Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Blogom, Képtáram,
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
Gyermek versek
  2021-05-30 22:15:00, vasárnap
 
 







GYERMEK VERSEK







Arany János: JULISKA ELBUJDOSÁSA


Egyszer egy kis leány mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig,
Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már épen indul;
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve;
Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? -

Hát bizony gyakorta megesik, nem újság
A gyerek-szobában az ily háborúság:
A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi:
Papa megdorgálja s a mama megfeddi,
Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek,
Az se hallatlan, hogy valakit megvernek,
Azzal kényszerítik a maga javára,
Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.

A mi kis lányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte;
Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:
De a keményszívű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.

Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán:
Ez a kis haragost megbékíti talán?
Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak:
Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak.
Majd összekeresi, ami csak az övé,
Szép rendetlenségbe köti mind együvé;
Nem marad ki semmi, vele megyen a báb:
Lesz kivel az úton beszélni legalább.

Akkor megcsókolja szüleinek kezét,
Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd;
Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél?
Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél?
Ne menj el galambom! ne menj el virágom!
Ki lesz akkor az én kedves kis leányom?
Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?"
Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.

De az édes apja komolyan így szóla:
"Már fiam, ha elmész, nem tehetek róla:
Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el;
Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel."
Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez,
Otthon maradásra szinte kedvet érez;
De örökségét már kiadá az atyja,
Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.

(Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott,
s nem mert világra menni.- A.J. jegyzete)







Aranyosi Ervin: ÉN EL TUDOM HINNI


Én el tudom még hinni a legszebbik mesét,
és szívem mélyén érzem, az élet csoda szép.
Bennem megvan feléd a teljes bizalom.
Kérhetsz hát bármit tőlem, én azt neked adom.

Nem félek a világtól, mert egy vagyok vele,
Én vagyok Istenemnek az egyik gyermeke,
S aki itt él e Földön, az mind testvér nekem,
s legyen növény, vagy állat, én mindet szeretem.

Persze, ez könnyű nékem, mert még kicsi vagyok,
nem tömtek tele hittel, a túl okos nagyok.
Nem kötnek zord szabályok, nem bénít félelem
nem kell rettegnem attól, hogy nem lesz élelem.

A dolgom még a játék, s benne ott az öröm,
s ha elbeszélgetsz vélem, boldogan köszönöm.
Az egészségem teljes, mivel teljes vagyok.
Magam után a földön még nyomokat hagyok.

Az ébrenlét, s az álom, egyformán boldogít,
és szeretnék így élni, egész a holtomig,
hogy vegyen körül mindig megértő szeretet.
Ez kéne a világnak, nekem és te neked...










Aranyosi Ervin: SZERESD A GYERMEKET


Szeresd a gyermeked, öleld a szívedre!
Ez az, mire vágyhat, fényre, szeretetre.
Legyél vele többet, várja közös játék!
Az együtt töltött perc neki, mind ajándék.

Ne a pénzedet költsd, többet ér egy álom!
Segíts álmodozni, hogy alkotóvá váljon.
Ne rút szabályokkal mérgezd meg életét!
Inkább tedd szabaddá két alkotó kezét!



A tudást úgy add át neki, ahogy kéri!
A bölcs, a tudását, kérdésekre méri.
Ne erőltess olyat, amit mások várnak,
nem kell megfelelni a gyarló világnak.

Szeresd a gyermeket, szívvel szeretettel,
lelke hadd szárnyaljon, legyen boldog ember!
Adj neki örömöt, békét, boldogságot,
hagyd neki örökül a csodaszép világot.







Ács Nagy Éva: IMA GYERMEKEIMÉRT


Édes jó Istenem, hozzád szól az imám,
nem vagyok más,csak egy gyarló leány.
Halld meg a kérésem,szívemből kérem!
Óvd meg gyerekeimet minden rossztól,
legfőképp a gonosztól.
Legyenek becsületes boldog emberek,
mindig jót cselekedjenek.
Ha van nekik másoknak adjanak,
szánják meg a gyámoltalanokat.
Ne sajnáljanak adni, néha jobb mint kapni.
Legyenek szerencsés vidám emberek,
másokat is szeressenek.
Legyenek jók, ne tudják mi a szegénység,
kerülje el őket a betegség.
Szeressék egymást,és felebarátaikat,


így talán meglátják majd az angyalokat.
Irigység, gőg kerülje a házuk táját,
s becsüljék meg egymást.
Ha én nem leszek, találjanak mindig haza,
mert ahol ők lesznek ,az lesz a testvérek
otthona.
Legyen családjukban béke,
szívem tőled csak ennyit kérne.
Ezért kérlek jó istenem,
óvd meg őket nekem. Amen.







Bartos Erika: APÁHOZ


Mikor leszek én is felnőtt?
Mondd el nekem, Apa!
Nem vagyok még iskolás,
De nem is vagyok baba!

Mondd el nekem, milyen érzés
Apukának lenni?
Szeretsz-e mondd korán reggel
Dolgozóba menni?

Jó érzés-e hazaérni,
Megölelni engem?
Látod-e, hogy egész kicsit
Ma is nagyobb lettem?

Jó érzés-e betakarni,
Puszit adni este?
Maradj itt az ágyam mellett,
Kérlek, ne menj messze!

Rajzoltam egy képet neked,
Te vagy rajta, nézd meg!
Én vagyok a kisgyerek és
Kézen foglak Téged!

Örülsz neki? Vigyázol rá?
Mi vagyunk a képen!
Én vagyok az apukámmal,
Ketten, kéz a kézben!


Bartos Erika: APÁHOZ

Link








Benedek Elek: ESIK ESŐ


Esik eső, látom én azt,
Sár lesz abból, tudom én azt.
Ajtó nyílik, hallom én azt,
Anyukám jön, tudom én azt!







Benedek Elek: A KUTYA MEG A NYÚL


Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a föld szinén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt ettek, együtt háltak;
megosztották, amit fogtak,
szóval: jóbarátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállt,
és a hideg hó leszállt,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet,aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raknak, melegszenek,
melegítik bundájokat,
általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakadalmat!
- Jól van: játsszunk lakadalmat:
- cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe vele kutya úr:
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak.
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp! átugrálják.

Hanem ime mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!

S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut ha jön a kutya úr.







Benedek Elek: A LIBAPÁSZTOR


Fölkelt a nap szép ragyogva,
Iluska is mosolyogva.
Édes mosoly a szemében,
Édes öröm a szívében.

Süss, ó süss, nap, jó melegen,
Iluska a rétre megyen.
Libácskáit terelgeti,
Kedves szóval dédelgeti.

Dédelgeti, cirógatja,
Mint gyermeket édes anyja.
Varjú, héja, elmehettek,
Nincs itt amit keressetek.

Indul a nap nyugat felé,
Iluska is hazafelé.
Édes mosoly a szemében,
Édes öröm a szívében.







Bernát János: ISTEN AJÁNDÉKA


Amikor felsírtál, könnycsepp hullt a mennyből a földre.
A hónapok csendjét kis lényed megtörte.
Mamád ki méhében Néked otthont adott,
Az élettől egy csodaszép kisleányt kapott.
Mint legdrágább kincsét, magához ölelt, elfáradt,
de ily csodás terhet még nem viselt.
Testével érezte, ahogy kicsi szíved dobban,
s annyira szeretett, hogy nem lehetett jobban.
Hálás tekintetét az égnek felemelte,
s legszebb gondolatait mind Feléd terelte.
Arcod köré fonta két puha tenyerét,
s néked adta keble mind összes kenyerét.
Sötét volt, csak a békés csend figyelt,
s léted minden kérdésre megfelelt.
Egyszerre lélegzett most anya és lánya,
s boldogan érezte, élte már nem volt hiába!










Csorba Piroska: MESÉLJ RÓLAM


Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam,
és tehozzád hogyan szóltam
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam,
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél?
Meleg tejeddel etettél,
akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem,
úgy neveztél: kicsi lelkem?



És amikor
még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány (fiú) leszek?

Mesélj anya!
Mesélj rólam.
milyen lettem, amikor már
megszülettem?
Sokat sírtam, vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?
- Ha én nem lettem volna,
akkor is szerettél volna?







Csorba Piroska: A GYERMEKKOR


Mikor ,,kacsalábon" jár a két cipőd,
Mikor méretlen és örök az időd;
Mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell,
Mikor az asztalt alig éred el;
Mikor a játékból soha nem elég,
Mikor a képzelet világot tár eléd;
Mikor a homokból lisztet szitálsz,
S a sárból édes csokitortát csinálsz;
Mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba,
Mint vörös szőnyegre a mesék királya;
Mikor látod még az angyalt karácsonykor,
És látod a nyuszit kinézni a Holdból;
Mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe,
És drágább neked, mintha arany lenne;
Mikor a sötét szobában még rémek lapulnak,
Mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;
Mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad,
Mikor fakockákból építed a házad;
Mikor megeteted gondosan a babát,
És sztetoszkóppal hallgatod - hasát ;J
Mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz,
Ha az udvarra egyedül kimész;
Mikor homokból tornyos várat emelsz,
Mikor a kérdésre kérdéssel felelsz;
Mikor - ha mást sírni látsz - sírva fakadsz,
Mikor még biztosan tudod, mit akarsz;
Mikor anyu ölében nyom az álom el,
És édesen alszol, mint lábasban a tej;
Mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén,
S a cigarettáról azt hiszed: kis kémény;
Mikor még mindenből minden lehet,
S hatalmas sátornak látod az eget;
Mikor a mennydörgéstől megriadsz,
S dobogó szívvel anyuhoz szaladsz;
Mikor a mesékből soha nem elég,
És kérve kéred, hogy mondják újra még;
Mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak,
És azt hiszed: a szél csinál frizurát a fáknak;
Mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet
Megsiratod, és kis sírba temeted;
Mikor megmásznivaló minden magaslat,
És kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak;
Mikor számolod, hogy hányat kell aludni,
Míg a születésnapodig el fogsz jutni;
Mikor a papírcsónak tengerjáró hajó,
És a kabátzsebedben lakik egy manó;
Mikor egy nap százszor kérdezed: miért,
És senki-senki sem szid meg ezért;
Mikor minden cicáról azt hiszed, leány,
És a kutya? - Az fiú mindahány!
Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét;
S boldogan pipiskedsz: igaz kicsit bő még;
Mikor lopva belesel a tükör mögé,
Tán ott van valaki - az arcod az övé;
Mikor bújócskát játszva azt hiszed:
Senki nem lát, ha behunyod szemed;
Mikor a betűk még érthetetlen ábrák,
És a könyvekben csupa csoda vár rád;
Mikor összerajzolod a hófehér falat,
És sehogysem érted, miért nem szabad;
Mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak,
És titkokat súgsz este a babádnak;
Mikor a fürdőkád neked a tenger,
S te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;
Mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs,
Mikor még nem tudod: a képzelet a kincs;
A gyermekkor múlik, mint a nyár,
Mire rájössz, hogy volt - már tovaszáll;
De ha a szívedben helyet adsz neki,
Onnan a felnőttkor ki nem űzheti.







Dzsida Jenő: HÁLAADÁS


Köszönöm Istenem az édesanyámat !
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat !
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
- itt e földön senki sem szerethet jobban ! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el !

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését !
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat !

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat !!!







EGY ANYA VALLOMÁSA


Akkor tudod meg, mi az, hogy szeretni,
ha két karod gyermeked öleli!
Akkor tudod meg, mi az igazi kincs,
Amikor gyermeked rád nevet, vagy sír!

Akkor tudod meg, milyen a boldogság,
milyen, ha valaki a mennyekben jár
Akkor osztod ketté a szívedet,
rájössz, hogy lelked már nem a tied!

Tudod, hogy nekiadsz mindened,
tudod, hogy életed csak vele élheted !
Legszebb vallomás "szeretlek anya"
Könny szökik szemedbe, ha füled meghallja!

Egésznek csak vele érzed magad,
Köszönöm Istenem, hogy őt nekem adtad"







Farkas Éva: SZERETNÉK MINDIG JÁTSZANI...


Szeretnék mindig játszani,
Mosolyogva, nevetve, szállni.
Álmokat kergetve élni,
Kék madárra naponta várni.

Szeretnék mindig játszani,
Karom a fény felé kitárni.
Könnyű piheként lebegve,
Újra vidám gyermekké válni.

Szeretnék mindig játszani,
És nem kételkedni semmiben.
Távolba nézni hegytetőn,
Elveszteni, mi fáj idebent.

Szeretnék mindig játszani,
Tündérmesét hallgatni este.
Ezüst holdfényben fürödve
Hinni, hogy még semmi nincs veszve.

Szeretnék mindig játszani,
Álomszerelmet, ezer csodát,
S naponta százszor köszönni,
Hogy az érzés egyszer megtalált.

Szeretnék mindig játszani,
Átjátszani ezt az életet,
S úgy menni el egy messze útra,
Hogy játszottam, amíg lehetett.







Fazekas Anna: ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE


Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!













A gyerek az öröm, a reménység.
Gyönge testében van valami világi;
ártatlan lelkében van valami égi;
egész kedves valója olyan nékünk,
mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség.

(Gárdonyi Géza: Idézet - Két katica-bogár)







Gárdonyi Géza: A KUTYA MEG A NYÚL


Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya, meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt éltek, együtt háltak:
megosztották, amit fogtak,
Szóval: jóbarátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállott,
és a földre sok hó szállott,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke:
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raktak, melegszenek,
Melengetik bundájokat,
általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakodalmat!
- Jól van: játsszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe véle kutya úr,
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak,
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp!

Hanem íme mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!

S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut ha jön a kutya úr.







Gárdonyi Géza: MIKOR A GYERMEK...


Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen...
De őt sem érti senkisem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.







Hétvári Andrea: PILLANGÓ


Pillangó koromban
pipacson forogtam,
pirosló szoknyában
táncomat így jártam.

Búcsúztam anyámtól,
hogyha jött a zápor.
Szirmok közt akárhol
elrejtett a sátor.

Lepkeként pilléztem
virágok kelyhében,
mesélő kertekben
hold fényét rejtettem.

Réteken regéltem
hetedhét mesékben.
Egyszercsak megnőttem,
tündér lett belőlem.







József Attila: ALTATÓ


Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.







Juhász Gyula: MESE


Egy világvégi házban
világszép lány lakott,
világ végére néztek
ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
nem látott senkit ő,
az Óperencián túl
megállt a vén idő.
A világszép lány nézte
a csillagos eget,
tavasz táján szívében
valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
valakit várt nagyon,
de csak a csillag nézett
be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
hideg és halovány.
S hiába várt örökké
a világszép leány...







Juhász Magda: ÁLOMHAJÓ


Aludni szeretek, aludni jó,
mert elindul velem egy nagy hajó.
Utasa megannyi tarka sereg,
királyok, tündérek és hercegek.

Amikor meglátnak köszöntenek:
- De jó, hogy megjöttél te kisgyerek.
Velük járhatom a tengereket,
a kapitányuk is én lehetek.

