|
2013-10-14 13:22:39, hétfő
|
| |
| |
NYÍLT LEVÉL A VÁLOGATOTTNAK
Bayer Zsolt - 2013. október 14., hétfő: Álláspont
Mi, magyarok, egészen páratlan teljesítményt nyújtunk a sport terén. Az olimpiai örökranglistán a fantasztikus kilencedik hely a miénk, ami összevetve lélekszámunkkal és anyagi lehetőségeinkkel, szinte felfoghatatlan.
A Monarchia örökségeként lettünk vívó- és öttusa-nagyhatalom.
Csak néhány név az összesen 56 (!) magyar olimpiai bajnok vívó közül: Petschauer Attila, Bujdosó Imre, Dömölky Lídia, Fenyvesi Csaba, Schmitt Pál, Gerevich Aladár, Kulcsár Győző, Szabó Bence, Rejtő Ildikó - és a legutóbbi: Szilágyi Áron. S nézzük az öttusázóinkat: Balczó András, Benedek Gábor, Fábián László, Kovács Aladár, Martinek János, Mizsér Attila, Móna István, Nagy Imre, Németh Ferenc, Szondy István, Török Ferenc, Vörös Zsuzsanna. De a vívás és az öttusa csak kettő a csodák közül. Mert itt vannak az úszóink. Hajós Alfrédtól Gyurta Dánielig. A tornászaink, Keleti Ágnestől Berki Krisztiánig. A kajak-kenu sport magyar óriásai, Kovács Katalintól Kammerer Zoltánig. A vízilabdázó-fenoménjaink, Gyarmati Dezsőtől Benedek Tiborig. Az atlétáink, Zsivótzky Gyulától Németh Miklóson át Pars Krisztiánig. Az ökölvívóink, Papp Lászlótól Gedó Györgyön át Kokóig. A birkózóink: Kozma, Hegedűs, Növényi, Repka és a többiek. Vagy éppen a cselgáncsozóink, Kovács Antal, az Ungvári fivérek, Csernoviczki Éva, Joó Abigél. S ha megengedhető nekem ennyi elfogultság: idén augusztusban nyert az ifjúsági cselgáncs-világbajnokságon ezüstérmet a nevelt lányom, Mihalovits Kincső. Naponta látom, nézem, csodálom, hogy micsoda munka van ebben az eredményben. Látom, hogy ez a gyereklány micsoda büszkeséggel és felelősséggel ölti magára a címeres melegítőt. S látom, miképpen áll helyt az iskolában, mert hát dzsúdóból, ugye, soha nem fog megélni.
Miképpen soha nem fognak tisztességesen megélni teljesítményükből a csodálatos magyar kézilabdázók sem. Sem a fiúk, sem a lányok. Pedig hol vannak ők hozzátok képest, Istenem! Mint a gyöngyharmat a trágyalétől... S ugyanezt elmondhatjuk mondjuk a jégkorongozóinkról is.
Valahol itt van a lényeg, azt hiszem.
Ott, abban a szimbolikus pillanatban, amikor Dzsudzsák Balázs összetöri Lamborghinijét...
Valahol itt lehet elrontva minden. Hogy ti királyi módon megéltek ebből a teljesítményből. Ennek kell véget vetni, de azonnal. Tetszik vagy sem: ennek így nincs többé semmi értelme. Eddig sem volt - de áltattuk magunkat. Mindig kitaláltunk valami oktalan reménységet, aztán elkezdtünk hinni benne. Aztán ti sorra leköptétek a reményeinket.
Nem az a baj, hogy kikaptatok. 
Az a baj, ahogy kikaptatok. Bukarestben is, Hollandiában is. Erre nincs mentség, és nincsen magyarázat. Nincsen többé semmiféle magyarázat és mentegetőzés. Takarodjatok.
Takarodjatok, mert ti vagytok a szégyen maga. S ez önmagában még senkit sem érdekelne. De ti akárhová mentek, mindenhol szégyent hoztok a hazátokra, és megaláztok mindannyiunkat.
Néztem azt a nyolcat, amit kaptatok. Néztem a ,,meccset", és nem tudtam eldönteni, hogy tizenegy becstelen disznó van a pályán, vagy tizenegy képességtelen, mozgássérült szerencsétlen. S mindjárt megkövetem a mozgássérülteket, akik méltósággal és becsülettel viselik a rájuk mért sorsot, és helytállnak a saját helyükön.
Ti nem álltok helyt soha, sehol. És ebből vagytok milliomosok.
Takarodjatok.
És nem mondom, hogy szégyelljétek magatokat. Mert ugyan ti vagytok a szégyen maga, de a szégyenkezéshez önbecsülés kell, becsület kell, méltóság kell. Úgyhogy ne szégyelljétek magatokat. Csak takarodjatok. Adjátok le a szerelést, vegyétek le örökre a címeres mezt, mert csak beszennyezitek magatokkal. Az utolsó oltsa le a villanyt - és ne lássunk titeket, soha többé.
