Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     3/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
Márai Sándor: Kékszakáll
  2015-07-16 18:23:59, csütörtök
 
  Márai Sándor: Kékszakáll

A legtöbbet fotografált, rajzolt, kurblizott, emlegetett, nyomtatott ember most Párizsban Landru, a kékszakáll. A nyárspolgár Landru. A szélhámos, akivel nem bír a rendőrség, a polgár, kivel nem bír a társadalom, a nőcsábító, kit fönntartás nélkül, a halálig követnek buta nők, a gyilkos, kivel nem bír a bíróság. A régi királyi városban, Versaillesban, negyedik hete vallatják a bírák Landrut, aki otrombán, de mindenre elszántan tagad a végsőkig. Nem bírnak vele. Néhány sovány adat minden, mire a vád támaszkodik, s maga a tény: hogy Landru 218 nőismerőse közül 1918-1919 között 10 asszony nyomtalanul eltúnt. Úgy tűntek el, hogy nyomuk sem maradt; egy levél, egy üzenet, egy csontszilánk a testükből, egy szalag a ruhájukból nem maradt utánuk. Nincs a hozzátartozóik között egy sem, aki valamit sejtene róluk - azt se, hogy igazán meghaltak-e. Landru azt állítja, hogy élnek; csak szégyellik magukat, s nem mernek jelentkezni.

Landru nem közönséges kéjgyilkos, amilyen a berlini Grossmann. Nem beteg állat - Landru beteg ember. Francia kispolgárcsaládból származik, fiatal korában elcsábít egy parasztleányt, s családja - a társas életben rendnek kell lenni - kényszeríti, hogy a leányt nőül vegye. Landru, a kispolgár, habozás nélkül engedelmeskedik a fölszólításnak. Nőül veszi a leányt, kitől fia születik, évekig él így vidéken, eltartja családját, anyagi gondokkal küzd. Örökölt s belenevelt tisztelete a tradíciók, a szokások, a családi és a társadalmi élet iránt nem engedik, hogy elejtse a családját; nem mindig tisztességes úton, de gondoskodik róluk. Míg a háború elején - 43 éves ember - fáradtan, öregen Párizsba kerül. Hat év alatt 218 nőismeretségre tesz szert. Hat év alatt 11 lakást tart, állítólag 10 asszonyt gyilkol meg. A 10 menyasszonyt - mert Landru, a kispolgár mindig ünnepélyesen eljegyezte áldozatait.

Landru szakállas, kopasz ember. A nyugodt, érett francia kispolgár tipusa. Ő a férfi, ki szelíd örömöket ígér az asszonyoknak. A nők nem félnek tőle. Nem ijesztii meg őket féltékenységgel, a szenvedély kellemetlen kitöréseivel. Landru higgadt, megállapodott, szelíd, házias. Sétálni megy a nőkkel a városi parkban ősszel. Színházba megy velük. Körülményesen, jóságosan beszélget. Ez sikerének titka: a nők nagy százaléka fél a szenvedélyes férfitől. Mikor Landrut ötszáz kíváncsi asszonyyszem pillantása között először vezették be a tárgyalóterembe, egy kis párizsi leány hangosan felkiáltott: Mit akartok, ő az a férfi, akiről éjjel álmodni szoktam. Landru tehát az a férfi, akiről bizonyos nők éjjel álmodni szoktak: a higgadt nyárspolgár. Ő tudja ezt és gondosan kikereste ismerkedései alkalmával a nőket, akiknek ő az eszmény.

A kéjgyilkos ősapja, Szelifam, az 1001 éjszaka pasája bosszúból gyilkolt: egy hűtlen nő miatt mindennap egy nőt. Oka volt reá. A mi Kiss Bélánk pénzért gyilkolt. A berlini Grossmann megszokásból gyilkolt. A párizsi Landru - a XX. század legnagyobb kriminalista bűnpörének főhőse - az igazi Kékszakáll, aki lelki okokból gyilkol. A férfi gyilkol - hogy mondja Wilde? - ,,mert vallom, minden férfi öl..."

Elnézem a párizsi képeslapokban a hölgyek fényképeit, kiket Landru, a férfi megölt. Íme madame Paxcalle. A kesztyűjét gombolja, tollas kalapos fejét kissé oldalt hajtja. Kacér, elvirult szépség. Landru 40 000 frankot költött rá. Villát bérelt neki Versailles mellett. A többi kilenc hölgy - 18 évtől 51-ig) madame Pascalle-nak nyomába sem léphet. Fiatal vagy öreg cselédek, özvegyek, szállásadó asszonyok. Landru esténként a díványon ült mellettük, s arra kérte őket, hogy a születésnapjára horgoljanak neki egy házisapkát. Mert az kedvére való, szereti az ilyesmit. A szentimentális színdarabokra vitte őket.

Ez az elektromos kékszakáll bosszút állt a vágányából kisiklott európai férfin. A hamsuni férfiú - ez a mai Európa tipusa. Landru, a nyárspolgár megölte a buta nőket és tiszta táblát teremtett. A versailles-i tárgyalás értelme: ne bízz a másikban...

