Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Vas István versei
  2020-03-25 18:00:03, szerda
 
 







VAS ISTVÁN VERSEI




Vas István (Budapest, 1910. szeptember 24. - Budapest, 1991. december 16.) kétszeres Kossuth-, háromszoros József Attila- és egyszeres Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító. Harmadik felesége Szántó Piroska festő, grafikus író volt. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja (2015).

1961-ben mutatták be Pesten az Egy szerelem három éjszakája című zenés drámát, amelynek dalszövegeit ő írta.








BADACSONYI BAZALTOK




Ez az ég felé m eredő.
Ez a gigászi csupa-kő
Ez az összepréselt rétegek
Kohéziójából keletkezett
Látszólag csupa repedés.
De bonthatatlan megkövülés
Mi lehetne más,
Mint őskori lángolás.
Mint a föld
Ifjúkorában kitört
Tűzhányók mondanivalója,
A böm bölve, lobogva
Feltornyosuló lángzivatar
Maradéka, a lávatalaj,
Seregnyi megkövesedett.
Özönvíz-előtti szörnyeteg,
Állnak most ég felé meredőn
A koporsóidomú hegytetőn.
Éjfélkor, ha a hold ragyog,
Babonás bálványalakok.
Hegymagas azték istenek.
Véráldozatra éhesek.
Várnak egy új szörny-eseményt.
Mintha lépnének is felénk,
Ősláz-szülte alakzatok.
Van köztük, aki fintorog.
Vad fintor ez, kolosszusi,
Éjfélkor, ha a hold süti.

Félsz, mikor a hold idesüt?
Gondold meg, letelik idejük.
Mig élhetnek, örüljenek.
Lehordják lassan a hegyet.
Hallod? a csákány, a robbanás.
Fogy a megkövült, őskori láz.
Nézd, kékesszürke görgeteg.
Fejtik a fáradt emberek.
Húzzák csillékben napra-nap
Apatikus bányalovak.
Igen, ez még a múltidő itt.
Hiszen így is kifizetődik.

Nem látszik másban az új világ.
Csak mikor a hangszóró kiált.
Hogy mennyit teljesít a bányász.
És százalék és felajánlás.
Elkezdte a kapitalizmus.
Folytatja a szocializmus.
Viszik a bazaltot útnak, aszfaltnak.
Amin az emberek gyalogolnak.
Azazhogy dehogy is nekik.
Jó utat csak a gépkocsik
És ágyúk, tankok, seregek
Használatára építenek.
No, előre csákány, dinamit.
Minden ipar előre, míg
Legyőzitek a féktelent
S eltünnek kint és idebent
Az élő és megkövült ős-tüzek -
De megmarad az őrület.

UTÓIRAT

Most hallom - no, mit akartok?
Nem bányásszák ezután a bazaltot.
Hát van m ég remény? Lehet-e,
Hogy a fejlődés menete
Valaminek is m egkegyelmez?
És az, amit magamba rejtek,
Miért nem lehet
Szintén ,,védett terület"?

1953







DUM SPIRO, SPERO
(Levél idegenbe)


Hát mégis kisütött a nap. Az őszi
Engesztelés Napja. Elállt a szél.
Talán még beírnak engem egy évre
Az élet könyvébe. Ameddig élet
Van, boldogság is van, azt mondta Tolsztoj.
Én pedig azt mondom, hogy legalább
Egy esztendőre szükség van, amíg
Előkészíttetik az a kivégzés,
Még akkor is, ha csak egy pillanat
Lesz majd a lefolyása - kegyelemből.
No és kell az az év még arra is,
Míg egy feltételes találkozótÍ
Ígér nekem. Nem, nincs jól mondva így:
Még félreért. Pedig feltétlenül
Találkoznunk kell. Csak a randevú
Feltételei tisztázatlanok:
A mikor és a bármilyen alakban.
S a hol? Az ám! Ez itt a bökkenő .
Mindegy. Lélegzem. Ez se kis dolog.
Még nem ment le a nap. Magára gondolok.







