Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
Márai Sándor: Az igazi
  2018-01-22 17:00:51, hétfő
 
 







Márai Sándor: AZ IGAZI (részletek)


Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatosos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.

... vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek elő, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.

Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben - s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.

...Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.

Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is.

Mi a szerelem? Hisz abban, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? A lélekben nem történik semmi. Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.

... ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....

Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked....
...Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?...Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán... engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, hogy nincsen igazi.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.

Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.

Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud.

Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, két szóval.
Alázat és önismeret. Ennyi a titok.

... emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.

... mert az életnek nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá.

Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.

Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.

Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.


Tudom, a magányra gondolsz. Arra a mély, sűrű magányra, mely minden teremtő lelkű embert körülvesz, a magányra, mely légköre az ilyen életeknek, mint a földnek a levegő. Hát igen. Akinek dolga van, magányos. De nem olyan biztos, hogy ez a magány szenvedés is.
Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.

Csönd volt nálunk otthon. Én is korán megszoktam a csöndet, a hallgatást. Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről... De gyermekkoromban szenvedtem e tanulságoktól. Úgy éreztem, valami hiányzik életünkből. A szeretet, mondod... Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?

Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?...
Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?... Sugárzás?... Titkos érintés?... Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom...

Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek... Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet... Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek...nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat...De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... tudják jól, hogy ... mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

S tudtam azt is, hogy az a hullám és lengés, mely a vágyakozás és a kielégülés, a szomjúság és a csömör között örökké mozgatja az embert, vonzza és taszítja az emberi természetet, nem ismeri a békét és a megoldást. Mindezt tudtam, ha nem is olyan biztosan, mint most tudom, mikor már öregszem. Lehet, hogy akkor még reménykedtem, szívem mélyén reménykedtem, hogy van egy test, egyetlenegy, mely teljes összhanggal felel a másik testre, s fel tudja oldani a vágyakozás szomjúságát és a kielégülés csömörét is valamilyen szelídebb békében - ez az álom, melyet az emberek általában boldogságnak neveznek. De a valóságban ez nincsen, s ezt még nem tudtam akkor. A valóságban csak néha történik meg, hogy a vágyakozás feszültségét, az ingert nem követi ugyanolyan bensőségű ellenőrzés, a kielégülés lehangoltsága.... Lehet, hogy reménykedtem, s biztos az is, hogy kissé lenéztem magam és kinevettem ezt a helyzetet és az érzéseket... Sok mindent nem tudtam akkor még, s azt sem tudtam, hogy emberek körül soha nem nevetséges egy helyzet, mikor testi és lelki végzetüknek engedelmeskednek.

Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

De aztán eljön egy pillanat, mikor lelked megtelik a magányosság vágyával. Mikor nem akarsz már semmi egyebet, csak csendben, emberhez méltóan felkészülni az utolsó pillanatra, az utolsó emberi feladatra, a halálra. Vigyázz ilyenkor, hogy ne csaljál. Mert máskülönben nincsen jogod cselekedni. Amíg önzésből cselekszel, amíg csak kényelemből, vagy sértődöttségből, vagy hiú vágyból keresed a magányt, még adósa vagy a világnak s mindazoknak, akik a világot jelentik számodra. Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. De eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak... fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni.

Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel... De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben mindez történik. Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain...akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van. Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás. Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik..., de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.


... A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?...A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.

Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

Mondd, mi a hatalom? Most olyan sokat írnak, beszélnek erről. Mi a politikai hatalom, mi okozza, hogy egy ember át tudja adni az akaratát millióknak? És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis, néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet. Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: "Eddig, kedves és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni." A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek. És mi a hatalom, mi egy ember hatalma egy másik ember lelke fölött? Miért volt hatalma ennek a boldogtalan, nyugtalan, okod, félelmes, s ugyanakkor mégis tökéletlen, sebzett embernek...?
Mert hatalma volt,...vészes, végzetes hatalma.

Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet "érteni"? Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet "érteni" ezen?... Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?... mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez "érteni" kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen... Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.

Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.

Mindig él valahol az igazi.

...ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szembe.

... sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni... A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.... Nem szabad erőszakosa szeretni. ...Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. A szeretet, az igazi, türelmes. A szeretet végtelen és tud várni.

Vannak emberek, akik valamilyen vad, őserdei erővel tudják elszívni a maguk számára a környező világból mindazt, ami az életet jelenti, mint bizonyos indák a dzsungelben, melyek elszívják a nagy fák elől több száz méternyi körzetben a talaj nedvességét, a föld savait és tápláléktartalmát. Ez a törvényük, ez a sajátságuk. Nem rosszak ezek, csak ilyenek...Azzal, aki rossz, lehet vitatkozni, talán meg lehet békíteni, talán fel lehet oldani lelkében azt, amitől szenved, amit meg akar bosszulni másokon, az életen. Ezek a szerencsésebb emberek... De aztán vannak másfélék, ezek az indafélék, akik nem rosszindulatúak, csak éppen halálos, makacs szomjúsággal ölelik magukhoz a környező világot, s kiszívnak belőle minden életerőt. Barbár, elemi végzet az ilyen ember.

Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz... Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?

Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet "dönteni", csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek. Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.

...mert a legfontosabban nem lehet senkinek megmondani. Mindenki egyedül tanulja meg.

Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten.

Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud más segíteni senki.

...lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.

... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.







Márai Sándor: Az igazi - YouTube

Link


A gyertyák csonkig égnek 2005 (Teljes film)

Link





























  
 
0 komment , kategória:  Márai Sándor  
William Shakespeare
  2018-01-21 19:30:35, vasárnap
 
 







WILLIAM SHAKESPEARE


William Shakespeare (1564. április 23?. Stratford-upon-Avon - 1616. április 23. Stratford-upon-Avon) angol drámaíró, költő, színész.

Az angol nyelvű drámaírás egyik legnagyobb alakja, világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján fellelhető. Angliában mint a nemzet dalnokát tisztelik. Műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították, és színműveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Shakespeare azon kevés drámaírók közé tartozik, akik mind a komédia, mind a tragédia műfajában számos maradandó művet alkottak.

A Shakespeare életét igazoló adatok meglehetősen hiányosak, emiatt később a személyisége, de főleg a műveinek szerzői hitele is megkérdőjeleződött, ezektől a véleményektől függetlenül azonban a művelődéstörténet valós önálló személynek és szerzőnek tekinti.

A valaha élt legnagyobb költő és drámaíró. Művei utánozhatatlanok, főleg spontaneitása miatt. Hamar elhagyta szülővárosát és Londonba költözött. Az Erzsébet-kori Angliában pezsdült fel a színházi élet, így egymást érték a művek utáni megrendelései.







Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad.

Shakespeare: MACHBETH







"Ahol szeretetet vetünk, ott öröm sarjad."

Hans Walldorf - Az idézet széles körben elterjedt tévesen William Shakespeare nevével is










Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Shakespeare: 75. SZONETT - Részlet







Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?
Hisz magam ellen pártodat fogom!
Nem terád gondolok, míg önfeledten
Vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?
Gyűlölőidet nem együtt gúnyoljuk?
S akit megvetsz, barátom lehet-e?
S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút
Magamon úgy, hogy jajdulok bele?
Milyen érdemem becsülöm, amely
Ne volna, bármire, büszke rabod?
Hibád is imádattal tölti el
Lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!
De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,
Olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.

Shakespeare: CXLIX SZONETT







Azt mondod, szereted az esőt, de mégis esernyőt használsz, amikor sétálsz alatta. Azt mondod, szereted a napsütést, de mégis rögtön az árnyékot keresed. Azt mondod, szereted a szelet, de amint feltámad, rögtön becsukod az ablakot. Na, ezért félek én, amikor azt mondod, hogy szeretsz engem.

Qyazzirah Syeikh Ariffin török származású költő Korkuyorum c. verse, az idézet széles körben elterjedt tévesen Bob Marley illetve William Shakespeare nevével is.










Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Shakespeare: AZ VAGY NEKEM /LXXV. szonett/







Álmokból születtünk,
Egész életünk
Álmok tarka szőttese.
Sok színű fonálból szövődik,
Mint a mese.

Shakespeare: ÁLMOKBÓL SZÜLETTÜNK







Árulónk a kétség, attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk, ha volna merszünk.

Shakespeare










Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!

William Shakespeare: OTHELLO: III. felvonás, III. szín







Be furcsa, hogy az ember látja, milyen kacagnivaló bolond más, mikor szerelmes, mégis egyszer aztán kikacagtatja saját magát is, amikor szerelembe esik ő is. (...) Megesküdni ugyan nem mernék rá, hogy a szerelem osztrigává nem bűbájol engem is, de arra aztán megesküszöm, hogy amíg osztrigává nem változtam, ilyen bolond nem leszek.

Shakespeare: SOK HŰHÓ SEMMIÉRT







Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Shakespeare: LXXIII. SZONETT







A bölcs nem ül a sír veszteségén.
Derülten néz, a bajt hogy üsse helyre.

Shakespeare







Boszorkánydal: részlet

Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
Kő alatt kit harminchárom
éjjel izzaszt hideg álom,
legelőször buta béka,
te kerülsz be a fazékba!

Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.

Nádi kígyó az övem:
sülj meg, főjj meg odabenn;
gőte szeme, egy marok
denevérszőr, gyíkfarok,
siklófulánk, eb foga,
villanyelvű vipera:
bűvös erőd bonthatatlan
bugyorogjon a pokolban.

Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan.

Lócsont, sárkány pikkelye,
éji konkoly gyökere,
múmialé iszonya,
cápa sózott uszonya,
vaksötétben letépett
holdfényittas beléndek.

Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka forr a katlan.

Szabó Lőrinc fordítása / III. RICHÁRD/







Csinálj bármit, mindig az számít, hogy hogyan csinálod, és van-e kivel, mert ez csapatjáték, és már az is ajándék, ha figyelsz arra, aki rád figyel.

Shakespeare







Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet.

Shakespeare: LXXV. SZONETT







Egy dolog sem rossz vagy jó önmagában, csak a gondolkodás teszi azzá!

William Shakespeare







Egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én.

Fordította: Mészöly Dezső

Angol nyelven: "There was a star danced, and under that was I born."







Az ember akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor külső alapján kész ítélni. Minden emberre szükség van, hiszen mindenki egy szín az élet palettáján.

Shakespeare







Az emberek dolgának árja van,
Mely habdagállyal boldogságra visz,
De elmulasztva, teljes életök
Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.
Ily duzzadt tenger visz most minket is,
Használni kell, mig áradatja tart,
Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.

Shakespeare: JULIUS CAESAR







"Az emlékezéshez nem emlék,
hanem szeretet kell,
S akit szeretünk,
Azt nem feledjük el."

/Az idézet William Shakespeare nevével híresült el, angolul azonban semmi ehhez hasonlót nem találni az Interneten. A költemény amatőr stílusa és az eredeti nyelvű változat hiánya miatt a mű nagy valószínűséggel nem Shakespeare-től, hanem egy ismeretlen alkotótól származik.
Mivel a Citatum kizárólag híres emberektől származó idézeteket gyűjt, a fenti négy sort törölték az oldalról./







"Az erény és a tudás nagyobb ajándék kincsnél és nemességnél."

Shakespeare







Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:
Szó eszme nélkül mennybe sose hat.

Shakespeare: HAMLET, DÁN KIRÁLYFI







Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Shakespeare: XC. SZONETT







Ha segíteni már nincs mód a bajon,
Adj túl minden keserves sóhajon,
Ki azon jajgat, ami megesett,
A régi bajhoz újat keresett.

Shakespeare: OTHELLO







"Ha szépet láttam.. Téged láttalak,
Minden szépségbe már beléálmodtalak.."

(Shakespeare)


Megj.: Szerintem az idézet nem Shakespeare, hanem John Donne: Jó reggelt! c. verséből való!







Hazug szív sikeréhez hazug arc kell.

Shakespeare: MACBETH







Ha valakiből ki akarsz hozni egy bizonyos tulajdonságot, tégy úgy, mintha az elérendő erény máris egyik alapvető vonása lenne; Előlegezd meg a jó hírnevet, amelyet ki szeretnél fejleszteni benne, és roppant erőfeszítést tesz majd, nehogy csalódást okozzon neked.

Shakespeare







Hízelgek a napnak: beragyogod,
Ha felhőfoltos is a végtelenség;
S a fekete éjnek: te csillagok
Nélkül is megaranyozod az estét.

Shakespeare: XXVIII. SZONETT







A hű szerelem nem beszél, azt tett dicsőíti és nem szavak.

Shakespeare







Jobban szeretem, ha mindenki utál, mint ha színeskednem kell bárki szeretetéért.

Más fordításban: "Jobban esik nekem, ha mindenki utál, mintha tettetéssel kell kicsalnom bárki szeretetét." (Mészöly Dezső fordítása)

Angol nyelven: "It better fits my blood to be disdained of all than to fashion a carriage to rob love from any."

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért







Jobb ember, aki sír, amikor örül, mint az, aki örül, ha más sír.

William Shakespeare










Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!

Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?

Shakespeare: HAMLET, DÁN KIRÁLYFI







Légy messze bár, mindig itt a helyed;
Nem juthatsz túl gondolataimon,
S én velük vagyok, ők meg teveled;

S ha alszanak, fölkölti arcod éke
Szívemet szívem s szemem örömére.

William Shakespeare: XLVII. SZONETT







Megcélozni a legszebb álmot,
komolyan venni a világot,
mindig szeretni és remélni,
így érdemes a Földön élni!

Az idézet széles körben elterjedt tévesen William Shakespeare illetve Papp Lajos (1948) orvos és író nevével is.

Szerző: Papp Lajos: erdélyi költő és színműíró - 1899. augusztus 15. - 1959. január 27.







mert minden kemény és konok dühöt
A zene megszelídít egy időre.
Az ember, aki legbelül zenétlen,
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.

Shakespeare: A VELENCEI KALMÁR







Mindenkit szeress, ne sokban bízz,
Ne bánts senkit, ellenséged inkább féljen,
Minthogy legyőzd, barátodat szívedre rejtsd,
Szidjanak hallgatásért, ne beszédért.

Shakespeare







Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük
Tódítjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Míg a miénk volt.

Shakespeare: SOK HŰHÓ SEMMIÉRT










Nem a csillagokban kell keresni a sorsunkat, hanem önmagunkban.

Shakespeare: RÓMEÓ ÉS JÚLIA







Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik.
Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban.
A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei.
A szerelem örök, ítéletnapig.

Shakespeare: 116. SZONETT







Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.

Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.

Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.

Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy

Szabó Lőrinc: LXXIII. SZONETT - ALKONY







Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.

Shakespeare: HAMLET, DÁN KIRÁLYFI







Rabod levén, mit tudnék tenni mást
Mint várni perczet, órát, mig hivatsz:
Időm, ha vesztem is, nem drága, lásd,
Nincs semmi dolgom, mig csak te nem adsz.
A végtelen órát se feddhetem
A melyet éretted virasztok át,
S a távollétem sem keserghetem
Ha intésed, mint szolgát, elbocsát.
S nem kérdhetem féltékeny gondolatban
Távol mi helyt tart vagy milyen dolog;
Csak, bús rabúl, vagy állok gondolatlan,
Vagy, sejtve - kiknél vagy - mi boldogok.
Szerelmem olyan hű bolond, hogy ez
Rosszat miben se lát bár mit teszesz.

Shakespeare: 57, sz9nett







Örömre várni nem kisebb öröm, mint már örülni...

Shakespeare







Sokszor művel balgaságot az ész,
Ha külsőből belsőt ítélni kész.

Shakespeare: PERICLES, TYRUS HERCEGE







Szerelmem oly mély és beláthatatlan akár a tenger,
Adhatok belőle, nekem csak annál több lesz, egyre több.

William Shakespeare







Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.

William Shakespeare: AHOGY TETSZIK

Fordította: Szabó Lőrinc







Tanuld olvasni a sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

Shakespeare: 23. SZONETT







A természet varázsát ontja bőven.
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!

Shakespeare







Úgy vagyok, mint gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

Shakespeare: LII. szonett







A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.

Shakespeare: MINDEN JÓ, HA VÉGE JÓ







"A világban úgy bolyongok, mint a vízcsepp,
Mely más cseppet kutat a tengeren,
Beleesik, hogy társát megtalálja,
S keres, amíg maga is elvegyül."

Shakespeare: TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA







Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.

Shakespeare: ROMEO ÉS JÚLIA


Shakespeare szonettek - 154 db

Link







Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
nem lehetsz oly gonosz,
mint az emberi szív:
nem látni, hogy ki vagy,
nem látni a fogad,
mikor belénk hasít.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

Fagyj meg, keserü ég,
fagyodnál jobban ég
az a kín, az a seb,
mellyel a rossz barát
emléke üti át
a csalódott szívet.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

Shakespeare: ZÚGJ, TÉL!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
















  
 
0 komment , kategória:  Shakespeare  
A Morgenthau-terv
  2018-01-20 22:30:24, szombat
 
 







A MORGENTHAU-TERV


Németország a világháborús vereség után

A német ipar teljes szétzúzását, az ország önellátó mezőgazdasági szintre történő süllyesztését, a lakosság létszámának jelentős "redukálását" és a szülőképes nők ivartalanítását tűzte ki célul az amerikai pénzügyminiszterről, Henry Morgenthau-ról elnevezett terv, amely az 1945 utáni első évet uralta Németországban - írja a Die Welt.

A Die Welt konzervatív napilapban Wolf Lepenies mutatja be Németország és a németek sorsáról a világháborús vereséget követő elképzeléseket.

Az 1945 utáni első esztendőt az amerikai pénzügyminiszterről, Henry Morgenthau-ról elnevezett terv uralta, mely a német ipar teljes szétzúzását, az ország önellátó mezőgazdasági szintre történő süllyesztését és a lakosság létszámának jelentős "redukálását", illetve a szülőképes nők ivartalanítását tűzte ki célul. ( 1945. május 9-e után több német pusztul el, részben a mesterségesen előidézett élelmiszer hiány miatt, mint az egész második világháború során. K.L.)

Morgenthau 1945-ben publikálta "Németország a mi problémánk" című könyvét. Szerinte a nemzetiszocializmus a német történelem szükségszerű következménye. A háború akarásának, állította Morgenthau, Németországban éppen olyan hosszú előtörténete van, mint az Egyesült Államokban a szabadság iránti óhajnak. Amikor az amerikaiak a szabadság alapjairól vitatkoztak, akkor Németországban tekintélyelvű filozófusok már a nemzetiszocialista ideológia alapvetésén dolgoztak. Morgenthau szerint nem csak a nemzetiszocialisták, de minden német bűnös.

Az Egyesült Államokban élő német emigránsok különféle módon ítélték meg a Morgenthau-tervet. Hannah Arendt szerint, ha a szövetségesek minden erkölcsi gátlás nélkül alkalmazzák az "erősebb jogát", az a nemzetiszocialista ideológia győzelme lenne. Albert Einstein viszont nem csak Németország ipartalanítását, de lakossága egy részének csökkentését is támogatta, mivel igazságos büntetésnek tartotta Európa jelentős részének az elnéptelenítéséért. "Nem sok minden jut eszembe, amit ezzel szembe állíthatnék" - válaszolta Thomas Mann Einstein felvetésére.

Thomas Mann azonban egy másik ötlettel is előállt, mivel a németek a nemzetiszocializmussal az idők végezetéig eljátszották a szabadságukat, és erkölcsileg amúgy is végük. Idézte a fanatikus német gyűlölő Goethe szavait, aki szerint a németeket ugyanúgy szét kell szórni a világban, mint a zsidókat. Mann egyúttal határozottan kiállt Németország politikai felszámolása mellett.

Forrás: Die Welt







Konrad Adenauer német kancellár 1948-as memoárjaiban olvasható, hogy az
1945-48 közötti brutális üldöztetések során a 18 millió német menekültből 6 millióan vesztették életüket. (Olvasható a Crimes and Mercies c. könyvben is.)

A háború után a német hivatalok kutatásokat kezdtek folytatni az eltűnt katonák és civilek megmaradt családtagjainál, valamint a postai bejegyzések között. Eszerint 1,4/1,7 millió németről mai napig sincs hivatalos adat.

Adenauer kancellár a hivatalos névsort átadta 1951-ben az ENSZ-nek. 1989-ben megnyitották a KGB titkos archívumait, ahol James Becque alapos kutatást folytatott 1992-93 között.

Meglepően pontos nyilvántartást talált, melyet az oroszok a hadifoglyokról és a deportált civilekről vezettek. A német kormány vizsgálatai szerint az Odera-Neisse vonaltól keletre eső területekről az oroszok közel 220 ezer civilt hurcoltak el. Ez a KGB archívuma szerint 271.672 ember volt, akik közül 66.481-en haltak meg. A vizsgálatok alapján elmondható, hogy a KGB adatai megbízhatónak tekinthetők.

Az oroszok 1941.jún.22 és 1945.szept.9 között 2.661.232 német katonát és civilt ejtettek foglyul összesen, akik közül 517.081-en haltak meg. Tehát a fenti adatokból arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az eltűntnek nyilvánított 1,4/1,7 millió német közül körülbelül félmillióan haltak meg szovjet táborokban, a nyugati szövetségesek táboraiban pedig a hiányzó 900.000-1.200.000 német veszítette életét a hivatalos halálozási arányszámok alapján számolt foglyokon felül.

