelin 2017. január 21. 21:08
Kölnei Lívia: BUSZBAN ÉGETT REMÉNYEK
Bekövetkezett az, amitől mindig a legjobban félünk. Nem, nem nálunk, hanem másoknál, hozzánk közel álló családokban történt a tragédia. A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium osztályaiban és családjaiban.
Amire előre felkészülhetünk, az nem olyan borzalmas, mint ami kivédhetetlen, váratlan. Ilyen az utazás közben bekövetkező baleset. Milyen könnyű dolguk van a szülőknek, amíg a totyogó kis gyerekeik kezét foghatják! Amikor a nagy kamasz útra kel: osztálykirándulásra megy, vagy barátokkal kirándul, csavarog, nyaralni megy, és egyre többször éjszaka jön haza - akkor érzi csak meg igazán a szülő a várakozás gyötrelmét: Vajon minden rendben van-e vele? Hazaér épségben?
Az ember persze ,,felvilágosult", tudja, hogy aggódni nemcsak nem illik (még a végén hisztérikus, rátelepedős anyának néznék ki), hanem nem is célravezető. Ezért igyekszem elfoglalni magam, hogy ne mindig a gyerekeimen járjon az eszem, és ez egészen jól sikerül, sok szellemi kihívást kell megoldanom házon kívül, ami kellően leköti a figyelmemet. Próbálok nyugodtan aludni, amikor hajnalban jönnek haza. De azért valahol szól legbelül egy halk hang folyamatosan, mint egy állandóan elharapott kérdés: Mi lenne, ha...?
Nemrég a három gyermekem együtt ment kocsival valahová, a legidősebb vezetett. Büszkén néztem utánuk, de a büszkeség nyomában azonnal felhangzott bennem: Mi lenne, ha mind a hárman, egyszerre...? Elfojtottam a kérdést, ahogy a parázsra dobnék földet, ha el akarnám fojtani az izzását.
Istenhitét elvesztett rokonom - mintegy indokolva szembefordulását mindennel és mindenkivel, aki magát kereszténynek vallja - a haláltáborok példáján kérte számon, hogyan engedhette meg Isten azt a katasztrófát. Miért nem akadályozta meg? Mert kegyetlen vagy érzéketlen, tehát méltatlan az imádatra. Ha pedig nem tudta megakadályozni, akkor nincs is - adta meg magának a választ. Egy ilyen buszbalesetnél, amiben meghal 16-18 fiatal, és megég még több, ugyanezek a kérdések jöhetnének elő. De minek tenném fel? Tudom, hogy a keresztény Isten nem az a régen hitt büntető, akinek az ítéletétől félnünk kellene. Tudom, hogy tiszteletben tartja az emberek döntéseit, nem bábként irányít. Tudom, hogy nem ígérte, hogy híveit kiveszi a világ materialista törvényszerűségei alól. Tudom, hogy nem pénzbedobós automata, aki teljesíti követői - és az ötletszerűen hozzá fohászkodók - kéréseit, sóhajait. A keresztények viszont tudják azt is, hogy Istenük ismeri és átéli az ő örömeiket és fájdalmukat egyaránt, nem csak felülről és kívülről szemléli azt. A vétlen áldozatokkal és azok hozzátartozóival együtt szenved. Sőt, minden bizonnyal a vétő áldozatokkal is. Akik pedig nagy fájdalmat élnek át éppen, azoktól még a vádaskodást, szemrehányást is elviseli, elfogadja. Mert tudja, mi a veszteség. A saját bőrén tapasztalta.
A köztévében a nemzeti gyásznapra tekintettel megváltoztatták a szombat esti műsort: a Dal vetélkedő-show helyett a "Hét év Tibetben"-t vetítették. Szeretem ezt a filmet. Ebben hangzott el a számomra mindig tanulságos intés: "Ha egy probléma megoldhatatlan, hiába aggódunk. Ha pedig megoldható, szintén felesleges az aggódás." Milyen jó lenne néha - úgy, mint a tibeti buddhisták - visszavonulni énünk legbelsejébe, végül lemondani önmagunkról, szenvedélytelenné és sebezhetetlenné válni... De a nyugati embernek ez nem megy. Mi inkább kiterjesztjük az énünket, inkább átéljük mások fájdalmát és örömét, kitéve magunkat is a sérülés veszélyének. Nem mondanánk le soha a hegyre mászás, utazás, síelés, repülés képességéről, csak mert le is zuhanhatunk. Mindig akarunk, teszünk, törtetünk - és időnként hatalmasakat bukunk. A gyerekeinkben is nagyra törő álmaink testesülnek meg - pedig csak ajándékok, akiket bármikor elveszíthetünk.