Van egy kis sziget, mely igen csodás.
Ott lakik régóta egy óriás.
Nem félek tőle, mert vidám fickó,
igaz, hogy nagyra nőtt, de szíve jó.

Vidáman fogad, ha megérkezem,
és mindig boldog, hogy játszhat velem.
Mikor a vállára felültet ő,
magasabb vagyok, mint a hegytető.

Egy éjjel kalózok támadtak rám,
de persze kéznél volt a parittyám.
Ettől a sok zsivány úgy megijedt,
elúsztak, és szabad lett egy sziget.

A sziget lakói éljeneztek,
azt mondták királyuk én lehetek.
Koronát, kincseket hoztak oda,
de én már vágyódtam újra haza.

Így szóltam: - Köszönöm jó emberek!
Nem kell a királyság, a kincsetek,
mert van egy kis ország, egy kis falu,
ott vár sok jó barát, és az anyu.

És reggel, amikor hazaértem,
anyunak én mindent elmeséltem.
Nem lettem király, és hős se talán,
de büszkén nézett rám édesanyám.

Aludni szeretek, aludni jó,
elvisz, és visszahoz az a hajó.
Sok kaland történik éjjel velem,
de mégis itthon a legjobb nekem.







Kacsa Zsóka: GYERMEKNAPRA


Ünnepnapra virradhat ma
világ apraja és nagyja...
GYERMEKNAP van, örüljetek,
adjatok sok szeretetet!

Gyermeked szemébe nézel,
BOLDOGSÁG az , amit érzel.
Tőled kapta az életét ...
Öleld át a kicsi lelkét!

Ajándéknál többet ér ez,
ha szívéhez közel érez .
TÖLTSD HÁT VELE ezt a napot,
érte rajongását kapod ...

Érezze, hogy fontos néked ,
minden rossztól TE MEGVÉDED .
Meghitt érzés, igaz csoda,
nem felejti ő el soha...



Nem kell az a sok AJÁNDÉK,
ruha, cipő , drága játék ...
Legtöbb, amit tőled kaphat,
ha a SZÍVED neki adtad.

MUTASD KI , hogy szereted őt,
érezhessen benned erőt,
ajándék te magad legyél ,
mindent kedve szerint tegyél!

Meglásd, ragyog CSILLAGSZEME,
sugárzik a tekintete ,
nézheted a boldog arcát ,
nyakad köré fonja karját...

Gyermeknap van, az Ő NAPJA,
a legdrágább kincset kapja .
Legyen csodás ez az ünnep ,
dobogtassa meg szívünket !







Karai Gábor: CSILLAGOK CSILLAGOK...


Csillagok csillagok szépen ragyogjatok
Az én gyermekemre mindíg vigyázzatok
Ő az én életemnek a csodás szép reménye
Ő a bús szívemnek az igaz és büszke éltetője
Csillagok csillagok szépen ragyogjatok
Az én gyermekemnek mindig utat mutassatok
Utat a szívből jövő tiszta és igaz szeretethez
És a gondtalan csodás szép élethez

Csillagok csillagok szépen ragyogjatok
A gyermekem ablakán be világitsatok
Őrizzétek az álmát míg álom mezején jár
Hogy boldognak lássa a mesék szép varázsát
Csillagok csillagok szépen ragyogjatok
Az én gyermekeknek csodás fényt adjatok
Hogy ne érje az ő szívét soha sem bánat
Boldog legyen ő ebben a nagyvilágban.







Karai Gábor: ITT VAGY VELEM


Itt vagy velem drága gyermekem
Édesapa szeret tégedet
Nézd mily csodás a világ
És vár reád sok szép varázs
Itt vagy velem drága gyermekem
Téged ölel az én két kezem
Én törlöm le majd a könnyedet
Ha sírni látlak kis szívem

Ahogy nézem kicsiny arcodat
Az én szívem boldogan dobban
Meg ígérem én most te neked
Az utadon én kísérlek el
El űzöm a csúf felhőket
Hogy csak a napsugár érjen téged
Mindig fogom a te két kezed
Melyet soha nem engedek el

Itt vagy velem drága gyermekem
A legszebb csillag te vagy nekem
Érted élek és halok ha kell
És csak érted dobban az apai szívem
Cserébe csak azt kérem én
Légy boldog ameddig csak élsz
Könny ne érje soha arcodat
Boldog legyél mig szíved csak dobban.







Kollár Anikó: GYERMEKEIMNEK


Minden lépésedet ismerem,
minden gondolatod szeretem.
Szeretem azt is, ha nincs igazad,
és mégis fennhangon bizonygatod azt...
Szeretem, ha tekinteted rám emeled,
ha elmerengsz, s ha nincsen kedved...
Szeretem, ha jót nevetsz, és ha mindezt elhiszed.
Szeretem azt is, ha szomorú vagy,
mikor benned a háború dúl, és a bánatod nagy.
Hidd el, az élet ez is,
szeretlek, ha elhagysz is!
Szeretlek, ha haragszol rám,
akkor is, ha eltitkolnám...
Ha szeretsz, akkor is szeretlek.
Jó vagy, vagy rossz?
Érted remegek.
Kicsi vagy, megnőttél,
az idő itt mit sem ér...
Mindegy az, édesem,
hisz Te vagy a gyermekem.
S mit kérek cserébe?
Semmit se, semmit se!







Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI?


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani - Latinovits Z.

Link








Kovács Sándor: ÚTRAVALÓ


Mikor ezt olvasod, simogasd gyermeked.
Addig a tiéd ő, amíg ott van veled.
Öleld át kisfiad, mondd azt, hogy szereted,
Addig tedd meg ezt, ameddig teheted.
Ha a kicsi lányod kebledre öleled,
Érezni fogja ő, hogy nagyon szereted.
Ne mondd, hogy nincs időd.
Azt se, hogy fáradt vagy.
Nem jön vissza soha
Egy elmúlt pillanat.
Csengjen a fülében anyja szelíd hangja,
Pajzsként oltalmazza apja erős karja.
És amikor később útjára engeded,
Legyen útravaló a családszeretet.
Az idő múlását te észre sem veszed.
Mint madár fészkéből,
Kirepül gyermeked.
Várja őt az élet, tátong a messzeség,
Megoldandó dolog vár rá éppen elég.
Ha göröngyös útra téved a szekere,
Mindig legyen vele a fészek melege.







Körmendi Gitta: APRÓCSKA VARÁZSLÓK


Csodáljuk csodáit a kis gyermekeknek,
akik szivárványszín varázslatot tesznek,
mert angyali álmuk, amit megálmodnak,
ígéret a mának, hogy felnőhet holnap.

Kik még a világot csillagszemmel látják,
csillogóra festik színét és fonákját.
Sosem felejtik le az égről a Napot,
tündérekkel szállnak, mert maguk is azok.

Messzire gyűrűzik csengő nevetésük,
igazzá igézve legszebbik meséjük.
Nem ismernek helyet, hol ne lenne helyük.
Játsszunk önfeledten, tiszta szívvel velük!

Hagyjuk kezeikben varázs-ecsetüket,
hadd fessék boldoggá színes életüket.
Ne árnyékoljuk be fényes palettájuk,
jövőt varázsolnak: vigyázzunk reájuk!







Lengyel Jolán: MINDENEKHEZ!


Zúgó szélben, vad viharban
óvom, védem léptedet,
vigyázok rád, nem hagylak el,
szeretetem átölel.
Ezt az egyet nem veheti
el embernek fia:
szívem mindig érted remeg,
soha nem lesz mostoha.
Kérem Istent, legyen veled,
könnyítse az utadat,
törölje el könnyeidet,
vidítsa az arcodat.
Szeretettel tekintsen rád,
az Ő jósága végtelen,
gondjaidhoz adjon erőt,
óvjon téged, gyermekem!







Morócz Jenő: ANYAI SZERETET


Kis szobában reng a bölcső,
Benne nyugszik a gyerek,
Szemei a jó anyának
Némán rajt' merengenek;
És a gyermek kis kacsója
Hozzá csókot integet,
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

A legelső dadogással
Lábra áll a kicsike,
De elesik s majd az orrát,
Majd a fejét töri be;
S a jó anya szeretettel
Ápolja a beteget, -
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

Iskolába jár a gyermek,
És tanulni kell neki,
Hej, ő bizony az erdőbe
Öröm estebb menne ki;
De az anya szép szavakkal
Buzdítja a gyereket, -
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

Hogyha férfi lett belőle,
S küzve teng a léten át,
A jó anya nem felejti
Messze távozott fiát;
Hogy aggódik, hogyha nem jön
Levelére felelet, -
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

És ha végre jő a válasz,
Szive, lelke mint örül;
Szemeiben az örömnek
S boldogságnak könye ül.
Ezerszer is megcsókolja
Azt a kedves levelet,
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.







Móra Ferenc: AMIKOR A FÖLDÖN


Amikor a földön
gyermekek zokognak,
az ég angyalkái
mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
megszegül a szárnya,
felhőt borítanak
az ég ablakára,
bánatos szemükből
könnyek harmatoznak,
amikor a földön
gyermekek zokognak.

Amikor a földön
gyermekek nevetnek,
nagy az öröm kéklő
mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
le-lekukucskálnak,
fellegek nyílásán
csókokat dobálnak,
szivárványszalagból
csokrot kötögetnek,
amikor a földön
gyermekek nevetnek.







Móra Ferenc: ESTE


Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is,
te ülj ide mármost.

Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.

Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,


nevess éjszakára
csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:

"Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya..."







Móra Ferenc: SZERESD A GYERMEKET!


Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli,
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.

Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid.







Muhi János: MESÉLJ APU

Mesélj nekem apu,
Mi az, hogy becsület?
Hogyha az van nekem,
Jár érte tisztelet?
Milyen lesz apu,
Az igaz szerelem?
És ha majd elmúlik
Akkor az fáj nekem?

Vannak-e apu,
Ma is istenek?
Hisznek-e még bennük,
Most is az emberek?
Van-e tényleg élet
A halál után?
És ha ezt kérdezem,
Miért nézel bután?

És ha majd felnövök,
Nekem is lesz sorsom?
Mert most a tanulás,
Az a legfőbb gondom.
Miért lesznek rosszak,
Apu, az emberek?
Hogy lehet, hogy vannak
Éhező gyerekek?

Ha a munkádért mindig
Megkapod a béred.
A hónap végén akkor
Miért nincsen pénzed?
Ha rám nézel, látom,
Fátyolos a szemed.
Hogyha én nem lennék,
Könnyebb volna neked?

Hogyha öreg leszek,
Nekem is lesz szagom?
És az unokákat
Én is elronthatom?
A szomszéd néniből
Mikorra lesz banya?
Hogy lesz egy országból
Mocskos zsiványtanya?

Sok mindent nem tudok,
De egyet, elhiheted,
Megmutattad nekem,
Milyen a szeretet.
Ne búsulj, apa,
Nem számít a pénzed,
Mert jó, hogy velem vagy,
Én így szeretlek téged







Nagy Ágota-Gabriella: VOLT EGYSZER EGY GYERMEKKOR


Volt egyszer egy gyermekkor tele minden jóval,
Tele ezer kacajjal és boldog játékkal.
Volt egyszer egy gyermekkor sok száz boldog nappal,
Tovatűnt a ködben mesés világával.

A kis polcon baba ült fodros ruhájában,
A sarokban mag mackó színes kalapjában.
Minden fényben úszott a boldogságtól,
Minden lassan eltűnt a csendes magányától.

Csengett a kis udvar a boldog nevetéstől,
Színes volt az élet a csodaszép meséktől.
A mesék akkor mind-mind valósággá váltak,
De idővel lassan az álmok is elmúltak.

Azóta, hogy elmúlt, minden megváltozott,
Az élet azóta ezer újat hozott.
Most már más a világ, idegen színekkel,
Sok-sok boldog nappal, de tömény szenvedéssel. -

Van most egy kamaszkor, tele minden gonddal,
De tele örömökkel, boldogabb napokkal.
Van most egy kamaszkor nehéz döntésekkel,
Csendes magányokkal, fura felnőttekkel.

A polcon most a könyvek sorakozva állnak,
A sarokban egy fénykép az eltűnt világnak.
Most minden a jövő képét emeli ki,
Bár a szív még a múltat sem feledi.

Örökös csend borult a kis udvarra,
Egy hirtelen ébredés sújt most az álmokra.
Mert ki álmaira épít, megöli életét,
Mert mindenki megéri fájó ébredését










Osvát Erzsébet: GYERMEKNAPRA

Napsugár,
napsugár,
ragyogj, süss ma szebben!
simogasd a gyerekeket
lágyan melegebben!

Madarak,
madarak,
cinkék, csalogányok,
köszöntő dalotok
vígan csattogjátok!

Virágok,
virágok,
szegfűk, tulipánok,
a lánykákat, a fiúkat
virulva várjátok!

Hadd legyen
ez a nap
egy nagy örömének!
Ezt kívánom én a világ
minden gyermekének.







Pál Mária: KI A JÓ GYERMEK?


Mondjátok meg emberek,
Mégis, ki a jó gyerek?
Ül a helyén szépen, csendben,
Bár menne, de szeme sem rebben,
Beszélne, de mégis hallgat,
Nem csinál ő semmi rosszat...
A jó gyermek nem kiabál,
Kérdéseivel nem traktál,
Nem futkároz, nem felesel,
Minden szóra odafigyel,
Tiszta mindig a ruhája,
Büszke rá az anyukája...
A suliban mindig jeles,
Sosem csúszik be az egyes,
Nincs rá panasz,
Sosem pimasz,
Mondjátok meg, emberek,
Tényleg ez a jó gyerek?
Ti milyenek voltatok,
Hogy lettetek ti "nagyok"?
Tudom: "Bezzeg a mi időnkben,
Minden más volt életünkben!"
Jó gyerekek voltatok?
Mit elvártok, olyanok?
"Jó-gyerekség" gyötrelem,
Kicsit légy gyermek velem!
Hiszen te sem voltál szent...
Nekem sem megy... elrettent!







Pósa Lajos: GABI
.

Ismertem egy fiút, úgy hívták, hogy Gabi,
Leczkéjét nem tudta soh'se felmondani,
Pedig apja, anyja a kedvit keresték.
Csakhogy jól tanuljon, tudja jól a leczkét.
Vettek neki mindent: jó báránybőr sipkát,
Szép tulipántos szűrt, sarkantyús kis csizmát.
Mégis kedvetlenül járt az iskolába,
Majd mindig ott maradt papirgaluskára.

Édes anyja sírt-rítt, hogy mi lesz belőle?
Édes apja pedig kiment az erdőre,
Vad galamb turbékolt, repült ágrul-ágra,
De ő nem hallgatott most szelíd szavára,
Galambos erdőben somfavesszőt vágott,
Kiporolta a szűrt, a szép tulipántost.
Gabi aztán kedvvel járt az iskolába,
Soh'se marasztották papirgaluskára.


