|
2016-05-21 21:00:13, szombat
|
| |
| |
FARKAS ÁRPÁD
Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005).
>"
ANYÁM
Esengett:maradjak.Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal,arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel,álmokkal az esték,
néha elringattak,néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem,pörgetem:derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
S szólítja is fiát:
"Eredj,lelkem,hozz egy ölnyi aprított fát."
BALLADÁCSKA
Havasi szép, fehér alkony,
szürkülődő gyermekasszony
szoknyáján kuporgó
csibe-csillagok.
Felsüt a hold, átvilágít
kicsi ingén, idelátszik:
kilenc gyémánt veseköve
felragyog.
Jobbra hajlik: kökényágra.
Balra hajlik: zuhanásba,
temető a férfi ágya
már neki.
Ő szüli a csillagokat,
makk héjából bölcsőt farag,
s rengeti.
Érte esők esedeznek,
lombos erdők fenyvesednek,
nincsen álma, nincs hazája,
csak ez a kis balladácska.
BORDAL
Esztelneken csurog a must,
vörösén hatvan évem átdereng,
oly direkttermőn éltem én,
megpattant belé halánték, szem.
Hatvan esztendőm folyik el
szakállán vén időnek, falunak,
aláfolynak bíbor pörök,
szemét csípdesik vadludak.
Halottak napja. Sír a tök
s a berbécs alatt a parázs.
Megremegnek a temetők,
jönnek a mustra holt anyák.
Ne igyál, fiam, mi iszunk
mustot most, az angyalát!
Halottak táncolják körül
az udvart és a vén szobát.
Anyánk, nagyapánk, eleink
fénye egy szőlőszemben felragyog,
s hatalmas időprés alatt
folyik a most s a must.
S megjön az ezredes. Inni a lét.
Szőlőszemek villogásán
látni, hogy hatalmas
tét volt a lét.
Hatvan esztendő. Elszelelt.
Csurog a must.
Anyámhoz, asszonyomhoz bújnék.
Most. De most.
DÚDOLÓ
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.
Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.
Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.
Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
EGYSZERŰ
Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.
Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.
A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.
S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.
Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.
Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
(1992).
ERDÉLYI ASSZONYOK
Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres - ezredvégen -
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s Kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellemóvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondenzcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, időtök eljöve!
Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok -
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak néktek hódolok
FARKAS UTCA
Kőbölcsője e földnek,
Százados szellem
árva
csecsemőágya,
(Bélelni hűssé páfrány
susogott a diákban,
midőn álmokat ringatni
idejártam.)
Mezőség, Szilágy, hős Hunyad
S a távol
Székelyföld innen hajolt ki,
mint inggallér kabátból --
s körül terem
-- kőmarokkal szórt meg --
a történelem.
Bővül a voltak árnya;
nagy Bethlen-hófúvások,
Apáczai-tüzekkel
lobogó telek.
Hűvösen néz a Bástya
a mohó Házsongárdra --
mi győzött néha itt,
túl eltemettetett.
Jövök néha, hogy lenne,
ki György vitéz lovának
tenyérből cukrot ad.
Ideje volna végre
már kapni lándzsavégre,
s nemcsak bűvölgetni
ama sárkányokat!
körül tág jövőt renget,
türelmet, töredelmet
a Bölcső
s fölnő
új s új mene tekel --
(Esélyem bár ha volna,
hogy engem majdan róla
nevezzenek el!)
HATÁRÁTKELÉS
Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
borpirosra kerekedve
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja: ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.
Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!
SIMOGATÁS
Ha a szavak bennünk néha elégnek,
tovább süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.
Halk áramlásban nyugalom lakik.
Kibontja ujjaim -
tenyerem szirmait,
s míg arcodat puhán
átlengi valami virág -
átveszi kezem minden hangulatát.
Az eddig tapintott dolgok
most bőröm alatt égnek,
az eddig simogatott arcok
most arcodhoz érnek,
s mert eddig embert is bántott már e kéz,
- most arcodhoz ér, s önmagába néz.
Ha már a szavak bennünk néha elégnek,
nagyon kell érezd,
hogy süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.
SZEMPILLAERDŐ
Tisztásaidon én nyugszom meg,
én alszom itt, fáradt, minden
hadakból megtérő királyfi,
míg őzeid halántékomat nyalogatják,
vállamra szállnak madaraid,
hozzám szelídülnek vadjaid,
legyen hát áldott e rejtegető,
parányi derű,
és árnyat ne vess énrám,
susogj, lélegezz fölöttem,
és simogass új ébredésre. hadra,
szempillaerdő.
SZÍVÜNK SZÉP SZERELME
Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, mert kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.
S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem tovább, és lángok melege
suttogta: nő még szívem szép szerelme.
Elfogyhatatlanul, mert nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
szikrát onnan szór szívünk szép szerelme.
Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkél, nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.
Mert bordám s bokám is érte törtem,
s azt, mi kissé bennebb dobban,
törni nem hagytam, érti elme:
ő lett a szívem szép szerelme.
Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarva szívünk szép szerelmét.
ÚJÉVKÖSZÖNTŐ
Szép vagy, mint a fehér fenyő,
hótól tiszta, fátyolos,
szép menyasszony, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Ne légy te arannyal zengő,
ezüst fénytől mámoros,
búvópatak, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Bolyhos, szelíd bárányfelhő,
mint a búza, mint a rozs,
kenyerünkhöz, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Jöjjön hozzánk el az erdő,
mikor hideg záporoz,
pásztortüzes újesztendő,
békét, békességet hozz.
Krumpliföldünk áldja eső,
fű se legyen árva, rossz,
a házunkba, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Tisztaság légy és levegő,
áldott hó álmainkhoz,
légy a hazánk, újesztendő,
s békét, békességet hozz!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre |
|
|
|
|
|
Offline
