|
2015-10-25 20:30:43, vasárnap
|
| |
| |
Néha megdöbbenek, milyen keveset dolgozom napjában: tulajdonképpen csak néhány percen át, reggel, vagy délután, mikor már nem lehet halogatni, s mikor - ellenkezéssel és kényszeredetten - gyorsan lefirkantom azt a néhány sort, amelyből aztán írás lesz, cikk, tanulmány, vagy oldal egy könyvben.
Igen, ha órabér szerint mérnék munkám tiszteletdíját, felkopna az állam. Nem hiszem, hogy többet dolgozom naponta, mint egy, legföllebb másfél órát. Az emberek nagy többsége joggal megveti az írót, aki csak ődöng, olvas, bámészkodik, ácsorog, s aztán néha, mellékesen ír is valamit. E megvetés ellen nem tiltakozom. Csak azt szeretném mondani, hogy én is megvetem az álmunkák többségét, mellyel az emberek életüket és idejüket eltöltik. Álmunka egy hivatalban ülni tíz órát, naponta, vagy pénzt beszedni, vagy ügyiratokat ,,intézni". Lehet, hogy a társadalom gépezetében ez álmunkákra is szükség van. Csak én nem tisztelem ezt a munkát.
Dolgozni nem lehet öncél. Dolgozni csak úgy érdemes, ha az ember alkot valamit: egy pár cipőt, mesterien, úgy, ahogy más nem tudja, vagy egy regényt, mesterien, ahogy más nem tudja, vagy gyógyít, mesterien, mintha Isten megsúgta volna a titkot. Örökké hálás vagyok a sorsnak, hogy nem tudok dolgozni; csak alkotni tudok. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|
|
|
Offline
