|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
|
|
2009-06-18 12:45:01, csütörtök
|
| |
| |
Mit tettem én a "magyar gyermek: a magyar jövő" érdekében?
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!
Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt
Csodálkoznék, ha nem vetnék fel a kérdést kedves olvasóim: honnan van bátorságom ennek a szürke embernek százezreket bírálni, ostorozni? A válaszom rövid: pedagógus vagyok, öntudatos magyar vagyok, emberbarát vagyok. Ez mindent megmagyaráz, mégis igyekszem részletesebben megfogalmazni a válaszomat.
Említettem már, hogy három gyermekem van, de szükségesnek tartom annak elmondását, hogy miért csak három, s főleg azt: milyen körülmények között jutottam el a három gyermek vállalásához. Talán tanulságul szolgál azoknak, akik haboznak a gyermek vállalásában, vagy a kettes számig valahogy eljutnak, de a harmadik vállalásához már nincs bátorságuk.
Széles lélektani és társadalmi háttérrel fejtem ki gondolataimat.
Az apaság vágya nagyon koránt jelentkezett bennem, úgy 17 - 18 éves koromban. Nehéz elhinni, de így van. Nagyenyedi tanítóképzős voltam, hospitálni jártunk a gyakorló iskolánkba, ami nemcsak abból állt, hogy megfigyeltük a mintatanítók óráit, hanem megfigyelést is kellett készítenünk egy-egy gyerekről, testi és lelki fejlődését egy éven át állandóan tanulmányozva. Rájöttünk, hogy roppant érdekes és tanulságos dolog ez, s hogy minden gyermek egy-egy egyéniség. Nagyon sok szép kisgyermekünk volt, ahogy mondani szokás: meg tudtuk volna enni őket. Kiváló mintatanítóink úgy játszottak a gyermeki lélekkel, mint egy-egy nagy művész a hangszerén. Ezek a finoman fegyelmezett gyerekek igen magabiztosan mozogtak, sok kedves és bájos megnyilatkozásuknak lehettünk szemtanúi. Tanítóink felhívták a figyelmünket, hogy ne ragadtassuk el magunkat a legszebb gyerekekkel, mert mindegyik nagyon érdekes, s hogy mennyire hálás egy-egy gyereknek a megfigyelése, azt sohasem a szépsége határozza meg.
Semmi értelme sem volna a félrevezetésnek: engem elsősorban a kislányok kedvessége is finomsága ragadott meg és azt mondtam a legjobb barátomnak, hogy a diplomaszerzés után én is mindjárt megnősülök, pedagógusnőt veszek el és ilyen kislányokat akarok, mégpedig kettőt.
Minden másképpen, fordítva sikerült. De mennyire fordítva egészségi és politikai okokból csak 46 éves koromban nősülhettem meg, a feleségem nem pedagógusnő és mind a három gyermekem fiú.
Vagy van helyes életfilozófiája az embernek, vagy nincs- ezen múlik a boldogsága, sikere, helyes vagy helytelen életvitele. Most azzal vígasztalom magam, hogy jobb három fiú, mint három leány, szóval: úgy van jól, ahogy van, gyerekek nélkül nem tudnám elképzelni az életemet.
De kezdjem talán elülről, a házastárs keresésével. Az élet megtévesztő. Igen sok esetben az Életem nagy szerelme elismerten szép diáklány volt, két évvel fiatalabb nálam, s úgy éreztem, vagy ő, vagy senki, el sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet.
Reformátusok voltunk mindketten, ez is kedvezett az elképzeléseinknek. De a háború elszakított egymástól bennünket, ők más irányba menekültek a bombázások és a szovjet csapatok elől, meghúzták köztünk a határokat. Ő Magyarországra került, ahonnan elszármazott, én Romániában maradtam, szintén közel a szülőföldemhez. Nem tudtunk egymásról, s én öt évig hallani sem hallottam a nősülésről.
Később visszatértem egy korábbi, kolozsvári diákszerelemhez, de nem tudtam rászánni magam a házasságra, mert még mindig "sebzett" voltam és az is visszatartott, hogy ez a leány római katolikus. Néhány napig a húgaim vendége volt, nem kapott határozott igent tőlem. Csak az elutazása után vettem észére, hogy az asztalunkon hagyott egy rózsafűzért. Nem tudtam, mi az, a hozzátartozóim világosítottak fel. Közöltem otthon, hogy nem házasodom meg. A szüleim sírtak, a húgaim is, az apám kijelentette: úgy érzi, mot rontottam el az életemet. Ennek már majdnem 45 éve.