James Bacque és kollégái nagyon alapos kutatásokat folytattak a National Archives-ban, a Virginiai Lexingtonban lévő Geogre C. Marshall Alapítványnál, az Amerikai Külügyminisztérium Archívumában, az USA Nemzeti Levéltárában, az Orosz Föderáció Elnökének Archívumában, államvezetők naplóiban, emlékirataiban. A katonákkal, magas rangú tisztekkel, hivatali vezetőkkel folytatott beszélgetések kellő bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy bizonyítsák, az USA és szövetségesei hogyan követték el ezt az iszonyatos háborús bűntettet.

Stephen E. Ambrose, a II. Világháború vezető történésze a következőket írja egy Bacque-nek címzett levelében:

,,Története szenzációs és megdöbbentő, amit nem lehet többé elhallgatni. ... Ön tudja, mi az igazság azokkal a fiúkkal, azoktól idéz, akik jelen voltak és a saját szemükkel látták, Ön birtokolja egy olyan borzasztó igazság körvonalait, amelyet alig tudok elviselni. ...Kimondhatatlan szégyennel tölt el. ... Ön valóban nagyszabású történelmi felfedezést tett, amelynek teljes hatását sem Ön, sem én, sem bárki más nem tudja teljesen elképzelni. ..."

DÖNTÉS NÉMETORSZÁG SORSÁRÓL


A MORGENTHAU-TERV:

Roosevelt egy nyilatkozatában így fogalmaz: ,,Keménynek kell lennünk Németországgal, úgy értem a német néppel, nemcsak a nácikkal. Vagy kasztrálni kell a német népet vagy úgy kell elbánni velük, hogy ne tudjanak olyan embereket nemzeni, akik a múlt példáját követnék." Henry C. Morgenthau amerikai pénzügyminiszter Eisenhower tábornokkal volt a legelégedettebb, mert ahogy mondta, ő ,,keményen akart a németekkel bánni". (1943-ban, Teheránban, az Orosz Nagykövetségen tartott vacsora során Sztálin a következőket mondta: ,,A háború után 50.000 német tisztet akarok felsorakoztatni és lelőni." Roosevelt fia, Elliott, aki akkor az USA hadseregének dandártábornoka volt, válaszul poharát emelte ,,nemcsak az ötvenezerre, ... hanem még sokszázezer német halálára".)

Morgenthau 1944 szeptemberében elkezdte a terv kidolgozását. Határozott elgondolása az volt, hogy Németországot ipara és bányái tönkretételével ,,állattenyésztővé" kell tenni, egy hatalmas farmmá kell változtatni. Tudta, hogy az ipar lerombolása komoly éhínséghez vezetne. Cordell Hull szerint: ,,A Morgenthau-terv Németországból a földek kivételével mindent kitörölne. Ez azt jelentette, hogy a német lakosságnak csak 60 %-a tarthatta magát el a földből, a fennmaradó 40 %-ra halál várt volna." Ez kb. 20 millió német halálát jelentette volna. Morgenthau Churchillel Quebeckben folytatott tárgyalásán rámutatott, hogy ha a német ipart lerombolják, a nyersanyagért folytatott küzdelem lecsökken és megnyílnak a piacok a brit, amerikai és francia gyáriparosok előtt. A tervet egy titkos jegyzékben fogadták el, melyet Morgenthau kirobbanó örömmel fogadott: megkaptuk, amit akartunk" - mondta. Lényege: ,,... A Ruhr- és Saar-vidék iparának e megszüntetésére irányuló program várt célja Németországot jellegben elsődlegesen mezőgazdasági és földművelő országgá változtatni." (Aláírások: FDR és WSC, 1944. szeptember 16.)

Fred Smith pénzügyminiszter így ír: ,, A Morgenthau-terv 1944. augusztus 7-én du. kb. 12.35-kor Dél-Angliában egy sátorban született meg. A tervet Dwight D. Eisenhower tábornok terjesztette elő. ... aki így szólt: Nem érdekel a német gazdaság és személy szerint nem támogatom, ha az a németeknek bármiféle könnyebbséget jelenthet. A németek kivívták a büntetést. Nem kérdés, hogy a vezéreiknek és az SS csapatoknak halálbüntetést kell adni, ám a büntetés ezzel még nem érhet véget. ... nem látom értelmét, hogy egy paranoiással szelíden bánjunk, a német lakosság összessége paranoiás. ... kemény kézzel kell bánni velük. Semmi értelmét nem látom, hogy támogassuk gazdaságát vagy bármiféle lépést tegyünk a megsegítésükre." (Fred Smith: United Nations World, 1947. március. Beszerezhető az ENSZ Könyvtárból, New York.)

Lord Keynes brit közgazdász 1944. november 26-án kérdezte egy beszélgetés keretében Roosevelt elnököt, vajon ,,teljesen agrárgazdaságot" tervez-e Németország számára. Roosevelt elmondta, hogy bár az amerikai közvéleménynek azt mondták, a tervet elvetették, titokban azonban szándékukban áll megvalósítani. Roosevelt elmondta, hogy ,,nem szorítják teljesen" agrárszintre, a terv ,,meglehetősen messze ment a Ruhr-vidék iparának visszaszorításában és számos alapvető német iparág megszüntetésében." Herbert Hoovernek, volt amerikai elnöknek adott amerikai hírszerzési jelentés szerint ,,a német gazdasági termelés adatainak csak egyötöde hihető, a többi meghamisított, hogy a felsőbb körökre jó benyomást tegyen. Az alacsonyabb beosztásúak közé Morgenthau emberei épültek be." Ez a politika általános éhezést eredményezett Németországban a civil lakosság körében is. Nyilvánvaló, hogy a Szövetségesek politikája 1945 májusától bő egy évig szándékosan akadályozta a németeket saját élelemellátásukban és élelmiszerimportjukat fedező exportjukban is. Svédországnak és Svájcnak is megtiltottak minden segélycsomag szállítását." (Alfred de Zayas: Nemesis at Potsdam, Lincoln és London, University of Nebraska Press, 1989.) A hiányról és többletköltségekről panaszkodó Szövetségesek szállítottak ugyan némi búzát Németország számára, ám közel sem annyit, amely fedezte volna a rengeteg rekvirált ipari (szétszerelt gyárak, üzemek, gépek,) és mezőgazdasági gépek, állatok, stb. értékét és közel sem annyit, hogy az megakadályozza a tömeges éhhalált, épp csak annyit, hogy egy kommunista forradalmat megelőzhessenek.

Churchill csak annyira akarta Németországot legyengíteni, hogy Oroszország ellen hasznos csatlós állam lehessen és védelmet nyújtson Nagy-Britannia számára. Ma már tudjuk, hogy Churchill utasította vezérkarát, ,,hidegvérűen vizsgálják meg, kifizetődő lenne-e mérges gáz bevetése, elsősorban mustárgázra gondolok". (1943. dec. 2-án Bari kikötőjében az elsüllyesztett John Harvey amerikai hadihajón 2000 mustárgáz-bombát találtak.) Nagy-Britannia 1942-től ötmillió antrax-al preparált élelmiszercsomagot gyártott a Gruinard-szigeten, melyet Németországra akartak ledobni, de az 1944 júniusi partraszállás miatt erre nem került sor! (A szigetet csak a 90-es évekre sikerült megtisztítani.)

Churchill 1939 novemberi rádiónyilatkozatában ez áll: ,,Ez a háború egy brit háború és célja Németország lerombolása, ... Kiéheztetjük a németeket. Leromboljuk városaikat. Felégetjük terméseiket és erdeiket." Churchill 1945. febr. 7-i parlamenti beszédéből:

,,... Már megöltünk 6-7 millió németet, tehát van elég hely Németországban a keleti régiókban élő németek számára".

Sztálin egyetértett a Morgenthau-tervvel, ahogy Churchill mondta: ,,Oroszország szándéka, hogy megszerezze a német gépeket, harmonizál Nagy-Britannia azon érdekével, hogy betöltse a Németország hagyta űrt."





A VALÓDI HOLOKAUSZT

Link
















  
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Tied...
  2018-01-20 20:15:34, szombat
 
 







TIED...


...Tied a világ!

Link


Illés együttes - Ne gondold

Link


Voith Ági - Bodrogi Gyula - Hello Cherie

Link







Fényes Szabolcs - Szenes Iván

TE AZ ENYÉM, ÉN A TIED


Te az enyém,
én a tied. Halló, chérie!
Soha szebbet, mindig ilyet.
Halló, chérie!
Együtt könnyebb, sokkal könnyebb,
bárcsak kétség nélkül érezném.
Ó, chérie, hogy én a tied, s te az enyém.

Te az enyém, én a tied.
Halló, chérie!
Soha szebbet, mindig ilyet.
Halló, chérie!
Együtt könnyebb, sokkal könnyebb,
bárcsak kétség nélkül érezném.
Ó, chérie, hogy én a tied, s te az enyém.

Lá-lá, á-á, lá-lá, á-á,
Halló, chérie!
Lá-lá, á-á, lá-lá, á-á,
Halló, chérie!

Együtt könnyebb, sokkal könnyebb,
bárcsak kétség nélkül érezném.
Ó, chérie, hogy én a tied, s te az enyém.
Ó, chérie, hogy én a tied, s te az enyém.

Voith Ági - Bodrogi Gyula - Hello Cherie

Link







Fiesta-Baktai Anikó

SOHASEM MONDTAM MÉG EL - TIÉD A SZÍVEM

Dalszöveg


Zárd be az ajtót és nyisd ki a szíved
Hogyha éjjel nálad leszek
Oltsd el a lámpát úgy várj rám kérlek
S én minden percben közelebb leszek

Hosszú úton jöttél el értem
De ma végre itthon leszel
Nyitva a szívem, mindenre készen
Rohanj hozzám, hogy érezhesd

Ref.:

Sohasem mondtam még el szebben neked
De egy könnycseppben benne volt minden
Sohasem mondtam még el, de te érezted
Hiszen tudnod kell kié a szívem

Zárd be az ajtód és tárd ki a szíved
Ma éjjel végre nálad leszek
Oltsd el a lámpát úgy várj rám kedves
S én minden percben közelebb leszek

Olyan régen vártam már erre
És ma végre itthon leszel
Nyitva a szívem, mindenre készen
Siess hozzám kedvesem

Sohasem mondtam még el - tiéd a szívem









Illés együttes - NE GONDOLD

Dalszöveg


Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ,
Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád
És ha még most tied a szó,
Ne hidd, hogy így marad örökre,
Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.

Ne hidd azt, ó, ne, hogy letagadhatod,
Mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod.
Egész más most ez a világ,
Jobb lesz, ha végre már megérted,
Az idő lassan, lassan eljár feletted.

Illés Együttes: Ne gondold

Link







L.L. Junior - CSAK A TIÉD (hivatalos videoklip)


Van egy lány aki tetszik, a stílusa mámoritó,
Látom félénk, de mégis magávalragadó.
Mindig nézzük csak egymást, ha meglátom valahol,
Mégse mondhatom el, hogy a szívem úgy zakatol.

És látom, hogy tetszem,
Ó Mamma miért
Nincs itt mellettem,
Pedig a szerelem mindenkié.

Refr.

Nem akarom azt, hogy úgy nézz rám,
Mint egy szomorú rabszolgalány
Akinek a szíve gúzsba vert,
pedig Ő tele van élettel
És amikor reggel útra kél
Simogatja haját az őszi szél
Nem mondhatom el neki mennyit ér,
Pedig a szívem az csak az övé
Csak a tiéd...

Látod ez lett a sorsom, nem tehetek róla
Ez a plátói szerelem az életem feldúlta
Ó, bárcsak tudnám mit érezhet Ő,
Hisz ez az érzés viszonzatlanul is létező

És látom, hogy tetszem, ó,
Mamma miért
Nincs itt mellettem,
Pedig a szerelem mindenkié.

Nem akarom azt, hogy úgy nézz rám,
Mint egy szomorú rabszolgalány
Akinek a szíve gúzsba vert,
pedig Ő tele van élettel
És amikor reggel útra kél
Simogatja haját az őszi szél
Nem mondhatom el neki mennyit ér,
Pedig a szívem az csak az övé
Csak a tiéd...

Ne kérdezd mi van, mi van, mer' a szívem kivan, kivan.
Veled együtt csak te meg én érezhetünk mindent.
A vágyam pimasz, pimasz, meg az ágyam igaz vigasz,
De olyan bonyolultnak tűnik minden
Miért pont ő kellett nekem, miért pont ő volt ott velem,
Nem látom a végét ennek a harcnak
Miért nem mondhatom neki, lehet észre se veszi,
Lassan fejjel megyek a falnak
Ne lovagolj a szavakon, szeress csak szabadon.
Tudod, hogy félénk vagyok, de hódítani akarok
Úgy tűnik most már, hogy észre sem veszi,
Nem tehetek róla, a szívem szereti.
Jöhetne bármilyen nagy kalamajka,
Én kiállnék érted akármilyen baj van
Szívem úgy árad feléd, mint a Rajna,
A döntés te rajtad áll, na rajta már

És látom, hogy tetszem,
Ó Mamma miért
Nincs itt mellettem,
Pedig a szerelem mindenkié

Nem akarom azt, hogy úgy nézz rám,
Mint egy szomorú rabszolgalány
Akinek a szíve gúzsba vert,
pedig Ő tele van élettel
És amikor reggel útra kél
Simogatja haját az őszi szél
Nem mondhatom el neki mennyit ér,
Pedig a szívem az csak az övé
Csak a tiéd...

L.L. Junior - Csak a tiéd

Link







Várady György - CSAK EGY NAP A VILÁG

Dalszöveg

Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?
Ma nevet ránk az ég,
ma csókra hív a szád, s a két karod.
Ma szívem a tiéd,
s mit bánom én a fájó holnapot!
Add nékem ezt az éjszakát,
én az életem adom.
Csak addig éljek, ne tovább,
amíg a szádat csókolom.
Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?

Vártam, reménytelenül vártam én terád,
vártam reménytelenül ezt az éjszakát.
Vártam, nem volt az életemben más remény.
Kérlek, ne haragudj, tovább nem várok én.

Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?
Ma nevet ránk az ég,
ma csókra hív a szád, s a két karod.
Ma szívem a tiéd,
s mit bánom én a fájó holnapot!
Add nékem ezt az éjszakát,
én az életem adom.
Csak addig éljek, ne tovább,
amíg a szádat csókolom.
Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?

Vártam, nem volt az életemben más remény.
kérlek, ne haragudj, tovább nem várok én.

Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?
Csak egy nap a világ,...

Kovács Erzsi - Csak egy nap a világ

Link
Link







Dévényi Erika: TIED A NAP


Nem tudom neked adni a napot,
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a napot neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a tiéd.

Nem tudom a napot adni neked,
De adom a szeretetemet,
Ha fontos neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.

A napot neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.



















  
 
0 komment , kategória:  Zeneszöveg  
A tél szépsége
  2018-01-16 15:00:31, kedd
 
 







A TÉL SZÉPSÉGE




Téli versek


Minden évszaknak megvan a maga öröme. Csend van, de néha hallani lehet a madarak csicsergését, és látni lehet ahogy megrázzák tollaikat a hideg miatt. Messze, a nagy fehérségben kitűnik a csipkebogyótermés a bokrokon, látni lehet, hogy megcsípte a dér. Esteledik. Az erdőre friss hótakaró hull. Az ezüstös holdfény úgy esik a földre, mint a legfinomabb selyemből szőtt fátyol.
A hidegnek, a fagynak is vannak kellemes pillanatai, melyek feledtetik velünk, hogy jégcsappá vált az orrunk, vagy esetleg a szempillánkon hópihék díszelegnek. Gyerekkorunk élményei villannak be, és főként az, hogy akkor sosem fáztunk?

A tél csodákra is képes. Valóságos ékszerként ragyogó jégvirágokat rajzol ablakunkra, és "Mint menyasszony, talpig csillogó fehérben, úgy öltözteti a tél a tájat"

És hogy ne csak a reggeli jégvakarás maradjon meg az emlékezetünkben a télről... Íme: egy szép csokor kedvenc költőink kedvenc verseiből

A tél a legnagyobb magyar költőket is megihlette. A megnyugtató csend, a tél hófehér, érintetlen szépsége az átlagembert is elvarázsolja, nem meglepő, hogy a legnagyobb magyar költőket is megihlette. Egy szép csokor /hát/ Tőlük.







ESS HÓ, ESS!




Ess hó, ess három napig!
Vagy egy hétig egyfolytában!
Öltöztesd szűzi-fehérbe a tájat!
Mint a tiszta gyermeki lélek,
mit nem fertőzött be a földi mocsok,
úgy ragyogjon fehéred, bármerre nézek,
mindenhol!

Ess hó, ess! Ne is egy hétig:


egy hónapig! Térdig szeretnék gázolni benned,
mint a gyermek, ki voltam,
hógolyóztam és szánkóztam!
Feledtesd el, hogy a hó alatt
feketeség van... latyak lesz belőle,
Kiábrándító...

De most... most szeretnék megállni...
csak állni a hóesésben,
megtisztult lélekkel
a hófehér térben...







Ady Endre: TÉLI MAGYARORSZÁG


Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.


Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, télen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.





Arany János: TÉLI VERS


Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Mártonnap tájba' hó
Borítja házi telkemet?

Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!

Mily villogó szemmel lesett
Minden sovárgót, csintalant;
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.

De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifju és leány:
Nagyon szabad künn a szabad.

Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mivel:

"Óh, természet halála, tél!
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér, hideg hókebele..."

Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél
Körmét annál hevitni meg.

De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet;
Megfér kivül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.

Most fázok, mert van benne mód
Mig el nem ég félölnyi fám:
Akkor... ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.







Aranyosi Ervin: ÖNTSD SZÍVED MELEGÉT A FAGYOS VILÁGRA!


Mindegyik évszaknak van valami bája.
Van aki leszólja, van ki megcsodálja!
Ha kívül hideg van, öltözz melegebben,
a lelked sem fázik, ha van szeretet benn.

Gyújts tüzet, ha fázol, s tested átmelegszik,
lelked is gyújtsd lángra, mert, ha szeret, tetszik!
Arcod a tűz lángja, s mosoly melegítse,
mosolyod más szívét, jobb kedvre derítse.

Hagyd a zord világot, hagyd át melegedni,
fagyot felolvadni, kivirulni, lenni!
Találd meg az okot derűre, vígságra,
öntsd szíved melegét a fagyos világra







Aranyosi Ervin: A TÉL MARKÁBAN


Hópaplan takarja szerte a vidéket,
minden élő bújik, keres menedéket.
Fagyos öleléssel fog át a tél karja,
az élő szíveket kitépni akarja.

Jéghideg a Föld most, gyenge fény pislákol,
eltűnt a melegség a kinti világból.
Csak egy helyen találsz fényt és melegséget,
ami belülről fűt, s át melegít téged.

Ott, a szívek mélyén, ott van az elrejtve,
s talán, hogyha hagynánk, hosszú útra kelne,
s biztos megtalálna elesettet, gyengét,
te is a dolgodat szíved szerint tennéd.

Öltöztesd a szíved te is tiszta fénybe,
szeretet melege szálljon a sötétbe,
szeretet melege gyújtson tiszta lángot,
melegítsd hát szebbé a megtört világot.







Áprily Lajos: TÉL INTEGET


Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajjon szigoru lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,

a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.







Babits Mihály: AZ ELŐKELŐ TÉL


Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,


fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.







Babits Mihály: EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE


Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.

Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.

De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.

Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.







Bella István: HOGY DIDEREG A HÓ


Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.

Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.

Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.







Benedek Elek: AZ ERDŐ TÉLEN


Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, a fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Hogy nyergel át a szél hókebleden,
Te meg sem mozdulsz, alszol csendesen:
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.

Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,


S dalos erdőre mosolyog a nap.

Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedi át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt
Száraz levél csak, az is a hó alatt!

Szenvedsz és hallgatsz, oh, e némaság
Az emberek közt milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.

Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.







Benedek Elek: HÓNAPOK - részlet


Január

Száll az idő, száll fölöttünk,
Sebesebben, mint a madár,
Gyűlnek az évek mögöttünk.
S vajon, hol a véghatár:
Nem tudja ezt a halandó,
Csak annyit tud, hogy mulandó
Minden itt az ég alatt -
Életünk egy pillanat.


Február

Félre innét, gond, búbánat,
Most vigadjunk, vagy soha!
Táncra perdülnek a lábak,
Szöknek ide meg oda.
Öregek is pattintgatnak,
Ifiakra kacsintgatnak -
Ez az élet! Ó be kár,
Alig kezded s vége már...


December

Erdőt, mezőt hó takarja,
A földanya szendereg.
Sem ekevas nem zavarja,
Sem dalos madársereg.
Betlehemnek tájékárul
Csillag ragyog sugarárul
Messziről megismered -
Örvend szülő és gyerek.







Csorba Győző: HÓ-HÍVOGATÓ


De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe

Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne

Azért mégis ha így is
ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna.







Csukás István: HIDEG SZÉL FÚJ


Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;

seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!







W. H. Davies: A TÉL SZÉPSÉGE


Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- és virágzene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.







Devecsery László: ITT A TÉL


Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.


Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.







Dsida Jenő: TÉL KÖZEPÉN


Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.







S. Farkas Zsuzsanna: AZ ELSŐ HÓ


Fehér a hó, fehér a ház
fehér a gondolat, mi rám talál.
Az első hó fedte, nyugalmas táj
békével tölt el, s rám kiabál:
megállj!