Pósa Lajos: Gabi

Link








Pósa Lajos: NEM TUD ÚGY SZERETNI...


Nem tud ugy szeretni a világon senki,
Mint a hogy ő tudott engemet szeretni.
Akármit kivántam: megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta vóna.

Mikor odahaza iskolába jártam:
Rangosabb egy gyerek nem igen volt nálam.
El nem türte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhában járjon.

Nekem volt a legszebb iskolás tarisznyám,
Nekem volt a legszebb magas sarkú csizmám.
S ugy kitisztogatta, kifényesitgette,
Hogy magát a vak is megláthatta benne.

Milyen tulipántos, czifra szürben jártam!
A király fia is hordhatta vón bátran,
Nyakravalóm rojtos, olyan volt, hogy rája
Még a rekt'ramnak is elállt szeme-szája.

Ha felöltöztetett s rendbe hozott szépen:
A kapun kikisért, megcsókolta képem.
S ugy nézett utánam, gyönyörködött bennem,
Ha az iskolába rátartian mentem.

Tarisznyám ellátta mindenféle jóval:
Czukorral, czipóval, mogyoró-, dióval.
Mikor haza mentem: hogy örült, ha bátran
"Mind közönségesen" jónapot kivántam.

S mikor a vásárra elment Rimaszécsbe,
A czakói hegyig ballagtam elébe.
Ott vártam, és ha már messziről meglátott:
Szedte kosarából a sok jó kalácsot.

Hozott mézes lovat, kardot, szivet, órát,
Szép árvalányhajat, piros pesti rózsát,
Süvöltőt, dorombot, czifra képes könyvet,
Nevető szemében drága örömkönnyet.

Az volt minden vágya, földi kivánsága,
Hogy kitanulhassak a papi pályára.
Ha ő ezt megérné: milyen boldog lenne!
A temetőben is jobban megpihenne.

El is vittek aztán messze egy városba,
Hol elvakitotta szemem a nagy pompa;
De mikor ott hagytak csókolva, ölelve:
Mintha egy kést dobtak volna a szivembe!

Én aztán tanultam, a hogy csak telt tőlem,
Hogy jó papi ember váljék majd belőlem.
A professzorok meg egyre dicsérgettek...
Szegény jó nagyanyám, hogy örvendett ennek!

Mikor haza mentem a vakáczióra:
Hogy füröszté arczom záporkönnybe, csókba!
Nem törődött akkor senkivel se mással,
Szépen bánt velem, mint a himes tojással.

Hogy kitudakozta: jól megy-e a dolgom?
Hát a gazdasszonyom, hogy' viseli gondom?
S ha panaszolkodtam, hogy küldöz a boltba:
Hogy szidta, hogy küldte a tüzes pokolba!

Nem győzte elégszer azt se elbeszélni,
Hogy az ablakomon szeretne benézni,
Mikor nem is tudom, mikor nem is sejtem,
Látná: mit csinálok; megláthatna engem.

Mikor aztán ütött a válás órája:
Szivét ellepte a keserüség árja;
S mindig ez volt vége hosszu bucsujának:
"Az isten áldjon meg, többet soh'se látlak!"

Hanem azért minden ünnepkor meglátott;
Sütte a jó turós és mákos kalácsot.
Mig végre csakugyan igaza lett egyszer...
Jól elbucsúztatta tőlem is a mester.

Most az a sziv, melynél egyse lángolt hőbben,
Künn porladozik a hideg temetőben.
Áldja meg az isten a haló porát is!
Altató dalt zengjen sirján a madár is!










Pósa Lajos: SZERESD A GYERMEKET!


Szeresd a gyermeket! A gyermek fénysugár,
Közöttünk itt alant mindig ragyogva jár.
Mikor szomorkodol: szemed közé nevet,
Ha bűnre bűn nyom is: ő akkor is szeret.
Szívednek mélyiből kicsalja a borút,
Fejedre rózsákból vígan fon koszorút.
Ne érje gond soha, ki rád hajnalt derit:
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! A gyermek gyenge tő,
Friss fakadó rügyet szelíden rengető.
Ha ápolója nincs: elcsenevész, lehull,
Mindig vigyázz reá! Állj mellé támaszul!
Fogd meg a romboló viharnak ostorát,
Ne csapkodja vadul azt a kis zsönge fát,
Ne bántsa a jövő szendergő képeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! A gyermek tiszta, szent,
Ártatlan angyal ő a föld porába' lent.
Lelkén nincs semmi folt. Mint a galamb, fehér,
Imája a mennybe leghamarább felér.


Kedves az Úr előtt, kinek rá gondja van,
Ezer veszély között mikor jár gondtalan':
Elküldi angyalát... megfogja kis kezit...
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,
Szemének tükriből játsszék örök mosoly.
Maradjon a gyermek: gyermek, míg csak lehet,
Majd érzi súlyosan ő is az életet.
Hintsen a kikelet tarka virágokat,
Daloljon a madár az árnyas lomb alatt,
Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán
Csapongva illanó arany lepkék után!
Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű,
Kis ajka zendüljön, mint égi csöngettyű!
Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn!
Hajolj le, csókold meg, öleld szívedre hőn!
Becéző szeretet övezze fürtjeit -
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit







Reviczky Gyula: EGY FIÚNAK


Jó gyermekem, ülj ide mellém,
Hagyd megsimítni szöghajad.
Oly jól esik hallgatni nékem
Csevegő, csintalan szavad.

Puha kacsóddal homlokomrul
Üzd el a lomha felleget.
Nekem már pillangókat űzni,
Boldognak lenni nem lehet.

Tiéd a lét minden varázsa,
Tiéd a százképű remény,
Tapasztalás roncsolt hajója,
Lemondás, józanság enyém.

Tiéd a munkakedv, kitartás,
Le még egy csillagod se hullt,
Tiéd az élet, a jövendő,
Enyém egy sóhaj és a mult.

Jó gyermekem, ülj ide mellém,
Csevegj vidám, lágy hangodon,
S mig hallgatom vidám regédet,
Majd addig én is álmodom.







Reviczky Gyula: SZERESD HAZÁDATt!


Szeretni ezt a szép hazát
Korán kezdd, sose végezd.
Szeretni mint szülő anyád',
Első rendeltetésed.

Óh, áldd meg minden porszemét
A drága honi földnek,
Melyen bölcsődet rengeték
S a melylyel majd befödnek.

Karod, főd, tetterőd, szived
Honod' szolgálja váltig.
Büszkén hirdesd mindenkinek
Magyar voltod' halálig.

E hon, mely annyit szenvedett,
És mégis áll erősen:
Nagy és virágozó lehet
Egy boldogabb jövőben.

Sok százados küzdelmei
Erejéről beszélnek.
Munkára fel s megérheti
A másik ezredévet.

S ha majd kelettől nyúgatig,
Kárpátoktól Tiszáig,
Magyar nyelv zeng, magyar lakik
S e haza felvirágzik:

E boldogabb, dicsőbb korért
Megáldja majd a multat,
S mindazokat, kik honukért
Hevülni, tenni tudtak.

Szeresd hazádat, óh, szeresd,
Ne csak szóval, de tettel.
Büszkén és bátran emlegesd
Hogy épül, nem veszett el.

Egy szív, egy lélek hassa át
A ki e föld szülötte,
Hogy nagynak lássák e hazát
A népek mindörökre!







Szabó Lőrinc: IMA A GYERMEKEKÉRT


Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat, f
ű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.


Republic - Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért

Link








Szabó Lőrinc: KICSI VAGYOK ÉN


Kicsi vagyok én
majd megnövök én
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok én
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én
bátor leszek én
óriások palotáját
elfoglalom én.

Kicsi vagyok én
nagy úr leszek én
aranyszobát adok minden
testvéremnek én.

Kicsi vagyok én
vezér leszek én
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!







Szabó Lőrinc: SOKAT TUD AZ ÉN KEZEM


Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi,
s mindenféle új van.

A régi a lecke
s én gyártom az újat,
hogy megnőve, szép hazámnak
segíteni tudjak.

Festek, írok, építek
tornyot, hidat, embert,
papíromon sok a ház,
és csak úgy nyit a sok kert.

Betű gurul, neve ó
arca, mint a Holdé,
szeme nő és farkat ereszt:
most úgy hívják, hogy gé.

Rajz, betű és száz tudás
van az én ujjamban,
bennem is nő, szépül, épül
ami odakinn van.

Jó szerszám az én kezem,
az eszem se rosszabb,
gyönyörű ma a világ, de
gyönyörűbb lesz holnap.







SZAKÍTS IDŐT, HOGY MEGHALLGASD A MÁSIKAT!


Szakíts időt, hogy meghallgasd még ma
Amit gyermekeid mondani akarnak neked,
Bármit csinálsz figyelj rájuk még ma,
Mert később már nem lesznek ott, hogy gondolatukat
megosszák veled.

Hallgasd meg a gondjaikat, a vágyaikat,
Dicsérd kis győzelmeiket, piciny hőstetteiket,
Élvezd csacsogásukat, bátorítsd a kacajukat,
Fejtsd meg a céljukat, fejtsd meg a vágyukat.

De mondd el nekik, hogy szereted őket,
És ha szidod is, ne veszítsd el őket,
Mondd nekik, hogy minden rendben van,
És holnap is részük lesz a boldogságban!

Szakíts rá időt, hogy meghallgasd még ma,
Amit a gyermekeid próbálnak mondani neked;
Figyelj rájuk oda, bármit is kell tenned,
És ők eljönnek majd hozzád, hogy meghallgassanak.







Szuhanics Albert: A GYERMEKNAP TIETEK!


Örvendjetek gyerekek,
a gyermeknap tietek!
E vasárnap egész más,
csupa móka, kacagás!

Legyetek mind barátok,
sok program vár reátok.
Legtöbb kinn a szabadban,
s én veletek maradtam!

Annyi mindent csinálnak,
nagy ünnep sok családnak.
Itt leszek ma, tehetem,
nekem is van gyermekem.

Millenáris, bábszínház,
mesejáték, mi kell más?
Városligetbe megyünk,
kisvasút is kell nekünk!

Ugrálóvár, futónap,
cirkusz ki nem maradhat.
Fagyit is kapsz, gyermekem,
boldog vagy e? Azt lesem...

Tudjátok meg, gyerekek,
fontos szó a szeretet.
Akkor nagy a boldogság,
ha összetart a család!







Szuhanics Albert: NAGYON JÓ A GYEREKNAP...


Kicsi vagyok, gyerek még,
ünnepelni szeretnék!
A gyermeknap olyan szép,
azt akarom, velem légy!

Fogd meg a kis kezemet,
már indulok is veled!
Ma nem megyek oviba,
hová viszel, moziba?

Állatkertbe mehetnénk,
legyen olyan szerencsénk,
hogy süssön a fényes nap,
s én legyek, ki fagyit kap!

Bábszínházat akarok,
könnyes szemmel kacagok.
Hol van sok vidám gyerek?
Oda megyek el veled!

Estére elfáradok,
hozzád bújok... láthatod.
Nagyon jó a gyereknap,
de legjobb, hogy velem vagy!







Tandari Éva: EMBER MARADJ FIAM


EMBER maradj Fiam ,
minden körülményben!
EMBER -még akkor is,
ha ez már nem érdem...

Ha többet ér, ki kincset
s nagy vagyont harácsol,
vagy ki Glóriát kovácsol
a politikából!

Vedd észre, ki szenved,
és segítséget kér ...
Kinccsé válik minden falat
szívből adott kenyér...

Nem kell minden áron
letépni a babért:
Szíved tisztaságát, Fiam :
Ne add el semmiért!










TANÍTSD A GYERMEKET!

Tanítsd a gyermeket úgy élni,
egész évben tudjon szeretni,
minden megélt percnek örülni,
a rászorulónak kezet nyújtani,
szívbéli mosollyal rátekinteni,
az éhezőnek kenyeret adni,
a magányos lelket megérinteni,
kedves szavakkal vigasztalni,
a síró arcokról könnyet letörölni,
helyére mosolyt varázsolni,
a gonosz embereknek példát mutatni,
miként tud jobb emberré válni,
mindenkivel emberséggel bánni,
bármit hozzon a sors embernek maradni,
hisz minden embert lehet szeretni,
csupán szíve legmélyébe látni,
a magját benne elültetni.
hogy egy jobb nemzedék tudjon felnőni
kik, az életet jobbá tudják tenni,
a földre áldott békességet hozni!







Tóth Anna: KATICA


Kicsi vagyok, mégse félek,
Tarka mezőn éldegélek.
Hátam piros, mint az alma,
Hét kis pöttyöt láthatsz rajta.
Hívhatsz engem Katicának.
Fürgén szálló kisbogárnak.
S hogyha pihenek az ágon,
Vagy egy apró vadvirágon,
Óvatosan felemelhetsz,
Csengő hangon énekelhetsz,
Ujjacskádra felsétálok,
Aztán gyorsan tovaszállok.







Tóth Sarolta: GYERMEKNAPI GONDOLATOK


Kincs a gyermek
családnak, nemzetnek,
értékes egyede az emberiségnek.
Letéteményese emberi jövőnknek...
Várva-várt újszülött
szülők öröme,
kényeztetés vár rá,
mindennel ellátják, drágán
vásárolt luxusholmikkal,
vitaminokkal, magánorvossal
Gyógyíttatják, óvják, szeretik,
míg a világban sok kicsi
gyermek éhezik,
nem nevelik.
Milyen sors vár az árvára?
nincs, ki gondot visel rá...
csavargó lesz, drogos,
prosti, börtönbe kerül,
Sikerének - ha van -
senki sem örül...
Modern luxus-világunkban
sok gyermeknek csak
nyomor van - míg a
gazdag család sarja
megkapja, amire vágyik,
sajnos, ilyen a világ itt jelenleg
Így ünnepeljük a napot
amit kineveztünk mi
felnőttek a gyermekek
ünnepének. - éljenek hát
boldogan - a világon - mindenhol!







Török Zoltán: HA ÉN EGYSZER FELNÖVÖK


Ha én egyszer felnövök,
csokit eszem éjjel, nappal.
Cukrot is meg mogyorót
rengeteg sok tejszínhabbal.
Spenótot és krumplis tésztát
soha többé nem eszem.
Fogkefémet elhajítom,
s számba többé nem veszem.
Magamnak egy óriási
hullámvasutat veszek.
S állandóan rajta ülök,
hogyha egyszer nagy leszek.







Túrmezei Erzsébet: KÉRDEZ A GYERMEK


,,Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye, apukám, nagyon szereted?''

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
,,Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S ő, Isten Fia, ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugye, apukám, nagyon szereted?''

Kint csillagfényes hideg este tél.
Bent apja ölén kis leány beszél.
,,Ott se nyughatott szalma fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek, éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugye, apukám, nagyon szereted?''