Édesapámnak igaza volt: elrontottam az életemet. Cila(Ilona) rendes, szép lelkű, egészséges, jóravaló leány volt, méghozzá tanítónő, tehát pedagógus házaspár lettünk volna, még a szakmánk is összekötne bennünket. Biztos vagyok benne, hogy jó háziasszony volt és 2-3 gyermek vállalásától sem riadt volna vissza. Ha elveszem, a gondomat viseli, nem betegedtem volna meg 32 éves koromban, hogy egy tüdőlebenyemet áldozzam fel életem megmentéséért. Talán azt is elkerülhettem volna, hogy alaptalan politikai börtönbe zárjanak.
Ma már úgy látom, hogy az elrontott életen is lehet javítani, ha az ember összeszedi magát, mindent elkövet, hogy vélt sorsa fölé emelkedjék. De ez z út sok megpróbáltatással járhat.
Eegy végzett tanítványomat szerettem volna elvenni közvetlenül az érettségije után, de kitudódott, hogy megbetegedtem a tüdőmmel. Lemondtam róla. Az állapotom rosszabbodott, most már az orvosok mondtak le rólam. Olyan hadakozásba kezdtem Istennel, mintha pogány lettem volna. Nem akarok meghalni! Érted? Nem akarok meghalni addig, amíg meg nem tudom, mit jelent házaséletet élni, mert mindig is erre vágytam! És tudnom kell azt is, mit jelent apának lenni! Ne úgy legyen, ahogy Te akarod, hanem ahogy én!
Én nem azért mondom el mindezt, hogy vallásos propagandával éljek, de ha nem beszélnék teljesen nyíltan és őszintén, semmi értelme sem volna annak, hogy nemzetépítő céllal könyveket írjak. Ez pontosan így zajlott le, tehát így kell elmondanom, függetlenül attól, hogy istenhívők, hitükben ingadozók, vagy ateisták olvassák könyveimet. Mert ez a három kategória létezik, s nekem a gyermekvállalás érdekében mindenkinél kopogtatnom kell.
Isten megszánt vergődésemben, de a pogány lázadásomat még nem bocsátotta meg. Meggyógyított egy súlyos műtétútján,de irtózatosan nehéz próba elé állított. Egy szép szőke menyasszonyt adott, s amikor már az esküvőnkre készültünk, elszakított tőle. A Securitate emberei elhurcoltak, megkínoztak. 25 évi kényszermunkára ítéltek. Már nem lázongtam, erőm sem lett volna hozzá. Megadtam magam a halálnak a börtönben. Egy nagyon beteg, 70 éves rabtársam úgy támadt rám, mint Babits híres versében Jónás próféta a bűnösökre, a pusztulásomat jósolva: "Vedd tudomásul, hogy van Isten az égben és ki fogunk innan szabadulni mindnyájan. Ha te nem bízol benne, megérdemled, hogy itt pusztulj el!"
A következő évben kiszabadultunk és a nagyon beteg Kornél bácsi rendbejött. Évek múltán is dolgozott még abban az érmihályfalvi gyógyszertárban, amelyet a negyvenes években tőle raboltak el. Egykori munkatársai nem tudták nélkülözni a kitűnő szakembert, felkérték, hogy segítse ki őket munkájukban.
Hogy mikor halt meg Mán Kornél bácsi, nem tudom, mert a kapcsolatunk megszakadt, mi 1973-ban Magyarországra költöztünk (1964-ben szabadultunk ki a szamosújvári fegyházból, s mikor e sorokat írom - többszöri megszakítás után , már 1990-et írunk.)
Egy fél évig nem tudtam elhelyezkedni Romániában, tanári pályám folytatásáról szó sem lehetett. A Securitátén nyíltan megmondták korábban vallatásom idején, hogy céljuk a fizikai megsemmisítésünk. Hogy tudták volna megbocsátani a nyugati presszió folytán bekövetkezett kiszabadulásunkat?