Tedd le most gondod, békítsd meg lelked!
Pihentesd tested, tárd nagyra szíved!
Szorongó fájdalom szálljon most messze.
Suhanjon kavargó, fehér pihével.
Űzd el a bánatod hótakaró alá!
Minden rosszat fedjen,
s hozzon jót és áldást!

Fehér a hó, fehér a táj...
Fehér a lélek... fehér varázs...







Gazdag Erzsi: HÓEMBER


Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.

Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki ehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
"Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál."

Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.


Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!

Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!

Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
"Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!







GAZDAG ERZSI: JANUÁR


Január, január
Mindig hócsizmában jár
Jégbajusza, jégkabátja
Zúzmara a jóbarátja.

Január, január
Palotája nyitva
Jégtükörű padlóján
Korcsolyázik fiú, lány.

Áll a tánc, áll a bál
Kicsi szánkó csengve száll
Meg sem áll tán tavaszig
Mindaddig, míg havazik.







Gazdag Erzsi: TÉL A FALUN


Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.
Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
"Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!







Gábor Andor: HULL A HÓ - Részlet


"...Ablakokon jégvirág van,
művészkedő hideg csípte
Domb lejtőjén hóból dunna,
faágakon hóból csipke.

Képzelhetsz-e ennél szebbet,
szemnek, szívnek ékesebbet?


Ékesebbet? édesebbet?
ennél békességesebbet?...

Élni ilyen környezetben,
ó milyen szép, ó be jó!
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó!"...







Gárdonyi Géza: TÉLI NÓTA


Esik a hó! Nincs mán virág!
Temető az egész világ.
Én is a főd alatt vagyok:
a pintzébe búslakodok.

Sárga levél az faágon.
Elmúlik az ifjúságom!
Sárga levél fődre lehull.
Az én kedvem de beborul!

Mikor én még legény vótam,
hermanyikás tsizmát hordtam;
hét tulipány a szűrömön;
Fodor Ilka a szivemön!

Ha beléptem a kotsmába,
hej kotsmáros, ami drága!
Tsókot adtam a Martsának,
ötforintost a Kátsának.

Vén asszony mán az én Ilkám.
Botskor a szép legény-tsizmám.
Vájogvető lött a Kátsa.
Hej! ez a világ fojása!







György Emőke: JANUÁR, JANUÁR


Hideg téli Január,
Vajon reánk még mi vár?
Borzongató jeges hideg,
Csak szívünkben van még meleg?

Nincsen virág, nincsen zöld,
Nagyon meztelen a föld
Kihűlt lelke jéghideg, holt,
Az égen is reszket a hold

Ágon egy fagyott madár,
Nem melegíti semmi már
Etetőben finom magvak,
Körötte szállnak a varjak

Zord a táj és színtelen,
Hideg ordít szüntelen
Farkas szalad el, vonítva,
Bőszen fogát vicsorítva

Didereg a természet,
Sok szép ünnep ért véget
Szeretetláng sem éli túl,
Kialszik és hóba hull...

Élessz tüzet január,
Kell a szeretetsugár
Egész évben szerethessünk,
Hogy így boldogok lehessünk!







Heltai Jenő: DECEMBER


Nem pesti hónap: budai hónap,
Kisvárosi, falusi hónap,
Nem jazzal, rádióval hangos
Vásáros, mai hónap:
Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,
Gyermekéveink hónapja,
A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,
A Megfagyott Gyermek hónapja,
És Andersen kis gyufaárus lányáé,
A fehérszakállú Mikulásé
És a küsded Jézusé,
Jóság és szeretet hónapja,
A megfogyatkozott jóságé és a
megcsappant szereteté.
Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,
Nincs, aki újra befűtse.
Didereg az Ember,
Haldoklik a világ.
Ez a melegségre szomjas jégvilág,
Mely időtlen idők óta koldusan nyeli
Az áldott Nap maradék-tüzét,
A türelmes föld gyérülő szenét
És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.
Hová lett az isteni kenyér,
Mely azért volt, hogy mindenkinek
Jusson belőle egy karéj?
Alig maradt belőle egy decemberre való
Egy napra való
Egy estre való,
Egy karácsonyestre való!
Talán imádkozni kellene!
Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,
Megfogni egymás kezét,
Összebújni, egymást megölelni
És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,

Új tüzet rakni új jövőhöz
És friss kenyérsütéshez.










HULL A HÓ, HULL A HÓ


Dalszöveg

Hull a hó hull a hó
Mesebeli álom
Télapó zúzmarát
Fújdogál az ágon

A kis nyúl didereg
Megbújik a földön
Nem baj az ha hull a hó


Csak vadász ne jöjjön

Parányi ökörszem
Kuporog az ágon
Vidáman csipogja
Süt még nap a nyáron







Jobbné Nyilas Ildikó: NEM VAGY SEHOL


Fagyos télen, hideg szélben,
lábam visz egy kis ösvényen,
szívem hevesen dobog,
érzem mindjárt ott vagyok.

Felvillannak az emlékek,
már csak egy perc, s odaérek,
utam egy parkba vezet,
hol régen együtt voltam Veled.

Az a kis pad most is ott áll,
talán ma is kettőnkre vár,
lekotrom a havat róla,
s leülök egy pillanatra.

Körülnézek, nem vagy sehol,
könnycsepp csordul az arcomon,
fájdalmas a felismerés,
soha többé nem látlak én.

Elvitt tőlem a zord halál,
lelkem mint sebzett kismadár,
nem szárnyalhat soha többé,
párját siratja örökké.

Hull a könnyem a kis padra,
felnézek a csillagokra,
kézen fogom a bánatot,
s lassan hazaindulok.







József Attila: TÉLI ÉJSZAKA


A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.







Kacsó Sándor: ENYEDI TÉL


Nagyenyedi szőlők felett
Varjú károg, szarka csereg.
Valaki ott valahol
Valamiért bujdokol.

Lába nincsen - elkopott.
Szája nincsen - befagyott.
Ködköpenye, jégszeme
Nem is ő, csak szelleme.

Nyög a köd az Őrhegyen,
Sápad az arc idelenn,
Bethlen utcán tétován
Sír a szív a szó után.

Édes vérem, Sándorom,
Könny karmol a torkomon,
Míg kerestél odaát -
Így vesztettél egy hazát.

Rettent kemény tél nesze,
Ha pattan a venyige,
Dardzsiling árnyéka vet
A lelkekre felleget.

Kollégium ablakán
Most kitekint valahány
Jó diák van, mélyszemű,
Nyughatatlan szellemű.

Tág fülükbe súg a szél,
Látod, látod, mit tevél,
Csomakőrös nagy fia?
Rajtunk fekszik Ázsia.

(1942)







Kamarás Klára: TÉL KÖZEPÉN


Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély,
és dermedő
minden tavaszra váró gondolat,
de hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt,
és az ágak között
bimbózik a remény.







Kálnoky László: HÓ


Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.







Kányádi Sándor: AKI FÁZIK


Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!







Kányádi Sándor: BETEMETETT A NAGY HÓ


Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.







Kányádi Sándor: FEBRUÁR HÓNAPJA


Február hónapja
azért olyan kurta,
fogyatékján már a
kolbász meg a hurka.

Márpedig a télnek,
azt mindenki tudja,
nemcsak kívül, bévül
is kell a jó bunda.

Addig tart tehát, míg


akad a padláson,
minek jó étvággyal
a nyakára hágjon.

De ha már se gömböc,
se kolbász, se hurka,
február hónapja
magát összehúzza.

Mintsem hogy tengődjék
spenóton, salátán,
inkább egy-két nappal
hamarabb odébbáll.

Fölül az utolsó
ródlira, szánkóra,
nehogy még a hó is
kifogyjon alóla.







Kányádi Sándor: TÉL DEREKÁN


Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek van kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.







Kányádi Sándor: ÜL A TÉL A HEGY TETEJÉN


Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.







Komáromi János: ŐSZBŐL A TÉLBE


Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zöget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak,


Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.







Kormos István: TÉLI ESTÉN


Tél van,
Nagy, kemény, hideg tél.
Szürke a határ,
Süvölt a szél.
Ülök a szobámban
Ablakom előtt,
Nézem a tájat,
Melyet lassan betakar az éj.
Egy-két lámpa villan
Távol a messzeségben,
Kigyulladnak a fények
Az utcákon, a téren.
A sok kis apró házból
Szürke füst csíkok úsznak,
Melyek lassan eggyé válnak,
Fenn a magasban.
Szertenézek
E néma szürkeségben,
Nem látni embert
Sehol a vidéken.
Nocsak egy hópehely
Párkányomra hullik,
Még egy, s még egy,
És ezernyi többi.
Hull már a hó
Halkan, csendben, szépen,
S takaróvá gyűlik
A kopár vidéken.
A tél fehér leple
Telepszik a tájra,
Betakar mindent,
Maga alá zárva.
Nézem a gomolygó,
Csillogó pelyheket,
Amint elsuhannak
A lámpafény alatt.
Messzi arrább,
egy kis dombot hordott össze a szél,
Lassan építheti,
Ki tudja, miért.
Gyönyörködöm, gondolkodom,
Bárcsak ilyen volna minden,
Fehér és tiszta,
Mint ezen a tájon.







Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.







Krecsmáry László: HÓEMBER


December, december-
Nézzétek csak hóember!

Hóból van a pocakja,
hóból van a kobakja,
hóból van a nadrágja,
hóból van a kabátja,
hóból van a keze, lába,
hóból van a nyaka, válla,
hóból van a füle, szája.

Csak az orra répa,
csak a szeme szén,
s egy nagy lyukas lábas
csücsül a fején!







Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.







Kosztolányi Dezső: SZERENÁD


A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!












Kovács András Ferenc: ERDÉLYI TÉL


Mindent befújnak, fednek zord havak.
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Karmos szelek zimankót hordanak
Aggult időben, Erdélyen keresztül.
Vén fák az erdőn fölcsikorganak,
Hunyt csillagképek régi fénye rezdül,
S az égi órák visszaforganak...
Aggult időben, Erdélyen keresztül
Karmos szelek zimankót hordanak,
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Mindent befújnak, fednek zord havak.







Kulik Tamás: TÉL


Nagy pelyhekben hull a hó,
Kopár, zimankós a táj,
Fehér lepel takar mindent,
Fagytól csillog a határ.

Tél van ismét, zord és ködös,
Mégis oly szép évszak ez,
Zúzmarás fák közt sétálva,
Szíved örömtáncba kezd.

Elbüvöl e buja szépség,
Foglyul ejt a pillanat,
A tél ezer szépségétöl,
Lélegzeted elakad.

Sosem láttad még ilyennek,
Meseszépnek a telet,
Gyönyörével elvarázsolt,
Rabul ejté szívedet.







Kun Magdolna: DECEMBER


Fagyos ez a december,
már levél sincs az ágon,
s egyre jobban közeledik
a hófehér Karácsony.
Elmerengve nézem odakinn
a frissen esett havat
és arra gondolok,
nincs már, aki elhozza a nyarat.
Ablakomra jégvirág szirmával
festek neked szívet,
és tűzből éledt fényszikrákat
csókkal rálehelek,
hogy a benne lévő melegség
újra hozzád érjen,
akkor is, ha elmentél már
nagyon-nagyon régen.
Kutatom a lábad nyomát,
mely az emlékeket őrzi,


de csak sárral telt útra lelek,
mi az érzést is felőrli.
Most köd homály tölti be
a reménytelen napokat,
melyek sötét árnnyal burkolják
a kettétört vágyakat,
s én hiába keresem a megújuló tavaszt,
csak a szállingózó hó szemcse az,
mi kezeimre tapad.
Pedig még érzem,
ahogy az erdő felől fenyőillat árad,
és egy-egy tovatűnő alkonypír is
újra téged láttat,
de mikor a narancssárga felhők
szakadozni kezdenek,
csak a hideg szél szárítja
könnyező szememet.







Kun Magdolna: TÉLI KÉPEK


Jeges az út, szürke az ég,
amott egy meglódult szán útra kélt.
Libben a lány, szeme talány,
csillog a hó pirult arcán.
Százéves fenyőn ezernyi ág,
ugráló mókus friss utat vág,
ahogy lábával töri a hóakadályt.
Őz lépked bátran, megy a határban,
megáll a hóban rémültté váltan.

Jön a vadász, puska a vállán,
szalad az állat, oda a zsákmány.
Csobban a víz, merül a vadász,
rohan a kutya, ő most a halász,
s kihúzza fogával az embert a barát.
Zizzen a bokor, vaddisznó röfög,
akit egy sündisznó oldalba bökött,
mert csúszik a jégen, kedve vidám,
ilyen az élet a tél folyamán.







Lupsánné Kovács Eta: TÉL


Dér palástja hullt a fákra,
foszlott volt és szaggatott;
zúzmarává lett a pára,
mit a hajnal ott hagyott.

Tél a rónát fogva tartja,
a szél fákat feszeget,
kopár pusztát dér takarja,
jég őrzi a hideget.

De a tavasz hamarosan
nyújtja fényes tenyerét,
zöld rügyekkel óvatosan
gyógyítja a fák sebét.







Lupsánné Kovács Eta: TÉLI KÉP


Ó, de jó,
ó, de szép,
szikrázik
már a jég!
Hull a hó a háztetőre,
friss levegő a tüdőbe!
Harsog, zúg a szélduda,
nyomot hagy az őzsuta;
ide lép,
oda lép,
előtte
szakadék,
átugorja Ő naponta,
amikor zöld a falombja,
az erdő nagy sétatér,
de most minden hófehér;
hideg kék,
téli kép,


ó, de jó,
ó, de szép,
fa mögül a nyuszi kiles,
mező, s bokor csupa deres,
de van vastag bundája,
így a telet nem bánja.







Majtényi Erik: HÓPEHELY


Hópehely, csillogó,
hull a földre millió,
táncra perdül szüntelen
táncos kedvű ünnepen.

Hópehely, csillogó,
hull a földre, jaj de jó,
vígan készül villogó
kékszegélyű takaró.

Hó alatt a lágy mező,
hó alatt a háztető,
pehely lebben, könnyed
táncos
bálterem az egész város.

Elcsitul a fagyos szél,
hej, ilyenkor szép a tél,
jégvirága lombosodik,
hóvirágról álmodozik.







Marosi Ágnes: TÉL


Gyönyörű a havas táj,
kis hópihe táncot jár.
Sok pihéből fehér takaró,
nagy az öröm, hull a hó!

Nézem a végtelen hótengert,
gyere építsünk hóembert!
Elő a szánkót, korcsolyát,
vívjunk meg egy hócsatát!

Kicsi dombos szánkópálya,
minden gyermek alig várja,
hogy leessen az első hó,
a hóban játszani csuda jó!

A meleg szobából is szép,
ahogy hótól csillog a rét.
Télen a hónak van ideje,
sárnak, latyaknak nincs helye!







Mentovics Éva: A HÓEMBER


Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.







Móra Ferenc: A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK




A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.

A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.



Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló test­véreik­nek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek!

Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.







Nemes Nagy Ágnes: HÓESÉSBEN


Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.

Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.

Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető.







Orgoványi Anikó: JANUÁRI VACOGÓS


Fázik a Január lába,
tipeg, topog, de hiába,
vacog foga, keze, álla,
libabőrödzik a háta.

Ne vacogjál Januárka,
inkább még ma kezdj mozgásba,
pattanj fel a hódeszkádra,
csusszanj át a Februárba!







Osváth Erzsébet: MENNYI APRÓ TÉLAPÓ!


Hull a hó, hull a hó
mennyi apró télapó!

Igaziak, elevenek,
izgő-mozgó hóemberek.

Nagykabátjuk csupa hó,
honnan e sok télapó?

Kik ezek, kik ezek az
apróka télapóka emberek?

Óvodások mennek sorban,
záporozó habos hóban.







Osvát Erzsébet: TÉLKERGETŐ


Fuss, te tél!
Fuss, te tél!
Jön a Tavasz, utolér.
Jön óriás
sereggel,
hóolvasztó meleggel.


eső dobol
hátadon,
a Nap sem lesz pártodon.
Hányszor mondjam,
tűnj el gyorsan,
szépszerivel, míg lehet.
Mert ha vársz - hát jaj neked!







Pete László Miklós: RÖPKE JANUÁRI TAVASZ


Sápadt napfény,
Kemény szél;
Januárban
Szabadságra ment
A Tél.

Méltóságos, szép hitek,
Talán mégsem lesz hideg.

Hideg hajnal,
Fényes ég;
Fájdalmasan integet
A Messzeség.

Vén ködös felhő-zárvány,
Csapdában a szivárvány.

A meleg sál
Kelendő;
Súlyos felleg fölöttünk
A Jövendő.

Békét könnyez ránk az ég,


Ám a tavasz messze még.

Nem tudjuk még,
Hogy mi vár;
Ezért hozott
Röpke tavaszt
Január.

Sok jót talán nem várunk,
Ha elesünk, felállunk.

Esti felhő
Bozontos,
A világnak
Az életünk
Nem fontos.

Röpke téli Kikelet,
Isten szava szól veled.

Tavaszias január,
Nem nyomasztja a lelkünket
Most se a hó
Se a sár.

A világ a fagyos telet rettegte,
Januári tavaszt kaptunk helyette.

Ha félnénk most a világunk romlását;
Isten ritkán eszi forrón a kását.







Petőfi Sándor: A PUSZTA TÉLEN


Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda:
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémúltanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház:
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz:
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul: -


S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sm fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben, magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök bírkozni szemközt jő.

Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiüzött király országa széliről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz mégegyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.







Petőfi Sándor: TÉLI ESTÉK


Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
,,Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol.
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?







Petőfi Sándor: TÉLI VILÁG


Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A hosszulábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.


Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Hát a cigány?... vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.







Pósa Lajos: A HÓ


Kiszakadt az angyaloknak
Párnája, dunnája,
Hull a pehely az udvarra,
Erdőre, pusztára.
Nyisd ki, baba, tenyeredet!
Fogd meg jól, fogd meg jól!
Vigyázz, vigyázz, el ne szálljon
Rózsás kis markodból!

Megy a baba pelyhet szedni
Párnába, dunnába:
Jól megfogja, de elolvad
Rózsás kis markába.


Álmélkodik, bámészkodik
A baba, a bohó -
Nem pehely az, kis báránykám,
Hanem hó, hanem hó.

Nini! nézd csak, de szépek a
Mezőcskék, hegyecskék!
Az angyalok fehér hóval
Behúzták, befedték.
Száll az égből, szállingózik,
Hull a hó, hull a hó -
Szegény földnek a hidegben
Jó meleg takaró!







Pósa Lajos: IMÁDSÁG


Uram, ki a földet
Teleszórod hóval,
Betakarod vele,
Mint egy takaróval,
Hogy a vetés ki ne vesszen,
Hogy kenyerünk megteremjen:

Dicsőség nevednek,
Gondos jó kezednek!
Minket is, óh, Atyám,
Tarts meg kegyelmedben,
Adj meleg ruhát
A téli hideg ellen!

Kemencénkben láng lobogjon,
Szívünk hozzád feldobogjon,
Zengve zengjen ajkunk!
Légy a mi oltalmunk!
Könyörülő szívet
Adj a gazdagoknak!

Hadd segítsék, akik
Fáznak, nyomorognak!
Jótevőt a sok árvának,
Menedéket a madárnak!
Énekben, imában
Dicsérünk mindnyájan.







Radnóti Miklós: NAPTÁR - részlet


JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.


FEBRUÁR

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.


DECEMBER

Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.







Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS


Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre néz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.







Reviczky Gyula: TÉLEN


Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.

Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.










Schvalm Rózsa: SZÉP EZ A VILÁG!


Oly gyönyörű, szépséges a tél,
mikor minden csillogó, fehér.
Szél szárnyán hópelyhek repdesnek,
álomszép orma a hegyeknek..

Káprázatos, szép ez a világ,
legyen ősz, tél, tavasz, nyár akár.
Felfoghatatlan ennyi szépség,
Isten szeretete a mérték.

Mely a világot körülveszi,
teremtményeit kényezteti.
Zamatos gyümölccsel táplálja,
gyönyörű otthont ad számára.



S az ember nem óvja, rombolja.
lelketlenül kizsákmányolja.
Mértéktelen, önző igények
rombolják, létét a jövőnek.

Hála Neked azért, Istenem,
hogy gondoskodó szereteted,
fenntartja még a mindenséget,
formáld embertermészetünket!

Hogy megköszönve kegyelmedet,
kíméljük meg környezetünket,
hogy élhető élete legyen,
a jövő nemzedékeinek!







Schvalm Rózsa: A TÉL CSENDVILÁGA


Oly hívogató a tél csendvilága
lelket érintő a természet álma.
Dacolva, bátran hideggel s a széllel,
téli vasárnap kirándulni mentem.

Hulló hópelyhek táncoltak a szélben,
arcomhoz értek játszi könnyedséggel.
Lombfosztott fáknak csipkefátylat szőttek,
vagy a föld ölén némán megpihentek.

Madarak serege repült felettem,
velük szárnyalt szabadon képzeletem.
Hófehér hegy ormára feltekintve,
elbűvölt a táj szűzies szépsége.

A nap is felvillantotta sugarát,
áttörve a felhők sűrű homályát.
Miként ezernyi ragyogó csillagfény,
szikrázott szerte január hóleplén.

Ám csak egy pillanat volt a káprázat,
elbújt a nap s én egyre jobban fáztam.
Élménnyel telve, kissé dideregve,
otthon melegére vágytam sietve.







Szabó Lőrinc: ESIK A HÓ


Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,


lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!


Szabó Lőrinc - Esik a hó

Link







Szalai Borbála: MESEVILÁG


Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara.







