Regisztráció  Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 28 
Így szólt az Úr Noéhoz...
  2010-12-29 07:24:02, szerda
 
  Így szólt az Úr Noéhoz: "Fél év múlva megnyitom az ég csatornáit, és addig fog esni, amíg a Földet el nem lepi a víz. De szeretnék megmenteni néhány jó embert és minden állatfajból egy párt, ezért építs bárkát!" Egy villámlás után a tervrajz ott feküdt a földön.

Fél év múlva elkezdett esni az eső, de az Úr legnagyobb megdöbbenésére Noé csak ült szomorúan a kertjében. Bárka sehol.
- Noé, hol a bárka!? - kérdezte felháborodva.
- Uram, bocsásd meg nekem, de felmerült néhány igen nagy probléma:

1. A hajóépítéshez engedélyt kellett kérnem, de a terveid nem voltak megfelelőek, ezért fogadnom kellett egy mérnököt az áttervezéshez.
2. A szomszédom feljelentett, hogy nem a rendezési tervben megengedett tevékenységet akarok folytatni a kertemben.
3. Nem tudtam fát szerezni, mert - a fülesbagoly életterének megőrzése érdekében - fakivágási tilalmat rendeltek el.
4. Ahogy elkezdtem begyűjteni az állatokat, beperelt egy állatvédő egyesület.
5. A Katasztrófavédelem közölte, hogy nem építhetem meg a bárkát, amíg nem készíttetek egy hatástanulmányt az özönvízről.
6. Ezután konfliktusba kerültem az Esélyegyenlőségi Hivatallal az ügyben, mennyi kisebbségit viszek magammal. Ennek az lett a vége, hogy lefoglalták a félkész bárkát.
7. Amikor el akartam hagyni az országot, közölték velem, hogy adótartozásom van, így nem mehetek sehová. Most úgy ítélem meg,hogy körülbelül még 5 év kell a bárka elkészítéséhez.

Ekkor elállt az eső, és kisütött a nap.
- Úgy döntöttél, mégsem pusztítod el a Földet? - kérdezte Noé bizakodva.
- Nincs rá szükség, - mondta az Úr -, megteszi helyettem az államigazgatás.
 
 
0 komment , kategória:  Viccek  
Svéd gyerekek mondták
  2010-12-29 07:21:23, szerda
 
  Hallgass mindig anyádra, mindenre, amit mond és arra is, milyen

hangnemben mondja!

Thomas, 7 éves



Manapság sokkal könnyebb nőnek lenni. Régen máglyán égették el őket.

Benedict, 5 éves



A férj az tulajdonképpen hasonló dolog mint az apa, csak kicsit

többe kerül.

Nelly, 5 éves



Apukámnak vidékre kellett költöznie, ezért nekem lett egy új apukám,

aki itt marad a városban.

Selma, 7 éves



A szememet apukámtól örököltem, a hajamat pedig anyukámtól. A téli

dzsekimet pedig a szomszédoktól.

Sylvia, 7 éves



A testvérét az ember utálja is meg imádja is. A testvér, az egy

olyan nagyon kedves seggfej.

Filip, 7 éves



Az ember a családjának mindig elmondhatja amit gondol, és soha nem

kell attól félnie, hogy valaki ugyanazt gondolja.

Hakan, 6 éves



Abból, aki jó nevelést kap, jó gyerek lesz. Abból, aki rossz

nevelést kap, jó fej.

Tony, 6 éves



A fiúk nagyszájúbban születnek mint a lányok. A fiúk belsejében nagy

ordítás lakik, aminek ki kell szabadulnia. A lányok belsejében kis

dolgok vannak, nekik elég ha kicsit nevetnek és futkároznak.

Sofie, 8 éves



A nagyon okos nők azok voltak, akik elkezdték támogatni, hogy nem

mennek férjhez.

Elin, 8 éves



A barátnőimmel mindenről lehet beszélni. A fiúkkal is, de az

nehezebb, mert a szavak között annyi vihogás van.

Sofie, 6 éves



Akkor megy férjhez az ember, amikor másvalakit jobban szeret önmagánál.

Szerintem ez nem lehet túl könnyű.

Ellen, 7 éves



Az együttélés és a házasság majdnem ugyanaz, kivéve hogy az egyik

önkéntes, a másik meg kötelező.

Siri, 7 éves



Nem hiszem, hogy használnék fogamzásgátló tablettákat. Nem is

hiszem, hogy olyan fontos lenne, mert nem akarok soha fiúk közelébe

kerülni.

Kate, 7 éves



... És akkor a pap megkérdezi, akarod-e házastársadul azt, aki

melletted áll, vagy valaki mást. Altalában nem áll ott senki más,

ezért azt

válaszoljuk: akarom.

Emil, 7 éves



Furcsa, hogy az ember milyen keveset ér el, ha nem is próbálkozik.

Pauline, 8 éves



Az angyal az általában női foglalkozás.

Louise, 7 éves



Az angyalok teljesen természetesek ott fenn az égben. Csak a férfiak

nem azok.

Cindy, 7 éves



... És akkor valaki követ dobott a sírjára. Ezért Jézus feltámadt és

zsidóvá vált. Ebből általános felkelés lett.

Sofia, 9 éves



Jézus nagypénteken halt meg. Amikor meg élt, sürgette a

tanítványait, de amikor meghalt, a tanítványok nagyot pihentek.

Ezért is hívják nagypénteknek. Sírtak, de azért örültek is neki,

hogy pihenhetnek egy kicsit.

Kevin, 8 éves



Jézusnak nem volt pénztárcája, mert nem volt neki zsebe sem, csak

olyan... bugyija.

Kevin, 8 éves



Régen a férfiak nem tudták, hogyan lesznek a gyerekek és honnan jönnek.

Apák napján azt ünnepeljük, hogy végre megértették ezt a dolgot.

Nina, 7 éves



Az apukámon látszik, hogy svéd, mert nagyon hasonlít az öccsére.

Matilda, 8 éves



Belgiumban minden háziállat szürke... Vagy csak az az újság volt

fekete-fehér...

Matilda, 7 éves



Külföldre úgy kell menni, hogy a boltnál balra fordulunk, aztán egy

kicsit megyünk egyenesen, majd jobbra. Akkor már külföldön vagyunk,

de megvan az a veszélye a dolognak, hogy Norvégiában kötünk ki.

Oscar, 8 éves



Az USA-ban már rengeteg embert felküldtek a Holdra. Meg többet is

fel kéne küldeni... talán mindet.

Moa, 6 éves



Mózes a legklasszabb. Mózes képes a tengerfenéken gyalogolni.

Allahnak csak repülő szőnyege van.

Daniel, 7 éves



József nem volt az igazi apja Jézusnak. Volt ott valami dolog a

szamárral, de már nem emlékszem rá pontosan, mi.

Sofie, 6 éves



Neem, az úgy volt, hogy amikor József megvette a szamarat, Mária

olyan boldog lett, hogy teherbe esett, mindenféle segítség nélkül!

Jossan, 7 éves



Én ismerem a Bibliát, mert járok hittanra. József eltünt Jézus

életéből, és azt hiszem, hogy újra házasodott. Egy kicsit

szokványosabb nőt vett el, mint az a Mária volt. Aztán lettek

gyerekeik, szokványosan, nem Isten segítségével. Mert az ácsok

általában azt szeretik, ha a dolgokat szokványosan csinálják.

Linn, 9 éves
 
 
0 komment , kategória:  Viccek  
Juhász Gyula: Karácsony felé
  2010-12-24 09:40:12, péntek
 
 

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

...Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.


 
 
0 komment , kategória:  Ünnepek  
Karácsony 1
  2010-12-18 07:56:24, szombat
 
 

- Anyuuuu, kaphatok kutyát karácsonyra?
- Nem, kisfiam, pulykát kapsz, mint mindenki más.


- Ha látsz az úton 3 Télapót, honnan ismered fel azt, akinek eredetileg szőke volt a hajszíne?
- Húsvéti tojások vannak nála.


- Mi van Decemberben, ami semmi másik hónapban nincs?
- D betű.


- Hallom, letartóztatták a férjedet.
- Igen. Az idén túl korán kezdte meg a karácsonyi bevásárlást.
- Hogyan? Hiszen már majdnem Karácsony van!
- Úgy értem, mielőtt még az üzlet kinyitott volna...


- Papa, papa! Mikor jön a Mikulás?
- Mindjárt, kisfiam, csak előbb leütöm azt a csúnya bácsit, aki az előbb mászott ki a kandallóból.


Pistike kenyeret majszol, amikor véletlenül elejti azt. Mikor felveszi, és már éppen harapna bele, az anyja rászól:
- Ugyan Pistike, ne egyél belőle! Teli van bacilusokkal!
Pistike elkezdi nézegetni a kenyeret, majd megszólal:
- Persze, a Jézuska, a Télapó meg a bacilusok! Mindig beszéltek róluk, de még egyiket se láttam!


Két szőke nő beszélget.
- Képzeld idén a karácsony pont pénteki napra esik!
- De remélem nem 13-ára...


- Mit mond az egyetemista november elsején?
- De jó! Karácsonyig már csak kettőt alszunk!


Az ötéves kislányt megkérdezi a mamája, mit szeretne kapni karácsonyra.
- Fogamzásgátló tablettát - válaszolja a kicsike.
- Minek az neked?
- Már van négy babám és nem szeretnék még egyet.


Két prosti beszélget:
- Te mit kérsz a Télapótól?
- Ötezret mint a többitől...


Mi az élet 4 szakasza?
1. Amikor elhiszed, hogy van Mikulás.
2. Amikor már nem hiszed el, hogy van Mikulás.
3. Amikor te vagy a Mikulás.
4. Amikor úgy nézel ki, mint a Mikulás.
 
 
0 komment , kategória:  Viccek  
Kodály Zoltán születésnapjára
  2010-12-16 09:50:12, csütörtök
 
  Kodály Zoltán élete és munkássága
(Kecskemét, 1882. december 16. - Budapest, 1967. március 6.)

,,Minden zeneszerző megírta életrajzát, kottában: csak tudjuk elolvasni. Igazabb képet kapunk róla, mint akár maga, akár mások által írt kötetes életrajzokból. De érteni kell a zene nyelvén"



,,A zenét tolmácsolni más nyelven valóban szinte lehetetlen, a szó keveset mond...
Kodály Zoltán töretlen élete nagyszabású program: olyan zenei műveltség megteremtésére, melyben az egész nép részes." Eösze László Forr a világ 1970.

,,A zene arra való, hogy hallgassuk, nem pedig, hogy beszéljünk róla.
Igen, tanár úr, a zenét tolmácsolni valóban szinte lehetetlen. A sok szó keveset mond és kérdés, vajon hozzátehet-e bármit ahhoz, amit a művek kifejeznek..."
Budapest, 1968. December 16.


Egy nyári nap: 1905. augusztus 13.
+++++++++++++++++++++++++


,,Merre vegye útját? Haladjon továbbra is a Kis-Duna mentében kanyargó ösvényen, vagy inkább induljon toronyiránt? Nincs kitől kérdezze: amerre szem ellát, sehol egy teremtett lélek.
Nádszegre tart. Az irányt tudja, vagy inkább érzi, s ha ebben az ütemben rója az utat, pár óra alatt már elé tűnik a falu. De miért siessen? Fáradtságot nem érez ugyan, a hosszú barangolásokhoz hozzászokott diákévei alatt. Mégis jólesik ebben az üdítő magányban testét-lelkét kinyújtóztatni egy kissé.
Köpönyegére heveredik, hátizsákját a feje alá igazítja.
- Nem hittem, hogy ilyen gyönyörű a Csallóköz, ezüstvíz, ezüstös fűz- és nyárfák, ezüstös rétek...erős mélyzölddel aláfestve, hozzá az ég is egész nap ezüstszín...
Hogy merre vegye az útját - suhant át újra az agyán -, azt ma már pontosan tudja. De még öt éve is milyen nehéz kérdés volt ez számára. Úgy érezte: a századdal együtt az ő sorsa is fordul.
Nem mintha tétovázott volna, a szíve rég a zenéhez húzta. És mégis mekkora gondot okozott a döntés 1900. júniusában!
- Nem mertem akkor csak zenésszé lenni - gondol vissza -, egyrészt hiányzott bennem a virtuózkészség, s így a dolog nagyon kockázatosnak tűnt föl előttem, másrészt az otthoniak szemében ez a lépés egyenlő lett volna az eltűnéssel.