Nagy nehezen kaptam egy tiszviselői állást az Államosított Házak Gondnokságánál. Lemértem 2000-nél több lakást Nagyváradon és Biharpüspökiben, minden helyiséget és udvarát is, kiszámítottam a lakbérüket és írásban közöltem, hogy a lakóknak miyen összeget kell fizetniük kamatostól három é vre visszamenőleg saját hibájukon kívül. A lakbérek ellenőrzésekor ez volt a gyakoribb eset. Ha fordított helyzet adódott (hogy az államnak kell visszatérítenie kisebb-nagyobb összegeket), azt el kellett hallgatnunk, a kiszámítás dátumától a lakó kisebb lakbért fizetett. Önmegalázó munka volt ez, de csinálnom kellett, különben éhen haltam volna. Annyi volt a havi jövedelmem, mint egy iskolaszolgáé és erre a jövedelemre nősültem meg 46 éves koromban. Meg a feleségem kistisztviselői fizetésére, ő gyógyszertechnikus volt.
Mindketten azt vallottuk, hogy Isten áldása a gyermek és népünknek is tartozunk vele, hogy több gyermeket vállaljunk. Négy év alatt három fiúnk született. Amire sohasem gondoltam: önként ajánlottam fel a reverzálist. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt: sokkal több garanciát láttam arra, hogy a gyermekeim nem lesznek istentagadók, ha a feleségemre bízom őket, mert az ő családjuk vallásosabb volt. E később be is igazolódott. Aztán: korábban két református leány kikosarazott, mert politikailag megbélyegzett voltam: nem merték hozzám kötni az életüket.
Rendkívüli nehéz idők voltak azok. Egykori kollégáim közül néhányan nem fogadták köszönésemet, aminek több ok is lehetett, illetve volt, a visszajelzésekből tudom ezt. Egy-kettő azt mondta az ismerőseimnek, hogy nagy pedagógiai hibát követtem el , rávettem a tanítványaimat, hogy összeesküvést szőjenek, próbálják meg Magyarországhoz csatolni Erdélyt. Óriási butaságot takar ez az érvelés. Én mindig elismert tanár voltam Nagyváradon, mindenekelőtt érettségiző tanítványaim igazolták ezt. Az én tanítványaim minden évben a legnagyobb általánossal végeztek az érettségin, minden tantárgyat beleértve. Ettől a munkától betegedtem meg Két hivatalos román nyelvű írás is van a birtokomban arról, hogy még betegen is lelkiismeretesen dolgoztam, akármikor felmutathatom. Eszembe sem jutott volna, hogy összehasonlítsam az eredményeimet más tanárok eredményeivel, hiszen nagyon sok kiváló kollégám volt, egy korábbi könyvemben név szerint meg is említettem jó néhányukat. De 1950 körül Ciurdariu Alaxanru, Závodszky Gusztáv és András Gusztáv kollégáim azt mondták nekem, hogy azon a bizonyos érettségin egy tantárgyból produkálják magukat igazán a tanítványaink, magyar nyelvből és irodalomból - tehát az én tantárgyamból. Hogy emlékeznek erre a még élő kollégák, vagy nem, az az ő dolguk. De én azóta is, a nyugdíjaztatásomig figyeltem és összehasonlítottam az eredményeimet, erről nem tehetek. Nem hiúságból tettem ezt, de mindig azt vallottam - az édes anyanyelvünk a legfontosabb tantárgyunk és ebből kell produkálnunk a legtöbbet. Még akkor is, ha tanárként belebetegszünk.
Tehát:nagyon rossz emberismerők azok a kartársaim, akik nagy hibával vádolnak, s következésképpen gyenge pedagógusok is. Hosszú évek óta jól ismertek.El tudják képzelni, hogy egy önmagát mindig és mindenben igazoló pedagógus négy évvel a nagy műtétje után, teljesen meggyógyultan, néhány héttel az esküvője előtt, egy szép fiatal lány várományosaként, négy évvel a magyarországi forradalom leverése után - képes ekkora politikai kalandba belevágni? (Megjegyzem: nem is lehetett az a diákelégedetlenség összeesküvés, ami egy koncepciós perhez vezetett, hiszen ma már mindenki tudja, hogy milyen indítékok szülték ezeket a pereket.)
Most pedig visszavágok: az említett kollégák magyarságát először tette próbára az élet - sokkal kisebb próbára, mint az enyémet - és vegyék tudomásul, megbukott a magyarságuk. S hogy az emberségük is megbukott, ezúttal csak két példával igazolom: egy öntudatos román kollégám, Blajovici Traian a kiszabadulásom után átölelt és bíztatott, egy öntudatos zsidó kollégám, Ney András (azóta mindenkori Bandikám) "Józsikám"-nak szólított meg első találkozásunk alkalmával, pedig korábban nem is tegeztük egymást. Íme: ezek az egyéniségek, ezek a nagy pedagógusok, akik ilyen emberismerettel rendelkeznek.