Az apa leteszi a gyermeket.
,,Ugye, szereted? Ugye, szereted?''
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre, könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke.
,,Szegény lett érted. Ugye, szereted?''

,,Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hideg szívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye, apukám, nagyon szereted?''

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
,,Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S ő, Isten Fia, ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugye, apukám, nagyon szereted?''

Kint csillagfényes hideg este tél.
Bent apja ölén kis leány beszél.
,,Ott se nyughatott szalmafekhelyén.
Futniuk kellett éjnek, éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugye, apukám, nagyon szereted?''

Az apa leteszi a gyermeket.
,,Ugye, szereted? Ugye, szereted?''
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre, könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepte, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke.
,,Szegény lett érted. Ugye, szereted?''







Várnai Zseni: GYERMEK


Gyermek, nagyon kell szeretni Téged,
Mert végtelen a gyöngeséged.
Az ifjú sarjú ott künn a mezőn,
Szopós kicsiny bárány a legelőn,
Tátogó csőrű tollatlan madárka
Nem olyan gyönge, nem olyan árva...
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.


Ha nem étetnélek, éhen is vesznél,
Ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
Ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
Mikor kis ajkad sírásra lázad;
Ha szívem írt nem lelne rája,
Úgy ami fáj, csak fájna, fájna...
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.







Várnai Zseni:: SZERETNI


Anya tanítsd szeretni gyermeked!
Első fogalma legyen
a szeretet
Mikor még bölcsőjét
Ringatod,
erről szóljon meséd
és dalod.
Hogy együtt nőjön ez az
érzelem
minden gyerekkel, minden
téreken,
s hogy mint tavasszal
a virágos ág,
úgy boruljon virágba
a világ,
közel és távol,
ahol ember él!
E szót röpítse szárnyain
a szél,
szálljon a széles tengerek felett....
Anya tanítsd szeretni
Gyermeked!













Várnai Zseni: ÚGY MEGNŐTTÉL, SZINTE FÉLEK


Amikor még piciny voltál,
Olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél
mindig messzebb,
messzebb mentél, először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig - alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te föl felé,
mint a napfény maga felé.
Fát, virágot, lombos ágat,
fölemeled az anyádat.






Vörös Judit: A GYERMEK MOSOLYA

Gyermek mosolyában
ott az egész világ,
tündöklő, zöld mezők
és rengeteg virág.

Napfény melegsége,
szellő suhanása,
tiszta éjszakában
csillag ragyogása.

Nincsenek még árnyak,
súlyos, nehéz dolgok,
ártatlan kacaját
nem felhőzik gondok.

Hogyha rád mosolyog,
felvidul a lelked,
meghaltnak hitt álmok
újra élnek benned.







Waldinger Ágnes: GYERMEKNAPRA


Szervusztok kis gyerekek!
Mit mondhatnék tinéktek?
Gyermeknapon legyetek boldogok,
Ez most a ti napotok.

Unokámat átölelem
És könnyem cseppen.
Boldogság a szívemben,
Hogyha tartalak a kezemben.
Mosolyodat nem feledem,
Eszembe én jól bevésem.

Kacaj, gyermekzsivaj gyógyír lelkemnek,
Mikor szaladgálsz a kertemben.
Csókod, s puha kis kezed,
Ha érzem elmegy az eszem.
Imádlak és imádlak százszor és ezerszer,
Több ez nekem, mint bármely csodaszer.

Csokoládét és vattacukrot,
Ezt ma mind benyalhatod.
Nem számít most más, kis unokám,
Csak az, légy boldog, s vidám.
Gyermeknapon biciklizz, s vonatozz,
És egy csodás tóparton napozz.
Játssz boldogan, felhőtlen, mert
Egykettőre belőled is felnőtt lesz.

Viszlát kis gyerekek!
Azt mondom most tinéktek,
Gyermeknapon legyetek boldogok,
Ez most megint a ti napotok.







West Priscilla: ÉJI MESÉK


Apró hangom felsírt egy éjjelen
már álmodott anyácskám, a drága
akkor apám lépett a szobába
felvett s megsimogatta kis fejem.

Szép szeméből az álmot kivertem
vigyázva maga mellé fektetett
majd nekem ígérte a kék eget
s én tágra nyílt szemekkel figyeltem.

Halkan mesélni kezdett, minden jót,
bohócot, labdát, kutyust kishajót
s addig mesélt míg el nem altatott.

Ott akkor rég az álom még hatott,
ám máig ha éjjel megriadok
csak fekszem s várom a kelő napot.







Zelk Zoltán: ESTE JÓ, ESTE JÓ ...


Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fügyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc,
táncola plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok ...

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet ...

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.







Zelk Zoltán: VAKÁCIÓ


Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán
vagy pusztára?

Folyópartra
vagy erdőre?
Faluszéli
zöld mezőre?

Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?

Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a
vakáció!












 
 
0 komment , kategória:  Anyák napja - gyermeknap  
Mesetár - mesék, amikről lemaradtál
  2021-05-29 19:45:30, szombat
 
 







MESETÁR - MESÉK, AMIKRŐL LEMARADTÁL


GYERMEKEKNEK - NEMCSAK GYERMEKNAPRA


Mesetár - legújabb esti mesék

Link
. . . . . . .




VÁLOGATÁS - 7 MESE + 1 VERS








ÁRGYÉLUS ÉS TÜNDÉR ILONA


Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűsé¬ges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.
Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.

A középső sem járt jobban.
Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

- Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!
- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

- Maradj nálam - kérte Árgyélus.

- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!
Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.
Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.
De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Argyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:
- Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!
A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:
- Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.
- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!
- De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.
Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.
- Mi bajod van, kedvesem?
- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.
Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.
- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.
Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.
- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.
- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!
A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.
Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.
Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:
- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?
- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?
- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!
Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:
- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!
Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.
- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.
Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.
Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.
Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.
- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?
- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok.

Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.
Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:
- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit.
A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.
- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.
A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.
- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.
Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.
- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.
- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"
Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.
Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:
- Itt jön Árgyélus!
Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.
De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.
Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.
- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.
- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!
Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:
- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!
De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:
- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.
De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:
- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.
De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.
Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.
Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.
De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.
- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.
- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.
- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!
Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.
Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.







CSIPKERÓZSIKA


Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!

De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:

- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.

Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.

Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.

Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.

- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!

Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.

Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:

- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!

Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.

Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.

- Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.

Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.

A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.

- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.

Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.

"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.

A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.

Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.

- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.

Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte:

- Mit csinálsz, anyó?

- Fonok - felelte az öreg.

- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?

- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.

- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?

- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.

A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.

És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.

Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.

A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.

Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.

Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:

- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!

A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.

A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.

Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.

A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.

Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.

Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:

- Ki vagy te?

A királyfi pedig felelte:

- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.

Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.

A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak







HAMUPIPŐKE


Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:

- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.

Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.

A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.

Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:

- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!

Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.

Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára úgy mondogatták:

- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!

És jót nevettek rajta.

Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:

- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!

Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.

Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát, mit akarnak vásárfiának.

- Szép ruhát! - felelte az egyik.

- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.

- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.

- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.

A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot, aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.

Mikor hazaért, mindenkinek. odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát, Hamupipőkének meg a mogyoróágat.

A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára. Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.

Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon magának feleséget.

A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:

- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát! Lagziba megyünk a királyi palotába.

Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált, mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el a bálba.

- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni. ha se ruhád, se cipőd nincs hozzá?

A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:

- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.

Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és elkiáltotta magát:

- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.

Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.

Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a lagziba.

A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elbúzta a száját.

- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!

Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két sál kölest a hamuba.

- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.

Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipőke azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta magát:

- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.

Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra vette, hogy elviszik a bálba.

A mostohája azonban azt mondta:

- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk, Csak szégyent hoznál ránk!

Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.

Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.

Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.

A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte, kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:

- Nem lehet, ez az én táncosnőm.

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:

- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.

- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.

Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a galambházba.

A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Tüstént odaintette magához:

- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba. Utána akarok menni.

Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték Erre gyorsan fejszét baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket. Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.

Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.

- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!

Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a mogyorófához, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap. Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.

A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:

- Nem lehet, ez az én párom!

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:

- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.

A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában.

A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta neki:

- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.

A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő háza tájára menekszik?

"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.

Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.

Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott, hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.

Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:

- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:

- Mára elég volt; hazamegyek.

- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.

Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban ; attól tartott, nem ér haza idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal topánkája benne ragadt a szurokban.

A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.

- Ebből a házból akarok nősülni, Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az aranytopánka.

Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.

Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából. Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:

- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!

A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.

Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja. Két galamb ült fölötte a mogyorófán.

Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:

Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.

- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!

Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem.

- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!

A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele.

Ahogy elhaladtak a mogyorófa mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:

Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.

- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?

- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.

- Küldd csak be - mondta a királyfi.

- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!

- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.

Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a konyhába Hamupipőkéért.

A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját, bement, és meghajolt a királyfi előtt.

- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.

Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy ráillett, mintha ráöntötték volna.

Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány, akivel három estét végigtáncolt.

- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.

Mostohaanyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek, féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.

Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek:

Burukk, burukk, de szép pár!
A cipőben nincs vér már.
Illik rá a topánka:
ez az igazi mátka!

Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a királyi palotába.

Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és holtáig boldogan élt az urával.

A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.







HÓFEHÉRKE


Tél volt, kiszakadt a felhők dunnája, sűrűn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: "Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében."

Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca, mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa. El is nevezték Hófehérkének. S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.

Mikor a gyászév letelt, a király új feleséget hozott a házhoz. Szép asszony volt az igaz, de olyan büszke, olyan kevély, sehogyan sem tűrhette, hogy valaki szebb legyen nála. Volt egy varázstükre, azt minduntalan vallatóra fogta:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

Ilyenkor a tükör mindig azt felelte:

Úrnőm, nincs a világnak
szebb asszonya tenálad.

Erre aztán a királyné sem aggodalmaskodott tovább, mert tudta, hogy a tükre nem mond mást, mint színtiszta igazságot.

Telt-múlt az idő, esztendő esztendőre. Hófehérke nőtt, növekedett, és hétéves korára olyan szép lett, mint maga a ragyogó nap, szebb még a szépséges királynénál is. Ez eleinte nem sokat törődött a mostohalányával, hanem egyszer aztán gyanút fogott, bezárkózott a szobájába, elővette a tükrét, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör ezúttal nem úgy felelt, ahogyan a királyné szerette volna, hanem azt mondta:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.

A királyné kékre-zöldre vált az irigységtől, s attól fogva egyre abban főtt a feje, hogyan pusztíthatná el Hófehérkét. Nem volt többé se nappala, se éjjele, egészen belesápadt a sok emésztődésbe, úgyhogy napról napra fogyatkozott a szépsége. Egyszer aztán, mikor az ura az országot járta, maga elé hívatta bizalmas udvari vadászát, és ráparancsolt:

- Vidd ki azt a gyereket az erdőbe, látni sem akarom többé! Öld meg, és bizonyságul hozd el nekem a szívét!

Másnap a vadász, mintha csak sétálni készülne, magával hívta Hófehérkét. A lányka örömest vele ment, mert szerette az erdő virágait, a madarak muzsikáját s a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Mind beljebb és beljebb mentek, míg egy tisztásra nem értek; ott megálltak, s a vadász elővette a kését, hogy megölje Hófehérkét. De a lányka könyörgésre fogta a dolgot:

- Kedves vadász, kérve kérlek, hagyd meg az életemet; úgy eltűnök ebben a rengetegben, híremet sem hallják többet!

A vadász megszánta, és útjára engedte.

- Menj csak, szegény kislány! - mondta, és gondolatban hozzátette: "Hamarosan úgyis fölfalnak a vadállatok." De azért nagyon megkönnyebbült a szíve, hogy nem neki kellett egy ilyen szép teremtésnek a vérét kiontania. Éppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, leszúrta, kivágta a szívét és hazavitte bizonyságul a királynénak. Annak erre egyszeriben megjött a kedve, mert hát azt hitte, Hófehérke nem él már.

Szegény lányka pedig ment, ment tovább, egyes-egyedül az úttalan rengetegben. A fák közt mind sűrűbb lett a homály, neki pedig egyre jobban elszorult a szíve félelmében. Ahogy az árnyak ingtak: mintha óriások fenyegetnék; ha levél rezzent: mintha mohó szemek lesnének utána a lombból. Ág reccsent a lába alatt; ő megijedt tőle, futásnak eredt. Szaladt árkon-bokron át, fészkükre tért madarakat, odvukba bújt állatokat riasztott föl; ha gally suhintott a vállára, ha inda akaszkodott a szoknyájába, úgy megrettent, majd elállt a szívverése. Végre ritkult kissé az erdő, s ő egy parányi tisztáson kis házikót pillantott meg a homályban. Egyszeriben megkönnyebbült összeszedte maradék erejét, odaszaladt a kis házhoz, és belépett.

Odabent parányi volt minden de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba közepén terített asztalka állt, az asztalkán hét tányérka, s mindegyik mellett kicsi kanál, kicsi kés, kicsi villa, pohárka. A fal mellett hét ágyacska, minden ágyon habfehér terítő.

Hófehérke nagyon megéhezett, nagyon megszomjazott; leült a kis asztalhoz, s már-már nekikezdett a falatozásnak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek ő megeszi a vacsoráját, az bizony éhen marad ma este. Ezért hát sorra mind a hét tányérkából evett egy kevés főzeléket, hozzá mind a hét szelet kenyérkéből tört egy csipetnyit, és rá mind a hét pohárkából ivott egy csöpp bort. Aztán, mert nagyon fáradt volt, le akart feküdni. Csakhogy az egyik ágyacska túl keskeny volt neki, a másik meg túl rövid; egyiket a másik után próbálta ki, míg aztán a hetedikben végre kényelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fejét a kicsi párnára, és nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban. Hét parányi bányászlámpa volt az, fényüknél hét kis törpe tartott hazafelé vidáman a leszálló éjszakában. Ott laktak a tisztás szélén a házikóban; kora reggel útra keltek, napestig dolgoztak, ércet bányásztak a hegyekben s este aztán vállukra vették a szerszámukat, és víg nótaszóval hazatértek. Így éltek ott békességben, ki tudja, mióta. Soha nem háborgatta őket senki soha nem zavarta meg semmi az életük rendjét.

Ma azonban, ahogy a házukba beléptek, a hét kicsi lámpa világánál nyomban észrevették, hogy valaki járt ott: nem találták a szobácskát olyan rendben, amilyenben reggel hagyták. Futkostak, nézegettek, tanakodtak; egyszer csak az első felkiáltott:

- Ki ült a székecskémen?

S a második:

- Ki evett a tányérkámból?

A harmadik:

- Ki csípett a kenyérkémből?

A negyedik:

- Ki csent a főzelékemből:

Az ötödik:

- Ki használta a kis villámat?

A hatodik:

- Ki vágott a kis késemmel?

A hetedik:

- Ki ivott a pohárkámból?

Akkorra az első törpe már azt is észrevette, hogy az ágya közepén kis gödröcske mélyül. Nosza, fölkiáltott:

- Ki feküdt az ágyacskámban?

