|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
|
|
2017-05-07 15:34:58, vasárnap
|
| |
| |
AZ A KICSI ÉLET REGGEL MÉG OTT LÜKTETETT BENNEM...
(Részlet TIBORCA története II. fejezetéből)
*
A kórházban, már a második napon megszűntek a panaszaim. Olyan nyolcágyas szobába fektettek, ahol csupa szülőnő volt. Három-négyóránként hozták a kisbabákat szoptatni. Bizsergető jóérzés kerített a hatalmába a látványtól.
Közben, bejött az ügyeletes nővér és valamit beírt a kórlapomra.
- Menjen ki a vizsgálóba!
Fölvettem a köntösömet és kimentem a folyosóra. Leültem a vizsgáló előtti székek egyikére. Megmagyarázhatatlan idegesség tört rám. Elkezdtem izzadni. Nem tudtam, hogy mi lehet ez. Már vagy fél órája ott ücsörögtem, amikor látom: nagyvizit van. Éppen abba a kórterembe - ahol engem is elhelyeztek - vonul be az osztályos főorvos és a többi orvos a főnővérrel, asszisztensekkel. Ilyenkor minden betegnek ott kell lenni az ágyon. Most mit csináljak? Fölálltam és besiettem. Szerencsére, a másik oldalon kezdték a vizitet. Éppen megálltam az ágyam mellett, amikor odaért a ,,vizit".
- Igen, negatív lett a teszt. Jöjjön ki, majd megvizsgálom.
Ezt nekem mondta. Majd odafordult az egyik osztályos orvoshoz: - lehet, hogy még ma meg tudjuk csinálni.
Mi lehet az, amit meg akarnak rajtam, vagy velem csinálni?
A rossz előérzet kezdett teljesen hatalmába keríteni. Olyan gyengeség tört rám, hogy legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba. Nem tehettem, mert vissza kellett menni a vizsgáló elé. Újabb félórás ücsörgés után, végre megérkezett a főorvos, aki behívott.
Már attól is fokozódott a szorongásom, hogy kettesben voltunk. Nem tudom, hogy miért, de hiányoltam az asszisztenst. Jó lenne, ha még egy női személy - rajtam kívül - itt lenne! - Gondoltam. De, amint találkozott a tekintetünk egy pillanatra, legszívesebben elszaladtam volna.
- Feküdjön föl!
*
Le kellett venni a bugyimat, ami most megoldhatatlan feladatnak tűnt számomra. Belegabalyodtam a gumiházba, mert összefogtam a hálóingemmel, közben elveszítettem az egyensúlyomat. Majdnem elestem. Nagyon ideges voltam. Egy olyan embernek kellett kitárni a testem legintimebb részét, aki még csak nem is leplezte ellenséges szándékát! Mire lehántottam magamról a fehérneműmet, legalább két körmöm berepedt.
*
Mielőtt felmásztam volna arra a bizonyos vizsgálóra, körülnéztem menedéket keresve. Olyan voltam, mint egy vadászaton, a bekerített vad. Amikor beláttam, hogy innen már nincs hova menekülni, fölfeküdtem és széttártam a lábamat. Még a hasizmomat is megpróbáltam ellazítani, hogy könnyebben tudjon vizsgálódni.
- Utolsó rendes menstruációja?
- Január 11-e.
Április közepe volt. Amikor köldökmagasságban méricskélte az uterus-om, vártam, hogy megkérdezi: - észlelte már a magzat mozgását? Éppen eldöntöttem, hogy kérdezés nélkül is megosztom vele ezt, a számomra örömteljes információt, amikor ismét megszólalt.
- Nagyon vérzett és görcsölt?
- Nem. Egyáltalán nem véreztem, csak egy kis rózsaszín pecsételő váladékozással és alhasi fájdalommal jöttem be tegnap. De, mára az is elmúlt.
Még szerettem volna neki beszámolni arról: nem is csoda, hogy görcsöltem, hiszen nagyon nehéz az életem, mert munka mellett tanulok, háztartást vezetek, szabok-varrok...
- Mert, most szinte teljesen üresnek érzem a méhét. Ezt bizonyítja a negatív terhességi teszt is. Lehet, hogy spontán elvetélt otthon.
- Nem véreztem. Csak egy kis...