MÚLT ÉJJEL...
Múlt éjjel, miközben aludni próbáltam,
fiam hangját hallottam.
Kinyitottam a szemem és körülnéztem,
de nem láttam őt.
Azt mondta: anyu, hallgass meg, kérlek,
meg kell értened,
hogy Isten nem vett el tőled,
csak megfogta a kezemet.
Amikor a fájdalomtól felkiáltottam
abban a pillanatban, amikor meghaltam,
Isten lejött hozzám, megfogta a kezem
és maga mellé vont.
Maga mellé vont és
megszabadított a nyomorúságtól és fájdalomtól.
A testem annyira sérült volt belül,
hogy soha nem lehettem volna az, aki régen.
Földi létem véget ért,
megtaláltam a boldogságot.
Megtaláltam a válaszokat az álmaimra
és mindenre, ami lehettem volna.
Annyira szeretlek, annyira hiányzol,
mindig a közeledben leszek.
A testem örökre elment,
de a lelkem soha nem hal meg!
És ezért, tovább kell lépned,
élni a napjaidat.
Csak értsd meg:
Isten nem vett el tőled,
csak megfogta a kezem.
Szeretlek és hiányzol kisfiam!
Fordította: Sárosi Rita
Magyar Fórum
Nincsenek szavak. Isten segítsen mindenkinek.
temetik veletek az egész életüket.
az egész világot.
istenem, az anyák, az apák.
csend és gyász.
minden, minden eltörött.
darabok, emlék töredékek, ruhafoszlányok.
mérhetetlen űr.
kinek gyermekét nem fedi sírhalom, nem tud semmit a fájdalomról.
a port elviszi a szél.
Kőszegi Marika
Szalayné Komlósi Gizella: BESZÉLJ NEKEM
Mondd - merre jársz, ezt kérdezem,
Van-e ott kéz, amely vezet?
Nézd - idelent - most hull a hó,
Van-e ott szó, vigasztaló?
Messzi az út, amin most jársz,
Van-e álom, új álmodás?
Nézd, itt csak szél, könnyet hozó,
Van-e mosoly - ott - ragyogó?
Nem értem még - miért a lét,
Ha holnapunk gyász tépi szét?
Ki dönti el, ki menjen el,
Hisz döntése könyörtelen.
Beszélj nekem, úgy fáj a csend,
Nyugodt az álmod, szóld, üzend,
Jaj, gyertyaszál, te szürke kő,
Néma fájdalmam egyre nő.
Mondd, lesz tovább - ott - mennybe fent,
Van-e egy hely, számomra szent?
Mert idelenn csak hull a hó,
Van-e remény, reményt adó?
Hogy vársz - talán? - vigaszt adó.
Beszélj velem - nézd - elállt a hó.
2017. január 21. Poet.hu
Vörösmarty Mihály: Kis gyermek halálára
Ki mondja majd neked, hogy már reggel van? Ah!
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szüléd és mondja:"Kelj, fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!"
Mind haszontalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz s nem lesz több reggeled.
Nyugodjatok békében!
GYÁSZ
2017.01.23. 03:20
Ádám unokaöcsémnek a vérében volt a kommunikáció, a gimiben a suliújságot írta és szerkesztette is. Nagy társasági életet élt, imádta a nyarat, az utazást, évek óta nyüstölte a szüleit, hogy kaphasson jogosítványt, szerelmes volt a családi kocsiba, még ha egy szerény 120-as Skoda is volt az. A kérése 21 évesen teljesült, a friss jogosítványával a Balatonra indult a haverokhoz, de sosem ért oda. Ádám élete első hosszú útján meghalt közlekedési balesetben. Az édesanyja vidám asszony volt, de az egyetlen fia elvesztése után, évekig nem láttam mosolyogni. Most már néha, különleges pillanatokban képes rá...
Ha meghal a házastársunk, özveggyé válunk. Ha a szüleink mennek el, árvák leszünk. De arra a világ egyetlen nyelvén sincs szó, amikor a szülő veszíti el a gyermekét. Az élet rendje ugyanis az, hogy a gyermek temeti el a szüleit, és nem fordítva. Túlélni vagy beleőrülni lehet egy ilyen tragédiába, de feldolgozni képtelenség.