Mind összeszaladtak, mind azt kiabálták:

- Az enyémben is feküdt valaki!

- Az enyémben is!

És forgatták a párnájukat, emelgették a takarójukat, még az ágy alá is bekukkantottak, úgy keresték az idegent, míg a hetedik ágyban föl nem fedezték Hófehérkét. Ott feküdt, ott aludt édesdeden. Bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; olyan gyönyörű volt, hogy a törpéknek még a lélegzetük is elakadt az álmélkodástól, ahogy tetőtől talpig végigjáratták rajta a lámpásuk fényét.

- Egek ura - rebegték -, de tündérszép gyermek!

Hagyták, hadd aludjék; lábujjhegyen jártak-keltek, csöndben költötték el a vacsorájukat, aztán lefeküdtek, hat a maga megszokott helyére, a hetedikkel pedig mindegyik megosztotta egy-egy órára az ágyacskáját.

Másnap reggel, ahogy fölébredt, Hófehérke hét csodálkozó kis törpét pillantott meg az ágya körül. Nagyon megijedt tőlük, de azok olyan szelíden, olyan barátságosan mosolyogtak rá, hogy csakhamar megnyugodott.

- Hát te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy kerültél a házunkba? kérdezgették.

Hófehérke sorjában mindent elmesélt nekik: hogy hogyan akarta elemészteni a mostohája, hogyan szánta meg és engedte útjára az irgalmas vadász, hogyan maradt magára a rengetegben, s hogyan futott szívszakadva a vadonban, míg végül rá nem bukkant erre a házikóra. A törpék nagy figyelemmel hallgatták, s mikor a történetnek vége szakadt, tanakodtak egy kicsit egymás közt, aztán előállt a legidősebbik, és így szólt:

- Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.

Hófehérke megörült az ajánlatnak, megköszönte a törpék jóságát és náluk maradt. Reggel a hét kis bányász kivonult a hegyekbe, a lányka meg nekilátott a munkának: kitakarított, bevetette az ágyakat, megvarrta az elvásott fehérneműt, foltot vetett a kabátkák kikopott könyökére, sütött-főzött, s mikor este fölhangzott a hazatérő törpék vidám nótázása, s a hegy lejtőjén föltűnt a hét kicsi lámpa imbolygó csillagfénye, már készen várta őket az ízes, friss vacsora.

- Amióta élünk, soha nem volt ilyen jó sorunk! - mondogatták a törpék, és még a szájuk szélét is megnyalták egy-egy jobb falat után. Bezzeg szerették is, féltették is Hófehérkét, s valahányszor magára hagyták, mindig a lelkére kötötték:

- Óvakodjál a mostohaanyádtól! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; talán máris tudja, talán máris rosszat forral ellened. Vigyázz, be ne engedj senkit a házba, ha mi nem vagyunk itthon!

A törpék jól sejtették a dolgot. A gonosz királyné ugyanis egy szép napon megint elővette a varázstükrét. Nem mintha félt volna, hogy valaki szebb lehet nála a világon, hanem mert hiú volt, és szerette hallani, ahogy a tükör a szépségét dicséri. Föléje hajolt hát, belemosolygott, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.


A királyné úgy megrémült, majd kiejtette a tükröt a kezéből. Haragjában nyomban a vadászt hívatta, hogy előbb kivallassa, aztán meg a fejét vétesse, amiért életben hagyta Hófehérkét; hanem annak hűlt helye volt mát az udvarában: elunta gonosz úrnőjének sok kegyetlen szeszélyét, s elszegődött máshová.

A királynét csak annál jobban emésztette a méreg. Dúlva-fúlva járt a palotában, szolgálónak, komornának nem volt tőle maradása. Se látott, se hallott, egyre csak azon töprengett, hogyan pusztítsa el Hófehérkét, mert hát tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigységtől; amíg nem ő lesz a legszebb a világon. Végül is kieszelt valamit. Bezárkózott a belső szobájába, bekente hamuval az arcát, befestette szürkére a haját, levetette szép királynői ruháját, és mindenféle hitvány göncöt aggatott magára, a nyakába akasztott egy ládikót, és kendőt kötött a fejére, senki nem ismerhetett rá, mindenki házaló vénasszonynak nézte volna. Így indult útnak a hegyen át a hét törpe házához.

- Selymet, bársonyt vegyenek! - kiáltotta és bekopogtatott.

Hófehérke kikukkantott az ablakon.

- Jó napot, nénikém! Mi van eladó?

- Szép portéka, jó portéka, selyemöv, bársonyöv, amilyen színűt csak akarsz, lelkecském! - szíveskedett a vénasszony, és mindjárt elő is vett a ládikájából egy bársonyövet.

Hófehérkének tetszett a sok színes holmi; azt gondolta magában: "Ezt a derék asszonyságot igazán beengedhetem." Eltolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A vénasszony bement, kirakta az asztalra az áruját, és míg Hófehérke válogatott az övek közt, vizsga szemmel körülkémlelt, hogy valóban egyedül vannak-e a házban. A lányka nézegette az öveket, kendőket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a másik, nem tudta, melyiket válassza.

- Nem így kell azt, édes lelkem - hízelgett a vénasszony -, föl kell próbálni, hadd lássuk, melyik illik a legjobban a ruhádhoz!

Fogott egy hímes selyemövet, rápróbálta a lányka derekára.

- Ugye, milyen pompás? - mondta kacagva, azzal rántott egyet az övön, meghúzta, gyorsan megcsomózta, s úgy elszorította vele Hófehérke vékony derekát, hogy szegény lánynak elakadt a lélegzete. Elsápadt, és összeesett, mintha már nem is lenne benne élet.

- No, te sem vagy már a legszebb, legföljebb csak voltál! - mondta a vénasszony elégedetten, és újra kacagott egyet, de az a kacagás olyan volt, mint a holló károgása. Még egyszer végigmérte az élettelenül heverő lánykát, és kisietett a házból.

Alkonyatkor hazatértek a bányából a törpék. Majd a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől, amikor meglátták a földön Hófehérkét. Egy percig moccanni sem tudtak, aztán lámpát, szerszámot ledobtak, odaszaladtak hozzá, szólongatták, élesztgették, de hiába: a lányka meg sem rebbent; mintha meghalt volna.

Akkor a törpék gyöngéden fölemelték, hogy ráfektessék az ágyára; ketten a vállánál, ketten a derekánál, ketten a lábánál fogták, a hetedik meg a fejét tartotta nagy óvatosan. Ahogy így vitték, az egyik kis törpe egyszer csak észrevette rajta az idegen selyemövet.

- Oda nézzetek! - kiáltotta. - Elkötötték a derekát!

Gyorsan letették az ágyra, szaladtak ollóért, késért, elvágták az övet, s lám: Hófehérke pihegni kezdett, lassan visszatért belé az élet; kinyitotta a szemét, fölült az ágyon, és csodálkozva kérdezte, mint aki mélységes mély álomból ébred:

- Hol vagyok?

- Itt vagy nálunk! - felelték a törpék örvendezve, hogy végre hallják a hangját. - De hát mi történt veled, amíg mi oda voltunk?

Hófehérke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozzá a vénasszony, hogyan rakta ki, hogyan kínálgatta a portékáját, s hogyan próbálta rá a selyemövet a derekára; de többre nem emlékezett.

- Az a házaló vénasszony nem volt más, mint az elvetemült királyné; a gonosz így akarta kioltani az életedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de azért aligha fog felhagyni galád szándékával. Légy hát nagyon óvatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be senkit a házba!

A királyné pedig, ahogy hazaért, ledobálta a gönceit, magára öltötte pompás selyemruháját belenézett a varázstükrébe, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör most is csak így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné felugrott ültéből, és mérgében majdnem a falhoz csapta igazmondó varázstükrét.

Mikor aztán kissé lecsillapodott az indulata, töprengeni kezdett, forralta magában az egyik gonosz tervet a másik után, míg végül meg nem állapodott a leggonoszabbnál.

Értett a boszorkánymesterséghez, bezárkózott hát a kotyvasztóműhelyébe, tüzet rakott, pépet kavart, és fabrikált egy mérgezett fésűt. Mikor azzal elkészült, megint felöltözött vénasszonynak, megint bekente hamuval az arcát, megint befestette szürkére a haját, megint ládikát akasztott a nyakába de most még sokkal vénebbnek, sokkal törődöttebbnek látszott, mint a múltkor. Botot fogott a kezébe, és mintha hibás volna a lába, sántikálva indulta hegyen át a hét törpe háza felé.

Ahogy odaért, felnyitotta a nyakba való ládikája tetejét, és sipítozva kínálni kezdte a portékáját.

- Csatot, gombot, fésűt vegyenek!

Hófehérke kiszólt az ablakon:

- Menj csak tovább, jó asszony, nem szabad beengednem senkit.

- De megnézni csak megnézheted a portékámat! - mondta a vénasszony. Odabicegett a ládikájával az ablak alá, és mutogatni kezdte az áruját: a fényes gombokat, a csinos csatokat s legvégül a fésűt.

- Jaj, éppen egy ilyen fésű kellene nekem! - mondta Hófehérke. - Add csak ide, nénikém!

- Félek, hogy nem adod vissza, történt már velem ilyesmi! - felelte az öreg. - Gyere ki, ha olyan kíváncsi vagy rá.

"Ej - gondolta magában Hófehérke -, ez az együgyű öregasszony csak nem árthat nekem!" - azzal kinyitotta az ajtót. A vénasszony odatipegett de minden lépésnél szisszent egyet, mint akinek nagyon fáj a lába. "Mégsem engedhetem, hogy ez a szegény anyóka itt álljon a küszöbön" - gondolta Hófehérke, és behívta az öreget: üljön le, pihenje ki magát, mielőtt továbbmegy. És közben a fésűre is megalkudtak.

- Jó vagy hozzám, kislányom - mondta akkor a vénasszony -, jóval akarok fizetni érte. Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sűrű hajad; gyere ide, hadd fésüljelek meg egyszer rendesen, amíg itt üldögélek.

Hófehérke leült egy zsámolyra az öregasszony lábához, és odatartotta neki a fejét. De alig merült a fésű ébenfekete hajába, hatni kezdett a méreg és a lányka eszméletlenül hanyatlott a földre.

Éles hollóhangján nagyot kacagott a gonosz királyné, és elégedetten dörzsölte a kezét.

- No, te világszépe, most aztán megjártad! - mondta kárörömmel, és kisietett a házból.

Csakhamar hazajöttek a bányából a törpék; meglátták a földön Hófehérkét, és tüstént tudták, hogy megint a mostohaanyja járt ott, Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtalálták a hajában a mérgezett fésűt, fogták, tűzbe dobták; mire elégett, Hófehérke is magához tért ájultából. Elmondta, mi történt vele, a törpék pedig újra a lelkére kötötték, ki ne nyissa többé senkinek az ajtót.

A királyné meg, ahogy hazaért, éppen csak ledobálta magáról a gönceit, máris elővette a tükrét.

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig azt felelte:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné tetőtől talpig reszketni kezdett mérgében; rikácsolt; csapkodta, ami a keze ügyébe akadt; még a tájékára sem mert menni senki a szobájának. Tombolt vagy egy fél napig; akkor eltökélten azt mondta: "Hófehérkének pedig meg kell halnia, akár az életem árán is!"

Túl a boszorkánykonyháján volt a királynénak egy még titkosabb kis kamrája, abban tartotta a legöldöklőbb mérgeket, ott készítette elő legfélelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari népnek, hogy senki ne merje háborgatni, hozatott magának egy hibátlan, szép almát a királyi kert legszebb almafájáról, és bezárkózott vele ebbe a titkos kamrájába. Ott nekiült a munkának, dolgozott egész nap, egész éjjel, fölhasznált minden fortélyt, összeszedte minden tudományát, s addig föl se kelt a boszorkányasztala mellől, míg az alma piros felét át nem itatta gyilkos méreggel. Akkor aztán felöltözött almaárus menyecskének, kosarat vett a karjára, telerakta almával, legtetejére rátette a legszebbiket, a mérgezettet, s így indult a hegyen át a hét törpe házához.

Mikor odaért, nagy hangon rákezdte:

- Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!

Hófehérke kinézett az ablakon, megtetszett neki a szép gyümölcs, s ráadásul a menyecske olyan barátságosan kínálgatta, hogy azt nem lehetett szó nélkül megállni.

- Venni vennék - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a hét törpe megtiltotta.

- Ha nem veszel, nem veszel - rántott egyet a vállán a parasztasszony -, kapok én elég vevőt az almámra! De hogy te se búsulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg!

Hófehérke már-már kinyúlt érte, de nyomban vissza is kapta a kezét.

- Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.

- Ejha - kiáltott a menyecske -, de kurta pórázon tartanak a gazdáid! Talán csak nem attól féltenek, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd.

Azzal kettészelte az almát, a fehér felét megtartotta magának, a pirosat meg odaadta Hófehérkének.

Hófehérke nézegette, forgatta a pirospozsgás fél almát, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen jóízűen harsan a gyümölcs friss húsa a menyecske foga alatt, ő sem tétovázott tovább, szájához emelte és beleharapott. S abban a pillanatban holtan esett össze.

A királyné gonosz károgással, hosszan fölkacagott:

- Fehér voltál, mint a hó, piros voltál, mint a vér, fekete voltál, mint az ében, de most már a törpék sem tudnak lelket verni beléd!

Sarkon fordult és elindult; oly sebesen járt, mint a szél, a kendője úgy lobogott, mint a holló szárnya; s mintha vihar tépné őket, zúgtak, nyögtek nyomában az erdő fái. Otthon át sem öltözködött, szaladt egyenesen a tükréhez:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

És a tükör végre azt felelte:

Te vagy, úrnőm, a legszebb.

Erre aztán a királyné irigy szíve is megnyugodott, ha az irigy szívnek egyáltalán lehet nyugovása.

Este a törpék hazatértek a hegyekből, s ott találták Hófehérkét a földön. Tüstént tudták, hogy megint a gonosz mostoha járt itt. Keresték, kutatták, nincs-e valami mérgezett holmi rajta, meglocsolták az arcát friss vízzel, élesztgették, költögették, de hiába. Nem használt semmi: Hófehérke most igazában meghalt.

Akkor a törpék felravatalozták, mind a heten körülülték, s három napon, három éjen át siratták. Negyednap lett volna a temetés; de Hófehérke a negyedik nap reggelén is éppen olyan szép volt, mint életében, bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; mintha csak mélységes-mély álmot aludnék a fehér virágos ravatalon. A gyászoló kis törpék lábujjhegyen jártak körülötte, mintha félnének, hogy felzavarják; meg-megálltak, hosszan elnézték, s végül az egyik azt mondta:

- Nem, ezt a gyönyörű lányt nem temetjük el a csúnya fekete földbe!

