|
2013-03-06 10:22:01, szerda
|
| |
| |
Már harmadik napja a szülőszobán voltam. Nem mertem jajgatni, amikor nagyon-nagyon fájt. Nem akartam a szülésznő és az orvos terhére lenni. Szerettem volna, ha minden lezajlik a természet rendje szerint. A ,,természet" nálam valami miatt nem tudott működni. A méhszájam görcsöt kapott (a félelemtől?) és ettől, meg a túl sok magzatvíztől kispanolt méhemtől nem tudtam kitágulni.
Azt hiszem, csak azért nem haltunk meg kis magzatommal a szülőágyon, mert a (KISZ-lakótelepi) szomszédasszonyomra is éppen 6-án jöttek rá a fájások. (Férje az V. kerületi KISZ Bizottság szervező titkára volt.)
Ez úgy volt, hogy egyszer csak ismerős, női hangokat hallok.
- Gitta!
Próbáltam hallható hangot kipréselni magamból.
- Ilus! Te vagy az? Nem ismerek rád. Mikor jöttél be?
- Hétfőn.
- Jézus-Mária! Azóta itt szenvedsz?
- Nem tudok kitágulni.
Valaki elhívta, hogy előkészítse a szülésre. Soha nem felejtem el a szépen kisminkelt arcát, az elegáns ruháját!
Valahol a közelemben, hamarosan lezajlott a szülés. A vászonlepedőtől semmit nem láttam.
- Kisfiú! - mondta egy férfihang.
Hamarosan csörgött a szülőszoba telefonja.
- Igen, megvan! Fiú! Háromkiló-nyolcvanöt deka! Gratulálok apuka!
- Lehelné! Gratulál a férje és azt üzeni, hogy hamarosan itt lesz!
,,Hát így is lehet?" Morfondíroztam magamban. Akkor már harmadik napja vajúdtam. Senki - még csak nem is érdeklődött utánam. ,,Férjem" meg sem látogatott, nem is üzent. Az is lehet, hogy üzent, csak nem adták át?!
Már éppen meg akartam kérdezni, amikor kitoltak a beugróból és az orvos megvizsgált.
- Négyujjnyi a méhszáj és olyan kemény, mint a gumiabroncs. Ez görcs. Adok egy görcsoldó injekciót, hátha segít!
Jött egy másik orvos, aki szintén megvizsgált és javasolta a burokrepesztést. A rengeteg magzatvíz elfolyása után, a kifáradt méhem újra kezdte összehúzódásait.
Még oxigént is kaptam palackból, maszkon keresztül... Hirtelen olyan jó lett minden. Egy nagy fényességben találtam magamat, melyben ott várt rám álmaim édesanyja.
- ,,Édesanyucika nem bírom tovább..." rebegtem, majd súlytalan könnyűnek éreztem meggyötört testemet. Olyan csodálatos békességes-boldogság szállt rám, és nem merülhettem el benne, mert álmaim anyja ellökött magától!
Pontosabban: ütéseket éreztem az arcomon és egy durva hang hatolt a tudatomig, mondván: - ,,El ne aludjon nekem itt!"
Ez arra késztetett engem, hogy a küzdelmet még nem adhatom fel. Láttam az orvos fölém hajoló arcát, amint a kis, tölcsérszerű hallgatóval a hasamon hallgatózott.
- Én nem hallok semmit.
A szülésznő, ahogy akkoriban mondták: a ,,madám" átvette a kis hallgatót és ő is azt mondta:
- Nincs szívhang.
- Mit csináljunk most? Megindult szülésnél már császározni sem lehet.
A fényességből visszajőve...
- Megnézem a műtőt, hátha gyorsan előkészíthetjük...
A ,,madám" elrohant, az orvos, pedig kétségbeesetten telefonált valahova.
Ekkor, belém-hasított a felismerés, hogy még nem született meg a gyermekem, akinek már nincs szívhangja... Megéreztem, hogy itt nekem kell tenni valamit, de nagyon gyorsan, mert akár meg is halhat az a kicsi élet ott benn!
- Jaj, de fáj! Kiabáltam, ahogy csak bírtam, hogy felhívjam
magamra a figyelmet.
- Bekakilok!
Óbégattam, mert hallottam a három nap alatt az egyik szülésnél, hogy a kismama ezt kiabálta és mindenki összeszaladva, pillanatok alatt világra segítette gyermekét.
A fényességből visszajőve, ismét erősnek és elszántnak éreztem magamat. Megérkezett a nővér egy szerkezettel, amivel biztosabban meg lehetett a szívhangot hallgatni.
Csak azt láttam, hogy csóválja a ,,madám" a fejét, és ismét eltűnik. De, egy szempillantás alatt előkerült egy műszerekkel teli, kis asztalkával. Zsákot húzott a lábamra, miközben valaki két lábtartót szerelt föl az ágyra. Erre feltették, majd felszíjazták mindkét lábamat. Borzasztó kényelmetlen volt ez a pozitúra. Úgy éreztem, hogy ez a neki-készület inkább hátráltatja a szülést, mint segíti.
Minden esetre, ellazítottam magamat, amint jógázás közben szoktam. Erős vágyat éreztem arra, hogy a kisbabámat végre meglássam, és magamhoz öleljem. Erősen gondoltam az életéért küzdő pici emberkére és összeszedtem minden erőmet.
,,Segítek drága kicsi gyerekem... Gyere, gyere, mert most anyuci nagyot fog nyomni!"
- Ne nyomjon! Nincs még lent a gyerek! Szikét a gátmetszéshez!
- Most nyomhat! Még, még, még!
Összeszorítottam a fogamat és nyomtam, ahogy csak bírtam. Csillagokat láttam, majd erőteljes gyereksírást hallottam...
Március 6-án - legcsodálatosabb születésnapi ajándékként, háromnapos vajúdás után megszületett első gyermekem. Négyujjnyi méhszájon keresztül préseltem ki az akkor már szívhangot sem adó, 2,8 kilógrammos magzatomat.
Minden hajszálerem megpattant hónaljig. Kicsi lányom szeme be volt dagadva. Csak a harmadik napon nyugodtam meg, amikor megláthattam kis kékes gombszemeit, hogy nincs a szemének semmi baja. Ekkor azonban besárgult.
Mégis, nekem ő volt az esztétikai csoda! Én még addig semmit és senkit nem láttam olyan szépnek! Amikor mellemre vettem és csöpp kis szájával tudta, hogy mit kell tennie, jöttem arra rá, hogy mi végre születtem a világra! Boldogságomban valósággal ,,úszva" lebegtem. A szülés gyötrelmei, mintha nem is lettek volna!
Sehogy nem értettem, hogy miért szörnyülködtek úgy az orvosok, meg a betegek a bevérzett szemem és bőröm miatt.
Bóna Mária Ilona |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
