Regisztráció  Belépés
furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!" BMI ******
2005.10.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 55 
Ma András napja van
  2008-11-30 09:45:04, vasárnap
 
  Szeretettel köszöntök minden ANDRÁS nevű ismerősömet!

Egy szép képet szerettem volna ide feltölteni, amiért ezt nem tudom megtenni, a képtáramban nyitottam egy albumot a névnapi köszöntő képeslapoknak.

Isten éltessen nem csak ezen a napon, hanem minden év minden napján!

Bóna Mária Ilona

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A népinek mondott Advent
  2008-11-30 09:39:32, vasárnap
 
  Egyházi ünnepeink
a népi hagyományok tükrében


Az ünnepeknek roppant nagy holdudvaruk van, ha arra gondolunk, hogy évszázadok során mennyi népszokás, hiedelem és hangulat szegődött hozzájuk.
A vallásos néprajz könyvtárra menő irodalmából Szénási Sándor: Ünnepeink címen megjelent könyve, valamint Balassa-Ortutay: Magyar néprajz című kötet alapján szerkesztettem ezt a vázlatos áttekintést.


Bizonyos, hogy a magyar falvak életében nagyon fontos szerepet töltöttek be a különböző vallások egyházai, mert az erkölcsi normákat, szokásokat, a családi élet alakulását jelentős mértékben befolyásolták.

A X-XI. századtól, a magyarság egységesen a katolikus vallást követte, a XVI. századi protestantizmus térhódításáig. Másfél százados harc után, az 1731-ben kiadott Carolina Resolutio (Károly király döntése) megerősíti a protestánsok korlátozott vallásgyakorlását. Kiépül mind a református, mind az evangélikus egyház területi szervezete és tovább épülnek a református iskolaközpontok. Az állam katolikus jellege azonban megmaradt.

Ennek ellenére, a XVIII. századi műveltségben a magyar protestantizmus az előző századokban kiépült iskolarendszerben és könyvnyomtatási kultúrában őrzi pozícióit.

A képzőművészetben, a népi motívumkincs a táblafestő- ,,virágozó" asztalosmesterek jóvoltából, bekerül a református templomokba.

Az egyházi zene a középkortól kezdve hatott a népzenére.
A prédikációs irodalom példázatai jelentkeznek a paraszti mesékben és mondákban.
Az egyházak bizonyos vallásos tartalmú dramatikus játékok kezdeményezői és elterjesztői voltak.


A karácsonyi ünnepkör

ADVENT

Így volt ez az első nagy ünneppel, a karácsonyi ünnepkörrel is, amely az adventtel kezdődik.
Első napja az András-naphoz (nov. 30.) legközelebb eső vasárnap.
András-nap volt advent előtt az utolsó olyan nap, amikor még mulatni lehetett. Ilyenkor kezdik meg a disznók ölését, és tartják a disznótori összejöveteleket.

Advent kezdetét néhol éjféli harangszóval jelezték, ettől kezdve tilos volt minden hangos, zenés szórakozás. A lányok és asszonyok fekete, vagy sötét színű ruhában jártak a templomba.
A legismertebb karácsonyi játék a betlehemezés, melyet az egész magyar nyelvterületen ismertek, és a városban is játszották. A templomi misztériumjátékról már a XI. századtól szólnak feljegyzések, majd később kiszorult a templomból, és a XVII-XVIII. században iskolákban, vallásos egyesületekben adták azokat elő.
A betlehemesek felszerelésüket már advent elején kezdték készíteni, tanulták a verseket, énekeket, és karácsony előtt sokszor tíz napig is állandóan járták a falut, sőt egy-egy csoport a szomszéd településeket is felkereste.
A betlehemet általában 16-18 éves fiúk, legények adták elő, csupán a matyóknál jártak lányok és a templom formájú betlehemet, melyet belülről istállónak rendeztek be, itt egy idősebb asszony hordozta.
A szereplők közül elöl jár a kengyelfutó, aki az erdélyi Tordán ilyen kezdetű verssel kér bebocsátást: "Dicsértessék a Jézus Krisztus" "Ünnep van ma, fényes ünnep" "A keresztények között..."
Az ilyen beköszöntő után általában Jézus születésének rövid leírása következik, majd József elmondja, miként próbált eredménytelenül szállást szerezni, végül a pásztorok hódolnak a kis Jézus előtt. Ezek után következik a komikum, a pásztorok tréfás vetélkedése, kócolódása, s miután megtörtént a megvendégelés, a betlehemezők együtt éneklik el az áldást:
"Nosza, nosza jó gazda,
Bocsáss minket utunkra,
Házadra, magadra,
Szálljon Isten áldása!"
Természetesen számos más változat, variáció is előfordulhat. Például a bábtáncoltató betlehemek, ahol a ,,gyertyaszedő" vonul be a színpadra, aki összeregöli, majd megköszöni az adományokat.
(folyt.köv.)

Bóna Mária Ilona
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:40:04, vasárnap
 
  TIBORCA története IV. fejezet, 30. epizód

Adjátok vissza a gyökereimet! (4.)


Annyira megszántam a két, beteg öreget, hogy nem kérdeztem tőlük többé semmit. Ezen a napon is még sokáig imádkoztam sírva, és csak hajnaltájban jött álom a szememre.

Másnap, hallottam a rádióban a zsidó-kárpótlásról szóló híreket.
Arra gondoltam: lehet, hogy zsidó-menekült árva vagyok?
Annyira vágytam tudni az igazat, hogy ebédet sem főztem aznap, hanem beutaztam a VIII. kerületi Anyakönyvi Hivatalba.

Sokan voltak, ezért sorba kellett állni a pultnál. Sok, nálamnál idősebb érdeklődő állt előttem. Mindenki másolatot kért a megtalált adatokról... ,,Biztos, kellett a kárpótlási igényük benyújtásához." - Gondoltam.
Végre, rám került a sor. Előadtam:
- Van egy 1960-ban kelt, itt a VIII. kerületben kiállított anyakönyvi kivonat-másolatom. Ezzel élek, éltem mostanáig. Anyám - pontosabban: akit anyámnak hittem - tegnap közölte velem, hogy azért nem tud rólam mondani semmit, mert nem ő szült engem. Megkeresné nekem, az anyakönyvben az adataimat?
- Mikor született? Hogy hívják?
- 1946. március 8-án. Tiborca Ilona a nevem.
Hamarosan megtalálta az 1946-os anyakönyvet és készségesen lapozgatni kezdte. Majd, amikor megtalálta az adataimat, egy gyakorlott mozdulattal megfordította, hogy elém tolja. Azonban, fél úton megállt a keze a levegőben, benne a nagy könyv és összecsapva becsukta.
- Nem mondhatok semmit! Csak bírósági végzés ellenében szolgáltathatok ki adatokat!
- Ha kérek egy új anyakönyvi kivonat másolatot, akkor minden adat benne lesz, ami az anyakönyvben van?
- Igen!
- Mennyibe kerül a másolat?
- Ezer forint.