Tizenhatan haltak meg szombat reggel a horrorbuszon, a fájdalmas elvesztésük az egész társadalmunkat megrendítette. Bár sokan vagyunk, akik személyesen nem ismertük őket, az elvesztésük a mi gyászunk is. Legyen nekik könnyű a föld!
Földvári Zsófi
|
|
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
2017-01-21 14:45:41, szombat
|
|
|
SÚLYOS MAGYAR BUSZBALESET OLASZORSZÁGBAN - halálos áldozatok
MTI
Tizenhatan haltak meg a középiskolás diákokat szállító magyar autóbusz péntek éjjeli olaszországi balesetében, a sérültek száma 39 - jelentették hírügynökségek az olasz tűzoltóság közlésére hivatkozva.
Egy veronai autópálya lehajtónál történt a baleset
Franciaországból tartottak haza
A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium csoportja szenvedett balesetet
A külügyminisztérium információi szerint 12-en jól vannak
A tizenhat áldozat bennégett a buszban
Orbán Viktor: gyermekeink elvesztése a legnagyobb csapás
Rejtély, miért francia sofőr vezetett
Az ANSA olasz hírügynökség szerint egy Franciaországból hazafelé tartó magyar buszról van szó, amelyen 14 és 18 év közötti fiatalok utaztak. Az olasz mentőszolgálat szerint több tucat sérültet kellett kórházba szállítani, miután a jármű oszlopnak ütközött, szétroncsolódott és kigyulladt. Olasz tévéhíradók felvételei szerint a jármű teljesen kiégett.
Az Agi olasz hírügynökség azt írta, hogy a busz francia sofőrje is az áldozatok között van. A francia hatóságok szerint lehetséges, hogy műszaki hiba történt, de az sem zárható ki, hogy a vezető elaludt.
A hivatalos adatok szerint 55 utas - köztük felnőtt kísérők - és két sofőr volt a buszon, de információik szerint ennél többen voltak rajta, egyelőre tisztázatlan okból - tette hozzá.
A kormány hétfőre Nemzeti Gyásznapot rendelt el.
Nehéz szavakat találni rá arra, ami történt! Aki ismeri ezt az útszakaszt, nem balesetveszélyes. Nyílegyenes, kiváló autópálya a Po völgyében, biztos sokan ismerjük. Talán ez lehetett a baj... Rettenetes, és biztos mindenkit megrázott és felkavart ez a súlyos baleset, ez a tragédia. Az egész ország osztozik a szülők,
a család, az iskolatársak, a barátok és ismerősök gyászában!
,,Minden család, közösség, nemzet számára a fiatal életek, gyermekeink elvesztése
a legnagyobb csapás" - állt a kormányfői nyilatkozatban.
Borzalmas tragédia, értelmetlen halál... amire nem nagyon van magyarázat! Vigyázzunk gyermekeinkre egy kicsit jobban! Gyerekeinket a szeretetre, becsületességre neveljük. Óvjuk, szeretjük Őket. Miért történik mégis ilyesmi - pont velük és mind gyakrabban?
Legőszintébb részvétünk a családjuknak, szüleiknek és sok lelki erőt kívánunk nekik
e szörnyűség elviseléséhez, túléléséhez. Osztozunk az ő fájdalmukban. Sajnos
azonban a legnagyobb együttérzés mellett sem lehet vigaszt nyújtani a szülőknek,
hozzátartozóknak és barátoknak...
