|
2012-10-15 19:18:34, hétfő
|
| |
| |
HATALOM, MELY TUDNI AKART MINDEN TITKOT
Elfeledni? Vagy teljesen feltárni? A seb, amelyet ügynökök és kollaboránsok ütöttek a nemzet testén, csak az igazsággal gyógyítható
Biszku Béla (balról) és Kádár János a Parlamentben. No azért ők nem a demokrácia erejében bíztak... (Fotó: archív)
A keletnémet Stasi tisztjei még 1989-ben is olyan porceláncsészékből itták a teát, amelyeken Dzserzsinszkij portréja díszelgett. Elpuhultnak tartották a magyar belbiztonságiakat, s röviden csak kávéházi csekistáknak nevezték őket. Kollaborációról, ügynökmúltról szólt az MTA BTK Történettudományi Intézet múlt heti történészkonferenciája.
Gyáni Gábor elsősorban a kollaboráció meghatározásával foglalkozott. Nagyon távolról kezdte. Egészen Thököly Imrénél, aki Bécs elleni harcában szövetséget keresett a török portával. Tehát kollaborált? - kérdezte mintegy önmagától Gyáni Gábor, hozzátéve, hogy kollaborálni, azaz együttműködni az ellenséggel, az országot megszálló vagy sakkban tartó erőkkel mindenekelőtt az elit szokott. Méghozzá saját, alávetett tömegeinek féken tartására. Gyáni azt érzékeltette, hogy Horthy is a tömegek féken tartására s rendszerének megőrzésére működött együtt Berlinnel, s e logika szerint ugyanezt tette Rákosi, majd pedig Kádár is Moszkvával.
A példák persze, mint oly sokszor, most is sántítanak. Mindenekelőtt Horthyé, aki közismerten a trianoni szerződés és az ország revizionista politikája miatt sodródott a németek közelségébe. Nem volt németbarát, nácibarát még kevésbé. Ha már kollaboráció, legszívesebben Londonnal kollaborált volna. De London messze volt, gazdasági és politikai értelemben egyaránt. S az angol elit többször is megmutatkozó Horthy-szimpátiáját durván felülírta Churchill, aki sokadszorra is kihangsúlyozta: Angliának nincsenek barátai, Angliának csak érdekei vannak.
A tanácskozás igyekezett nyilvánvalóvá tenni, hogy a kollaborációnak sokféle rétege és árnyalata van. És ahogy szaporodtak a felszólalások, úgy tágultak ki a fogalom értelmezési határai is. Eljutottunk odáig, hogy maga az alávetett tömeg is képes kollaborálni a fölötte álló hatalommal. Gyarmati György szerint például az elithez azért mégsem sorolható egyszerű munkásőrök és párttagok is kollaboránsok voltak. Gyáni Gábor pedig egészen odáig ment a vitában, hogy a társadalom széles rétegeinek ,,hozzáállásán" is múlik egy rendszer teherbíró képessége. Igen, rólunk volt szó, kisemberekről, akik ha a lázadást választják a hallgatás helyett, akkor előbb összeomlik a magyarországi szocializmus.
Ennyire egyszerű lett volna?!
És ha lehet, még ezek után is tovább tágult a kollaboráció kérdése. K. Horváth Zsolt előadásában például a franciák s mindenekelőtt az úgynevezett francia Vichy-kormány németbarát kollaborációjáról beszélt. Ebben a kollaborációban benne volt a francia zsidók francia állam által kezdeményezett és franciák által végrehajtott deportálása is. A németekkel való kollaboráció jelenségével igazából csak egy 1971-ben készült s nagy botrányt kavart dokumentumfilm kapcsán kezdett szembenézni a francia társadalom. A francia televízió 1981-ig nem is engedte képernyőre a Bánat és sajnálat című alkotást. Érdekes, de bennünket, magyarokat Rákosi már annak idején kollektíve lefasisztázott. Azóta folyamatosan újabb és újabb ,,szembenézésre" ösztökélnek bennünket, mind a mai napig.
A hazafias csali
Elias Canettit idézte Gyáni Gábor, amikor megállapította, hogy a titok és a titok megtartása a hatalom fő ismérve. És az, hogy mindenki más titkát tudni akarja. Mert csak így érzi magát biztonságban, csak így veheti elejét minden mozgásnak és szervezkedésnek, amely a pozíciójára törhet. Ezért, tehát a mások titkainak kifürkészésére küld ügynököket a társadalom minden szegmensébe.