Rég nem haragszom azokra a kollégákra, akik alaptalanul megvádoltak. Még hamarabb megbocsátottam azoknak, akik félelemből nem köszöntek nekem. Istenem, a nadrágjára mindenki ügyel. Jobb ma egy tiszta nadrág, mint holnap egy slamasztika. Meg aztán hogyan haragudnék: mikor keresztyén vagyok. Nekem ezt nem szabad.. Nem, ezt nem lehet.
Senki se gondolja, hogy én most elkalandoztam. Ezt alaposabb körültekintéssel észre lehet venni. Bonyolult és nehéz gondolatokat kissé nehezebb szerkesztéssel elmondani, mert így alaposabb.
Tehát ott hagytam abba, hogy két református leány is kikosarazott a rendkívüli nehéz időszakban. Hazudnék, ha elhallgatnám, hogy nem fáj nekem időnként ez a reverzális, különösen három fiú esetében. (Több református barátom és ismerősöm is szememre vetette.) Pedig semmi okom sincs sem a bánatra, sem a szégyenre. Nem meghunyászkodásból tettem, amit tettem, hanem önként ajánlottam fel -már mondtam - a reverzálist, a feleségem nem is kérte. Ha az ő szempontjából és helyzetéből mérlegelem, a helyzetet, meg is érdemelte. Aztán 11 és fél évvel idősebb is vagyok, börtönben megviselt ember, normális körülmények között nekem kell elpatkolnom előbb, reá maradnak az immár nagy gyerekek. Azóta 21 év telt el és őszintén mondom, én nem hittem akkor, hogy tíz évig élni fogok még.
Szándékosan kanyarintottam a vegyes házasság felé is gondolataimat. Egy igazi magyar ember számára nem lehet akadály a vegyes házasság. A reformáció és az ellenreformáció korában még az volt, de századfordulónk és ezredfordulónk táján már lehet az. Tudja is ezt minden elfogulatlanul gondolkodni tudó református, nem református magyar pap.Én azt ajánlanám: a fiúgyermekek apjukat, a leánygyermekek az anyjuk vallását kövessék. Ha igazán szeretik egymást a házasulandók, nem vitatkoznak ezen a döntésen. Tiszteletadásként, megbecsülésképpen menjenek el időnként egymás templomába is.
Négy évtizedes tanári pályafutásom idején én állandó propagandatevékenységet fejtettem ki a gyermekvállalás érdekében, elsősorban a folklórgyűjtésem területén, továbbá ismerőseim, kollégáim és rokonaim körében, Körülbelül 40 magyar gyermek ennek az agitációnak köszönheti a születését. Ezek a gyermekek mind református vallásúak, tehát a reverzálissal és nem károsítottam meg az egyházamat, sőt: több szolgálatot tettem, mint akármelyik pedagógus. Ha minden magyar nyelvű tanár ekkora eredményt tudna felmutatni, akkor nem is volna Magyarországon demográfiai kérdés, bővelkednénk fiatalokban.
Nem mulaszthatom el, hogy be ne számoljak legutóbbi sikeres agitációmról. Illyés Gyula korábban közölt versét, a "Szekszárd felé" címűt tanítottam a felnőtt tagozaton. Minden képességemet összeszedtem, hogy hatással legyek a leányainkra, fiatal asszonyainkra. Aztán teltek a napok. Végzős osztályom már megírta az érettségi dolgozatát, amikor berendeltem egy-két alkalommal őket, hogy megadjam az utolsó segítséget a szóbelire történő felkészülésre. A szünetben egy 30 éves, igen szép asszony tanítványom hozzám jött és átszellemülten mondta nekem:
- Tanár úr, egy örömhírt közlök önnel. Tudom, hogy örülni fog neki.
- Mondja, drága!
- Terhes vagyok és nagyon boldognak érzem magam.
- Az Isten is megáldja magát! El sem tudja képzelni, mekkora örömet szerzett nekem.
