|
2015-02-02 13:31:35, hétfő
|
| |
| |
E sorozat megírását Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet! c. verse ihlette
https://www.youtube.com/watch?v=AyForoF8ong
A 4. rész folytatása:
De nemcsak dolgoztunk azon a tanyán, hanem pihentünk is, méghozzá legtöbbet az Úr napján, vasárnap.
Onnan lehetett tudni, hogy közeledik a vasárnap, hogy előtte való nap már a készülődés jegyében telt.
Bent a házban, nagymama mosta, vasalta az ünneplő ruhákat. Amelyik ételt lehetett, megfőzte- megsütötte előre, hogy semmi akadálya ne legyen a vasárnapi templomba menésnek.
Nagyapa tiszta almot hordott a jószágok alá és bekészítette az istálló szénatartójába a szálas takarmányt, hogy másnap reggel csak a jászolba át lehessen rakni az állatok elé. Majd szép fényesre csutakolta a lovakat és felsöpörte vesszősöprűvel a tanyaudvart.
Nagymama, és nénikém a házban és a ház előtti kertben rendezkedett a cirokseprűvel. A szemétlapátra seprésénél az én feladatom volt a lapát igazgatása és megtartása úgy, hogy a lehető legtöbb szemetet lehessen felseperni egyetlen lendülettel. Ezzel megtanultam odafigyelni nemcsak arra, amit csinálok, hanem a másik emberre is, akivel együtt dolgozom!
Másnap, többnyire napsütéses időre virradtunk. A reggeli készülődés izgalmában sem türelmetlenkedett senki körülöttem.
Azóta sem értem azokat az embereket, akikkel később összehozott a sors, hogy miért olyan türelmetlenek a gyerekekkel, ha útra kelnek? Talán, mert nem ismerték azt a nyugalmi forrást, ami nagypapáét táplálta.?
Ő és övéi, ugyanis olyan Isten-hívő emberek voltak, akik fennen hirdették: "Istentől van minden földi javunk." (Zsoltárok 127.) Még a gyermek is: "...az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom." (Zsoltárok 127:3.)
A GYERMEKre, vagyis rám is úgy tekintett, olyan türelmes szeretettel viszonyult hozzám, mint "Isten jutalmára". Ez engem, méltó viselkedésre ösztönzött. (De sokszor gondoltam erre felnőtt koromban, amikor pedagógiából az ösztönzőkről, a "motivációkról" tanultam!)
A szép, tiszta ruhámban vártam, míg nagyapa befogott az utazáshoz átalakított szekérbe és az "ünneplős" lószerszámot ráadta a lovakra. Azután, ha egy kicsit is hűvös volt, bebugyoláltak szúrós pokrócba. A nagysuba nagyapáé volt.
Útközben nénikém oltalma alatt álltam, pontosabban ültem és rácsodálkozhattam a Kunság száz természeti csodájára. Mert csodaként éltem meg a távoli tocsogóban méltóságteljesen lépegető nagy, fehér-fekete gólyamadár látványát; a kis, mozgó pontra lecsapó és áldozatával egy pillanat alatt felröppenő héja szívszorító, ragadozó vadászatát.
Ilyenkor, még kisebb koromban, rémülten bújtam nénikémhez, aki nagy nyugalommal mondta, hogy:
- "Ez az élet röndje."
Ezzel megtapasztaltam azt, hogy az is az élet rendje, ha félek: odabújhatok egy biztonságot sugárzó fölnőtthöz! A tanyán ezt az igényemet is teljességgel kiélhettem anélkül, hogy kényeztettek volna.
Amikor megérkeztünk a városba, "leparkoltunk" a templom közelében lévő piactéren. A lovak kaptak egy-egy teli abrakos tarisznyát, hogy közben ők se unatkozzanak.
Amikor úgy mentünk, hogy nagymama nem jött velünk, akkor egy olyan templomba mentünk,
http://furaila.xfree.hu/265085
ahol mindig ugyanoda - sárga(réz) táblával megjelölt helyre ült nagyapa és nagy megtiszteltetés volt, hogy - lány létemre - mellé ülhettem.
Itt lehetett érteni, hogy mit prédikál a pap és mit énekelnek a hívek. A falak hófehérek voltak. Alig vártam, hogy megszólaljon az orgona. Gyönyörűséggel hallgattam. Nagyapa, ahogy megrezegtette a hangszálait, vele rezgett a bajusza is. Meghatódom, ahogy visszagondolok ezekre az énekekre, mert először találkoztam a figyelmesség szép gesztusával is. Ugyanis, előfordult, hogy a másik oldalamon ülő, elém tartotta a zsoltáros könyvét, mert azt hitte, hogy csak azért nem énekelek, mert nincs miből... Ott ülve közöttük, azon bánkódtam, hogy nem lehetek igazán részese az együtténeklés örömének, mert nem ismerem a szöveget. Akkor erősödött meg bennem a vágy arra, hogy tudjak írni, olvasni, ezért aztán alig vártam, hogy iskolás legyek!
Az istentisztelet szertartása után, a templomból kifelé menet és a templom előtt üdvözölték az emberek (a férfiak süveget, kalapot emelve) egymást: - "Áldás, békesség!" - "Hogy vagy sógor, vagy ángyika?", vagy kinek mi dukált. Szó esett még időjárásról, termésről, vásárról és hazakocsiztak, hazakocsiztunk, ki-ki a maga portájára.
Amikor nagymama is velünk volt, akkor sokkal díszesebb templomba mentünk. A falakra színes képek voltak festve és a napsugár is színes üvegablakokon próbált besütni. Itt nem értettem, hogy mit beszél a pap, de az orgonaszó ugyanúgy zengett és ugyanolyan gyönyörűséggel töltött el. Énekelni is csak a pap és egy másik bácsi: a kántor énekelt nagyon szépen, de érthetetlen nyelven. Távozóban "Dicsértessék!"-kel köszöntek el egymástól az emberek.
Itt nem illett a "Hogy tetszik lenni?" kérdésre részletesen válaszolni.
Ezeken a templomos vasárnapokon is találkozhattam egyfajta szépséggel. Gyönyörködhettem a színes freskók és festett üvegablakok mitikus alakjaiban, az orgona- és zengő énekszóban.
De, legfőképpen az EGYÜTTLÉT - Isten házában Vele és a Benne-hívőkben - MEGTAPASZTALÁSA jelentett nagyon sokat.
Ma már tudom, hogy minden "világi" "közösség"-ben ezt az Együttlétet és Szépséget kerestem, mindhiába!!! Azt is tudom, hogy ezeken a templomos vasárnapokon szerzett élmények érzelmi patronként működtek bennem életem válságos időszakaiban.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
