Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
Reményik Sándor
  2015-11-22 20:00:28, vasárnap
 
 










REMÉNYIK SÁNDOR


Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. aug. 30. - 1941. okt. 24. Kolozsvár) költő, szerkesztő. A két világháború közötti *erdélyi magyar líra kiemelkedő egyénisége.

125 éve született Reményik Sándor Kolozsváron, és 51 éves korában ugyanitt halt meg. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: "Egy lángot adok, ápold, add tovább." Temetésekor Bánffy Miklós mondta a sírnál:

,,mindenütt ott lesz, és örökké, ahol él, küzd és szenved a magyar."

Az 1990-es évekig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után - jórészt politikai megfontolásokból - évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Reményik Sándor istenkereső lélek volt. Hit és kétség, remény és kétségbeesés küzdött benne, ismerte és átélte a magány, a kivetettség mélységét és a kegyelem, a rátalálás, az ima magasságát.


,,Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rám ragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő."







Gyermekkora

Evangélikus családban született, ősei a Felvidékről, Dobsináról kerültek Erdélybe. Apja Reményik Károly ismert kolozsvári építész volt, anyja Brecz Mária. Az evangélikus elemi iskola után 1900 szeptemberében íratták be a kolozsvári Református Kollégium első osztályába, ahol osztálytársai voltak Makkai Sándor, Ligeti Ernő, felettük járt Áprily Lajos és Kós Károly. Természet szeretetének gyökerei ezekre az évekre vezethetők vissza, vakációit a felvidéki Dobsinán töltötte, és szerette a szülővárosa melletti Hója-erdőt, ahol több verset is írt. Történelemszemléletét már egész fiatalon formálták történelmi olvasmányai Rákóczi Ferenc életéről, a francia forradalomról és az 1848-as szabadságharcról.

Reményik Sándor: Versek

Egy csipkegalléros kisfiúhoz, aki valaha én voltam (részlet)

Ó, de a szemed egyebet beszél,
A szomorú szemed,
A szemedben a sorsom van megírva:
Hogy másképp nem lehet.
Elölről mindhiába kezdeném:
Csak odajutnék, ahol most vagyok,
Ha száz más úton indulnék is én.
Poétának szólított el a sors.
S az életbe ily félszegen ereszt el,
S így kell bolyongnom itt, ily felemásan,
Babérral és kereszttel
És mindig egyedül.







Első versek

Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg . Már joghallgató korában cikkei jelentek meg a Dobsina és Vidéke, majd az Ellenzék, az Erdélyi Lapok, a Kolozsvári Hírlap és más újságok hasábjain. Szembetegsége miatt azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel.

Építész apjától örökölt vagyona lehetővé tette, hogy függetlenül, 1916-tól kezdve kizárólag az irodalomnak éljen. Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indult el az Erdélyi Szemléből átalakult irodalmi és művészeti folyóirat, a Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Első kötetei, a Fagyöngyök (1918), a Mindhalálig (1918) és a Végvári versek (1921) a magányos költő vívódásairól és útkereséséről vallanak. A huszonöt éves fiatalembert Trianon tragikusan érinti. Első versei az Erdélyt sújtó igazságtalanságnak adnak hangot. Ezek Vegvári versek címen jelentek meg 1921-ben.







Eredj, ha tudsz!


Erdélynek Romániához való csatolása mély megrendülést jelentett a fiatal kolozsvári költő számára is. Az erdélyi magyarság döntő többségével együtt képtelen volt zokszó nélkül elfogadni a főhatalom megváltozásával bekövetkezett helyzetet. A szenvedő, törődő, halk hangú ember belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit a nagy megrendülés élménye hatotta át. Kétségbeesetten látta, miként menekülnek ősi szülőföldjükről százezrek, hogyan hagyják el verejtékes munkával teremtett otthonukat, adják fel megalapozott egzisztenciájukat. Ez idő tájt születtek a keserű indulattól fűtött, izzó nemzetféltő szenvedélytől átitatott, Budapesten kiadott Végvári-versek (Segítsetek! Hangok a végekről, 1919; Mindhalálig, 1921), melyekben a kényszerűségből álnevet használó költő helytállásra, itthon maradásra buzdította kisebbségi léthelyzetbe szorított testvéreit.


Eredj, ha tudsz /Selmeczi Roland/

Link


Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát.
Reményik Sándor életét szorongások és súlyos betegségek kísérték, lelkének egyensúlyát szinte sohasem találta meg, a kisebbségi létben és az elvadult korban nehezen lelte meg helyét. Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen, de azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat.


Ha nem lesz többé iskolánk /Selmeczi Roland/

Link


Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élni akarás-vágyának szimbóluma. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai.

A 1920-as években hat verseskötete jelent meg: Csak így, 1920; Vadvizek zúgása, 1921; A műhelyből, 1924; Atlantisz harangoz, 1925; Egy eszme indul, 1925; Két fény között, 1927. 1926-ban kiadták a Gondolatok a költészetről című, elméleti jellegű írását. 1928-tól hűséges munkatársa volt az Erdélyi Helikon folyóiratnak is.







Istenes versek

Istenes verseiben hit és hitetlenség ütközik, istenkeresés és hitvallás együtt szólal meg. Legismertebb vallásos versei: Templom és iskola, Pilátus, Az óriás (melyben Luthernek állít emléket), Kegyelem, A fordító (Károli Gáspár emlékének), Kenyér helyett, Elkéstetek, János evangéliuma. Templom és iskola 1925-ben született, kötetben azonban csak az 1935-ös Romon virág című válogatásban volt olvasható. A vers címében az erdélyi magyarság megmaradásának és önazonosságának két alapvető fogalma áll: a ,,templom" és az ,,iskola". A ,,templom" ebben az értelemben természetesen nemcsak az istentiszteletek, az imádság és a vallásos élet megszentelt helye, hanem az erdélyi magyarság szakrális intézménye is. Ugyanilyen szakrális jelentést és jelentőséget kapott az ,,iskola" fogalma, minthogy a magyar iskolák a nemzeti identitás és kultúra fennmaradásának, a felnövekvő nemzedékek anyanyelvi nevelésének voltak az elsőrendű műhelyei. A Kegyelem című vers a legnagyobbak közé tartozik, ilyen röviden, harminc sorban, ilyen hitelesen, ennyire átélten, magyar nyelven csak Reményik Sándor írta meg.

Kegyelem

Link







Álmodsz-e róla?

Reményik Sándor érzelmi-alkotói életében kivételes szerephez jutott két asszony: Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, illetve Judik Józsefné Imre Ilona. Mindkét szeretett nő, a testvérként, alkotótársként emlegetett festőművész, Piroska és a költőhöz talán nála is közelebb álló Ilonka Reményik Sándor kolozsvári életének része volt, mind a hárman kolozsvári születésűek.

,,Szőcsné nem kerülhet másképpen az irodalomtörténetbe, avagy a kritikusok tollára, mint ami a valóságban: az én drága, önzetlen, szép és jó Testvérem Lélekben, Igazságban, Művészetben, indítóm a magasságok felé, búvártársam a tenger fenekén, barátom és kalauzom a problémák sziklavilágában."

Az Álmodsz-e róla? című verset aligha túlzás a magyar szerelmi líra legelső vonalában emlegetni, Szabó Lőrinc hatalmas ciklusa, A huszonhatodik év közelében. A költő az elveszített kedves, Imre Ilona hites férjével, verseng a fájdalomban, a veszteség nagyságában; mi több, versét ,,az élő hitestársnak" ajánlja, és el is küldi neki a kéziratot.


Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha.

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
(részlet)







Romon virág

Az 1935-ben megjelent, Romon virág c. kötete egyik ciklusában kapott helyet az 1931-ben írott verse, az Ahogy lehet. Költői és emberi programját, a sorsvállaló közéletiség programját fogalmazta meg itt Reményik Sándor, politikai realizmusról és elkötelezettségről tanúskodó tisztánlátással. Jelszó lett ez a verscím Erdélyben, a kisebbségi léthelyzetben élő magyarság legszélesebb soraiban.

Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...
(részlet)

1933-ban Miért hallgatott el Végvári? című versében a békét immár vallásos hitében kereste, és az erkölcsi megigazulás hirdetésében fedezte fel a kisebbségi költő elsőrendű feladatát:

,,Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.
Elhallgatott, - mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.
Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést."
(részlet)

1933 augusztusában a Nagykőhavas hegyormának közelében írta a Szemeimet a hegyekre emelem című költői ciklusának tizenkét darabját. A havasok emberen túli vagy emberfeletti szikla- és hó világa a transzcendens létezés költői metaforájává válik, a költőt mindenekelőtt az erdélyi havasok monumentalitása, mondhatnám: ,,istenközelisége" nyűgözte le. Talán a legszebb, a Találkoztam a szabadsággal című vers, a ciklus tizenegyedik költeménye:

"Ment nagy léptekkel: a világ száműzötte,
Fenyőszag tömjénezett körülötte (...)

Ment az embertől egyre távolabb,
Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba,
Kissé túl drága volt méltatlanoknak:
Vitte ajándékul - az angyaloknak".

(részlet)


Amikor az Erdélyből váratlanul eltávozott jó barát, Makkai Sándor Nem lehet című tanulmányára válaszolva 1937-ben megírta az Ellenzék című folyóiratban a Lehet, mert kell című vitacikkét, akkor a helytállásban kikristályosodott erdélyi gondolat, az élni akarás, az építő munka érveit sorakoztatta fel az önfeladással szemben.
A harmincas évek vége felé a fenyegetően térhódító fasizmust elítélve a költő nyíltan és határozottan szembefordult az "ordas eszmékkel", világosan kifejezésre juttatta tiltakozását a faji megkülönböztetés minden formája ellen.







Babits Mihály gondolatai

Az igazi és megkérdőjelezhetetlen irodalmi kanonizációt mégis Babits Mihálynak a Nyugat 1940-es évfolyamában közölt, Az erdélyi költő című szép esszéje jelentette. Ez az írás a kolozsvári költő ötvenedik születésnapja alkalmából készült.

"Különös - állapította meg -, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos, hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; de egyúttal felelősség is ez. A hangosakban, a könnyű szavú, kész pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar." (Babits Mihály)







Élete alkonyán

1941 tavaszán megírta a Korszerűtlen verseket és a Meghalni mégis egyedül kell című költeményeket. Ezek Reményik Sándor utolsó versei: ekkor már kórházi szobáról kórházi szobára vándorolva töltötte erőtlen életét, s a végső nyomorúságból emelte fel tekintetét valami távoli fényhez. Költői hangjának zengése azonban ekkor sem csökkent, ez a nemesen zengő hang hatolt el költőtársaihoz. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett - írta több versében.

Reményik Sándor: Meghalni mégis egyedül kell

Az ágyad és az asztalod
Minden nap rózsával lehet tele -
Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz -
S mint játékközben a labdát a gyermek:
Egyik kedves kéz a másikba perget -
Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
És végül mégis egyedül maradsz:
Halálod egyedül kell elviselned
(részlet)


Házsongárdi temetőben





Emlékezete

,,Amikor Kolozsváron végigvonult temetési menete, a városban megállt az élet. Csend volt. Tíz- és tízezrek sorakoztak fel az utcákon, amerre a gyászolók feketeruhás csapata elvonult: Erdély búcsúzott, búcsúztatta nagy fiát, aki talán legharsogóbban fejezte ki az itt élőkre váratlanul rászakadt kisebbségi sors keservét, aki úgy érezte, végváron áll, s úgy is írta verseskötetét, mint Végvári."
,,Félelmetesen nehéz történelmi pillanatban kezdte lírai pályáját. Kortársai úgy érzékelték jelentkezését, mintha az evangéliumok lapjairól lépett volna közéjük biztató szavával: mit féltek, kicsinyhitűek? Törékeny volt, de akik ismerték, úgy érzékelték, azok a terhek roppantották meg vállát, amelyeket folyvást magán hordott, felelősséggel, átszellemült komolysággal. Valami rendkívüli erő és elhivatottság sugárzott belőle."
,,A lázadó költő, aki élete, költőléte nagyobbik korszakában Erdélyért perlekedett, végső periódusában János evangélistát tekintette szellemi példájának, s újra meg újra a szeretet igéit fogalmazta meg, a belső csend és békesség igézetében." (Rónay László)


Források:
Babits Mihály: Az erdélyi költő. In: Nyugat, 1940. 8. sz. p. 388
Balog Edgár (főszerk.): Romániai magyar lexikon. 4. köt. Bukarest: Kriterion Kiadó, 2002.
Kántor Lajos: Malomkövek közt - álmok szőnyegén: Az ismert és ismeretlen Reményik. In: Kortárs, 2000. 12. sz.
Pomogáts Béla: Reményik Sándor költészete. In: Helikon, 2008. 8-9. sz.
Reményik Sándor
Rónay László: Reményik Sándorról. In: Rónay László: Mesterek és legendák. Budapest: Hungarovox, 2012. p. 183-186.