ELJÖNNEK ŐK


Ez a kert, ahol én egy kapavágást
Sem ejtettem, nem egy fát, de egy virágot
Sem ültettem, de még egy rózsaszálat
Se vágtam le - most megszerkesztett
Vadregény-fonadék, a rózsák
Örjöngő bája, illat-parádé.
Estikék, liliomok kibomló
Szerelmének fűszere árad
Az átszellemült éjben, a kicsi házból.
Amelybe én egy kapcsolót sem szereltem,
A villanyfény a hátsfára csapódik.
Meg alatta a haloványzöld padra,
A kőasztalnak támasztott kertiszékre
Meg a nylonhuzatba bugyolált nyugágyra,
A kétes villanyfényben és a felhőn
Gyanúsan átderengő holdsütésben
Fehér futórózsák, a két fenyő
A sötétben feketén fölmagaslik
Ebből a kertből, ahová ilyenkor
Eljönnek ők. Igen, mindenki itt van.







ETRUSZK SZARKOFÁG


Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony
keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi
keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű
süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női
hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás,
keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta
közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott
keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene?
Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú
kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána
néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a
férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt
a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy
éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni
veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen
fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt
hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött
jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal
egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor
már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért
nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a
minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem.
Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én
kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban
ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová
leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és
amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a
nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült
vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk
révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak
egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a
házasok.

És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek?
Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse
látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az
égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne
az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a
halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs
szebb képlete, mint a nevetés.

Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz - de
kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi - ez nem
látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik
professzor - és nevet a villogó, sötét szemével és a
repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a
világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem
a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból
össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a
halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik
tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát,
s főképp a nedvét veszítet, saját elfáradt eszüket, az
értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb
malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény
becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se
- sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával
is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre
lép - nevetve túllép a halálon, ahogyan velem
szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni,
látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok
rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud,
aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned!
És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a
szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk
szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami
ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett,
mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el,
amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy
védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is
túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem
leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt
koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.







A HANG




A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve - majdnem öregúr.
Teára gondol, mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj.

A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazatérőt bor, sötét tea,
Karosszék várja, könyv is odafent.

Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.

A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.

Egyszerre minden oly természetes,
Megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les.
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.







HATÁROZÓK ÉS KÖTŐSZAVAK


Jóllehet ez és jóllehet az, és jóllehet garmadával,
mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal.
Feltéve ha és feltéve, hogy és feltéve azt, amit,
ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít,
Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána,
nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya.
Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még,
tudvalevően elégtelen itt az elég meg a sosem elég.
Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre,
elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve.
Tehát és pedig és ahogy, és sehogy és valahogy mégis,
és ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is.
Mert a főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak,
marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag.
De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak,
végeredményben nem fontos más, csak a csak, meg a csak, meg a csak.







HÁNY NAPJA LEHET?


Hány napja lehet még a Napnak
Lángolni istenigazából?
Seregélyek most szüretelnek.
Mennyi van hátra még a nyárból?

Mit csináltam ezen a nyáron?
Éltem, szerettem, elmerengtem.
Ha jön az őszi szemtől-szembe
És itt talál még mindig engem,

Ha itt hagynak tavaszig engem.
Jó lesz nekem a ködben, szélben
Bujdosnom, amíg mód adódik.
Aztán eltűnnöm észrevétlen.

Ha jön az őszi szemtől-szembe.
Nyomát se lelje rettegésnek.
Ha kérdi: Mi lesz? - a Halálnak
Adassék azt felelnem: Élet.







KEZED


Ránézek csontos, gyermeki kezedre:
a munka görcse barna bogain,
szép ujjaidat nem-múlón színezte
a sok festék, a nap, a nikotin.

Játékos kéz: ez feszített keresztre,
és duzzadó dalt gyöngyözött a kín,
az agy, a szív egy hangszer újra. Kezdd te
a játékot figyelmem húrjain.

Ne félj, csak érj hozzá és újra peng,
a véges ütemből a végtelent
lobbantja égre ez a könnyű szikra.

Érintsd merészen. Én meg figyelem,
mit válaszol gyakorlott idegem
kíváncsi és szeszélyes ujjaidra.







