|
2015-10-08 18:00:30, csütörtök
|
| |
| |
BABITS MIHÁLY KÖLTÉSZETE
Babits Mihály /Szekszárd, 1883. november 26. - Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4./ költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. A Nyugat nemzedékének Ady mellett az egyik legnagyobb költője. Már a kortársak is úgy tartották Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért.
1938-ban jelent meg a Jónás könyve. A ,,Jónás könyve" Babits utolsó nagy üzenete. Egy számadó lélek nagysága szól benne, magas erkölcse, őrző és intő szava.
Ellentmondásos élet volt az övé, ellentmondásos költői örökség maradt utána, de emberi nagyságának felmutatására éppen e műve ad igazi alkalmat. A második világháború küszöbén költői önvallomásában mondta ki a polgári értelmiség legjobbjainak tiltakozását, önmarcangoló felelősségtudatát. Szállóigévé vált sora: ,,Vétkesek közt cinkos, aki néma", az írástudók felelősségének mementójává vált.
Babits Mihály összegyűjtött versei
Link
"Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül, és megszegényedik ezen a magyar glóbuson."
,,Vétkesek közt cinkos, aki néma"
Babits
Szabó Lőrinc: BABITS
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.
ÁLDÁS A MAGYARRA 
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani!
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta, ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...
(1938. november 2-6.)
ÁLDÁS A MAGYARRA - BABITS MIHÁLY - H-599 - MIHI // Zene és előadó: H-599 együttes
Link
BABONA, VARÁZS
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; -
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. -
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.
BÚCSÚ A NYÁRILAKTÓL
Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?
Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.
Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
s olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.
Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
s néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.
Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.
Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
beszakad a zápor és a szél.
S én futok, mint aki menekül,
mint ki nem bírja ki egyedül,
mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.
Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?
Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.
Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!
Engem a város karáma vár.
Te itt maradsz, őszi tarka táj,
eldobott rajz, míg majd a vihar
letöröl nedves spongyáival.
CSIPKERÓZSA
Nagy tornyos nyoszolyában
fekete nyoszolyában
fehér rózsák között,
úgy alszik Csipkerózsa
rózsák között a rózsa
álomba rejtözött.
Minden virág egy álom
álmok között az álom
rózsákba hullatag
fejét lehajtva mélyen
mint rózsa töve télen
rejtőzik fullatag.
Fullasztó mély az álma
fullasztó mély a párna,
fullasztó fekete.
rózsa nyilik a párnán
és fehér mint a márvány
ez ágynak betege.
Kárpitja mint az ében
fehér a feketében
csiklándva ragyog át;
s aranyos súllyal omlik
aranyzsinórja, bojtig
skófium és brokát.
Fekete gyászu kárpit
fehérrel kivirágzik
s nagy rózsákat susog
s súllyal mint néma vétek
hull bársonya fölétek.
fullatag vánkosok.
Az ólmos álmu bársony
csiklándó ragyogáson
leszunnyad feketén:
fullasztó mély az álma
s lidércként nyúl a párna
az ágynak betegén.
Az éjek arra szállnak,
az évek arra járnak
a lusta századok:
fekete gyászu kárpit
fehérrel kivirágzik
s nagy rózsákat zokog.
CSONKA MAGYARORSZÁG
Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké! A tiétek
zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt!
döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak...
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!
falak, omoljatok hangjaitól!
gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert
borzasztó az Igazság a gerincekben!
mit érnek a ma-épített falak körülöttem?
ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben!
Óh tiszta, éles trombita, zengj!
ne hallgass sohase!
egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem
hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...
nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék...
nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...
nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...
nem hallgat a szél,
míg él...
*
Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
Igazság!
Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim!
s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen
mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen
sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -
de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?
Van-e reményed abban?
a sötét utakban?
Nem! - Csak a napban!
mely éget a kövön és ragyog a patakban.
Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!
s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.
De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!
Kitárom tiszta szavamat a Napra.
*
Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, felvidéken,
az égen,
s bennem!
Én sohse mondtam: "Dönt majd az erőszak!" - most mondhatom:
"Nem! Nem!"
CSONKA MAGYARORSZÁG BABITS M MIHI 2014 // Előadó: Dörner György
Link
EGY DAL - amilyet a franciák chansonnak neveznek.
Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!
S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!
S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan hadd éljek
vidám világ, veled!
s tán elmém vággyal telten
megnyugszik majd ha lát!
mily szomjú véges lelkem
rád végtelen világ!
És a jelent bejártam
s bejártam a jövőt
francia selymet láttam
angol gyapúszövőt
uj farmot messze telken
vad Ausztráliát -
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!
S szóltam: Minden hiúság
csak egy való: a csók
Szomító selyem ajkak
és bársonybőr kacsók
kéj, melyet írigyelten
takarnak habcihák -
mily szomju véges lelkem
rád végtelen világ!
De tengert olyat hol láss,
hogy a mélyére hass?
és hol van olyan forrás
hogy eleget ihass?
Azt hittem rég beteltem
s ma vágyam ujra rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges vagy, világ!
EGY RÖVID VERS
melyben a költő saját lelkét szólítja meg és nagyon kegyetlen dolgokat mond neki.
Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint hol gyermek lelkét viszi az angyal.
De néha éjjel, éjes éjszakákon
mikor magad vagy az egész világon
s az egész világ egymagadba mélyed,
minthogyha megmozdulna néma méhed.
Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve
s a megölt gyermek, mint fájdalmas árnyék
kisértetes méhedbe visszajár még.
AZ ELBOCSÁTOTT VAD
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.
ELGURULT NAPOK
Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!
Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre - mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?
Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.
AZ ELŐKELŐ TÉL
Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok
Babits: Az előkelő tél
Link
EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
muri járó szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Paraszt szagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkúr, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.
Babits Mihály - Emlékezés gyermeteg telekre // Előadja : Mécs Károly
Link
ERDÉLY
Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregy éjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
még egyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...
Habár odáig, Erdély,
el nem érhetek, Erdély,
hol régi lusta sziklám
ma is emlékezik rám.
Oh messze, messze, Erdély,
messze még a nap, Erdély,
hogy teljes lesz a munka
s az igazság se csonka.
ERDŐ, FÁK, ÁGAK...
Erdő: fák, ágak, levelek, mókusok;
város: út, házak, ablakok, lányfejek;
mindegy, ha kocsi zörög vagy lomb susog:
én is egy vagyok, egy kerék, egy levél!
Óh kerekek boldogsága, óh levelek
boldogsága! szent, megkötöző varázs!
Fejek és felek, parányok, ezerek:
csak a csöppnyi számít, csak a csonka él.
S mit bánom, mi zúg, autó vagy darázs?
Zúg, zúg a lelkem és zsibog a husom:
csak fuss, autó, messze még a garázs!
röpülj nászra, darázs! messze még a tél.
Jer, jer, mi aprók, szeressél, mókusom!
Kerek erdőbe, kerek Budapestbe
mi boldog férgek, okosom, csókosom!
tárjuk szét a szárnyunk, hadd vigyen a szél!
S oly lendülettel suhanjunk az Estbe:
lopja be az Estbe mámorát a Dél!
Kerék sem áll meg a gépből kiesve;
levél ha lehull, csak messzebb táncra kél...
ESTI KÉRDÉS
/Az egész vers egyetlen hosszú mondatból áll (versmondat)./
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Babits Mihály - Esti kérdés (Babits felolvasása)
Link
EZERKILENCSZÁZNEGYVEN
Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
Egész világ melyben kedvtellve utazám...
Meghitt otthon ahol nyujtóztam szabadon...
Keménypados börtön és bujdosó-vadon...
Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő...
Homlokomon bélyeg... a nyakamon járom...
De mostan kősziklám vagy és erős váram.
Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyürd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.
Immár a népeket terelik mint nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tüzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed ugy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott galambjai.
Mire tart a végzet s mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyügös szabadság.
Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
Mert nem véd az amit te meg nem tudsz védeni,
de rozzantan is szent ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak...
S ma áldott, és tágabb mint nagy birodalmak.
Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak hogy mi voltál igazán.
Most érzem hogy nincs hely számomra kivüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
Most érzem hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.
Nyugat 1940
/A vers a Szellemi Honvédelem Naptára c. kiadvány részére iródott s elsőízben ott jelent meg/
ÉHSZOMJ
Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven világot ismét.
Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.
Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az élet körülöttem,
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem régen születtem.
Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új kedv
verseket írni, lányt szeretni.
Betelni mindenféle borral,
letépni minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni az egész világot.
FÁJÓ, FÁZÓ ÉNEK
Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?
Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:
szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.
S nem hágy e bellül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.
Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:
de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.
S tép, tép e bellül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.
Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.
Fájón mezitlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.
Uristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?
Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?
Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,
a szomjazónak hüs italt,
a fiatalnak fiatalt,
adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,
adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem adj már pihenőt!
GYÖNGYLELET
Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom, virágnyílás:
egyszerből a sohába nyílni.
Mert jól tudom már, gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.
HAJNALI GONDOLAT
Hova lettetek, régi tanítványok?
Elszóródtatok, mint a magvak pelyhe.
Vitt az apa-vész, s a fiók-viharkák.
Hosszú éjszakán nem aludtam semmit.
Itt a reggel már, s ti juttok eszembe.
Szól a kis harang, szól a pásztor tülke,
s én elgondolom: ha lelkem harangját
megkondítanám: jertek templomomba!
s tülköm hívna még: kövessetek engem!
Jöttek rossz szelek, elvitték a hangom:
néma a harang, üres már a templom!
S óh jaj, micsoda bolond pásztor voltam!
Szegény tülkömet sziklához paskoltam.
Tülköm megrepedt, ki fog már követni?
HAJNALODOTT SZÍVEM EGÉN
Hajnalodott szívem egén,
Eláradt lelkemben a fény,
Az Úr megérintett,
Szeretetet öntve belém.
Lelkem fürdik a fényben,
Szívemben lakik az Isten,
Megmerítkezhetem a mélyben,
Az anyag legsűrűjében.
Lelkemet nem bírja a máz,
Szívemben szeretetláng
Sötétet emésztő fénye
Örökmécsesként vigyáz!
HALAVÁNY TÉLI RAJZ
Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.
HAZÁM!
A ház.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.
A város.
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.
Az ország, mappa szerint.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Az igazi ország.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.
Európa.
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.
A glóbus.
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig.
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.
Epilóg.
Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.
Babits Mihály - Hazám!
Link
HUNYT SZEMMEL...
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Babits Mihály Hunyt szemmel / Sztankay /
Link
JÁTSZOTTAM A KEZÉVEL
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
1915
Babits Mihály: Játszottam a kezével
Link
JÓNÁS IMÁJA
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
JÓNÁS KÖNYVE /Részlet/
...."De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma...."
JÖVŐ
Jövő, te szép jövő! Vasúton, az időn,
hadd robogok feléd, jövő, te szép jövendő!
Feléd, eléd: beléd! Sohasem elegendő
paripám sint sodor, meg nem fékezhetőn.
Láthatatlan sinén, egyformán, ügetőn,
örök-mozgón, örök vágyammal száll versenyt ő
s vágyam szilaj kocsis! tajtékzik perc, esztendő
s el nem hajló sinén beléd ízzik, jövőm!
Jövőm, te szép jövőm! Vággyá vált sín és törvény...
csábító alagút! Szirénnel teljes örvény!