Hófehérkét üvegkoporsóba fektették s arra aranybetűkkel ráírták a nevet, meg hogy aki benne pihen, királylány volt; aztán. kivitték a hegyre, egy tisztáson letették egy pázsitos halomra, és búcsút vettek tőle. De attól fogva csak hatan jártak a bányába, mert egyikük mindig ott őrködött a tisztáson, és vigyázott az üvegkoporsóra. Az erdőből őzikék és mókusok jöttek a koporsóhoz, a tisztás körül a fákon pedig ott rostokolt egy bagoly meg egy holló meg egy gerle; gyászolták Hófehérkét, akinek még mindig olyan volt a bőre, mint a hó, olyan az arca, mint a vér, és olyan a haja, mint az ében.

Így telt-múlt az idő nyárra tél télre nyár, a lombok lehulltak meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak, és zsenge kis őzgidák dörzsölgették bársonyos nyakukat a vén tölgyek derekához, És egyszer egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetődött az erdőbe. Addig-addig bolyongott, míg ki nem bukkant a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. Elolvasta az aranybetűs felírást, aztán leült egy kidőlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tőlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami.

Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:

- Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!

- De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tőle! - felelték a törpék.

- Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét.

Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.

Akkor a királyfi előszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vegyék vállukra, s úgy vigyék haza kastélyába a koporsót. Azok meg is indultak vele, s amint vitték, egyikük egyszer csak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordult a mérges almadarab; mert amikor a gyümölcsbe belekóstolt, túl nagyot harapott, és a falat megakadt a torkán. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:

- Hol vagyok?

- Nálam! - felelte boldogan a királyfi. - Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!

Kitűzték a lakodalom napját, s arra minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülődött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében. Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszonyt, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer.

Előállt a hatlovas hintó s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájából.

Az gőgös mosollyal pillantott végig rajtuk, de mielőtt beszállt volna a hintóba még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségéről. Visszament a szobájába, mintha valamit ottfelejtett volna, elővette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnőm, de tudd meg:
a menyasszony százszor szebb.

A királyné átkozódni kezdett, elszorult a szíve, azt sem tudta, hová legyen félelmében. Először azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát.

Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.







Fazekas Anna: ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE


Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!







A KIS GYUFAÁRUS LÁNY
(Hans Christian Andersen)

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség







A HÓEMBER
(Hans Christian Andersen)


Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.

- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!

- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.

- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!

- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.

- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.

- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.

Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.

- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.

- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!
A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?
- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket. nem harapom meg.
- De mifélék? - faggatózott a hóember.
- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.
- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.
- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!
- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.

- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; "gyönyörűségem, aranyos kutyácskám", mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!

- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.

A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.
- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.
- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!

De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.
- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!
- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!

A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.

- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!

Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.

Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyúltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.

- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!

Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.

Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.

Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.

- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!
Aztán elvonult a tél is.

- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:

Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!

És a hóemberre nem gondolt már senki.







PIROSKA ÉS A FARKAS


Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Piroskának. Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban. Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:

- Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.

- Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult.

Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkas.

- Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.

Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:

- Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga.

- Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas.

- Nagymamához.

- Aztán mit viszel a kosaradban?

- Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.

- És hol lakik a nagymama, Piroska?

- Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.

- Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét. "Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!"

Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott:

- Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!

Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.

"Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak."

Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben. A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.

- Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.

- Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort!

- Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.

A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.

- Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő fogást.

Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház.

- Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt, Piroska! Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök."

Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:

- Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!

Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést halott volna.

- Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a függönyt.

Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!

- Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét.

- Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.

- Ej, nagymama, de nagy a szemed!

- Hogy jobban lássalak!

- Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!

- Hogy jobban megfoghassalak!

- Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!

- Hogy jobban bekaphassalak!

Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai. A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg.

"Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?"

Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik benne!

- Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek!

Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:

- Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!

Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját. Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piroska pedig megfogadta:

- Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.

És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagymamához. Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.

- Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!

- Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a nagymama.

Csakhamar kopogtatott is a farkas.

- Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam!

Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja. De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Piroskának:

- Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe! Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő. Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg egyszer csak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről, belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.

Meg is érdemelte!















 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Hétszer szakítottunk,és hétszer fogadtunk újra örök szerelme
  2021-05-27 19:45:42, csütörtök
 
 













HÉTSZER SZAKÍTOTTUNK, ÉS HÉTSZER FOGADTUNK ÚJRA ÖRÖK SZERELMET...
2021. május 27., csütörtök, 17:00







Mikor először pillantottuk meg egymást, nem kérdeztünk semmit, csak csodálkoztunk: miért nem találkoztunk eddig? Vibrált körülöttünk a levegő, szikráztak a pillantások, a szívünk hangosan dobogott.

Ugyanakkor valami hihetetlen nyugalmat is éreztünk, mert tudtuk, hogy innentől kezdve nem létezik más a számunkra. Szenvedélyesen szerettünk, hevesen éltünk meg mindent, amit egymástól kaptunk. A szavakat azonban sokszor kegyetlenül perzselőnek, a távol töltött perceket pedig elviselhetetlenül soknak éltük meg. Akartunk, folyton, mindent, és még annál is többet, de talán túlságosan is erősen ahhoz, hogy együtt maradhassunk. Mert volt, hogy nem voltál ott, pedig vártam rád, vagy nem mondtad ki, amit már régóta reméltem...

Elmentem, hogy távol legyek tőled, pedig minden egyes centiméter, amivel növekedett közöttünk a távolság, kínzó fájdalmat okozott a lelkemnek. Egy hónapot bírtál, majd felhívtál: gondolok-e rád annyit, amennyit te rám? Felelnem sem kellett, mert a találkozásunkkor a tekintetem mindent elárult, ahogyan az ölelésed is felért ezer szóval és a régóta várt vallomással.

Újra együtt voltunk, szorosabban, és közelebb egymáshoz, mint valaha. Perzseltünk, boldogan röpködtünk a föld felett - majd egy percre megpihentél, elgondolkodtál, én pedig hol túlságosan súlyos nyomást, hol pedig hiányt éreztem. Be kellett ismernem: hiába imádjuk egymást, nem megy ez nekünk, így elköszöntünk újra, mintha örökre szólna.







Megfogadtam, hogy elfelejtelek, te viszont nem akartad végleg lezárni, szerettél volna hagyni egy kiskaput. A telefonod két hét múlva csörgött - ezúttal én voltam, aki nem bírtam nélküled. Hogyan is lehetne elfelejteni azt, aki életem szerelme? Aki csodálatosabb ajándékokkal halmozott el, mint amiket mások egy életen át kapnak? Erre döbbentett rá a külön töltött idő, így nem érdekeltek az összezördülések vagy a túlságosan későn kimondott szavak, csak te, és a közös jövőnk. Hétszer fogadtuk meg, hogy örökre szeretni fogjuk egymást, és ugyanennyiszer kellett belátnunk, hogy valamiért mégsem megy nekünk együtt.

Ám nem tudtuk, hogyan kell vagy lehet egymás nélkül élni. Ha távol voltunk, akkor is csak térben, érzésekben sosem. Hol te nyúltál vissza utánam, hol pedig én utánad, mert a véglegest nem tudtuk elfogadni - csak azt, hogy próbálkoznunk kell, újra és újra. Hiszen egyszer már megtörtént a csoda: találkoztunk és szeretjük egymást!

El kell fogadnunk, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Ezért nem foglalkozhatunk az apró hiányosságokkal, csak a hatalmas érzésekkel, mert olyan szerelem a miénk, ami csak keveseknek adatik meg. Éppen ezért nem dobhatjuk el többször, nem tölthetünk külön heteket, amikor semmi másra nem vágyunk jobban, minthogy minden pillanatot boldogságban éljünk meg.

Hihetetlen, mégis igaz. Hétszer voltunk együtt, és hétszer szakítottunk, mégsem sikerült örökre elengedni egymást. Mégpedig azért, mert nem akartunk mást az életünkbe. Most már az örökkévalóság felé sétálunk, együtt, kézen fogva, szerelmesen.

SHE.HU Kibeszélő!


Link



Szerelem koronavirus idején

Link














 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Csapás csapás hátán Indiában
  2021-05-26 20:30:14, szerda
 
 







CSAPÁS CSAPÁS HÁTÁN INDIÁBAN


. 27 millió halottja van a koronavírusnak Indiában
. most pedig heves trópusi ciklon szedi az áldozatait
. Új csapás Indiában: a "feketegomba" fertőzés


Indiában már 27,16 millió a koronavírusban megfertőződöttek száma, a helyzetet súlyosbítja, hogy heves trópusi ciklon csapott le az ország keleti részére, amelynek már halálos áldozatai is vannak.

Indiában egy nap alatt 208 921 új koronavírusos megbetegedést regisztráltak, míg 4157-en haltak meg. Tavalyi kezdete óta a járvány 311 388 halálos áldozatot követelt.

A pandémia amúgy is súlyos következményeit tovább nehezíti, hogy az ország keleti részén szélsőséges időjárás tombol. A Jaasz ciklon heves esőzéssel és dagállyal érkezett, a hatóságok több mint 1,1 millió embert menekítettek biztonságos helyre Orisza és Nyugat-Bengál államokban. Navin Patnaik, Orisza állam miniszterelnöke arra szólította fel a védett helyekre költöztetett embereket, hogy viseljenek kettős maszkot és tartsanak távolságot. "Egyszerre kell szembenézni mindkét kihívással" - mondta a politikus.

Szerdán már két halálos áldozatot is jelentettek: egy embert elsodort a kiöntött tenger, egy másikra pedig rádőlt a háza. A ciklon több tízezer sárkunyhót elpusztított a keleti országrészben.

A helyi meteorológiai intézet szerdai jelentése szerint a Jaasz keltette viharban a szél sebessége elérte az óránkénti 130-140 kilométert, míg a széllökéseké óránként 155 kilométer. A ciklon Orisza államban Balaszur településtől 50 kilométerre délkeletre csapott le. A heves esőzések keltette ár és a tenger elöntötte Nyugat-Bengál és Orisza part menti területeit.

A kalkuttai repülőtér helyi idő szerint este 8 óráig zárva tart. A helyi vasúttársaság közölte, hogy a vonatjáratokat elővigyázatosságból törölték.


Orisza Csandabali és Paradip régiójában a ciklon felkorbácsolta négyméteres hullámok eláraszthatják az alacsonyan fekvő területeket. Előrejelzések szerint a szélsőséges időjárás Nyugat-Bengál legalább 20 körzetében heves esőzéssel párosul majd. A halászokat figyelmeztették, hogy vonuljanak biztonságos helyre.

A hatóságok több ezer katasztrófavédelmi dolgozót vezényeltek ki, hogy segítsenek az evakuálásban és felkészüljenek az esetleges mentési műveletekre. Az indiai légierő és haditengerészet is készenlétben áll, hogy kivegye részét a segélyezési munkálatokból.

A múlt héten egy másik vihar, a Tauktae ciklon söpört végig India nyugati partvidékén, akkor több mint 140 ember meghalt.

Egy évvel ezelőtt pedig az elmúlt több mint egy évtized legerősebb ciklonja sújtotta India keleti részét. Közel 100 ember halt meg az Amphan ciklonban, amely falvakat tett a földdel egyenlővé és farmokat pusztított el Kelet-Indiában és Bangladesben.

Az eddigi leghalálosabb trópusi ciklonok közül néhány a Bengáli-öbölben tombolt. Az 1999-es "szuperciklon" mintegy 10 000 ember halálát okozta, 15 millióan váltak földönfutóvá. Április és november között gyakran alakulnak ki ciklonok a Bengáli-öböl felett.


Link








Új csapás Indiában: "feketegomba" fertőzés


A koronavírus tombolásával egyidejűleg tovább terjed egy másik, sok esetben halálos lefolyású kór Indiában; az egyébként ritka ,,feketegomba" fertőzés.

Egyre több esetet jelentenek egy másik, szintén súlyos, sok esetben halált okozó penészgomba-fertőzésből, a ,,feketegombaként" is emlegetett,

a legyengült immunrendszert kihasználva a gyomrot és a bélrendszert vagy a tüdőt megtámadó mukormikózisból.

A tüdőből elterjedve a fertőzés megtámadhatja a beteg agyát, sok esetben csak az egyik szem sebészi úton való eltávolításával lehet megállítani a fertőzést.


Fotó: Shutterstock





A gombás fertőzéses esetek gyakoribbá válásáról már két hete beszámoltak indiai orvosok. Sadananda Gowda, az indiai szövetségi kormány egészségügyi minisztere szombaton arról tájékoztatott, hogy eddig csaknem 9 ezer ilyen gombás fertőzést jegyeztek fel Indiában, és az esetszám növekedése miatt hiánycikk a gombás fertőzés kezelésére használt gyógyszer, az Amphotericin B. A helyi média szerint már legalább 250 halálos áldozata van a gombás fertőzésnek Indiában, de hivatalos adat erről nem áll rendelkezésre.
Korábban évente néhány mukormikózisos esettel találkoztunk, a mostani helyzet ijesztő

- mondta Ambrish Mithal, a Max Healthcare magánkórház gasztroenteorológia és diabétesz osztályának vezetője.

Az indiai szövetségi egészségügyi minisztérium csütörtökön javasolta az államoknak, hogy minősítsék járvánnyá a gombás fertőzés okozta betegséget azért, hogy minden orvosnak kötelező legyen jelentenie, ha ilyen esettel találkozik.

Narendra Modi kormányfő pénteken a koronavírus utáni új kihívásnak nevezte a betegséget.



Link





 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Viszlát, maszk! Közterületen már nem kell viselni
  2021-05-25 19:30:17, kedd
 
 









VISZLÁT, MASZK! KÖZTERÜLETEN MÁR NEM KELL VISELNI


Több, mint ötmillió embert oltottak be hazánkban, így feloldották a korlátozások nagy részét. De mit is jelent ez a gyakorlatban?


A magyar emberek több mint fele védett: az átoltottság egész Európában nálunk a második legmagasabb, ráadásul már több, mint ötmillió ember oltott hazánkban , így feloldották a korlátozások nagy részét.


Az oltásoknak köszönhetően letörtük a járvány harmadik hullámát, az 5 millió beoltott elérésének köszönhetően életbe lépett az újraindítás újabb fokozata.


A járványügyi korlátozások nagy részét elfelejthetjük.

A fokozatosság persze továbbra is indokolt, ezért maradnak olyan szabályok, amelyek alól kizárólag a védettségi igazolvánnyal rendelkezők kapnak felmentést.



Tömegközlekedésen és az üzletekben továbbra is kötelező a száj és orr eltakarása - Knap Zoltán





Tömegközlekedés során kell a maszk

. Megszűnt az éjfél és reggel 5 óra közötti kijárási tilalom.

. Nem kell az üzleteknek, a vendéglátó egységeknek és a szabadidős létesítményeknek este 11 órakor bezárniuk.

. A 16-18 éves korosztály felügyelet nélkül is járhat például étterembe, moziba, ha rendelkezik védettségi igazolvánnyal.