Antal Margit Kiegészítés Reményik Sándor portréjához

Link


"Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!"

Link


Reményik Sándor összes versei

Link

Link



Remenyik Sándor Emlékpad








  
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Egy kezdő apuka blogja
  2015-11-21 21:01:29, szombat
 
 





EGY KEZDŐ APUKA BLOGJA


Anya elutazik pár napra. Apa vigyáz a gyerekre. Minden rendben lesz, persze.


1. nap:

Hat napig egyedül leszek a gyerekkel, mert az anyja elutazott. Eddig minden jól megy. Túl vagyok életem első peluscseréjén, és a gyereket is tisztába tettem. Picit meg is lepődtem, mert Marcikáról kiderült, hogy igazából Mancika. Eddig azt hittem a rózsaszín rugdalózóról, hogy buzis, erre kiderül, hogy csak lányos. Az etetésnél volt egy kis zűr, mert nem akarta bekapni a mellbimbómat, de szerencsére a pörkölt nokedlival kettőnknek is elég volt, főleg, mert egyelőre még én vagyok a gyorsabb.


2. nap:

Az éjszaka nem telt túl jól, a Barca kettő-nullra kikapott. Ja, és Marcika... vagyis Mancika légzésfigyelője is bekapcsolt, mikor lehányta a nokedlivel. Még szerencse, hogy megtaláltam rajtja az off gombot, így többször nem ébresztett fel. Most hajnali fél hét van, de már túl vagyunk 90 milli tápszeren, két böfin, és a popsikrémet is megkóstoltuk. Ha a gyerek is felébred, szerintem a játszóterezést is kipróbáljuk.


3. nap:

Hihetetlen, milyen sokat számít, hogy csak egymásra számíthatunk. Még csak három nap telt el, de máris teljesen egymásra hangolódtunk. Mancika már pontosan tudja, melyik sírásom jelenti azt, hogy éhes vagyok, melyik, hogy egy kis gyengédségre vágyom, és melyik, hogy finganom kell. Abban viszont picit bizonytalan vagyok, hogy Mancikát hoztam-e haza tegnap a játszótérről... de végül is mindegy, ez a babakocsi úgyis jobban tetszik.


4. nap:

Mancika ma átfordult a hátáról a hasára. Nagyon büszke voltam rá. Meg is akartam mutatni a feleségemnek szkájpon, milyen ügyes, de ő felvilágosított, hogy csak fordítva adtam rá a rugdalózót. Viszont! Viszont! Ami biztos, hogy Mancika ma nőtt négy centit, mert nem vettem észre, hogy ráléptem a kezére, amikor megpróbáltam felvenni.


5. nap:

Minden nap egy új fejlődési fázis. Ma fürdetés közben Mancika megpróbálkozott a beszéddel. Az első szó, amit kimondott az volt, hogy segítség. Ebből jöttem rá, hogy a gyereket kell fürdetni, és a cumikat sterilizálni, nem pedig fordítva. Pancsolás után elugrottunk a boltba némi kötszerért, de végül csak sört vettem.


6. nap:

Ma este átugrottak a haverok egy tejfakasztó utópartira. Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, csak Mancika ivott egy picit többet a kelleténél, ezért elég agresszíven reagált, amiért mindig ő esett ki először kidobóban. Viszont egy csomó jó fotót posztoltunk FB-ra, és a gyámügy is bejelölt minket ismerősnek.


7. nap:

Hazaért a feleségem. Nagyon büszke volt rám, amiért ilyen ügyesen tartottam a frontot, aztán megkért, hogy a gyereket cseréljem vissza a sajátunkra... a babakocsival együtt, és hogy beszéljek az ajtónk előtt várakozó gyámügy képviselőivel.

Kormos Anett









  
 
1 komment , kategória:  Humor  
Magyar Hiszekegy / Magyar hitvallás
  2015-11-21 19:15:05, szombat
 
 










Papp-Váry Elemérné: MAGYAR HISZEKEGY / MAGYAR HITVALLÁS


A Magyar Hiszekegy a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Védő Ligák Szövetsége által 1920-ban kiírt, a magyarság akkori életérzését a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban megjeleníteni hivatott pályázatra érkezett nyertes pályamű, melyet Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna (1881-1923) írt.

A Magyar Hiszekegy címmel érkezett három soros ima a Horthy-korszak ,,nemzeti imája" lett. A később Hitvallás címen 15 szakaszossá bővített verset Szabados Béla zenésítette meg. Az ima, illetve belőle a dal olyan korszakban keletkezett, melyben nem volt olyan politikai irányzat, mely ne értett volna egyet a határrevízióval.







MAGYAR HISZEKEGY

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,


Hiszek Magyarország feltámadásában.

1920



HITVALLÁS

Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedők fülébe,
Szeretném égetni reszketők lelkébe,
Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,
Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,
Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.

Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,


Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lába nyomán zöldül a temető,
Virágdíszbe borul az eltiport mező,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Napsugártól fényes lesz a házatája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő.

Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!

1921







Szeleczky Zita: Papp-Váry Elemérné: Magyar Hiszekegy / Magyar Hitvallás

Link


Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna sírja a Kerepesi temető 28. díszsorrának 37. parcellájában









  
 
0 komment , kategória:  Papp Váry Elemérné   
Sajó Sándor
  2015-11-20 20:00:32, péntek
 
 







SAJÓ SÁNDOR VERSEI




Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. november 13. - Budapest, 1933. február 2.) költő, tanár, drámaíró. Hazafias és irredenta költemények szerzőjeként vált ismertté. Verseit 1885-től közölték a fővárosi és vidéki újságok, folyóiratok.

Sajó Sándor embernek és költőnek egyformán nagy volt. Emberi alakja néhány évtized múltával el fog halványulni, költői egyénisége szoborszerűen állandó marad az utókor előtt."
/dr. Bartha József/







BEETHOVEN LELKÉT RINGATOM E DALBAN...


Beethoven lelkét ringatom e dalban,
Sóvárgó bú ez, szent és halhatatlan;
A kék madarai keresi az ágon,
Az illatot a hervadt gyöngyvirágon.

A földi vágy a csillagokra szárnyal
A minden-titkok édes bánatával;
Szent szomorúság hangokká lehelve:
Ez Beethoven szerelme.

Egy ember mindent dallá álmodott,
Mi földi szívben vágyón földobog;
E zengő gyász ha belesír az éjbe:
Ez Beethoven zenéje.

Beethoven lelkét ringatom e dalban,
Sóvárgó bú ez, szent és halhatatlan:
A kék madarat keresi az ágon,
Az illatot a hervadt gyöngyvirágon ...







DAL A MESSZI BÉRCOROMRÓL


Mikor hegyek közt jársz bolyongva,
Nem látsz a büszke bércoromra:
Ott lenn a völgyek rejtekében
A legszebb csúcs is észrevétlen;
De nézz csak vissza messze tájrul:
Szived megdobban, szemed ámul:
Mily diadallal kéklik égre
A fátyolos bérc bús szépsége...

Tűnt ifjúságod távolában
(Óh mért is nem láttad korábban!)
Igy leng feléd a kék homályon
Egy tündérkép, egy régi álom;
Ott leng a fátylas messzeségben
Ragyogón, fájón, szűz fenségben, -
Késő igéret, szent, egyetlen,
Sovárgott és - elérhetetlen...


***

DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL


A szívembe emlék csendül,
Messze földrül, idegenbül;
Idegenbül, onnan, onnan,
A hol egykor otthon voltam.

Ahol egykor fölsarjadtam,
Honnan végkép elszakadtam,
S hova szívem visszafáj még :
Virúl-e még az a tájék'?

Hasad-e még szűzi hajnal
Rózsás kedvvel, vidám dallal ?
Enyhe alkony, ha leszállott,
A szívekre hint-e álmot ?

Nyit-e virág még a réten ?
Zeng-e nóta a környéken ?
Hűvös erdő ad-e árnyat
Turbékoló galambpárnak ?

Hát a város, hát a népe, -
Ifjúságom száz emléke ?
A nagy utczán járva-kelve,
Van-e még, ki rám ismerne ? . . .

És visz a vágy sebes szárnyon
És a tájat, im, bejárom,
S búja ébred a szivemnek:
Engem itt már nem ismernek . . .

A szivembe emlék csendül,
Oh jaj, immár idegenbül;
Ezer emlék : csupa bánat, -
A szemem is könnybe lábbad.

A szemem is könnybe lábbad
És elhagyom ezt a tájat,
S nem maraszt más elmenőben,
Csak egy sír a temetőben . . .







A DRÉGELYI VÁRROM


Itt állok újra Drégely ormán
Hol egykor Szondi vére hullt;
Körűlem, bennem búsmogorván
Susog az emlék, sír a mult;
Az elhullt véren nincsen áldás,
Szívemben sincs, csak fájdalom, -
A mult mint néma szemrehányás
Borong az omló várfalon.

Ott lenn is emlékek borongnak:
A völgyön méla álmodás...
Zöldselymes réten az Ipolynak
Halvány ezüstje tétováz;
Messzebbrül, észak távolábul
Sötéten kéklő bús hegyek, -
Elöl a Szitnya orma bámul
S ködfátyolával integet.

Balról - csak széle látszik éppen -
Egy kicsi város néz felém:
Egy domb mögé bújt szégyenében,
De én pirúlok szégyenén!
Az a hely ott az Ipolyon túl
A szülőföldem énnekem, -
Haragvó lelkem könnyre csordul:
Óh mért hogy mégis idegen?

Országhatárul lenn a völgyben
Az Ipoly lomhán kanyarog;
Két partján fásult bús közönyben
Pipálnak lomha magyarok;
Ha égne bennük Szondi vére,
Nem jobban, csak mint bennem ég -
Ejh, nem méltó már hős nevére
E romlott, gyáva nemzedék!

- Itt állok újra Drégely ormán,
De nem bírom már itt tovább...
Haragvó lelkem bús-mogorván
Repül az ismert tájon át -
El innen! - jobb, ha völgybe térek,
Ott nincs a múltnak híre sem -
Ott majd, én tiprott, árva féreg,
Kisírom magam csendesen.

(1922







E RAB FÖLD MIND AZ ÉN HAZÁM


Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem, -
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon.
Ott, ott születtem, oda vágyom, -
Nem, - azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat, -
Erdély szült engem bús magyarnak, -
Oh, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre
Nézek búsultan, keseredve:
E rab föld mind az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon, -
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, - de nem adom!


Sajó Sándor: E rab föld mind az én hazám - Videó

Link







ÉS MÉGIS, MÉGIS, - HINNI KELL...


És mégis, mégis, - hinni kell,
Jaj, hinni kell még Valakit,
Ki megterem e csonka földön
Lejerikózni itt e börtön
Halálbafojtó falait, -
Ki tűzcsóvát gyújt itt az éjban
S hatszázezer halott nevében
Dörömböl e süket világra
S míg rettentően szétkiáltja
Egy jobb jövendő szent jogát:
Ó, hinni kell, hogy majd e hangon,
Mint jajveszékre félrevert harangon,
Az Isten lelke harsog át!

E megmohácsolt ég alatt
Nekünk nincs már, csak egy utunk:
Megfújva minden trombitát
Szétzúzni azt a zord falat,
Hogy rádöbbenjen a világ:
Ha kell, így is tudunk!

S ha térdig csonkolunk
s ha minden körmünk tövig elkopik:
Kövön át, falon át,
Sírhalmokon át, -
Ó, hinni kell, hogy eljutunk
Az ősi szent határokig!

Míg álmainkba révülünk,
Reményt kérődző magyarok, -
Halálfolyó zúg körülünk
S fekete árral hömpölyögve,
Omlasztva ront az ős rögökre
S mindközelebbre kanyarog...
És mégis, mégis, - hinni kell,
A nagy csodát is hinni kell még, -
De amikor a szörnyű nemlét
Már a fejünkön csapkod át:
Nem égrenéző szemmel állni,
Nem várni, várni, egyre várni, -
Csinálni kell a nagy magyar csodát







FEGYVERRE!