öledbe mind belébb örök kéjjel veszem:
mint szerelmes, mohón, lázult párjába olvad,
beléd, mélyen beléd furódni vágyam oly vad,
jövő, csodás jövőm, örökfriss kedvesem!
KARÁCSONYI ÉNEK
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy megszületett
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
A KITÁMASZTOTT ESERNYŐ
Váratlan zápor zengett át a tájon,
mint szeretők között a hirtelen
pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon
és még forróbb legyen a szerelem.
Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek
a serdülő és könnyes pázsiton.
Az ördög veri asszonyát, s az égnek
egyik fele nevet a másikon.
Tornác kövén egy kitámasztott női
esernyő guggol, mint barna kutya.
A kerti lombot látni szinte nőni.
Megtört fü csúcsán lógáz a csiga.
Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva
s az érzékeny világba ágazik.
Most megrázza magát egy fiatal fa
s egyszerre szökőkúttá változik.
Itt is egy, ott is... minden kicsi szélre
megremeg és könnyekbe öltözik.
Ideges az egész táj, mintha félne
a gonosz nyártól amely érkezik.
KORÁN ÉBREDTEM
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.
Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...
Korán ébredtem
Link
LELKEM KISZIKKADT MEZEJÉN
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem,
hogy az élete csupa seb.
Fojtó, szélverte, zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?
LEVÉL
Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom
mert csak vékony időm könyvét lapozom
s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,
mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.
A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,
fázó bárány módján a Napot lesem.
Lapokkal, levéllel halmos asztalom:
zsongó gyepem ágya csendesebb halom.
Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,
lelkekből verődött, nyugtalan sereg
idevert madárraj, zsibog és csipog:
üzenetek, élet, levelek, lapok...
Ne várj tőlem semmit, távol jóbarát!
Ne lesd a poétát, tirannus világ!
Barlangba húzódott, sárkányokkal vív,
szökevénynek látszik, aki volt oly hív.
Szökevénynek látszik, lelke csupa dac,
amit tőle várnak, sohse teszi azt.
Jaj, szegény lélek, hát világ rabja légy?
Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?
Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,
mert engem az ősz kezd aranyozni már,
hervadt fa rozsdája, halálos arany,
kit ez a fény von be, annak este van.
Mint kit egy dús ünnep örömére rég
talpig aranyba vont az éh-szemü nép,
mezitelen állt ott, eleven szobor:
csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.
LIGETI RÉSZLET
Csavargók csavarogva ketten
A fákat nézik a ligetben.
S búsan az egyik mondja: "Pajtás,
az én életem sárga hajtás."
S a másik szól: "Hordtam a zsákot
És minden zsák nyakamra hágott."
Csavargók csavarogva ketten
Hintókat látnak a ligetben.
S búsan az egyik mondja: "Pajtás
az én életem lassú hajtás."
S a másik szól: "Hordtam a zsákot
ki könnyű volt előmbe vágott."
Csavargók csavarogva ketten
Lányokat lesnek a ligetben.
S búsan az egyik mondja: "Pajtás
az én életem rossz óhajtás."
S a másik szól: "Hordtam a zsákot
mért is szeretem e világot?
A MÁSODIK ÉNEK (1928)
Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Babits Mihály, Második ének
Link
MESSZE... MESSZE...
Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.
Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.
Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.
Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.
Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.
Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.
Svédhon. Csipkézve hull a fjord.
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
1808
Babits Mihály: Messze, messze (Jordán Tamás - autentikus zenével)
Link
MIATYÁNK. 1914.
Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bünökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
- add hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
- mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképen mennyekben,
azonképen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére, ha bün hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi büneinket,
miképen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek, a gaz
tied, büntetni, mienk csak az
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kisértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tied az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség,
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!