Igen, apja hegedült, anyja zongorázott - a zene szeretetét ők oltották belé. S mégsem akarták, hogy muzsikus legyen. ,,Jobb" sorsot szántak neki. Tanárai a tudományos pályán jósoltak fényes jövőt jelesen érettségizett diákjuknak. Más jóakarói pedig jogászt faragtak volna belőle, mondván: abból minden lehet.

Akiből minden lehet - ötlött föl benne -, abból nagyon könnyen semmi sem lesz. Aki valamivé akar válni, annak egyet kell akarnia, de azt teljes szívével. S akkor abban az egyben valóban mindenné válhat.

Így hát nem szüleiért hozott áldozat volt, hogy Pestre érkezve beiratkozott a Zeneakadémiára is, meg az egyetemre is. Inkább annak a megérzése, hogy erre a kettős felkészülésre feltétlenül szüksége lesz az ő egyetlen céljának elérésében. Hogy tudniillik ne csak egyszerű muzsikus váljon belőle, hanem művelt zeneszerző. Utólag könnyen mondaná hivatástudatnak vagy még fennköltebb szóval elhivatottságnak, de valójában nem volt az akkor egyéb, mint puszta sejtelem.

Budapest! Nem Pest-Buda többé, mint volt 1873-ig, hanem a hétszázezer lakosú, hídjaira, villamosaira, földalattijára büszke Budapest. Milyen varázsa volt már a nevének is! Ahogyan most a békét táj csendje, úgy ölelte körül akkor a kőrengetegnek ezernyi zsivalya. Járt már ott apjával korábban is, a millenium idején.

- Legnagyobb benyomásom a kiállítási falu volt. Egy sor ház, különböző vidékek viseletébe öltözött alakokkal, teljes felszereléssel... Egyik házban egy falitábla vonta magára a figyelmemet. Fehér László balladája volt ráírva, vagy egy tucat különféle dallammal: gyűjtötte Vikár Béla. Ott olvastam ezt a nevet először.

Aztán most két éve személyesen felkereste a Néprajzi Múzeumban. Nem kellett messze mennie: szemközt az Eötvös-kollégiummal, ahol lakott, ott volt a múzeum az értékes hengerekkel. Ezej őrizték azokat a dallamokat, melyeket Vikár maga vett fel - tán elsőként a világon - az Edison-féle fonográffal.
A szerkezet kezelését ő is hamar megtanulta. S akkor érte a nagy meglepetés: élő előadásban egészen ásként hangzottak azok a dalok, amiket előtt már a nyomtatott gyűjteményekből megismert. Megdöbbenéssel fedezte fel, hogy a lejegyzők meghamisították a népdalokat. Idegen zenéhez szokott fülüket épp a nemzeti sajátosságok sértették leginkább, ezért a szokatlan fordulatokat szürke sablonra váltották.

- Abban a kis sötét udvari szobában sok boldog órát töltöttem - emlékszik . - Felváltva játszottam a fonográfon a népdalokat és zongorán a hatásuk alatt készült szerzeményeimet. A kollégiumban úgysem sokat zongorázhattam. A zongora az ebédlőben állt és főként vacsora utáni közös szórakozásra szolgált. Ha napközben megszólalt, rögtök kibújtak a tiltakozók a szomszéd lakosztályból, vagy az alsó emeleti könyvtárból.

Senkit sem szeretett zavarni. A kollégium tudósokat, tanárokat nevelt - hisz voltaképp annak készült negyvenedmagával ő is-, tudomásul vette a házirendjét, s a szerint élt. De igazán jól csak abban a kis kuckóban érezte magát, a múzeumban. Ez lett az ő menedéke, birodalma.
Tán ott dőlt el végérvényesen - jut eszébe most -, hogy merre vegye útját. Ott ébredt rá, hogy falura kell mennie, a néptől magától kell megtanulnia dalait.
Közvetlen célként előbb csak doktori értekezése lebegett szemei előtt, melyet a magyar népdal strófa-szerkezetéről akart írni. De szinte ugyanakkor felködlött benne egy távolabbi nagy cél: a népzenén alapuló új magyar műzene megteremtése. Liszt is forgatta a fejében, Erkel is dédelgette már ezt a gondolatot. Ám sorsuk más útra térítette őket és tervük megmaradt tervnek. Lehetséges volna-e, hogy ami akkor meghiúsult, most valóra váljon? Nem csalóka ábránd-e csupán, ha azt hiszi, hogy amit azok feladtak, az neki sikerülhet? Nem egy emberre, nem egy emberöltőre szabott feladat ez. Mégsem mérlegelt soká, hanem nekivágott. Egyszerűen, ahogyan csak az igazán nagy tetteket szokták véghezvinni.

Erőt merítettet hozzá irodalomtörténeti tanulmányaiból is. Nem a maga biztosítását olvasta-e ki Petőfinek Aranyhoz írt első leveléből? ,,... a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!"

És Arany, a derék szalontai jegyző, az alig ismert szerző, akit Toldijáért ölelt kablére a költők legnépszerűbbike, tüzet fog a lángoló szavakból és Petőfi mellé áll. ,,Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb népi költészet virágzott" - feleli bölcsen.

Nem vonatkozik-e mindez ugyanúgy, vagy még jobban a zenére is? - gondolta a fiatal muzsikus. De kapott szigorúbb intést is Aranytól. Egy külföldi népmesegyűjteményről szóló kritikájában olvasta: ,,Azt várjuk-e, hogy a polgárosodás, a műveltség terjedése, a napi üzlet gondjai kiszorítsák közülünk a népi költészet maradványait...s akkor fogjunk a gyűjtéshez? Még van idő, de nem lesz soká. Amint a könyv és lapirodalom nagyobb hódítást tesz a nép alsó rétegeiben, a szerint fog az élő hagyomány, a rege, a mese, sőt az eredeti népdal is mind gyérebb és apróbb szigetekre szorulni, lenézés, nevetség tárgya lenni...népzenénk máris sokat vesztett eredeti zamatjából. Mentsük meg, amit lehet. A Kisfaludy Társaság oly központ, hová minden gyűjtés befolyhat.

Ezért van most itt a Csallóközben. Ezért jár (zsebében a nehezen megtakarított ötven koronával) gyalogosan faluról falura, hogy megénekeltesse az öregeket és fiatalokat, az aratókat és marokszedőket. Néha bizony nehéz kicsalogatni belőlük a dalokat. Nem elég a türelem: ital is kell hozzá. És milyen fárasztó egy-egy ilyen kocsmában töltött éjszaka! Együtt ülni, s ha kell, együtt inni - sőt kurjongatni - a nótázó legényekkel, közben pedig a folyvást növeknő zajban, egyre sűrűbb dohányfüstben lankadatlan figyelemmel jegyezni a dalokat. Mire menne valami jóféle borocska nélkül? A második-harmadik pohár rendszerint megoldja a nyelveket, felfrissíti az emlékezetet és - eloszlatja a gyanakvást. Mert néha bizalmatlanok is a kiszemelt énekesek. Nem értik, mit akar a ,,nadrágos" úr az ő paraszti dalaikkal, huncutságot sejtenek nagy buzgósága mögött.
Gyanakvásuk persze- ezt érzi - nem neki szól személy szerint, hanem a városnak általában, mely annyiszor becsapta, rászedte őket. Hanem találkozott másfajta bizalmatlansággal is, méghozzá épp Budapesten, s ez aztán már egyedül őt illette. Aki maga is tud komponálni - kérdezte egy ,,jóakarója" -, az minek járkál falun olyan dalok után, amiket minden cseléd tud? No, nem vesztegetett sok időt a magyarázkodásra: mindenki megértésére úgysem számított. Zeneszerzés-tanárával, a nagyra becsült Koessler professzorral már volt a helyzet. Az ő hasonló nézeteivel szemben úgy érezte, már nem hallgathatja el saját meggyőződését. Ki is fejtette - tanítványi tisztelettel ugyan, de csendes határozottsággal. Kétszeresen bántotta az a lekicsinylő vélemény, amit ez a német muzsikus a magyar zenéről, ez a művelt szakember a tanulatlan nép dalairól hangoztatott. Nem igaz, hogy ezeknek a daloknak a sajátos hangja üdítő színfolt lehet csupán egy műben. Az alkotás alapjává, anyanyelvévé kell válnia.
Ezen a vitán, ha föl nem borult is, mindenesetre meglazult az addigi jó kapcsolatuk. Öt éve még épp Koessler volt az, aki őt rögtön a második akadémiai osztályba akarta felvenni. Nem élt a kedvezménnyel, de örült az elismerésének. Igaz, ritkán akad olyan növendék, aki kész zenekari és kamaraművekkel jelentkezik tanulmányainak megkezdésére. S azok akkor már nem is az elsők voltak...

Egy madár éles kiáltásra riasztja fel merengéséből. Frissen ugrik talpra, s indul, hogy még napszállta előtt beérjen. Ahogy felkapja hátizsákját, érzi: ma könnyebb, mint tegnap volt. Útravalója fogytán, de sebaj, fő, hogy a kottafüzet telik! Az ötvonalas papírok már vagy száz dalt őriznek, amiket Galántán, Taksonyban, Felsőszelin s a szomszédos falvakban jegyzett le.

Igen, Galánta a környék központja és számára - jelképesen is - a kiindulás. Így érzi ma is, anélkül, hogy hűtlen lenne Kecskeméthez, rég nem látott szülővárosához. Átmelegszik a szíve, ha visszagondol gyermekkorának legszebb hét esztendejére, galántai mezítlábas pajtársaira. Az első, a legelső kompozíciói itt születtek. Persze csak afféle rögtönzések, amiket magának dúdolgatott. Maga kísérte is dalocskáit, méghozzá egy maga szerkesztette ,,hangszeren". A konyhán kimustrált szűrőkanál lyukain madzagokat húzgált keresztül, s ezeken a húrokon ,,gitározott". Szerző és előadó lehetett egy személyben - ennél jobb játékot el sem tudott képzelni sokáig. Négyéves volt akkor.