Erre nem számítottam. Amiért már hosszú sor állt a hátam mögött, kiálltam. Elmentem ki, a körfolyosóra, hogy megnézzem mennyi pénz van a pénztárcámban.
Minden porcikámban remegtem.
Kiesett a kezemből a táska, miközben megpróbáltam kinyitni, mert kikapcsolódott a füle.
Éreztem: taknyom-nyálam egybefolyik, annyira nem tudok uralkodni magamon. Nem is tudtam hirtelen, hogy előbb a táskám fülét csináljam-e meg, vagy egy zsebkendőt szedjek elő?

Annyira beszűkült a tudatom, hogy csak akkor fújtam ki az orromat és töröltem meg a szememet, amikor nem láttam a könnyemtől megszámolni a pénzemet...
Akkor meg, kiszóródott az aprópénzem...

Szóval, bajban voltam.
Azt hiszem elájulok, ha nem ölel át egy női kéz és nem ültet le oda, ahova ő ült előzőleg. Nem szólt egy szót sem, de éreztem: megért engem.
Az ölembe tettem a táskámat. Kerestem egy zsebkendőt és rendbe tettem az arcomat. Közben elfojtottam magamban a kitörni készülő zokogást.
Megnéztem a pénzemet is. Kilencszáz hatvan forint volt benne, az apróval együtt...
Reményvesztetten elsírtam magam.
Már nem is akartam azt a másolatot. Csak azt akartam, hogy vége legyen végre ennek a lelki gyötrelemnek!

- Mennyi hiányzik?
- Negyven forint.
És már nyújtotta is felém a női kéz a két darab húsz forintost.

Ekkor néztem először fel rá. Szép, ápolt, (festett?)barna hajú nő volt. Nálamnál csak pár évvel lehetett idősebb. Nagy, barna, szomorú tekintetű szemét soha nem fogom elfelejteni.
- Köszönöm szépen!
- Ugyan, nincs mit! Ez csak egy kis csepp a tengerben...

Befizettem a pénzt a pénztárban és a számlával újra sorba álltam a pultnál. Sorra kerülve, az ügyintéző elkérte a személyi igazolványomat és a számlát. Amikor ezeket megkapta és megnézte, elment szólni az egyik irodába, hogy váltsa le valaki.

Legnagyobb meglepetésemre nem onnan vette elő az anyakönyvet, ahonnan előzőleg, hanem elment érte egy irodai helyiségbe. Amint visszajött vele, és kinyitotta, megkérdezte:
- Mikor született és hol?
- 1946. március nyolcadikán. Anyámat nem tudom, hogy hívják, mert nem az, aki a személyimbe be van írva.
- Várjon egy kicsit.
Mondta, majd eltűnt az anyakönyvvel együtt egy folyósón, ami abból az előtérből nyílt, ahol a tömeg várakozott.

Nagyon sokára jött vissza. Már elfogyott a sor is.

Nem bírtam tovább állni. Leültem az egyik székre, ami a fal mellett volt már üresen. Végre, visszajött. Nagyon ünnepélyes arccal átadta az új anyakönyvi kivonatomat és visszaadta a személyi igazolványomat is.

- Az apja neve György, ugye?

Szólt utánam köszönés helyett, amikor látta, hogy meg sem nézve beteszem a táskámba az okmányokat.
- Igen.
Válaszoltam bizonytalanul, mert én abban sem voltam soha biztos, hogy ,,Apuka"-e az apám?

Lépegető robotként emelgettem a lábamat lefelé menet a lépcsőn. ,,Ezt a furcsa járást biztos az okozza, hogy kikészültek az idegeim." - Gondoltam és csak arra összpontosítottam, nehogy elessek és összetörjem magamat.

A körútra kiérve láttam, hogy szinte üresen közlekednek a villamosok. Felszálltam az egyikre. Amiért lábaim még mindig megbízhatatlanul merevek voltak - a lépcsőn - a két karom erejével húztam föl magamat.

Leültem. Körülnéztem és elővettem az új anyakönyvi kivonatomat. Nem tudom, hogy még mindig az idegállapotom miatt-e, de nem láttam jól, így nem tudtam elolvasni mi áll benne.

,,Otthon" aggódtak értem. Már odaát is kerestek. Hiába. Ebédet sem főztem...

Lerogytam egy székre és elővettem az új anyakönyvi kivonatomat. ,,Anyja neve: Győri Lídia, apja neve: Tiborca György."

- Istenem! Milyen gonosz tréfát űzött velem az az ember, aki rávett arra, hogy csináltassak egy újat, mert abban ,,minden" benne lesz! Erre költöttem ezer forintot?! Most miből fogok ennivalót venni a gyerekeimnek?

Csak zokogtam jajveszékelve, mint ahogy anya szokott... - ,,Milyen egy ország ez, ahol ilyen boldogtalan életet szánnak a nőknek?!!"

Kérdeztem, inkább csak önmagamtól, mert tudtam, hogy meg sem hallja senki a kérdéseimet.

Emlékeimből hirtelen feltűnt anyám-helyett-anyám-nagynéném, és fülemben csengett a hangja, amint mondja:
- ,,Lögyé nagyon jó kislány, mert Isten szöme mindönt lát! És, a jóság előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát!"

(A további folytatás olvasható itt a blogomban, 2007. év elejétől - ugyanígy részletekben.
Bóna Mária Ilona)

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:38:15, vasárnap
 
  TIBORCA története IV. fejezet, 29. epizód

Adjátok vissza a gyökereimet! (3.)

Aznap este is átmentem anyát rendbe tenni.
Meglepve láttam, hogy anya nem az ágyában fekszik, hanem a fotelban ül mosolyogva. Vajon hogy került oda? - morfondíroztam magamban... Egészen felvidított a látvány. Még, majd meggyógyul! Gondoltam örömmel.

A falon lógott időtlen-idők óta az édesanyja (akit nem szólíthattam nagymamának) aranykeretes, kinagyított arcképe.
- Mit nézel?
Kérdezte, mintha hirtelen ,,megtanult" volna beszélni!
- Nézem, hogy neki is olyan, koszorúként a feje tetejére tekert fonatú frizurája volt, mint a Tiborca-nagymamának. Látom, hogy neki viszont dúsabb haja volt.
Mutattam a képre.
- Azt ugyan nézheted!
- Miért? Nem tőle örököltem a dús, erős szálú hajamat?
- Nem!
Volt a kurta válasza és újfent ,,elfelejtett" beszélni...

Ismét elővettem a képeket és azokat nézegettük, miközben rákérdeztem egyikre-másikra. Győri Benjámin fotójáról tudtam, hogy őt ábrázolja. Rá volt írva a neve a kép hátuljára.
- Emlékszel arra, amikor meghalt?
Csak bólogatott.
- Milyen betegségben halt meg?
- Szerette a tütükét!
Ez stimmel, gondoltam magamban.
- Tudtad, hogy a Tiborca nagyapa agyvérzésben halt meg?
- Szélütés... Mondta, miközben bólogatott.
- A másik nagyapámat milyen betegség vitte el?
- Tüdeje...
- Tüdőgyulladás?
- ,,Nem. A cigret..."
- Tüdőrák, mert nagy dohányos volt?
- Igen.
Itt, valami nem egyezik, gondoltam magamban.
- Hát emlékszel-e a megkeresztelésemre?
Vállrándítás volt a válasz. Elővettem a megkeresztelésemről szóló írást és fölolvastam neki - különös nyomatékkal a keresztszüleim nevét.
- Rónai Ilona a te mostohatestvéred volt?
Erre is csak jobbra-balra ingatta a fejét, miközben egyre csak csúszott lefelé a fotelből.
- Kettler Győző, pedig később elvette feleségül. Mit szólsz ahhoz, hogy ők vannak az anyakönyvembe beírva keresztszülőknek?
Ismét tovább csúszott a fotelből.
- Miért nem ismerhettem meg őket, ha egyszer a keresztszüleim? Miért nem tudhatok róluk semmit?
- Meghaltak! - Kiabálta sírva.