1914
Babits Mihály: MIATYÁNK // Előadó:Eperjes Károly
Link
BABITS MIHÁLY MIATYÁNK MIHI 2014
Link
MŰVÉSZ IMÁJA
Adj nyálat ajkaimnak, Isten,
adj termékeny kilenc esztendőt,
hogy hangos, unokás vasárnap
üdvözítse az új teremtőt!
Adj napjaimnak szőkeséget
és éjeimnek barnaságot,
hogy virágától gyökeréig
végigszagoljam szent világod!
Naptól, sártól és virágvértől
csatakossan állok előtted:
mind, amit adtál, elfogadtam:
áld meg áldódat, követődet!
1925. nyár
NYÁR
Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!
Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!
Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!
Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Babits Mihály: Nyár /Harcsa Veronika Quartet a költészet napján/
Link
OLYAN AZ ÉLETÜNK...
Olyan az életünk mint öregek szeme.
S mint a köd az előtt, aki ködben járkál,
úgy száll előttünk a holnapok függönye:
sohse libben föl, csak hátrál, egyre hátrál.
Mint makacs ellenség, a ravasz jövendő
fölégett mezőkön lassan vonul vissza:
kincseit mind messzebb és messzebb rejti ő,
míg végül is inkább a Kútba hajítja.
Minden föld puszta lesz mire mienk lenne
és minden kastélyból csak az üres romok
fogadják a győztest aki megszáll benne.
Igy győzünk mi, szomjas, gyürt Napóleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a házak fölött a vad égre,
szívünk reszket, mintha minden alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.
Napjainkat sorra fölgyujtják az esték,
s egyikben sem tudunk megpiheni soha.
Jönnek az évek mint beburkolt szüzecskék
kikről lassan lehull a hófehér ruha
s már forrón hevernek, lihegve, meztelen;
de mi nem öleljük, s csókos kedvük meghal.
Újra fölöltöznek s búcsúznak nesztelen,
visszanevetve ránk hideg fogaikkal.
ŐSZI CSENGŐ
A drótcsengő a parkban megszólal
lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány, de sárgul,
hulldogálván fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa a földön:
őszi levél.
S a csengő csengve
mindég mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát söpörget,
sárga levél.
Babits Mihály: Ősz és tavasz között /1936/ - Elmondja: Mensáros László
Link
PAYSAGES INTIMES - ALKONY
Az erdő hallgatag,
nyugosznak a vadak,
lankadt állal hevernek
ágyán a hűs avarnak,
mit a szelek levernek
majd újra felkavarnak.
De most eláll a szél.
De most a csönd beszél.
De most jőnek a villik.
Ó most a lomb se hullik:
alkonyvirág kinyílik,
alkonyszalag kinyúlik.
Az alkony nyúlik ott
s von vékonyabb csikot:
azon egy égi ajtó.
Ki tudja, mit nem rejtő?
S ó völgy, te mély szakajtó!
S titkok teknője, erdő!
PIROS VIRÁGFEJEK LÁMPÁI LENGNEK...
Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak a füszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü gondjait szürcsölgetem.
Árnyékba bújtam egyedül és távol,
de mindenütt utánam jő a nap,
keresve óriás reflektorával
s a kert az ő tükre és kémje csak.
Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,
arany körök cikáznak hangtalan,
míg eltolva az árnyak venyigéit
az egész vad fény súlya rám zuhan.
Mért üldözöl e vádló fényzuhannyal?
Nincsen elég kéjenced s udvarod?
Hagyj elhúzódni sötét poharammal,
ha már ízét elvenni nem birod.
Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:
Emberekre gondolni keserű,
keserű s mégse tudsz gondolni másra
és mégse látod, hogy táncol a fű.
Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s lengve
e fű fölött mint őszi fonalak,
ha szirom esőz és lassan kerengve
aeroplánján utra kel a mag?
Nem törődve az emberek szemével
mely megvet s kezével mely összetép,
ringatózva a füvek ütemével...