Amikor iskolába kezdett járni, még komolyabbra fordult a dolog: saját zenekarra tett szert. A híres Mihók cigányprímás bandájának csemetéi (nála pár évvel idősebb fiúk) gyakran kijöttek hegedűjükkel a vasúthoz - itt laktak, mert apja volt az állomásfőnök. ,,Zoltán malacbandája" - így hívták őket - egy-egy ,,hangverseny" után persze nekiiramodott az erdőnek. Fészket keresett, vesszőt vágtak, kergetőztek. Ő is velük tartott. A leckével mindig olyan hamar elkészült, hogy most szinte egyetlen vidám vakációnak tűnnek azok az esztendők. És mennyi dalt, mondókat tudtak a régi kedves játszótársak! Azért is tért vissza ide tizenhárom év múltán, hogy első gyűjtőútján őket keresse fel, s amit akkor hallott tőlük, most újra hallja s lejegyezze. Rá is talált némelyikre Galántán, vagy környékén; a lányok persze férjhez mentek, a legények megkomolyodtak. Kint dolgoztak naphosszat a határban. Gazdag földön szegény emberek. De ha este hazatértek, van még kedvük énekelni. Dalaik a gazdagságuk, abban van az erejük.
Nemcsak a dalt, ezt az erőt is össze kellene gyűjteni valahogy. Nagy szükség lenne rá városon. Mert amit ott énekelnek, az vagy érzelmes ,,édes-bős", vagy erőltetett, de mindenképpen erőtelen nóta. Miért ez a végletes ellentét egy ország, egy nemzet falusi és városi fiai közt? Meg lehet-e szűntetni és hogyan? Már nem a doktori értekezése izgatja, ahhoz van elég anyaga, megírja könnyen. Hanem mi lesz azután? Rengeteg a tennivaló, fogja-e győzni egymaga?

Egy kanyar után feltűnik Nádszeg. Békés falucska a nyugodt táj ölén. Tornyára még rézsút esik az alkonyi nap gyengülő sugara, de a kicsiny házak kéményei árnyékából eregetik már vacsorajelző vékonyka füstszalagjukat. Látja a lomha gulyát, amint izgatott pulik terelik a táruló porták felé.

Ismét hazaérkezett - gondolja, míg szemét pihenteti. A kedves kép betölti egész valóját. Szép emlékeket őriz Nagyszombatról, sok élmény köti Pesthez, itt azonban, bár először járt, egyszeriben otthon érzi magát. Apja áthelyezése miatt (ilyen a vasutassors) a család - két, majd három gyerekkel - gyakran költözködött. Kecskemétről Szobon, Galántán át Nagyszombatra kerültek és innen jutott végül egymaga Budapestre. Úgy került egyre nagyobb helyre, ahogyan feladatai növekedtek. Megjárta közben Bayreuthot, Wagner fellegvárát, Münchent és Salzburgot, Mozart városát is, épp egy esztendeje, ösztöndíjjal. A beteljesedés mégis ez. Vajon lesz-e másként valaha is? Milyen élmény homályosíthatná el ezt az egyet? A siker?

Visszagondol első zeneszerzői sikerére, amit Nagyszombaton aratott tizenöt éves korában. Már akkor elég jól zongorázott, hegedült, sőt gordonkázott is. Mester nélkül, a maga szorgalmából vitte odáig, hogy részt vehetett a házi kamaramuzsikában, s az iskolai zenekarban. Persze énekelt is (szótlan természet lévén, többet, mint beszélt), csak úgy magának meg a kórusban. A legizgalmasabb mégis az volt, amikor megpróbálta papírra vetni gondolatait. Először csak egy klasszikus vonósnégyes elkallódott szólamát pótolta fejből, aztán sosem hallott dallamokat is jegyzetelt. Bújta a könyveket, s főként a kottákat: azokból leste el a szabályokat, hogyan lehet több hangszerre zenét írni. Így kezdett el komponálni - s egyre bátrabb kézzel - énekhangra, kórusra, orgonára és végül zenekarra. Ezt már jó lett volna hallani is, hogy egybevethesse: hogyan szól valóságban az, ami benne életre kelt.
Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatal tanára, Toldy Béla az iskolai együttes műsorára tűzte az á-moll nyitányát. A tűzoltók is segítettek a diákoknak. Nem ecskendővel: kürttel, trombitával. Ezek a hangszerek ugyanis hiányoztak az ő zenekarukból. Jó volt hallani, mint szólal meg a sok hangszeren az ő hangja. S jó volt érezni, hogy a közönség körében hogyan lel visszhangra. Dobogóra hívták, megtapsolták. Még bírálat is jelent meg róla pár nappal később egy pozsonyi német újságban. ,,A darab lendületes, tehetségre vall..." - írta első kritikusa. Vajon talál-e majd ezután is ennyi jóakaratra? Nem áltatja magát.

Amit eddig komponált, az jobbára tanulmányainak visszfénye. A tanítvány hódolata a nagy példaképek előtt. Még legújabab művek, az Adagio is - bár önállóbb, eredetibb a korábbiaknál - a romantika nemzetközi stílusát idézi. A maga nemében sikerült, ezt érzi, mégis elfordul tőle. Újfajta dallamok, szokatlan harmóniák feszítik. Nem olyanok, amlyeneket a hangversenytermekben hall az ember, hanem amilyenre ez a vidék ihleti. A népszerűségre hamarabb rátalálna Salzburg és Bayreuth közt, vagy Bécs utcáin, Haydn-Mozart-Beethoven, vagy Wagner nyomdokain. Ő mégis itt ballag az ösvényen, amly Nádszegre tart. Kerülné a sikert? Ezt éppen nem mondhatná, csak úgy gondolja, hogy ami lassabban érik, tovább tart.

De már bent is jár a faluban. Útbaigazítják, merre van a tanítólak. S hogy szívesen fogadják, asztalhoz invitálják, elmondja, mi járatban van. Még kérdeznék őt erről-arról, de ahogy végez a vacsorával, már nincs nyugta. Nem tartóztatják hát, sőt egy-két nevet is adnak, jó dalosokét és útjára bocsátják.

Az egyiket nem találta otthon, a másik nem állt kötélnek. A harmadik végre megszánja, s énekelni kezd. Gyorsan elő a füzetet, ceruzát...hanem félúton megáll: hiszen ezt már feljegyezte! A következőt is jó néhányszor hallotta. Kárba veszett idő, mégsem szakítja félbe, nehogy kedvét szegje a dalosának. Az bele is melegszik, s egy harmadik nótára gyújt. De jaj, az sem újí. A ,,Sági bíró lánya", amit Felsőszeliből ismer.
Azazhogy...gyorsan jegyezni kezd mégis: a dal első fele egyezett csak, a második egészen más nótára megy. Izgatottan figyel: lehet, hogy aki mellette ül, az nemcsak előadó, hanem alkotói is egyszemélyben? S ez a dal ebben a formában itt és most születik, vagy alakul újjá a füle hallatára? Van ideje ellenőrizni a kottát, javít is egy-egy hangot, egy-egy szót, amíg az énekes a kilenc szakasz végére ér. Aztán sokáig hallgatja még, mint ölti egyik dalt a másikba, s végül nagy egyetértésben búcsúznak el.

A csillagos ég látja csak, hogy ez a kuvaszok ugatta, magányos vándor, aki a főutcán a szállására tart, milyen boldog.
Boldog és most már fáradt is.


Együtt tovább
++++++++++


Csaknem pénz nélkül, mégis gazdagon érkezik vissza Budapestre. Kincse az a mintegy százötven dal, amit útjáról hozott. Nem magának gyűjtötte, közkinccsé akarja tenni mielőbb. A Néprajzi Társaság, melynek ekkor lesz tagja, folyóiratában közli is hamarosan egy töredékét, szám szerint tizenhármat. A többit - más ezerrel együtt - a disszertációjához használja fel. A magáén kívül Bartalus, Saprődi, Színi és Vikár gyűjtéséből merít. Jogosan állapítja meg: több dalt ez idő szerint alig lehetne feldolgozni. Régente ugyanis csak a szövegeket jegyezték le. Pedig most már saját tapasztalatai alapján is biztosan állíthatja: a néapdal igazi élete az énekben van; szöveg dallam nélkül nem teljes mű. A két alkotóelem közül még a dallam a fontosabb, mert eredetibb és állandóbb.

Rendszerez, csoportosít és elemez. Aztán eredeti következtetéseit tömör, világos mondatokba önti. Az egész tél ezzel a munkával telik - no meg óraadással, hogy szülei gondján enyhítsen. A komponálásra már nem marad ideje. Miért is bíbelődik ennyit ezzel az értekezéssel? - merül fel benne. Megvan már a zeneszerzői meg a magyar-német szakos tanári oklevele, nem elég az?

- A doktorátust nem hiúságból teszem le - válaszol kételyeire -, hanem sok apró okon kívül a miatt az egy főok miatt, hogy anyám régi vágya és nagy öröme...ő nem gondol vele, hogy amit ő becsül, más nem becsüli-e és viszont. Ezenkívül már haszna nincs, mint hogy egy csomó - nem okos - embernek imponálni lehet vele.
Azért ő is örül persze, amikor 1906 áprilisában a két régi mellé a harmadik, új diplomáját is fiókjába zárhatja. Csak a doktorrá avatásán hozzá intézett, szokatlanul érzelmes hangú szónoklatra gondol mosolyogva. Arra buzdította derék professzora, hogy maradjon itthon, ne menjen külföldre. Hiszen soha meg se fordult ilyesmi a fejében! Igaz, jól beszél németül, franciául, s komponálhatna bárhol a világon. De őt egész életre szóló terve ide köti. S ennek a tervnek még nem is első szakasza, hanem csupán előkészítése volt ez a népdal szerkezetéről szóló értekezés. Aminek egyébként nagy a becsülete. A Nyelvtudományi Közlemények, ez a komoly szaklap is közli teljes terjedelmében. Felfigyelnek rá a nyelvészek, irodalomtörténészek és még valaki.
Ezt a valakit ő alig ismeri. Együtt jártak ugyan évekig a Zeneakadémiára, de mindig más napokon. Meg aztán ez a valaki igen visszavonult egyéniség, még a saját osztálytársaival se igen barátkozott. Akár ő maga... Végül is egy tanítványának köszönhető, hogy összeismerkedtek. Ez a tanítvány Gruberné Schlesinger Emma, maga is rendkívüli egyéniség. Jól zongorázik és komponál. Valósággal vonzza maga köré az érdekes embereket. Otthonában jönnek össze az akadémiai proesszorai és alig végzett növendékei: a jelen és a jövő. Ott hangzott el bemutatkozáskor először együtt --halkan, mégis messze hangzóan - ez a két név:
- Bartók béla.
- Kodály Zoltán
Először, de nem utoljára. Ezt érzi, ezt tudja bizonyosan.

Nem emlékszik már, hogy miről is beszélgettek első alkalommal. Adyról vallottak-e egymásnak, vagy rögtön a népzenéről indult-e köztük eszmecsere. Egyik vagy másik téma meg a háziasszony kedvessége oldhatta fel kezdeti elfogadódottságukat. Sok szó nem esett, csak szemük csillogása árulta el egyetértésüket.
Útjaik ugyan különváltak ismét, de azt a tekintetet, amelyből annyi értelem és szenvedély sugárzott feléje, azóta is őrzi szívében. Bartók most valahol Spanyolországban vagy Portugáliában koncertezik Vecsey Ferenccel, a híres hegedűssel. Ő meg itt az Adria partján piheni ki az utolsó vizsgák fáradalmait. Pihen? Valóban úgy érzi, pedig közben új mű alakul benne. Nem nagy zenekarra gondolja el. Abban Wagneron, Richard Strausson túltenni úgysem lehet - meg nem is kell. Ő beéri kevesebb hangszerrel, megpróbál egyszerűbb eszközökkel is újszerű hatást elérni. Tán kiderül, hogy lehet a kevesebb is - több.

Mire visszatér Budapestre, már készen is áll ez az Adria fodrozása mellett, aratásos búzatáblák közt fogant alkotás. A címe magától adódik, hangulatából következik: Nyári este.
Úgy érzi, hogy mondanivalója és stílusa megfelel egymásnak és egyaránt meglepetést kelt majd. Persze csak ha bemutatják. Mert aki így kéziratban olvasva is értékelni tudná, olyan igen kevés akad. Bartók feltétlenül e kevesek közé tartozik - jut eszébe.
Ám amikor ismét találkoznak, egy szó sem esik az új kompozícióról. Bartókot egyetlen probléma égeti: a népzenegyűjtés. Látszik, hogy alaposan tanulmányozta az ő dolgozatait és minden apró részlet érdekli. Behatóan kérdezősködik a gyűjtés módjáról, a néppel való érintkezésről, a felvétel és lejegyzés technikájáról.