|
|
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
1/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 35
|
|
|
|
2017. Január
| | |
|
|
ma: |
1 db bejegyzés |
e hónap: |
35 db bejegyzés |
e év: |
360 db bejegyzés |
Összes: |
4941 db bejegyzés |
|
|
|
|
- Általános (20)
- Belső kör (0)
- Család (22)
- Munka (15)
- Haverok (0)
- Iskola (20)
- Ábrányi Emil (4)
- Adamis Anna (1)
- Ady Endre (16)
- Ágai Ágnes (1)
- Agytorna (29)
- Albert Einstein (1)
- Alföldi Géza (2)
- Alhana (1)
- Ambrus Magdolna (1)
- Andók Veronika ( (1)
- Andróczky Lászlóné (3)
- Antoine de Saint-Exupery (3)
- Anyák napja - gyermeknap (33)
- Áprily Lajos (3)
- Arany János (11)
- Arany Viktor (1)
- Arany-Tóth Katalin (1)
- Aranyosi Ervin (19)
- Artai Zsuzsanna (2)
- Árvai Attila & Emil (3)
- Átyim Lászlóné (1)
- B. B. Nala (1)
- B. Huszta Irén (1)
- B. Radó Lili (1)
- Babits Mihály (5)
- Bagi Tibor (1)
- Bajza József (1)
- Baktai Faragó Aranka (2)
- Balassi Bálint (1)
- Balázs Béla (1)
- Balázs Sándor Turza /B.A.S.A. (2)
- Bálintffy Etelka (1)
- Balla Zsuzsanna (2)
- Balogh József (2)
- Baranyai Mária (1)
- Baranyi Ferenc (2)
- Barsy Irma (2)
- Bartalis János (1)
- Bartis Ferenc (2)
- Bartos Erika (2)
- Bella István (1)
- Bencze Marianna (1)
- Benedek Elek (3)
- Berde Mária (1)
- Bertók László (1)
- Berzsenyi Dániel (1)
- Bíró Melinda (1)
- Birtalan Ferenc (1)
- Boda Magdolna (1)
- Bódás János (2)
- Bodnár Éva (3)
- Bodó János (1)
- Bodor Aladár (1)
- Bodré Anikó (1)
- Bogár Lilla (1)
- Bogdán András & Bogdán László (2)
- Bognár Barnabás (1)
- Bonifert Ádám (1)
- Buda Ferenc (1)
- Budai Zolka (1)
- Bulvár (52)
- Bölcsességek és gondolatok. (146)
- Börzsönyi Erika (1)
- Coelho Paulo (1)
- Csabai Andrea (1)
- Csabai Lajos (2)
- Csapó Lajos (2)
- Csatári Édua Éva (1)
- Cseffán Zsolt (2)
- Cseke Erika (1)
- Cseppely Zsuzsanna (1)
- Cserényi Zsuzsanna (1)
- Csiki András (1)
- Csitáry-Hock Tamás (1)
- Csokonai Vitéz Mihály (1)
- Csoóri Sándor (1)
- Csorba Győző (1)
- Csukás István (1)
- Csuray Zsófia (1)
- Czóbel Minka (1)
- Dáma Lovag Erdős Anna (1)
- Dapsy Gizella (1)
- Darvas Szilárd (0)
- Darvas Szilárd (1)
- Deák Erika (2)
- Devecseri Gábor (1)
- Dévényi Erika (3)
- Dienes Eszter (1)
- Dobos Hajnal (1)
- Dobrosi Andrea (1)
- Dobszai Károly (2)
- Dóczi Lajos (1)
- Domahidi Klára (1)
- Domonkos Jolán (1)
- Donászy Magda (2)
- Dorys May (0)
- Dr. Gyökössy Endre (2)
- Dsida Jenő (7)
- Duduj Szilvia (1)
- Dugasz István (2)
- Dutka Ákos (2)
- Dylan D Tides (1)
- Ecsedi Éva (1)
- Egészségünk érdekében... (148)
- Egyed Emese (1)
- Elekes Tímea Izabella (1)
- Életképek (100)
- Életmód (92)
- Endrődi Sándor (1)
- Erdei Éva (1)
- Erdélyi József (1)
- Erdős Olga /Luna Piena/ (2)
- Erdős Renée (1)
- Eszenyi Matula István (1)
- Évszakok (124)
- Falcsik Mari (1)
- Falu Tamás (1)
- Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre (6)
- Fáy Ferenc (1)