Magyarország katonái,
Tudtok-e még talpra állni?
Tudnotok kell: űz az átok,
Tudnotok kell: nincs hazátok,
Most riadjon harsonátok:
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Lenni kell most, vagy nem lenni,
Vár a minden, vagy a semmi;
Itt vijjog a végzet rajtunk,
Azt kérdezi, van-e kardunk,
Élünk-e még, vagy meghaltunk;
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Sikoltoz a Tátra alja,
Szívembe csap Erdély jajja ?
Én rab hazám, rab testvérem,
Megváltlak én, ha kell véren,
Isten engem úgy segéljen!
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Másokért már hullt a vérünk,
Most már végre észre térünk:
Magunk írjuk magunk sorsát,
Egy a föld itt s egy az ország, -
Ezeréves Magyarország!

Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

/1920./







GYÁSZMAGYAROK


Kik itt élünk még, s magyarok vagyunk,
Tetsvér, ne titkold: szégyeljük magunk.

Ki itt magyar még, gyászban mind rokon:
Gyalázat ég itt minden homlokon.

Mi, vérző csonk s végzet egyaránt,
Jaj , nem tudunk már semmit magyarán!

Bujdoss vadonban, erdők rejtekén:
Csak gyászmagyar vagy, testvérem szegény!

Fejed lehajtva járjad bús utad,
Ne nézz tükörbe, - förtelmet mutat.

Megcsúfolt koldus, nincs orrod, füled,
Lefoszlott rólad minden becsület....

Szegény testvérem, én is így vagyok,
Jaj! Így vagyunk mind árva magyarok!

Világra hangzik koldusénekünk,
S egymásra is csak sírva nézhetünk.

Kik itt élünk még s magyarok vagyunk,
Bús gyászmagyarkák - kezet foghatunk.....

1920







HARANGSZÓ AZ IPOLY PARTJÁN


Odaát az Ipolyon túl
Lágy harangszó hangja kondul,
Méla völgyön szétsimulva,
Zsongva, zengve, bongva, csengve
Leng a légben, száll szívemre
S vonja lelkem messze múltba:

Benne zendül gyermekségem,
Benne zendül ifjúságom:
Lágy harangszó réges-régen
Épp így kondult Ipolyságon,
Völgy ölében szertehangzó,
Hullámozva föltarajzó,
Száz emlékkel szívre rajzó
Ismert édes szép harangszó...

Kicsi város, nagy határ...
Jó a játék, szép a nyár;
Szép a játék, ha bujósdi
S a szokás is, bármily ósdi:
Hogy akármily messze jár is,
A pandúr is, a zsivány is
Ebédelni hazajár...
- Kongatják már a delet,
Érjük utol, ha lehet, -
Pandúr, zsivány, itt a dél!
Akinek van fürge lába,
Szedje jól föl a nyakába. -
Még harangszón hazaér!
- Ne hagyd abba, jaj ne még!
Ha elhallgatsz, nincs ebéd!
Anyánk hangja már keres,
Tányérunkon hűlt leves...
Félig fúlva, félig gyúlva
Mikor végre hazatoppan:

Szó zuhog az ifiúrra,
Anya szeme vészre lobban
Anya szava vészkiáltó,
De a szíve megbocsátó,
Szava sújt, de szíve véd, -
S fődolog, hogy van ebéd!

Ünnepreggel. Szép harangszó,
Ifjú szívet vágyra ajzó,
Égre lengve, szívre zsongva
Áhítatra hív templomba...
A harang oly lágyan zengő,
És a tájék oly merengő,
És az ég oly tiszta kék, -
És a hangok kergetődzve,
Mint pillangók kék mezőkre,
Könnyű szárnyon és vidámon
Ömlenek magasba szét...
S a harangszó dallamán
Mint egy égi zeneszóra
- Mint mosolygó égi álom
Testesülve földi tájon -
Lépdegél egy ifjú rózsa,
Szép virágszál, drága lány;
Ifjú rózsa, piruló,
Szerelmemnek viruló, -
Nézem - s lelkem halk vidámság,
Csupa édes szép imádság;

Beharangszó kondul-zendül,
S ami égre száll szívembül,
Azt az érzést - gingalang -
Zsongva-zúgva, bongva-búgva
Zengi mind a négy harang...

Harangszó az Ipolyon túl,
Tudom, sokszor gyászra kondul:
Kéklő égbolt elborul,
Fényes szép nap alkonyul,
Szép vidám nyár búsra őszül
S már sok gyászból ismerősül
Zúgó-búgó bús harangszó
Messze tájon ellebeg,
Mint az égen elviharzó
Barnán szálló fellegek...
- Egyszer is, tán nemsokára,
Így bong majd a hangok árja
Nagy, komor gyászt zengetőn,
Mikor én már meg se hallom,
Ha fejem öledbe hajtom,
Szülőföldem: temetőm!
Elmúlásról gingallózva
Szól majd mind a négy harang,
Hangok árján ringatózva
Száll a földbe bús koporsó, -
S mire elhal az utolsó
Bugyborékló méla hang:

Lelkem is már messze lengve
Száll a kéklő végtelenbe,
Végtelenbe, titkos égbe,
A jó Isten közelbe,
Mint szelíd, fehér galamb...







JÖVENDŐ

A Kisfaludy-Társaság Bulyovszky-díjával jutalmazott költemény


Te szív, szivem!
Te szomorúság ringatója,
Te bús magyarság könnyes kelyhe,
Te éjtszakába zengetője
Nagy, ezredéves bánatoknak:
Csillaghullásos éjtszakából
Mondd, tudsz-e bízón átsuhanni
Egy szebb jövendő hajnalába,
És mersz-e fejfák erdejében
Egy csonka ágra települve
Uj kedvvel új dalt zengedezni,
Mint vihar tűntén a madár?
Sejtelmek selyemszövetén
Még félve hímzed a Jövendőt,
Képét se látod tiszta szemmel,
Csak könnyeidnek fátyolán;
Tán nem hallod még uj Időknek
Közelgő szárnya-csattogását:
Még ágyúdörgés zúg füledbe,
És omló vérnek zuhatagja,
És holttesteknek zuhanása,
És zokogás és siralom. -
Óh most még minden büszke hangot
Elfojt e földön a haláljaj,
Mint halk madárdalt a vihar ...
De jönni fog a szebb Jövendő
És uj világ lesz e világon, -

Ezt hinned kell, te szív, szivem!
Most, most kell hinned szent csodában,
Egy nagy-nagy olvasóba fűzve
A sok könny minden gyöngyszemét,
Mely magyar szemből fájva csordult
Egy hosszú ezredév alatt, -
Hogy minden titkolt fájdalom,
Mely magyar szíven ült borongva,
Most egy-egy létrafok leszen,
A melyen sorsunk magasára,
A csúcsra végre feljutunk!
Óh jönnöd kellett, zord idő,
Hogy megtaláljuk minmagunkat...
Nagy, megadásos némaságban
Már búja sem volt a magyarnak, -
Az élet itt már rothadás volt
És hajh! a romlás - élvezet...
De most, most uj hit erejével,
A nemléttől megiszonyodva,
Most belezúgjuk az időkbe:
Még nem haltunk meg, - még vagyunk!
Nagy világomlás idején
Születtünk újra, magyarok:
Honvédek véres szuronyaval
A világ homlokára írtuk
E nagy s szent újjászületést!
Sorsunknak harczos építői

Nagy szenvedések kőszikláit
Nagy gránitkoczkákká faragván
A lét ormára görgetik
És fölépítik a csodát:
Magyarságunknak büszke várát
Soha nem romló csoda-mésszel:
Hősök hamvával elkevert
Sok magyar könnyel, drága vérrel .
- Óh, az lesz majd a büszke vár:
Egy ezredévnek kőalapján
Vérvakolattal megerősült
Világraszóló szép Jövendő!
Sugárzó tornya égbe csúcslik
És onnan - Isten közelébül -
Harangok zúgnak majd a légbe
S érczhangon zengik végtelenbe
A diadalmat szózatot:
Vagyunk, vagyunk!







KARÁCSONYI ÉNEK


Akkoron csillag gyúlt az égre
És rásugárzott a vidékre,
És Betlehem fölött megállván,
Egy rongyos istálló homályán
Tündöklött már a Glória:
Ott ingecskében, szép fehérben,
Feküdt a jászol szent ölében
Az Isten egyszülött Fia...

A hír bejárta a világot,
És jöttek bölcsek és királyok
És együgyűk és pásztorok:
Ott minden lélek egyetérzett
És sírt és álmélkodva nézett
És boldogan fohászkodott:
Örömöt hozván az embernek,
Dicsőség légyen az Istennek!

Ó betlehemi égi csillag,
Világmegváltó Szeretet!
Lásd, én is várlak, várva hívlak:
Jöjj, váltsd meg ezt a nemzetet!
Lásd, sírva vár egy csonka ország
És gyásza fátylát lengeti,
Ó szánd meg népe árva sorsát
S hozz végre örömöt neki:

Jöjj újra úgy, mint azelőtt,
Hozz duzzadt ágú friss fenyőt
A Tátra s Erdély erdejéből,
Az elrablottból, - a mienkből!
Ó, neked lehet és szabad, -
Neked nem állja utadat
Oláh Heródes, se cseh zsandár,
Mert a te utad magasan jár,
Te angyalként jársz, égi szárnyon,
Te átrepülhetsz a határon,
Mindenhová és mindenhonnan, -
Te sohsem voltál Trianonban...

Ó, szállj le hozzánk, égi angyal,
Ó, jöjj, kis Jézus s légy velünk,
És igazságot hozz magaddal,
És sok játékot hozz nekünk, -
Mindent, mit vágyunk álmodott:
Sok trombitát és sok dobot,
És sok-sok puskát, kardot, ágyút,
Hogy szent nevedet áldva-áldjuk,
Hozz hírt, amelynek hallatára
Itt minden szemek fölragyognak,
Boldog Karácsonyt valahára
Szegény-bús-árva magyaroknak!







LÉGY ERŐS


Ha társtalanul bolygod a világot,
Lehetsz, kedvedre, büszke vagy szerény;
Nagyhangon nem kell piacra kiállnod,
Sem marakodnod harcok fövenyén.
Virágot szedve, álmot szövögetve
Jársz gyepes úton, lombos fák alatt:
Tied a magány tündérszép szigetje,
Ahol minden hang - szívedből fakad.
Irtózva szennytől, kitérhetsz előle
Kényesen s tisztán mint a hermelin,
S a jobb érzések híveül szegődve
Csügghetsz tenlelked szent eszményein...
Ha fészket raktál, harcra hív a gondja:
Hajrá ökölre: koncot, pénzt, babért! -
Száz küzdő érdek vásárján tolongva
Lelkeddel fizetsz minden falatért.
Dölyfös tömegben sorsod: bús alázat,
Jársz aljasok közt: meghódolsz nekik;
Megfáradt lelked immár föl se lázad,
Ha porban, sárban meghengergetik.
Arcodba csapnak: mosolyogva tűröd,
Mert bús szegénység rabszolgája vagy;
Fészkedre gondolsz: erény lesz a bűnöd
S ha pénzt csörgetnek - eladod magad...
Vagy úgy téssz, mint én: zordon
büszkeséggel
Megőrzöd embervoltod hímporát,
S bár lelked tüze meg nem értve ég el,
Mégy panasz nélkül, útadon tovább.
De légy erős, hogy elviseld a bút is.
Mely szíved mélyén vádlón fölsajog:
Hogy légy bár fényben mint a csillag,
oly dús,
Úgy halsz meg, mint a legutolsó koldús,
Ki gyermekeire semmit sem hagyott.










MAGYAR ÉNEK 1919-BEN


Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;
De ezt a lelket itthagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

1919

Sajó Sándor - Magyar ének 1919-ben


Link
Link


MAGYAR ÉNEK...- SAJÓ SÁNDOR - KÁRPÁTIA - MIHI

Link

Sajó Sándor: Ez éltessen magyar! /Vári Kovács Péter/

Link







MAGYAR KERESZT


Keresztet vitt az úr a Golgotára,
Azóta szép s jó mind e jelben él;
Az üdvösségnek szenvedés az ára:
Boldog, ki sír és sírva is remél;
Áldott tövében megváltó keresztnek
Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,
S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,
Ajkad-harapva némán menj tovább.