Ez a szép asszony elsőnek végzett az érettségin, minden tantárgyból szépen felelt. Volt már egy hatéves fia és sohasem gondolt rá, hogy még egy gyereket vállaljon. Nagy hatással volt rá Illyés Gyula költeménye és az a figyelmeztetésem, hogy vétkes az olyan édesanya, aki egykeségre kárhoztatja gyermekét, megfosztja őt a "testvér" fogalmának megismerésétől, a legigazibb játszótárstól. Megszületett a második kisfia is egészséges, szép gyerek. Hogy a nagyobbik teljesen átszellemülten öleli magához a kis öccsét, boldoggá tette magánosságának, társtalanságának megszűnése.
Az édesanya beigazoltnak látja, amit megjósoltam: sokkal gazdagabbnak, boldogabbnak érzi magát.
Már megvolt a két nagyobbik fiam, mikor kidobtak az első kistisztviselői állásomból. A Köztisztasági Vállalthoz kerültem, szintén írnoknak. Olyan állásba, amit senki sem vállalt el. Illetve: sokan elvállalták, de néhány hét múlva kivétel nélkül ott is hagyták. Nem lehetett elvégezni azt a rengeteg összeadást, kivonást, osztást, szorzást, meg minden egyéb kulimunkát. (Számológépet nem is láttunk akkor Romániában, nem is hallottunk róla.) A vécére is úgy rohantam, mint egy őrült, hogy ne hátráltassam magam a munkámban. Politikai fogoly voltam egykor, kockáztatnom semmit sem szabad. Lesz, ami lesz, nekem a munkámat a végkimerülésig csinálnom kell. Aki egyszer politikai fogoly volt Romániában (akár ártatlanul is), annak számolnia kellett vele, hogy akármikor visszakerülhet a börtönbe (ismét ártatlanul). Sok rabot ez tudat kergetett öngyilkosságba. Kiszabadult rabot is, nem egyszer.
Ali kezei hosszúak, de a párt kezei még hosszabbak voltak. Talán egy évig nem dolgoztam. Az igazgatás behívott és bizalmasan közölte, hogy a párttól kapott utasítás alapján ki kell dobnia állásomból. Egy pillanat alatt elvesztettem az önuralmamat, talán gyilkolni is tudtam volna akkor. Elkezdtem verni az igazgatóm íróasztalát és ordítottam:
- Igazgató elvtárs, a feleségem állapotos, a harmadik gyermekünket várjuk. Maga (nem Ön!) képes volna rá, hogy hasonló helyzetben azt mondja a feleségének: Fiacskám, holnapból kezdve te dolgozol, én pedig csak eszem? Hát vegye tudomásul, én vagy öngyilkos leszek, vagy annak kell meghalnia valószínűleg, velem, aki ezt a rendeletet kiadta. Nézze! Adjon nekem egy sintéri állást, ők is ehhez a vállalathoz tartoznak és én máris írásba adom, hogy holnaptól kezdve úgy futok a kutyák után Nagyvárad utcáin, hogy lepipálom a sintéreket!
Esküszöm, hogy szó szerint ezt mondtam. Sőt arra is, hogy így imádkoztam magamban: Istenem, add, hogy megkapjam azt az állást! Az egyik zsebembe Eminescu összes versét, a másikba Goethe Faustját teszem, úgy futok a kutyák után. Hadd lássa a világ, mennyit ér Romániában a művészet, az irodalom, a tudomány, a civilizáció, az emberség, a becsület és így tovább! Minden, ami szép és nemes.
Az is eszembe jutott, hogy Tabéry Géza bácsi, az író, Csinszka egykori udvarlója, Ady barátja, fát vágott Nagyváradon 1944. után, nem hunyászkodott meg a sorsa előtt, pedig városunk egyik legértékesebb szellemisége volt. (20 m választja el egymástól Géza bácsi és édesapám sírját - pontosan lemértem.)
Az igazgatóm (most már Bohus mérnök úr) megsajnált. Lehet, hogy észre sem vette, de én világosan láttam, elfátyolosodott a tekintete. (Jól figyeljetek, hékások, egykori kollégák, akik észre sem vettetek az utcán!)
- Nézze! - szólalt meg torkát köszörülve - Én vállalok minden kockázatot, kinevezem tiszviselőnek az állatkertbe. Holnap már ott fog dolgozni. Nem lesz nehéz állás.
És ez a román ember behívta egy román ügyvéd feleségét egy sokkal nehezebb állásba, hogy egy szerencsétlen magyar ember, magyar család megélhetéséről gondoskodjék.