Szintén Gyáni Gábor szögezte le: vannak kényszerű és együttműködő ügynökök. Gyarmati György inkább a kényszeres és a motivált fogalompárt használta, kifejtve, hogy a kényszeresek sok esetben a szó szoros értelmében a rendszer foglyai voltak, akiket zsarolással vettek rá az állambiztonsági szolgálatok a besúgásra. A motiváltak viszont maguktól, saját elhatározásukból tették ezt. Itt azért színesebb a paletta. A motivált valamilyen előnyért, juttatásért, gyakran a pályáján való előbbre jutásért súgott be. De tehette ezt pusztán ideológiai okokból is. Gyarmati György szerint pusztán csak álca, netán afféle öncsalás volt a hatalom és a besúgó részéről is, amikor az ilyen emberek kartonjára azt vezették fel, hogy hazafias érzésektől indíttatva működik együtt az állambiztonsági szervekkel. (Medgyessy Péter lelepleződésekor egy fél ország bekapta ezt a ,,hazafias" csalit, a miniszterelnök persze nem egyszerű besúgó volt, hanem hivatásos kémelhárító tiszt, ugyebár ,,harcban" a KGB-vel.)
Gyarmati György hozzátette, voltak ügynökök a kényszerítettek között, akik úgy védekeztek, hogy megpróbálták leleplezni magukat a környezetük előtt. A belügyi ,,szakma" ezt dekonspirációnak hívta. Így tett például egy református lelkipásztor is, akit emiatt államtitoksértéssel vádoltak meg, s hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Gyarmati szerint az amúgy színes ügynökvilág részének kell tekinteni a hangulatjelentéseket és azok készítőit is. Akik nem voltak feltétlenül regisztrált együttműködők, azaz nem írtak alá semmit. A hangulatjelentéseket fontosnak tekintette a kádári hatalom, s ezek a beszámolók általában a helyi pártszervezetek szintjéről érkeztek, persze több áttételen keresztül.
Rainer M. János tette fel a kérdést előadásában, hogy vajon az ügynököt a Kádár-rendszer szimbólumának tekinthetjük-e. Mert a közvélemény hajlamos annak tekinteni. Rainer szerint viszont szó sincs szimbólumról, a szépszámú ügynökhad a Rákosi-rendszerben is létezett. Sőt, Rainer továbbment, amikor azt mondta, a két rendszer között is természetes folytonosság volt, jóllehet Kádárék technikái kifinomultabbak, rafináltabbak voltak, de az egész struktúra ugyanazt a célt szolgálta.
Név szerint kik voltak az ügynökök? Ungváry Krisztián elmondta, 200 ezer, más számítások szerint 250 ezer besúgó segítette az állambiztonsági apparátust a szocializmus idején. Négyezret sikerült azonosítani közülük, s négyszázuk neve került nyilvánosságra. Gyarmati György szerint ügynökügyben a lehetséges tudás 0,2 százalékával rendelkezünk csak.
Lengyel vádiratok
Kevés az adat és az információ, s azt a keveset sem olyan egyszerű elemezni. Takács István szerint magukat az ügynöki jelentéseket is kritikusan kell olvasni, már csak azért is, mert a besúgók jelentős része eleve úgy fogalmazott, s úgy csoportosította az információit, hogy azok megfeleljenek a tartótiszt elvárásainak. Ha kellett, természetesen hazudott vagy túlzásokba esett. De a tartótiszt is úgy fogalmazta meg az aktába kerülő anyagot, hogy az érdekesség és információgazdagság tekintetében is kielégítse feletteseit. És így tovább.
Gyarmati György egészen odáig ment, hogy kijelentette, a levéltárban található iratok a történelmi kutatások szempontjából csak másodlagos jelentőségűek, mert kevés és komoly információt hordoznak, kilencven százalékukban teljesen érdektelen dolgokról szólnak. Ungváry Krisztián azonban felvette a kesztyűt, igencsak fontosnak tartva minden dokumentumot és jelentést a kutatás számára, sőt többször meglebegtette azt is, hogy neki úgy tűnik, mintha tudatosan korlátoznák az iratok megismerhetőségét.