Ekkor már a hóna alá nyúltam, hogy visszahúzzam a fotelba. Attól féltem, hogy a térdére rogyva összetöri magát. Majd megszakadtam, mert olyan erővel feszült meg a teste. Olyan lett, mint egy íj.
Közben, emelt hangon folytattam a megkezdett témát.
- Te vagy beírva anyámnak a templomi anyakönyvbe és semmit nem tudsz mondani, csakhogy meghaltak?! Te még élsz. Elmondhatnád, hogy milyen kisbaba voltam!
- Aranyos. Fodros, kis ruhácskában ültél körösztanyád karján. - Nyöszörögte, sírósan.

Éreztem, hogy már megint Györgyi megkereszteléséről mesél, mert az én megkeresztelésem huszonhárom napos koromban történt.
Szinte, még újszülött voltam és - lévén március, fodros, kis ruhácskában sem ülhettem a keresztanyám karján.
- De, anyu, az a kisbaba Györgyi volt. Én, akkor még újszülött voltam, mikor megkereszteltek! Miért nem emlékszel rám? Miért nem tudsz kisbaba koromról semmit?

Sírva kérlelve, kissé emelt hangon beszéltem hozzá. Ekkor már alig tudtam türtőztetni magamat. Már nem is számítottam rá, hogy bármit is fog mondani, amikor a könyörgésem mégis megmozdított benne valamit.

Valamit, amit nagyon mélyen eltemethetett, még ifjú asszony korában.
- Nem én szültelek! Nagyot vétettem ellened!
- Tudom. Pontosabban éreztem egész életemben. De, ha nem te, akkor ki?
- Mit akarsz még tudni, hiszen a föld alól is előkapartad?

Ezt már úgy kiabálta, jajveszékelve, hogy apa berontott a szobába. Anyát szépen átcipelte az ágyára. Miközben a sérve szemlátomást kitüremkedett a hasán. A fájdalomtól, pedig verejtékes lett a homloka, majd az egész arca.
- Ennek már soha nem lesz vége!
Kiabálta anya zokogva, miközben apa megpróbálta betakargatni. Utána - nagy, férfi-kezét ökölbe szorítva a sérve fölött - kissé meggörnyedve, egy szó nélkül kiment a szobából.

(folyt.köv.)
 
 
2 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:35:44, vasárnap
 
  TIBORCA története IV. fejezet, 28. epizód

Adjátok vissza a gyökereimet! (2.)


A templom falára erősített vitrinbe kihelyezett információkból megtudtam, hogy éppen ügyeletet tartanak a parókián.

Benyitottam az ódon kapun. Bent, az udvaron körülnéztem és kerestem valamilyen útba igazítót. Baloldalt egy kis lépcső vezetett a gangos folyosóra. Bekopogtam és benyitottam az irodába.
Egy ifjú pap(gyakornok?) fogadta az üdvözlésem. Leküzdve zavaromat, belekezdtem a történetembe, hogy mit akarok tudni, és mi járatban vagyok tulajdonképpen.
A fiatalember a hátam mögé nézett és megkérdezte, hogy
- Segíthetek valamiben?
Éppen azt sorolom, akkor miért kérdez közbe? És miért néz a hátam mögé? Önkéntelenül megfordultam és Györgyit láttam közvetlen a nyomomban. Furcsa volt, hogy hallgatott és zavartan vigyorgott, mint az a kisgyerek, akit leskelődésen, vagy hallgatódzáson kapnak.
Annyira zavart a hallgatása, hogy kénytelen voltam bevallani:
- Ő, a testvérem és azért jöttünk, hogy...
Elismételtem, amit már nagy nehezen előzőleg elmondtam, csak most - Györgyi miatt - többes számban.
Tettem ezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy ez az egész csak nekem fontos!
A fiatalember kikereste az 1952-es, halotti anyakönyvet. Fellapozva, megtalálta nagypapa temetésének dátumát.
- Meghalt: 1952. november 15-én, a halál oka: ,,szélütés" volt.
- Tehát, református temetése volt?
- Nyílván, ha bejegyezték a halotti anyakönyvbe!
Volt a kissé lekezelő válasz.
- Kérem, meg tudná nekem mondani, hogy a másik nagypapám mikor halt meg?
- Igen, ha meg tudná mondani, hogy körülbelül mikor halt meg a nagypapa?
Tanácstalanul néztem Györgyire, mert én bizony azt nem tudtam. Ő sem(?) tudta.
- Az 1930-as években, és Győri Benjáminnak hívták.
- Az olyan régen volt, hogy keresni sem érdemes. Talán, próbálja meg az Országos Levéltárban, vagy a Történeti Hivatalban.
- Azon már túl vagyok.
Szóltam el magam. ,,Csakhogy, az ottani kutatást engedélyeztetni kellene az állítólagos szüleimmel és testvéremmel. Ők, viszont halál biztos, hogy nem járulnának hozzá. Ezzel az erővel akár ők is elmondhatnák nekem, amit szeretnék tudni!" Amikor eddig jutottam gondolatban, nagyon hülyének éreztem magam.
Annyira nyilvánvaló volt, hogy Györgyi mindent tud, amit én itt kérdezgetek. De akkor miért nem osztja meg az információit velem, a ,,testvérével"?
Mint mindig, ha hülyét akartak belőlem csinálni, most is elkezdtem a ,,műveltségemmel" kompenzálni, vagyis: ellensúlyozni.
- Milyen szép a falon a fiait vérével tápláló pelikán képe! Szabad tudni, hogy ki festette?
- Hát, fogalmam sincs. Én nem rég vagyok itt és csak a nyári gyakorlatomat töltöm. A templomnak van egy múzeumnak berendezett része az Öreggimnázium épületében. Ott van kiállítva a többi festmény, melyeknek a stílusa megegyezik ezzel a képpel.
- Gyönyörű ez a szimbólum! Állítólag, a fiait saját vérével tápláló pelikán a görög mitológiában, az önfeláldozó anyaság szimbóluma. Hozzánk, római közvetítéssel került. Találtam is rá példát az esztergomi főszékesegyházi kincstár kiállított ,,Apostoli kereszt"-jén.
- A görög eredetről nem tudok, de az biztos, hogy a református keresztyén egyházban Krisztus Urunk érettünk való feláldozásának szimbóluma. Tessék utána nézni a Bibliában!
Ezt már elég kioktató hanghordozással mondta az ifjú pap. Én, azonban úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy már kezd türelmetlen lenni. Nem hagytam abba a téma megbeszélését, míg mindent el nem mondok és mondatok róla!
- Megfigyeltem, hogy a református egyházközségek pecsétjén is - többnyire - ez szerepel. A népi táblafestők is előszeretettel alkalmazták ezt a motívumot. Ennek szép példáját láttam legutóbb a noszvaji református templom mennyezetének egyik tábláján.
- A népi művészethez nem értek, úgyhogy csak a bibliát tudom ajánlani olvasásra!
- Én, viszont tanulmányoztam a témát és elmondhatom, hogy a noszvaji képet ,,virágozó" asztalos mester érzelmi elkötelezettségét, a vérét ontó pelikánban jeleníti meg. Úgy, mint azok, akik a reformációs harcok idején vérüket hullatták és akár az életük árán is kiálltak hitük mellett. Ugyanis, az 1731-ben kiadott Carolina Resolutio (melyben Károly király, másfél-százados harc után megerősíti a protestánsok korlátozott vallásgyakorlását és kiépül mind a református, mind az evangélikus egyház területi szervezete) után három évvel, 1734-ben készült a noszvaji kép!