Nagyon szerettem ezt az állást, mert az állatkert az egykori Rhédey parkban volt, megviselt agyamnak jót tett a rengeteg bokor és fa, a szakadatlan madárfütty, a korlátlanul igénybe vehető napsugár, az embereknél több barátságot kimutató állatsereglet, s mindenekfölött a kegyeletes hely: egy erősen megrongált, de Románia legtisztább klasszicista épülete, egy icipici kápolna, a Rhédey család temetkezőhelye, amelyben annyi vandalizmus után még mindig található volt egy gyönyörű márványkoporsó. Itt olvasta fel hatalmas költeményét Csokonai, "A lélek halhatatlansága" címűt gróf Rhédey Lajosné temetésén, hogy aztán elkezdhesse búcsúját saját életétől is: a nyirkos időben szerzett megfázást nem bírta ki gyenge tüdeje.
Cojocaeru főnököm rendelkezett az állatkert vezetéséhez szükséges zoológiai ismeretekkel, igyekeztem is mindent ellesni tőle, de amikor megjátszotta a beteget és hosszú hónapokon át be sem tette a lábát a kertbe, fél lábbal ismét a börtönben éreztem magam. A fogságban élő állatok a legnagyobb gondozás mellett is döglenek, s beszerzésük sok pénzbe kerül, a Seruritate akármikor belém köthetett volna, hogy ismét börtönbe vessen. Többszöri próbálkozásukat előbb-utóbb észrevettem. Egy zárvatartási napon megjelent egy férfi a kisfiával és 50 lejt ajánlott fel, ha beengedem őket, mert nagyon messziről jöttek, s a kisfiát nem tudná megvigasztalni, ha innen kellene visszafordulniuk, sírt is a gyerek. Nem tudtam ellenállni a gyerek fájdalmának, elhatároztam, hogy beengedem őket. De hangosan közöltem, hogy a munkásaim is hallják, lássák: pénzt nem fogadhatok el tőle. Túlzott pressziójára nem hátráltam meg. Másnap kitudódott, hogy a civil ruhát férfi valóban szekus volt és provikálás céljából küldték ide.
Egy munkásom arra kért, hogy ne legyek annyira félős, vigyek haza én is vizimadarak táplálkozására hozott halakból meg a szárnyasok tojásaiból, ő majd hazaviszi titokban nekem. Ez is ugratás volt, azonnal jelentettem.
A főnököm betegszabadsága lejárt, s annak ellenére, hogy vezetőim nagyon meg voltak elégedve a munkámmal - többször is kinyilvánították ezt - Securitte, ismét közbeszólt: mennem kellett.
Az utolsó romániai állásom nagyon elkeserítő volt. Utcai felügyelőként azt kellett figyelnem, hogy ki köp a járdára, ki dob el egy csikket, elhasznált villamosjegyet, hogy megbüntessem. Normára kellett dolgoznom, meghatározták, hogy havonként mekkora összeget kell kihoznom a büntetésekből. Nagyvárad főutcáját osztották ki nekem, hogy minél blamásabb helyzetbe hozzanak. Egykori tanítványaim meghökkenve figyelték a ténykedésemet, néhány volt kollégám szemtelenül elfordította a fejét, de legtöbben tüntetőleg álltak mellém, hogy megvigasztaljanak, együttérzésüket fejezzék ki. Závodszky Gusztáv, András Vince és Balla (?) kollágáim már a kiszabadulásom után is a legexponáltabb helyen, épp itt, a főutcán öleltek át a legnagyobb tömegben, az esti korzózás idején. Úri embernek születni kell, s becsületesnek lenni nagyon nehéz.
Anyagilag teljesen tönkrementem, csak a legsilányabb ruhaféléket vásárolhattam, egy-egy ruhadarabot magamnak. Micsoda ingekben, nadrágokban jártam. Istenem! A zakóm két számmal kisebb volt, alig tudtam begombolni, s azt is csak súlyveszteségem árán, kilógott belőle az alsókarom fele. Mindamellett nem győzöm eléggé hangsúlyozni: az én gyermekeim soha egy fél napig nem éheztek. Volt lelkierőm mindennap sorbaállni az élelmiszerüzletek előtt.
Úgy tűnik, hogy ismét elkalandoztam, képtelen vagyok fegyelmezni magam. Nem, testvéreim. Minden bekezdésemet, minden mondatomat tudatosan kiszámítottam. Ennyit tartottam szükségesnek, hogy a gyáváknak, a habozóknak, a magyarkodó magyaroknak egyszer, s mindenkorra bebizonyítsam: nem kell a több gyermek vállalásához sok dolog. Nem kell ahhoz semmi vagyon. Tulajdonképpen csak egy dolog kell: stabil alapokon nyugvó magyarságtudat.