. Vége az egyéni-, és csapatsportolásra vonatkozó korlátozásoknak.

. A települések belterületén nem kötelező a maszkviselés, vagyis közterületen is elhagyható.

. Minden olyan helyen továbbra is kötelező maszkot viselni, ahol védettek és nem védettek zárt térben találkozhatnak, így a tömegközlekedés során és az üzletekben történő vásárláskor is.



Szabad az élet a parkokban is, végre nem kell maszkot viselni - Ripost





Esküvő után mulatni is szabad

Lakodalomban legfeljebb 200 fő vehet részt, más családi esemény vagy magánrendezvény esetén pedig az 50 fős létszámkorlát érvényes. Ha azt vendéglátó üzletben tartják, a vonatkozó védelmi intézkedéseket kell alkalmazni. Ha a rendezvény céljára az egész vendéglátó üzletet kibérlik, illetve ott biztosítják a résztvevők elkülönítését, akkor a koronavírus ellen nem védett személy is részt vehet rajta és még maszkot sem kell viselnie.

Az egyházi és polgári házasságkötés, illetve a temetés nem minősül rendezvénynek, vagyis a lakodalom kivételével nem esik korlátozás alá.

Amennyiben a polgári szertartásra ,,külsős" helyen, azaz nem házasságkötő teremben, a polgármesteri hivatalban, vagy vallási tevékenység céljára használt helyiségben kerül sor, a lakodalomra vonatkozó rendelkezések lépnek életbe.



Szombaton elérte Magyarország az ötmillió beoltottat, ezért léphettek életbe az enyhítések - MTI





A védettek bulizhatnak is

A kulturális eseményeket, a sport-, illetve zárt térben, valamint a szabadban tartott nagyobb (500 főt meghaladó) rendezvényeket a védettek és a felügyeletük alatt lévő kiskorúak látogathatják.

A szabadban tartott kisebb (500 főt nem elérő) rendezvények bárki által látogathatók.

A zenés, táncos rendezvényeket kizárólag a vírus ellen védettek látogathatják - életkortól és helyszíntől függetlenül.


500 fő alatt mehet bárki

A fenti kategóriákba be nem sorolható, egyéb szabadtéren tartott rendezvényeken, így a gyűléseken is részt vehet a nem védett személy, feltéve, hogy az ott foglalkoztatottakon kívül 500 főnél kevesebben vannak jelen. Amennyiben ennél többen vannak az eseményen, akkor - a sportfesztivál kivételével - kizárólag a koronavírus ellen védett személy, valamint a felügyelete alatt lévő 18 évnél fiatalabb személy vehet részt. Ha egy efféle ,,egyéb" rendezvényt zárt térben tartanak, akkor azon - az ott foglalkoztatottakon kívül - kizárólag a koronavírus ellen védett személy, valamint a felügyelete alatt álló 18. életévét be nem töltött személy vehet részt. Ha egy gyűlésen 500 főnél kevesebben vannak, a koronavírus ellen nem védett személy is részt vehet rajta - ennél több résztvevőnél kizárólag a koronavírus ellen védett személy, valamint a felügyelete alatt lévő tizennyolcadik életévét be nem töltött személy tartózkodhat a helyszínen.

Fontos, hogy a spontán gyűlés tilos, az ezekre vonatkozó korlátozások pedig 2021. június 14-e után szűnnek meg.


REGISZTRÁLJON!

Továbbra is folyamatosan lehet regisztrálni a védőoltásra a www.vakcinainfo.gov.hu honlapon, az érvényes regisztrációval rendelkezők pedig interneten is foglalhatnak időpontot az oltásra a www.eeszt.gov.hu honlapon - a védőoltást igazoló alkalmazás ingyenesen letölthető.


Link








Hatalmas fordulat, nagy előnyhöz juthatnak az oltottak

Link











 
 
0 komment , kategória:  Egészségünk érdekében...  
Úszó VB - Budapest 2021
  2021-05-24 19:30:08, hétfő
 
 










ÚSZÓ EB - BUDAPEST 2021




Nagyszerű szereplés hazai pályán: 15 magyar érem a budapesti kontinensviadalon


A magyarok tizenöt éremmel zárták a vizes Európa-bajnokságot.

Nyíltvízi úszásban Olasz Anna második, a csapat pedig harmadik lett, akárcsak a szinkronúszók highlight kűrjében a magyar válogatott.

A medencés úszóknál hétfőn 400 méter vegyesen Hosszú Katinka az első, Mihályvári-Farkas Viktória a második helyen végzett, míg szerdán 200 méter pillangón Milák Kristóf győzött, Kenderesi Tamás pedig harmadikként zárt.

Csütörtökön Kapás Boglárka védte meg címét 200 méter pillangón Hosszú Katinkát megelőzve.

Pénteken Szabó Szebasztián nyert 50 méter pillangón, illetve a 4x200 méteres női gyorsváltó lett második.

Szombaton Hosszú harmadik volt 200 méter vegyesen.

A zárónapon Milák 100 méter pillangón is nyert, Burián Katalin 200 méter háton, Kapás pedig 400 méter gyorson lett harmadik.

Gratulálunk!







Íme a budapesti vizes Európa-bajnokság vasárnap befejeződött úszóversenyeinek éremtáblázata. Magyarország öt arany-, három ezüst- és négy bronzéremmel a negyedik helyen zárt, megelőzve többek között Spanyolországot, Franciaországot, Lengyelországot vagy Hollandiát.


. . . . . . . . . . . . . . . . . . . arany ezüst bronz

1. Nagy-Britannia . . . . . . 11 9 6

2. Oroszország . . . . . . . . . 9 5 8

3. Olaszország . . . . . . . . . 5 9 13

4. MAGYARORSZÁG . . . 5 3 4

5. Hollandia . . . . . . . . . . . .4 5 1

6. Ukrajna . . . . . . . . . . . . .2 1 -

7. Franciaország . . . . . . 1 2 2

8. Spanyolország . . . . . .1 1 1

9. Románia . . . . . . . . . . . 1 1 -

10Finnország . . . . . . . . . 1 1 -

11. Svédország . . . . . . . 1 - 2

Görögország . . . . . . . . . .1 - 2

13. Csehország . . . . . . .1 - -

14. Izrael . . . . . . . . . . . . .1 - -

15. Svájc . . . . . . . . . . . . - 2 1

16. Dánia . . . . . . . . . . . . - 1 1

17. Bulgária . . . . . . . . . . - 1 -

Ausztria . . . . . . . . . . . . . - 1 -

Fehéroroszország . . . . - 1 -

Lengyelország . . . . . . . - 1 -

21. Litvánia . . . . . . . . . . - - 1



Olasz Anna - ezüst




Nyiltvízi úszás 5 km csapat - bronz




Szinkron - bronz




Hosszú Katinka - 400 m. vegyes: arany




Mihályvári-Farkas Viktória - 400 m. vegyes: ezüst




200 m pillangó - Milák Kristóf arany




200 m pillangó - Kenderesi Tamás ezüst /Képen Milákkal/




200 m pillangó Kapás Boglárka arany




200 méter pillangó Hosszú Katinka ezüst
Kép: a 200 méteres pillangóúszás magyar királynői: Kapás Boglárka és Hosszú Katinka!




Szabó Szebasztián 50 méter pillangó arany




4x200 méteres női gyorsváltó ezüst




Hosszú K.200 méter vegyes bronz




Milák K.100 méter pillangó arany




Burián Katalin 200 méter hát bronz .




Kapás B. 400 méter gyors bronz









 
 
0 komment , kategória:  Sport  
Végtelen szerelem
  2021-05-23 22:15:04, vasárnap
 
 










VÉGTELEN SZERELEM


A Végtelen szerelem török dráma, török televíziós sorozat, amelyet az Ay Yapım készített. A sorozatot Hilal Saral rendezte, a forgatókönyvét Özlem Yılmaz és Burcu Görgün írta, a producere Kerem Çatay volt, a zenéjét Toygar Işıklı szerezte. Magyarországon a Duna TV-n tűzték műsorra.

A sorozatnak 2 évada van, az 1. évad 35 részből, a 2. évad 39 részből áll, és az elejétől a végéig megtalálhatók ezen a youtube csatornán: Link


A sorozat két évadból tevődik össze, amelynek rendkívül találó címe a végtelen szerelem, ugyanis olyan szerelmi viszonyokat testesít meg, melyek soha nem teljesülhetnek be, ugyanakkor az egyik fél részéről mindig viszonzatlan marad. Egyetlen igaz szerelem lett beépítve a történetbe, azonban ahhoz, hogy ez kiteljesedjen számos akadályozó tényező okoz nehézségeket. Éppen ebből kifolyólag ha másik címet kellene adni a sorozatnak, talán a kegyetlen játékok felelne meg a legjobban.

Ahogy említésre került viszonzatlan szerelmekről van szó, pontosabban szerelmi sokszögekről, ahonnan egy háromszöget lehet kiemelni; Kemal Soydere és Nihan Sezin szerelmét, Emir Kozcuoglu nehezíti meg, mivel ő szerelmet táplál a fiatal nő felé, aki ezt semmibe veszi, ezért a férfi alvilági módszerekhez folyamodik annak érdekében, hogy Nihant tisztességtelenül megszerezze. Továbbá a Soydere, a Kozcuoglu és az Alacahan családok múltbeli titkaira is fény derül.


Bővebben: Link








Végtelen szerelem 1. rész


A szegény családból származó Kemál találkozik a buszon a gyönyörű Nihannal. Kis idő után a sors újra összehozza őket, mikor a lány a tengerbe zuhan egy hajóról és Kemál megmenti az életét. Nihan családja, a lányt egy gazdag üzletemberrel, Emirrel akarja összeboronálni...


Link



Végtelen szerelem 2. rész


Kemal és Nihan a Lejlával töltött délután újra találkoznak a lány kiállításán, miközben Emir őrjöng, hogy nem kell a lánynak. Emir apja úgy dönt, hogy térdre kényszeríti Nihan egész családját és a lány mindenáron a fia felesége lesz...


Link



Végtelen szerelem 2. évad 1. rész


Miközben Emir élet-halál között lebeg, megkezdődik Kemal tárgyalása. Nihan bosszút esküszik egykori szerelme ellen, mivel őket okolja Ozan haláláért. Zeynep menekülni akar Isztambulból. Kemal családja lélegzet visszafojtva várja, vajon a fiuk haza jöhet-e...


Link



Végtelen Szerelem 1.évad 3.rész


Nihan és Kemal szerelmet vallanak egymásnak, és arra készülnek, hogy együtt mennek Zonguldakba. Később egy tragédia történik Nihanéknál. Emir és családja eltusolja az ügyet, azzal a feltétellel, hogy Nihan feleségül megy Emirhez. Közben Kemal is arra készül, hogy megkéri szerelme kezét.


Link


















 
 
0 komment , kategória:  Film - színház  
Ballag már a vén diák
  2021-05-18 21:01:01, kedd
 
 







-


BALLAG MÁR A VÉN DIÁK




Ballag már a vén diák - Ballagási idézetek
Zene: Charlie - Ha messze mész


Ballag már a vén diák - SlidePlayer

Link








"Útjaink százfelé válnak,
de szívünk egy célért dobog,
nekivágunk a küzdelmes mának,
és épít karunk egy szebb holnapot."

( Arany János )

/Az idézet Arany János nevével híresült el a magyar weben, elsősorban ballagási idézeteket gyűjtő oldalakon, egy kis utánajárás során azonban kiderült, hogy sem a költő verseiben, sem az Interneten rendelkezésre álló levelezésében nem találhatóak meg ezek a sorok - Citátum/







,,Ha kilépsz az életbe,
élj sok boldog évet,
szeress te is úgy bennünket,
mint ahogy mi téged!"









,,Kísérjen az öröm,
kerüljön a bánat,
siker koronázza
további munkádat!"







,,Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben."

( Arany János: Domokos napra c. vers )







,,A lehetetlent is szabad lesz remélni!
Meglátod, hogy milyen érdekes lesz élni!

( Szép Ernő: Meglátod )







,,Ah vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amíg él,
Leckéjét a sírig tanulja:
Nehezebbet folyvást a réginél!"

( Reviczky Gyula: Diákélet )







,,Ember vigyázz, figyeld meg jól a világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, ...
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen!"

( Radnóti Miklós )







,,Az elszakadás áll elöttünk,
világi lárma csalogat,
az útra néz mindenki köztünk,
kigyúl az ifjú gondolat."

( Puskin )







Az élet szép, csak küzdeni kell érte,
Boldog az, ki célját elérte
Akarni kell és minden sikerül,
Akarni és bízni rendületlenül.

Egy életcélt követni nemes gondolat,
S mi kell hozzá, csupán akarat.
Mely minden ifjú szívében él,
Küzdeni bátran egy új életért.

( Tóth Árpád )







,,Tiszteld az embert,
Szeresd a szépet,
Tanulj küzdeni,
Mert ez az élet!"







,,Ha majd egyszer fájni fog az élet,
S a szemedben a bánat könnye gyűl,
Ne sírj, hisz mindig az a legszebb álom,
mely sohasem teljesül!"







,,Nézz vissza most egy percre, nézz az útra,
Nézd meg, mit tett, mit alkotott a munka!
Nézz vissza... aztán ismét csak előre,
S indulj tovább az alkotó jövőbe!"

( Kiss Ernő )







,,Remény, csalódás, küzdelem, bukás,
Sírig tartó nagy versenyfutás.
Keresni mindig a jót, a szépet,
S meg nem találni, - ez az élet."

( Madách )







,,Nehéz vagy könnyű? Beleroskadok?
Csak annyit érek, amennyit vállalok,
Mert szívemben a jövőt hordozom,
és alkuba már nem bocsátkozom!"

( Tamási László )







,,Régi harcok, régi, kopott könyvek,
Derű, mosoly, néha fájó könnyek.
Múlik minden, suhannak az évek,
Búcsút mondunk, múló diákévek.

( Ernest Hemingway )







,,Megcélozni a legszebb álmot,
Komolyan venni a világot,
Mindig hinni és remélni,
Így érdemes a földön élni."

( Shakespeare )







,,Azért vagy itt, hogy mindent láss,
Hogy értsd a szót, olvasd az írást!
Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj,
hogy az égbe szállj, ne a porba hullj!"

( Ákos )







,,Találkozás és búcsúzás
az élet annyi csak,
Valaki jön, valaki megy,
s az emlék megmarad."

( Leonard Da Ung )







,,A búcsúzónak minden emlék drága,
Egy száraz lomb, egy moha, egy kis kavics,
Hogy emlékezzék a távolban is,
A helyre, melyre visszavonja vágya.
Tanú lesz az érzéseiről halálig,
S egy semmi így legdrágább kincsé válik."

( Goethe )







,,Távol már a kezdet, De távol még a vég,
Elértem a labirintus közepét.
Csalódások, gyönyörű emlékek
Velem vannak, Megőrzöm őket."