Hogy mondja Wilde: ,,Mert vallom, minden férfi öl..."
Több rendőrt kérünk.

1921. december 6.
  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Márai Sándor: Van Gogh halála
  2015-07-15 17:07:03, szerda
 
 

Német, s francia kiadók most egyre-másra nyomtatják ki a festők, politikusok és kokottok emlékiratait. Ez a szezon lelki bonbonja. A legundorítóbb konjunktúra, amit üzérkedés kitalálhat: emberek privát emlékeivel kereskedni. Legtöbbje persze átlátszó, csinált és irodalmi. De a felsöpört sok szemét között, mely nagy emberek jégeringeit, s kis nők csipkés nadrágjait teregeti most ki a német könyvüzletek kirakataiban, akad érték is, melyért hálásak lehetünk. Így a festők könyvei. Három ilyen könyv akadt a közelmúltban kezembe: Franc Marc naplójegyzetei, Geuguin s Vincent Van Gogh levelei. Franc Marc könyve tisztulás, minden sorában ott emelkedik képeinek tiszta, őszinte, nagy vonala. Ezt a könyvet lehet olvasni, élni kell minden sorát. Geuguin ritkábban őszinte, de mindig mulatságos és zseniális. Van Gogh őrült, tehát őszinte. Írók számára van e festők írta könyvekben valami nagyon naiv s nagyon tanulságos erősség: tehát jóhiszeműek és elbizakodottak, talán az értelemben, hogy a világot, s magunkat ki kell fejezni ugyan, mert ez a dolgunk, de e kifejezés (problémák megoldása) végső értelmezésben mégis csak szín- és vonal-feladat, tehát fizikailag elintézhető. Ez ad ez írásokba valami természetes, gyerekes, üdítő prepotenciát. A politikusok és kokottok memoárjaiban érdekes az, hogy nem tudnak írni, de iparkodnak élni. A festők nem tudnak írni, nem tudnak élni, de tudnak festeni. Gondoljunk Adalbert Stifterre. Egyszer panaszkodott Roseggernek, hogy ,,a vászon olyan neki, mint egy szűrő, melyen csak a durva marad meg, a finom, a gyöngéd és igaz áthull rajta". Ezért írt - s ebben van valami megindító.

Gauguin szellemes és előkelő l eveleket írt, gőgös és mulatságos szemléletekről ad számot. A múltkor éjjel eszembe jutott egy levele, melyben Vincent Van Gogh halálát meséli el. Nem a St. Remy-i napokat, az igazi halált, hanem Arles-t, mikor a halál s az őrület karonfogták Vincen-t, s vitték a napos holland tájakról valami szürkébb horizont felé. Ez a levél elragadó és lesújtó - a legnagyobb írás. Francia. Arról ír, összefüggéstelen, vadóc mondatokban, hogy hosszas unszolásra lement Arles-ba meglátogatni Vincent-t. S hogy nem igaz az, hogy mindazok az emberek, akiket ő életében - az igaziban - közelebbről megérintett, megőrültek, vagy meghaltak. Vincent például magától őrült meg. Geuguin nem akarta ezt. Ő elment hozzá, s jó volt hozzá, tanította. Vincent akkor már tudott látni, a világ sárga és kék, az emberek különösen - de a belső formáit a tárgyaknak, a kompozíciót nem látta meg őszintén. Ő, Geuguin megmagyarázta ezt neki. Ő kedves volt és engedékeny, együtt lakott vele a kis szürke házban Arles-ban, bár utálja a terméskövek szürke színét, amilyen ez a ház volt. A pénzét neki adta, négy részre osztották ezt a pénzt, evésre, házbérre, anyagra, s egy részt külön félretettek higiénikus éjszakai sétákra. - Bár ő utálta az arles-i nők vonalait ... nagyon elrajzoltak, fantáziátlan színeik vannak, különösen a keblek körül. Mégis, élt Vincent-nal. Festettek. Vincent járt bevásárolni a piacra. Gauguin főzött. Egyszer Vincent is főzött levest, de a színe nem volt elég sárga. Vincent tombolt, s minden sárga festéke belekent. Aztán nevetni kezdett, mint a bolond, krétát vett elő, s nagy betűkkel fölírta a falra kétszer:

Én vagyok a Szent Lélek!
Én vagyok a Szent Lélek!