Annyira belemerültem a témába, észre sem vettem, hogy a ,,testvérem" kiment közben. Éppen akkor nyitott be - már kintről, hogy megnézze, mit csinálok ennyi ideig - amikor lehajoltam a táskámhoz. Elővettem egy példányt a legutóbbi főiskolai, záróvizsgára készített esztétikai dolgozatomból és átadtam a szemlátomást megszeppent papnak. Ezt követően magabiztosan nyújtottam neki a kezemet. Szívélyes kézfogással elbúcsúztunk egymástól.

Feltűnt, hogy ,,testvérem" még csak nem is köszönt, annyira rám figyelt, miközben kijöttünk a parókiáról.
Kezdtem magamra találni. Már nem szorongtam. Szinte vidám hangulatban indultunk el a polgármesteri hivatal felé.

Közben elmeséltem Györgyinek azt a küzdelmünket, amit a katolikus egyházban vívtunk azért, hogy megkereszteljenek minket. Minden mondat után tartottam egy kis szünetet, hogy hátha mond valamit. Ő, bizony megtartotta a véleményét magának. Csak nézett rám, kikerekedett szemekkel. Még most sem tudom, hogy min csodálkozott?
A polgármesteri hivatal elé érve egy még ódonabb, még nagyobb, két-szárnyú, kovácsoltvas-veretes kapuval találtuk szembe magunkat. Szerencsére, nem volt zárva.
Lenyomva a míves, kovácsoltvas kilincset, akadály nélkül bemehettünk rajta.

Olyan széles, boltozatos bejáraton folytathattuk utunkat, ahol régen, még lovas hintóval- vagy szekérrel is be lehetett hajtani a belső udvarra.

Balkéz-felől volt a portásfülke, ahol érdeklődésünkre elmondta egy kedves hölgy ,,ő"-s tájszólással, hogy melyik lépcsőn, melyik folyosón, hanyas szobában találhatjuk meg az anyakönyvi hivatal irodáját.

Repesett a szívem az örömtől, míg hallgattam a portást. Muzsika volt fülemnek minden szava. Felidézte bennem gyermekkoromat és azokat, akik olyan szeretettel szóltak hozzám ezen a nyelven, ahogy azóta sem, soha senki!
-,,Ha már csak ezt átélhettem is, megérte idejönni!" - gondoltam magamban. De, mondani semmit nem mondtam, mert ,,húgom" már célirányosan elindult és nekem mennem kellett utána.
Vagyis, inkább csak - emlékeimben elmerülve - botorkáltam utána.

,,Húgom" már az anyakönyvvezető hölggyel tárgyalt, amikor visszazökkentem a mába. Örömömre volt, hogy készségesen kinyitotta és elénk tette az anyakönyveket, melyek az ősök adatait tárolták.
Győri Benjáminnal kapcsolatos adatokhoz csak úgy juthattunk hozzá, hogy a hölgynek le kellett mennie az archívumot tároló pincébe érte.
Ő, ezt is megtette a kedvünkért. Mi, addig leültünk a folyosón. Kényelmes fotelokban megpihenve várakoztunk. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk-e közben.

Meglepett, hogy Győri Benjámin már 1930-ban, anya nyolc éves korában meghalt. A halál oka májzsugor volt.

A hazafelé úton sem volt kedvem csevegni. Olyan dolgavégezetlen érzéssel tértem haza, mint aki semmit nem tudott elintézni.
Csak információ morzsákat tudtam meg.
Ezek azonban, legalább okot adtak a kérdezősködésre.

(folyt. köv.)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:33:31, vasárnap
 
  TIBORCA történte IV. fejezet, 27. epizód

Adjátok vissza a gyökereimet! (1.)


Gyakran gondoltam azokra a regényhősökre, akik rabszolgaként, vagy cselédként élték meg a szerelmüket, szültek gyerekeket, majd minden emberi méltóságuktól megfosztva, minden tehetséget tőlük elvitatva kellett meghalniuk.

A rabszolga, többnyire nem ismerhette genealógiai múltját, családi- származási gyökereit sem.

A rabszolgának sem volt hazája, mert országok között adták, vették, mint ,,beszélő szerszámot".

Nem volt otthona, csak mindig egy ideiglenes szállása, ahol - a napi robot után - nyugovóra térhetett.

Ilyen rabszolgaként éltem le eddigi életemet, több-mint fél évszázadot!

Amiért a rabszolgatartó társadalmak már eltűntek a történelem süllyesztőjében, nem értettem, hogy miért kell úgy élnem, mintha az lennék? Miért nem érezhetem a házamat az otthonomnak, az országot, ahol élek a hazámnak?

Jogállamiságunk ezer éves jubileumát is miért kellett úgy megélnem, mint egy jogfosztott rabszolgának?

*

Ezek után, már érthető, hogy milyen nagyon sokat jelentett nekem az írás, amit megkeresztelésemről állított ki az a református pap, aki később gyermekeimet is megkeresztelte!

Nekem: az életemhez való ,,jogosságot" jelentette az a ,,papír"!

Azt a jogosságot, amit pont az a két ember vitat el tőlem, akik szüleimként szerepelnek a templomi anyakönyvben!

Miért?

Tettem föl a kérdést egy alkalommal Györgyinek.
- Miért nem tudhatok én semmit az ősökről? Miért nem válaszoltak az unokatestvéreink a levelemre?

Györgyi csak nézett rám zavartan, mint aki nem tud mit mondani. Megmutattam, majd adtam is neki egy példányt az öt oldalas levélből. Azt hittem, hogy azért hallgat, mert ő sem tud semmit a családi múltjáról. Azt hittem, hogy eddig nem is nagyon érdekelte.
Neki volt anyja, apja és ennek tudata elég volt a magabiztosságához.
- Szeretnék ennek utánajárni. Leutazom Kunszentmiklósra. Eljössz velem nyomozni?
- Nincs sok időm, de kivehetek egy nap szabit a munkahelyemen.
- Én meg megbeszélem Nándival, és levisz minket kocsival. Pár óra alatt megjárhatjuk.

Hamarosan összejött a ,,nagy" utazás. Nándi is, Györgyi is vállalkozott a ,,segítségre".

Nagyon izgatottan keltem útra, aminek nyomát sem láttam útitársaimon. Egész úton kényszeredett társalgást folytatott állítólagos testvérem velem. Ismét, a mindenbe beavatottak magabiztossága sugárzott belőle. Nándi vezetett és tudtam, hogy nem szeret közben beszélgetni. (Egyébként sem szívesen állt szóba velem mások jelenlétében.)