1937. nyár
REGGELI ÉNEK
A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.
Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.
És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.
Nézi, mint uj ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét!
S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a meny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.
1912
A RÉGI KERT
I.
Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.
Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.
Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.
II.
Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!
Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!
Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
"Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?"
III.
Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.
Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)
Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.
Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.
RITMUS A KÖNYVRŐL /Részlet/
(A magyar Könyv ünnepére.)
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
1929 tavasz
RÓMEÓ ÉS JÚLIA
Pacsirta szólt már künn a lomb alatt
És Rómeó tovább már nem maradt,
Bár Júliája édes szóval sírta:
"A csalogány volt és nem a pacsirta."
Csak sírban várt még egy találkozó
Reájuk - s néma a pacsirtaszó,
De zeng fölöttük a Shakspere danája:
Örök szerelmi éjük csalogánya.
SZERELMES VERS
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
1920
Babits Mihály: Szerelmes vers // Zene: Giovanni Marradi - Amor Amor
Link
SZERENÁD
Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon -
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.
Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.
Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közűl és bérc mögűl
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.
Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bújdosás
teljes esztendőben.
Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élek én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.
HALÁSZ JUDIT: SZERENÁD
Link
SZERENÁD 1. NE MONDJ LE SEMMIRŐL
Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
SZÍTTÁL-E LASSÚ MÉRGEKET?
Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó, kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó,
biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.
Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:
mert minden édenek neve vad poklokat büvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl
Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.
Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad;
jövőt - és viszik halni már a gyönge fiukat
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,
s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.
Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.
/A vörös terror idején (1919 július) született kétségbeesett sikolyt kitörölték az elvtársak Babits Mihály életművéből. Ezerkilencszázhetvenhétben a megcsonkított Babits-életmű döbbentett rá az iszonytató veszélyre: szívjuk, évtizedek óta szívjuk a lassú mérgeket!"/
Szíttál-e lassú mérgeket? - Gondola
Link
A SZÖKEVÉNY SZERELEM
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Ugy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen
s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.
1934
Babits Mihály - A szökevény szerelem
Link
TAVASZI SZÉL
Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csirák kéjeiről
semmit se sejt; csak mosolyog
s édesen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.
Égetni, részegíteni...
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy uj eszme, csupa fény
mig nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának súgara,
mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csirák tolúlva fény felé
nyomják a vad fű késhegyét,
mig nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás
vad ágyuharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földulva rég,
a padló csupa sár, latyak...
Hol a szelíd és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.
1932
TAVASZI ZÁPOR . . . . . . . . . . . 
Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomorú, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!
Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomorú, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.
De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.
És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor... hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.
TÁJKÉP
A vérvörös nap ködbe süllyed messze
szél borzogatja az útpart gyepét
csodásan súg-búg a kalászok ezre
s hirtelen összébb veri telt fejét.
Szántó barnítja távolabb a zöldet,
pilledt jószága már alig kocog:
a fény elhagyja lassankint a földet
s az üres égbe visszapárolog.
Az égen vérrelöntött felhő nyúlik
és rajta ül a vihar angyala:
hangolja rozsdás kürtjét...
1903. június
ÚJ ESZTENDŐ KÜSZÖBÉN
Új esztendő beköszön
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.
ÚJ MYTHOLÓGIA
Nagy szörny-anyádhoz hiába kiáltasz,
ki nem érti fájdalom-nyelvedet
s kivel élned, élned és halnod kell ma.
Ellene bizsegsz-é a testnek, melyben hús vagy?
mellyel egy vagy? Tudnád-e nem szeretni?
harcának gátja lenni, áruló,
beteg parány, kivágni-való?
(bár végül jaj mindig a beteg parányoké lesz a szó).
Nemzeteket láttam, hatalmas szörnyeket, küzdeni, óriás
testtel, s ez óriás testben mily fájó az emberi átom!