Erre nagyon büszke volt. A napok csöndesen teltek, jó munkával. Éjszaka néha kényelmetlen volt az, hogy Vincent nyitott borotvával kezében Gauguin ágya elé állott, a holdba, szemeit forgatta, a kést ide-oda húzta az alvó Gauguin torka előtt, s kajánul vigyorgott. De ilyenkor elég volt egy szemrehányó tekintet, s Vincent szégyenkezve és engedelmesen visszatért az ágyába. Aztán jöttek napok, nyár vége felé, a fény hiányzott Vincent-nak, nyugtalan lett, nem bírt betelni a sárgával, pazarolta, túltengett benne - ekkor festette az arcképét, haj, fej, nyakkendő, kéz, kabát sárga, mellény kék - már zenei, s tautologikus. És jött a csapás. Gauguin délután Arles főterén sétált, mikor ismerős lépteket hall maga mögött, megfordul, s látja Vincent-t, ki nyitott borotvával lopakodik a falak mellett utána... Hosszan néz rá, Vincent elvörösödik, lehajtja a fejét, a borotvát tétován forgatja kezében, s hazaindul. Gauguin hotelbe tér aludni. Reggel, mikor az atelier felé tart, néptömeg, s rendőrök fogadják, s megtudja a következőket: Vincent délután hazament. A borotvával levágta a bal fülés, a fület gondosan megmosta a vértől, egy levélborítékba helyezte, a borítékot leragasztotta, fejét átkötötte egy török kendővel, s így felkészülve elment egy rosszhírű házba, hol - mondja Geuguin - az ember ismeretségeket köt anélkül, hogy ismerős lenne. E ház portásának átadta a borítékot a füllel, megszorította a portás kezét, s elérzékenyült hangon mondta: ,,Fogja barátom, arles-i emlékül." Innen hazarohant, bezárta otthon az ablaktáblákat, ágyba feküdt, lámpát és pipára gyújtott, s csöndesen pipázott reggelig, míg a rendőrök nem jöttek érte.
Aztán jött St. Remy. Geuguin Ausztráliára készült, dolga volt Párizsban, nem jöhetett. Vincent az őrültek között szelíd volt és bölcs, dolgozott - a legjobb dolgait itt csinálta, mert művész volt és igaz ember. Aztán egy délelőtt a hasába lőtt. Pipázott, mosolygott, beszélgetett, s irtózatos kínok között elpusztult. Így halt meg - végzi Gauguin - nemes derűben, tiszta hittel szívében a művészet iránt, s egy golyóval a hasában.

1921. május 29.		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Internetes levél
  2011-11-03 07:50:58, csütörtök
 
  Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam
a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és
csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele
tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.
Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,
miért?
Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám
üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.
Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem
igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!
Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy
megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.
Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az
életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,
forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már
Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire
számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.
A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt
most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem
vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert
fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,
úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.
Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap
felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,
mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.
Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és
nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.
Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,
ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.
Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a
karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd
megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem,
beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és
azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell
néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.
Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,
hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan
sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A
szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,
több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és
gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,
kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a
munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.
A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg
alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az
arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy
percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.
A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta
meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből.
Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint
erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban
vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.
Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem
talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.
Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre
könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a
szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy
kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,
élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön
közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy
az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,
kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai
lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont
olyan volt, mint az esküvőnk napján.
De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a
karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az
iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,
hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az
ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,
meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.
Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A
házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró
részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól
kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig
kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.
Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és
zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az
eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden
reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam
az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.
A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva
Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg
akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig
visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok.
Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,
nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot,
de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a
házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,
amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog
házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.




  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Elviselni a lehetetlent
  2011-06-13 20:51:30, hétfő
 
 
"A szeretet lelkünk számára az, ami testünknek a levegő. Ebből élünk.
Ezt kívánjuk belélegezni.
Senki sem nélkülözheti a szeretetet."
(Palánkay Gausz Tibor)

Anna egy oxigéndús hegyi levegőjű kisvárosban született a vízöntő vívmányok kezdetén. A fekete hadsereg már ekkor húsz éve vonultatta csapásait, az ország élén, s minden területen ők helyezkedtek el. Apokalipszist hajtottak végre mindenkin, aki embernek neveztetett egykor, mint ahogyan megírták, hogy a 19. század felszámolta a vallást, a 20. század felszámolja az embert.
Az emberek mit sem tudtak arról, hogy hirtelen haláluk, szerencsétlenségük, mindennapi sanyarú kenyerezgető sorsuk mögött a láthatatatlan világ katonáival, élükön halál vezérekkel, misztikus szörnyekkel áll maffiákkal együtt. Ilyenek várták Annácska születését is, akik megkeserítették szülei, nagyszülei életét, nyomorra ítélve őket.

Már a bölcsődében kirántotta a dadus a csípőcsontját, mert éppen a karmikusan született sántákat emelte, sorsukat váltotta meg a láthatatlan világ mindentudó és látó csapásaival. A kicsi visított, ahogy a torkán kifért, de semmit sem tehetett az őt körülvevő gonoszság ellen.
Édesanyja báb volt a kezükben, infantilis maradt, olyan gonosszá lett, hogy kínozta, nevette, megszégyenítette Annát két fiútestvérével együtt. Éjjelente arra ébredtek fel, hogy anyjuk mérgezi magát, vagy visítozva ugrál az udvaron a növényeken, szálanként cibálja, tépi őket.
Hiába volt a jóságos nagymama és nagyapa a szomszédban, a szeretetnek azt kiabálta szív nélküli anyjuk:
- Dögölj meg vén boszorkány!
Ennek ellenére a nagymama ott segített a gyermekeken, ahol tudott a nagynénivel együtt, aki esténként, amikor anyja Annácskát nem fürösztötte meg, csodakenőccsel, Vazelinnel kenegette túlérzékeny bőrét. Ekkor már az okkultista, füves boszorkányokat emelték karmikus sorsukat jobbítva, s tették őket sikeres emberré szerte az Egyszervolt országban.