Nagyon rosszul éreztem magam a társaságukban. Alig vártam, hogy megérkezzünk végre! Amikor kiszálltunk az autóból - a polgármesteri hivatal közelében lévő parkolóban, majdnem elsírtam magam.
Ez, ugyanis a református templomot körülölelő tér mellett volt.
- Ugyanitt ,,parkoltunk" a lovas kocsival is, amikor templomba mentünk nagypapával, meg Borika nénivel! Olyan jó lenne bemenni a templomba és megkeresni azt a padot, ahova leültünk!

Nándi megkérdezte:
- Nem baj, ha én nem megyek veletek, és inkább itt megvárnálak benneteket?
- Nem baj, maradj csak nyugodtan!
Mi elindultunk. ,,Húgom" megpillantott egy bank-automatát és elnézést kérve odament hozzá. Amikor visszajött mentegetődzve mondta:
- Csak szerettem volna tudni, hogy átutalta-e a cégem már a fizetésem.
- És? Átutalta?
- Sajnos, még mindig nincs a számlámon egy fillér sem!
-
Bosszantott, hogy örökké azt a látszatot keltette és kelti, hogy neki nincs egy fillére sem. Nekem sem volt soha, de annyira szégyelltem, hogy szemérmesen hallgattam róla. Ő, meg szinte kérkedett vele.
- Nem kellene bemennünk előbb a templomba és ott érdeklődni?
- Jó, menjünk!
Mondta olyan unottan, hogy kiszakadt belőlem:
- Szívesebben maradnál Nándival a kocsiban? Mondd meg őszintén! Nem kell velem jönnöd, mert látom, hogy ez az egész csak nekem fontos!
- Dehogyis, csak zavar, hogy a ,,szemetek" mindig késnek az átutalással!
- Miért? Most akarsz valamit vásárolni, vagy éhes vagy és be akarsz ülni valahova ebédelni?
- Dehogy akarok! Mondtam már útközben, hogy hoztam kaját, csak nagyon szomjas vagyok!
Visszamentünk az autóhoz és megkértem Nándit, hogy vegyen valahol innivalót Györgyinek! Míg ők megbeszélték, hogy milyen ital jöhet szóba, én alig vártam, hogy végre tudakozódhassak az ügyben, amiért valójában ide jöttünk!

Ott is hagytam őket egymásnak. Foglalkozzanak csak a vegetációjukkal. Engem most más érdekel!

(folyt. köv.)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:31:03, vasárnap
 
  TIBORCA története IV. fejezet, 26. epizód

... visszatolattam a holtvágányra

Ezeket a tapasztalataimat sem tudtam megbeszélni párttársaimmal, sőt semmilyen lehetőséget nem kaptam, hogy bármit is tegyek azért, hogy Pesterzsébeten is megváltozzanak a dolgok.
Végleg elhatároztam: kilépek a helyi szervezetből.

Erre, 2000-ben, a Millenniumi Országzászló átadásának ünnepsége után szántam rá magamat végleg.
Dávid Ibolya hozta el Pesterzsébetre az országzászlót. Az MSZP-s polgármester ebből az alkalomból vendégül látta az MDF helyi szervezetét a városházán.
Nekem, pedig azt mondták, hogy a Szent Erzsébet templom előtt találkozunk. Ott tolongtam az emberek között és látnom kellett, amint az első sorokban már ott ülnek a párttársaim.
Odamentem hozzájuk, de közölték velem, hogy csak a névre szóló székekre szabad leülni. Az én nevemre nem találtunk névkártyát.

Elballagtam hátra, és ott hallgattam volna meg a polgármester és Dávid Ibolya beszédét, ha eljutott volna a hang hozzám és a körülöttünk állókhoz!

Azt lehetett hallani, amint az MSZP-s polgármester elcsukló hangon kijelentette:
- ,,...meghatódom attól, hogy megadatott nekem az a megtiszteltetés, hogy a Millenniumi Országzászlót én vehetem át, mint polgármester..."


Itt, azután elveszítettem a fonalat. Eszembe jutott, hogy milyen is az élet?! Hiszen évekkel korábban, ő volt az a tanárember, akit ,,megörökítettem" az ,,Akit az Isten is pedagógusnak teremtett" című fejezet végén. Ő az, aki példát adott a gyerekeknek abból, hogyan lehet kimutatni a szeretetünket. Azért írtam meg, mert a mai rohanó életben sem a szülők, sem a pedagógusok nem fordítanak figyelmet a szeretet gesztusaira!
Az a két ember - az én akkori kollégáim - példát adtak a gyerekeknek a szeretet gesztusából, amire nagyon egészséges ösztönnel reagáltak!
Idézem: ,,És akkor megtörtént a csoda! A gyerekek átölelték őket és úgy táncoltak együtt, mint egy nagy család: anya-apa és fürtökben a gyerekek!"

Akkor, azon az iskolakarácsonyon még senki nem gondolt arra, hogy hamarosan történelmi- a rendszerváltozás nevezetű esemény fog lezajlani Magyarországon és annak egyik, helyi vezéralakja lesz az a tanárember!
Valószínű, az emberek előítéletes gondolkodását feltételezve rólam, váltam a szemében az előző életének ,,szemtanúja"-vá.

Lehetséges, hogy ezért érinthette nagyon kínosan, amikor 1998 januárjában, a diplomamunkámhoz, adatgyűjtés céljából felkerestem. Akkor még ,,csak" - az MSZP képviselőjelöltjeként megválasztott - a kulturális ügyekért felelős alpolgármestere volt a testületnek. Először, egész kedvesen fogadott, de bejött valaki a szobájába és elhívta. Majd, amikor visszajött, már nagyon elutasítóvá vált. Még udvariasságból megígérte, hogy segít, de bizony, a későbbiekben letagadtatta magát és nem segített. Sőt! Előfordult, hogy még el-elmentem a helyi ünnepségekre, de rossz volt látni, ahogy elsápadt, amint megpillantott. Még a köszönésemet sem fogadta!

Bizony, Isten útjai sokszor kifürkészhetetlenek!

Akkor, azon az iskolakarácsonyon ő is hozzájárult - ha közvetve is - ahhoz, hogy eldöntsem: feladom a küzdelmet a tanári pályára kerülésért!

Lám-lám, tizenkét évvel később, szintén ő volt az utolsó csepp abban a keserű ,,pohárban", amitől elhatároztam, hogy nem politizálok tovább!

Hogy lehetséges, hogy örökösen vissza kell tolatnom az ÉLET HOLTVÁGÁNYÁRA?

Miért?

Hiszen, mindig, minden élethelyzetben ,,csak" arra vágytam, hogy az élet dolgait, örömeit, bánatait meg tudjuk beszélni egymással!

Ezzel kapcsolatban is egy Schweitzer-i idézet jut eszembe: ,,Egész életemben igyekeztem tartózkodni attól, hogy társadalmi kérdésekről nyilatkozzam... egyáltalán nem azért, mert nem érdekeltek a nemzetközi események, vagy a politika. Nagyon is érdekelnek, és igen aggódom miattuk. Egyszerűen úgy érzem, hogy a külvilághoz való viszonyomnak közvetlenül teológiai, filozófiai és zenei munkásságomból és gondolkodásomból kell kinőnie. Inkább az egész emberiség problémáit igyekeztem megközelíteni, semmint belebonyolódni az egyik, vagy másik csoport ellentmondásaiba. Ember akartam lenni, aki a másik emberrel beszél."