- Fazekas István (1)
- Fazekas Miklós (1)
- Fecske Csaba (2)
- Fehér Miklós (1)
- Fekete Lajos (1)
- Fellner Isrván (1)
- Fenyő László (1)
- Ferenczi Csilla (1)
- Fésűs Éva (2)
- Ficzura Ferenc (1)
- Film - színház (54)
- Flammerné Molnár Edit (1)
- Fodor Ákos& Emese&József (2)
- Fonyó Tamás (3)
- Fortune Brana (2)
- Fuchs Éva (1)
- Füle Lajos (6)
- Földeáki-Horváth Anna (1)
- Gabriel Garcia Márquez (4)
- Gál Éva Emese & János (2)
- Galyasi Miklós (1)
- Gámenczy Eduárd (1)
- Garai Gábor&János&Katalin (3)
- Gárdonyi Géza (6)
- Gaudi Éva Molly (1)
- Gebhardt Nóra (3)
- Geisz László (2)
- Gere Irén (1)
- Gergely Ágnes & István (2)
- Gligorics Teréz (3)
- Goethe (5)
- Gősi Vali (1)
- Grigó Zoltán (1)
- Gulyás Pál (1)
- Gutási Éva (1)
- Gyimóthy Gábor (2)
- Gyóni Géza (2)
- Győrfi-Deák Éva (3)
- Gyulai Pál (5)
- Gyurkovics Tibor (2)
- Gyöngy (1)
- Gyönyörű virágok&idézetek (37)
- György László (2)
- H. Kohut Katalin (1)
- H.Gábor Erzsébet (0)
- Hajas György (1)
- Hajdú Levente (1)
- Hajdu Mária&Saci (2)
- Hajnal Anna (2)
- Hámori István Péter & Zsóka (2)
- Hamvas Béla (1)
- Hamza Anikó (2)
- Harcos Katalin (4)
- Hatos Márta (1)
- Havas Éva (1)
- Hazafias versek (18)
- Hazánk - otthonunk (181)
- Heine (3)
- Heiner Ágnes (1)
- Héja (1)
- Helen Bereg (3)
- Helena (1)
- Heltai Jenő (10)
- Hemingway (2)
- Hepp Béla (1)
- Hervay Gizella (1)
- Híres emberek-jeles napok-évfo (154)
- Hirth Éva (1)
- Hóbor Hajnalka (1)
- Hock Éva Etelka (1)
- Hollósy-Tóth Klára (1)
- Horváth Ilona & Horváth István (2)
- Horváth M. Zsuzsanna (1)
- Horváth Piroska (1)
- Horváth Tóth Éva (1)
- Hosszú Bettina (1)
- Humor (245)
- Húsvét - Pünkösd (34)
- Idézetek birodalma (149)
- Ignotus (1)
- Ilianne (2)
- Illés Judit & Gábor (2)
- Illyés Gyula (2)
- Imre Flóra (1)
- Irodalom - Próza (105)
- Ismeretlen szerzők (1)
- Jagos István (1)
- Jakos Kata (1)
- Jatzkó Béla (1)
- Jékely Zoltán (1)
- Jobbágy Károly (2)
- Jókai Mór (4)
- Jolie Taylor (1)
- Jónás Tamás (1)
- Jószay Magdolna (1)
- József Attila (9)
- Juhász Gyula (6)
- Juhász Magda & Juhász Szilvia (3)
- Juhászné Bérces Anikó (2)
- K. László Szilvia (1)
- Kacsa Zsóka (2)
- Kaffka Margit (1)
- Káli László (1)
- Kálnoky László (1)
- Kamarás Klára (2)
- Kamenitzky Antal (1)
- Kányádi Sándor (2)
- Karácsony - Újév (76)
- Karai Gábor (1)
- Karinthy Frigyes (4)
- Károlyi Ami (1)
- Kárpáti Tibor (1)
- Kassák Lajos (1)
- Kaszás Zoltán (1)
- Katerina Forest (1)
- Katona Bálint & Andrea (3)
- Katona József (1)
- Kecskés Beatrix (2)
- Kelemen Évi (1)
- Keller Boglárka (1)
- Kerecsényi Éva (1)
- Kerekes László (1)
- Kereszti Hajnalka (1)
- Keresztury Dezső (1)
- Kerner Mariann (1)
- Kertünk - házunk - otthonunk (53)
- Kijacsek Erzsébet (2)
- Kincses Zoltán (2)
- KisJenő,József,Judit,Irma,Rea (6)
- Kocsis Dániel (1)
- Koltay Gergely (6)
- Komáromi János (2)
- Komjáthy Jenő (2)
- Komróczki Zoltán (0)
- Konda Bartal Piroska (2)