Másfél éves korától énekelte Anna az operetteket, áriákat, népdalokat, slágereket, amint meghallott egy szívhez szóló dalt, már meg is tanulta és ezeket előadta nagyapjának.
Nem sokáig tartott az idyll, egyszer csak mentő gördült a kapu elé és a nagyapát örökre elszállította.
Anna mindig emlékezett közös villás reggelijükre, a titkos súgására nagynénjének:
- A jány nem kapja el a rákot?
Tüdőrák fertőzte meg a szép énekhangú nagyapát, s mint egy karmikus szülött tűrte némán fájdalmát, úgy hunyt el, mint aki megérdemelte sorsát. Akkoriban minden emberrel történt valami, a fekete város egészségügye tüdőkórházakat üzemeltetett az egész országban meg bolondok házait. Később ezeket a bolondokat szabadon engedték, művésznek vitték a médiába, kormányba helyezték felelős tisztségbe őket. Megfordították alaposan a világ egyensúlyát, az emberek titkon távoztak el egymás után, a bolondok közvetíteni kezdték fekete levesüket a médiából titkon, csak a beavatottak tudták, miről is szólnak ezek az anekdoták, viccek, melyeken nevetett egy egész ország.

Először Katikának nevezték, akkortól az összes Kati, Katinka, Jánosvirágból lett Katalin névmagyarázó szerinti János, Anna, Marianna, mert Katalinrózsa a magyarázata és minden puszta népe a kislány megáldozásával emelkedett szerte a világon három maffiával az élen, a börtön és bolondok segítségével.
Majd anyja elnevezte Gina Lolobrigidának, egészen hat éves koráig Anna nem is ismerte tulajdon nevét, az iskolában mondta a tanítónő meg neki bemutatkozásakor, hogy is hívják valójában. Atlantiszi okkultista halak szülötteket iskolázták be, termelték ki, tették művésszé, sikeressé az egész világon, mert nagyon messzire nyúlt a hajdani média keze, amelyik az ünnepi tortájára is halat helyezett, úgy aratta le az ember áldozásai feletti diadalmát.

Egyszer eltévedt az utcán, mert megszökött az óvodából idegbeteg anyja gonoszsága miatt, aki visítozott rá. Útban voltak neki a gyerekei, ami nem is csoda, hiszen nem akarta őket valójában s képtelen volt gyereknevelésre, arra, hogy bárkit is szeressen, gyöngéden csókolgasson, megöleljen. Annát senki sem szerette, ebben a tudatban nőtt fel. Ekkor is egy idegen, a körzeti orvos, dr. Szmisz asszisztensnője szólította meg a riadt kislányt és kérdezte meg tőle, miért sír. Zöld tiszta szemeivel megbabonázta az asszonyt a tisztaság e csodás példánya.
- Eltévedtem! - közölte a három éves gyermek.
- Hogy hívnak?
- Gina Lolobrigidának!
- Hol laksz?
- A Hecskén!
Érdekes módon Margitka ennyi információból már rájött arra, kihez kell szállítani a kislányt, de soha senki sem mondta az anyjának, miért kell ennyire butaságban hagynia a gyereket, hogy még a saját nevét sem ismeri.

Négy éves korában farsangot rendeztek az óvodában. Anyja hozott neki egy magyar kislány jelmezt: fekete csúnya mellényt, piros-pöttyös szoknyát, alája vastag alsószoknyát, fehér puffos ujjú blúzt, amit Annácska nem akart érthetően felvenni. Ő nem szerette az olcsó, csúf ruházatot, csak a szépeket, az újakat. Anyja pedig hajlamos volt arra, hogy más ócskáját is ráadja. Aznap este öccse a kiságyban feküdt, ő mellette az ágyon, meglátta az ollót az asztalon. Anyjuk nem tudta, hogy kést, ollót, gyufát a gyerekek elől el kell zárni. Anna megfogta kicsiny kezecskéjével, egyesével nyírni kezdte öccsse göndör fürtjeit, majd a kisgyerek vágta le az övét. Másnap rövid hajjal ment a farsangra, úgy nézett ki, mint egy fiú, besötétedett szőke haja is. Furcsa magyar kislány! Miért is járnak a magyarok vastag alsószoknyában és buggyos szoknyában? Egyáltalán milyen magyarok ezek, akik így öltözködnek? Az Időjelek kötetben megrajzolták a pöttyös szoknyás magyar kislányt hintán jóval később jelmezben Ébredő játszótér egyházaival.
Azt mondták, az iskola is, ahová énekelni felvételizett később, parasztok iskolája volt, bár csak városiak jártak vele. Egy lánynak olyan haja volt, mint egy fiúnak, Anna olyat még soha nem látott. Kodály osztály volt, furulyázni is tanult, meg gitározni is, amíg az anyja a gitár tanárjával ki nem kezdett előtte. Hiába volt ötös mindenből, s nem adta oda a gitár tanár a bizonyítványát, a jól szereplő, énekelő, gitározó kislány többé nem volt hajlandó gitár órára menni.