Taréjuk véresen ing még, levágott farkuk vonaglik
bús tartományokban, és feszülő, páncélos karjuk
vergődő kis nemzet-férgeket
szorít kegyetlen.
Várj és nézz! Már sok szörny harctere volt ez a föld
a mesés halgyíkoktól a veszedelmes istenekig
és a türelmetlen szektákon át, míg ezek eljöttek
s fölfaltak szektákat és isteneket.
Ők is meghalnak egyszer. Légy büszke, kis átom,
legkisebb s legnagyobb! alfa és ómega te,
minden szörnyek bölcsője s temetője.
Te bennük vagy, de ők is tebenned, ki szörnyeid
magadból alkotod s magadért. Széthullanak ők
de te maradsz, hulláikból építve jövőd
harcainak új s új fálánkszait.
Óh tennen halandó hadaid rabja - mert az Ember harcainak
egynapos hadai csupán e nemzetek - óh lelkes átom,
ki messzebb látsz a testnél, melynek átoma vagy!
Tűrj és nézz! Élj és halj ha kell! Pusztulj és maradj!
Légy hű és légy szabad! Gondolj a madarakra,
kik hívek a fához, mely fészküket adja,
s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba!
Két hazában otthonosok: polgárai a fáknak
s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak.
ÚTBAN A MEGVÁLTÓHOZ
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itt hagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
,,Aranyad tilos kivinni!"
szólna ott a vámos rám.
,,Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni."
Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal,
keserüszagú mirhámmal,
kenném véres lábadat.
A VERANDA HÜVÖS MÁR..
A veranda hüvös már
vadszöllőlomb vörös már.
Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.
Megtörött a bor szine
mint a haldoklók szeme.
Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.
Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.
Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.
Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.
Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.
Köpönyege föllege
betakarja az eget.
Lehellete csunya szél
akit ér az meg nem él.
Jaj levelek, hol bujjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.
1919-1920 [?]
A VIHAR (Részlet)
...Az ifjú király:
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
/1911. október 1.
VIHARJELEK . . . . . . . , , , , 
Valami van a levegőben,
Már érzem mindenütt lebegni,
Valami van a levegőben.
Valami jő közel jövőben -
De hogy mi, még nem tudja senki.
Az ég piros a láthatáron.
Mi pirosítja? Hajnal? Alkony?
Tán vulkán tört ki messze tájon,
Vagy szélvihar jön a határon -
Ezt legvalószinűbbnek tartom.
Vihar lesz. Már a gyáva férgek
A föld mélyébe lehuzódtak.
A fecskék alant keringélnek.
Kigyók barlangjaikba térnek -
Vihar lesz nemsokára ... holnap.
A lég oly fülledt, forró, fojtott,
Hogy szinte a tüdőmet marja,
Az ember alig tud zihálni -
Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Óh de szeretnék villám lenni
Lesujtani a poshadt földre.
Óh de szeretnék szélvész lenni,
A légben szabadon kerengni,
Koronás fákat tépve, törve.
Ti lusta fák, haszontalan fák!
Évszázak óta tétlen álltok,
Sziván a földnek nedvét, vérét,
Fenntartván a munkás ekéjét,
S élősdieknek adva árnyot.
Ha vihar jő, madárszokásként
Én nem bujom meg lombotokban:
Eddig sem raktam rátok fészket.
És nem daloltam soha néktek:
A lég szabad madára voltam!
Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Szeretnék villám lenni, gyujtó,
Vagy szélvész, szabadon száguldó,
Mely törzsötöket kicsavarja!
1903. márc.
VÍZKERESZT
Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.
ZSOLTÁR GYERMEKHANGRA
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem.
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristenőriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!
1918
Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra // Mezei Mária MIHI 2014
Link
Link
"A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe."
Babits Mihály
"Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar
szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint
amennyit kora s végzete kiosztott."
Babits Mihály
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Babits Mihály |
|
|
|
|
|
Offline