- Kondra Katalin (1)
- Koós Attila (2)
- Koosán Ildikó (1)
- Kormányos Sándor (1)
- Koszpek Ferenc (1)
- Kosztolányi Dezső (7)
- Kotsy Krisztina (1)
- Kovács Daniela & Anikó & Erika (4)
- Kun Magdolna (4)
- Kustra Ferenc (1)
- Kölcsey Ferenc (4)
- Lackfi János (2)
- Ladányi Mihály (1)
- Lady Moon (1)
- Lampert Géza (1)
- Lányi Sarolta (2)
- Laren Dorr (2)
- László Andrea, & Ilona, &Noémi (3)
- László Ilona (1)
- Lelkem szirmai (74)
- Lengyel Jolán (2)
- Lengyel Károly (1)
- Lesznai Anna (1)
- Lévay József&Lévay László (3)
- Ligeti Éva (2)
- Linda Dillow (1)
- Lindák Mihály (1)
- Linn Márton (1)
- Lippai Marianna (1)
- Lithvay Viktória (1)
- Lőrinczi L. Anna (1)
- Losonci Léna (2)
- Lupsánné Kovács Eta (2)
- Lys Noir (1)
- Lyza (1)
- M. Laurens (1)
- Maczkó Edit (1)
- Madách Imre (2)
- Magyar sorsot - magyar kézbe! (88)
- Major Gabriella&Majoros Gabrie (2)
- Majtényi Erik (1)
- Majthényi Flóra (2)
- Márai Sándor (7)
- Mardi Miriam (1)
- Marschalkó Lajos (1)
- Marton Pál (2)
- Maryam /Moldován Mné (1)
- Maszong József (1)
- Máté Péter (2)
- Matos Maja (1)
- Mécs László (1)
- Média (432)
- Meggyesi Éva (1)
- Mentovics Éva (2)
- Metzger Zsuzsanna (1)
- Mikodi Bianka (1)
- Minden, ami szép (8)
- Mindenszentek, halottak napja (10)
- Mirian (2)
- Monok Zsuzsanna (1)
- Móra Ferenc (4)
- Móra László (3)
- Moretti Gemma (1)
- Móricz Eszter (1)
- Művészet (60)
- Müller Péter (2)
- Mysty Kata (1)
- N. (0)
- Nadányi Zoltán (1)
- Nagy István Attila & Bálint (3)
- Nagy Krisztina (1)
- Nagy László & Ilona (4)
- Nemes Nagy Ágnes (1)
- Némethné Mohácsi Bernadett (1)
- Nemzeti ünnep (61)
- Névnap- szülinap (48)
- Nőnapra & Farsang (10)
- Nyakó Zita (1)
- O, Ó (0)
- Ó. Kovács Ibolya (1)
- Oláh Gábor (1)
- OMNYE (58)
- Orbán Balázs&Orbán Hajnalka (3)
- Őri István (3)
- Orosz költők (3)
- Orth László (3)
- Osho (4)
- P. Geraldy (1)
- P. Pálffy Julianna (1)
- P. Tóth Irén (1)
- Pajzán történetek&mondák (46)
- Palágyi Lajos (1)
- Pálvölgyi Attiláné (1)
- Papp Váry Elemérné (2)
- Pásztor Piroska & Klaudia (2)
- Paudits Zoltán (1)
- Paula S. Tizzis (1)
- Pecznyík Pál (2)
- Pej Erika (1)
- Pénzár Miklós Csaba (1)
- Péter Erika (1)
- Pethes Mária (1)
- Petőfi Sándor (13)
- Pilinszky János (2)
- Piszár Éva (1)
- Pogány Zoltán (1)
- Politika (24)
- Poller Ildikó (3)
- Popper Péter (2)
- Pósa Lajos (11)
- Posztós Lenke (1)
- Prohászka Ottokár (1)
- Puskin (3)
- Rab Zsuzsa (1)
- Rabindranath Tagore (1)
- Radnóti Miklós (4)
- Rajki Miklós (3)
- Rajzó Eszter (1)
- Rasztik Edit Emese (1)
- Ratkó József (1)
- Reichard Piroska (1)
- Rejtő Jenő (2)
- Reményik Sándor (25)
- Reviczky Gyula (3)
- Riersch Zoltán (1)
- Romhányi a Rímhányó (1)
- Rónay György (1)
- Rózsa Amarilla (1)
- Rudnyánszky Gyula (1)
- S. Farkas Zsuzsanna (1)
- Sajó Sándor (6)
- Sándor Gyula (2)
- Sango Villagren (1)
- Sárándí Szilvia (1)
- Sárhelyi Erika (2)
- Sarkadi Sándor (1)
- Sárközi György (2)