Tortája soha nem volt születése napján. Egyszer anyja belökött neki egy sláger kottát, hogy na! itt van, így köszöntötte fel. Apjától kapott kétköteles Victor Hugo Nyomorultak könyvét őrizte apja csodálatos írásával, mint ereklyét.

Apja megpróbálta felvidítani a kislányt, játszott vele, közösen takarítottak, kirándultak hetente, de a szíve sajgó fájdalmát semmi sem tudta többé eloltani, elhitte, hogy neki csak szenvedni lehet, mert őt nem szereti senki. Hiába járt át a szomszédokhoz, az öregekhez, akikkel órákig beszélgetett, énekelt nekik, az énekben lelte egyetlen örömét, azzal fejezte ki a szeretetét a világ felé. Mindenkit megvigasztalt, amikor bánatosnak látta, addig-addig kedveskedett, míg a komor arcok fel nem vidultak.

Közben a gonosz hatalmak a kiadott könyveket, slágereket, majd az együttesek számait, a filmeket hajtották végre, hozták létre az újabb csapásokat, mintha indigós és fekete szörnyeket hoztak volna, születtettek volna a világra, s velük együtt létbe léptek a betegségek is. Hihetetlen káosz uralkodott el az ország fölött, egymás után álltak kormányra az ilyen módon létrehozottak, csatároztak egymás ellen, döntöttek életekről, sorsokról. Az emberek sorsa megpecsételődött végérvényesen, kimondták rájuk a halálos ítéletet.
Aratott a szívinfarktus, az agyvérzés, egymás után haltak meg a jóságos emberek, öregek.

A szülei válása óta nyomorultak emelkedése kezdődött az országban Rákóczi tér néven, melyek már ötven éve is győzedelmet arattak. Ekkortól olyan nyomor lett a kislány része, melyet elképzelni sem lehetett. Anyjuk soha nem főzött rájuk, nem mosott, nem vasalt, nem fűtött a szamaras zsidó házából kialakított családi házban, bolhák ugráltak éjjelente a gyerekeken. Rosszabb lett a sorsuk a menhelyi gyerekeknél, azokat már művésznek is vitték, jó helyekre elhelyezték őket.
Naponta egyszer lopva Annácska készített magának büdös zsírban pirított búzadarát, melyet felöntött vízzel. Ez jelentette a táplálékát egészen addig, míg anyja férjhez nem zavarta gyermekfejjel minden nap kidobálva holmiját az udvarra azzal, hogy takarodjon el otthonról.
Soha többé nem volt karácsonyi ünnep, ilyenkor magában sírt a kislány, de mindenkinek vásárolt kevéske megkeresett fizetéséből ajándékot. Nem tudta elképzelni a szeretet ünnepét anélkül.
Ő senkitől semmit nem kapott, soha nem is tudott ajándékot elfogadni, elfelejtette, milyen érzés az, mikor gondolnak az emberre mások, legyen bárki.
Sokan szerették volna örökbe fogadni, ezek a jó emberek iszonyatos sorssal meghaltak rövidesen.
Aratott a halál a család körül, mindenki, aki Annácskát szerette, elment, mintha megtiltotta volna valaki, hogy őt bárki is szeresse.

Anyja a tehetséges kislányt bezárta a lakásba Rákóczi téri férjével, hogy ne menjen gimnáziumba azzal, hogy nem tartja el négy esztendeig. Megszökött az ablakon, apjához ment támogatásért, aki háromszor ígérte meg, hogy magához veszi, de mindhárom alkalommal meghiúsult az anyja híresztelései, gonoszságai miatt, míg az apja nem bírta tovább, három agyvérzés után infarktusban elhunyt.
Halála után mindenét kidobták, kifosztották, nem maradt semmi utána, csak pár kimentett régi könyv. Emlékek a kirándulásokról, balatoni nyaralásokról konc martalékává lettek. Örökre megszüntették még az emlékét is Öcsi bácsinak, ahogyan nevezték őt mások.