Ő ráébred: nincs többé egyedül. Olyan társra lel, aki ugyanazt a célt tűzte maga elé, mint ő. Olyan barátra, aki ugyanúgy vállalja a megpróbáltatásokat, mint ő, aki sorsát megosztja vele jóban-rosszban. Szövetségük, úgy érzi, költő tollára kívánkozik: van-e a művészetben nemesebb eszme, mint az ő közös törekvésük, hogy megújítsák s egyben szebbé-jobbá-igazabbá tegyék maguk körül az egész zenei életet?
Mindketten komponisták, tudományos képzettsége és gyakorlati tapasztalata a gyűjtésben azonban csak neki van. Bartók zongoraművész is, ideje nagy részét eddig a koncertekre készülés töltötte ki. Most hát elmondja neki, hogyan folyik a munka. Bevezeti a Néprajzi Társaságban, megismerteti a fonográffal. A múzeumból szereznek kölcsön egy-egy gépet, hogy addig is, míg maguknak nem telik rá, azzal járják a vidéket. Azután közös tervet dolgoznak ki: felosztják egymás közt a kutatási területet. És nekivágnak késedelem nélkül a munkának.
Ő északon s nyugaton folytatja a gyűjtést, Bartók Békés megyéből indul dél és kelet felé.
Micsoda élmény újra - és mennyi fáradtság! Ez az 1906-os útja valóságos kincsesbányához vezeti. A neve: Zoborvidék, arról a hegyről, amely Nyitra fölött emelkedik. Úgy véli, hogy itt a magyarságnak egy igen régi törzse él talán már a honfoglalás óta. Legalábbis erre enged következtetni az a sok-sok szép dallam, amit másutt nem ismernek.

Szeptember elsején már ismét Pesten van. Rögtön összeül Bartókkal. Egybevetik, összerakják, amire külön-külön rábukkantak, egyesítik a külön lapokra följegyzett anyagot. Közben pedig egy-egy megjegyzésből, félmondatokból (többre nincs szükség, annyira értik egymást) kikerekedik a kép: milyen viszontagságok árán jutottak ilyen eredményre.

- Legérdekesebbek, amit az öregek tudnak...De milyen nehéz velük boldogulni!...Mert a falusi illemtan tiltja, hogy nyilvánosan énekeljenek. Félnek a fiatalok gúnyolódásától, azok a réginél többre tartják az újat.

- De az asszonyokkal se könnyebb! - Nem ám, mert úgy mondják: az asszony mások előtt csak akkor énekel, ha részeg. - Kivéve a tollfosztást, kukoricahántást, mikor dolog közben együtt is dalolnak.

- Hát a fonográf hogy szolgált? - Jól is, rosszul is. Gyalogszerrel cipelni nem lehet, mert nehéz. Szekérre kell rakni, ami külön költség. - De a gyűjtést megkönnyíti. Nemcsak azzal, hogy pontosan rögzít minden árnyalatot, hanem azzal is, hogy rögtön visszajátszható, amit beleénekeltek. - Igen, ez serkenti a dalosokat. - De akadt ám, aki megkérdezte tőlem, hogy melyik színházban fogják előadni, amit ő a fonográfba énekelt. - Én meg olyannal találkoztam, aki azt firtatta: sokat keresek-e vele, hogy dalaikat összegyűjtöm?

Ezen aztán jót derülnek, hiszen csak költenek rá, nemhogy keresnének vele.
Mi legyen a következő lépés? A gyűjtésen kívül azt találják legfontosabbnak, hogy a nagyközönség is megismerje és megkedvelje a népdalt. Húsz dallamot válogatnak ki ezért a javából, felét Bartók látja el kísérettel, felét ő.
- Kell rá a ruha, ha már behozzuk a mezőről a városba.
De a várisi öltözékben félszeg, szorongó. Úgy kell rászabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét. A kíséret mindig csak az elvesztett mezőt és falut igyekezzék pótolni.

El is készült a kis füzet, Magyar népdalok címmel. Csak kiadót nem találnak, amelyik vállalná a kockázatot. Így még ezt is saját költségükön, előfizetők toborzásával kell megjelentetni. Milyen féltő gondoskodással bocsátják útjára, s közben hogyan ostorozzák azt a közönséget, amelynek a kezébe szánják! Az előszóban ezt írja Kodály: ,,Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai feleannyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek.
Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyet a házi és nyilvános zeneéletünkben. A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naív és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez. A magyar népdal a hangversenyteremben!.. - különösen hangzik ma még. Hogy egy sorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a - külföldi népdallal. De megjön az ideje ennek is. Mikor majd lesz magyar házi muzsika és a magyar család zenélése nem éri be a legalacsonyabb rendű külföldi kupléval, belföldi népdalgyári portékával."

Emelkedett szavak, látnoki szavak! Milyen kár, hogy a füzet szinte észrevétlen marad. Akár a Nyári este című darabja, melyet a Zeneakadémia októberi évadnyitó s egyben vizsgahangversenyén mutattak be. Nem lesz könnyű dolog áttörni a közöny falát ,,új időknek új dalaival"! De Ady lángolása benne is lobog:

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vízén járok...

És Bartókkal együtt azt vallja, mint Ady:

...Én nem leszek a szürkék hegedőse!

Ha törvényszerű új harcra a régivel, akkor törvényszerű az új győzelme is. A ,,Járt utat a járatlanért el ne hagyj" és más hasonló szállóigék konzervativizmusa csak bosszantja az ifjú óriásokat. Persze fiatalság tehetség nélkül, lendület képesség nélkül egymagában nem elég. De ha a kettő együtt jár - nem ismer akadályt.

Csak berobbant az irodalomba, s nem győzött-e máris Ady Endre? Legfeljebb a hivatalos körök nem akarják elismerni. S a festészetben a nagybányai fiatalok meg Rippl-Rónai nem borítjk-e árnyékba máris a régi müncheni iskola követőit? Minden művészeti ág megújulóban van, csak a zene maradjon ki?

- Lázas a hangulat - gondolja -, ez nagy fejlődés, vagy nagy veszély előjele.

De hát aki az alkotás lázában ég, az veszéllyel nem gondol. Csatasorba állna máris költő-író-festő társai oldalán. Rá kell azonban ébrednie arra, hogy a zenész helyzete nehezebb az övékénél. Azoknak elég új formát keresniök az új mondanivalóhoz, neki viszont Bartókkal előbb az anyanyelvet kell megteremtenie, melyen gondolatait kifejezheti.

- Itt úgyszólván a német a zene hivatalos nyelve - állapítja meg. - Csak meg kell kaparni Budapestet és a felszín alatt mindjárt előbukkan a régi német város.

A klasszikus zene művelői és barátai Wagnert és a századvég késő romantikus mestereit bálványozzák. Erről a járószalagról kell eloldani a magyar muzsikát, hogy a maga útjára jusson. De hogyan? Elsősorban persze a népdalgyűjtéssel, de egymagában ez sem elég. Tájékozódni kell alaposan nemcsak az irodalomban, hanem a világban, nemcsak régibb korok zenéjében, hanem a legújabb irányzatok közt is.
Így akar felkészülni, hogy aztán teljes vértezettel indulhasson harcba, megvívni a magyar zene forradalmát. Szerény ösztöndíjjal külföldre utazik 1906 novemberében. A telet Berlinben tölti, tavasszal Párizsba megy át. Itt is, ott is előadásokat, hangversenyeket hallgat, tengernyi kottát, könyvet néz át.

A közel nyolchónapos tanulmányút legnagyobb zenei élménye: Debussy. Amikor kezébe kerül az ő öt éve bemutatott operájának, a Pelléas és Melisande-nak a kottája, érzi, hogy ez sorsdöntő találkozás. Többi művét is látni, hallani akarja! Kitárul előtte a latin szellemnek a némettől annyira különböző világa. Az árnyalatok gazhdagsága, az újfajta hangszínek, s a világos szerkesztésmód - csupa meglepetés számára. A felfedezés mámorát egy zongoradarabban örökíti meg. A címe Médiatation, alapgondolata Debussy egyik motívuma.

Júliusban érkezik haza, Debussy kottákkal megrakodva. Mintha hidat verne Párizs és Budapest, az új francia és a még újabb magyar zene között. Itthon még a muzsikusok sem igen hallottak Debussyről. Bartók is most ismerkedik a zenéjével, barátja bíztatására.

Aztán pihenőt enged magának, augusztusban már ismét a vidéket járja. Bartók Erdélybe megy, ő pedig az északi megyékben gyűjt. Párizs sem eledtette vele a magyar falut, Debussyért nem vált hútlenné a parasztdalhoz. Élményeinek ez a kettőssége teszi teljessé felkészülését. Amikor a két barát hazatérve egybeveti anyagát, nagy a meglepetésük. A dalok jó része sehogyan se illik a dúr-moll rendszerbe. Annak két foka hiányzik belőlük. S a dallam mégsem tökéletlen, sőt súlyosabb veretű. Milyen réginek kell lennie az ötfokúságnak - gondolják -, ha egymástól oly távol eső falvakban is előfordul. Tán épp ez az, ami a népzene egységére, közös gyökereire utal. Ez egyszeriben távlatot ad munkájuknak, s az ősi dallamokból merítenek friss erőt. Most már - kicsinyelje bárki ezt a munkát - Párizs és Zoborvidék tapasztalataival gazdagon, úgy érzi: az egyoldalúság, a szűklátókörűség vádjától nem kell tartania.

Egyelőre azonban nem vádolja őt senki. Sőt ősszel tanárrá nevezik ki a Zeneakadémiára, s az igazgatóság elismeréssel állapítja meg róla, hogy ,,tehetséges zeneszerzés nemzeti zenénk sajátságait kutató széles tudású író, aki már mint intézetünk egykori növendéke is rátermettségének bizonyságát adta".

Szükség van új tanárokra, mert az akadémia hatalmasat fejlődött az utóbbi években. Legalábbis a külső jeleket tekintve. Igen megnőtt a hallgatók létszáma: mikor ő Pestre jött, még háromszázötvenen sem voltak, most meg több, mint ötszázharmincan tanulnak. Az intézet kinőtte a régi épületet. Ő még az Andrásy út 67be járt, ahol Liszt is tanított, most pedig tanárként már a Liszt Ferenc téri új palotában kezdi meg a munkáját.

Örvendetes fejlődés valóban. De ha a lényeget nézi, már szomorúbb a kép. Poros szemlélet, elavult módszerek uralkodnak a művészképzésben. Szinte azt mondhatná: ,,süketnéma" zenészeket nevel az akadémia. Olyanokat, akik nem tudják leírni, amit hallanak és nem tudják leénekelni, amit látnak. Ő szeretné az új falak közt a tanítás szellemét is megújítani.

- A zeneelmélet egyedüli, igazi célja nem fogalmak, ismeretek közlése, hanem elsősorban tréning. Minden módon elősegíteni, hogy a kottából, lapról éneklést, hallott dallam leírását megtanulja a növendék. Elmélet, fejtegetés csak annyi jó, amennyi nélkülözhetetlen a gyakorlati munka kivitelére. - Ez az új zeneelmélet-tanár programja.