KÉPLET


Ha most találkoznánk, egy napra csak,
már pontosan tudnók, mit kell csinálni.
Már nem volnának itt fölösleges szavak:
lemúltak a volt élet álvitái,
a sértődés, a becsvágy, a háló, melyben éltünk.
Fölösleges harc volt, reménytelen.
Mit számitana már a győzelem?
De fájni tud ma is a vereségünk.

Ha most találkoznánk, egy napra csak,
már tudnánk pontosan. Csak egy találkozásra!
Nem volnának fölösleges szavak,
ha egyszer eljönnél. Hiába kérlek.
Ami belőlünk megmaradt,
csak mint a minden dolgok fizikája,
csak mint a mozgás, az anyag:
valami algebrai kivonat,
egy elmulhatatlan érvényü képlet.







KÉT ANAKREONI DAL


MEGYEK


Az Élet ha elenged
Indulni készen állok
Vörös bor és fehér bor
Sokszor folyt poharamba
Ez is volt és az is volt
Kínból üdvözülésből
Uram eleget adtál
Megyek ha elbocsátasz


MÉGSEM

Eleget megtelítőt
Torkomig émelyítőt
Úgy látszik mégsem adtál
Élet még most sem úntatsz
Kegyelmedhez igyekszem
Méltó maradni enni
És inni és ölelni
Ahogyan és amennyit
Lehet szabad figyelni
És nézni várni hinni
A kínokat kibírni
Ha még el nem bocsátasz







KI LESZ ERŐSEBB?


Ki lesz az erősebb. Jézus vagy a Sátán?
Mert ő most is újra részt kér a világból.
Övé a raktárak, övé a kikötők,
Övé a tengerek és az anyahajók,
Rakétákkal teleszarta a világot,
Az űrt befingotta lézersugarakkal,
Amit az Úristen egy ősrobbanással
Kezdett, azt ő egy végbummal betejezné.
Vigyorog, rikácsol: ,,Te is látod, érted,
Hogy minden vetésed csak énnekem érett,
Hogy a pusztításra készül itt az élet -
No hát ints, hogy jöhet az a végítélet!
Vagy talán erre is van egy ellenérved?"

A rikácsolásra könnyű mosoly felel -
Honnan, az isteni?
A világot én nem kárhoztatni jöttem,
Hanem megtartani.







LJUBOMIRA


És valaki megint csodát
tudott művelni bennem,
és van, újra van a világ
és van benne hova lennem.

Mert ennyi csak, szeretsz és szeretlek,
milyen egyszerű ez, tényleg,
és mindegy, hogy tetted vagy tetetted
az örök átlényegülésnek.







MAJD


Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk:
A nyár, a mi nyarunk, mely maga is
Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk.
Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk
És bőven kárpótol majd mindazért,
Amit fukar marokkal elmulasztott
Megadni elhanyagolt évadában.
Meglátod, olyan megújult erővel
Foglak ölelni, hogy méltó legyen
Örökké termő, lángoló öledhez.
A megkésett nap megújult heve
Kajszínbarack hamvas színére barnít,
Selyembársony bőröd ragyogni fog,
Zöld lángú szemed tündökölni újra.
Fekete lesz a hajad, fekete,
Szemed alól eltűnnek mind a ráncok,
És teljes szépségedben fogsz megállni
Az előtt, ami szembe jön velünk.
Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit:
Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.







MIKOR A RÓZSÁK NYÍLNI KEZDTEK


Emlékszel: amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkertek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben-
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemembe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,


És zavarosabb lett a tiszta, haragos zöldje,
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én reád -,
S az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét és Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot-
Ez volt az a nyár, amikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.







MINDEN JELBEN


Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
A virágok szép nevére megtanitsz:
kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
Árnyaival üldözött az alvilág,
szól a kakas virradóra: csak te vagy.
Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
Kajszinarcod néz le róla: csak te vagy.
Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
versem édes csattanója csak te vagy!







NYÁRUTÓ


Ó nyárutó, tündöklő búcsúzás!
Van-e jogom rád vetni szemeimet?
A búcsúzástól én már elbúcsúztam.
Ha nincs is, ölelj, amíg lehet, ahogy lehet.