Széles Kinga: HIDEGBEN...


Télidőben sosem fázva
Élvezem a hó hűsét,
Mert az idő nálam hagyta,
S
Mindörökre nekem adta,
Egy régi szép nyár melegét...







Szép Ernő: HÓ


Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.







Szilágyi Domokos: JANUÁR


Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.







Szuhanics Albert: FEBRUÁR JEGES SZELE


Dermesztő hideged
csontig hat február.
Hiába hiteget
a csábos napsugár.

Jég csillan a fényben,
sziporkázik a hó.
Sarki szél kezében
ostor leng... csattogó...

Korbácsolja testem
észak éles szele.
Nem véd meg most engem
ruhám több rétege.

Arcomba havat hord,
karmaival has'gat.


Úgy ül győzelmi tort,
fát, bokrokat szaggat.

Békülj meg február,
látod ajkam lila.
Ne legyek végre már
a fagyhalál fia!

Enyhüljék a kemény
orkánok ereje.
Kezdődjék új remény,
s olvadás ideje!

Csorduljék az eresz,
napsugár melegíts.
S hogyha nagyon szeretsz,
új tavaszba repíts!







Szuhanics Albert: TÉL


Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.

A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.

Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli állomba merítés.

Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.







Tompa Mihály: A TÉL


Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe - s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!
Aludjatok! - kiált a föld erőihez -,
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.

Ibolya kis virág, szine halványlila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!
Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirtadal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!
Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...







Tóthárpád Ferenc: A szél és a hóember


Szól a szél: - Hát jöjj velem
csillagszórós éjjelen!
Én játszom a lombokon,
te csúszkálsz a dombokon.

A hóember válaszol:
- Látsz tollat a hátamon?
Ezt a rétet szeretem,
itt a legjobb énnekem.

Hiába hívsz, nem megyek,
sötétek a fellegek.
Véled sosem szaladok,
hiába csalsz, maradok!

Egy lépést sem mozdulok,
még csak meg se' moccanok.
Lábam fagytól nehezül:
szaladgálj csak egyedül!







Tóthárpád Ferenc: TÉLI CSEND


Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.







Ujvári Lajos: TÉLI KÉP


Megfagy a harmat a jégfogú tájon,
Zúzmara jajdul lógva az ágon.
Szárnyaszegetten ül a madárka,
Jégben a fészke, fagyva a párja.

Szél dere dermeszt hóra palástot,
Tél szava kondul jégben a sás most.
Mélyen a vízben halkan halaknak
Álma igéz, már tavaszt akarnak.

Reggel a Napnak csillog a háza
Fényfuvoláján izzik a táj ma.
Oldja a fagynak szürke bilincsét,
Szól kikeletnek szín-teli kincsért.







Váji László: TÉLI TÁJ

Emlék


Eljött a Tél megint.
Havas már a tájék,
hóval takart fenyő
a téli ajándék.

A kis széncinegék
vidáman röpködnek,
fittyet hányva hónak,
fagynak és a ködnek.

Fákat és bokrokat
betakarja a hó.
Mint kis unokáját
a jó, öreg nagyanyó.

Megfagyott már a víz,
s a jeges föld nem ázik.
A havas buckák között
hideg szél tanyázik.

Néha föl-föl ébred,
és fújja a havat.
Jéggé dermeszti
az öreg halastavat.

Fagyott dér lepi el
a száraz akácot,
János bácsi vígan fütyül,
mert éppen disznót vágott.

Forr az abálólé
a hatalmas üstbe`,
öltöztet a Tél
szikrázó ezüstbe.

Az ágakat szorítják
a dérből font jégpántok,
szórják a fényüket,
mint sok pici gyémántok.

Hó lepi, s szél süvít
a halvas puszta fölött.
A réti varjú kényszerből
a városba költözött.

Feketén kavarog
a fehér házak felett.
Hangosan károgja
a hideg, fagyos telet.

De nem sokáig tart ez,
mert egy-két hónap múlva.
Kizöldül a vidék,
és Tavasz lesz újra.







Várady Lilly: TÉLI SZÉP!


Bandukolni térdig érő hóban,
gyönyörködni hósapkás oromban,
utazni kedves, csilingelő szánon,
ez az igazi téli álom.

Hóembert rakni kinn a kertben,
részt venni havas, téli örömökben,
siklani szikrázó, fényes havon,
ez az igazi téli vigalom.

Csúszkálni fényes korcsolyákon,
nevetni fehér hólabdákon,
nézni szállongó hópihét
ez az igazi téli szép!







Várnai Zseni: HULL A HÓ


Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.

Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.







Vitó Zoltán: TÉLI MONDÓKA


Vastag, nehéz hó-paplanok
alatt a föld most tetszhalott;
vagy havasálmú sóhajok
között alszik egy jó nagyot.

Most én is hó-ruhát kapok:
s a szívem tán azért sajog,
azért ily árva, elhagyott,
mert olyan tiszta, jó vagyok,
ahogyan csak a hó ragyog; -
de majd telnek a hónapok,
s ha engednek a zord fagyok,
a bánatom eloldalog,
én is, én is "felolvadok",
sugárba, fénybe roskadok, -
s megkönnyeznek - a csillagok...







Wass Albert: TÉL


Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...



Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.







Weöres Sándor: A MEDVE TÖPRENGÉSE


Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!







Weöres Sándor: NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR


Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.







Weöres Sándor: TÉL


Hó a mező takarója,
hűvös a nap, fogy a láng.

Délen a fecske, gólya
gondol-e ránk?

Nincs dal az ég hidegében,


károg a varjusereg.

Mégis a szán fut a jégen,
gyerekek!







Zelk Zoltán: HÓVIRÁG


Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télután egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!







Zelk Zoltán: TÉLI FÁK


Nem fáztok, ti téli fák,
Mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
S az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,
Ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
Nyáron viseltek ruhát!







Zelk Zoltán: ZÚZMARA


Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.







Zsigmond Tibor: TÉLI EMLÉK


Lágy hó szitál
Komor téli tájon,
Minden utca kihalt
E hűvös délutánon.

Egy földre hulló pehely
Megpihen a szélben,
Bármerre is nézünk
Körül fehér minden.

Nyugalom száll alá
A behavazott tájra,
Rá sem lehet ismerni
Az út menti fákra.

Közelít az este
Fáradt már a szél,
Zord téli éjszakán
Nyugovóra tér.

Elcsendesül minden
A nyugalmat érzem,
És az otthon melegében
A téli tájat nézem.







Davies, William Henry: A TÉL SZÉPSÉGE


Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:


öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed

ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Ford: Szabó Lőrinc







Vivaldi - Tél
A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.
Albert Camus

Link


Hull a hó - ST.MARTIN

Link


A tél szépsége

Link


ITT VAN A TÉL ITT VAN ÚJRA

Link


Vivaldi - Tél

Link


A fehér tél.

Link


Wass Albert: Tél

Link


Szabó Lőrinc - Esik a hó

Link


VERSEK A TÉLRŐL

Link























  
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Téli mesék
  2018-01-15 20:30:31, hétfő
 
 










TÉLI MESÉK


ESS HÓ, ESS!


Ess hó, ess három napig!
Vagy egy hétig egyfolytában!
Öltöztesd szűzi-fehérbe a tájat!
Mint a tiszta gyermeki lélek,
mit nem fertőzött be a földi mocsok,
úgy ragyogjon fehéred, bármerre nézek,
mindenhol!

Ess hó, ess! Ne is egy hétig:
egy hónapig! Térdig szeretnék gázolni benned,
mint a gyermek, ki voltam,
hógolyóztam és szánkóztam!
Feledtesd el, hogy a hó alatt
feketeség van... latyak lesz belőle,
Kiábrándító...

De most... most szeretnék megállni...
csak állni a hóesésben,
megtisztult lélekkel
a hófehér térben...







Andersen: A FENYŐFA


Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.
ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal agatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:
- Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.
"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.
"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.
"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.
- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.
De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.
- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!
Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.







Andersen: A HÓEMBER


Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.

- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!

- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.

- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!

- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.

- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.

- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.

Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.

- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.

- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!
A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?
- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket. nem harapom meg.
- De mifélék? - faggatózott a hóember.
- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.
- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.
- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!
- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.

- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; "gyönyörűségem, aranyos kutyácskám", mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!

- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.

A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.
- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.
- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!

De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.
- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!
- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!

A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.

- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!

Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.

Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyúltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.

- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!

Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.

Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.

Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.

- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!
Aztán elvonult a tél is.

- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:

Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!

És a hóemberre nem gondolt már senki.










Andersen: A KIS GYUFAÁRUS LÁNY


Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.







Bakó Ágnes: KUTYASZÁNON


Évi meg Tücsi szánkót kapott karácsonyra. Más ajándékot is kaptak, persze, de a szánkónak örültek a legjobban.
Szép szánkó volt az! Piros, fényes! A talpán csak úgy szikrázott a vasalás a karácsonyi gyertyafényben. Évi visítva hasalt rá, amint meglátta.
A piros szánkót selymes fényű, piros zsinóron húzhatta volna a hóban bárki, ha - lett volna hó! De a szösz tudja, mi történt ebben az esztendőben az időjárással! Csak jöttek-mentek nagy lustán a hófelhők keletről nyugatra meg vissza, nem szállingált a magasból egy gombostűnyi hópihe sem.
Volt már hósapka, hócipő, prémes kesztyű, szánkó is, éppen csak hó nem. Pedig de várták! Percenként kikukkantottak az ablakon: havazik-e? De a fák feketén és csupaszon dideregtek a nagy kertben.
Évi végül is elunta a várakozást. Összeszedte a babaszennyest, és nagymosást rendezett a fürdőszobában. Már estébe hajlott az idő, amikor Tücsi dörömbölni kezdett a fürdőszoba ablakán.
- Ha nem nyitod ki az ajtót - kiabálta -, akkor nem mondom meg neked, hogy esik a hó!
- Hó! - visította Évi, s már nyitotta is az ajtót. - Azt mondod, hó van a kertben?!
- Sőt mindenütt! - jelentette Tücsi.
Szaladtak az ablakhoz. De alig vetett Évi egy pillantást a kertre, mérgesen kapta csípőre a kezét.
- Miért mondtad, hogy hó van, amikor egy makula hó sincs?!
Tücsi meghökkent.
- Nincs?!
- Nincs bizony!
- Nahát! Pedig a tévéhíradós megígérte! - kiáltotta felháborodva. - Becsületszavamra azt mondta, hogy várható!
- Hát akkor várjuk! - Évi odanyomta orrát az ablaküveghez, de nem havazott még akkor sem, amikor nagyanyu beszólt a szobába:
- Vacsorázni!
És akkor sem havazott, amikor lefektette őket. Évi engedelmesen behunyta a szemét, de Tücsi makacsul ült az ágyban, és várta a havat.
- Na nééééézd! - szólalt meg egyszer csak a nagy csöndben. - Csupa fehér a kert!
Évinek kiröppent szeméből az álom. Feltérdelt az ágyban.
- Ez hó, Tücsi! Ez hó! - Szájára nyomta a tenyerét, nehogy nagyanyu meghallja a szomszéd szobában a nevetését. - Hó! Hó! Hóóóó!...
- Hó?! - visított Tücsi, azzal fél lábon meg két lábon ugrabugrálni kezdett az ágyban. - Nem ha-zu-dóóóós a té-vé-hí-ra-dóóóós! Nem ha-zu-dóóóós a ...
- Maradj csöndben! - pisszegett ijedten Évi. - Ilyenkor már nem szabad az ágyban ugrálni! Hát tudod! Ide figyelj! - súgta. - Apu azt mesélte, hogy az eszkimók kutyaszánon utaznak!
- Jééééé! - bámult el Tücsi. - Milyen lehet az?
- Hát olyan, hogy egy nagy, fehér kutyát befognak a szánkóba, és utaznak.
Tücsi töprengve nézett maga elé.
- Te! - mondta nagy sokára. - Hát éppen nekünk is van szánkónk!
- És nekünk is van kutyánk! - kuncogott Évi.
- Akkor fogjuk be a szánkóba!
- De a mi Hekink nem igazi nagy, fehér kutya ám - súgta aggodalmasan Évi, mire Tücsi legyintett.
- Nem baj. Mi sem vagyunk igazából eszkimók.
Ez igaz volt, és olyan, amin jót lehetett nevetni. Évi nem is ragaszkodott tovább a nagy fehér kutyához, megelégedett Hekivel.
Másnap reggelre vastag hótakaró feküdte meg a kertet. Évi meg Tücsi nagy hurrával rohant ki a házból. Ugrálva taposták a ropogós, friss havat. Kihozták a szánkót is persze. Évi odahívta Hekit.
- Ide figyelj! - mondta neki. - Most gondold azt, hogy szép, nagy, fehér kutya vagy, és légy szíves, állj ide a szánkó elé, mert befogunk!
Nem tudni, hogy mit gondolt Heki, lényeg az, hogy két kurtát vakkantott, és hagyta, hogy Évi a szánkó elé tuszkolja. Azt is engedte, hogy nyakszíjára erősítse a piros zsinórt.
- Így. Most pontosan jó - állapította meg Tücsi, azzal ráültek a szánkóra. Elöl Tücsi - kezében egy vékony vesszőcskével -, mögötte meg Évi.
- Gyí, te! Heki! - adta ki a parancsot Tücsi, de Heki nem mozdult. Gyí, te! - biztatta Tücsi lelkesen, és a levegőbe suhintott a vesszőcskéjével, ám Heki csak a farkát csóválta, és türelmesen álldogált.
- Várj! - kiáltott Évi. Előkotort a hó alól egy fadarabkát, s jó messzire hajította. - Fogd meg, Heki! Fogd meg!
Hekinek azonban semmi kedve sem volt fadarabkák után szaladgálni. Nyelvét lógatva visszanézett Évire. Akkora párafelhőt eregetett ki a torkán, akár egy mesebeli táltos paripa, de csak a farkát csóválta és nevetett, és nem mozdult.
- Úgy látszik, az ilyen szánkázáshoz mégiscsak az igazi, nagy, fehér kutyák értenek! - mondta lehangoltan Évi szinte abban a pillanatban, amikor a szomszédék fekete cicája elfutott a bokor előtt.
A szánkó váratlanul nagyot rándult.
- Tüüücsiiii! - visított kacagva Évi. Kapaszkooodj! - És ő maga is kapaszkodott volna volna, de nem volt mibe. A szánkó valósággal kiröpült alóla. Évi nevetve hempergett a hóban, és nagy hangon biztatta Tücsit: - Jól kapaszkodj! Hallod?!
Tücsi kapaszkodott is, és közben gyanús, vékony hangon ezt visította:
- Ide néééézz! Milyen gyorsan tudok szánkózni!!!! Így... csak én... tudooook...
Évi sikongva ugrált egy hóbuckán. Elöl a fekete cica futott, utána Heki, és a szánkó repült, mint a parancsolat.
- Ííííígy... csak ééén... tudoook... ííígy csak éééén! - visította Tücsi.
A következő pillanatban Évi megdermedt. A szánkó ugyanis - pontosan egy alacsony tujabokor fölött - a levegőbe emelkedett. Tücsi pedig, valóságos rejtély, eltűnt. Eközben a cica felfutott az ecetfára, s panaszos nyávogásba kezdett az egyik hólepte ágon. Heki dühösen ugatta a fa alatt; de a szép piros szánkón nem ült senki. Évi ijedten nézett szét. Mindenütt hó és hó; és megvan a cica is, a szánkó is, Heki is, csak Tücsit nem látni sehol!
- Apuuuu! Anyuuuu! Nagyanyuuuu! - visította Évi, de nem a ház felé futott, hanem előre a szánkónyomon. - A tujabokor előtt szipogva megállt.
- Naaa! - mondta méltatlankodva a tujabokor. - Legyél szíves, húzzál már ki innen, mert fázik a lábam!
Évi óvatosan széthúzta a bokor ágait, s kirobbant belőle a kacagás. A bokor zöldes belsejében, akár egy piros orrú, mackóruhás manó: Tücsi ült.
- Ugye, milyen jól tudtam szánkózni? - kérdezte, miközben gyanakodva figyelte Évit.
- Csuda gyorsan! - ismerte el Évi, és kirángatta Tücsit a bokorból. Mialatt leveregette róla a havat, Tücsi a fejét rázva így szólt:
- De azért ez a Heki mégsem ért a szánkózáshoz. Azt csak az igazi nagy, fehér eszkimó kutyák tudják igazán. Elhiszed?
- El - bólintotta szomorúan Évi. Le is vette tüstént Heki nyakáról a piros szánkó piros zsinórját, aztán visszaültette Tücsit a szánra.
- Tudod mit? - csillant fel hirtelen a szeme. - Amíg nem lesz nekünk is igazi nagy, fehér kutyánk, majd egymást húzzuk! Jó?!
Tücsi összevonta a szemöldökét, és töprengve nézett Évire.
- Jó - mondta végül megfontoltan, és úgy gondolta, most az egyszer Évi kivételesen okosat mondott.







Balázs Éva: A JÉGTÜNDÉR AJÁNDÉKA


Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. És semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme.
Erre gondol az anya, míg virraszt.

De a kislány megmozdul az ágyban, felnyitja szemét, és ránéz:
- Virágot szeretnék az ablakomba...
Aztán újra elalszik.

Az anya kilép a fagyos udvarba, végigsiet a csúszós úton, és bekopog a szomszéd tanyára.
- Virágot? Télen? Éjszaka? - csodálkozik a szomszéd. - Ha lenne is, megfagyna, elpusztulna az ablakban.
De az anya sorra járja, mindhiába, a kieső tanyákat.
- Talán kérj a Jégtündértől - mondja valaki.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg megy. Hosszú út áll előtte. A Jégtündér, úgy mesélik, egy jeges tavon él. Mert látni még senki sem látta. S a tó messze van, túl az erdőn, túl a mezőn, még a hegyen is túl.
Az anya befordul az erdőbe. Egy hatalmas, csupasz tölgyfa haragosan teszi keresztbe előtte ágkarjait:
- Megállj! Hogy merészeled zavarni téli álmunkat?
S az erdő egyszerre megelevenedik. Fák és bokrok, szúrós cserjék, csavarodó indák tépik az anya kendőjét, ruháját. De az anya csak megy, küszködve halad előre, s eléri mégis az erdőn át a mezőt.
A mezőn vad szél csap a szemébe:
- Eredj innen, ez az én birodalmam! Télen én vagyok itt az úr!
De hiába zúdítja a havat az arcába, az anya sietve vág át a mezőn, és felhág mégis a hegyre.
A hegy ormán mogorva sziklák állnak őrt. Köveket gurítanak alá, amik keményen koppannak az anya lábán:
- Kőből vagy, hogy nem érzed ütésünk? Honnan van erőd szembeszegülni velünk?
Az anya futva éri el a lejtő alján a tavat, mely jéggé dermedt már.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg rálép a síkos jégre, és elindul a tó színén. Megy, megy, ki tudja, mióta, mikor meglátja a nagy tó közepén a Jégtündért. Táncol a Jégtündér a tavon, jégarany a haja, jégszürke a szeme, és csengő jégezüst a ruhája.

- Még senki sem jött ilyen messzire - csodálkozik a Jégtündér. - Mit kívánsz tőlem?
- Beteg a kislányom - sóhajtja az anya -, és virágot szeretne az ablakába...
A Jégtündér sokáig hallgat. Nézi az anyát, a havas haját, tépett ruháját, jeges cipőjét. Aztán bólint:
- Meglesz! Térj haza nyugodtan.

Siet haza az anya, s otthon újra leül az ágy mellé, és vár.
Hajnal felé megérkezik a Jégtündér. Benéz az ablakon. Látja az alvó kislányt és a virrasztó anyát. Ujjával rajzolni kezd az ablaküvegre: gyönge szirmokat, kecses szárakat, hajló bimbókat, szeszélyes formákat. Aztán rájuk lehel, zúzmarát lehelve, és ezüstösek lesznek tőle.

Mire a hajnal egészen elűzi az éjszakát, a kislány felnyitja szemét. A Jégtündér már messze jár, talán újra a tó színén táncol.
A kislány az ablakra pillant, és - oly hosszú idő után először - elmosolyodik.
- Virág - suttogja -, jégvirág!

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. Mégis abból fakad - mint szomorúságból a mosoly - hajnalban a jégvirág.