Utolsó próbálkozása idején Anna tüdő-mellhártya gyulladást kapott, mert kabát nélkül járt 13 éves kora óta, nem volt sem pulóverje, sem nadrágja. Szanatóriumba került. Ott is, miután kiengedték a kórteremből énekével vigasztalta a rákos, beteg embereket órákon keresztül. Mire apja ment volna érte egy gonosz doktornőnek köszönhetően Annácskát kiutasították a szanatóriumból, apja hűlt helyét találta.
Azt írták a zárójelentésére, hogy lenge ruhákban járt, amit a tüdőorvos összetépett.
Anna születési szív sebei miatt szégyellte magát az apja előtt, ezért nem kereste meg őt. Így maradt a férjhez menés egy analfabéta, alkoholista bodrogközi középkorban élő család leszármazottjához, aki első pillanattól megalázta, csúfolta, kínozta őt.
Két gyermeke hamar megszületett, Anna becézgette, gondosan, aggódva ápolta őket, közben vezette a háztartást, hordta a vizet. Esténként énekével ringatta álomba a gyerekeit. Férje minden reggel részegen járt haza, a fizetését elitta, de a pártban haladt, mert éppen káder utánpótlás történt és a parasztokat, alkoholistákat termelték ki párttitkároknak, üzemvezetőknek, csoportvezetőknek.
Miután megitta öt liter borát, rámutatott Annára mindenki előtt, s közölte, hogy megmutatja, nem fog pöffeszkedni az irodában, úgyis kicsinálja, megszivatja annyira, hogy még takarítónőnek sem veszik fel dolgozni.
A nagyobbik gyereket sem engedte tanulni Annával, azt kiabálta, csak a hülyék tanulnak, az anyjuk is tanul mindig, de soha semmi sem lesz belőle.

Évekig váltak, napi cirkuszokkal, verekedésekkel. Volt, hogy az orrát, fülét, fejét törte össze Annának. Az emberek súgtak-búgtak, mondogatták a férjének:
- Ha nekem olyan angyal feleségem lenne, én nem bántanám!

Anna egyre több csapást kapott közben a láthatatlan világtól minden testrészébe, melyek küldőjével jóval később élőben is összetalálkozott egy örömmel vásárolt családi házban, amelyik darabokra szétment az apokaliptikus felvonulás közben. Még a szekrényekben, ágyneműtartókban, komódban is magasan állt a víz, a vörös-fekete hangyák élet-halál harcot vívtak kijőve a falból, a gerendák lepotyogtak naponta, cserepek összetörtek a háztetőn, az előszoba levált a házról, a nagyszoba fala háromfelé repedt, a hamu és a korom szinte oda lett ragasztva körben a frissen meszelt falakhoz. Hatalmas erő, mely Annába ragadt, egy fekete árnyék, ami cipelte éjjel-nappal testét körülfonva szorosan, szívébe, tüdejébe hatoló karmokkal.
A fekete város tovább váltotta meg magát, minden tagjának a csapását megkapta Anna, míg ők építkeztek, utazgattak külföldre, értelmiségnek tanultak.
Azt mondta a Besenyő család üvegese:
- Sok kis kereszt után feszítjük magát a világ felé egy nagy kereszttel!
Anna mit sem értett ezekből a szavakból, azt sem tudta, mit jelent a kereszt, milyen feszületek ezek? Még panel-feszületet is kitaláltak, s kiadták könyvekben az Árnyékvilág valódi formáit, s azok csapásait, melyeket Anna kapott meg helyettük születése óta.

Rövid az életük, emberhez méltó sors, sőt emberfeletti élet lett az övék, miközben Anna tüdejével zihálva, nagyfeszültséggel küzdve, egyre több betegséggel, remegő lábakkal, megcsonkítva, elhalkuló beszéddel, elment énekhanggal tengeti nyomorult napjait.

Így találkozott keresztény időben az interneten pár emberrrel, akiket megszeretett, s akik éveken keresztül tartották benne a lelket, bár Anna nem mondhatta el nekik, mi történt vele, mert nem értették volna meg, mint ahogyan gyermekei sem, hiszen az apokaliptikus felvonulás idején már nem szerették és nem tisztelték, ott hagyták magára a családi házban.

- Ha a gyerekei most magára hagyják, nem is szeretik! - szólt a 13 napos halál és árnyékvilág felvonulás előtt az orvos. A házat hidegség vette körül, a kutya vinnyogva keresett rejteket magának. Még a hó is leesett Húsvét reggelén. Majd a kórházba kellett feküdnie lefogyva a koplalás, nem alvás után riadtan, félszegen.

- Ide feküdjek be? - kérdezte Anna.

- Hát itt vagyok orvos - felelte az, akihez ambíció terápiára jelentkezett előtte, hogy mint művész tudja magát érvényesíteni.

S Anna ekkor őszintén megszerette azt az orvost, aki segíteni szeretett volna neki, s aki ezért megbolondult, mint ahogyan mindenkivel történt valami, aki őt valaha is szerette. Az orvos iránt érzett szeretete éltette hosszú évekig csapásai sorozata közben, arra gondolt, mindent elkövet, hogy tudjon neki segíteni.
- Mindenki meghal, aki magát szereti? - kérdezte tőle az egyik hetilap újságírója tapogatva hatalmasra dagadt hasát.
- Mindenki - mondta Anna maga elé merengve.

Reggel felkel iszonyatos éjszakái után és beköszön ismerőseinek, barátainak. Ők tartják benne a lelket, nem engedik, hogy összeroppanjon végleg, s Anna egy nagy-nagy csodában reménykedik, abban, hogy valaki talán tud segíteni, van nagyobb hatalom is annál a világon, aki, s amik őt kínozzák és foglyul ejtették.
Ismerősei a karmában hisznek, meg vannak győződve arról, hogy Anna megérdemelte a betegségeit, biztosan emberként soha nem létezett előző életében olyan bűnöket követett el, amikkel ezeket előidézte, s közben a fekete város lakóinak betegségein haladnak végig hosszú évek óta, örökösen körben járva az utcák névsorán, mint egy forgószél.