PESTI ELÉGIA


Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös - már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még - nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk -
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.







RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN


Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek - már nem sokáig -
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád - milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni - ha megérjük - a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek -
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
S új csillagmáglyát gyújt meg érted,
S vigasztalóvá lesz a rémítő,
S mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.







SZERELMES VERSEK


1

Ki vagy, szépség? Egyszer már láttalak.
Én vagyok a szerencse.
Mért hagytál el? Te hagytál el, bolond.
S te mit tettél? Behunytam szememet.

2

Hol vagy? A túlparton. Oda néz az ablak.
Egy városban élünk. Sohasem láthatlak.

3

Rám úntál? Hogyisne! Ezer év -
Nem, annyi se volna elég.

4

Furcsa dolog a mi igeragozásunk,
Rendkívül rendhagyó:
A bevégzett múlt nem ismeretes nálunk.
Ami egyszer lehull, újra kivirágzik,
Jelen cselekvés nem meghatározható.
Jövő időre itt nincs szükség, úgy látszik,
Egyremegy már, még, most, cselekvő,szenvedő,
A mi igéinkhez nem kell mód, sem idő,
Csak a Hosszú Folyó.

5

Goe and catche a falling starre
Donne

No menj és fogj egy hullócsillagot!
Megvolt de a kezemen átfutott.
Még álmainkban látjuk néha egymást:
Csak hull s hulltában hozzám felragyog.

6

Ez még a szerelem? Ez még ...?
Ideát mi lehet még?
Ezen a határon túl
Követ vagy visszafordul?
Mi tud megélni e ködben?
Történni közted és köztem?
Figyelj! A ködben, a csend alól
Egy bíztató tücsök halk hangja szól.

7

Gyönyörűség sohasem kötött
Veled össze úgy mint a lemondás.







A SZERETETHEZ


Köszönöm, hogy megteremtettél,
Óh szeretet, és ide tettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
Között ember legyek.

Köszönöm amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset érő
Egy vagyok, soha visszatérő.
S akár a férgek, vagy a szentek
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit sem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted,
S a mennyben vagy pokolban
Az leszek, aki voltam.







TERÁD VONATKOZIK


Terád vonatkozik megint Chopin zenéje,
Váltakozón borong föl egy-egy arcvonásod
S a hősiesség hangnemet cserélve
Társul az ellágyuláshoz.

Ez a zongorahang! E végső lehetőség
Búcsúmosolya, mely mégegyszer visszanéz!
F-moll balladád esőverte őszét
Pontozza halk ügetés.

A dallamot zilált akkordok mért kisérik?
Hiába kérdezem, epedőn visszakérdez.
Ifjúságunk motívuma — miért is
Fáj e futam, pedig édes?

Mért végződik a tánc elcsukló lendületben?
Szerelmünk hangjait egyedül hallgatom —
És feldobog a még teljesületlen,
Fiatal forradalom.







A TEREMTŐHÖZ
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó, Szeretet, és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő
Egy vagyok, soha-visszatérő,
S akár a férgek, vagy a szentek,
Valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted
s a mennyben vagy pokolban
Az leszek, ami voltam.







TITOK


Mi annyian vagyunk csak összesen,
amennyi ember Londonban lakik.
Miért, hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
Nagy város, nagy nép. Itt az idegen
öt világrésznek érzi kapcsait.
Vendégük vagyok. Jól bánnak velem.
Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt.
De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek?
Ha nem is angolok, de angyalok
lennének, mit jelent rokontalan
nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.

1959







VÉNASSZONYOK NYARA


Zakóban megyek át az Erzsébet hídon.
Egyszer már volt ilyen szép ősz. Igen, tudom.
Azt hittük, az október belénk szeretett.
Reggel még ragyogott. Hirtelen vége lett.
Hiéna falta föl a holttetem napot.
És mi volt azután? Azután zuhogott.







 
 
0 komment , kategória:  Vas István   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.02 2020. Március 2020.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 531
  • e Hét: 2027
  • e Hónap: 19171
  • e Év: 156543
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.