Kádár és a nosztalgia
Ez a vita nem zárult le, levegőben maradt az izgalmas kérdés. Izgalmas, különösen úgy, hogy Müller Rolf előadásából megtudtuk, az ügynökmúlt kutatásával kapcsolatosan a volt szocialista országok mezőnyének hátsó harmadában kullogunk. Majd minden tekintetben. Összességében a lengyelek járnak elöl. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet éves költségvetése magyar pénzre átszámolva 18 milliárd forint. (A hasonló funkciójú magyar ÁBTL költségvetése 701 millió forint évente.) A lengyel intézet nyomozati jogkörrel is rendelkezik, a múltban elkövetett kommunista bűnök miatt eddig 240 vádiratot nyújtott be összesen négyszáz személy ellen. És a felmerülő ügyek kivizsgálására törvény kötelezi!
Ha már a külföld, át kell ugranunk most azokat az egyébként nagyon érdekes előadásokat, amelyek a román Securitate vagy a keletnémet Stasi működésével kapcsolatosan hangzottak el. A Stasiéval, amelynél egyszerűen csak kávéházi csekistáknak gúnyolták a magyar állambiztonságiakat. De nézzük most inkább a KGB, illetve a szovjet felderítés és a szovjet szolgálatok hazai ágenseit!
Baráth Magdolna szerint a szovjet politikai vezetés már a két világháború között is alkalmazott magyar ügynököket Magyarországgal szembeni információszerzésre. Ezek az emberek elsősorban az első világháború magyar hadifoglyai közül kerültek ki. Aztán Szviridov altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese fektette le azt az elvet közvetlenül a második világháború után, amely szerint megfelelő magyar embereket kell beszervezni az itteni változások beindítására s a szovjet érdekek érvényesítésére, hogy ne úgy tűnjön, mintha a Vörös Hadsereg szuronyai kényszerítenék ki a politikai fordulatot Magyarországon. E cél jegyében mindenhová beépültek a szovjet szolgálatok. Mint utóbb kiderült, a polgári pártokba is. Moszkva mindent tudott például a Kisgazdapárt választási előkészületeiről.
Szűcs Ernő ÁVH-s ezredes, Péter Gábor helyettese, aki még 1942-ben állt az NKVD szolgálatába, komoly hálózatot épített ki Magyarországon. Ezen még Rákosi is megdöbbent. A jelek szerint róla is informálta a Szűcs- csoport Moszkvát, akárcsak Révai Józsefről vagy például Münnich Ferencről. A Szűcs-féle hálózat tagja lett Horváth Imre, a későbbi külügyminiszter és felesége is, aki történetesen Laci fedőnéven írta titkos jelentéseit a szovjeteknek, Szűcs titkárnője pedig Zója néven informálta Moszkvát.
S a hadsereg? Baráth Magdolna szerint Pálffy György tábornok a szovjet katonai hírszerzésnek dolgozott, 1949-es letartóztatásakor a házkutatásnál megtalálták nála a szovjet adóvevő készüléket s a szovjet rejtjelkulcsot is. Magát a jelenséget, vagyis a Szűcs által szervezett hálózat működését 1962-ben a magyar pártvezetés is közelebbről vizsgálta. Az anyag titkosított, csak 2043-tól lesz kutatható.
Jó néhányan vannak közöttünk napjainkban, akik az ügynökmúlt kutatásának értelmét keresik. Keresik?! Értelmetlennek találják az egészet, amely feleslegesen zaklatja s osztja meg a magyar közvéleményt. Bulgáriára, a bolgárok toleranciájára hivatkoznak, ahol nyolc évig ülhetett az elnöki székben egy történészprofesszor, aki bizonyítottan ügynök volt a szocializmus idején, ezt mindenki tudta róla. Müller Rolf viszont azt mondta, a magyarok joggal tartanak igényt az úgynevezett információs kárpótlásra. Azaz ismerni akarják állampárti múltjuk minden részletét. Gyarmati György szerint pedig önmagukban az egykori hangulatjelentések nyilvánosságra hozatala is alkalmas lenne arra, hogy szertefoszlassuk a ,,boldog Kádár-kor" hamis nosztalgiáját.
Elkéstünk volna? Annyi bizonyos, ha nincs Kádár-nosztalgia, nincs Horn-korszak sem. S ha nincs Horn-korszak, akkor nincs Medgyessy és nincs Gyurcsány. És ma már egészen más úton járhatna a szekerünk.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Média |
|
|
|
|
|
Online