Egyik tanács neki, aki mindenkinek segített azelőtt, így hangzott, s ez még jobban növelte szív fájdalmát:
,,Nem szabad azt hinned, hogy Téged nem szeret senki, ilyesmire csak ne is gondolj!!! Lehet, most nem jó érzed magad,úgy látod ,hogy mindenki elfordult tóled, de ez csak egy mostani álapot! Próbálj elóre magadba nézni,tegyél rendet a saját lelkedben, érzéseidben, testedben! Nem jön a változás, ha Te nem akarod tiszta szívedből. Majd ha valóban akarod Te is,meglátod akkor a körülötted lévó emberek is máshogy viszonyulnak majd hozzád, Te vagy az aki mindent megváltoztathatsz, de el kell eresztened a múltadat,azt ami fáj-fájt. azt, a mi gondot jelent Teneked !!! Ha Te változtatol Magadon, majd akkor változnak meg körülotted is a "dolgok" és az Emberek!"

Elment egyszer egy jósnőhöz, aki közölte, hogy a börtön karmájába lökték Annát. Nem értette a karma jelentését, bár már megírta, hogy nem igazság ez, jó Istenem! Azoknak megbocsájtasz, akik ellenem vétettek, nekem meg nem nézed el azt sem, ha időnként dühös vagyok miatta?

A mesék világába menekült egy ideig, mert az igazság otthona csak szürreális világban lehet, csak a miatta meghaltak sírjára tűzhetné ki a fehér lobogót. A királyfik otthona a mesékben van. Nincsen, aki felébresztené álomvilágából, s olyan sincs, aki megértené érzékeny lelkivilágát.

A szeretettől nagyobb hatalom a világon nincsen, hogy is élhet valaki megvetve, akinek a szíve csordultig volt szeretettel csupán azért, mert embernek született?

Az Isten nem hagy senkit feljebb kísértetni, minthogy elviselné - olvasta az öccse pár éve a mondatot. Csakhogy ez a mondat emberekre nem vonatkozott,
Őt is kivetették az életből iszonyatosan felpuffasztva, rákkal fertőzve meg testét, feketebárányként, ahogyan költő ismerőse átjavította egyik alkalommal Anna testvéréről írt novelláját.

Hatalmas fájdalmai közepette viseli sorsát, egyedül intézi mindennapi dolgait, közben, míg teheti, mosolyog, mert továbbra sem bírja elviselni, amikor valaki szomorú, bánata van. Aki csodára és gazdagságra született, megtűrt személy lett családja szemében, eldeformált testtel vonszolva magát neveli tovább a környezetét, mindazokat, akikkel találkozik, akikkel szót vált.

Egyszer írták neki asztrológiai elemzésben: értékelni fogják őt az ésszerűség határain belül. Csakhogy az őt kínzó terhektől valahogy meg kellene szabadulni, erről beszélni kell, a rajta végrehajtott csúf, gyalázatossá tett életet az egész világnak meg kell tudnia.

Gyerekei a halál népe és a parajelenségek megjelenése óta teljesen közömbösek lettek vele szemben, teher lett számukra, mert éppen felsőiskolába kellett volna menniük, s azóta Anna anyagi segítségre szorul, mert betegségei látható megjelenéséig nem foglalkozott vele senki, csak szociális juttatást kapott az egészségügytől.

- Hívja ki a parakutatókat - szólt az egyik pszichológusnő - ha jót akar magának!

Hogy is hívhatná ki, hol keresse őket, hogyan szóljon nekik és mit mondjon?

Aki szépségre, harmóniára született, nem veszhet el az enyészet martalékaként.

Itt van vége a mesének. Mindennapjait bearanyozzák a netes barátok, akik mellette állnak jóban, rosszban, bár kissé érthetetlenül betegségei miatt.
Élete minden pillanata reménykedés, ez élteti Annát, s a barátok szeretete adja az erőt hozzá. Őt is lehet szeretni? Mi az a szeretet? Miért is lehetne szeretni? Tiltakozik ellene, hogy a betegségek elvegyék szívéből a szeretet kicsiny parázsló sugarát, nem adja át magát a rossz természetnek, amik együtt járnak ilyen bajokkal.