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét
S tudsz magyar lenni megtiportan is;
Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,
S verdesd a szárnyad lenn a porban is;
Erdély keserve szívedből sikongjon,
A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,
Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:
Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

Piruljon arcod, gyúljon rá a szégyen,
Kiáltson ajkad: hallja a világ!
És vájj sebedbe, csak hadd fájjon, égjen, -
A lélek él, ha nagy hit lengi át;
Ha hitet adott Isten a magyarnak,
Csorduljon ez mint dúslevű gerezd
S legyen sarkallód minden ősi parlag
És édes terhed a magyar kereszt...

A szent jel int és hív és vár a munka,
Az út nehéz s a cél oly messze még!
A meddő gyászt a balsors már megunta, -
Küzdj, szenvedj, fáradj, ifju nemzedék!
Bús ugarunknak lesz még aratása,
Csak törjed, túrjad, magyar ifjúság,
Hogy megzendíthesd új föltámadásra
A magyar élet büszke himnuszát!













MAGYARNAK LENNI


Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!

Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldúsrongyait
Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek körült átkaul,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány ! -

Háborgó vérrel kesergőn vígadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelőn
Mért nem röpülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében, -
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!

Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat.
Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!


Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Link


Sajó Sándor: Magyarnak lenni ( Maksa Balázs)

Link


Sajó Sándor: Magyarnak lenni (Tomanek Gábor)

Link







A MAGYAR NYELV


Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli...
Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!
Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél...
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba' hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!







MAGYARORSZÁG


Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével - kard a jobbkezében.
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.

S megszólal. Hangja mint a gordonka zendül
S mint tenger árja távolból ha zúg:
"Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,
Minden lemondás gyáva és hazug.

Sorsod homálya most még rádsivárlik;
Várj tavaszig vagy nyárig...szüretig...
Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,
Akard, és itt még csoda születik!

Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,
Tiéd az ország és a hatalom..."
S az éjben, mintha erdőn zúgna végig
És milljó szívből eskü szállna égig,

Fölzeng a szent szó: akarom!...

1868







MAGYAR SORS


Tiszaparton volgaparti maradék,
Veri, veri maga bűne meg az Ég;
Ha sok bűntől, - mégtöbb bútól patinás,
Egész lelke ezeréves ősi gyász.

Csodaszarvas csalogatta nyugatra,
Itt azóta száz eb marja, ugatja;
Ekevasból mindig kardot kovácsolt,
Ezer évig sírhalmok közt bukdácsolt.

Hová lett a hősi népek eleje?
Úgy elfogyott, mint az Alföld erdeje;
Átkos sorsa verte, vágta, gyötörte,
Úgy fektette magaásta gödörbe.

- Tiszaparton nem zengek már toborzót,
Gyalulják már nekem is a koporsót;
Felhős lelkem búsgondolat cikázza:
A magyar sors végképp el van hibázva.







MAGYARNAK SZÜLETTEM


Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája,
Édesanyám keble azzá ringatott;
Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,
S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.
Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,
Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:
Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig
Ezer változatját mind átérzem én.

Magyarnak születtem. Óh e kiváltságban
Arcomon az érzés büszkébbre pirul:
Nemzeti létünkben ami fénysugár van,
Mind lelkembe árad multak ormirul!
Fenséges küzdelmek szárnyaló csodái,
Dicsőséges hősök, véres viharok!
Rajtatok hevülni, titeket csodálni-
Van-e gyönyör ennél szentebb és nagyobb?

Magyarnak születtem. Keblembe hordom
Tünt századainknak fájó örökét:
Kedvembe' ha víg is, van valami zordon,
Mint sorsunkba' mindig valami sötét...
Tűnő reményeinket úgy siratjuk egyre,
Mint a megcsalt szív a hűtlen szeretőt,
S mintha jövendőnkön mindig gyász lebegne,
Melyet egy bús végzet titkos keze szőtt...

Magyarnak születtem. Szeretem e földet
Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én;
Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet,-
Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén!
Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat,-
Ezt a csodás érzést hogy is értené!
Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad,
Ha rút árulás tör idegen felé...

Magyarnak születtem. Gyűlölt ellenségem,
Aki köztünk él bár, mégsem él velünk;
Idegen bolygóként jár a magyar égen
S fennen vigad, míg mi némán szenvedünk;
Gúny neki érzésink tiszta szentegyháza,
Lelkén szennyes érdek, bűnös vágy hevül,
S féltett eszményinket gyáván meggyalázva
Él magyar kenyéren s ah! büntetlenül...

Magyarnak születtem. Áldom ezt a sorsot:
Dicsőség, szegénység égi végzetét;
De jött-mentnél jobban gyűlölöm a korcsot,
Aki megtagadja magyar nemzetét!
Honát pazarolva bolyong a világon,
Itthon léha gőg van szívén és szaván,-
Bús haragom üszkét a szemébe vágom:
Félre innen hitvány, ez az én hazám!

Magyarnak születtem. Szeretve, gyűlölve
Virrasztom a nemzet jogos álmait,
Érte buzdolok föl búra vagy örömre,
Érte gyúl szívemben a kétség s a hit;
Érte száll fohászom az Ég trónusához:
Adjon a magyarnak lelkes nagy erőt,
Hitvallása légyen: hűség a hazához
És szeresse bölcsen, férfitettel őt!

Magyarnak születtem! Ünnepnapon szőtted
Számomra e sorsot népek Istene!
Honszerelmem lángját fölgyújtom előtted,
Ítéld meg: hiúság nem gyúl-e vele.
És ha van még árnyék ezen a szerelmen,
Óh világosítsd meg vágyó lelkemet:
Taníts meg, és Uram, milyennek kell lennem,
Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek!







MAGYAR ZÁSZLÓ

Iskolai ünnepre


Mikor csatába viszik a katonát,
Fölesketik az ezred zászlajára:
Hogy tűzön-vízen, minden poklon át
Követi híven s harcait megállja;
S küzd, fárad érte mindig emberül,
Hogy tiszta színén soha folt ne essék;
E célért élni rendületlenül
Nehéz dicsőség, boldog kötelesség.

Ím, itt a zászló, ifjú katonák!
Esküdjetek a magyar lobogóra:
Hogy követitek minden poklon át
S egyiktek sem lesz soha árulója!
Nem kell nagyhangú esküt tennetek:
Csak nézzetek rá édes, tiszta hévvel
És dobbanjon meg ifjú szívetek
Magyarságtoknak büszke érzetével!

Hitvány, akit ez érzés nem hevít,
Ha nincs, mit szívét lángolásra szítja;
Hidegen nézi zászlónk színeit
S megszentelt selymét ronggyá aljasítja.
Ki lelke mélyén ember és magyar:
Eszményeinknek képét festi rája,
S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal,
A harcot érte hűséggel megállja!

Nemzetlétünknek fenséges jele,
Magyarságunknak büszke foglalatja.
A honfiérzés egybeforr vele
S keble oltárán szentséggé avatja;
A csüggedőben megifjul a hit,
Edzettebb lesz a harcok lelke tőle,
Munkára serkent, bíztat és tanít
A rajta lengő bűvös szó: előre!

E szóra egykor, hősök harcterén
Csodákat művelt égő honszerelmünk;
Ma más munkára int az őserény,
Más fegyverrel kell diadalra kelnünk.
Előre! tettre! - vívd a nagy csatát
Ezernyi munka hős verejtékével:
Emeld magasra sorsunk zászlaját
A szíved, elméd, karod erejével!

Szeresd e zászlót, magyar ifjúság!
Jertek köréje, harcok katonái!
Honszeretetnek zengve himnuszát,
Szent hivatás itt hadisorba állni!
Csókdossa napfény: legyen ragyogó,
Lengesse hírnév: egész világ lássa!
Egyetlen kincsünk ez a lobogó:
Ezzel kell jutnunk szebb föltámadásra!

Nemzetlétünknek fenséges jele,
Nagy álmainknak féltett lobogója!
A szem, ha ránéz lélekkel tele,
Rebbenjen Isten kék egére róla;
S hálát rebegve míg magasba hat
A honfiérzés szárnyaló fohásza:
Keljen belőle magyar öntudat
És nyíljon ajkunk ilyen vallomásra:

E hármasszín a lelkemen ragyog,
Számomra nincs szebb ezen a világon;
E lobogót én, mert magyar vagyok,
Hűséggel védem, szeretettel áldom;
Kalaplevéve hódolok neki,
Mint a hívő a Krisztus keresztjének,
Mert magyarságom hitét lengeti,
S a jövendőt is akként hirdeti,
Hogy ő az út, az igazság, az élet!







MONDD, MEDDIG ÉL EGY KICSI LÁBNYOM.,.


Mondd, meddig él egy könny a szemben,
Egy harmatcsepp a gyöngyvirágon?
A rét füvén, az út porában,
Mondd, meddig él egy kicsi lábnyom?

- Mondom tenéked: nincs halál,
Amíg a multat álmodod:
A szent emlékek távolában
A rét füvén, az út porában
Holtig látsz egy-egy régi lábnyomot...







NAGYAPÁM

Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk mi mind akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar hazát,
A fehér hajú szegény nagyapát.


NAGYAPÁM SAJÓ S GÖTZ A MIHI 2014

Link










NEM AKAROK GYÁVA CSENDET
/A költő legutolsó verse/

Földi ember, bús törvényül,
Vagy ifjan hal, vagy megvénül;
De sohsem túl az elégen,
Míg el nem ég, addig égjen.

Szomorú sors megvénülni,
Még szomorúbb; sutban ülni;
Nem akarok gyáva csendet,
Amíg élek, zúgok, zengek.

Meddig bírom, majd elválik,
Csak azt tudom, mindhalálig;
Csendes ember lesz belőlem;
De csak kint a temetőben.







A RAB FÖLD

Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem,
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon
Ott, ott születtem, oda vágyom,
Nem, azt a rónát nem adom!

Keleten ősföld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak,
Ó, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre
Nézek búsultan, keseredve:
E rab föld is az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért, ha meg kell halnom,
Hát meghalok,- de nem adom!







RENDÜLETLENÜL!


Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
És zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj áment reája!
Hiszékeny, jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!

Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még,
És minket véd ott minden sziklaszál -
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísértgess, nagyszerű halál!

- Most értsd a nagy szót, árva magyarom:
Halld, ezt zúgatják sűrű fejfaerdők;
Most ne mélázgass sápadt csillagon,
Most ércbe vésd a vérrel írt jövendőt!
Sírjukból most a holtak is kikelnek,
A sírgöröngy is megelevenül -
Tört sóhajából százezer kebelnek
Ez egy szót hallod: rendületlenül!

Egy intő szótul függ most végzeted;
Légy most, mint sorsod, zordon és komoly;
Bús zengéséből meg kell érzened:
Ki most jókedvű, Istent káromol;
Most forrjon benned szenvedésid árja -
S ki koncra éhen közeleg feléd,
Villámmal égesd sápadt homlokára
A gonoszoknak Káin-bélyegét!

Megvédvén vérrel ősid örökét,
Most állj ki érte igazsággal, ésszel;
Ha meg nem óvod minden kis rögét,
Halálos önvád bús tüzében égsz el!
Hályog van már az istenség szemén is,
Ha most se tudna áldón nézni rád -
Oh, akkor bűn már itt lent az erény is,
Ki van rabolva az egész világ!

Isten vagy ember - mindegy már, ki volt,
Ki felgyújtotta ezt a bús világot;
Az életösztön harsányan sikolt:
Helyeden most kell sorsdöntőn megállnod!
Elbukni csúful?... hess el, őrület!...
Még hinni kell, hogy jobb jövőnk derül...
Múlt és jövendő, hit és becsület -
Most mind ez egy szó: rendületlenül!







SIESS, HA VAGY MÉG, JULIÁN BARÁT...


Ős Napkeletről ádáz Napnyugatra
Siess, ha vagy még, Julián barát!
Az erdőt itt már csak a csonk mutatja
S a puszta éjet eb vonítja át.

Ha későn jössz s itt nem szól már felőlünk
Csak néhány széttört ekeszarva, kard:
Szállj tengeren túl, ott még lelsz belőlünk
Bányákban néhány átkos-bús magyart.

Ott nem ekevas, - csákány éle szabdal
Szegény raboknak árva kenyeret, -
Egy darab szenet vígy onnan magaddal:
Magyar könny rajta s magyar lehelet.