Kollégái persze ügyet sem vetnek rá, amikor franciaországi tapasztalatairól beszél. Többre tartják saját tapasztalataikat és - féltik kényelmüket. Még jó, hogy Bartók is ott tanít: Thomán professzor utóda a zongora tanszakon már január óta. Így aztán legalább néhanapján van kinek panaszkodnia, ha már több a bosszúság, mint amennyit egymagában el tud viselni.

- Lépten-nyomon beleütközöm a félcigány-félnémet felfogásba, így nagyon nehéz elérnem valamit.

Egyik kollégája, a derék Popper Dávid például arra kéri, amikor elbuktatja egy gordonkás tanítványát, aki egész évben nem járt, nem tanult, hogy adjon neki kegyelemből eggyel jobb osztályzatot, hadd menjen tovább.

- Ügyes mesterember lesz belőle - mondja.
- Kedves Mester - feleli ő rögtön -, úgy gondolom, muzsikusokat kellene nevelnünk, nem pedig mesterembereket. Nem teszünk jót vele, ha nem tanítjuk meg mindenre, amire jó zenésznek szüksége van.

Szinte még el sem párolog bosszúsága az elnéző szemlélet miatt, amely hajlandó szemet hunyni ilyen súlyos mulasztások felett, amikor igazgatójával találkozik össze. Meleg nyár van, ő a karján viszi kabátját. Mihalovich igazgató megleckézteti: ,,Ha én kibírom kabátban, a tanár úr is kibírja! Egy zeneakadémiai tanárnak nem illik így járni."
No lám, mégiscsak van itt szigorúság! Ha nem is épp a lényeges dolgokban, de legalább a formaságokban. Ezeknek meg ő nem tulajdonít akkora jelentőséget. Idejét, ideigeit sokkal fontosabb dolgokra tartogatja.

Megy, sőt menekül ismét falura. A kincses Zoborvidéket járja. Aztán, hogy a fáradalmakat kipihenje, Svájcba utazik. Nagy hegyi túrát tesz: gyalogszerrel egészen Milánóig jut.
Élete, úgy látszik, elrendeződött. Tanári állása biztosítja szerény megélhetését. Ősztől még zeneszerzést is kell tanítania a nyugalomba vonuló Koessler helyett. Budai otthonában élményeit, gondolatait rendezi. Mindaz, ami éveken át felgyülemlett benne, most művekbe kívánkozik. Komponálni kezd. Dalokat ír meg zongoradarabokat. Néhányuk még franciás hangulatú, többségük azonban a népdalos elemekre épül. Művészetében tehát ugyanazt az utat járja be, mint az életben. S mivel legszigorúbb kritikusa: ő maga is úgy véli, hogy a felkészülés korszaka lezárult, sorszámozni kezdi műveit. Nem véletlen, sőt igencsak tudatos, hogy népi szövegekre írt tizenhat dalát, az Énekszót látja el az ,,Opus 1." Jelzéssel. A második egy Vonósnégyes lesz. Ennek bevezetése magyar népdaltéma, amely mottóként áll az élen. A harmadik egy füzetnyi különböző hangulatú darabot foglal egybe Zongoramuzsika címmel. Aztán egy gordonka-zongora Szonátához fog hozzá.

Egyre erősödik benne a vágy, hogy megszólaljanak művei. De hát ki vállalkozna rá, hogy ilyen szokatlan hangzású alkotásokkal pódiumra lépjen? Hálátlan feladat ez az előadóknak. Nehezen szerzett népszerűséget senki sem kockáztatja szívesen.

Hasonló gondjai vannak Bartóknak is. Nem lehet folyton az íróasztalfióknak komponálni. A költőknek könnyebb: a vers visszhangra lel akkor is, ha csak kinomtatják. A zene többet kíván, igazi élete a bemutatóval kezdődik. Tervük hamarosan készen áll: két hangversenyt rendeznek egymás után, egyet az ő alkotásaiból, egyet Bartókéból. Készen állnak a művek. Hátravan még, hogy kik adják elő őket, hol és - kinek. Három kérdés mindössze, de száz problémát rejt mindegyik. És megoldásukkal egymaguk bírkóznak."


kedd, 2007. november 27.


Az ,,ifjú barbárok"
+++++++++++++

,,Legelőbb a zongoradarabra akad jelentkező. Megszólaltatásukra egy kitűnő zongoraművész vállalkozik: Bartók Béla. Nem áldozat ez tőle, hanem egyszerű baráti gesztus, a közös harc vállalása. Hegedűst, csellistát annál nehezebben találnak. Az idősebbek nem értik, a híresebbek nem vállalják ezt a muzsikát.


,,De hát csak megbukni lehet vele? S ha diadalra vinnénk..." - gondolja négy, jobbára ismeretlen, tehetséges fiatalember. A legidősebb, jobbára ismeretlen, tehetséges fiatalember. A legidősebb, a külföldet járt gordonkás, Kerpely Jenő is csak huszonnégy esztendős múlt, a többiek - Waldbauer Imre, Temesváry János hegedűsök és Molnár Antal brácsás - még a huszadik évüket sem töltötték be. Lelkesedésükkel vetekszik lelkiismeretességük: csaknem száz próbával készülnek a két koncertre. Először Kodály Szonátája, Zongoramuzsikája és Vonósnégyese hangzik el a pesti Royal-teremben 1910. Március 17-én, majd két nappal később Bartók művei szólalnak meg.

Kevesen érzik át, még kevesebben értik meg e hangversenyek jelentőségét. Néhány lelkes fiatal sejti csupán, hogy az új magyar zene kettős születésnapján vehet részt. A többség hevesen tiltakozik a művek, a stílus ellen. Igen: őszinte rajongás, vagy merev elutasítás - a harmadik magatartás alig elképzelhető. Közömbösöket nem tűr ez a zene. Valósággal vízválasztóvá lesz: hívei a haladás, a jövő megszállottai, ellenfelei a bevett szokások, a múlt rabszolgái.

Párizsban a Zongoramuzsikát mutatják be ekkor, majd Zürichben a Vonósnégyest. Így szinte egy időben lépnek fel ország és a nagyvilág nyilvánossága elé az ,,ifjú barbárok". Ezt a nevet Nyugaton ragasztják Bartókra és Kodályra, műveik erőteljes (az ottani füleknek kissé nyers) hangzása miatt. Ám itthon is ez a vélemény róluk: barbárok, mert szakítanak a sablonnal, a szentnek hirdetett szabályokkal. Letérnek a járt útról és meredek kaptatóra vinnék a közönséget. A koncertterem áporodott melegét friss szélként kergetik szét. No de hát akkor legyenek barbárok, ők vállalják! Hisz valójában dicséret ez. Annak elismerése, hogy nincsen bennük semmi hanyatló, semmi dekadens, vagy beteges. Hogy úttörők, akikben van elég erő a kezdeményezésre. Forradalmárok, akik maguk alkotják törvényeiket.

Igaz, Párizsban is vitatkoznak fölötte. Két tábor alakul: a ,,Kodály-pártiak" és a ,,Kodály-ellenesek" csoportja. Sikere azonban vitathatatlan. Bartók így számol be róla: ,,Valósággal szenzáció volt estje, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike". Zürichben is elismerik művészetét, Itthon viszont a kritika pergőtüzébe kerül. ,,Tudatosan tévelygő"-nek nevezik. Felróják neki, hogy ,,a gondolatos és a melódiát megveti" és, noha az összhangzattan tanára, ,,műveiben kerüli a harmóniát". Vannak, akik óvják és vannak, akik ócsárolják tehetségét. Sőt olyan is akad, aki nem átalll élcelődni rajta. A Nap című újság munkatársa ,,Kotkotkotkotkotkodály Zoltánka, ne komponály!" címmel tudósít a hangversenyről. Ilyenformán: ,,Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a rongyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! Megüti lenn: Pamm! Megüti középen: Pimm-pamm! Ez egy valsette volt Ilyent nem pipált, nem komponlt, nem kompipált Európa..."

Ez az ízetlenkedés - bár jellemző a közhangulatra - végül is arra jó, hogy meggyőzze őt: nem a három mű bukott meg, hanem a kritika. S azért ez sem teljes egészében. Az egyik újságban például ezt olvassal: ,,Mint annak idején Arany Toldija az irodalmi köröket, úgy lepett meg bennünket ma este Kodály Zoltán költészete. Rendkívüli tudás, nagy találékonyság...eredeti dallamok és színmagyar érzés jellemzik előadott műveinek mindegyikét." A Nyugatban Csáth Géza, a kitűnő esztéta köszönti elismeréssel, a Népszavában pedig Reinitz Béla méltatja szinte látnoki szavakkal: ,,Kodály neve ezután egyike lesz a legszebb magyar neveknek, együvé kerül a magyar kultúra komoly harcosainak neveivel."

Lezajlott hát a bemutatkozás - zajlott a szó szoros értelmében, mert elég nagy zajt csaptak körülötte. Az emlékezetes este feszültségét hogyan vezethetné le jobban, mint egy újabb népdalgyűjtő úttal. Nem a Zoborvidékre megy, annak kincseiről már bőséges áttekintése van. Erdélybe siet, a régi székely dalok vonzzák ellenállhatatlanul. Csík megyei falvakban rátalál a népballadák elbeszélő dallamtipusára, a magyar népzene feltehetően legősibb rétegére. Valóságos csoda, hogy a szájhagyomány máig megőrizte. Legfőbb ideje, hogy végre írásban rögzítsék. Meg is teszi, amit lehet, de úgy érzi, kevés ez. Vissza kell térnia ide újra meg újra, amíg nem késő.

Hazautaztában átgondolja az utolsó, mozgalmas hónapok eseményeit. Nem szerénytelenség, ha úgy érzi, hogy művészi és tudományos pályáján is nagyot lépett előre. Vajon tartogat-e még valamit számára ez az 1910-es esztendő? Terve lenne bőven: újabb kompozíciók, újabb népdalkiadványok.
E kettő mindig együtt jár gondolataiban, mint egyetlen terv kétféle lehetséges, vagy inkább szükséges megvalósítása. A tanulatlan parasztok énekét, ezeket az igazi közösségi szellemből fakadó, ösztönös alkotásokat mindenhogyan népszerűsíteni akarja.. De ez még a gyűjtésnél is nehezebb feladat. A tanultságára, származására büszke, pedig csak félművelt, magyarkodó úri osztály elzárkózásán zátonyra futott első kísérletük is. Majd négy éve már, hogy Bartókkal kiadta a Magyar Népdalok első füzetét, s alig néhány példány kelt el belőle máig. Hogyan folytathatnák akkor a sorozatot? A közönségnek csak a srva vigadó nóták meg a divatos kuplék kellenek.
Ha meg saját kompozícióba illeszt egy-egy ilyen szép, régi dallamot, akkor idegenkednek tőle, kevésre becsülik. Pedig a drágakőhöz méltó foglalat kidolgozása semmivel sem kisebb munka, mint egy eredeti mű megírása. Mert az idegen dallam már maga a megkötöttség. Még inkább az, hogy a feldolgozásnak nem lehet más célja, mint a dal sajátságainak kiemelése.

Az eredményeknél tehát nagyobbak a problémák. Mégsem szabad csüggednie egy percre sem. Igaz, ott a nagy lelkesítő, Ady - verseiből hányszor merített már erőt. S ott a közelebbi támasz, Bartók - rá mindig számíthat. De kellene valaki, aki hozzá még közelebb áll, aki még velük sem megosztható nagy egyedüliségének társa lenne. Van is ilyen valaki, ezt érzi rég. Egykori tanítványa, akivel a kölcsönös nagyrabecsülés az évek során szinte észrevétlenül alakult mély rokonszenvvé, s ebből igaz szerelemmé: Emma asszony.
Ő is vállalja az áldozatot: lemond egyéni törekvéseiről, pedig pályadíjakat nyert már kompozícióival, többet ki is adtak közülük. Egész életét igazi asszonyi odaadással az ő szolgálatába állítja.