Talán sohasem éreztem magam annyira tanárnak, mint akkor a legnagyobb megaláztatásomban. Mondhatnám azt is: megdicsőülésemben. Mert én a világra semmit sem adtam. A spiclikre. A magyarkodó magyarokra. A megalkuvókra. A karrieristákra. A sunyikra és számítókra.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy naponként nem féltem, mert többen is figyeltek állandóan. De ha a munkám után átléptem ócska küszöbünket, én máris mindenkinél boldogabb voltam, mert az egyik kisfiam rohanva, a másik togyogva jött az üdvözlésemre, a harmadikhoz pedig én rohantam oda. S akkor még ott volt a feleségem.
A külvilág már nem is számított, nem is létezett. Egy silány kivonási művelet eredménye volt csupán. Az összeadás: az számított.
És Isten megtette a magáét: háromévi rohangálás és lepénzelés után lehetővé tette, hogy Ceausescu halála után - két hazánk is lesz: ez, meg a régi.
Mi nagyon gazdagok vagyunk.
Hogy miért van csak három gyermekem? Erre még nem válaszoltam. Mert 52 évesen - olyan körülmények között már lelkiismeretlenség lett volna vállalni újabb gyerekeket. A feleségem sem volt már fiatal.
Miskolc, 1990. február 31-én, Zoltán fiam 18-ik születésnapján
|
|
| |
|
2 komment
, kategória: Hozzátok szólok, magyarok! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-18 10:20:37, csütörtök
|
| |
| |
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!
Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt
Így aztán nem jutott pénz a lakásépítésre, a demográfiai kérdés megoldására.
Nem vagyok én elfogult és igazságtalan ember, dehogyis vagyok. Akkor nem lehetnék tanár, mégpedig az vagyok. Amikor 1973-ban áttelepültünk Magyarországra, stabil élet volt itt ,bőségben éltünk, azt ehettünk, amit szemünk és szánk megkívánt, pedig akkor sem szórták a tanárok után a pénzt. Egy kis túlórzásra szükség volt, nem mondom, de megérte. Semmit sem csináltunk ingyen, mindent megfizettek. Én senkit sem szidok azért, mert kommunista volt, még a kommunizmust sem szidom, csak bírálok állampolgári jogomból kifolyólag. De azt szükségesnek tartom, hogy akik ilyen nyomorúságos helyzetbe sodorták az országot, legalább elismerjék: igen, tévedtünk, nézzétek el nekünk és mi veletek haladunk. A nemzeti megbékélés, az igazi demokrácia útján.
A magyar ember arról híres (hírhedt!), hogy minden politikai s társadalmi változás után gyilkolta egymást. Először a pogányság alatt, legutóbb azért, mert kommunista volt, vagy nem volt kommunista a vélt ellenség. (Tnulhatnánk tőlük: a románok Ceuausescu kivégzése után azonnal eltörölték a halálbűntetést, hogy ne gyilkolják egymást.) Szeretném hinni, hogy a magyar nép 1989-ben, a nagy változások évében evégre (először) nagykorúvá vált. Akkor is, ha sokat veszekszünk még mindig.
Fogjunk tehát össze valamennyien és ne szégyelljük bevallani magunknak, hogy magyarok vagyunk. A franciák sokkal műveltebbek nálunk és nagyon büszkék rá, hogy franciák. Pedig mi védtük évszázadokon át az európai műveltséget a pogány török ellen, nem ők, a Nyugat sohasem hálálta meg nekünk.
Mélyítsük el a magyarságtudatunkat, s akkor nagy dolgok megoldására is képesek leszünk. Lám itt van ez a kérdés: a gyermekvállalás igenlése. Semmi sem kell hozzá, csak egy kis magyarságtudat. Én meg megpróbáltam. Sikerült. Próbáljátok meg ti is!
Borsódzott a hátam a nagy prémiumosztályok idején, feszengtem a tévénk előtt. Mindig azok kapták a pénzt, akiknek jó,vagy nagyon jó fizetésük volt: a pártemberek, az újságírók - az ördög tudná felsorolni mind. Még mindig osztják a pénzeket: mikor annyi az éhező, nélkülöző. Azt a munkát jutalmazzák, amit kötelességszerűen kell elvégezni?