Vidd Napkeletre s tedd ott ravatalra,
Legyen gyászünnep, mikor égeted:
Egy elpusztult faj végső lángja-hamva
borul a földre, melyből vétetett...







SUHANÓ


Sötétbe süppedt éjtszakákon,
Látatlanul és hallgatag,
Bokáig omló köpönyegben
Valaki lopva-kúszva lebben
S megáll az ablakunk alatt.

Falvakban, tornyos városokban
Bolyongja utcák nagy sorát:
Egy-egy ablakra rásuhanva
A bentlevőket nézi, hallja, -
Tűnődik, nem szól, megy tovább.

De hogyha zordon kedve itt-ott
Megzörrent egy-egy ablakot:
Sóhajtás hördül a szobában
S már kint a Suhanó nyomában
Árnyékként kullog - a halott . . .







SZERELEM


I.

Tanulom a boldogságot,
Kedvesemnek mondalak;
És szemedbe könny szivárog,
S rám tekintesz hallgatag.

Mért e könny szép szemedben,
Szíved, mondjad, mért remeg?
Hogy kimondtam önfeledten,
Fáj talán e szó neked?

A múltakról álmodóan
Tán bús emlék száll feléd,
S mert csalódtál már e szóban,
Többé meg sem értenéd?

Óh vagy tán üdv száll szívedre,
A boldogság könnye ez,
S édes vágytól megremegve
Így vallod meg, hogy szeretsz?

II.

Szép vagy, ha olykor jó kedved megárad,
S mosolyba fürdik ajkad és szemed;
Szebb vagy, ha elfog egy titkos búbánat,
S selyem pilládon fájó könny rezeg.

De én esengek: légy víg újra, újra,
Mert fáj nekem, ha bús vagy, oh leány
S óh legszebb vagy, ha közelebb simulva
Könnyes szemekkel mosolyogsz reám

III.

Te mosolygó bűbáj,
Te mennyei jóság!
Te ragyogó álom.
Te édes valóság!

A te szerelmednek
Napsugaras fénye
Új hajnalt derített
Szívem éjjelére.

Egész világom vagy,
Oh, mert közeledben
Az egész világot
Régen elfeledtem!







SZERELEM, GYŰLÖLET
(Ovidius, Am. III. 11.


Szerelem, gyűlölet harcot vív szívemben
S diadalmat, érzem, az előbbi lát:
Gyűlöletem hamván föllángo szerelmem,
S hordom, bús baromként, a nehéz igát.

Csalfa vagy: kerüllek, szép vagy: visszatérek,
Bűnöd messze kerget, bájad láncra fog;
Életem veled sem, nélküled sem élet, -
Magam sem tudom már, hogyan volna jobb.

Vagy ne volnál ily szép, vagy ne ilyen álnok, -
Bűnnek ily szépséget az ég mért is ad?
Ó, hogy gyűlölnélek! s im, bűvölten állok;
Száz bűnnél erősebb vagy te egymagad.

Csalfa szerelmedre s minden istenekre,
Kik megengedik, hogy szívet játszva törj, -
Szememet vakító ragyogó szemedre
S tündérszépségedre kérlek, ne gyötörj!

Szeretlek mindenképp, szeretlek mindig is, -
Önként-e vagy rabként, tőled függ csupán;
Jobb: önként is szállnom, amerre a szél visz,
Mint rabként loholnom - végzetem után ...







SZERETNÉK MÉG EGY NYARAT ÉRNI


Szeretnék még egy nyarat érni,
Egy-két hetecskét áthenyélni,
Tópartot, erdőt, rétet járni,
S egyebet semmit nem csinálni.

Tóparton ülni, napsütésben,
Nagy, boldog magamfeledésben,
Hullámain a zsongó csöndnek
Gyöngyét halászni halk örömnek.

Árnyékos erdőn, tarka réten
Tünődni sok-sok semmiségen:
Játékát nézni fénynek-árnynak,
Virágát szedni kurta nyárnak.

Időnek nemtudója lenni,
Csak járni-kelni, jönni-menni,
Napot könnyelműn elfecsélni, -
Gondatlan szívvel élni, élni!

Nyár végén aztán, bús sóhajban,
Mindentől búcsút venni halkan,
Mégegyszer mindent átölelni,
S nem bánom, - végső útra kelni...







SZOBOR A RÓNÁN


Szobor a rónán. Napkelet szülötte,
Népek nagy árján sodródott e tájra;
Sok villámló vész zúgott már fölötte,
Megbarnult arcán bús sors patinája;
Öldösték százszor, mégis most is él,
Még benne zsong a sűrű ősi vér,
Meglankad olykor, olykor fölhevül,
Áll jóban-rosszban rendületlenül.

Jó somfabotját bal marokra fogja,
Jobb könyökével úgy fészkel föléje;
Nyugodtan nézdel kéklő távolokba,
Állát lehajtva kérges tenyerébe;
Viharnak, napnak bátran szembenéz,
Szeme pilláján nincs egy rebbenés;
Kevés szavú de sohse tétova,
Szobor a rónán, - úr és katona.

Nyíló mezőkön, szótlanul merengve,
Nagy Ázsiában ilyen szobrok állnak;
Csak ő szakadt el örök idegenbe,
Számüzöttjéül ősi szép fajának;
Megárvult lelke olyan hallgatag.
Mint hegyről síkra csendesült patak,
Viharból halkult sejtelmes ború, -
Szobor a rónán, - szép és szomorú . . .

1926.







SZÜLŐFÖLDEM DALOS TÁJA...


Szülőföldem dalos tája
Magyarország bús határa;
Habjai a halk Ipolynak
Ott a völgyben sírva folynak.

Az a szép völgy hej! Mostanság
Szomorú nagy daltalanság;
Hallgat a nép nagymogorván,
Köd borong a hegyek ormán.

Síró folyó, felhős bércek,
Veletek de együttérzek!
Lelkem, mint a tél sirálya,
Száll az ismert, kedves tájra.

Lesz tavasz még, lesz még nyár is,
Száll arra még más madár is!
Adtuk könnyel,vesszük vérrel: -
Lesz még szőlő lágy kenyérrel!







SZÜLŐFÖLDEM SZÉP HATÁRA


Szülőföldem szép határa,
Meglátlak-e valahára?" -
Így tanultam, gyerek voltam:
Szót szavaltam, dalt daloltam,
Azt se tudtam, mit jelent...

Ott a völgyi szép határban
Erdőt, mezőt vígan jártam,
Hímes réten, erdőárnyon
Velem járt ott ama tájon
Ifjúság és szerelem.

Hívogat még az a tájék,
Szívem most is odafáj még,
Temetőben, süppedt sírra
Leborulnék most is sírva,
S odamennem nem szabad.

Szülőföldem szép határa,
Rab vagy te most, én meg árva;
Nem úgy van már, mint volt régen,
Bús szívemmel sírva kérdem:
Látlak-e még valaha.

Szülőföldem, Isten hozzád!
Jaj, nem vagy már, Magyarország!
Lesz tán még úgy, mint volt régen,
De én azt már meg nem érem -
Én addigra meghalok...

1921








TRIANON


Kik itt most búsan, csüggedezve járnak,
E félig élők, félig síri árnyak,
Ez embertölgyek, kínban sorvadók,
Kik rothadozva siratják a multat,
E gyermekbimbók, sírba hervadók,
Kik mosolyogni még meg sem tanultak,
Kik nem tudnak már, csak sóhajtani:
Mind, mind Trianon áldozatai.

Trianon!
A Végzet szól és lelkendezve mondja:
Megyünk mi még ama Trianonba!
Ki ott dőzsöl most vad gőgben buján,
Ott messze, túl a germán óriáson:
Hajh, számadásra vonja még Turán
És felmutatja, mi van itt rováson!
Nyugatra zúdul Napkelet fia:
Ott él az átok, - meg kell halnia!

Trianon!
E szó vijjog, mint gyásztenger sirálya,
Körmét mint karvaly agyba, szívbe vájja,
Ma: szenvedésben vergődő fohász,
Sorvasztó szégyen, sápasztó gyalázat,
De holnap, - holnap dacra lángolás,
Melytől keservünk rettenetre lázad,
És bosszú, melyben nem lesz irgalom, -
Én népem készülj! ... Jelszó: Trianon.







TRIANONI DAL


Égi törvény zúgja, bongja
Ezredévünk szent jogát;
Megüzenjük Trianonba:
Eddig tűrtünk, - nem tovább!
Ős földünkért, ős fajunkért
Van még vérünk, van tüzünk,
Ez az ország, ez az égbolt
Ezer évig a miénk volt
És miénk lesz - esküszünk!

Lélekrontó árvaságban
A remény is gyászba hal;
Megmohácsolt bús hazádban
Mire vársz még, rabmagyar?
Itt a bú már dacra csordul,
Kardélen jár s késhegyen, -
Esküszónkat Trianonba
Már az ég is zúgja-bongja
S visszazeng rá: úgy legyen!







URAS JÓKEDVEM MESSZE ELMARADT...


Uras jókedvem messze elmaradt,
Koldusan állok ködös ég alatt;
Sivárló égbolt sarat könnyezőn
Terpeszkedik a meztelen mezőn.

Vén varjú gubbaszt száraz jegenyén,
Rekedten károg, úgy köszön felém,
Részvétes hangja gúnyba bokrosul:
Hogy' tetszik lenni, méltóságos úr? ...







VAN NEKEM EGY KÖNYVEM...

Van nekem egy könyvem,
Régi kopott jószág:
Csupa zengő álom,
Csupa szép valóság.

Tízesztendős voltam:
Föléje hajoltam,
Belegyönyörödtem,
Belőle daloltam.

Büszke gyerekségem,
Érző ifjúságom, -
Benne van e könnyben
Egész magyarságom!

Álmodozva hajlok
Mostan is reája:
Áradj a szívembe
Ezer év csodája!

Áradj a szívembe
Örök szép magyarság:
Petőfi, Petőfi -
Szerelem, szabadság!

Igézet fog el egy
Szent emlékezetben -
S áldom az Istent, hogy
Magyarnak születtem...







A VÉN BOLOND


Emberek, asszonyok,
Itt vagyok, ragyogok;
Gyertek ide, verset mondok,
Ne féljetek, nem bolondot,
Csak egy kicsit eszelőset,
Csiklandozva reszelőset....

Kerekecske, dombocska,
Hargita meg Tátra -
Sokezernyi gombocska
Gurul, gurul hátra;
Ezer ördög hempereg,
Valahol egy domb van,
S én már sírni sem merek
Bolond bánatomban;
Ezer ördög rám mered,
Attól van ily nagy meleg
E magyar pokolban...

Asszonyok, emberek,
Nagykunság, Kiskunság!
Gyertek, no, közelebb -
Tudjátok, mi ujság?
Tudjátok meg: nincs már víz a Dunában,
Fönt elapadt, lent leszaladt bujában;
Minden vizünk leszaladt,
Minden hegyünk elszaladt -
Néztem, néztem - szívem majd hogy megszakadt...
Égszakadás, földindulás -
Egy a csárda, sok a dudás.
Tisza vize tán ezért oly zavaros,
Így legalább - magyaros...

Ki vagyok én, itt akárki megmondja:
Vagyok én egy okos falu bolondja;
Falum, falum, okosom,
Hol van az én somfa nyelű fokosom?
Szegény fokos, leolvadt a nyelérül,
Szegény nyele, kirothadt a helyérül,
Pedig azon, hejh! sok volt a rovás már,
Azt se tudom, mennyi veszett Mohácsnál...

Kalapom szememre vágom -
Elhervadtál, szép virágom;
Virág, virág, gyöngyvirág...
Volt itt régen szebb világ,
Nap is sütött fönt az égen -
Édesanyám is volt nékem...
- Ha bemegyek a templomba,
Ott zokogok bánatomba',
Mért öltem meg az én édesanyámat,
S mért nem öl meg engemet a búbánat!