(folyt.köv.)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:27:49, vasárnap
 
  TIBORCA története IV. fejezet, 25. epizód

A lelketlenség évtizedei után


Talán, ez a sok rossz tapasztalat is magyarázatul szolgálhat arra, hogy - nő létemre - miért ,,ártottam bele" magamat a politikai életbe.

Ezen szomorú tapasztalataimat és a Bokros-csomag nevezetű kormányzati- gazdasági megszigorítások miatti kétségbe-esésemet megírtam Filó Katalin egyetemi tanárnak, az MDF alapító tagjának.
Ettől fogva, minden olyan rendezvényre kaptam meghívót, melyet a Haza és Haladás-, valamint a Lakitelek Alapítvány szervezett.
Évekig éltem a lehetőséggel és elmondhatom, hogy sok, tartalmas előadásnak, programnak lehettem a részese.

Filó Katalin, a Magyar nők első világkonferenciáját, először 1996. okt. 21-ére és 22-ére hívta össze, a Magyarok Világszövetsége székházába. Mint nagycsaládos édesanya, az oktatási szekció ülésein vettem részt. Ezen, a következő nyilatkozatot fogalmaztuk meg:

,,Mi, a Magyar nők világkonferenciája oktatási szekciójának résztvevői: a nemzet szellemi, erkölcsi, fizikai állapotáról, társadalmi- és gazdasági helyzetéről tanácskozva - arra a meggyőződésre jutottunk, hogy csak a földrajzi, nemzedéki, társadalmi különbségek fölött együttműködő magyarság nyerheti el méltó helyét a XXI. század népei között. Nyilvánvalóvá vált, hogy - itt és most: egy nemzet vívja élet-halál harcát; hogy nem volt még az emberiség történelmében olyan korszak, melyben a nőnek annyi szerepnek, társadalmi elvárásnak kellett megfelelnie, mint az elmúlt ötven évben- napjainkig. Soha vissza nem térő alkalom nyílhat arra, hogy úgy rendezzük be társadalmunkat, hogy az utódokról való gondoskodás, mint megmaradásunk záloga, a legfontosabb tényező legyen!"

,,Csak", az ezen szekcióban tanácskozók közül, negyvenketten írtuk a nyilatkozatot alá. Felemelő érzés járta át a lelkemet!

Ezzel az érzéssel mentem haza mindkét nap. Otthon aztán, bekapcsoltam a tévét és meglepve tapasztaltam, hogy egyik híradóban sem tettek említést arról a konferenciáról, amelyről azt hittem, hogy majd ,,megváltjuk" a világot!

Ekkor már anya összeszegecselt csípőcsontokkal feküdt az ágyában. Nem is ettől volt olyan szomorú számomra, hogy beteg, hanem attól a szellemi leépültségtől, amiben teltek a mindennapjai!
Hiába próbáltam vele ezekről a - számomra felemelő - történésekről beszélni, mert csak a mindennapi vegetációjával kapcsolatos történések jutottak el a tudatáig.

Lányom még nem heverte ki azt a lelki sérülést, amit a főiskoláról való eltávolítása miatt kapott! Olyan kiábrándult volt, hogy hallani sem akart az én lelkesedésemről semmilyen politikai, kulturális- oktatási szervezkedés kapcsán!

Még évekig az volt az érzésem, egy-egy ilyen rendezvény után - hazaérve Pesterzsébetre - mintha egy másik világba, egy ,,Vörös Zónába" tévedtem volna!

Pedig, csodálatos érzés volt találkozni a világ minden tájáról összesereglett lányokkal, asszonyokkal!

Volt ott a határon túli magyarok lakta területekről, Kanadától Ausztráliáig, Kecskeméttől Pécsig, Soprontól Nyíregyházáig, mindenféle foglalkozású és hitvallású női személy.

Ott hallottam először Jókai Anna írót. A női léthez kapcsolódó sorskérdésekről beszélt olyan szuggesztíven, hogy elsírtam magam.

Ott ismertem meg Sz. Fehér Violát, aki az árvák túlcsorduló szeretet-képességével és szeretet-éhségével - szép versekbe öntve mondja el érzéseit.

Ott ismertem meg Törley Mária szobrászművészt és műveinek egy részét. Szép (női)-szoboralakjai a szeretet-szépség közvetítői. (Ott tudtam meg róla, hogy a híres Törley pezsgő-gyáros dédunokája.)

Ott ismertem meg a Csillagszemű népi- gyermek-táncegyüttes vezetőjét. Az ötgyermekes családanya karcsún-szőkén olyan óvodákról mesélt, ahol a népi tánc hozzá tartozik a kicsinyek mindennapos tevékenységéhez. És, hogy ezzel, még mi mindent sajátítanak el gyermekkorban! Például, megtanulják a fiúk és lányok közti különbséget és azt a viselkedést, ami előkészítője lehet a későbbi egészséges párkapcsolat kialakításában.


Rajtuk kívül még számos, nagyszerű asszonyt ismerhettem meg! Például, egy kecskeméti vendéglátós asszonyt, aki a színpadon, mikrofonba mondhatta vallomását életéről, munkájáról, hazaszeretetéről. Soha nem felejtem el egy mondatát:

,,Úgy kelek fel minden reggel és látok munkához, mintha a haza sorsa múlna rajtam..."


A Magyar Nők Világfórumát még egy-két alkalommal megrendezték, de hogy még a helyi MDF-esek sem voltak kíváncsiak az ott történtekre, azon gondolkoztam, hogy kilépek a helyi szervezetből.
Azután, hogy a lakiteleki ,,Kistelepülések tanítóinak országos találkozója"-ra minden évben kaptam meghívót, letettem erről a szándékomról.

Az ott elhangzottak és tapasztaltak visszaadták azt a hitemet, hogy még élnek e hazában olyan emberek, akik hisznek Istenben, Hazában és a Család megtartó erejében!
Hisznek abban, hogy kitartó munkával okos fiakat, leányokat nevelhetnek önmaguk, családjuk örömére, boldogságára és a haza javára!

(folyt. köv.)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Adjátok vissza a gyökereimet!
  2008-11-30 08:24:21, vasárnap
 
  TIBORCA története IV. fejezet, 24. epizód

A lelketlenség évtizedeiről

Az 1990. utáni években azt hittem, hogy ott lehet majd folytatni a lelkiséget, ahol a II. világháború előtt abbamaradt.
Én, legalább is Albert Schweitzer gondolataival felvértezve szerettem volna életemen, családom életén változtatni.