Bódai-Soós Judit: JANUÁR


Amikor a Tél megrázza a szakállát, hullani kezd a hó a Földön. Január, a Tél középső fia, kisgyermek korában nagyon irigyelte ezért édesapját. Szerette volna, ha neki is van valami hasonló tudománya, de ahhoz persze még mindenképpen kicsi volt, hogy szakállt növesszen. Mivel azonban ez a dolog annyira érdekelte, hogy emiatt rengeteget nyaggatta szüleit, apja megengedte, hogy segítsen megrajzolni a hópelyhek mintáját.
A kis Január az elején nagyon örült ennek a feladatnak, és rendkívül ügyesnek bizonyult; szebbnél szebb mintákat formázott a hópelyhekből. Sokan megcsodálták munkáit, és gyakran dicsérgették ügyességét.
Hamarosan viszont, úgy érezte, a sok dicséret ellenére is, hogy neki ez nem elég. Arra vágyott, hogy hatalmas virágokat rajzolhasson, óriási képeket komponálhasson. Fantáziája határtalan volt; lendületes, nagy íveket, ezernyi mintát, alakot képzelt maga elé, de hiába, mert ceruzájával csak apró csillagocskákat lehetett formázni, amikből csak kis hópelyheket tudott összerakosgatni. Így nem csoda, hogy egy idő után már cseppet sem élvezte a munkát, ráunt, mert szabadságra vágyott.
Volt Januárnak egy unokatestvére és egyben legkedvesebb játszópajtása: Március. Ő volt a Tavasz legidősebb fia. Neki panaszkodott egyszer munkája unalmasságáról a kisfiú, amikor is Márciusnak hirtelen eszébe jutott valami. Kotorászott egy darabig a zsebeiben, végül előhúzott egy ceruzát, pontosabban egy fél ceruzát, és odaadta Januárnak.
- Mit kezdjek én ezzel? - kérdezte csodálkozva a fiú. - Van nekem éppen elég ceruzám.
- Tudom, - válaszolta Március mosolyogva - de ez varázsceruza. Édesanyámé volt, de eltörött, és kidobta a szemétbe. Én pedig kimentettem onnan, és most neked adom, mert lehet, hogy hasznát veheted.
- Azt mondod, hogy varázsceruza? - kérdezte Január csillogó szemekkel.
- Igen, édesanyám ezzel szokott szivárványt rajzolni az égre. Talán te is rajzolhatnál szivárványt vele, vagy bármi mást, hisz olyan ügyesen rajzolsz.
Január megköszönte és zsebre vágta a varázsceruzát, és csak este vette elő újra, amikor barátja már hazament. Egyedül szerette volna kipróbálni, mert félt a kudarctól, és szégyellte volna magát, ha valami rosszul sikerül.
Kezébe fogta a kis ceruzacsonkot, és megpróbált vele szivárványt rajzolni az égre, amint azt nagynénje teszi, de hiába próbálkozott, nem járt sikerrel. Már éppen el akarta hajítani a haszontalannak tűnő eszközt, amikor észrevette, hogy a Földön, a házak befagyott ablaküvegein megjelent a szivárvány íve, pontosan úgy, ahogyan ő rajzolta.
Megörült a felfedezésnek, de nem volt benne biztos, hogy ez csakugyan az ő keze munkája, ezért gyorsan rajzolt egy kis virágocskát, és csodák csodájára, ez a kis virág is rögtön megjelent a házak ablakain.
,,Nagyszerű, - gondolta - most végre szabadon rajzolhatok, amit csak akarok!" És valóban így lett. Egész éjszaka dolgozott, és reggelre, mire felébredtek a Földön az emberek, szebbnél szebb jégvirágok borították be ablaküvegeiket.
Ettől a naptól kezdve, a jégvirágok rajzolása lett Január kedvenc időtöltése, és mindenki, aki látta, nagyon meg volt elégedve munkáival.
Amikor a Tavasz meghallotta, hogy mi történt, megajándékozta unokaöccsét egy egész készlet varázsceruzával, hogy Január az ő ablakaira is tudjon mindig jégvirágot rajzolni.







Donászy Magda: HÓ KATÓ


Azon a réges-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között.
Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:
- Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! - és szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:
- Édesanyám küldi! - szórtam elébük a ropogós kukoricát. De nemcsak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány cicája lett Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi - aki jó barátom volt - hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír közül az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz , a leghatalmasabb, legeslegkövérebb.
Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki - kertjük nem lévén - évről évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám!
Előbb kőkeményre gyúrta a “magvát", ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy hempergessem, amíg bírom. Bodrink mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekedő hópocakot. Amikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához nem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy “tudós embert" fabrikáljon.
Addig-addig lapogatta, lapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazi “tudós" ábrázata.
Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni.
Bármennyire imponált, hogy “tudós hóemberünk" van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.
- Ez a tudós legyen a tied - mutattam rá ajándékozó kedvemben -, de nekem csinálj egy hókislányt! - mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához látott, pedig már jó erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.
Mire Karcsi kigömbölyítette a harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék selyemruhával. Ahogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna.
Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert a hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak.
Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam csupaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is felkötöttem Hó Katóra, mert már akkor foga volt a télnek.
Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy pulit hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette.
Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki szőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.
Elébe ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön.
- Gyertek, gyertek! - biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa korom subáját pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban.
Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes szemüvegén át fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta a csuklómat, és ettől kirázott a hideg.
Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kék selyem szoknyájában. Ha melegem volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágog nemcsak az ablaküveget futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kati gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni, de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot.
Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam
Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink és igazi ia-fia bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-tele van hóvirággal.
Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásául.







Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.

Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.

- ,,Süni!" - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.

A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

- ,,Kedves Süni, bújj elő a kedvemért - kérlelte a kislány, - szeretnélek megsimogatni!"

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

- ,,Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg."

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.

- ,,Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni." - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta,
de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott.

- ,,Ne haragudj rám, én csak jót akartam."

- "Persze, persze, hm..." - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

- "Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor." - és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét. A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani

- ,,Gyere vissza!" - De egy hang sem jött ki a torkán.

Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

- ,,Itt vagyok." - suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

- ,,Hát, Isten hozott." - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

- ,,Most megengeded, hogy megsimogassalak?"

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány
feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

- Látod, mondtam én, előre megmondtam." - morgott a sün - ,,Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!"

- "Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!" - sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána,

- ,,Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy
megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki..."

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni: ,,Soha senki nem simogatott meg!"

- Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

- ,,Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!"

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

- "Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni." - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

- Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.

A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.







A FARKAS ÉS A RÓZSA...


... Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először. "Milyen szép!" - gondolta - "Milyen kecses!" Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség!
- Közönséges! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki?

"Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - "Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

- Ez meg micsoda? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt. - Csúnya! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy harmatcsepp hullott a földre. "Hát nem látjátok, hogy fáj neki?" - gondolta a farkas - "Miért kell bántani?"

- Nem szeretem a virágot! - dörmögte a medve - Tépjük ki! Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt!
- Szóval még veszélyes is! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani!

A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. "Elpusztították, csak azért, mert más volt, mint ők!" Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál. . .

Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett...


Aranyosi Ervin: A FARKAS ÉS A FEHÉR RÓZSA
(ismeretlen szerző meséje nyomán)


Honnan került oda? Senki nem tudhatta!
Ám egyszer csak ott volt, lám, az Istenadta.
Egy gyönyörű rózsa, tisztán, hófehéren,
a tisztás közepén, pázsit-puha réten.
Egy gyönyörű virág, semmiből teremve.
A farkas volt az, ki rögtön észrevette,
s gondolta: - Milyen szép, óh, mennyire kecses,
csodálatos példány, szinte tökéletes.
S jött a többi állat, ők is felfedezték,
lassan körbejárták, de nemigen szerették:
- Milyen kis egyszerű - mondta rá a páva
- színtelen, pórias, nincs jól eltalálva!
- Olyan közönséges - mondta a keselyű
- csupa szomorúság, se vígság, se derű!
Az öreg, csúf madár lenézően mondta,
kopaszsága virult, ahogy rikácsolta:
- Nézzétek, hogy néz ki, nem szégyelli magát?
Nem elég a látvány, érzitek a szagát?
Farkas a fák közül figyelte csak őket,
a gúnyolódókat, az incselkedőket.
- Mind ilyenek vagytok - gondolta magában
- nem értékelitek a csodát a világban.
Nem veszítek észre a kecsest, a szépet,
nem viselitek el, lám, a szerénységet.
Féltek mind a világ szép tükrébe nézni,
nem hagyva lelketek széptől megigézni.
Megjött a vaddisznó, megjelent a róka,
s képét a medve is végül odatolta,
s mindnek volt rossz szava a szegény rózsára,
gúnyesőben ázott, bizony, szegény pára.
- Hát ez meg micsoda? - fanyalgott a róka
- ily rondát nem láttam születésem óta!
És mit keres pont itt? Ki engedte ide?
Azt hiszi magáról, lesz neki irigye?
S horkant a vaddisznó - Csúnya és útban van!
Csak kerülgethetjük minden pillanatban. -
S lám a szegény rózsa fejét lehajtotta,
a bánat a szívét búval borította.
A szirmai közül, mintha könnycsepp lenne,
vízcsepp hullt a földre, bánatként peregve.
És a farkas nézte, s gondolta magában:
- Nem veszitek észre, hogy sír fájdalmában?
Miért kell bántani, minden rossz szót érez.
A gúny összepiszkít, mindent összevérez.
- Nem tudom szeretni - dörmögte a medve,
s nyúlt a rózsa felé - legyen letépkedve!
Le is hajolt hozzá, kitépje a “csúnyát",
ám, ekkor egy tövis megszúrta az ujját.
Nézzétek csak mit tett! - s mutatta a mancsát,
s kimondta a harag halálos parancsát:
- Ki kell ezt irtani, mert szörnyen veszélyes,
tapossuk a földbe, most már esedékes! -
Vaddisznó rárontott, megtaposva testét,
és a többi tapsolt, nagy boldogan lesték,
ahogy azt, ki más volt, tán szebb, mint a többi,
nem hagyták már tovább fényben tündökölni!
És a farkas nézte, s üvölteni vágyott:
- Elpusztították e gyönge, kis virágot!
Csak, mert más volt mint ők, különleges lélek!
Mert, ami szokatlan, attól egyként félnek?!
S mikor azok később elhagyták a rétet,
a halott rózsához még közelebb lépett,
a megölt virágot lassan felemelte,
gyengéden, kímélve a szájába vette,
s elügetett véle, saját odújához,
szerény, titkot rejtő, árva hajlékához.
Egy kis gödröt kapart, majd belefektette,
egy szép imádságot mondott el felette.
- Isten veled rózsa, nem érdemeltek meg,
hiába virultál, nemigen szerettek...
Miközben temette, sírt érte a lelke,
mintha önmagából egy részt eltemetne.
Másnap szomorúan, egy új napra ébredt,
hajlékát elhagyta, s aztán nagyot nézett.
Nem hitt a szemének, lám csak csoda várta,
mitől álmos szemét még nagyobbra tárta.
Mert a fehér rózsa, ott pompázott szépen,
ahová temette, háza közelében,
Oly csodálatos volt, milyet még nem látott,
rajta harmatcseppek formáltak gyémántot,
szirmain csillogtak a reggeli fényben,
ámulatot keltve a farkas szívében.
A farkas csak állt ott, némán, meghatottan,
egy isteni csoda vált valóra ottan.
Most történt először vele életében,
hogy sírt, s örömkönnyek gyűltek a szemében.
Lám, az együttérzés, mily csodára képes.
Örömökre lelni, mindig lehetséges.
Ha nem csordaösztön, s nem érdek szabályoz,
ha nem igazodsz a többség ,,igazához".
Mikor engeded, hogy a szíved vezessen,
hagyod, hogy önzetlen másokat szeressen,
akkor csoda érhet, mikor nem is várod,
így teremt a vágyad csodás, szebb világot!







Gyarmati Kata: TÉL


Zúzmarába forgatta a tél az őszi kertet,
rózsaszirom összefagyott, öröklétbe dermedt.
Faágakat ünnepélyes, fehér színbe vonta,
csipkebokor úgy tündökölt, mint egy habostorta.

Színes avart összegyúrta, dérrel behintette,
háztetőre jégvirággal hímzett fátylát tette.
Havat hozott, apró pihék vonták be a völgyet,
varázslatos puhaságba elrejtve a földet.







Gyarmati Kata: TÉL VÉGÉN


Ébred a Nap, kék égen csillan a fénye.
Száz sugara hint forró csókot a dérre.
Olvad a hó, kis csermely csobban a tóba,
illan a tél, mintha soha nem lett volna.

Cinke vidul, ágon bőszen dalolászik,
medve az új szomszédjával parolázik.
Szép a vidék, hófoltok bújnak a földbe,
fonnyad a jég, könnycseppje hullik a tölgyre.







Helen Bereg: KARÁCSONYI MESE


Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.

Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..

- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.
- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?
- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?
- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?
- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.
- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?
- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.
- Ez így is van.- bólogatott a lány.
- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.
- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:

- Szépséges délutánt, kedves Maci!
- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.
- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.
- És miért tennéd le ide a barlangomba??
- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.
- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?
- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi. Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.
- Rendben.
- Boldog napsugaras karácsonyt!
- Neked is Nap.

- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.
- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!
- Neked is.

Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.







HOLLE ANYÓ /Jakob Grimm /


Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.

Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.

- Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.

- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.







Jókai Mór: A KOLDUSGYERMEK /1854/ - Karácsonyi történet


Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázat kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, még alig volt négyesztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: ,,Már most ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? Ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? Ki vet nekem már ezután ágyat, ki ád rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?

A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtajukon, azt kérdezték tőle: ,,Mit akarsz? Mit keresel itt? Takarodjál innen!"

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához, hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki a mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánok szalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok azután, csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú így elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bémenni; őreá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: ,,édesanyám".

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél, s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya.

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek-mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítani):

- Hol van most a jó néne?

- Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.

- De hát miért van ünnep?

- Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? Hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; estve azután azokat is becsukták s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva az utcákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának, amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt, kis kezeit összetéve:

- Édes Jézuska, a ki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. ...

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette magához őt, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek és felébredt - a mennyországban...

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, akik éheznek és szomorkodnak!







Kányádi Sándor: FENYŐMESE


Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok lett volna.
Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.
Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.
- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.
A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.
Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.
Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.
De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába mintha egy-egy csillag költözött volna.
Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.
Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.










Maria Loley: A KIS BETHLEHEMI CSILLAG

Karácsonyi mese felnőtteknek


A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál.

Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.

A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.

Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.

- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.

A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.

- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?

- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.

- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.

- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.

A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.

Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:

- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.

- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.

A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.

Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.

- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?

- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.

- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.

- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.

- Értem - mondta az asszony.

Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.

A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.

(Fordította Szende Ákos)










Mentovics Éva: PETI ÉS A TELIHOLDAS ÉJSZAKA


December volt, és hatalmas pelyhekben hullt a csillogó hó. Az első c. osztályban minden kisgyereknek az ablakra szegeződött a tekintete.
- Látom, mindenkit jobban izgat a hóesés, mint az osztályfőnöki óra - mosolyodott el Márta néni megértően. - Mindjárt kicsengetnek, és akkor szaladhattok haza a szánkókért. Biztos vagyok benne, hogy ebből a remek, friss hóból ma sok hóember is meg fog elevenedni - mondta, hamiskásan mosolyogva, miközben megsimogatta az egyik, ábrándozó tekintetű kisfiú kobakját.
- Hahaha, megelevenedni!... - kacagott fel a fél osztály.
- Na jól van, ezt nem szó szerint értettem. Arra gondoltam, hogy ma biztosan sokan fogtok hóembert építeni - helyesbített Márta néni.
Ennyire még talán soha sem örültek a gyerekek a tanítás végét jelző csengőszónak, mint a mai napon. Peti is boldogan szaladt ki az iskola kapuján.
- Hú! Tudjátok, hogy már mióta vártam erre a napra? - kiáltott oda futás közben a barátaihoz.
- Olyan hóembert fogok építeni, amilyent eddig még senki sem látott!
A hazafelé vezető úton arról beszélgettek, hogy ki milyen technikával készíti majd a hóembert? Minden gyereknek volt valamilyen remek módszere. Mindenki sietett haza, hogy az övé legyen az idei tél első hóembere.
Peti az egész délutánt a kertjükben töltötte. Mivel nem volt testvére, anya és apa pedig most nem ért rá, így egyedül szorgoskodott. Már teljesen besötétedett, mire elkészült a hóember. Láthatóan nagyon meg volt elégedve a művével.
- Anya, apa, gyertek, nézzétek meg! Elkészült! - kiáltott be ujjongva a házba.
- Nahát! - csapta össze anya ámuldozva a két tenyerét - ilyen szép hóemberünk még talán sohasem volt! Igazi szobrász vagy, fiacskám!
- Igazi hószobrász! - javította ki apa vidáman, és elismerően biccentett.
- De holnap szaladhatsz le a boltba sárgarépáért, mert ez volt az utolsó darab a kamrában - szólt nevetgélve anya, és a hóember orrára mutatott.
- Tényleg, hogy is hívják a hóemberedet?
- Úgy, mint eddig minden évben: Boldizsár - vágta rá Peti határozottan.
Lefekvés előtt még egyszer megcsodálta szobája ablakából. ,,Tényleg jól sikerült. Lehet, hogy szobrász leszek?" - vetődött fel benne a gondolat. Büszke volt rá, hogy teljesen egyedül alkotta meg Boldizsárt.
,,Ma nem is maradt időm a szánkózásra, pedig láttam, hogy apa már előkészítette nekem a szánkót a teraszra. Majd holnap bepótolom. Elmegyek a srácokkal az utcánk melletti domboldalra, de előtte még megnézzük egymás hóembereit" - gondolta Peti, és magára húzta a takarót.
A szobrászkodásban alaposan elfáradt, így hamarosan mély álomba szenderült. Nem sokkal éjfél után azonban felébredt, ám sehogyan sem sikerült újból elaludnia. Hosszú ideig forgolódott álmatlanul az ágyában. A telihold fénye beszűrődött a szobájába. Az utcai lámpás körül pedig szikrázóan csillogtak a szállongó hópelyhek. Peti felkelt, odasétált az ablakhoz, hogy megnézze Boldizsárt. Nem akart hinni a szemének: Boldizsárnak hűlt helye volt. Az első gondolata az volt, hogy ellopták.
,,De hát kinek kellene egy hóember! Meg aztán hogyan is lehetne egy hóembert csak úgy ellopni?! Ez butaság! Igen ám, de akkor vajon mi történhetett?"
Már éppen át akart szaladni anyáék szobájába, amikor észrevett valamit... Az ablakából oda lehet látni a domboldalra, ahol szánkózni szoktak. Éppen elég felkapaszkodni a meredek domboldalon, de megéri. Minden fáradságért kárpótol az az élmény, amikor siklanak lefelé, a lejtő aljára, ahol többnyire a cserszömörce bokrok tövében landolnak.
Tehát ott a dombon van valami érdekes. Mintha most is szánkóznának. Gyorsan elővette a tavaly karácsonyra kapott távcsövét, amivel még az éjszakai sötétségben is látni lehet. Most pedig nem is volt olyan sötét, hiszen megszűnt a havazás. Egyetlen felhő sem volt az égen, és a telihold fénye remekül bevilágította a tájat.
Peti belenézett a távcsövébe, de nem akart hinni a szemének. A meredek domboldalon éppen az ő Boldizsárja siklott le. De nem volt egyedül. Még legalább tíz hóember nyüzsgött körülötte. Peti egy ideig ámuldozva nézte őket, majd beléhasított a gondolat:
,,Beteg leszek! Azt hallottam, hogy aki beteg, néha még hallucinálni is szokott. Az is előfordulhat, hogy olyan dolgokat lát, amit rajta kívül senki más. Talán már lázam is van" - simított végig aggodalmasan a homlokán.
,,Jobb lesz, ha lefekszem aludni, reggelre talán kicsit jobban leszek. Azt szokta mondani anya, hogy aki beteg, annak pihenni kell, aludni, sokat, sokat aludni...aludni..." - szemhéjai lecsukódtak, és elnyomta az álom.
Reggel szokás szerint lerúgta magáról a takaróját, nagyokat nyújtózkodott, majd fürgén kipattant az ágyból,...és eszébe jutottak az éjszaka történtek.
,,Nem is érzem magamat rosszul. Igaza van anyának, hogy aki beteg, annak pihennie kell." Odalépett az ablakhoz, és kinézett a kertbe. Mindent csillogóan fehér hó borított, és Boldizsár is ott állt, ahova tegnap építette. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Reggelizés után alaposan felöltözött, és indult az iskolába. Azonban amint kiért az ajtón, a lába szinte a földbe gyökerezett. Az éjszakai, frissen hullt hóban lábnyomok vezettek a teraszra, és a szánkó is csupa hó volt. Tekintetével követte a lábnyomokat. Azok pedig egyértelműen a vidáman mosolygó hóemberig: Boldizsárig vezettek.
- Ez lehetetlen, ez nem lehet igaz! - hüledezett.
Odasétált Boldizsárhoz, és csodálkozó tekintettel nézett fel rá.
- Tényleg?... Szóval...tényleg téged, illetve benneteket láttalak az éjszaka a domboldalon szánkózni? - kérdezte tőle álmélkodva.
Boldizsár kissé lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
- Mi van ebben olyan különös? A teliholdas éjszakákon mi is nyugtalanabbak vagyunk egy kicsit. Különben is... tudod, hogy milyen unalmas egész nap itt, a kertben ácsorogni?- majd felállt, és ismét mozdulatlanná dermedt.
- Petikém! Nem bírtad ki délutánig, hogy ki ne próbáld a szánkódat? Le kellene ám söpörni róla a havat, nem csak úgy visszatenni a teraszra! - hallatszottak anya dorgáló szavai. - Most lesöpröm róla én. Te csak siess az iskolába, de legközelebb ez már a te feladatod lesz! - mondta az édesanyja, seprűvel a kezében.
- Köszi anya! Megígérem, ezentúl nem feledkezem meg róla! - válaszolt Peti, miközben huncutul mosolyogva Boldizsár felé kacsintott.
Az iskolában Márta nénivel volt az első órájuk.
- No gyerekek, kiszórakoztátok magatokat tegnap délután? - kérdezte tőlük kedvesen.
A gyerekek egymás szavába vágva meséltek a tegnap délutáni izgalmakról: szánkózásról, síelésről, hógolyózásról...
- Igaza volt Márta néninek: tegnap tényleg sok hóember elevenedett meg - mondta Peti hamiskás mosollyal. Közben pedig arra gondolt, hogy ezentúl jobban oda fog figyelni ezekre a teliholdas éjszakákra...