Ha bemegyek a kocsmába,
Nóta kell a bú borába:
Húzd, cigány, a búsat -
Sirasd azt, hogy magyar vagyok,
Árva vagyok, szegény vagyok,
Koldusnál koldusabb...
Aki búsul, menjen ki az erdőbe,
Bús gerlice lehet ott kint belőle;
Ha nem illik bús gerlicemadárnak,
Válasszon egy jó faágat magának -
Én is mennék, hej, de mire kiérek,
Csak azt látom: egész erdő leégett -
Erdő, erdő, ég az erdő!...
Hajhó, csudaszép volt!
A pokol tüze szétfolyt
A sötétben,
Riadás a nagy éjben,
Odafönt vörös égbolt!
- Ég a magyar erdő!
Magyarok, befelé!
Nincs út kifelé!...
Nyaldosva közelgnek az álnok
Kígyószemű lángok:
Sziszegnek a szörnyek,
Reccsennek a törzsek,
Pattognak az ágak,
Sír az avar -
Benn ég, aki benn van,
Jaj neked, magyar!...
Félrevertem száz harangot,
Riadozva szállt a hangjok,

Kongva-bongva, zengve -
Elolvadtak a harangok,
Elnémultak mind a hangok,
Üszkös kötél maradt a kezembe'...
Leégett a magyar erdő,
Benne égett múlt, jövendő,
Minden kincsem ott veszett az erdőbe',
Magam mért is menekültem belőle?
Fecskeszárnyú gyászkabátom
Mással én már föl nem váltom,
Bár a színe zöldbe sárgul - jaj be kár!
Így vall most a szegény úrra,
Ez tanultság, ez kultúra,
Svábbogárból így lesz lassan cse'bogár.

No, bolond - mit nevetsz?
Vigasztalj meg, ha szeretsz,
Ha hiszed, hogy kivirul még valaha
Ez a magyar Szahara.

Csitt!
Jer közlebb egy kicsit,
Titkot mondok:
Temetésre szólt az ének,
Nem hallották, csak a vének,
Vén bolondok;
Nagy halottat vittek, vittek.
Tudjátok-e, kit temettek?
Engem, téged, mindnyájunkat:
Ezeréves országunkat;
Beleölték vérfolyóba,
Tették hármas koporsóba,
Mint egykor a hun királyt -
Sírba vitte saját népe,
S azt se mondja: be kár érte -
Senki egy jajt nem kiált...
Én se!... én már kacagok,
S ha kacagok, kinek arra mi gondja?
Nincsenek már magyarok,
Én se leszek halott ország bolondja!

Ejhaj, igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája;
Gyáva népnek nincs hazája -
Világ népe mind megveti,
Még az ég is kineveti -
Úgy kell neki, úgy kell neki! -
Így kell szegény vén bolondnak
Sírva porba hullni,
Sírni, jaj, hogy ilyen népnek,
Ilyen jónak, ilyen szépnek
Mért kell elpusztulni...

1923







A VERÉB


Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.

Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, - éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz -
S ha új tavasz lesz - újra visszajősz.

Könnyű szárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú, felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?

Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek

Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldús, kopott, de hű és - itt marad!

Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!

Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat
- Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!


Sajó Sándor - MAGYARNAK LENNI - Válogatott versek

Link

















  
 
0 komment , kategória:  Sajó Sándor   
Minden ami szép
  2015-11-19 21:31:52, csütörtök
 
 










MINDEN AMI SZÉP




" Ezernyi emlék, mely nyomot
hagyott bennem. Sok millió
szó, melyet felidézve
könnyes lesz szemem.
Csillagnyi mosoly, melyet
Ti szereztetek nekem.
KÖSZÖNÖM BARÁTAIM,
HOGY VAGYTOK
NEKEM "







Dalszöveg - részlet

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég.

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég
A Tűz.

...

Támadni kezd a szél,
Nincs több hír, nincs levél.
Alacsony alkonyat hűti le
Magas lázamat.
A Nap még felragyog,
De fagyot hoznak a hajnalok.
De félni nem szabad, amíg csak élsz...

A télre várni kell.
Ó, a télre várni kell,
Hogy hóval fedjen el,
És ne ébresszen fel
Örök álmunkból...







Ákos - Minden ami szép volt

Link














  
 
0 komment , kategória:  Örökzöld dallamok  
Erzsébet napra
  2015-11-18 21:30:08, szerda
 
 










ERZSÉBET NAPRA




Kedves Erzsébet, Erzsike!

Nagyon Boldog Névnapot Kívánok Neked! Isten éltessen sokáig!

Névnapod alkalmából, fogadd szeretettel ezt a kis köszöntőt.







Megvirradt egy új nap
csodálatos fénnyel.
Neved napja van ma,
ünneplünk ma Téged.

Szeretnék most néked
szépeket mondani,
gyertyák fénye mellett
ünnepit szólani.

Fénylő nap sugarát
kosárban lehozni,
csillagot az égről
lábad elé rakni.

Angyali szárnyakkal
felhők fölé szállnék,
s a Göncöl szekérrel
előtted megállnék.

Mivel ember vagyok
ilyet én nem tudok.
Mást kell kitalálnom,
mégis mit adhatok.

Tűnődtem hetekig
mégis mit adhatnék
ami illik hozzád,
s értékes .

Parfümöt? Virágot?
Pezsgőt avagy jó bort?
Ötleteim száma
közel száz felé volt.

Mégis elvetettem
minden ötletemet.
Verset írok neked,
ezzel köszöntelek.

Minden megvehető
mi kézzel fogható,
szeretet azonban
pénzért nem kapható.

Úgy gondoltam ezért
olyat kapsz ma tőlem,
mit megvenni nem tudsz,
hiába van pénzed..







Bódai - Soós Judit - ERZSÉBET NAPRA

E versbe szőtt szavak
egy hölgyről vallanak.
Oly zsongító neve
elringató mese,
selymes és lágy lepel,
melegen átölel.
S a név mögött a nő:
nemes, derűs erő.
Őszinte, nyílt szemek,
békés tekintetek.
Az otthon illata,
szellő fuvallata,
ősz esti csend-mosoly:
róla, csak róla szól.

Erzsébet, Erzsike,
Zsóka, Erzsó, Zsike!
Susogva búg neved,
s én így köszöntelek:
Légy boldog és szabad,
mint erdőben a vad,
s legyen mindig veled,
ki úgy súgja neved,
hogy elhidd igazán:
királynő vagy, az ám!







Paluska Jánosné: Erzsébet köszöntő


Erzsébet nap alkalmából versbe szövöm nevedet,
Ragyogjon rád őszi napfény, és megannyi szeretet!
Zúzmarából színezüstöt szór az ősz e reggelen,
Suttog, elhalkul a szél is, el ne fújja kedvedet,
Ég aljára azúrkéket, fehér felhőt festeget,
Böbi, Erzsi, Zsóka, Zsike, így becézünk kedvesen.
Erzsébet van, ezt búgja a gerlice az ághegyen,
Teljességben múljon napod, vidám, boldog ünnepet!







"Legyen egészséged, tudjál boldog lenni
és a szívedet soha ne bántsa meg senki!
A mai napod is legyen örömöknek napja,
kívánom, hogy a sors ezeket megadja!
Könny sose érje csillogó szemed,
Bú sose takarja vidám szívedet!
Legyen az életed boldog és vidám,
Ezt kívánom Neked az év ezen szép napján!"







"Ma csak élvezd az életet,örülj, aminek csak lehet!
Dallal köszöntelek téged, pohár csendül, Isten éltet!"

Virág helyett sok szeretettel:


Erzsébet napra

Link


Erzsébet napra

Link


Sok boldog névnapot... /Németh Tamás/

Link


Boldog névnapot Zene: Grund Bert

Link


Eva Lind - Elisabeth Serenade

Link









  
 
0 komment , kategória:  Névnap- szülinap  
Minden, ami szép - képekben
  2015-11-18 20:45:54, szerda
 
 
















MINDEN, AMI SZÉP - CSAK KÉPEKBEN



Mottó:

"Miért múlik el minden, ami szép, miért fáj a szívünk az elmúlt tegnapért"

Puskin













Kedves Látogatóim!

Mindannyian szeretjük és keressük a szépet. Így én is - többnyire képekben, versekben, zenében. A legjobb általában az, ha egy vershez képet és zenét is tudok társítani. Szeretem, ha megérint egy egy dallam, egy dalszöveg. Imádom a hajnalokat, a nappalokat, az erdő csendjét, a természet és környezetünk szépségeit, mindent ami szép. Új blogkategóriámban majd ezeket gyűjtögetem: MINDEN AMI SZÉP!

Egry József azt írta:
"Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, mikor festek"

Hasonlót érzek én is, mikor az élet szépségeivel találkozom!

Álmodunk, tervezünk és egyszer valóra válhat minden, ami szép!

Mert nem múlhat az el soha, ami szép!







"Minden ami szép és becses, oly hamar szertefoszlik... és elvész örökre."

Új blogkategóriám kizárólag erről fog szólni - csak képekben!

Szép tájak, virágok, természet, környezetünk és minden ami SZÉP!

Nézzetek be ide is... érdemes lesz...


Lépj be és néz körül!







Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég.

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég
A Tűz.

A vágytól részegen ébredő erő,
Tavaszi indulat, mélyről tör elő
Belőlem,
Női kéz nyoma a testemen remeg,
A nyár forró szavát veled együtt értem meg.

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég
A Tűz.

Támadni kezd a szél,
Nincs több hír, nincs levél.
Alacsony alkonyat hűti le
Magas lázamat.
A Nap még felragyog,
De fagyot hoznak a hajnalok.
De félni nem szabad, amíg csak élsz...

A télre várni kell.
Ó, a télre várni kell,
Hogy hóval fedjen el,
És ne ébresszen fel
Örök álmomból,
Örök álmunkból...

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég
A Tűz.

Minden, ami szép volt,
Minden, ami ránk várhat még,
Már bennünk van rég.
A szemünkben ég.







Ákos - Minden ami szép volt

Link












  
 
0 komment , kategória:  Minden, ami szép  
Majthényi Flóra
  2015-11-18 18:00:24, szerda
 
 




MAJTHÉNYI FLÓRA


"A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,"







Majthényi Flóra (Novák, 1837. július 28. - Budapest, 1915. május 18.) költőnő. Kiváló zenetehetség, több zeneszerzeménye is fennmaradt.

Majthényi Flóra, kit Flóra néven ismert és ünnepelt mint híres szépasszonyt az ezernyolcszázhatvanas évek "Pest"-je, fiatalon lett ünnepelt költőnő és a pesti szalonok közismert tagjaként élete minden téren sikeres volt mindaddig, míg a szakítást, a válást nem választotta. Majthényi Flóra költőnő 100 éve /1915. május 18-án/ hunyt el.







DALVÁGY


Tudnék úgy zengeni,
Mint a bérci patak,
Mely a rengetegnek
Szirtkebléből fakad.

Tudnék úgy zengeni,
Miként a fa susog,
Midőn levelein
A holdsugár ragyog.

Tudnék úgy zengeni,
Mint a kis csalogány,
Melynek bús dalától
Felzendül a magány.



Tudnék úgy zengeni,
Miként esti harang,
Midőn szél szárnyain
Lebeg felénk a hang.

Tudnék úgy zengeni,
Mint az esőcsepp szól,
Midőn lassan folyik
Alá a magasból -

Oh, addig zengeném
Bűbájos dalomat,
Míg elszenderíteném
Vele fájdalmamat.







ELHAGYOTT, SZENT BERKEM...


Elhagyott, szent berkem!
Újra visszatérek
Hozzád, szent költészet,
Csendes hattyúének.

Látom már a fákat,
Látom már az árnyat,
Mely adott ábrándot,
Lengő, fehér szárnyat.

Látom már az angyalt
Szép, fürtös fejével,
Mely vezetett engem
E berekben széjjel.

Kezét nyújtja immár,
S mosolyogva néz rám:
"Szebb vidék lesz még ott,
Túl a hegyek ormán!"

Oh, megyek, megyek már,


Nem hagylak el többé,
Virágokon járok
Veled itt örökké.

Oh, de szívem úgy fáj,
Ajkam szomja éget,
Oly mélyen megsebzett
Engemet az élet.

Szép angyal, egy csöppet
E forrásból nékem,
Léthe folyamába
Leheljem emlékem.

Most vigy, vigy magaddal,
Követlek az égig,
Egy szebb, új életet
Bolygok veled végig!







EMLÉK ITTEN MINDEN FŰSZÁL...


Emlék itten minden fűszál,
Emlék itten minden kő;
Csak a múltakon merengek,
...Mert itt nincsen már jövő.

Nincs jövő, mely szebb lehetne,
Mint a múltnak képe volt;
Kedves énnekem az emlék,
Habár elmúlt, habár holt.

Sőt, a jelent is csak halkan,
Észrevétlen engedem
Átvonulni, mint az árnyat,
E nekem szent helyeken,



Hogy röptével el ne fújja
A varázsló álmokat,
Mint madárszárny, a homokról
A kedvet, szent nyomokat.