,,...ostobaság arra várni, hogy Isten maga hárítsa el az ember elleni igazságtalanságokat. Hogyan lehet kitartani egy olyan istenkoncepció mellett, amely szerint Isten az igazságosság oldalán avatkozik be az emberiség ügyeibe azok után, ami az utolsó háborúban történt - annak összes gyilkosságai és igazságtalanságai, a koncentrációs táborok után, ahol gázkamrák voltak, a vallási kisebbség üldözése után? A gonosz létezése és győzelme azt jelenti, hogy a rosszért az ember felelős, harcolnia kell ellene, nem pedig ölbe tett kézzel ülni, és várni holmi isteni beavatkozást"...
"Az igazán erkölcsös ember számára minden élet szent, még az is, amely az emberi szempontok szerint nagyon alacsony szinten áll."
,,Nem elég egyszerűen létezni. Nem elég azt mondani: ,,keresek, hogy eltartsam családomat. Jól végzem a munkámat. Jó apa vagyok, jó férj vagyok. Az egyházközségnek jó tagja vagyok."
,,Mindez nagyon jó, de még valamit kell tenni. Mindig keresse annak a lehetőségét, hogy jót cselekedjék. Minden embernek a maga módján kell keresni annak a lehetőségét, hogy még nemesebbé váljék, és megvalósítsa igazi emberi méltóságát. Bizonyos időt a felebarátainak is kell szentelni. Lehet, hogy ez nem sok, de tegyen valamit azokért, akik emberi segítségre szorulnak, valami mást, amiért nem kap semmilyen más fizetést, mint e munka elvégzésének a kiváltságát. Mert ne feledje el azt, hogy nem egyedül él e világon. Hogy felebarátai vannak."


Ezek a szentenciák azonban nagyon is férfiasak, vagyis férfiaknak szólnak. Nő létemre éppen akkor olvastam először, amikor második gyermekem megmaradásáért, egy hónapig feküdtem a kórházban.

Ott fogadtam meg, hogy ha megszületik, ezen eszmények jegyében fogom felnevelni. Amiért bíztam az indirekt nevelés (a mód, ahogy élünk gyermekeink előtt) fontosságában, arra gondoltam, hogy először férjemet fogom megnyerni mindennek.

Őt, sajnos szőröstül-bőröstül bekebelezte a szocialistának nevezett társadalom. Oly annyira, hogy még gondolni sem tudott az ,,egyházközség"-re, meg a ,,felebarátai"-ra!
Az egyházközség, pedig - mentve hívei életét, mint a bölcs Salamon király történetének édesanyja - ,,elengedte" az emberek kezét.

A kommunista hatalom - a ,,gonosz mostoha", mindent magának akaró erőszakosságával - elszakította híveit az egyháztól.

*

Példák hosszú sorát tudnám most itt feleleveníteni.

A sok közül egy-két jellemző esetet elmesélek:

Soha nem felejtem el azoknak az éveknek a rossz hangulatú vasárnapjait! Akkoriban lettem kisiskolás. Pesterzsébeten felépült egy új mozi. Ebben a moziban kötelező(!) volt vasárnap délelőttönként, a 10 órakor kezdődő matinéra elmenni. A mozi bejáratában álltak azok a tanárok, akik járva az iskolákat, meghirdették a matinékat. Ők, azután, ott feljegyezték az érkezőket. Akkoriban vetítették azokat a híradó filmeket, amelyeken olyan kisfiúkat, kisgyerekeket mutogattak, akik azért kaptak Rákosi Mátyástól kitüntetést, mert feljelentették valami miatt a saját anyjukat, apjukat!

Így ültették el a kisgyermekek lelkében a szülőkkel szembeni szembefordulás és gyanakvás csíráit! Az iskolában azután végig nézhettük, ahogy ,,megbüntetik" azokat, akik nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók ezekre a matinékra elmenni. Ilyenkor az is kiderült, ha netán valaki éppen templomban volt a szüleivel. Kompetensék gondoskodtak arról, hogy a ,,Szégyentáblán" kint legyen a nevük!
Volt szülő, aki belátta, hogy - ha nem akar a gyerekéből ,,bukott szamarat" csinálni - bizony jobb, ha nem erőlteti a templomos életet! Később, az otthoni hitbéli szokásokat is, mint például az imádkozás - elhagyták. Mert kialakult az a kényszerképzetük, hogy ,,a falnak is füle van"!

Egy másik történetet még gépírónő koromban mesélte el az egyik kollégám. Akiről már tudtam, hogy azért nem lehetett több, mint egy jó lakatos szakmunkás, mert az apjának maszek lakatos műhelye volt a háború előtt és ragaszkodott (volna) hozzá a háború után is!
Kollégám azonban - ,,megtanulva" az új módit - ,,munkás"-ként igyekezett jó ,,szocialista" polgára lenni hazájának. A dolgozók esti technikumában, megszerezve a technikusi képesítést, lemondott a gépészmérnöki vágyairól is. Ösztönös vonzódást érezvén azonban a népi tánchoz, nem kellett sok rábeszélés, hogy tagja legyen a KISZ Központi Bizottsága Népi Táncegyüttesének. Az együttes - egyik legjobb táncosaként, és - táncosaival bejárta az egész világot.
Nem is volt semmi gond, míg bele nem szeretett egy lányba, akinek a szülei ragaszkodtak a templomi esküvőhöz!
A szerelmes technikus és népi táncos, oltár elé kísérte mennyasszonyát. Lett is ebből pártfegyelmi, meg a népi táncegyüttesből való kizárás!

De: napjainkban, a rendszerváltozás nevezetű folyamattal sem szűntek meg a kompetenciájukat megtartott politikai erők képviselői úgy irányítani életünk folyását, hogy még véletlenül se lehessen ,,visszarendeződni" ,,Isten, Haza, Család" hármas-eszményéhez!

A módszerek nagyon ismerősnek tűnnek.

Ezek egyike, amikor a fölsőfokú oktatási intézményekben még a karácsony előtti ,,szentestén" is - rendszeresen(!) folyik a vizsgáztatás!

A másik: minden keresztény, keresztyén ünnepen rendeznek valamilyen nagy ,,...parádét", iskolai ,,bulit" az oktatási intézmények tanulói számára. Ahol aztán a gyerekek bömböltetik a technót, vagy a rapet, vagy ami a divatos diszkókban éppen ,,trendi", miközben mérgezett egerekhez hasonlatosan - ordítozva rohangásznak - a ,,demokrácia" jegyében.

Nehogy azt higgyük ám, hogy a gólya-bálok különbek lettek!
Ma már a fölsőbb évfolyam diákjai szervezik a gólyák számára a - bálnak egyáltalán nem nevezhető - bulikat!
A kompetenciájukat megtartott felvételiztetők vizsgáin átesett diákok: meggyötörten és megszeppenve, de tele reménységgel mennek el a -,,gólyabál"-ra. Ahol aztán rájöhetnek se' alatt arra, hogy nem szánnak más szerepet nekik, mint hogy asszisztálhatnak a fölsőbb évfolyamosok részeges- pótszeres tombolásához.

(folyt.köv.)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Méltósággal demonstráltak...
  2008-11-29 15:41:00, szombat
 
  "Elég volt!"- Fáklyás felvonulást tartottak Kiskunlacházán (+ videó)
A 14 éves meggyilkolt lányra emlékezett csendes vonulással több ezer magyar, valamint tiltakoztak a cigánybűnözés ellen.
hubatka, p, 2008/11/28 - 05:07

A nagy valószínűséggel cigányok által megerőszakolt és brutálisan megölt 14 éves lányra emlékezve, elítélve az erőszakot és a terrort, néma fáklyás felvonulást rendezett Kiskunlacháza önkormányzata, november 28-án este 7 órára.