- Sarlós Erzsébet (1)
- Scheffer János (1)
- Schrenk Éva (1)
- Schvalm Rózsa (1)
- Schwartz Léda (1)
- Serfőző Attila (1)
- Shakespeare (1)
- Shelley (2)
- Sík Sándor (2)
- Siklós József (1)
- Simon Ágnes & István (2)
- Simonyi Imre (1)
- Sipos Julianna (1)
- Sohonyai Attila (1)
- Somlyó Zoltán&Somlyó György (3)
- Somogyváry Gyula (3)
- Sonkoly Éva (1)
- Soóky Melinda (1)
- Sport (89)
- Steph McGrieff (2)
- Süssünk - Főzzünk (13)
- Szabados István (3)
- Szabó Éva, ...Gitta, ...Ila (3)
- Szabó Kila Margit (1)
- Szabó Lőrinc (3)
- Szabó Magda (1)
- Szabolcsi Erzsébet (1)
- Szabolcska MIhály (1)
- Szádeczky-Kardoss György (1)
- Szakáli Anna (1)
- Szalai Fruzsina (1)
- Szász Károly (1)
- Szatmári Delina (1)
- Szebenyi Judit (3)
- Szécsi Margit (1)
- Szeicz János dr. (2)
- Székely János (1)
- Szeleczky Zita (3)
- Széles Kinga (1)
- Szemlér Ferenc (1)
- Szent Gály Kata (1)
- Szentirmai Jenő (2)
- Szép Ernő (3)
- Szép versek és idézetek (85)
- Szépek szépei (21)
- Szerencsés János & Tünde (2)
- Szilágyi Anita&Viktória (2)
- Szilágyi Domokos (1)
- Szilágyi Hajnalka (1)
- Szilas Ildikó (1)
- Szilveszter Levente (2)
- Szőke István Attila (3)
- Szőllösi Dávid (0)
- Szőnyi Bartalos Mária (1)
- Szuhanics Albert (6)
- T. Fiser Ildikó (1)
- Takács Dezső (1)
- Tamás István (2)
- Tánczos Katalin (2)
- Tarsoly Beke Tamás (1)
- Tasnádi Bernadett (1)
- Tatiosz (1)
- Taygate (4)
- Telekes Béla (1)
- Természet (27)
- Thalis Silvenier (1)
- Tobai Rózsa (1)
- Tóbiás Tünde (1)
- Tokaji Márton (2)
- Tompa Mihály (2)
- Torday Teodóra (2)
- Torma Judit (1)
- Tormay Cécile (1)
- Tornay András (2)
- Tóth Anett, Juli, Julianna (3)
- Tóth Árpád (5)
- Tóth Attila & János (3)
- Tragédiák - katasztrófák (158)
- Tudod-e? (17)
- Tudomány - technika (67)
- Túri A. Zsuzsa (1)
- Túrmezei Erzsébet (3)
- Turza Sándor (0)
- Törő Zsóka (1)
- Történelem (168)
- Ujvári Lajos (2)
- Utassy József (1)
- V. Hugó (2)
- Váci Mihály (2)
- Vajda János (4)
- Vallás (81)
- Válóczy Szilvia (1)
- Vámosi Nóra (1)
- Varga János Veniam (1)
- Varga József (1)
- Varga Patrícia & Gyula (1)
- Vargáné Éva (1)
- Vargha Gyula (1)
- Varjú Zoltán (2)
- Várnai Zseni (8)
- Varró Dániel (1)
- Varró Dániel (2)
- Vas István (1)
- Vasas Mihály (1)
- Vázsonyi Judit (1)
- Végh Mária (1)
- Venyercsán László (1)
- Vesze László (1)
- Vészi Endre (1)
- Víg Éva (1)
- Világirodalom (19)
- Világirodalom (5)
- Világjárók (219)
- Virág Aliz (1)
- Vitó Zoltán (1)
- Vogelweide (2)
- Vona Erzsébet Cecilia (2)
- Vörös judit (2)
- Vörösmarty Mihály (3)
- Wass Albert (75)
- Weöres Sándor (4)
- Z, Zs (0)
- Z. Konkoly Juci (1)
- Zágorec-Csuka Judit (1)
- Zagyi G. Ilona (1)
- Zas Lóránt (2)
- Zelk Zoltán (2)
- Zene, zene, zene... (123)
- Zeneszöveg (21)
- Zimonyi Zita (1)
- Zsefy Zsanett (3)
- Zsigai Klára (1)
- Zsóka Mariann (1)
- Örökzöld dallamok (40)
|
|
|
|
- Ma: 1430
- e Hét: 3772
- e Hónap: 21890
- e Év: 664592
|
|
|