S magam is oly csendes vagyok,
Le-lezárom szememet,
Hogy a fátylon át ne lássak,
Mely beborít engemet.

Mert jól tudom azt, hogy szívem
Megfájulna végtelen,
ha látnám, hogy min merengek,
Már csak múlt, - s nem lesz jelen!

(1857.)







LETAROLT KERT...


Letarolt kert,
Elhervadt virágok,
Hulló levél,
Őszi selyem szálak.

Hallgató dal,
Hallgató madárdal,
Mely a tájon


Csak emlékben szárnyal.

Csörgés zúgás
Hervadásnak hangja,
Őszi szellő,
Mely önmagát futja.

S egy sóhajtás,
Mely még visszaadja,
Mi tavaszkor
Lelkünk elragadja.










MI A HAZA?


"Édes anya, édes apa!
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk?
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza ?"

"Nem, gyermekem, ez csak házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza !

Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal:
Ez a haza !

Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,


Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza !

Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza !

Ahol csontjaik porladnak
S mindig a földben maradnak,
Ahová bennünket tesznek,
Midőn egyszer eltemetnek:
Ez a haza !

Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk :
Ez a haza!"


Majthényi Flóra: Mi a haza?

Link







MIDŐN SZÜRKÉN BORONG AZ ŐSZ...


Midőn szürkén borong az ősz
Mind itt ülünk csendesen
A kandalló tüze mellett
Csak egy szék áll üresen
Nem töltöd bé sohasem
Többé soha - sohasem!

Körülnézünk, itt vagyunk-e
Mindnyájan már, ideben?
Kint a szél zúg - mind bejöttek
Csak egy szék áll üresen
Nem töltöd bé sohasem
Többé soha - sohasem!

Elbeszéljük, hogy ki mit tett,


És mit remél szüntelen:
Csak te nem szólsz mindezekhez
Csak egy szék áll üresen
Nem töltöd bé sohasem
Többé soha - sohasem!

Néma csend lett, elhallgattunk:
Könnyünk ragyog csendesen,
A kandalló piros fényt vet,
Hol egy szék áll üresen,
Nem töltöd bé sohasem,
Többé soha - sohasem!
S nem lesz mégsem üresen
Mert emléked velünk marad
És el nem hágy sohasem,
Soha, soha - sohasem!







PILLIKE


Picike
Pillike
Mi ragyog
Oly nagyon
Átlátszó
Szárnyadon?

Por, por, por,
Aranyos por!
Mi van ott
Fejeden
Feketén
Fényesen?

Szem, szem, szem,
Ragyogó szem!

Picike
Pillike
De mi van
Ajkadon?
Szereted
Oly nagyon?

Méz, méz, méz,
Illatos méz.

Picike
Pillike
Hát belül
Kebledben


Mi van ott,
Mondd nekem?

Szív, szív, szív,
Dobogó szív!

Picike
Pillike
De én nem
Érthetem
Mi a szív,
Mondd nekem.

Várj, várj, várj,
Egy kicsit várj.

Picike
Gyermek te,
Ami bent
Úgy dobog
Ha anyád
Csókolod;

Ott, ott, ott,
Az a szív ott.

/Jó gyermekek könyve/







SZEGFŰ


Ismét érzem a virág illatát,
Mely kiskertünkben nyílott egykoron.
Ah, nem az már, csak annak rokona,
De az illat még az a szirmokon.

S míg érzem: ismét gondolok reád,


Még most is hallom halk rezgő szavad...
- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág
Egy egész múltat visszaad!







SZÉP VOLT A KIS GYERMEK ...


Szép volt a kis gyermek
A terítő ágyon
Halványan s mosolygva
Feküdt a párnákon.

Kicsi kezecskéje
Fonva volt imára,
Úgy látszott a test is
Felszáll már utána.



És mintha borulna
Rá az ártatlanság.
Simult homlokára
Sok szép fehér virág.

A gyertyák oly búsan
Állottak sorjában,
Emésztve önmagok
Fájdalom lángjában!"







A VÁLÁS PERCE


A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.



A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örülni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán...







Majthényi Flóra arcképe balra fent a Hölgyfutár 1855-ben megjelent arcképalbumában, Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, Kempelen Riza és Ferenczy Teréz társaságában (Barabás Miklós rajza)




  
 
0 komment , kategória:  Majthényi Flóra  
Dsida Jenő
  2015-11-16 22:00:16, hétfő
 
 










DSIDA JENŐ


Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Dsida Jenőnek, az erdélyi magyar költőnek szívbetegsége miatt rövid élet adatott (1907. május 17. - 1938. június 7.) művei azonban a magyar irodalom fényes csillagai közé emelik, annak ellenére, hogy sohasem élvezte a politikai elit kegyét.

Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben. Gyermekkorában átélte az első világháborút, majd a román megszállást. Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.

Benedek Elek indította el költői pályáján. Tizenhat éves korától húszéves koráig, a Cimbora című folyóiratban jelentek meg a versei és a műfordításai. Szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.

Dsida Jenő versei az emberi élet négy nagy, ősi élményforrásából táplálkoznak: az emlékezésből, a szerelemből, a természetből, a halállal testközelségben élő ember szorongásából. Verseinek lágy hegedűhangja a leselkedő halál közelségéből fakad az elmúlás szomorúságáról, az élet millió virágú szépségéről: “csigák s iszonyú nagy füvek közt, / a sárga holdvilág alatt."

“Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt."

Az ifjúkorától kezdve szívbeteg Dsida Jenő 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.


EGÉSZ VILÁGHOZ LÁNGBESZÉDÜL

Link








Dsida Jenő összes költeménye


VERSEK

Leselkedő magány (1928)
Nagycsütörtök (1933)
Angyalok citeráján (1938)
Jövendő havak himnusza (1923-1927)
Rettenetes virágének (1928-1938)

Álnév alatt közölt versek


MŰFORDÍTÁSOK

Link







ALKONY


Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehunyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.







BEHUNYT SZEMEN ÁT , , , , , , , , , , . . . .




Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.

Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.

A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:

Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megúnta az életet.







BÚCSÚ


A sárga lomb megreszket,
levél hull, jön a dér. -
Ó, minden, ami kedves,
elmúlik, sírba tér.

Az erdőbe a napnak
ernyedt sugara vesz.
Tán a búcsúzó nyárnak
utolsó csókja ez...

Sírni, zokogni tudnék,
érzem - valami tép.
Most, hogy bucsút kell vennünk,
felújul ez a kép:

el kell hagyjalak téged,
s tudom: meghalsz te már!
Te vagy a haló erdő,
én a bucsúzó nyár.




-


CSAK MENDEGÉL...


Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

1930







CSEND VAN


Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.

Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.

Most csönd van. mérhetetlen éj,
a királynő pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja őt.

Kolozsvár, 1927. november 5.







CSEND A TAVON


Csend van a tó tükörén.
Kert.
Napeső.
Puha séta.

Mit nézed a tó tükörén
arcodat,
ifjú poéta?

Szél fut a tó tükörén,
ráncba gyürődik a sík lap.

Arcod
idők tükörén
szétfut,
a semmibe sikkad...







DAL AZ ELMARADT VALLOMÁSRÓL


Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.

S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.

...Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,

minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,

házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...


Dsida Jenő - Dal az elmaradt vallomásról

Link







DECEMBER


A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudolász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.







EGYEDÜL MARADTAM


Szívem hallgat, mint a sír.
Ráfekszik az alkonyat.
Távol mozdony füttye sír,
sír egy távoli vonat.

Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.

Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,

árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje űl.
S búg egy távoli vonat...

1929







EGY FEHÉR LÉLEKHEZ


Nézzél szemembe... így... sokáig...
Ne nyíljon ajkad semmi hangra;
Lelkem álmodik édes álmot,
S félek, hogy a hang felzavarja.

Nézzél szemembe... így... sokáig...
Ez a pillantás, mire vágyom,
Ez lesz az élet szent csatáján
Győzelmet osztó talizmánom.

Mert sok sugár fog rámderülni,
De lelkemet, mely így betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen tisztát
Nem fogok kapni soha többé!







ELÉGEDETLENSÉG


Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...










ESTI TEÁZÁS


Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondul, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.

- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.







ESTHARANGOK


Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fának lombozatja.
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet.
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.







ÉDESANYÁM KEZE . . . . . .




A legáldottabb kéz a földön,
A te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld.
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa szeretet. -
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanitott,
Felmutatott a csillagokra,
Ugy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha
EI is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyü rút! -
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy
Egykor feledni birnám ezeket!.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy igy drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! -
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Dsida Jenő - Édesanyám keze (László Attila feldolgozása)

Link







AZ ÉN DALOM


Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.







AZ ÉN KÉRÉSEM


Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldellő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájuk elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen







ÉN HÍVLAK ÉLNI...




Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...







FÁRADT HARCOSOK ÉNEKE


Horpadt a fej, korhadt a láb.
Minek eddig? Minek tovább?

A sáros, véres, szennyes út
ezer irányba szertefut.

De jobbra hát? Vagy balra át?
Az ember nem leli magát.

Minden sejtje külön sikoly,
a tüdejéből vér sipol,

fölötte fák, nyakán hurok
és ködburok és ködburok...







GYAKRAN ELJÖN


Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

1930










A GYÖNGÉK IMÁJA


Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.







HA VALAKI JÖNNE...


Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szirmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...







HALVÁNY, BORÚS TÁJ


Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltöztünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassu víz.

Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?







S HA ÁG DOBOL AZ ÜVEGEN...


S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.

S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.

S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.







HÁLAADÁS


Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal fáradni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve,
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az ÉDESANYÁMAT!!!


Dsida Jenő: Hálaadás

Link







HUGOMHOZ


A jó Isten tán nékem is meghallja
Ég felé szálló, gyönge hangomat,
Midőn Teérted fordulok Hozzája...
Hiszen nem kérek tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És mégis minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha járva-kelve hallom a világot,
Hazugság minden második szava, -
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana:
Egy olyan világon vágynék akkor élni,
Mely mindig, mindig igazat beszél: -
E hazudó, e kétszinű világban
Lelked maradjon tiszta, hófehér!

Ha ketten-hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: -
Rágalmat szóró, pletykázó világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

Van itt is barátság? Nagy ritkán találni
Egymás felé vonzódó lelkeket,
S azoknak is elég egy félreértés,
Egy rágalom - s mindennek vége lett!
Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű,
Bocsáss meg néki a bántalmakér',
E durva, rossz, e hűtlen világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

És igy, hogyha pályádat megfutottad,
Nem jő el érted csontkezű halál,
Ágyad mellett a boldog végórádban
Mosolygó arcu, fényes angyal áll:
Karjába ölel...égbe ugy repültök...
Öröm, boldogság véget ott nem ér...
Az Ur kezébe tüz, mint kis virágot,
Mert az maradtál, tiszta, hófehér!


Dsida Jenő - Hugomhoz (hangos vers)

Link







ÍGY VOLNA SZÉP


Gyakorta érzek olyan különös
Kimondhatatlan valamit
Mikor a kezem a rózsafáról
Egy szirmot halkan leszakít,
Mikor átrezeg egy síró dallam
Finom húrjain a zongorának;
Mikor szívemben harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel hatalmas árnyak:

Mikor a szó mire se jó,
Mikor szemem egy ártatlan fényű
Szempárba mélyed; mikor álmodom
S messzire elhagy a fájó élet;
Mikor ujjongva nevet a kék ég,
S a szellő mégis ezer zizegő
Halott levélkét takarít
Gyakorta érzek olyankor különös
Kimondhatatlan valamit.

S akkor előttem áll a nagy titok,
Amelynek soha nyomára jönni nem bírok:
Miért nem szabad azt a sejtelmes
Suttogó halált, letépett szirmot
Szavakba szednem? Miért nem lehet
Azt az örökös borongó, ködös
Szomorú álmot papírra vetnem?
Miért nem tudom azt a pillantást
Azt a sóhajtó, méla akkordot,
Mit a futó perc szárnyára kapván
Régen elhordott, megrögzíteni
S aztán őrizni örökre, csendben?

Az a sok síró ábrándos érzés
Miért nem ülhet miért nem gyűlhet
Lelkem mélyére s nem tömörülhet
Dalokká bennem? Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek, miért nem tudom
Tudtokta adni csupán azoknak,
Kiket szeretek, s akik szeretnek?
Nem mondom szóval, csak egy mélységes
Szempillantással, egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, s csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!