MESE A TÖKÉLETES SZÍVRŐL


Egy napon egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a
járókelőknek,hogy neki van a legszebb szíve a világon.
Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.
Semmi hibája nem volt az ő szívének.
Egy karcolás,egy seb,egy repedés,semmi.Mindenki úgy találta,tényleg ez a legcsodálatosabb szív,amit valaha is látott.
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.
Egyszer csak a sokadalom közül egy öregember közeledett...Csendes hangú,mintha csak önmagához beszélne,és mégis,az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az Én szívem szépségéhez.
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni és az Ő szívét.
Az ifjú is kíváncsi lett.
Ki merészeli ezt tenni? és össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott,melynek dobbanásai messzire hallatszottak..,de tele volt sebekkel,helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették,melyek nem illettek oda tökéletesen...,helyenként meg nem is pótolták,csak a fájó seb látszott.

Hogy mondhatja,hogy neki van a legszebb szíve...? - suttogták az elképedt emberek.

A fiatal,miután figyelmesen szemügyre vette az öregember szívét,a szemébe nézett és nevetve megszólalt:...- Azt hiszem viccelsz öreg.
Nézd az én szívemet,ez tökéletes!
De a te szíved tele van hegekkel,sebekkel-csak könny és fájdalom...
Igen... szólt az öregember.
A te szíved tökéletes,de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel...
Látod? minden seb a szívemen egy embert jelent... Valakit,akit megajándékoztam a szeretettemmel-kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom,aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből.
Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni,ilyen szabálytalan lesz...,de ezeket nagyon becsülöm,mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből,és semmit nem kaptam cserébe,még egy darabkát sem a szívükből.
Ezek a nyílt sebek,az üregek hogy szeresd a körülötted élőket,mindig egy bizonyos kockázatot feltételez.Bár vérző sebeket látsz,amelyek még fájnak,mégis azokra az emberekre emlékeztetnek,akiket így is szeretek...,
és talán egyszer visszatérnek,hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most,kedves fiam mi az én szívemnek az igazi szépsége...?,s fejezte be az öreg csendes hangon,meleg mosollyal...

A fiatal,könnyező arccal,bátortalanul odalépett az öregemberhez,kiszakított egy darabot az ő szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta.
Az öreg elfogadta,és a szívébe rejtette...,majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta.
Igaz,hogy nem illet oda tökéletesen,de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét,melyre már nem lehetett azt mondani,hogy tökéletes...,de szebb volt,mint valaha.
Mert a valaha tökéletes szíve most az öregember szívének a szeretetétől dobogott.
Egymásra mosolyogtak,és együtt indultak el útjukra...

hm...?mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain...?
"Tökéletes szívvel,amelyből hiányzik a szépség"...?

Kedves olvasó(k)!
Őrizzétek ezt a csodát,és merészen osztogassátok,hisz minél többet adtok annál több lesz nektek is !

És végül; A szeretet két embert gyógyít..., azt aki adja,és azt aki kapja...!







Mester Györgyi: A BOLDOG HÓEMBER


Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók haza indultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet. Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá - gondolta. Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca...

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.

A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két széndarabot találtak...







Móra Ferenc: A SZÁNKÓ


Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.







Nyulász Péter: TÉLI MESE


Sárgarépa, piros lábas, fekete szén, seprűnyél,
alig vártam jöjjön már a deres, fagyos, havas tél.
Gyúrtam három hógombócot: kettő kisebb és egy nagy.
Magas, délceg hóember lett, mondtam neki: csinos vagy!
Nem válaszolt semmit erre, állt csak ott a kert végén,
reggel viszont csodálkoztam répaorra hűlt helyén.

Hova lett az orrod, mondd csak? - de ő megint hallgatott,
seprűjével, lent a hóban lábnyomokra mutatott.
Értem most már! - kaptam észbe, nyuszi járt itt éhesen;
hóemberem, répaorrát neki adta kedvesen.
Örültem, mert így az éhes nyuszi koma jóllakott,
én pedig az új nózinak, kerestem egy jégcsapot.







Nyquist Gizella: AZ ELSŐ HÓ


A hosszú, színekben dúskáló ősz után egyik napról a másikra leesett az első hó. Bár Zsófi és Karcsi szülei már késő este felfigyeltek az utcai lámpa fényében pilinkélő hóra, a gyerekek csak reggel vették észre, hogy az egész környék fehér ruhát öltött.
- Odanézz, Anya! Esett a hó! Jaj, de jó! Ma a hócsizmámban szeretnék az oviba menni! - örvendezett Karcsi.
Zsófi is odatapasztotta a két kezét és az arcát a hideg ablaküveghez, és csak némán nézte az utcát. Talán már az első hóember építése járt a fejében.
A gyerekek villámgyorsan elkészültek, és rábeszélték anyukájukat, hogy korábban induljanak el az oviba. A nagycsoportos Zsófi, aki két évvel volt idősebb öccsénél, kiszökkent a bejárati ajtón. Feltekintett, és igyekezett néhány szállongó hópihét elkapni. Karcsi pedig nekifutott, és egy nagy lendület után hatalmasat huppant a hóba. Szerencsére nem ütötte meg magát, mert a fehér takaróval borított füvön landolt. Éppen elkezdett feltápászkodni, amikor valamire felfigyelt.
- Anya, gyere ide gyorsan! Mutatni akarok valamit.
Anyával együtt Zsófi is odalépett Karcsihoz, és arrafelé néztek, ahova a vastag kesztyűbe rejtett kezével mutatott.
- Látjátok? Nyomok vannak a hóban. Ahhoz a bokorhoz vezetnek.
Karcsi kérdően nézett nővérére és anyukájára. Zsófi, aki nagyon élvezte, amikor valami újat taníthatott kisöccsének, azonnal rávágta:
- Nyuszi járt a házunk előtt, Öcsi! Biztosan a havazás elől akart elrejtőzni, és bebújt a bokor alá.
- Egy igazi nyuszi? Nahát! Bevihetjük a házunkba is? Az enyém lehet? - és még áhítozva hozzátette: - Nagyon szeretném!
Erre már az anyukája válaszolt:
- Karcsikám, ez vadnyúl. Itt él az utcán és a közeli mezőn.
Még mielőtt a kisfiú elpityeredett volna, Zsófi kétségbeesetten felkiáltott:
- De mit fog most enni ez a szegény nyuszi? A bokrokról már lehullott a levél, a füvet pedig vastag hó takarja.
Ő és a kisöccse faggató szemekkel nézett fel anyukájukra.
- Gyerekek! Indulnunk kell az óvodába. Délutánra biztosan kiötlünk valami megoldást.
nyuszi_webHamarosan alábbhagyott a havazás, és az oviból hazafelé jövet már nem is esett. A gyerekek a házuk elé érve látták, hogy egymást keresztező, keszekusza nyuszilábnyomok tarkították a hóval takart füvet. Útközben anyukájuk megígérte, hogy valami meglepetés vár rájuk. Most benyúlt a terasz oszlopa mögé, és előhúzott egy nagy zacskó nyuszieledelt.
A gyerekek ujjongva siettek hozzá, és mindketten kaptak egy-egy kis pohárral belőle. A bokor tövéhez öntötték, mert ott látták a legtöbb nyomot. Még vártak néhány percet, hátha a nyuszi máris belekezd a lakmározásba, ám hamarosan elkezdtek dideregni, így aztán inkább bementek a házba. Az ablakból próbálták kilesni a nyuszit, de nem láttak semmi mocorgást.
Vacsora előtt Karcsi megkérdezte:
- Anya, megnézhetjük, hogy megette-e már a nyuszmusz az ételt?
- Jó ötlet - válaszolta anya. - Gyerekek, bújjatok gyorsan kabátba, és húzzatok csizmát! Amilyen csendesen csak tudunk, kiosonunk a ház elé.
Így is tettek. Amikor a nyuszieledel hűlt helyét találták a bokor alatt, a testvérek örömükben lelkendezni kezdtek. Az étel helyett picike, fekete bogyócskák díszítették a fehér havat. Mit gondolsz, mik voltak azok?
A tél folyamán Zsófi és Karcsi sokszor megetette a nyuszit, és néha még meg is pillantották. Persze, ahogy megjelentek, a fehér farkú szőrgumó átiszkolt az utca túloldalára. De mi-előtt elmenekült előlük, rájuk nézett néhány pillanatra. Ekkor mindkét gyereknek az az érzése támadt, hogy hálával volt teli a nyuszi két barna szemecskéje.







Pál Dénes: TÉLI MESE


Dalszöveg
Láttam én száz mesét,
A csillogó észak sarki fényt.
Az angyalok rajzolták szűz hóba
A szíved térképét.

Az álom és múlt-idő,
A mágikus játék száncsengő,
Valahol itt élnek még bennem, mint
A képzelőerő.

Kérlek hidd el
A télapó sem hazugság.
Hívd jó szívvel.
Nézd el,
Én még...
Ma nem növök fel.

A képzelet hajnalán,
Egy naplopó rénszarvas hátán
Jól tudod, ott hagytunk még mindent
A régi kis párnán.

Kérlek, hidd el
A télapó sem hazugság.
Hívd jó szívvel
Nézd el,
Én még...
Ma nem növök fel.

Úgy lesz igazi a régi, szép meséd,
Ha éled ugyanúgy, mint más az életét.
Eljön ez a nap, ha érted a lényegét,
Csak érezz ma is úgy, mint régen gyerekként.







Pataki Edit: GERLICE OTTHONA


A vihar kidöntött egy hatalmas öreg fát. Recsegve-ropogva dőlt el a törzs, estében összezúzta a szomszédokat, maga alatt a kisebb bokrokat, de széttöredeztek, messzire röpültek saját ágai, gallyai is.
Gerlice éppen napi élelemszerző körútján járt, mikor a szélvész kitört. Szegény kismadár alig talált egy kicsi menedéket egy idegen fa takarásában, már a világra zúdult a felhőszakadás.
Gerlice ázottan, sérült szárnyacskával vészelte át az égiháborút, és apró felröppenései között inkább a földön bicegve indult volna haza, otthonába.
A környékre sem ismert rá. A fészkét évek óta tartó fa a földön hevert, s romjai között Gerlice sírva találta meg saját szétszóródott tollait, pihéit.
Hajléktalanná vált. Mikor a veszteség első fájdalma után magához tért, annak örült, hogy fiókái már kiröppentek, őket nem érte sérülés. Párját nemrégen vesztette el, rá sem számíthatott, hogy fészküket közösen építhessék fel újra.
Elindult, hogy új otthont keressen.
- Ide te nem férsz be! - csiripeltek lármásan a verebek. - Mi is a fecskék fészkébe bújtunk, nekik úgyse lesz rá szükségük hónapokig.
- Nem tudjuk, hogy jutott eszedbe nálunk keresni menedéket - károgtak a varjak. - Sérült a szárnyad, ugyan hogyan repkednél fel ekkora magasságba?
- Mi nyáron a földön fészkelünk, míg a fiókák kicsik - szóltak a fácánok -, később viszont a csupasz faágakon húzzuk meg magunkat. Gyere, megférsz közöttünk!
Gilice sírva sántikált-repkedett tovább, saját kis fészke nélkül elképzelni se tudta életét.
*
Tudjátok-e, mekkora fájdalom az, ha az ember gyereke a kalapáccsal a szög feje helyett saját körmét találja el? Vicuska feljajdult, majdnem ordított, de aztán csak sziszegve rázta lilára színesült körmét. Három kisöccse: Bálintka, Danika és Dávidka segítségre készen figyelte minden mozdulatát.
Vicuska ma azt tanulta az iskolában, hogyan kell madáretetőt készíteni. Büszkén hozta haza saját művét, hogy ablakuk elé függesszék.
Édesapa segítségével most öten láttak hozzá, hogy madárodút is készítsenek. Ha erős tél lesz, nagy faggyal, sok hóval, bizony néhány madárka megsérülhet, fészke megsemmisülhet, s ők emberi gondoskodásra szorulhatnak.
Kiderült, hogy odút is olyan könnyű készíteni, mint madáretetőt. Sőt, itthon könnyebb is, mert mindenki segített, hogy a négy oldalt összeszegezzék, alját-tetejét rászereljék, s mielőtt a másik ablak alá felakasztották volna, még ki is bélelték fűrészporral, forgáccsal, régi ruhadarabjaikkal. Danika kinőtt kesztyűjét hozta, Dávidka lyukas zokniját, Bálintka meg a rágott fülű sapkát, amit öcsikéi sem örökölhetnének tőle. Vicuska a nagy odúteremtésben még sajgó körméről is megfeledkezett.
*
Gerlice először megijedt a zajos gyerekcsapattól, de aztán észrevette, hogy a madáretető alatt néhány szem magvacska a földre hullott. Odaóvatoskodott, sajgó szárnyacskájával takargatta magát. Olyan mohón esett neki a finom falatoknak, hogy a nagy csendre is csak akkor figyelt fel, mikor már két pici marokban fogoly volt.
- Nézzétek csak! - ujjongott fel Bálint. - Itt van a madárodú első lakója!
- Az első madárodú lakója - mosolygott Édesapa. - Ha ő beköltözik, másik odút is kell készítenünk, hogy legyen tartalék.
- Szegény gerlicének véres a szárnya! - simogatta meg Vicuska az első jövevényt.
- Milyen sovány! Majdnem üres a begye! Ugyan mikor evett utoljára? - vették körbe mindnyájan a kis viharvert menekültet.
Gerlice először kétségbeesetten verdesett sérült szárnyával is, aztán, mikor először a madáretetőhöz tették, majd puha odújába, megnyugodott: ezen a télen már biztosan nem lesz hajléktalan.







Tóth Anna: A TITOKZATOS HÓEMBER


Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.
Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
- Nézd, most sincs ott! - mondta kisöcsém bosszúsan.
- Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
- Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? - kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
- Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
- Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!
Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
- Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.
Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
- Nézd, Marci, egy őzike! - suttogtam öcsém fülébe - De ki az ott mellette?
- Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? - súgta vissza Marci.
- Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.
A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
- Adjunk enni a madárkának is!
Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
- Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?
- Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? - kérdezte izgatottan Marci.
- Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
- És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.
Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
- Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? - kérdeztem aggódva.
De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra.
A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.







Varga Katalin: TÉLI LAKOMA


Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
- Itt a finom, forró, mézízű eledel! - rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:
a róka,
a farkas,
a vadkan és a két fia,
az őz, a borz és a nyúl.
- A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
- Brumma, brumma! Mi lehet ez? - indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.







Zeke László: BORZONTORZ, A HÓEMBER ÉS A TAVASZ


Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici ,,birtok" pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját.
Abban, hogy Borzon-torz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel.
- Menjünk a madarak után! - szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt.
Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt.
hoember Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember.
Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon.
,,No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember" - sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit.
- Csinálj egy kis gömböt fejnek! - adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket.
Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal.
- Szia, Borzontorz!
- Szia! - válaszolt vidáman.
- Kinek köszöntél? - kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben.
- Csak visszaköszöntem a hóembernek.
- Ne haragudj - fordult Apa a hóemberhez -, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember!
Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt.
,,Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák" - gondolta Borzon-torz.
Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele.
Egy szép napon - vagy talán nem is olyan nagyon szép napon - azt vette észre Borzon-torz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott.
- Szegény barátom, mi lesz veled? - sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket.
Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott.
- Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! - invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni.
A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát....
Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle.
- Már nincs hóember - jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon.
- Dehogy nincs! - jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt.
- hoviragHol van hát? - kérdezte Borzontorz.
- Hát ott, nézd csak meg jobban! - Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt:
- Szia, Borzontorz!
Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára.
- Köszönj vissza szépen, ahogy illik! - és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt.
- Szia! - üdvözölte udvariasan és vidáman Borzon-torz régi barátját... az életet.
Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!







Zelk Zoltán: TÉLI MESE


Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregtek.
- Nyakunkon a dér - vacogták fázósan.
- Megfagyunk, mi lesz velünk?!
Csak egyetlen fűszál nem siránkozott.
- Ne keseregjetek! - mondta biztató hangon. - Én elmegyek a szomszéd kertekbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is.
Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.
- Szerencsés jó utat! - kiáltozták fűszál-nyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.
Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.
Nagyot nevetett erre a pipiske.
- Tán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak se mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!
- Ó, elmegyünk mi gyalog is! - mondogatták szerényen a fűszálak.
- Bolondok vagytok - mondta a pipiske. - Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak?
Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni.
Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.
Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.
- Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! - mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.
Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.
- Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok - modta magában elszántan.
Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.
- Ránk férne! - vacogták a mező fűszálai. - Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?
- Dehogy, dehogy. A kertekből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándorútra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.
Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:
- Mi is veled megyünk!
Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, de nemsokára megtudták.
A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához:
- Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.
Úgy is volt. Nemsokára odaért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.
- Csillogó harmatot s arany napsugarat! - mondták a fűszálköszöntést.
- Ránk férne - vacogták a füvecskék -, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.
Elszomorodott erre a három vándor.
- Hiába tettünk meg olyan nagy utat - sóhajtott az egyik mezei fűszál -, csak nem találunk melegebb tájat.
Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.
Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.
Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:
- Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol nincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, s megadjátok magatokat a közös sorsnak.
Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!
Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske:
- Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok.
De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket:
- Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.
A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:
- Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!
A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Fél óra múlva vastag fehér takaró fedte a földet. A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe-dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.







Oscar Wilde: A BOLDOG HERCEG


Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. - Bár olyan lennél mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan mint egy angyal - mondták az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - és elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is. - És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg! - kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt - és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielőtt szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott? A boldog herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom. - Ki vagy te? - kérdezte. - Én vagyok a boldog herceg. - Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid. - Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - Úgy, hát belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű észrevételt. - Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze valamelyik kis utcában áll egy szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sir. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatából? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is, festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a keze mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiukat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek. - Köszönöm kicsi fecske - mondta a herceg. Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a herceg kardjából és a csőrébe fogva a tetők fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma. - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajó-árbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. - Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már megfogok gyógyulni - és édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom - pedig meglehetősen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt erről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mert teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezendőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nocsak egy előkelő idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. - Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. Nyomban indulok - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos nincs több rubintom - mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte és befejezi a darabját. - Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd ahogy parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog herceghez. - Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Tél van - felelte a fecske -, nem sokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán. - Odalenn a téren - mondta a boldog herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, tedd ahogy parancsoltam. Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe. - De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez. - Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre. - Nem, kicsi fecském - mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba. - Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros íbiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján és csőrükbe kapják az aranyhalakat. Mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben. Mesélt a hold-hegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel. - Drága kicsi fecském - mondta a herceg -, csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál. Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk előtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhező gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt, két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg. - Jaj de éhesek vagyunk! - mondták. - Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. - Beborítottak arannyal - mondta a herceg, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. - A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. - Van már otthon kenyerünk! - kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára. - Isten veled, drága herceg - suttogta -, ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet! - Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. - Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. - Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! - mondta. - Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről. - Kiesett a rubint a kardjából, eltűnt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette - szolt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál! - Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát. - Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel. - Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom. - Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak. - Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. - Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.


Mesék

Link









  
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Gyurkovics Tibor: Négy évszak
  2018-01-13 22:30:31, szombat
 
 










Gyurkovics Tibor: NÉGY ÉVSZAK




1 . . . .




Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el


a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.


2 . . .




Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja


az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
- egyszerűen fog fölfakadni.


3 . . .




A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,


melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?


4 . . .




Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és


nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.






Évszak-kergetőző





Link







Balázs Fecó: VÁLTOZNAK AZ ÉVSZAKOK





Link


Calendar Song (January, February, March...)





Link





KELLEMES SZÉP TÉLI HÉTVÉGÉT!





  
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Alkonytájt
  2018-01-12 17:00:48, péntek
 
 








ALKONYTÁJT









"Ne várd szelíden azt a végső éjt,
Tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő,
Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.
Ha minden büszke harc már véget ért,
És karjaidban nincs is már erő,
Ne várd szelíden azt a végső éjt.
Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt."

Csillagok között c. film


"Nem is él, aki sohasem érezte még,
Hogy milyen gyorsan jön az alkony és utána az éj."

Perfect Symmetry


"Amikor nem vesszük észre a mindennap látottak ragyogását,
attól azok még ragyognak, legfeljebb halványabb fénnyel.
Mert a fény mások fénye által válik igazán tündöklővé."

Hioszi Tatiosz







Atillka Bartha: ALKONY


A napkorong nyugatra hajlik,
S fényével millió zöld fűszálat festeget.
Alkonyodik. S a novemberi csípős hideg
Szellemként járja át forrongó testemet.

Amott a távolban rozsdásodó sínjén
Halk vadsággal suhan el egy vonat,
S tetejére sűrű, fehér köd ereszkedik,
Mint milliónyi megőszült hajfonat,

Mi az égből hullik alá, mintha csak mind
Az ősöreg, vén hold egyik tincse lenne,
S a lenyugvó nap után lopódzna titokban
Egyetlen gyermeke, az este.







Ágostházy Vanessza: VISZONZATLAN ALKONY


Vágyakkal teli álmodozások sora
Fájó szívem hatalmas gondja
Odabent fellobbanó tűz
Fejem onnan minden reményt kiűz
Lehetetlennek tűnő gondolatok
Szívemnek fájó fondorlatok
Boldogság, míg alszom -
Viszonzatlan alkony.