Augusztus 3-án kötnek házasságot. Így hát ez az esztendő betetőzi egyéni boldogságát is. Bartók (ő már egy éve nős) elsők közt gratulál: Vázlatok című zongoraművének egyik darabját ajánlja kettejüknek.

Az Áldás utcai új otthonukban akad öröm is, bánat is. De kettesben kétszeres az öröm, fele a fájdalom, mindent könnyebb elviselni. Azt is együtt hallják, hogy a Wald-bauer-Kerpely-kvartett - melyet eredetileg csupán az ő, két koncertjük kedvéért szerveztek - külföldi szerződést kapott, így továbbra is együtt marad Barátaik sikere az ő sikerük is egyben: a Szonáta és Vonósnégyes biztosan méltó előadásban fog felhangzani Európa-szerte. Mélyhegedűsük, Molnár Antal pedig mint kitűnő tollú esztéta is művészetének szószólója lesz.

Aztán Pesten újra hallható a Nyári este, ezúttal a Szimfonikus Zenekar játssza.
Nincs sok örömük benne. Félre is teszik a művet, nem kerül többé műsorra. A darabban van a hiba, a közönségben - vagy az előadásban?

Berény Róbert, a zenekritikusnak is nagyszerű festőművészbarát a Nyugatban így jellemzi a helyzetet: ,,A filharmónia intézői már idestova egymillió év előtt regisztrálták a raktárt, azt is csak két betű alá: K betű alá a klasszikusokat, a B betű alá a moderneket, más néven a bolondokat, vagy debüssziket, starusszokat és velük járókat. Hiszen az a baj, hogy a filharmonikusok nem hagyják magukat és bemutatják - értsd elhadonásszák .... Amint mondani szokás, lejáratják a moderneket."

Bartók még elégedetlenebb darabjainak tökéletlen előadása miatt. ,,Nincs megértő dirigensünk, sem pedig megfelelő zenekarunk" - panaszolja. Elhatározzák, hogy egy Új Magyar Zene Egyesületet alapítanak, Ennek keretében önálló hangverseny-zenekart akarnak szervezni, amely nemcsak a régi, hanem az új, sőt legújabb zenét is tisztességesen adná elő. Kettejükhöz csatlakozik Kacsoh Pongrác, Weiner Leó és még néhány muzsikus. Megnyerik ügyüknek Herczeg Ferencet, a népszerű írót, vele mennek a miniszterhez, s átnyújtják emlékiratukat. Az kifizeti a küldöttséget szép szóval -,,legnagyobb jóindulatáról" biztosítja őket -, aztán minden marad a régiben.

Akkor a közönség támogatását próbálják megszerezni. Elég lesz néhány jó hangversenyt rendezni - gondolják -, s mindenki előtt tisztán áll majd nemes céljuk, melyért szívesen hoznak áldozatot. De nem így történik. A kínai fal könnyebben áttörhető, mint a maradi közönség közönye. A kítűnő koncertek iránt alig van érdeklődés. A sok hiábavaló fáradozás kedvüket szegi. Egyesületük sorsát végül is a ,,jóindulatú" minisztérium pecsételi meg. Lefegyverkezésükre létrehozzák az Országos Magyar Zeneművészeti Társulatot. Ennek bizottságaiba - egyszerű tagként - őket is beválasztják, de az elnök a hetvenéves Mihalovich Ödön, aki épp ekkoriban nyilatkozta egy újságírónak: ,,A zeneművészet terén az utolsó tíz év lefolyása alatt semmiféle olyan jelenség nem merült fel, amely a korszakalkotó nagy események közé lehetne iktatni...Mit várok a jövőtől? Visszatérést a széphez."

Nincs tehát Bartók és Kodály. Se Dohnányi, se Weiner. Nem voltak szerzői estek, de még népdalgyűjtő utak sem...Az érdemekben gazdag, de kiérdemesült Mihalovich nem vesz tudomást róluk, vagy legalábbis nem tartja említésre méltónak.
A tehetetlenség fájó tudatát Bartók viseli nehezebben. Elhatározta, hogy visszavonul: ,,Nyilvános szerepléssel egy térre szorítkozom: a zenefolklór terén folytatott kutatásaim érdekében semmiféle lépést nem sajnálok..."

Amikor Kodály feleségével együtt Erdélybe indul 1912. nyarán, ő is velük tart.
Az úti viszontagságok, az erdő borította hegyek, az egyszerű emberek - no meg dalaik - mintha feledtetnék velük csalódásaikat.
Visszatérve a fővárosba, ismét elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy újabb nagy tervvel álljanak elő. Összeállítják Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetet és a Kisfaludy Társasághoz fordulnak: legyen segítségükre az anyag közreadásában. A munka hat-hét kötetben jelenhetne meg, s mintegy öt-hatezer dallamot tartalmazna. ,,Ez a szám - jegyzik meg - bizonyos relatív teljességet jelent, mert alig van fontosabb vidéke az országnak, mely néhány dallammal ne szerepelne."

- A hatalmas anyag gerince saját gyűjtésünk - jelenthetik ki büszkén. Háromezerrre rúg azoknak a daloknak a száma, melyeket nyolc esztendő alatt, sok egyéb elfoglaltságuk mellett és úgyszólván minden támogatás nélkül, saját költségükön lejegyeztek. És ez nem foglalja magában Bartók kiterjedt román és szlovák gyűjtését.

A kiadás rendszerét Kodály dolgozza ki, miután behatóan tanulmányozta hasonló jellegű korábbi magyar és újabb külföldi, főleg finn munkákat. Két alapelve, hogy a szöveg és dallam egységét nem bontja meg és a dalokat az egyes sorok véghangja szerint - ,,szótárszerűen" - rendezi, csoportosítja.

Ímé, a Magyar Népzene Tárának nagyszerű terve! Ki karolná fel, ha nem a Kisfaludy Társaság, amelyet már Arany János is erre legalkalmasabbnak ítélt? Pénzük is van rá bőven. Ezt tudván, nyugodtan várják a választ. De mindhiába. Türelmük fogytán, utánajárnak az ügynek. S akkor megtudják a zord valót: A Társaság kétes értékű könyvsorozatot indít a rendelkezésére álló összegből, az ő tervükre egy fillér sem jut! Pedig a múló sikerű könyvsorozat költségeinek egy töredéke is elég lett volna a maradandó értékű gyűjtemény teljes anyagának kinyomtatására. Micsoda rövidlátás!

Közben Bartók Bihar megyében román gyűjtésre megjelenik a Román Tudományos Akadémia kiadásában! Bukarestben, lám, tisztában vannak az ilyenfajta közreadás jelentőségével és külföldi tudós segítségét is elfogadják. Itthon pedig - s épp a Kisfaludy Társaság! - még csak fontolóra sem veszik javaslatukat. Ez már nem is rövidlátás: szégyen!

Menekülni, menekülni - gondolja Kodály - falura, a múltba, az irodalomba! Hogy ne fojtogassa a főváros beteg légköre, ne kínozza a hatalmon lévők buta cselszövése.

Kottafüzetén, fonográfján kívül egy Berzsenyi-kötetet visz magával. Azt forgatja pihenés közben egyre nagyobb örömmel. Élvezi stílusa tömörségét, hangja nemes zengését, nyelvének zamatát, erejét. A közelítő tél, a Magányosság s még néhány vers különösen megragadja képzeletét. Megzenésítené, de valahogyan nem tud hozzáférkőzni. Nem is csoda, hiszen eddig csak Aranyt és Petőfit vizsgálta ilyen szemmel, Berzsenyi költészete pedig más világ. S ahogy énekeseit hallgatja, egyszer csak rádöbben, hogy a régi szigorú időmértékes verselés közelebb áll a magyar nyelv természetéhez, mintsem gondolta volna.

- Egy kis faluban, ahol Berzsenyi nevét még nem is hallották, lett világossá előttem, hogyan lehetne Berzsenyi dalban megszólalni - számol be itthon nagy élményéről. Aztán komponálni kezd és rövidesen öt szép költemény megzenésítésével készül el. Úgy érzi: nem egészen méltatlanul kerül majd neve a Berzsenyié mellé.

Ha már nem sikerült az Egyesület alapítása, ha már kudarcba fúlt a nagy Gyűjtemény kiadásának terve, legalább az az elégtétele meglegyen neki is, amit Ady magáénak vallhatott Móricz Zsigmondhoz írt versében:

S ha a Lehetetlent nem tudtuk kibírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.


A nagy próbatétel:
+++++++++++++

A sors még meg engedi érnie, hogy eljusson a bukovica csángók közé 1914. áprilisában.
A magyarság törzsétől oly messzire szakadt kicsiny népcsoport ajkán olyan ősi dallamok élnek - tán eredeti vagy alig változott alakban, amilyenek másutt nem hallhatóak. Nem is sejti, mennyire az utolsó pillanatban jegyzi le őket. Még arra készül, hogy újra visszatérjen ide. Július végén azonban kirobban a világháború és minden tervet halomra dönt.

Ha eddig szubjektív tényezők - emberi rosszindulatú értetlenség - gátolták minden törekvésében, most valóban objektív és elháríthatatlan akadályok állják útját. Látja, hogy az Egyesület szervezésének, a Gyűjtemény kiadásának tervét jó időre fel kell adnia. Az ország erejét lassan, de biztosan emészteni kezdi a nyikorogva induló hadigépezet. A sokfrontos harc egyre növekvő, hiábavaló áldozatokat követel.

Bár a háborút, mint mindig, most is a művészetek sínylik meg leginkább, azért a múzsák nem hallgatnak el rögtön A hangversenyélet elszürkül ugyan a külföldi művészek híján meg a katonai behívások miatt, de a műhelymunka tovább folyik.

Ő is a komponálásban talál menedéket. Új kamaraművek és dalok születnek az első háborús években. Duót ír hegedűre és gordonkára, egy Szonátát és egy Capriciót szólógordonkára; Kölcsey- és Csokonai-verseket zenésít meg. Ez utóbbiakat a Berzsenyi-dalokkal együtt Megkésett melódiák címmel fogja csokorba. Aztán a régi költöktől a kortársakhoz fordul. Elkészülnek az első Ady ihlettet kompozíciók: a Syrni, sírni, az Ádám, hol vagy s a Sappho szerelmes éneke. Balázs Bélának, Eötvös-kollégiumbeli jó barátjának néhány versét is megzenésíti. Hozzáfog egy második zongora-darab-sorozat és egy új vonósnégyes írásához.

Valóban gazdag termés, melyből már az érett zeneszerző határozott arcéle bontakozik ki. Dalai az élő nyelv törvényeinek kítűnő ismerőjét mutatják be, aki megérzi a szövegben rejlő zenét és ki is tudja fejteni azt. A szavak ereje megsokszorozódik ezáltal. Kamaraműveiben egyszerű eszközökkel él, mégis újszerű hatást ér el. A hangszerek lelkét szólaltatja meg. Alkotásai modernek. De mit jelent ez a szó? Minden korban mást. Az ő számára - a romantika túlzásai után - elsősorban az önfegyelem újságát.