,,Nem kívánom senkitől,
hogy csodás dolgot tegyen,
de joggal elvárom mindenkitől,
hogy mindig ember legyen."

( Ady Endre )







,,Nehéz volt a szavakkal játszani,
Nehéz volt olyat mondani,
Ami kell, ami szép s amit szabad,
Valamit, ami örökre megmarad benned,
S talán bennem is."

( Nagy Z. László )


A 100 legszebb ballagási vers

Link








 
 
0 komment , kategória:  Iskola  
Halála után mobilon üzent szüleinek az öngyilkos kamasz
  2021-05-17 20:00:12, hétfő
 
 







HALÁLA UTÁN MOBILON ÜZENT SZÜLEINEK AZ ÖNGYILKOS KAMASZ

Megfestette a saját temetését az öngyilkos fiú - pontosan leírta a szüleinek, hogyan búcsúztassák


Búcsúüzenetet írt szüleinek, majd a Lónyai-főcsatornába vetette magát a 13 éves Jónás István Gávavencsellőn. A kisfiú másfél évvel ezelőtt gyógyszereket vett be, hogy eldobja az életét, de akkor gyomormosással megmentették. A gyermek arról álmodozott, hogy egyszer híres zongoraművészként eltartja családját.

Az édesapja csak most döbbent rá, hogy Pisti korábban megfestette a saját temetését.







Apja és keresztapja találták meg

Pisti után hivatásos búvárok is átkutatták a Lónyay-csatornát, de nem jártak sikerrel. Természetesen a család és a barátok is kutattak utána.

- Napokon keresztül mással sem foglalkoztunk. Még akkor sem, amikor esett az eső. Minden reggel kölcsön kértünk egy csónakot. Nem bírtam leállni a kereséssel - nyilatkozta az édesapa, aki azt is elárulta: a fiú keresztapja fedezte fel végül Pistit a vízen lebegve, a nyakláncáról azonnal felismerték.

Saját keresztapja és édesapja találta meg végül péntek reggel két csónak között a Lónyai-főcsatornában annak a 13 éves kisfiúnak a holttestét, aki kedd délután nem tért haza az iskolából. Előtte napokig hiába keresték a rendőrök és a búvárok. A Pisti családját ismerők szerint a gyermek magatartásával ugyan adódtak kisebb-nagyobb problémák, de minden esélye megvolt rá, hogy becsületes úton törjön ki a szegénységből.



Pistit szerelmi bánat bánthatta - Móricz István





Híres ember akart lenni


Pisti a múlt héten az iskola udvaráról ellopott és eladott egy biciklit. Közölték vele, hogy van elég osztályzata, és nem bánnák, ha a tanév hátralevő idejében inkább otthon maradna.

"Nem tudjuk, mi vezette arra, hogy elvegye a másét,"de az igaz, hogy egy rendes pianínóra vágyott - mondta a Borsnak István, a fiú édesapja, aki szerint lehet némi igazság abban a szóbeszédben, hogy a gyermek éppen hangszerre gyűjtött. Otthon csak egy régi szintetizátoron tudott gyakorolni, de emiatt nem szeretett volna lemondani az álmairól.

- Aki csak látta, mindenki tudta, hogy az ő keze nem közhasznú munkára való! Mondogatta is nekünk, hogy ne aggódjunk, ha felnő, művészként ő fog gondoskodni az egész rokonságról, hogy senkinek se kelljen nehéz fizikai munkát végeznie - csuklott el Julianna, a gyászoló édesanya hangja, majd a gyerekek szobájába invitált bennünket.



Jónás István és felesége keresi a magyarázatot - Móricz István





Megfestette, hogy zenészek kísérik az utolsó útra


Nézzék csak meg, miket festett és rajzolt! - mutatott körbe a falon, ahol egymás mellett sorakoznak az alkotások. Pisti főleg portrékat, illetve táj- és természetképeket festett, de az egyik műve most kapott csak igazán értelmet.

- Többször is utalt rá, hogy majd a képeiből megtudjuk, mit szeretne, de akkor nem értettük, mire gondol. A legszebb munkáján egyértelműen felismerhető a mi utcánk, a végén a református templommal, ahova gyakran betért zongorázni. A házak közötti sokadalomban ott vannak a zenészek. A fiam megfestette a saját temetését! Természetesen innen, a házból visszük majd a nyughelyére, hiszen tudjuk, hogy így szeretné - mondta a családfő.



Pisti festményén látszanak a gyászolók - Móricz István





Egyszer már megpróbált meghalni


A kisfiúnak nem ez volt az első próbálkozása a halállal. Másfél évvel ezelőtt éppen egy rokonnál aludt, amikor valahogy megszerezte a vendéglátója erős gyógyszerét.

- Éjjel telefonáltak, hogy siessünk, mert nagy baj van. Akkor még sikerült megmenteni a kórházban az életét. Megígérte nekünk, hogy többet nem tesz ilyet - emlékezett vissza az anya.

Pisti olykor elvesztette a bizalmát a jövőben, amiért küzdeni próbált. Hogy kedden mi bántotta, azt nem tudja a családja. Azt azonban igen, hogy a csatorna hídján levette és precízen egymás mellé helyezte a cipőjét, beletette a telefonját, majd a vízbe vetette magát.



Pisti a Lónyai-főcsatornába fulladt - Móricz István





Pontosan leírta, hogyan búcsúztassák


- Arra gyanakszunk, hogy szerelmi bánat gyötörte, de ezekről nem beszélt velünk. Hiába vártuk haza, csak egy búcsúüzenetet küldött - zokogta István, majd elővette a mobilját, hogy megmutassa gyermeke utolsó sorait.

"Drága édesanyám! Szeretlek, és kérlek, ne sírj értem! Mikor ezt a levelet olvasod, valószínűleg én már halott leszek. Kérlek, ne sírjál, és mondd meg Apának, hogy szeretem! Vigyázz magadra nagyon! Az utolsó végrendeletem, hogy a vencsellői nagytemetőben temessenek el, és K. Edina zongorázzon! Szerető fiad""

- K. Edina Pisti zongoratanárnője. A fiunk itthon állandóan a Hattyúk tavát gyakorolta, ezért a temetésén is az a darab fog szólni. Már beszéltünk a tanárnővel, aki teljesíti a kisfiam kívánságát.


A kishúga összetört

Miután Gávavencsellőn elterjedt Pisti halálhíre, egyesek a szülőket kezdték okolni. István és Julianna a Borson keresztül is üzenni szeretne nekik.

- Olyanokat terjesztenek rólunk, hogy a fiunkat ütöttük-vertük. Régebben valóban elcsattant egy-két pofon, de hosszú ideje már csak kiabáltunk vele, ha valami rosszat tett. Éppen arról beszélgettünk a hétvégén, hogy talán pont azzal követtünk el hibát, hogy nem fogtuk egy kicsit szigorúbban. Ahogy nőtt, egyre önérzetesebb és magabiztosabb lett, és többször is hangsúlyozta, hogy neki már egyetlen parancsolója sincs! - emlékezett vissza Julianna.

- Nem vagyunk gazdag emberek, de a kolduspénzből is igyekszünk mindent megadni a gyerekeknek. Istvánnal két gyermekünk volt, most már csak a 9 éves Cintia maradt. A bátyja elvesztése miatt teljesen összetört, nem is tudunk vele beszélni - árulta el az anya, akinek elő kapcsolatából is van két nagyobb gyereke.

- Senkinek, az rosszakaróinknak sem kívánom, hogy átélje, amit én! Kérem Istent, hogy bocsásson meg nekik!


Link








Covid-horror: a hamvasztása előtti utolsó pillanatban tért magához a halottnak hitt nő
/Kis híján elhamvasztottak egy asszonyt, csak mert azt hitték: belehalt a koronavírus-fertőzésbe. /

Link



Tragédia: koronavírusban halt meg egy százhalombattai család összes tagja
/A négytagú százhalombattai család tagjai közül először az édesanya és a két gyermekük, végül az édesapa is elhunyt a vírus miatt. /

Link

Link







 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Rejtély, amire máig sincs magyarázat
  2021-05-16 22:00:20, vasárnap
 
 








REJTÉLY, AMIRE MÁIG NINCS MAGYARÁZAT


A világ tele van olyan rejtélyekkel, amelyek megoldása a mai napig várat magára. Ezek a misztikus történetek és felfedezések egy ismeretlen. ősi világba kalauzolnak minket







1. A Nap kapuja

Még romos állapotukban is lenyűgözőek a 400-900 között létezett bolíviai Tiahuanaco városának maradványai.

A város az egyik legvitatottabb leletegyüttes: nincs tudományos magyarázat arra, hogy az írásbeliséget nem ismerő korabeli ajmara-indiánok miért és milyen technológiával emeltek ilyen óriási építményeket, ahogy azt sem sikerült még megfejteni, mit jelentenek a Napkapuba vájt motívumok.










2. Longyou barlangok

Kínában található egy titokzatos földalatti város 36 barlangteremmel, amelyeket kézzel vájtak ki a homokkőből.

Ehhez ezer emberre volt szükség, akik legalább 6 éven keresztül dolgozhattak, hogy megmozgassák az egymillió köbméter követ.

Mégsincs egyetlen említés sem róluk feljegyzésekben, egészen 1992-ig, amikor egy falusi felfedezte a barlangokat. A tudósok ma sem tudják, hogyan és miért készültek.










3. A befejezetlen obeliszk


A valaha épített legmagasabb obeliszk lehetett volna a félbehagyottan álló, repedezett építmény, amit az egyiptomi Asszuán kőbányáinak északi részén találtak. Ha elkészül, 42 méter magas lett volna, a súlya pedig közel 1200 tonna lenne.

Egyes elméletek szerint építésére Hatsepszut fáraónő adott utasítást, és végül azért hagyták félbe, mert a felületén repedéssek keletkeztek.

Az obeliszk még mindig nem vált el a sziklától a híres asszuáni gránitbányában, amelyből elkezdték kifaragni, az ókori egyiptomiak. Máig rejtély hogyan akarták felállítani.







4. Jonaguni városa


A Japánhoz tartozó Jonaguni-szigetnél különös építmények hevernek a víz alatt, amelyek for­má­ja leginkább a piramisokra emlékeztet, vi­szont a szikla, amiből kifaragták őket, több ezer évvel idősebb az egyiptomi piramisoknál.

A primitív korszakban az emberek még barlangokban laktak és gyűjtögettek, és biztosan nem hozhattak létre egy kővárost. De akkor mégis ki és hogyan építette?

A Yonaguni monuments a tengeralatti régészet egyik legnépszerűbb és legvitatottabb lelete.







5. Mohendzsodáro


A pakisztáni város pusztulására évtizedek óta nem ta­lál­nak magyarázatot a tudósok, és még az eredeti nevét sem tudni, csak a vidék lakói nevezik a romokat Mohendzsodárónak. A várost 1922-ben fe­dezte fel egy indiai régész.

Az egykori várost i. e. 2500 és 2100 között az Indus partján élő Ha­rappá-kultúra népe építette, de az ősi metropolisz szervezettsége, építési módszerei és a kb. 40 000 fős lakosságot kiszolgáló közszolgáltatásai csak a kétezer évvel későbbi, császári Róma fejlettségével vethetők össze.







6. Rongorongo


A rongorongo a Húsvét-szigeten megtalált fatáblákra vésett jelek rendszere, nagy valószínűséggel, de nem bizonyítottan írásrendszer. Mindösszesen 26 ilyen szöveg maradt fenn.

A szövegeket olyan fatáblákra jegyezték fel eredetileg, amelyek gyorsan elkorhadtak. Az írás olvasata egyelőre rejtély.

A rongorongo azért is különleges, mert Óceánia népei közül egyik sem rendelkezett írott nyelvvel.







7. Kőgömbök


Costa Ricán találhatóak ezek a tökéletes gömb formájú kövek, amiket 1930-ban munkások fedeztek fel, amikor a banánültetéshez irtották az erdőt. Közel 300-at találtak belőlük azóta, de még mindig nem tudni, ki és miért készítette őket.

Gránitot, amelyből a legtöbb készült, nem találni azon a vidéken, ahol előkerültek, mert itt nincsenek kőfejtők.







8. Saksaywaman


A Saksaywaman egy Citadella Cusco város északi peremén, Peruban. A komplexum többtonnás köveit a várostól 40-300 kilométerre fekvő kőbányákból szállították ide, és kötőanyag nélkül, száraz falazással építették. Az építőelemek bonyolult (többszörös negatív faragások, kivágatok), de rendkívül szabályos méretekkel és kialakítással rendelkező kövekből, mintegy "lego"-szerűen illeszkednek egyes falszakaszokon. Különleges a negatív, belső élek használata mind gyakorlati (illesztés), mind ornamentikus okokból, ami technikailag jelenleg is nehéz faragási feladatnak számít. A kövek megmunkálása nagyon pontosan történt, az élek még ma is tökéletesek a kisebb, hosszú idő alatt letört részletektől eltekintve. Fogalmunk sincs róla, hogyan faragták ilyen pontosra őket...







9. A moafélék vavy moák

A moafélék vagy moák (Dinornithidae) egykor Új-Zéland szigetein élt, hatalmasra nőtt röpképtelen madarak voltak. A moákat Richard Owen fedezte fel az európai tudomány számára 1839-ben. Azóta is csak töredékes csontjaik alapján ismerjük őket: közülük a "legkisebbek" alig 1 méter magasak és 18 kg tömegűek voltak, a legnagyobbak magassága pedig elérte a 3,6 métert, tömegük pedig a 230 kg-ot. A képen az 500 éve kipusztult Moa madár több mint 3000 éves maradványa látható, érthetetlen, hogyan maradhatott ilyen jó állapotban.







10, A Voynich-kézirat

A Voynich-kézirat ismeretlen írásjelekkel és nyelven írt könyv, melynek eredetét és tartalmát mind a mai napig nem sikerült megfejteni. Nevét egykori tulajdonosáról, Wilfrid Michael Voynich amerikai könyvkereskedőről kapta, akihez 1912-ben került. Egy 2009-es radiokarbon kormeghatározás szerint a 15. század elején írták, 1420 körül. A mű 234 darab 15 cm széles és 23 cm magas velumlapból áll, amelyből negyvenkét lap hiányzik az oldalszámozás szerint. A szöveg megírásához és az ábrák körvonalazásához valószínűleg lúdtollat használtak. A rajzok korabeli ásványi és növényi anyagokkal színezettek és gyakran elnagyoltak. A rajzok alapján ez a mű a korabeli tudományok és filozófiák szubjektív összefüggéseinek leképeződésének, illetve más sajátságos tudománytalan elméletek megörökítésének is tűnhet. Dokumentált története alatt senkinek nem sikerült még csak részben sem megfejtenie












 
 
0 komment , kategória:  Világjárók  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4916 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1772
  • e Hét: 11926
  • e Hónap: 20760
  • e Év: 503894
Szótár
 




Blogok, Szótár,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.