Babits Mihály: ALKONYI PROLÓGUS


Itt van az alkony, jó takaró
a hegyek ormán lilul a hó
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.

Villanj csodavillany, villanj csodanóta
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.

A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.







Béd Józsefné Mária: SÖTÉT ÁRNYAT FONT KÖRÉNK AZ ALKONY...


Sötét árnyat font körénk az alkony,
már nem láthattuk a nap aranyló sugarát.
Egy röpke pillanatra láttam csak a szemeid,
nem volt benne semmi ragyogás.

A csend ült kettőnk közé, s néma hallgatás,
a percek oly gyorsan tovatűntek, s te
rezzenéstelenül azt az arcod mutattad,
meg fogsz tudni érteni, mint egy jólelkű barát.

Vádolom magamat - a hiszékenységem ismét nem
ismert határt, mi vitt rá újra egy olyan barátságra,
hol egy nőnek nem jut más csak a megaláztatás?!

Mondani szokták volt, minden ember a maga kovácsa,
akár jóra , vagy rosszra talál: ne lépjen soha könnyedén
ingatag talajra, értelmetlenül ne vívjon csatát.
Hűséget senkitől soha ne várjon, csak elvétve akadnak csodák!







B. Huszta Irén: ŐSZI ALKONY


Harangszó zendül, este van.
Szökőkút adta halk moraj
Kíséri mély magányomat,
S a szeptemberi alkonyat.

Nem várok én már herceget,
Csak annyit, hogy beszélhetek
Gondról - örömről véletek,
Ti varázslatos emberek!

Boldog vagyok, hogy rám tekint
Egy őszi napsugár megint,
Mielőtt végleg eltűnik...
Amott fönn már a hold virít.

Nem mondhatom el - nincs kinek -
Apró, de mély örömömet,
Hogy lelkem zenével tölti meg
Az őszi nap, mely rám nevet.







B. Riskó Irén: NYIRKOS ALKONY


Fénytelen szemem távolra réved,
kesernyés hangom torkomon akad,
erőtlen testem lángokban ég el,
vágyam tüzében hamuvá porlad.

Lidérces álmok a sejtjeimben;
nyirkos alkonyaton a bánat mar,
átfutok az árulkodó képen
víz zuhatag mögé, mi eltakar.

Gázolok a tüskés emlékeken,
cseppek tükrében felvillan a múlt,
a legszentebb hitem hagyott cserben,
gyávaságom lobogva előbújt.

Kínzó tétlenség húsomban reszket,
romok közt szórom a vihar porát,
ajkakról unott remény hiteget:
fürkésszem tovább az Úr szándékát.







Paolo Coelho: AZ ALKONY SZENT ÓRÁJA


"Minden napban van egy olyan pillanat, amikor nehéz tisztán és pontosan látni: az alkonyat. A fény és a sötétség összekeveredik és semmi sem teljesen világos és semmi sem teljesen sötét. A legtöbb spirituális hagyományban ez a pillanat szent.
A katolikus hit arra tanít minket, hogy délután hatkor imádkozzunk el egy Üdvözlégyet.
A kecsuák szerint, azt a barátot, akivel délután találkoztunk és üdvözöltünk, az alkonyat beálltával még egyszer kell köszöntenünk, Így tehát jó estét kívánunk neki.

Alkonyatkor a föld és az ember közti egyensúly próbát áll ki. Isten összekeveri a fényt és az árnyékot, hogy lássa, van-e bátorsága a földnek tovább forogni.
Ha a föld nem ijed meg a sötétségtől, elmúlik az éjszaka - és másnap újra felragyog a nap. "







Csépányi-Kömi Roland: ALKONYODIK


A csatornafedelet félretolva,
Csöndben mászik elő a sötét.
Köntösét az árnyékba dobja,
Mely színét a járdán önti szét.

Alkonyodik. Lámpát kell gyújtani.
A mosdótálba vízcsepp csöppen:
Koppan és eltűnik, mint a hajdani
Emlékek a hosszú, néma csöndben.

Hallgatom a semmit: csak fülel.
Némaságában sóhajt egy nagyot,
Tudja jól, hogy lassan menni kell
És ha nincs itt, én egyedül vagyok.







Dsida Jenő: ALKONY




Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.







Jakab Ibolya Shanti: ALKONY


A lenyugvó Nap fénye simogatja arcom,
megvívtam már mindenkivel, nincsen többé harcom.
Hazugságot, álnokságot nem tudom elviselni,
csak az engem szeretőknek akarok megfelelni.

Békére, szeretetre, nyugalomra vágyom,
nem lesz, ahogy eddig sem volt hazug társaságom.
Nyugodt szívvel nézhetek este a tükörbe,
nem kell attól félnem, hogy amit látok, görbe.

Tiszta lelkű embereknek mindig segítettem,
sokszor tört az élet, de jó emberré lettem.
Barátokat nem gyűjtök, ám szívem nyitva tartom.
A lenyugvó Nap fénye simogatja arcom.







Juhász Gyula: ALKONYATI ÓRÁK


Alkonyati órák, ti vagytok enyémek,
Mikor rózsafényben fölragyog a lélek
S múltak tavaszából egy dal erre téved.

Ti vagytok enyémek, alkonyati órák,
Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk
S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák.

Így szeretnék egyszer e tájról elmenni,
Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi,
Madárként az ágon, dallal elpihenni!

Ó, de addig várnak sötét őszi éjek,
Lehervasztott vágyak, lekaszált remények,
Míg örök borúval tart e kurta élet!







Kárpáti Tibor: JANUÁRI ALKONY


Az alkony mögé bújnak a házak
Tavaszt álmodnak és fáznak a fák
A hóban sárga fenyő-csontvázak
És egy régen elnyűtt, tarka kabát

Varjak kárálnak, majd tovaszállnak
Oly rövidek, szürkék a nappalok
Szívemben elégnek a gyertyaszálak
S elcsendesülnek bennem a dalok

Átélem újra halandóságom
E kegyetlen nehéz, bús számadást
A fagyott hó alatt fekve várom
Reszketve várom a feltámadást







KenytheOne: ÉLETHÚR


Minden megújul, az alkony hull,
bánatot feszít az élethúr,
lágy ölén ring, majd elborul,
köddé válik és kimúl.
Érdeklődik, a csókba rejtve,
játszik veled, és elfelejtve,
Feldob, kacsint, majd leejtve,
az ég-ösvényen, visszafúj.

Minden megújul önmagában,
senki sem bízik más szavában,
hazug nap kel fel a tűz tavában,
megfürdenek a földanyában.
Így temetnek mosolyra gyúlva,
még egy kis sárt isznak újra,
elrepedt arccal agyagba gyúrva
Táncra kelnek boldogan.

Gyermeket, anyát mind felfalták,
Mit elkövettek, másra hagyták,
A halál csókját osztogatták,
még a kígyót is jól megmarták.
Minden délben, minden nappal,
háttal álltak, véres arccal,
jobbal döftek, vágtak a ballal,
imádkoztak a kövek és fák.

Virágba borult tűz-tavaszról,
érintetlen szűz-kamaszról,
keresztre feszült hős szavaktól,
hallhatatlan, de halott hangtól
úszkáltak ők a végtelenbe,
mámorukban elszédelegve,
tilosba lépve a kényelembe,
Fényt álmodtak a törött dalról.

Gonoszság csendül, a béke szárnyán
ficamodik, egy kőre állván
rikoltozik felkiáltván:
Bűnbe esni sosem hátrány!
Elrothadt már az élet fája,
letört most már minden ága,
a remény kapuja is bezárva,
s töpreng az ember, töpreng némán.

Minden megújul, majd kimúl,
Bánatot feszít és elborul,
lágy ölén ring, az élethúr
az ég-ösvényen visszafúj.
Hisz minden megújul, majd kimúl.

Nincs talány és nincs titok,
a kő nem él, a föld forog,
az űr üres, mint e sorok,
Én hazugként nem szólhatok.
A sírok mélyek, az éj sekély,
egy fáradt farkas mendegél,
talán majd holnap célhoz ér
és én tovább-tovább alhatok.

Mit kérjek még az élettől?
Vaksötétet a fényektől?
Talán téged, talán mást,
hóhéroknak is megnyugvást?
Távol lenni most mindentől,
távol lenni az élettől,
talán téged, talán mást,
talán egy csepp megnyugvást...

Egy út vezet, merre mennék,
óriás kezében apró emlék,
rég járt arra, könnyes arca
tanúskodik már réges-rég
egy elfeledett korról,
az ezeréves porról,
a botladozó holdról,
a szavahihető szóról,
mit elrejtettél a lámpafénybe,
a derűsen sejlő sötét égbe,
a ridegen zengő barlang mélybe,
a végtelen, morajló tengerkékbe,
tökéletes házban egy ferde képre,
alkonytájban a hajnali rétre,
nézz fel most, nézz fel végre,
az arcom torzul, a bőröm megégve!
Elborzadok a fajtánkat látva,
ugyanezt érzem a stégen állva,
savba mártva, olajba zárva,
oxigén nélkül a tengert látva,
mennyi küzdelem, mennyi förtelem,
mennyi naivság, mennyi gyötrelem,
mennyi élő, mennyi hulla,
hadakozik most, újra s újra,
hisz túlfeszített az élet húrja,
feldob, kacsint, majd levet újra,
mint gyermeket önző édesanyja,
feldob, kacsint, majd levet újra,
mint fuldokló embert a tenger súlya,
feldob, kacsint, majd levet újra,
mint engem, s téged az élet útja,
feldob, kacsint, majd levet újra,
és feldob, kacsint, majd levet újra,
és feldob, kacsint, majd levet újra,
és feldob, kacsint, majd levet újra,
és feldob, kacsint...







Kis István Mihály: ALKONYODIK


. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .l
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ko
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .nyo
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .dik,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . az éj
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .leszáll,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .bíborba rejt
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .a láthatár;
. . . . . . . . . . . . . . .hűvös szellő lehel reám,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..utazom
. . . . . . . . . . . . . . . . . .az ünnep dalán.
. . . . . . . . . . . . . Ablak mögött a gyertyaláng
. . . . . . . . . . . . . . . . . . karácsonyi, víg
. . . . . . . . . . . táncra kél, epekedő ember-világ
. . . . . . . . . . . . . . .boldogságot, békét remél.
. . . . . Hideg télben fázott a szív. Meleg szózat járja
. ma át. A szeretet szava, ha hív, töri szívünk fagyos falát.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . Aggodalom,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . nyomor,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . sóhaj
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .ez ünnepen
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .már elpihen;
. . . . . . . . . . . . . .. ringatózva hull a holnap,
. . . . . . . . . . . . . bús lelkekhez békém viszem.







Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.


Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.







Lőrinczy Viktória: SORSÁRA HAGYVA


Elhagyatott szobában,
Otthagyták fogságban.
Hideg föld porában,
A nap alkonyában.







Millei Lajos: Az ALKONYKARJÁBAN


Piros kapucniján, melyet az ég gonddal
a kéklő hasára húzott,
egy-két felhő pihent, és álomtól zsibbadó
szemekkel úszott
a láthatót elűző, a sötétségteremtő,
elképzelt világba.
Fehér foltos, fáradt, fölöttébb kesergő
benyomást keltve, az őt bámulóra,
mintha azt súgta volna:
nézd, nyitva van az ablak,
s a vágtázó vágyak vég nélkül,
szabadon áramolhatnak.
Bambáktól bitorolt szemekkel bámultam,
mint aki hallja, de nem érti a szót,
ám kedvem e ködös kábulatban,
éledezni kezdett,
mint mikor a kezdet
harsogó hangjára,
ráfigyel a világ összes füle, szája,
mert érezteti nagyon,
ezt nem szabad kihagyni:
így kell magunkról is emléket hagyni.
Ilyen egyszerű képekben, hogy mindenki értse,
nem a cifra pompa, életünk értéke,
hanem az, amit mi nap-mint nap látunk.
A kenyér levágott szeletje,
az egyszerű családunk,
az igazi szándék megvalósult tettje,
a víz tisztasága, a levegő íze,
s maga az oxigén belőle
az, ami mozgatja,
hajtja életünket, mindig csak előre.
Hívtam az Istent, árulja el nekem,
mit üzen folyvást, e festői képeken.
Mit nem veszek észre?
Mi az, mi kihat később az egészre?
Mi az, min elsiklik szemem fáradtsága?
És nem marad örökül emberre, világra.
Miét nem tudom mindennapi tettel
láttatni a hitem?
S miért a múló természettel
üzen nekem Isten?
Vérző kérdéseim csak szálltak a szélben.
Nem felelt rá Isten, az alkony tüzében,
de közel hozta hozzám a haldokló Napot,
s az átölelt forrón, mielőtt elhagyott.







Molnár Nándor: ALKONYI KÖNNYCSEPP


Májusi alkony...
Fejem lehajtom
Egy puha, kicsiny, fehér kézre,
S úgy nyugtat az érintése.

Nyugtat, csitít, álomba ringat,
Már csak bódító virágillat,
Amit félébren érzek még;
Aztán rám hull a május-éj.

De ez az éj - lám - nem sötét;
Ez úgy várt rám, s úgy száll fölém,
Hogy benne fények lobognak,
S megtesz minket boldogoknak.

Ne vedd hát el a kis kezed,
Mert szétfoszlik a képzelet,
És megérzem, hogy valahol,
Ezen a május alkonyon
Könnycsepp ragyog az arcodon.







Nagy Bálint: ALKONYATI SÉTA A BAKONYBAN


Bakonyerdő fái alatt
Halkan, csendben járdogálok.
Köröttem vadvirágok,
Fejem felett csalogányok
Zengenek szép imádságot.
Valahol tán nem is messze
Furulyaszó cseng a csendbe.
Pásztor - legény fújja, fújja,
Fája szíve, nagy a búja.
Nagy fa alatt fűn heverget
A pásztortűz lángja mellett
Mert még pásztortűz is van ám
A Bakony füves oldalán.

Odébb megyek járdogálok,
Nagy fák között őzet látok.
Nem fél tőlem, nem szalad el,
Titokban mégis rám figyel.
Neki is van boldogsága,
Övé az erdők világa.
A hegygerinc a friss gallyak,
A csörgedező hűs patak.
Ami az erdőt illeti
Joggal övének tekinti.

Odébb megyek, járdogálok,
Valami mély zenét hallok.
Gerlék búgnak, vadgalambok,
Mint az ünnepi harangok
Úgy sírnak az erdőségbe,
Beestek a szerelembe.
Találkoznak szíven, dalon,
Csókolóznak az ágakon...
Suttog, zenél itt minden ág -
De szép erdei boldogság!
Ellopózok lábujjakon,
Itt az idillt nem zavarom.

Tovább megyek, járdogálok,
Füves tisztáson megállok.
Közepén százados vén fa,
A háncsai vésve, vágva.
Bele vésve betyárnevek,
Betyárszívből betyárének.
Elmesélné mennyit látott,
Itt tanyáztak a betyárok.
Szentségfa volt az a vén fa,
Balta bele volt vagdalva.
Pandúr erre sohase járt,
Kerülte az ,,átkozott" fát.
Pár lépésre hozzá közel,
Hol a vén tölgy földet ölel
A borostyánlombban odébb
Tátong egy szikla hasadék.

Belépek a szikla várba
Betyárok volt barlangjába.
Kőbe vésett asztal, padok,
Elhagyottan zöld - mohások.
Minden ódon, minden régi,
Már a betyárkort felejti.
Itt volt egyszer régen fogva
Az uraság szép leánya.
Reá vártak egy éjszakát
A betyárok s elrabolták.
Talán nem is úgy lopták el,
A betyárral önként ment el.
Lett az erdőrengetegbe
Betyárlegény szeretője
S dal csengett mindig ajakán -
(Így mesélte ezt Nagyapám.)

Tovább megyek, járdogálok,
Valami romfalat látok.
Düledező, rozzant falak,
Rég leomlott a vakolat...
Körüle nem hajt fű, virág,
Tájékán csend ül, némaság.
Az udvarán a vén tölgyfák
Mintha a múltat zokognák.
Pedig egykor volt itt lárma
A betyárok világába.
Cigány húzta, betyár járta,
Fokos volt a gerendába.
Betyár nézett mélyen bele
A csárdásné szép szemébe
S ha jött a csendbiztos, zsandár,
Fák között eltűnt a betyár.
Léptei nyomát belepte
A Bakony vad rengetegje.

Tovább megyek visz az alkony,
Szeretlek drága, szép Bakony.
Ha fáradtan hajtom fejem
Erdeiden szívem pihen.
Csodásak a hegygerincek
Ha vérző alkony szállja meg!
Szívem repül - és Feléd száll
Örök Természet, Ideál!







Dr. Nagy Mihály: NEM ALKONYUL...


A zsalugáter nyikorog a szélben,
s nem a féltékeny télkiáltó károg.
Ne higgy az irigy vénségnek az ágon,
csodás nyáridőn ne gondolj a téllel!

Nekem higgyél! Oly messze van az ősz is,
ilyen korai órán nem alkonyul,
napot takarja csupán sötét ború,
hűs zápor után felfrissül a kőris.

Nézz szét, milyen szép odakint a világ,
nincs nyoma télnek, nem nyílik jégvirág!
Túl józanul élek, sajátos hibám:

látod, már hosszúra nyúlnak az árnyak,
holtan születnek lehetetlen vágyak
múló, csalóka pillanatvarázsban.







Nagy I. Zoltán: ÉLETEM ALKONYA


Ne mondd, hogy ez az utolsó esténk
És ma éjszaka, az álmom majd örökké tart
Hogy életemnek nincsen többé napja
Hogy ez álomból, nincs ébredés.

Ne mondd, hogy számomra nincs több reggel
Hogy szememben többé nem ragyog a fény
És nem vesz körül sok-sok ember
Hogy nem lesz öröm, se bánat, se remény.

Ne mondd, hogy majd semmit sem érzek
Testem kihűl, szívem végleg megáll
Nem dobog majd szívem teérted,
S nem szólok, hiába ölelsz át.

Ne mondd nekem kezemet fogván,
Hogy milyen szép volt eddig minden nyár
Milyen más volt, ameddig éltem
Milyen más lesz majd ezután.

De én akkor, vajon mit érzek
Ha kérdezel, és felelni nem tudok
Soha ne mondd nekem, azt, hogy vége
Soha ne mondd, hogy többé nincs remény.







Ross Satyr: ESTELEDIK


Sárban, porban nyúlik az út,
kettéosztja a méla falut,
alvégen túl keskenyedik,
várja az erdő - esteledik.

Torzan csendül a csordakolomp,
parthoz csordul csendben a komp.
Oldala mentén lusta ladik,
csobban a tajték - esteledik.

Szellő mozdul, sejteni csak,
fáradt fényű napsugarak
mélán kúsznak a házfalakig,
nőnek az árnyak - esteledik.

Mélyen kondul most a harang,
bűnbánóan tétova hang
száll fel a síró istenekig,
halkul a visszhang - esteledik.

Vékony ökörnyál szála rezeg,
ég peremét az égi kezek
kékibolyásra festegetik -
bújj ide hozzám, esteledik.







Steel: ALKONYTÁJT


Alkonytájt, mikor fáradnak a fények,
kipirult arcún réved felém az Ég,
tűzarany gyertyája íriszembe ég,
a csillagok bennem kigyúlni térnek.

Alkonytájt, mikor kontúrrá foszlik szét
a felhők csipke-szépe, és álmából
körém nyújtózik a csend, száz árnyából
éjszakát sarjad nekem az este-rét.

Alkonytájt, mikor szenderülni látszik
ezernyi szín-gyermek, s festőt játszik,
vállam gödrébe gömbölyödik a szél.

Alkonytájt, mikor pillám mögé ásít
a Hold, és sugara csak fakó jácint,
minden emlék-ízed szívverésemmel él.







Szolomájerné Varga Krisztina: KÉPZETEK


Ülök magamban egy csöndes alkonyon,
S megérint valami különös révület.
Képek villannak eszembe, s nem tudom,
Káprázat csupán, vagy puszta szédület.

Prófécia ez, érzem, mire vágyom,
De ha csalódást küld is rám az élet,
Borítsa fátyollal ezt a világom,
Röpítsen előre az időben veled...

Eltűnik a ködben minden, mi körülvesz.
Elhalkulnak a tompa zajok.
Mi fájó volt, többé már nem sebez,
Minden változik, állandó csak én vagyok.

...Békésen susogó fák lombjai alatt
Ücsörgök veled, mélán hallgatok,
Aranyló levelek az ágakról hullanak,
Kezed kezemben pihen, arcom pedig ragyog.

Milyen szép, mily csodálatos az ősz!
Sóhajunk a nehéz múltba száll...
Madárkák hangja csicseregve köszönt,
Szöszmötölő bogár zizzen, mert végre párt talált.

Nézd arcom ráncait! Szereted-e még?
Észrevétlenül hogy megsokasodtak!
Nevetek csak, hisz szemeidben ott ég,
Sosem voltam szebb még, mint ezen napokban!

Holló fürtjeim bár hamuvá fakultak,
S a te halántékod sem a régi már,
Fehérré szépítette az idő folyama,
Érlelte, csókolta, borzolta annyi nyár...

Szél-cserzett kézfejünk az éveink során
Sovánnyá aszott, erezetté vált...
Az együtt töltött út nem indult korán,
S boldogságunk talán kissé sokáig várt.