Még a háború első évében besorozzák ugyan, behívására azonban nem kerül sor. Mint főiskolai tanár csupán az önkéntes polgárőrségben teljesít szolgálatot egy ideig. Így folytathatja a tanítást a Zeneakadémián, sőt - igaz, szerény keretek közt - a népdalgyűjtést is. Főként katonák közt jegez le újabb dallamokat. Azután 1916 végén Nagyszalontára utazik - a Kisfaludy Társaság megbízásából. A Társaság ugyanis szeretné kiadni azokat a népdalokat, amelyeket Arany János ismerhetett. Már előkészületeket is folytattak hozzá. Össze is gyűlt huszonhét füzetnyi - szöveg.... S a dallamok? Ezeket kellene neki megtalálnia. Jó három hetet tölt Nagyszalontán. Fáradozásairól így számol be:
- Tervem volt az egyes gyűjtők segítségével megkeresni a szövegek forrásait és lehetőleg minden szövegnek lejegyezni a dallamát.Csakhamar kiderült, hogy ez lehetetlen. A háborús népmozgalom az énekesek, sőt gyűjtők egy részét szétszórta a világ minden tájára. Ki elesett, ki fogoly, ki a harctéren volt. Az itthon levők közt gyász, nyomott kedv miatt senki se dalolt szívesen.

Még sikerül néhány kötetlen ritmusú, rubato dallamot megörökítenie, amit már csak az öregek énekelnek. Kötetben való kiadásukra persze gondolni sem lehet. Néhány cikk jelzi csupán, melyeket különböző folyóiratokban jelentet meg, hogy a népzenei problémái szüntelenül foglalkoztatják. Elemző, rendszerező, munkájának fontos állomása az Ötfokú hangsor a magyar népzenében című tanulmánya. Ebben megállapítja, hogy a pentatónia sok régi nép, talán minden népek zenéjének kezdete, s az ősi magyar dallamvilágnak is legjellemzőbb sajátossága. Arra figyelmeztet, hogy van még fölfedeznivaló Magyarországon.

- Elérkezik a vizsgálódások ideje is, majd ha lesz komoly és méltó népdalgyűjteményünk. Addig úgyis homokba épül minden teória. Ma egy a teendő: gyűjteni, behordani, mielőtt künn pusztul.

De hiába tűzi ki a feladatot, be kell látnia: a háború negyedik évében nincs már lehetőség a gyűjtés folytatására. Sőt, azt is tapasztalnia kell, hogy a közönségből változatlanul hiányzik az érdeklődés, a megértés a népzene iránt.

Bemutatják Két zoborvidéki népdal című női karát. Fogadtatása már nem is hűvös, szinte ellenséges. ,,Kodály és írása idegenszerű" - így az egyik újság. ,,Rosszhiszeműen tehetségtelen hamisításai ezek a magyar muzsikának" - így a másik.
Nos igen, ezt is meg kell érnie, hogy népdalhamisítással vádolják őt. S ugyan kik? Azok a fővárosi kritikusok, akik soha Zoborvidéken nem jártak, népdalt nem gyűjtöttek. És ezt neki mondják, aki mind a két dalt (száz másikkal együtt) ott, helyben jegyezte le paraszt énekesektől, még 1906-ban. Lám, egy évtizedes fáradozásainak ez az elismerése. Hát bármit tesz, csak annyit ér, mint a pusztába kiáltott szó?
Akad még keserű tapasztalat ezen kívül is. Neve kimarad az akkoriban megjelenő új Riemann-lexikonból. Ezt még érthető: a szerkesztőknek az újabb német zeneszerzőkre van inkább gondjuk. De az a magyar nyelvű Általános zenetörténet sem vesz tudomást róla, amelyet kollégája, dr. Molnár Géza írt!

Első találkozása a színpaddal szintén elég szerencsétlenül zajlik le. Móricz Zsigmond Pacsirtaszó című darabjához ír kísérőzenét. A második felvonás parasztbáljához odaillő dallamokat válogat, a főhösnek pedig egy kis zenekarral kísért dalt komponál Fáj a szívem címmel. A nemzeti Színház főpróbáján a dal sikert arat. A bemutatón mégis, az igazgató rendelkezésére az együttes helyett egy szál cimbalom kíséri az éneket. Az ő dala hangzik és mégsem az övé: hiányzanak a harmóniák, az egésznek nincs az a hangulata, amit ő elképzelt.

Azért elégtételben is van része, igaz, nem zenei oldalról. A Nyugat, ez a tekintélyes irodalmi folyóirat kéri fel öt operai és hangverseny-beszámolók megírására. Ady hívei, Móricz barátai, lám, tisztábban látják az ő szerepét, jelentőségét, mint a zenei élet hivatalos vezetői. Első bírálatát a Waldbauer-Kerpely-vonósnégyes koncertjéről írja. Jelkép ez: kritikusi működését azoknak a méltatásával kezdi, akik nyolc esztendeje az ő szerzői bemutatkozását lehetővé tették.
Bizony, nyolc év telt el, s az elsőt azóta sem követhette egy második szerzői est.
Pedig jó néhány mű született közben, amely nyilvánosságra vár. Ne várjon hát tovább - mondják Waldbeuerék. Szavukat hamarosan tett követi: 1918. Május 7-én bemutatják a Duót, a szólógordonka Szonátát, a II. vonósnégyest, a fiatal Kálmán Oszkár pedig - Bartók kíséretével - a Megkésett melódiákat énekli.
Ez a hangverseny ismét nagy vitát kavar. Nem a zenei folyóiratokban: azok szerényen csupán a műsor ismertetésére szorítkoznak. (Természetesen ez is állásfoglalás.). A napilapok viszont kevésbé kíméletesek. Főként a művek népzenei légkörét kifogásolják. Az egyik azt fejtegeti, hogy ha a ,,népművészet természetes szépségeit előtérbe állítják, nemcsak erőltetett primitívséget okoz, hanem egyhangúságot is". Egy másik pedig kijelenti: ,,A népies íz, ami kiérzik belőlük, inkább román, mint magyar."

Alig egy éve, hogy ráfogták: meghamisítja a népdalt. Most meg odáig mennek már, hogy meggyanúsítják: román anyagot csempész műveibe, s magyarnak adja ki.
Van, aki darabjában ,,egy nagy és izmos, de tévúton járó tehetségnek különcködő megnyilatkozását" látja csupán és van, aki sajnálkozik, hogy a ,,szerkesztőképesség, az igazi formaadó elem csaknem teljesen hiányzik belőlük".
Az egyetlen, aki érdeme szerint méltatja: Eeinitz Béla. Csak ő hallja ki alkotásaiból ,,a szabadságvágy és a természetimádat zengő hangjait" és ő értékeli drámai erejét, fantáziáját.

Most már válaszolhatna a támadásokra, mint kritikusnak van rá tere, lehetősége. A Nyugatban kezdte, most a Pesti Naplóban folytatja beszámolóit. Síkra száll Bartókért, Weinerért - az új magyar zene elismeréséért; keményen bírálja a maradi műsorpolitikát - csak a maga érdekében nem fog tollat soha. A népdal védelmében azonban többször is kiált. Vitázik azokkal, akik szerint már kimerült és haldoklik.
- Van egy új termés és még csak arra sincs jogunk, hogy a régi mellett kicsinyeljük: nem tudjuk, amaz hány esztendő alatt jött létre. A népdal még nem mondta ki az utolsó szót; nem egy elavult stílus maradványa, hanem eleven élet.
- De kinek tessen ez a zene - kérdi -, amikor ma feneketlen árok van az úr és a paraszt között. A kuplén vagy a német zenén nevelkedett városi közönségnek?
- Tragikus szimbóluma szétszaggatottságuknak, hogy némely műveltebb magyar is idegennek érzi. Mint amikor az elszakadt gyerek nem akar apjára ismerni. Pedig ezekből a dalokból alakulhat ki az egységes magyar zenei nyelv, amely még nagy fejlődés elindítója lehet.

Sajtótudósítói tevékenységének váratlanul vége szakad. A történelem új, fontos feladatokat ró rá.
A háború végső szakaszába érkezett. Az ország erői kimerültek, az összeomlás elkerülhetetlen. Az elnyomott, kifosztott tömegek elégedetlensége már 1918 őszén polgári forradalomban robban ki. Ennek vezetői azoban képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten. Ezért lemondásuk után, tizenkilenc márciusában a munkásosztály ragadja magához a hatalmat. Megalakul a Magyar Tanácsköztársaság.

A társadalmi átalakulás természetesen a művészetek révén is érezteti hatását. A zenei élet irányítását még októberben Reinitz Béla vette kezébe. Ő direktóriumot alakít, melynek három tagja: Bartók, Dohnányi, Kodály - a három legjobb muzsikus.
A Zeneakadémiát februárban Zeneművészeti Főiskolává szervezik át. A henvenhét esztendős Mihalovich Ödönt nyugdíjazzák, igazgatóvá Dohnányit, aligazgatónak pedig Kodályt nevezik ki. Így akarják biztosítani, hogy a művészi irányítás az igazgató távollétében is jó kezekben legyen.

Mindez sérti Hubay Jenő önérzetét: a kiváló hegedűs művész és tanár úr úgy gondolja, hogy érdemeire és korára tekintettel (majd húsz évvel idősebb Dohnányinál) az igazgatói állás őt illetné. Független mesteriskolát ajánlanak fel neki, ő azonban kevesli ezt, visszautasítja és külföldre távozik. Moravcsik titkár önként nyugdíjba megy. Dohnányi meg Skandináviában van, így hát az intézet irányítása hónapokig egyedül az aligazgatóra marad.
Ő vállalja a munkát, vállalja a felelősséget, mert szeretne javítani a muzsikusok alapképzésén. Jól ismeri az iskola hibáit és van elgondolása arra is, hogyan lehetne kiküszöbölni azokat. Legelőbb az elhanyagolt szolfézsoktatást akarja jogaiba iktatni.
A reformokra azonban nincs idő. Még egyik utolsó intézkedésével felterjeszti a minisztériumba Bartók kérelmét, melyet egészségének helyreállítására féléves szabadság engedélyezése iránt adott be:
,,Elsőrendű kulturális érdek, hogy Bartók, országunk Európa-szerte elismert legkiválóbb zeneszerzője mielőbb teljes munkaképessége birtokába jusson."

Aztán a tornyosuló fellegekből kegyetlen vihar zúdul az országra. A külső beavatkozás augusztus elején megdönti a Tanácsköztársaságot. A régi rend visszaállítása a főiskolán is derékba töri az egészséges kezdeményezéseket.
- Az egymással szövetkezett hiúság, ravaszság, összeköttetés óriási erőfeszítéssel legyőzte a legtisztább művészi célokat. - Szomorú idők következtek. Már a kezdetük is baljós.

Az önérzetükben sértett tanárok elégtételt kívánnak. Moravcsik Géza, az intézet volt titkára most mint miniszteri biztos tér vissza. Még a hó végén értekezletet hív össze, s ezen felszólítja Kodályt: mondjon le állásáról.

- Kinevezésem érvényes, magam le nem mondok. Csak az erőszaknak engedek - feleli ő és távozik a teremből.

El is követ mindent, hogy így legyen. Javaslatára a minisztérium Kodályt felfüggeszti állásából. Fegyelmi eljárást indítanak ellene. De a direktóriumnak három tagja volt. Moravcsik a ,,cinkosokra" is lesújt: Bartókot és Dohnányit az egész tanévre szabadságoltatja. Még Waldbeuert és Kerpelyt is fegyelmi elé állítttatja. Mindez azért, hogy előkészítse Hubay hazatérését és igazgatói kinevezését? Ő úgy mondja: azért. De hiszen Hubay kinevezése mindenféle erőszakos intézkedés nélkül is keresztülvihető lenne. Inkább a személyes bosszú fűti. A hatalomra jutott kisember bosszúszomja a kezére adott naggyal szemben. Tulajdonképp a természet szűkmarkúságáért kíván elégtételt szerezni magának: azokat az erényeket nem állhatja Kodályban, amelyek belőle hiányoznak: a szókimondó bátorságot, a nehéz körülmények közt sem alkuvó, gerinces magatartást. Hogy saját szégyenét feledje, a másik jellemét akarja megtörni. Ha Kodály kérlelné, akkor ő nagylelkűen megbocsátana. De ha nem, akkor jaj neki!