Ó, Isten, ha vagy, vedd oltalmadba a megmaradt embereket!		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Coelho történet
  2011-02-11 19:40:48, péntek
 
  A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót:
- Hol vannak a szárnyaid?
Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltűnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. ,,Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta:
- Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyadat.
Megrendülten a csőrébe vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. ,,Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre. Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörű világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál.
  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Volt egyszer egy királyság...
  2010-12-14 16:22:23, kedd
 
  Volt egyszer egy királyság az erdő mélyén, amelyben a majmok voltak az urak. A királyuk egy nagy, erős, de kedves és bölcs majom volt. Egy nap a Majomkirály az erdőben sétálgatott, és az egyik folyó mellett felfedezett egy mangó ligetet, a folyó túlsó partján pedig az emberek egyik városát látta. Megparancsolta a majmoknak, szedjék le a fákról a gyümölcsöt, mert különben nagy baj lesz. A majmok nem értették meg királyuk szándékát, de engedelmeskedtek neki. Leszedték a mangót, csak egyetlen fán hagyták rajta a gyümölcsöt.
Egy nap ezen a fán megértek a gyümölcsök, és belepottyantak a folyóba, amelynek túlsó partján éppen az emberek királya fürdőzött. Az Emberkirály meglátta az egyik mangót, és megkérdezte a miniszterét, hogy mi az.
- Mangó - hangzott a válasz. - Egy pompás ízű gyümölcs.
A király kihalásztatta a mangót, apró szeletekre vágatta, és a szeleteket odaadta a minisztereinek. Miután kiderült, hogy a gyümölcs nem mérgező, ő maga is evett egy szeletet. Nagyon ízlett neki, olyannyira, hogy többet kívánt.
Másnap az Emberkirály a csapatai élén átkelt a folyón; gyümölcsöt keresett. Rengeteg mangófát talált, és rengeteg majmot. Nem akart osztozni a majmokkal a gyümölcsön, azért elrendelte a támadást. Iszonyatos mészárlás következett.
A Majomkirály megkapta a rettenetes hírt.
- Mégis elérkezett a nap - jegyezte meg.
Az Emberkirály csapatai eközben az erdő szélére űzték a majmokat. Az erdő szélén egy mély, de keskeny szakadék húzódott. A szakadék túlsó oldalán egy biztonságos bambuszerdő volt. A Majomkirály látta, alattvalói megmenekülnének, ha sikerülne átjutniuk a túlsó oldalra. Gyorsan meghozta a döntést. Felállt a szakadék innenső peremére, előredőlt, és megragadta a túlsó oldalon lévő sziklát. Teste így hidat képezett a szakadék fölött - olyan hidat, amelyen átvonulhattak a majmok.
A Majomkirály rettentő fájdalmakat állt ki, de tűrte. A majmok a testén taposva átjutottak a biztonságos oldalra. Az Emberkirály végignézte a jelenetet, és parancsot adott a katonáinak, kíméljék meg a Majomkirály életét.
Az emberek visszahúzták az innenső oldalra a Majomkirály sebzett testét. Az Emberkirály odaállt a Majomkirály fölé.
- Te vagy a majmok királya - mondta az Emberkirály. - Miért áldoztad fel magad értük?
S a Majomkirály így válaszolt:
- Azért, mert én vagyok a majmok királya. Sóhajtott egyet, és meghalt.
Az Emberkirály elgondolkozott ezen, és anynyira megérintette a dolog, hogy attól a naptól fogva jó király lett. Szigorú parancsba adta, hogy a bambuszerdőben élő majmokat senki sem bánthatja.		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Az ajándék fácska
  2010-12-04 21:35:33, szombat
 
 

Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a Földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szemű, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: - Ugyan ki sóhajtozik akkorákat?

A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
- Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- No, és mi a kívánságtok?
Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok.
Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van?
A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Egy kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.
Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
- Úgy hát gyere velem!
És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. - Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle!

Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák.
Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Adósság rendezés másként
  2010-10-20 07:37:22, szerda
 
  Nyugdíjas nénike megkapja a nyugdíját! Elő veszi a csekkjeit. Hat darab van neki, összeadja a csekkeket, forintra annyi, mint a nyugdíja. Gondolkodik a nénike, most mit csináljon. megszámozza a csekkeket, 1-6-ig. elő vesz egy dobó kockát. Dob egyet, kettest dobott. Megnézi a csekket. 17.000FT.félre teszi. Dob még egyet, hatost dobott, megnézi a csekket, 12.500ft. Ezt is félre teszi. A többit feladja.

Egy hét múlva kapja a felszólításokat, hogy nem fizette be határidőre a pénzt. Kérik, hogy nyolc napon belül fizesse be a pénzt, mert különben késedelmi kamatot kell fizetnie. Gondolkodik a nénike, mit csináljon, elő vesz papírt, borítékot és levelet ír a két szolgáltatónak, ez áll a levélben:
"Ez úton tudatom önökkel, hogy ebben a hónapban sorsoláson vettek részt, de sajnos nem nyertek. Próbálkozzanak, a jövő hónapban is hátha több szerencsével járnak!
Sok sikert kívánok, önöknek."		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Zelk Zoltán: Őszi mese
  2010-10-02 15:47:08, szombat
 
 

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Tanulságos történet
  2010-09-27 10:48:44, hétfő
 
 
Mi van a szívünkben?
Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén...
A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.
- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.		  
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
     3/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 60 db bejegyzés
Összes: 7247 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1259
  • e Hét: 8732
  • e Hónap: 14973
  • e Év: 67239
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.