- Jó, csináljunk még egy tesztet. Ha az is negatív lesz, akkor ki kell tisztítani a méhét, mert nagyon nagy bajt okozhat, ha valami még bent maradt a vetélés után.
*
Mint a holdkóros, úgy botorkáltam vissza a kórterembe.
*
Gyorsan bebújtam a paplan alá és hátat fordítottam a kórteremnek. Szerettem volna mindenkinek elmondani életem történetét, hogy megtudják nem olyan ,,rossz fajtájú"- rossz ember vagyok, amilyennek gondolnak!
*
,,Én: igaz, magyar ember vagyok!" - Vigasztaltam magamat.
,,Hogy létezik az, hogy ezt senki nem látja rajtam?"
*
Ekkor azonban a férjem nevét szólította valaki. Felnéztem és megláttam az ágy végében az osztályos nővért. Csinos, barna hajú, baba-arcú, formás testű nő volt. Olyan, akire ,,buknak" a férfiak. Valószínű tudta ezt, mert nagyon magabiztosan jött-ment, rendezkedett a szülészeti osztályon.
- Farkasné! Ne hisztizzen nekem itt, mert levitetem a pszichiátriára!
- Én csak sírok...
- Erről van szó. A főorvos úr mondta, hogy meg kell ismételni. Ezért még legalább egy napig itt kell a kórteremben tartani. Itt szülőnők vannak, és nem szeretném, ha pánikot keltene közöttük! Itt a pohár, amibe holnap reggel, az első vizeletet bele kell tenni!
*
Lecsapta az üvegpoharat az ágy melletti éjjeli szekrényre és energikus lendülettel kiment az ajtón. Ott hagyott a kételyek közötti vergődésemben.
*
*
*
Másnap reggel nagy műgonddal ,,tettem bele" az első vizeletemet a pohárba. Tudtam, hogy legalább 24 órára van szükség ahhoz, hogy elvégezzék a tesztet. Aznap látogatás sem volt. Pihenésre, erőgyűjtésre használtam ezt a napot.
*
A következő napon azonban arra ébredtem, hogy a főnővér felvezeti a kartonomra az eredményt. Amikor elment, felkeltem és gyorsan megnéztem.
- ,,Negatív!" - Olvasom.
Megszédültem. Alig tudtam visszamenni, hogy visszafeküdjek. Eldőltem, mint egy krumpliszsák. Nem volt erőm arra sem, hogy betakarjam magamat.
Kár, hogy akkor még nem tudtam imádkozni. Egyre csak olyan embereket keresgéltem az emlékezetemben, akihez lehetett, vagy lehetne a bajban fordulni. Senki nem jutott eszembe.
*
AKKOR MÁR TUDTAM, HOGY SENKI NEM TUDJA MEGMENTENI A BENNEM FEJLŐDŐ KICSI ÉLETET ATTÓL, HOGY MEGÖLJÉK.
*
Nem kaptam reggelit. Ebből tudtam, hogy a műtétet végre fogják hajtani. A nagyvizit alatt úgy elmentek az ágyam előtt, hogy rám sem néztek és egy szót sem szóltak. Ott maradtam a nagy bizonytalanságban.
*
Már tudtam a műszak programját. Tudtam: mikor tartanak konzíliumot; mikor van ,,nagyüzem" a műtőben...
Próbáltam kitalálni, hogy mikor kerül rám a sor. Futószalagon jöttek-mentek a terhesség-megszakításosok a kórterem és a műtő között. Készenlétben voltam órákon keresztül. Aztán délben ebédet sem kaptam. Nagyon éhes voltam. Olyan, rohamszerű éhségérzet tört rám, mint az elmúlt három hónap alatt általában, amikor nem ettem legalább négyóránként.
*
Úgy, fél három körül bejött egy fiatalember, orvos-gyakornok, és megkérdezte a nevemet, meg ettem- ittam-e? Mondtam, hogy nem. Erre beadott egy injekciót. Körülbelül húsz perc múlva megjelent egy hordággyal, amire átrakott. Nem értettem miért bánnak úgy velem, mint egy beteggel. Magam is át tudtam volna feküdni. Lehet, hogy attól tartott: meg fogom tagadni az engedelmességet? Minden esetre ez bejött...
Csendes-pihenőben egyébként sem zavartam volna meg a kismamák nyugalmát!
*
- Ölelje át a nyakamat!