IMÁDSÁG


Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!







ISTENEM, KI JÁRT ITT?


Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?







ITT A HELYEM


Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betűknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.
Valami szörnyű nagy arc
mered fölénk az ismeretlenből;
bárányfellegek bodroznak az égen
s zajtalanul surran a hold.
Jól esik mosolyogni csöndesen.
Ha most lezuhannék a hegyről,
kiesne egy parányi, fekete betű
az Isten regényéből.










ITT VAN A SZÉP KARÁCSONY


Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!







JÓ ÁLOM


Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.
Csörgős szánkón összesímulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.







JÓ ÉJSZAKÁT


Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!







JÖVENDŐ HAVAK HIMNUSZA


Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel biztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás,
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!

Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke,
messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!

Üdvözlégy, Eljövő,
kis sáros szürke, sivár világunknak
mondod, tarka bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy titkos Eljövő!







KICSI RÓZSA...


Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.







A KIS VIRÁG /Goethe/


Árnyékos erdőn
Bolyongtam én,
Sötétzöld sátor
Borult felém.

Egy kis virágot
Találtam ott,
Amely csillagként
Világított.

Utánanyúltam,
De kérve kért:
"Ne ölj meg! Nagy kár
Egy életért!"

Gyökérrel együtt
Kivettem őt,
Elültetém a
Házunk előtt.

Kertünk csendjében
Lel most hazát,
S virulni fog még
Sok éven át.







KÉNE VALAKI


Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.

Irna levelet, meghívót, sürgönyt,
huzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva,

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.







KI ÉRTI?


Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. -
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. -
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.

1924. szeptember 10-én







KOPOTT ÁLOM


Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Szatmár, 1925. június 12-én







KÖLTEMÉNY


Itt földre hull a könny.
Felszárad.
Fellegfoszlány lesz, szürke pára
és imbolyogva fellebeg a magas menny falára.

És messze valahol,
mint az angyalok vére,
lehull valakinek,
kis színes kalapjára,
vagy a keze fejére...

Ugy-e, Istenem, ez a költemény?







A LÁTHATATLAN EMBER


Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.

Kűrtszó lobog a levegőben,
tűzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Én vagyok a láthatatlan ember.
Kinyújtott, merev jobb kezemen
nyugodtan ül és örök csendben alszik
a magányosság szentelt madara.







LÁTOD? ÉRZED? HALLOD?


Látod?
Az imbolygó, seszínű árnyak
mindennap összébb bogozzák a hurkot,
és hiába fuldokolunk.

Érzed?
A kibukkanó ibolyák illata
összefolyik az őszirózsák szagával,
s a március is: halottak napja.

Hallod?
A végtelen űr egyik ketrecéből
egy kivilágított élő koponya
világba sikoltja semmiségét.

1927







LESELKEDŐ MAGÁNY


És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.







A MALOM


Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őről
Mulik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szivem a malom -)
Kereke áll.

1924. július hó 8-án







MÁJUSI DAL


A nagy természet
Miként ragyog.
A nap mi fényt vet!
Mily illatok!

Föld, ág rakodtan
Szines virággal,
Minden bokorban
Ezer madárdal.

Ezer kiáltás
Visszhangra vár:
"Ó, föld, ó áldás,
Ó, napsugár!"










MEGBOCSÁTOD-É


Szél vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy port hintettem égszinkék szemedbe?
Nap vagyok
Megbocsátod-e,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-e,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?










MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA


Nem így kellene hüvös, árnyas

szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé,
és rekedt hangon, félig sírva
kiabálni minden ablak alatt
"Szakadt lelket foltozni, foltozni!
Tört szíveket drótozni, drótozni"







MEREDTSZEMŰ ŐSZ


Kiszivattyúzták az üvegburát,
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés:
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.
Az álmos űrben úgy úszik-lebeg
sok furcsa vers,
mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,
ősz elején.







MERRE SZÁLL?


Madár zeng s villan az égen
fut árnya sötéten a réten
fent tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék

Röghöz tapad életem - ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök de örökre hiába
embernek földön fut a lába

Valahol fent két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire - messze

Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok







MESEBELI VADÁSZ


Kék harmat mossa ki szememből az álmot.
Talpra szököm
s eszembe jut a kedvesem.

Folytatom utamat
mélyeken, köveken, árkon és hegyeken át.
Éren és patakon, napon és csatakon át.

Halra horog vetődik,
nyúlra csattan puskacső.

Egyszer eljutok hozzá. Őszelő erdők
piros közepébe.
- Jó reggelt, fekete kislány,
ezentúl velem jössz hegyeken, utakon, éren és patakon át.







MESE, MESE, MÁTKA...


A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén -
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt...

1930







MI LESZ EBBŐL?


Minden szürkül, fakul
Hull a hajunk.
Az almák nem olyan pirosak, mint tegnap,
a füvek zöldje nem izzik úgy, mint tegnapelőtt.
Mai mosolyunk hűltebb, sötétebb,
fakóbb:
ijedt és szomorú utánzata a régieknek.
A szavak napról napra üszkösebbek.
A szerelem karja tágul, ernyed, lankad, elenged...
Mi lesz ebből, kedvesem?
Éjszaka? Fekete csönd? Hideg ború?
Vagy kihamvadó utakon át jutunk
örökmosolyú, fényesen izzó, boldog mezőkre?

1930







MIÉRT VAGYOK KEDVETLEN?


Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bmegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

... Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...







MINDEN NAP ESTTEL VÉGZŐDIK


Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját -
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.







MINDENT NEKED ADOK


Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.







MOSOLYGÓ, FÁRADT KÍVÁNSÁG


Jó volna ilyen édes álmoson
ráfeküdni egy habszinű felhőre
amig az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, bíborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kín
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.







NAPLEMENTE


Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.







NYÁRESTI ÁHITAT


Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Úr mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.

1934







NYITVA ÁLL AZ ARANYKAPU


Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz.
Száraz kútak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.

Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykapút: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.

Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!

1930







OKTÓBER
Az erdélyi szüret dicsérete


A sors galád napok közé sodort.
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával -
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?







ÖREGEK LESZÜNK


Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát -
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.







ÖREG OKTÓBER


Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

Szatmár,
1925. október 19-én







ÖRÖK VERS


Fáradt-szelíden megy a Szépség -
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.

Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.

Hideg sírással jön az éjjel -
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.

Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?

1926







ÖSSZETARTÁS, SZERETET


Bús sirámú rengetegben
felzokog a torz halál,
bűnös arcú esti fantom
pusztulásról prédikál.

Régi nyájunk szertezüllött,
földeinken dúlt rögök,
s körbe lengőn, kárörvendőn
kacagnak az ördögök.

Ők pusztítnak, ők csinálták,
szavuk átkot, bajt hozott,
gyűlölködést, szertehúzást
s minden ember átkozott.

Árva ember lelke mélyén
pattannak a bűncsirák,
s jószándékok elhalódnak
mint a dérütötte fák.

Mesterük volt, szent kereszten
meghalt értük hajdanán,
mégse tudnak könyörülni
önmagunk és más baján.

Ütlegelnek, hajba kapnak,
irígységtől mind beteg.
Hahotáznak őszi szörnyek
s haldoklik a rengeteg.

Jaj ne halljam, jaj ne lássam,
hullj le, hullj le drága mély
édes álom, elfelejtő -
könyörülj meg rajtam, éj!

Hull az álom, jő az álom
elűzi a rosszakat.
Hóbelepte láthatáron
közeleg egy kis csapat.

Tűzzel, hittel, lobogóval
olyan, mint a régi nyáj,
fejük felett angyal szárnyal
és királyuk nagy király.

Napkeletről fényigézet
homlokukra ránevet,
s énekelnek, zengedeznek
sose hallott éneket:

"Amikor már álmot látunk,
mikor minden elveszett,
egy remény van, egy igazság,
összetartás, szeretet!

Kéz a kézben, új utakra
Két szemünkbe szél havaz
duzzadó erőnk felujjong
s int felénk az új tavasz."

Hull az álom, jő az álom,
elűzi a rosszakat:
hóbelepte láthatáron
lépeget a kis csapat.

Szent zenéjű rengetegben
elnémul a torz halál
s bűnös arcú esti fantom
már hiába prédikál.

1926.













ŐSZ . . . . . . . . .




Mért van, hogy a szívem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!


Dsida Jenő - Ősz /Zene: St. Martin - Kell, hogy várj/

Link







ŐSZI DAL


Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...
1923







PILLANATFELVÉTEL AZ ÉLETBŐL


Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -










PSALMUS HUNGARICUS (Magyar Zsoltár) Részlet


I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám, visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vízeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsímogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
síkongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! ,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem
elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberség
ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé
hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi - de.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vízeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyülj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves
szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! :
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!


Dsida Jenő - Psalmus Hungaricus /Csurka László/

Link
Link
Link







PÜNKÖSDI VÁRAKOZÁS


Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!







REMÉNY /Friedrich Schiller - Ford. Dsida J./


Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!

1924. ápr. 25.










SÁRBA ZUHAN A NAP


A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.







S HA ÁG DOBOL AZ ÜVEGEN...


S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.

S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.

S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.







SÍRFELIRAT


Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.




-


A SÖTÉTSÉG VERSE


Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.







SÚGÁS AZ ŐSZNEK


Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető
.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.










SZEPTEMBER


Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.







SZERETNÉK


Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Szatmár, 1925. július 10-én







SZONETT


E ködvilágban képe csöndben, árván
csüng kis szobámban, a szemembe fészkelt
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.

Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Kis ágya deszka: durva és fűrészelt.

Ám egy napon kitárul majd a porta,
elhagyja őt a földi, kerge kín
s rubintbor áll előtte, drága torta.

S való világunk pompás berkein
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.

1929










TAVALYI SZERELEM


Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.







TAVASZ KEZDETÉN


Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.

1924







TEMETŐBEN


Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.







TÖREDÉK


Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.










TÜNDÉRMENET


A tücsök cirregve fölneszel.
testem hűs álmokat iszik.
Apró, csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel,
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhítat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.


Misztrál - Tündérmenet

Link







AZ UTOLSÓ MIATYÁNK


Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.

1938







ÚT A KÁLVÁRIÁRA


Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.







ÜZENET


Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.

Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajakad se kell.

És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.







VALAMI ELTÖRÖTT


Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simul a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, eső locsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
...Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.







VALLOMÁS


Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket,
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn,
és sóhajod a szél,
mely füftjeimbe kap,
és arcod itt a hold,
és arcod itt a nap.







VENDÉGLŐ A HAVAS HEGYEK KÖZÖTT


Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.

A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.

Az asztalon sült. Izletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:

a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.

Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kúszán felmázolt. De van benne szív.

Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt

pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
arannyal ékes tolluk pamacsa.

A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrün pelyhező

s két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsu szánt a süppedő havon,

- a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.

Míg a vaskályhán gőzölögve forr
a fűszeres-illatu, sárga bor

s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.

S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek

pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa uszkált a házunk előtt,

én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat

új meséskönyvem színes födelén,
egy kis hercegnő koronás fején,

ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
- két rénszarvas röpítette a szánt.

...Esik a hó. A korcsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,

az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.

Kolozsvár, 1932. augusztus 15.







VERS EGY ÁGHOZ


Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
ugyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derüs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyü súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.







ZÚG AZ ŐSZI SZÉL


Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.


















  
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő   
Legyen szép a heted!
  2015-11-16 11:30:40, hétfő
 
 







Legyen szép a heted!

Friss kávé illata ébresszen Téged,
A mai nap élj át minden jót és szépet!
Bármerre jársz, bármit csinálsz,
Angyalok hada vigyázzon RÁD!



Álmodj arról, ami örömet ad,
menj oda, ahová szeretnél,
légy az, ami szeretnél,
mert csak egy életed van
azt tenni, amit akarsz!

Legyen szép heted!

Szép napokat és nagyon kellemes szép őszi hetet kívánok Mindenkinek!







Legyen szép heted!
/Minden kedves Ismerősömnek ezzel a csodálatos szép dallal kívánok kellemes szép hetet és pihentető szép napokat! Legyen szép heted!/

Link







  
 
0 komment , kategória:  Életképek  
     2/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
2015.10 2015. November 2015.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 40 db bejegyzés
e év: 469 db bejegyzés
Összes: 4845 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1349
  • e Hét: 21168
  • e Hónap: 60989
  • e Év: 238864
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.