A nagy pénzeket hozó szerencsejátékokat ma is elítélem. Hát az a feladata a magyar televíziónak, hogy szórja a pénzt? Egy-két perc leforgása alatt annyit nyerhetnek az ügyeskedők, amennyit egy becsületes dolgozó egy hónap alatt sem kaparint össze. A magyar gyermekek szájából vesznek ki minden kidobott pénzt. Ki találta ki az ilyen őrült szerencsejátékokat a tévében, a nagy nyilvánosság előtt? Nem érdekel bennünket, hogy más országokban is vannak ilyen szerencsejátékok!
Nem fenyegetőzöm,én szelíd ember vagyok. De ismerem a tömeget, ezért tanácsadásképpen mondom: az államvezetők pedig vigyázzanak, mert még felelősségre vonhatják őket a sok millió magzat elhajtásáért, népünk pusztulásáért. Mert - ugye - József Attila mondta:
"Mit bánja sok törvényhozó,
Hogy mint pusztul el szép fajunk!"
Nagyon súlyos vád ez és megérdemli, hogy gondolkozzanak el az illetékesek.
A technikai fejlődés természetes velejárója a munkanélküliség növekedése. Elbocsájtják az embereket.Melyik politikusnak jutott már eszébe, hogy az asszonyainkat engedjék haza? De úgy, hogy a férj keresete elég legyen a család eltartásához is! Ki állott elő ilyen távlati tervvel? Hát arra születtek az asszonyok, hogy három műszakban is dolgozzanak? S ha hazakerülnek holtfáradtan, legyenek még anyák és szeretők is? Sohasem zsákmányolták ki ennyire a nőket és azt hazudták nekik, hogy most szabadok.
Illyés Gyula tárta fel legmélyebben a kiszolgáltatottságot, mikor kimutatta, hogy az asszonyainknak egyetlen szabad perce sincs, mert mindig dolgozniuk kell, hogy családjukban helytálljanak. Követelte az igazi felszabadításukat.
"Oh, fölszabadító női kezek,
kibúvok végre a nyállal sodort
fonál rabszijaiból, s kötődök
az írógépek vitustánc dühéből,
simogatásra homoruló tenyerek,
rángó szájsarkat, szemhéj-ideget,
csecsemő-ajkat
csitító ujjbögyek,
kezek, szemnyitók, szem-lezárók,
mennyi vár tennivaló még reátok."
("Az orsók ürügyén "- 1963.)
Hát igen: a simogatás, a szemnyitás é s szemlezárás a nők igazi feladata, elhivatottsága, nem az esztelen melózás. Csak ők állíthatják vissza a családi élet szentségét.
Higgyünk legújabb nagy nemzeti költőnknak! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hozzátok szólok, magyarok! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-18 09:24:30, csütörtök
|
| |
| |
Antoine de Saint-Exupéry:
A KIS HERCEG
(részletek)
Fordította: Rónay György
***
Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?" Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?" És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"
Ugyanígy, ha azt mondanánk nekik: "Íme a bizonyság arról, hogy a kis herceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyság rá, hogy létezik" - ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: "A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó" - ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.
***
- A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta...
Aztán:
- Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!
***
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."
Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.
***
- Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
***
...amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
***
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan..."
S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...
***
...Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.
- Persze...
- És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt.
- Persze...
- Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
- Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
- Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
- Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
***
- Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.
***
És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: "Azért, mert nagyon fáradt vagyok..."
Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz... mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz... És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna...
De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: "Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..."
Egyszer azt gondolom: "Nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárányára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek.
Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak.
Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem...
Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden...
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!
***
Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött...
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Gyermekeknek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-18 05:53:36, csütörtök
|
| |
| |
A mai napodat Báj hatja át
Tej - Első táplálékunk a tej. A kártya édesanyánk kebelének biztonságát idézi. Azt mutatja, hogy most nem érzed magad biztonságban, védelmet, támogatást keresel. A tej energiája segíthet megtalálni az elveszett biztonságot, így ha szereted a tejet, akkor ne habozz felhajtani egy pohárral! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Napi harmoniakártyáim |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
2009. Június
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
204 db bejegyzés |
| e év: |
1940 db bejegyzés |
| Összes: |
7246 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1225)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 659
- e Hét: 5523
- e Hónap: 11764
- e Év: 64030
|
|
|
Offline