Mondta, miközben nagyon gyengéden, de határozottan felnyalábolva áttett a hordágyra. A folyóson végigtolt, majd a liften eggyel lentebb, vagy fentebb mentünk. Nem tudtam követni. Majd betolt egy kis műtőbe.
Ott már várt az osztályos orvos. Az elmúlt napok során őt találtam a legrokonszenvesebbnek az egész orvosi karban.
Magas, jóképű, már egy kicsit deresedő hajú férfi volt. Nálam, körülbelül tíz évvel lehetett idősebb. Csendes, merengő típus. Olyan, akinek szívesen lettem volna a TÁRSA akár a munkában, akár a magánéletben. Olyan, akire ,,fel tudtam volna nézni"!
*
A fiatalember át akart rakni egy olyan műtőasztalra, amelyiken megláttam azt a bizonyos lábtartó szerkezetet és előtte ott volt a vödör, amiben benne felejtették az előző véres ,,kaparékot".
Ettől a látványtól feltámadt az életösztönöm és leugrottam a hordágyról. Két kezemmel belekapaszkodtam az ajtókeretbe.
- Nem engedem, hogy kikaparják a kisbabámat! Nem engedem, hogy ,,kaparékot" csináljanak belőle! Már érzem a mozgását! Teljesen panaszmentes vagyok harmadik napja! Haza akarok menni!
*
Ekkor, egy melegséghullám öntötte el az egész testemet, majd rohamszerű, szülési fájást éreztem a méhem tájékán. Kivert a verejték. Valami meleg csorgott végig a combomon és a lábam szárán.
*
- Az injekció - Hasított belém a felismerés!
*
ÖSSZEOMLOTTAM. Elengedtem az ajtókeretet és hagytam, hogy a fiatalember karjaiba vegyen. Végig ott ült mellettem, és amikor nagyon görcsöltem, simogatta a hasamat, fogta a kezemet, s egy vizes ruhával törölgette a homlokomat.
Beszélt hozzám, hogy ,,már nem fog sokáig tartani". De bizony sokáig tartott! Azzal magyarázták, hogy:
- ez kicsit hosszadalmasabb, de az injekció segít kitágulni, ettől érzi a görcsöket. Ez nem károsítja annyira a méhet és a méhszájat, mint a műszeres tágítás.
Sokáig tartott a tágítás. Közben, szülési fájásaim voltak. Majd éreztem a kaparókanál körkörös munkálkodását a méhem belső falán. Nagy, meleg darabok buggyantak ki belőlem és csobbantak bele a vödörbe.
A fiatalember elengedte a kezemet és felemelkedve előrehajolt, hogy megnézze. Elkaptam a pillantásukat, amint aggódva egymásra néztek.
- Nagyon vérzett?
- Nem egyáltalán nem véreztem!
- Mert teljesen üres a méhe...
Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek az orvosnak, aki annyira nyilvánvalóan hazudik.
A fiatalember gyengéden visszanyomta a fejemet. Visszaült és szinte vigasztalón simogatott. Láttam a szemében az őszinte szánalmat. És még valamit...
*
Amikor vége lett az egésznek, a fájásokkal együtt elmúlt a szorongásom is.
*
Elmúlt, mert ismét ,,csak" önmagamért voltam felelős.
Megszűnt a ,,vemhes nőstény"-ekre jellemző - az állapotukkal együtt járó - kiszolgáltatottság érzése!
*
- Le tud szállni, vagy leemeljem?
Kérdezte a fiatalember. Köszönöm, nem kell. Megy ez nekem, hiszen világ életemben sportoltam.
Amint - könnyedséget színlelve - leszökkentem a kínpadról, odaálltam az orvos elé, hogy átadjam neki a hálapénzt. Már egyáltalán nem szerettem volna, ha ,,ilyen" társam lenne. Felnézni sem tudtam rá, hiába volt sokkal magasabb, mint én. És a hálapénzzel is inkább meg akartam alázni.
*
A leeresztett reluxás ablak előtt állt, háttal a szobának. Remegő kézzel éppen rágyújtott. A köntösöm zsebéből elővettem a borítékot és oda akartam neki adni.
- Főorvos úr! Köszönöm!
- Szó sem lehet róla! Tegye csak el majd arra az esetre, amikor szülni fog!