De megérte veled minden áldozat,
Mi küzdelmessé tette a tegnapunk,
Csodákat láttunk, s örök ifjú maradt
Lelkünk, hisz egymástól csak örömet kapunk.

Szívemben már ott a vágyott nyugalom,
Hisz kezed erővel tölt, hogy melletted ülök,
A kedves szarkalábaidat csodálom arcodon,
S csillogó jégszínű szemeidbe révülök...

A sors ekkor visszaránt a jelen alkonyába,
A friss széltől didergek, s szívem téged keres,
Dobja nem csitul szerelmes dalában,
Vágyódva verdes, hisz tudja, érdemes!







TAVASZI ALKONY


Lefelé száll a füsttel
a gyöngyvessző fűszeres csókja,
árnyakba merült bokrok
közt tekereg, a fülemüle strófa.
Az almafavirág vaksin hunyorít,
szemhéján még kacsint
a nap búcsúzóul,
a bokrok ölén a szellő
önmagába fordul,
álom-hurkokat bodorít
és a szomjas földre
esti harmat tódul.

Elszálltak a világosság
madarai nyugatra,
fák alatt motoz a csend,
ez már a neszek birodalma.
Bagoly ül a kerítés lécen,
nagy szemekkel néz
a tova tűnő fényben,
mellette a rakéta tuják
a csillagok közé vágynak,
kilövésre készen.

Az orgona is alszik
virágporába ájult rózsabogarakkal,
holnap újra ékszerek lesznek,
smaragd kis szárnyaikkal.
A rózsalugasban, bent mélyen,
már álmodik a sok virág,
nem baj ha egy hideg éjjel,
a télre gondolsz te fázós világ
és harmatos szemmel
az égre révedsz,
mert egyik reggel majd,
a nyár ölelő karjaiban ébredsz.

Pieris.hu - sentenced - interaktív művészeti portál







Várnai Zseni: BALATONI ALKONY


Az ég a vízre ráhajol
a láthatáron valahol...
az ég a vízzel összeér,
az ég, a víz
gyöngyházfehér.

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,
boldog vagyok...semmi se fáj...
tükörsima a Balaton,
sellők énekét
hallgatom.







PAUL VERLAINE: ÉRZELMES SÉTA


Az alkony végső nyilait kiszórta,
Szélben ringott sok halvány tavirózsa;
Nagy nádi rózsák, mind hallgatagon,
Fájón ragyogtak a csöndes tavon.
Magam kószáltam, sebemtől tüzelten
A tóparton, hol a kicsiny füzesben
Ködfolt idézett megszomorodott
S tejszínű képű, roppant fantomot:
Sírása, mint az őszi réce hangja,
Ha szárnycsapással társait riasztja
A kis füzesben, hol sebem tüzét
Magam hurcoltam; leszállt a sötét,
S eltűnt a nap, mely nyilait kiszórta,
Sűrű lepelbe bújt sok tavirózsa
Halvány hullámok közt hallgatagon,
Nagy nádi rózsák a csöndes tavon.

(Fordító: Térey János)







Zagyi G. Ilona: ALKONY


Szomorú zsarátnokként pislog,
de még követel a halódó vágy.
A hamuból szökevényként röppennek,
a csillagfényű, apró titokszikrák.

Ágya hideg, de forróság emészti,
altatódalát dúdolja az elme,
nem akar kihunyni, riadtan kuksol,
reménykedőn vár egy ártatlan jelre.

Elveszni látszik, megadóan fárad,
a pernye már lágyan betakarja.
Csillapodik az emésztő láza,
üszkösödő magánya álomba fonja.

De nem engedi halni, élesztgeti,
melengeti az óvatlan pillanat,
s boldogan lobban életre még,
beragyogva, elfojtott álmokat...










  
 
0 komment , kategória:  Szép versek és idézetek  
A politikusok "lopnak"?
  2018-01-10 14:30:44, szerda
 
 











A POLITIKUSOK "LOPNAK"? - Folyt.:


Megrázó gondolatsor /2017.04.05)

Link


Hogyan...? (2017.09.05.)

Link


A politikusok lopnak? (2017.11.19)

Link


HOGYAN "LOPTA MEG" AZ ORBÁN KORMÁNY 2010 ÓTA A MAGYAR EMBEREKET?


Ezért szeretem a Fideszt, jön hogy lopnak, aztán megrendezzük a hazai történelem egyik legnagyobb sport eseményét, másnap megint írja a balfácán, hogy lopnak,másnap több pénz jut tankönyvre, megint jön hogy lopnak, másnap több pénz jut gyermekétkeztetésre, megint jön hogy lopnak, másnap több támogatás jut lombikprogramra, megint jön hogy lopnak, másnap több száz mentőautót vesz az állam, megint jön, hogy lopnak, másnap jön, hogy több támogatást kapnak a dawn kórosok, megint jón hogy mindent szétlopnak, másnap jön, hogy több tucat balatoni strand újul meg, de nem adják fel, megint jön hogy lopnak, másnap, hogy sokkal több béremelést kapnak a mentősök, de másnap megint jön, hogy lopnak, erre jön hogy sokkal többet fordítanak bölcsőde építésre, megint jön hogy lopnak, erre jön, hogy majdnem kétezer buszt vesz az ország, de nem adják fel, lopnak, erre jön egy ezer milliárdos nagyságrendű városfjlesztési program, de folytatják, lopnak, erre másnapra ingyenessé teszik a közműbekötést országosan, másnap lopnaklopnaklopnak, erre ingyenessé teszik a nyelvvizsgát 35 éves korig és ingyenesség a második szakmát, de tovább folytatják, hogy lopnak, erre csökkentik a hal ÁFa kulcsát, az internetét a társasági adót, a kisvállalkozói adót, a munkáltatói járulékot, de tovább folytatják, aztán megtoldják kétszázmillióval az oktatásra fordított összeget, másnap megint sivalkodnak, hogy lopnak, erre kifizetik a háromgyerekes teljes a kétgyerekes fél diákhitelét és a háromgyerekesnél még 1 milliót a devizahitelből, de nem adják fel, ellopnak mindent, másnap jön, hogy tovább tart és több lesz a diplomás gyed, és nő a családi adókedvezmény, de eljön az újabb nap, lopnak lopnak, aztán másnap jön, hogy kiterjesztik a csokot, de ez se jelent semmit, lopnak lopnak, aztán jön több száz orvosi rendelő, felújítás, kórházak felújítása, helikopter leszálló, új mentőállomsások, de aztán megint csak lopnak, erre két év alatt emelik több mint 200ezerrel az orvosok fizetését, de aztán újra, hogy lopnak, erre betol az állam 1500milliárdot vasútfejlesztésre, nem számít lopnak, másnap jön 300 milliárd turisztikai fejlesztésre, de nem baj, lopnak, másnap 210 milliárd a gazdáknak, szarjunk bele ne adjuk fel lopnak, másnap kifizetik Gyurcsány 18 milliárd büntijét, de akkor is lopnak, erre kifizetik az IMF hitel utolsó részletét, mit sem számít, lopnak, erre ingyen tűzifát osztanak, lopnak, csökkentik az SZJA-t lopnak, erre jön pár száz milliárd a fővárosi kórházakra, lopnak, másnap jön a 30%-os emelés a vasutasoknak, de még mindig lopnak, erre megemelik a határt védők bérét, de akkor is lopnak, másnap emelik a honvédelmi kiadásokat, lopnak, másnap 13 modern új busz a BKV-nak és BKV béremelés amivel midenki elégedett, de lopnak, aztán jön hogy 7000milliárddal nőtt az állami vagyon,lopnak, de visszavásároljuk a kincseket, lopnak, de jut 40 milliáárd Kolontár újjáépítésére de akkor is lopnak, ez van beprogramozva, hogy ellopnak mindent, másnap jön, hogy tovább erősödött a gazdaság, lopnak, másnap, hogy felminősítették az országot és hónapról hónapra jobb kilátások a nemzetközi elemzőktől, lopnak, másnap kikerülünk a túlzott deficiteljárás alól, lopnak, másnap jön hogy rekord alacsony az ország devizaadóssága, lopnak, lopnak lopnaK,,,,







Kedves Orbán fóbiások!

Egy kis szösszenet még a a MANYUP-ról...
Talán az is megérti, aki eddig nem értette.

"Orbán Viktor haveri zsebekbe tömködte, elherdálta, az erőszakkal az államiba kényszerített emberek, időskori megtakarításait!“.

Így szól a blabla...

Biztos, hogy ismerjük, a történetet?

Horn Gyula kormánya, a Világbank "noszogatására" vezette be, a KÖTELEZŐ és az ÖNKÉNTES alapú magán-nyugdíjpénztári rendszert. A lakosság befizetései mellé, a szoclib. kormány HAVI 30 MILLIÁRD KÖZPÉNZZEL megtámogatta a pénztárakat!

Honnan volt havi 30 milliárd erre?

HITELBŐL!

Honnan jött erre a hitel?

MAGÁNBANKOKTÓL, JÓ KIS KAMATRA!

SZÁMOLJUNK!:

Havi 30 milliárd, + évi 4 milliárd kamat = ÉVENTE 400 MILLIÁRD-ba fájt, az adófizetőknek ez a csodás manőver.

Vagyis a csúcsszuper kasszák, évi 400 milliárdnyi államadósságot termeltek.

A 13 ÉVES működésük alatt, durván 5000 MILLIÁRDOT LENYÚLTAK AZ ÁLLAMKASSZÁBÓL!

Ugye milyen remek üzlet, privátként az államot fejni?

Ez az évi 400 milliárd nagyon csúnya lyukakat ütött a költségvetésben. Amit ugye Veres Jani - Gyurcsány kérésére - szorgalmasan meghamisított. Majd lett belőle Öszöd.

A szoci kormányok, a kedvenc bankjaikat és biztosítóikat hozták helyzetbe, a magyarok kárára. Igen szép részesedéseket kaphattak cserébe az urak.

Ugye mily nagy a hasonlóság, a devizások tönkretétele és a MANYUP-osok tönkretétele között?!
Itt is a BANKOK ÉS A BIZTOSÍTÓK a kedvezményezettjei a piszkos árulásoknak!

De mit is várhattunk el hazánk BANKÁRKORMÁNYAITÓL?


ÉS MOST JÓL FIGYELJÜNK!!!


Az államtól kb. 5000 milliárd átvándorolt, a MANYUP-ba.

*2010-ben, a rendszer "felszámolásánál", kb. 2400-2500 milliárd Forintnyi vagyon érkezhetett vissza! Tehát, kb. a fele!

ÉS HOVA LETT A MAGYAROK BEFIZETÉSE?
A 10-12 évnyi befizetések.

ÉS AZ ÁLLAMTÓL KAPOTT PÉNZ JÓ RÉSZE?

Elfogyott a tőzsdéken és egyéb útvesztőkben.

A pénztárak Magyarországon állomásozó menedzsmentje, milliárdos jutalmakat vett fel.
Volt olyan pénztár, amelynek vezetői5 milliárdot utaltak haza, válság idején. Miközben a megtakarítások zöme eltűnt!!!

Merészeli kimondani ma akármelyik ellenzéki, hogy a Fidesz ellopta a nyugdíját többmillió befizetőnek? Merészeli, mert aljas gazember mind.

Azt is merészelte, hogy tüntetésre hívta a magyart! Tüntetni azok ellen, akik rendet tesznek.
30ezren, meg 60ezren, meg 100ezren, meg 1 millióan....stb., stb...

Hány és hány cirkuszt műveltek az utcákon, hergelve a népet, hogy megdöntsék a kormányt?

Vajon miért kell a 7 évvel ezelőtt, majd 3 évvel ezelőtt újra megválasztott kormányt megdönteni? Hiszen hatalmasat nyert. Mi szavaztuk meg őket, nem a hottentották.

Mert napvilágra kerül minden aljasság?

Még ha az elszámoltatás útjába sziklákat is tolnak és külföldi segítséggel akasztják meg az elszámoltatást, akkor is kiderül az igazság!

7 éve hallgatjuk, hogy a Fidesz ellopta a nyugdíjainkat.
7 éve hallgatjuk, hogy a gaz “Zorbán" kisemmizte az embereket.
7 éve ontja a hazugságot MANYUP-ügyben is a teljes ellenzék.
7 éve tűri Orbán Viktor, a súlyos rágalmakat.

A rendszer megléte volt az erőszak.

A rendszer lopta meg a befizetőket.

A rendszert a szocik kreálták. Ők követtek el világraszóló aljasságot velünk szemben!
Meglopták és hagyták meglopni a több millió magyart, s most van bőr a képükön, kánonban ordítani, hogy a “maffiakormány" kisemmizi a dolgozókat, és nem törődik a nyugdíjasokkal!
Mutasson fel bárki olyan irományt, amiben az Orbán kormány kötelezi a lakosságot arra, hogy visszalépjen az állami nyugdíjrendszerbe!!

Nincs ilyen!

Választható volt, vagy maradunk a privátban, vagy visszalépünk az államiba.
(Ellentétben a szocik kötelező erejű rendeletével!)

Mivel a nyugdíjrendszer visszaalakítását a teljes Jobbik frakció is megszavazta, felettébb
furcsa az ő vádaskodásuk is. Szavazóik, szimpatizánsaik megvezetésének eredményeként, ma a jobbikos kötődésűek, a legharsányabb védelmezői a szoclibek árulásainak!

Jól mutatta a lakosság félelmeit az, hogy szinte egységesen visszamenekült a biztos állami rendszerbe a több millió befizető.

10-12 évnyi befizetésünkből, szinte semmit nem tudott felmutatni a magánkassza! Nemhogy gyarapodott volna, a náluk gyűjtött "betét", hanem még abból is csak morzsák maradtak, amit mi bíztunk rájuk, gondos kezelésre.

(Tudom, hogy van kivétel. De sokmillió magyar ember újbóli lenyúlásánál, ez írreleváns.)

Nagy az Isten állatkertje!



(Mindezt büntetlenül tehették. Talán még az idősebbek közül sokan emlékeznek, hogy Tanaka Japán miniszterelnököt az 1976-ban kirobbant korrupciós megvesztegetés /Lockhead/ kapcsán 1983-ban elitélték, ha jól emlékszem halálra, amit aztán talán életfogytiglanra változtattak. Igaz utána 2 évre szélütést kapott és 1993-ban meghalt, persze az is igaz, hogy leánya a japán politikai életben ezt követően nagy karriert csinált, az ország legnépszerűbb képviselőjévé választották, külügyminiszter is volt.)









Szép napot Budapest, szép napot Magyarország!






  
 
0 komment , kategória:  Média  
Színkavalkád télen is
  2018-01-09 21:00:37, kedd
 
 







SZÍNKAVALKÁD TÉLEN IS




Ciklámen, karácsonyi kaktusz, fokföldi ibolya, mikulásvirág és sorolhatnánk hosszasan a sort...

A ködös, borongós táj, a rövid nappalok és a csupasz fák télen rendkivül hervasztóak. Az otthon azonban jókedvre deríthet, főleg, ha tavaszias hangulatot áraszt. A különböző színű, impozáns virágú szoba növények lakásdísznek sem utolsók.

A rózsaszín, piros, lila, sárga vagy fehér ciklámenek, karácsonyi kaktuszok, fokföldi ibolyák és mikulásvirágok barátságossá varázsolják az otthont. Ahhoz, hogy sokáig virágozzanak, majd elvirágzás után levelükkel díszítsenek, tudni kell, hogy ezek a növények mit szeretnek.







Ciklámen



A ciklámen a talaj közeli nyirkos és szűrt fényben élő, eredetileg erdei aljnövény. Ezért lakásban is hűvös és világos, de nem napos helyre kell tenni. Hosszú életéhez elengedhetetlen a rendszeres locsolás. Ezt cserép alá helyezett tálcával, alulról öntözéssel érdemes elvégezni, miután a növény az előző adagot már felszívta a tálcából - túllocsolás végzetes lehet, ezért mindig csak annyi vizet kell neki adni, hogy a földje nedves legyen. Mivel a ciklámen télen virágzik, ebben az időszakban hasznos a virágzó növényeknek való tápoldat használata. Elvirágzás után, tavasszal pihenni tér, ekkortól minimális vízzel is beéri, de az is jó, ha a kert egy árnyékos részére kerül.







Karácsonyi kaktusz




A karácsonyi kaktusz a téli hónapok egyik legszebb szezonális dísze. A lilás-rózsaszínes, esetenként fehér vagy narancssárga virágú növény a 13-20 fokos lakást kedveli, hűvös, világos helyen, a közvetlen napfénytől védve érzi magát a legjobban. Bőségesen kell öntözni, ám soha ne álljon vízben.







Fokföldi ibolya




A fokföldi ibolya is kedvelt virágzó szobanövény. Egész évben hozza a virágait, színválasztéka hatalmas: fehér, lila, bíbor, rózsaszín árnyalatokban pompázik. Népszerűsége folyamatosan nő, napjainkban egyre több helyen látni telt virágú és minifajtát is. Virágzáskor hetente egyszer érdemes megfelelő tápoldattal öntözni. Két locsolás között hagyni kell, hogy a földje kicsit kiszáradjon. A meleg, napos szobát kedveli.






Mikulásvirág




A Mikulásvirág a Karácsony előtti hetekben, különösen Mikuláskor nagy népszerűségnek örvend. A növények az ünnep színeiben pompáznak, az adventi hangulat fontos kellékei. A mikulásvirág igen kalandos utat járt be, míg őshazájából eljutott hozzánk. Mexikóból származik. A hegyvidéki területeken termeszthető növény az európai felfedezők előtt ott élő aztékok körében a tisztaság jelképének számított, így igen nagy becsben tartották. A természetes környezetében 3-4 méter magasságot is elérő növény vörös színű felleveleiből az indiánok festéket készítettek.A huszadik század elején Kaliforniában kezdték termeszteni, nemesíteni. Európába az 1920-as években jutott el. Érdekes módon a hatvanas években még vágott virágként volt ismert, ma kizárólag cserepes növényként termesztik. A karácsonyi csillag néven is ismert növény piros és zöld leveleivel, csillag alakú, apró virágaival nagyon is illik a karácsonyi ünnepkörbe. Érzékeny a hidegre, nem szereti a huzatot, a hőingadozást és a túl meleget, 20 fok feletti hőmérsékleten a levelei gyorsan száradnak és lepotyognak. Radiátortól távol, ablakban, előtérben, folyosón vagy a lakás egy kevésbé fűtött helyiségében, 15-18 fokon érzi jól magát. Fényigényes, sötét vagy félárnyékos helyen hamar elpusztul. Szereti a vizet, ugyanakkor nem viseli el a túlöntözést. Legjobb, ha a földjét nem hagyjuk kiszáradni, mindig nedvesen tartjuk, de ne álljon alatta víz. A hőmérséklet függvényében változik a vízigénye, melegebb lakásban gyakoribb öntözést igényel.







Dáma Lovag Erdős Anna: CIKLÁMEN VIRÁG AZ ŐSZI AVARBAN


Őszi avar teríti a földet
Ragyog a nap,sétálni megyek
Velem van a magány
Hű társam, nem hagy engemet

Levél szőnyeg közül kis virág virít
Felém nyitja lila szirmait
Oly kedves, oly hívogató
Szívet lelket boldogító

Mint ,ha mondaná a világnak
Ő ellen szegül az elmúlásnak
Ő dacol a köddel,széllel
Kinyílik a kövek közt is, életre kel a fénnyel

Ahogy nézem, szívem melegség önti el
Nem szakítom le, szívem ünnepel
Egy kis lila virág örömöt ad nekem
Magányom már el is feledem

S megyek utamon, még szellővel int felém
Hogy találkoztunk, boldog voltam én
Szirmaival győzött az őszi elmúlás felett
Megörvendeztette szomorú szívemet







Karácsonyi kaktuszom
december végén csodálom,
születésnek szent ünnepén
egy régi élet véget ért,
hiába megyek már haza
üresen áll a szobája,
mosolyát többé nem látom,
szívemben él ő, úgy sajnálom,
szemének tekintetét nem látom,
könnycsepp gördül le pillámon,
hideg föld takarja porait,
nem nyújtja felém kezeit.


/Menda - Pieris.hu - interaktív művészeti portál







Szilágyi Anita: MIKULÁSVIRÁG


Csilingelő csengőhintó
Patkó roppanó, rén vágtató
Hókristályos harmatgömb
Mirha, tömjén, aranytömb

Fehér fenyvesekben menyasszonyok
Kékes jégormában rí havasi gyopár
Holdsugár fénykörében andalgó csillagok
Havas úton lelenc remény poroszkál

Távoli fények lámpásai hívogatnak
Útvesztőim ködhomályai eloszlanak
Zord óráim vesszőit virgácsozza Mikulás
Koromlelkű krampusz ördögűző pikulás

Püspököm puttonyába rejtem kérelmem
Vetítsd titkom terítőjére, Kedvesem
Szemem sziluettje, mozdulata, árnyjátéka
Ne sajogjon szentestén szívem tájéka

Vállam ráncívén töredéked tapintata
Kandallóm tűzében réved advent áhítata
Bús menedékemben ünneplő mikulásvirág
Csendes békességben felenged a világ

]


  
 
0 komment , kategória:  Kertünk - házunk - otthonunk  
     2/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
2017.12 2018. Január 2018.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 34 db bejegyzés
e év: 315 db bejegyzés
Összes: 4845 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3056
  • e Hét: 17151
  • e Hónap: 56972
  • e Év: 234847
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.