Aztán kezdjük el valahogy ezt az egészet elölről. A mai hatévesekkel. Addig pedig függesszük fel ezt az egész szánalmas, megalázó, arcpirító disznóságot. A pénzt pedig kapják meg azok, akik megérdemlik. Akik mögött van valami teljesítmény. És kapják meg a hatévesek a lehetőséget és a tökéletes körülményeket.
Benneteket, senkiháziak pedig tartsanak el a nézőitek ezentúl. Elég volt belőletek, egyszer s mindenkorra!
- See more at: http://magyarhirlap.hu/nyilt-level-a-valogatottnak#sthash.HFYT7U8S.dpuf
Link
Ballai Attila: Parajelenségek
Magyar Nemzet // 2013. október 14., hétfő 00:01
Utólag általában könnyű okosnak lenni, most azonban lehetetlen. Mert hiába vesszük számba a magyar labdarúgás összes gondját, kínját, gyengeségét, önsorsrontását, szereplőinek alkalmatlanságát, esetenként alávalóságát, mindez nem ad magyarázatot arra a nyolc gólra, amelyet válogatottunk pénteken, a Hollandia elleni világbajnoki selejtezőn beszedett.
Persze, persze, a nyílt színi kivégzés után lemondó szövetségi kapitány, Egervári Sándor úgymond profi játékosaink előtt már korábban, pontosan nem tudni, mikor, hitelét, ezzel tartását vesztette; légiósaink klubjaikban jobbára perememberek, a hazai NB I a topligákhoz képest szabadidős tevékenység, fogadási csalásokkal és lelátói mocsokkal súlyosbítva; a nemzeti együttes tagjai Bukarestben és Amszterdamban fizikumukban megfáradt öreguraknak, mentálisan, lelkileg éretlen kölyköknek tűntek, de ez sem váltható át nyolc gólra.
8-1, futballban. Legsötétebb napjain Andorra, San Marino, Guam, Lesotho kap ennyit. Aki azt állítja, előre látta, megmondta, ne legyen boldog, még csak büszke se. Mert ép ésszel és lélekkel nem volt feltételezhető, hogy nyolc lesz a vége. Méghozzá így. Parajelenségek sorával. Hogy egy fejpárbajt nyerünk egész meccsen, de abból a szegény, Devecseri nevű fiú kapitális öngólt vét; hogy Varga Józsi, ez az átlagnál még vagányabb, gyorsabb srác a saját tizenhatosán belül, senkitől sem zavartatva szeleburdi kisgyerek módjára hosszan szökteti magát; hogy nálunk a felszabadítás gólpassz az ellenfélnek, és még száz momentumot említhetnénk.
Megéltünk már - legalábbis elődeink - egyiptomi csapást, elbukott berni döntőt, marseille-i pótselejtezőt, irapuatói 0-6-ot, de mindezen alkalmakkor az ereje teljében lévő magyar labdarúgással űzött csúfot a sors. Pénteken viszont nem a csúcsról, hanem már eleve a völgyből zuhantunk még mélyebbre - ez fizikai képtelenség. Ahhoz képest ért iszonyú trauma, hogy már nem vártunk semmit - ez pedig pszichikai nonszensz. Mégis így történt.
Ezért értelmetlen és időszerűtlen nekiállni most okoskodni. Utólag is, előre is. Természetesen jön majd egy új kapitány, új kerettel, koncepcióval, ambícióval, vállalt célokkal. Előbb-utóbb, de inkább előbb, mert futballsebekből már nyolc napon belül gyógyulunk, elhangzik, hogy amúgy is a 2016-os Eb-részvétel lett volna a reális célkitűzés, hisz a kontinenstornán már huszonnégy csapat vehet részt. Lehetek őszinte? Ez az egész most nem érdekel. Beleborzongok abba, ha nem esik be tavasszal, itthon a románok ellen az az idétlen gól, még így is, 0-3-mal és 1-8-cal a második hely várományosai lennénk; és azt hiszem, az sem érdekelne. 
Mert pénteken nemcsak nyolc gólt kaptunk, hanem egy jelet is. Kívülről, vagy talán épp legbelülről. Azt üzeni, így nem szabad, így nem lehet, így nem érdemes.
Irigylem azokat, akik forradalmi hevülettel képesek lesznek kiadni a régi-új jelszót: mindent elölről, az alapoktól kell kezdeni. Csakhogy nem az a kérdés, honnan. Nem is az, hogyan. Hanem az, kikkel. Sőt az is: egyáltalán miért?
1986 júniusában, a szovjetektől kapott hatos után azt hittem, vége a világnak. Úgy nem lehetett élni. Szombaton délelőtt nyolcvan egyetemistával találkoztam, sportról, újságírásról beszélgettünk, én kialvatlanul, satuba szorított fejjel, ők mosolygósan, ironikusan. Szerintük csak a magyar futballnak van vége. A világ pedig így is élhető.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Sport |
|
|
|
|
|
Offline