Kiskunlacházán péntek este csendben, fáklyákkal, több mint ötezer magyar vonult keresztül. A menet a helyi művelődési ház elől indult, ahol a polgármester intézett rövid beszédet a megjelentekhez és felolvastak egy levelet is, amit a közjogi méltóságoknak és politikusoknak szándékoznak eljuttatni. A levélben azzal a kéréssel fordulnak a politikusokhoz, hogy a súlyos bűncselekményeket a törvény valóban életfogytiglani büntetéssel sújtsa. A polgármester elmondta, hogy a településen kevés a rendőr és őket is gyakran rasszistának bélyegzik. Rendszeresen előfordul az, hogy kiskorú gyerekek (purdék - szerk.) támadnak meg időseket, veszik el a táskájukat. Elmondta azt is, hogy tavasszal megpróbáltak elrabolni egy kislányt. Az emberek, főleg az idősek félnek a faluban.

Néhány közérdekű bejelentés is elhangzott, többek közt az, hogy térfigyelő kamerákat szerelnek fel a faluban; követelik rendőrőrs felállítását, mert a környék településeire két rendőrautó jut csupán; a 2009-es költségvetésből elkülönítenek 10 millió forintot a romos házak felvásárlására; az önkormányzat intézményeiben megtartott rendezvényekről a 14 év alatti gyerekeket 18 óra után csak szülői felügyelettel engedik haza.

A rendezvény pontosan, 7 órakor kezdődött, és 9 óra után ért véget. A vonulás a művelődési ház elől indult, és a faluban egy jó nagy kör megtétele után oda is ért vissza. A megközelítőleg hatezer ember elvonult a cigánylakta utcák előtt (magukat az utcákat lezárták, de a tömeg közelségét láthatták volna az ablakból a házak lakói, ha el nem menekülnek már napokkal előbb), a temető mellett, ahol hétfőn Nóri holttestét helyezik örök nyugalomra, valamint lerótták kegyeletüket a meggyilkolt lány emléke előtt a bestiális gyilkosság színhelyén. A vonulás alatt nem hangzott el hangos szó, az emberek csendben beszélgettek... Van úgy, hogy nagyobb ereje van a csendnek minden hangos szónál. Amikor a tömeg a Sztojka-család utcájának bejárata előtt haladt el, mindenki a házakat nézte, ahol "azok" laknak. Senki nem kiabált, nem fenyegetőzött, csak nézte azokat a házakat.

Annak a megközelítőleg hatezer embernek a számára, akik részt vettek a pénteki megemlékező és tiltakozó vonuláson, nem kérdéses többé, hogy merre kell keresni a tetteseket. Hiába a hírzárlat, a média hazugságai, mert a helyiek tudják az igazságot, és mernek beszélni róla. A kiskunlacháziak nem vonakodtak elmondani, amit tudnak, csak sajnos kevesen kíváncsiak az ő mondandójukra. A csendes séta alatt egyszer volt hallható hangosabb kifakadás, azon kívül mindenki Nóráról és a cigányokról beszélgetett. A helyiek elmondták, hogy a Sztojka-fiúk, akiknek az apjuk is gyilkossággal ült börtönben, azonnal elkotródtak a faluból a gyilkosság után. Egy helyi asszony úgy fogalmazott, hogy ha nem lenne félni valójuk a cigányoknak, akkor nem menekültek volna el. Elmondta, hogyan telnek hétköznapjaik a cigányok lakta utcában. Őnekik a házukat verték szét a cigányok, de a rendőrség csak annyit mondott, majd jelentkeznek, ha van eredmény... nem jelentkeztek. Amikor a magyarok dolgozni vannak, a cigány kölykök benyúlnak a kerítésen és leszedik a zöldséget, meg amit érnek. Öt éve tartják félelemben a cigányok a magyarokat Kiskunlacházán, ahol évek óta nincs rendőrőrs. Állítólag régebben, amíg az öreg Sztojka élt, még kezelhetőbbek voltak a Sztojka-fiúk, de az öreg meghalt, felakasztotta magát. Azóta a fiai meg az agresszív cigányok úgy viselkednek a faluban, mint akik mindent megtehetnek...mert állítólag valóban mindent megtehetnek. Azt mondják a helyi lakosok, végülis nincs sok cigány náluk, de azok nagyon agresszívak. Két cigány családot említettek, akik rendesen beilleszkedtek, akikre nincs panaszuk, a többi mind kötekedő, erőszakos.

A helyiek azt mondják, a tettesek meglesznek, bíznak benne. Vagy a rendőrség keríti kézre őket, vagy más. Ők nyugalmat szeretnének, hogy ne kelljen foglalkozniuk a cigányokkal.

A rendőrség kamerás autóval, kutyákkal, és sok-sok mikrobusszal vonult ki. Felöltötték droid-felszerelésüket is és körbeszalagozták a művelődési ház előtti teret, ahova a megemlékezőket motozás és a táskák átvizsgálása után engedtek be. Nem motoztak mindenkit, hanem csak úgy találomra. A vonulás alatt nem voltunk tanúi összetűzésnek, a droidok a tömeg két szélén kísérték a tömeget és szokásukkal ellentétben nem keménykedtek. Az mTI információi szerint négy embert előállítottak, mert találtak náluk viperát, kést, gázsprayt.
A vonulást sok polgárőr biztosította, akik nemcsak ezen alkalommal, hanem a hétköznapokban is igyekeznek fenntartani a rendet a településen.

Szervezett formában képviseltette magát a Gój Motorosok és a Magyar Gárda is. A HírTV információi szerint Kolompár is megjelent és garanciát kért a rendőröktől arra, hogy a helyi cigányokat nem éri atrocitás. Kívánsága tegnap teljesült, nem görbült haja szála tegnap egy cigánynak sem, de nem is lehetett egyet sem látni. Amióta a gyilkosság megtörtént, a helyiek nyugalomban élnek. Elmondták, hogy már-már furcsállják a nagy békességet, amióta a cigányok eliszkoltak a faluból. Elmondták az is, hogy így szeretnének élni, ilyen nyugalomban, nekik csak ennyi a kívánságuk. Ehhez az átmeneti békességhez egy 14 éves gyermek halála kellett...

A kiskunlacházi menet egyértelműen felhívó, demonstratív jellegű volt. A megemlékezés és az erőszak elleni tiltakozás mellett az üzenetet megértették, akiknek szól. Nemcsak a helyi lakosok, hanem az összes felvonuló magyar kinyilvánította abbéli véleményét, hogy "Elég volt!". Hogy miből volt elég, azt egyedül a Répás József, Kiskunlacháza független polgármestere merte kimondani "elég volt a roma bűnözésből". Ezt a kijelentést ma Magyarországon bárki megtehetné, de ugye nem lehet, mert cigánybűnözés még mindig nem létezik...

A Kiskunlacházán készült videó:



2008. 11. 28. Kiskunlacháza - Tüntetés a cigányterror ellen from szkr on Vimeo.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 55 
2008.10 2008. November 2008.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 55 db bejegyzés
e év: 2154 db bejegyzés
Összes: 7145 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 536
  • e Hét: 8125
  • e Hónap: 42408
  • e Év: 192924
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.