- Miért? Lehet nekem egyáltalán gyerekem? Ez volt a harmadik, aki meghalt, mielőtt megszületett volna...
Ránéztem és kerestem a tekintetét, mert látni akartam mit érez! Akkor vettem csak észre, hogy mennyire sápadt, szinte fehéres-szürke az arca. És, olyan szomorúság sugárzott a szeméből, mint annak a katonának, akinek először kellett, parancsszóra embert ölnie.
*
Bóna Mária Ilona |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-05-07 15:28:39, vasárnap
|
| |
| |
Egy, ÁRVAHÁZBAN felnőtt költőnő ismerősöm vallomása soha nem látott édesanyjának:
*
Sz Fehér Viola: ÉDESANYÁM
Ó, ha álmomban megjelennél;
Számomra ez kinccsel felérne.
Áldott karoddal átölelnél -
Édes Anyácskám: csillag fénye.
Tudom, velem vagy, hiszen érzem.
Átemelsz árkon, sziklabércen,
Köd-útvesztőkön óvod léptem
És nincs rá mód, hogy megköszönjem.
Mert hiába esd'lő fohászom,
Nem hoz el Téged hőn várt álmom.
Hiába kérem esdve Istenem;
Mutassa arcod, fogd a kezem,
Hogy lelkem így nyugalmat leljen -
Nem láttat Ő Téged sohasem. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-05-07 02:35:34, vasárnap
|
| |
| |
A "valódi" helyett kellett egy "igazi" és,
mert olyan nagyon vágytam rá:
álmodtam magamnak egy anyát.
Széltében-hosszában nagyobb volt nálam,
haja őszes, fényes-dús, laza kontyba összefogva;
arca szív alakú; bőre ráncossága ellenére is bársonyos;
szeme, mint a fénylő gesztenye, aranyló borostyán sugarakkal,
szeretettől sugárzó (pont olyan, amilyen az igazinak volt).
Karja, egész teste nem azért volt kövérkésen vastag,
hogy hamarabb meghaljon, hanem azért, hogy a szeretet
kisugárzása minél nagyobb felületen áramolhasson belőle!
Olyan volt, mint egy nagy, puha-meleg fészek, ahova
oltalmat találva el lehetett bújni...
Amikor sokadszorra terhes lettem és az újabb vetéléstől félve,
szorongva, otthon, betegállományban fekve vártam a gyereket,
gyakran álmodtam... Visszatérő álmom volt, hogy
állok egy hatalmas, üres, fekete-fehér kockaköves várószobában.
Ott állok, és annyira félek, hogy örökre úgy maradok:
alig domborodó hassal, esetlenül, kétségektől gyötrődve,
sírva kérdezve: "Ki szeret és ki tanít meg engem anyául?"
Akkor megjelent ez a jóságos, "igazi" anya,
kitárta két vastag karját - "én" mondta,
miközben átölelt pihe-puha könnyedséggel.
- "Jaj de jó!" Sírtam el magam megkönnyebbülve.
- "Ne sírj kicsim! Ne félj, meg fogsz tanulni anyául;
a képesség meg van benned, csak elő kell hívni!"
- "Hogyan?" Kérdeztem, de a választ már nem
hallhattam tisztán, mert felébredtem.
- "A szeretet..." Rémlett, mintha ezt mondta volna,
de ekkorra mindig ébren voltam és az volt az érzésem,
hogy már csak én gondoltam tovább az álmomat.
*
Évekkel később: mentünk hazafelé elsőszülöttemmel
és öcsikéjével az óvodából...
- "Mesélj kicsim! Milyen volt az első nap? Milyen óvodásnak lenni?
Nézd, hogy beborult! Még szerencse, hogy délelőtt levegőztünk!
Ti voltatok kint azon a csupa mászókás-bújókás óvoda udvaron?"
- "Nem, mert az egész időt a foglalkozóban töltöttük, tanultunk."
- "Mit tanultatok?"
- "Mindenfélét. Engem nem nagyon érdekelt, mert
egész idő alatt azt vártam, hogy mikor játszhatok végre!"
- "Miért?"
- "Mert az a sok, játszani való gyerek itthon nem lehet velem,
- azért.
Különben is te majd megtanítasz arra, amire kell!"
Kicsi lányom, milyen igazad van! Gondoltam magamban, de neki
semmit nem mondtam, csak megszorítottam kicsi vállát, majd megállva
lehajoltam hozzá és hangosan folytattam a megkezdett gondolatot.
- "...de én nem vagyok óvónő. Ugyan tudom, hogy mit kell tudnia
egy iskola-előkészítősnek, de nem tudom hogyan kell megtanítani."
Erre nem szólt semmit, de tudtam hogy megérezte: ettől a pillanattól
kezdve mindketten elveszítettünk valamit, mégpedig az ártatlanságot.
Azt a feltétel nélküli elfogadáson, szereteten alapuló kapcsolatot,
amit megéltünk életének otthon töltött öt éve alatt. Ettől fogva,
mint egy ék, ott volt közöttünk a "teljesítmény központú pedagógia".
- "Megyek egyet hintázni, jó?" És már szaladt is, pedig öcsikéje még
nem is ebédelt, tisztába is kellene tenni... szerencse, hogy közben elaludt.
Ahogy utána néztem a kicsi lánynak, az ismerős melegség szétáradt egész
testemben, lelkemben. Ezt a semmihez sem hasonlítható érzést
először akkor éltem át, amikor megszületett.
Megsimogattam kisfiam pihehajas fejét és éreztem, hogy ez az
érzés újra, meg újra - átmelegítve egész lényem - szétömlik bennem.
Mintha csak erre várt volna kis magzatom, mert egy erőteljes rúgással
adta tudtomra, hogy ő is itt van ám, csak még odabent!
Így, újra domborodó hasamnak is járt egy simogatás.
Miközben kezemmel is érzékeltem a magzati életjeleket,
teremtő Istenemhez fordultam hálás büszkeséggel:
(mert Isten-Teremtés-Anyaság számomra elválaszthatatlan fogalmak,
mióta részese lehettem az anyaság emberteremtő folyamatainak)
- "köszönöm, hogy anya lehetek, hogy Embert alkothatok"!
- Ó, milyen kishitű is voltam még évekkel ezelőtt!
Még hogy "nekem nem lehet gyerekem", sírtam sokszor - most már tudom,
hogy ok nélkül! Ilyenkor hiányzott igazán az az ember, akinek mindezt
köszönhettem volna. Aki mellém állt volna,
mint egy szövetséges az otthonteremtésben,
hogy azután megalkothassam életem fő művét: a Családot.
A boldogság pillanataiban hiányzott a jelenléte a legjobban...
Kedvesem, férjem, gyermekeim apja! Most már bevallhatom, hogy
miközben fenemód emancipáltnak kellett mutatni magam, annyira jó lett volna
néha az összetartozás cinkosságával veled összenézni, hogy: "Te is látod,
amit én? Ugye milyen csodálatosak? Add a kezed, hogy te is érezd!"
Amint megpróbáltam ezeket a lelket kavaró gondolatokat elhessegetni,
látom ám - mintha gyermekem leképezte volna gondolataimat, hogy leugrik
a hintáról és szalad egy apjaforma fiatalember után. Már a kezét fogta,
amikor utolérem őket. (Nem győztem mentegetőzni.)
"Nem történt semmi." Mondta -
a nyilvánvalóan apahiányos gyerekemre nézve -
az apaforma...
Szerencsére továbbsietett, így nem láthatta kibuggyanó könnyeimet.
Már a mi lépcsőházunk előtti parkolónál jártunk, amikor harsogó robajjal
Keresztül dübörgött a lakótelepen egy sódert szállító dömper.
A rettenetes zajra kicsi fiam felriadt és teli torokból sírni kezdett.
Megkértem nővérkéjét, hogy fogja meg jó erősen a kocsit, mert szeretném
kistestvérét kivenni. Magamhoz öleltem úgy, ahogy álmaim anyjától
"tanultam". Úgy, hogy kicsi fiam érezze a puha-meleg-fészek-biztonságot!
Ott álltam újra domborodó hassal, kétségektől gyötrődve,
sírva kérdezve: - "Hát nem látod Világ,
hogy Embert alkotok, (ha hagynád)?"!
(Bóna Mária Ilona)
Bp, 1998. jan. 16.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 3
|
|
|
|
2017. Május
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
27 db bejegyzés |
| e év: |
250 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 184
- e Hét: 5692
- e Hónap: 14296
- e Év: 50237
|
|
|
Offline