Kodály persze egy pillanatig sem gondol arra, hogy Moravcsik elé járuljon, vagy bárki kegyeit kérje. Helytáll ő magáért, s forduljanak bárhogyan is a dolgok, vállalja a felelősséget tetteiért.
Az első fordulat kedvezőnek látszik. Októberben a főiskola tanárainak egy csoportja, tiltakozásul a minisztérium durva intézkedései ellen, sztrájkot kezd. A jobboldali sajtó rögtön rájuk veti magát, eltántorítani azonban nem tudja őket. Erre Moravcsik veszi kézbe az ügyet. Egyenként magához rendeli a tiltakozókat, s részint fenyegetéssel, részint ravaszsággal sorra leszereli őket. Kit a fegyelmi hírrel, hogy egyik vagy másik kollégája már ígéretet tett a munka felvételére. A csel beválik: négy nap múltán a tanítás újra megindul.

Hubay visszatér svájci menedékéből, s novemberben kinevezik az intézet igazgatójává. A rend tehát helyreáll. Csak a fegyelmi eljárás megindítását húzzák-halasztják egyre. A vádak kovácsolásához több időre van szükség, mint a sztrájk letöréséhez.
Az év végére mégis megalakul a fegyelmi bizottság: Elnöke ifjabb báró Wlassics Gyulal miniszteri tanácsos, négy tagja közül kettő főiskolai tanár: Kemény Rezső és Szabados Béla. Az első tárgyalást 1920. január 10-ére tűzik ki.
Előtte három nappal még egy jól időzített bomba robban. A Pesti Hírlap nagy cikkben követeli: ,,A Zeneakadémiát meg kell tisztítani azoktól, akik a proletárdiktatúra alatti viselkedésükkel megbízhatatlanokká váltak; alapos ravízió alá kell venni a státusrendezést is, amely most még nagyon is elárulja a Reinitz zenediktátori működésének nyomait... És őrködni kell arra is, hogy a fiatal zenésznemzedéket ne mételyezze meg az ultraneológus, szimbolista és kubista irány. Zenészeket neveljenek, ne fiók-Kodályokat."

Jól kitervelt próbálkozás ez a közvélemény és - a fegyelmi bizottság befolyásolására. No meg a vádirat alátámasztására, melyet most végre elébe tárnak. Alapos munkára vall ez is. Ellenfelei külön csokorba gyűjtötték a politikai magatartására és a hivatali működésére vonatkozó vádjaikat, rágalmaikat. A bizottság előadója nyolc pontban olvassa fejére ,,vétkeit":

1. Tagja volt a zenei diraktóriumnak.
2. Az Internacionálét a főiskola tanáraival meghangszereltette.
3. Vöröskatonák sorakozását a főiskola épületében megengedte.
4. A tanácskormány bukásakor a nemzeti zászló kifüggesztését késleltette.
5. Részt vett a főiskolai tanárok sztrájkmozgalmában.
6. Az énektanítói tanfolyam képesítő vizsgálataira a bizottság tudta nélkül annak nevében szabálytalan engedélyeket adott.
7. A főiskola kiadványain saját kezű aláírása helyett szabálytalanul bélyegzőt alkalmazott.
8. Számos kezelési szabálytalanságot és irodai rendetlenséget tanúsított aligazgatói működése alatt.

Kodály nyugodtan végighallgatta mindezt, aztán csendes határozottsággal így szólt:
- Négy hónapja vagyok meghurcolva és nem tudom, miért. Én azt vártam, hogy megszűntetik ellenem az eljárást. Éppen ezért kérem, engedélyezzék, hogy ma ne kelljen felelnem a vádpontokra, hanem újabb tárgyalási napon esetleg írásban válaszolhassak. - Aztán külön gyorsírót kér, aki pontosan jegyzi az elhangzottakat. Mindkét kérését teljesítik. Mikor azonban a következő alkalommal jogi szempontból emel kifogást az eljárás ellen, Wlassics elutasítja.
- Szeretném megállapítani, hogy ez még a fegyelmit megelőző vizsgálat csupán.
- Nem az - szól közbe az elnök.
- Akkor tudomásul veszem azzal, hog tiltakozásomnak ezzel szemben kifejezést adok.

Ekkor egy levél érkezik a bizottsághoz. Dohnányi Ernő kéri tanúkénti kihallgatását. Hogy mit akar mondani, afelől már sorai sem hagynak kétséget:
,,Kijelentem, hogy teljesen azonosítom magam Kodállyal és vállalom a teljes felelősséget mindazokért az intézkedésekért, amelyek igazgatóságom alatt történtek."
Szóban még ezt fűzi hozzá:
- Kodályt hazafiatlan magatartással nem lehet vádolni, aki mindig a magyar népdalt gyűjtötte, kutatta, az lelkében sokkal hazafiabb, mint talán sokan mások, akik vádolják.
Aztán ismét Kodályé a szó. Direktóriumi tagságáról beszél:
- A társaság, melyben ott voltam, azt hiszem, hogy minden magyar zenére hízelgő lenne, de Dohnányival és Bartók Bélával együtt lehet- Helytállani kötelességünk volt.

A következő tárgyaláson Wlassics egy újabb levelet kénytelen ismertetni: Bartók Béláét. A direktóriumról nyilatkozik ő is, igen határozottan: ,,Minthogy annak működésében én éppúgy részt vettem, mint Kodály, tiltakoznom kell az ellen, hogy akár a tagság puszta ténye, akár valamilyen kifogásolt működése miatt Kodály Zoltán egyedül viseljen bármiféle felelősséget."

Az ellenfelek érzik: nem lesz könnyű elbánniuk vele. Elszigetelniük nem sikerült, megtörniük pedig még kevésbé. Szinte nem is védekezik. Másoknak viszont - ő, az üldözött - védelmére kel. Szót emel a fegyelmi alá vont Waldbauer érdekében, de kiáll a börtönbe zárt, majd emigrációba kényszerített Reinitz mellett is:
- Viszonyunk kölcsönös tiszteleten alapult. Őt, mint az igazság fanatikusát és mint jellemet ismertem meg, melytől tiszteletemet meg nem tagadhatom.
Az elnök már szívesen lezárná az ügyet, de a tárgyalást újra meg újra el kell napolni, tanúkihallgatások, bizonyításkiegészítés miatt. Kodály megbetegszik, s ezt az alkalmat arra használja fel, hogy alaposan tanulmányozza a fegyelmire vonatkozó jogszabályokat. Legközelebb már erre hivatkozhat.
- Úgy látom, hogy az abban foglaltak és a mostani eljárás között eltérések vannak, mégpedig kivétel nélkül káromra. Mármost azt kérdem: ha egyszer nem az a szabályzat érvényes itt, akkor melyik szabályzat szerint folyik ez az eljárás? Ha pedig azok a pontok érvényesek itt is, akkor mi az oka az eltérésnek?

Nem a vádlott - az elnök jön zavarba. Jogszabály helyett a miniszter döntésére hivatkozik ismételten. Azután a népdalgyűjtésről érdeklődik. Kodály másfél évtized tevékenységéről beszél.
- Mindezt a munkát az állam támogatása nélkül szinte pazarlásnak nevezhető saját kiadásokkal végeztem. Ez különben egyáltalán nem fizethető meg. Valahonnan meríthettem az energiát mindehhez? Kétségtelen azon hazaellenes lelkületből, melyet rám akarnak bizonyítani. A napi politikával nem foglalkoztam. Átvitt értelemben azonban politikai minden taktus, minden dal, amit feljegyeztem. Szerintem ez a helyes nemzeti politika. A tetteké és nem a frázisoké. És ezt üldözik bennem.
Igen, valóban ezt üldözik. Mert ez a kor a frázisok kora, nem a tetteké. Mert a gyanakvás - a tudatlanság és a rosszindulat szülötte - most vádként hangzik el Szabados Béla ajkáról:
- Ez lehet nagyon dicséretre méltó, de hazafias szempontból nem felelt meg a várakozásnak, mert nem annyira nemzeti, mint inkább nemzetiségi szempontok erősítésére szolgált.
Szerinte hiba volt, hogy Bartók Bukarestben adott ki egy gyűjteményt.
- Bartókkal az volt a tervünk, hogy egy nagy gyűjteményt adunk ki a magyarországi népek zenéjéről, hogy végre kiderüljön, mi a zenei magyarság, mert tisztázottnak nem tekinthető ez a fogalom. Itt nem mutatkozott vállalkozó...
Azután újabb halasztás, újabb tárgyalás következik. Szabados és Kemény, a bizottság két tanár tagja kifogyhatatlan a kifogásokban. A legapróbb részletkérdést is hosszan firtatják. Kodály mindvégig megőrzi nyugalmát, fensőbbségét. A tizenkettedik tárgyaláson, április 20-án ,,az utolsó szó jogán" mondott beszédében ki sem tér az egyes vádakra.
- Én nehéz időkben elvállaltam egy nehéz funkciót. Tettem ezt nemcsak anyagi jutalmazás nélkül, hanem anyagi káromra. Bevallom, eleinte foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy egyáltalán meg sem jelenek itt, de attól tartottam, hogy azt is hátrányomra írják. Az emberiségbe vetett hitemnek kellene megrendülnie, ha nem hinném, hogy ez a vizsgálat nem az én szégyenem lesz.
Ezután a bizottság visszavonul és bár a vádak, rágalmazások legnagyobb részének alaptalansága kiderült, szótöbbséggel úgy határoz, hogy mulasztásait súlyos fegyelmi vétségnek minősíti. A miniszterek javasolják: helyezze vissza Kodályt aligazgatói kinevezése előtti tanári állásába.

Telnek-múlnak a hetek, a döntés egyre késik. Moravcsik aggódni kezd, hogy minden fáradozása kárba vész és ellenfele visszatér a főiskolára. Ezért Hubayval bizalmas felterjesztést irat a miniszterhez Kodály ügyében, aki ,,a szomorú emlékezetű múlt tanév destruktív törekvéseinek kedvező konjunktúráit felhasználván, az intézet tantestületében beállott bomlasztásának megindítója és értelmi szerzője volt."

A fegyelmi határozatlan elébe vágva megállapítja: ,,Az magában véve is pedagógiai képtelenség, hogy ugyanaz az egyén, aki zeneszerzői működésében a legszélsőségesebb irányt képviseli, mint tanár sikerrel taníthasson az iskolában megkövetelt és igazolt szabályok alapján. Azt a rombolást, amelyet ő zeneszerzeményeivel a fogékony fiatal lelkekben végbevitt, nem ellensúlyozhatja az ő pedagógiai működésével.
Még fontosabb szempont: ,,Részemről a Kodállyal való összhangzatos és kollegális együttműködést az intézet körében nem tartom lehetségesnek, s ezért tanszékére való visszatérését sem tartom kívánatosnak."
Javaslata kettős: helyezzék át Kodályt egy középiskolához, mivel tanári oklevele is van, vagy ha ez nem menne, akkor - nyugdíjazzák.

Lám, akik a hetvenhét éves Mihalovich nyugdíjaztatását sérelmezték, most a harmincnyolc esztendős Kodállyal tennék ugyanezt. A miniszter egy ideig latolgatja még a javaslatokat, végül június 25-én meghozza a határozatát.
,,Önnek - hangzik az ítélet - a fegyelmi bizottság javallatára aligazgatói kinevezését érvénytelenítem és Önt az aligazgatói kinevezése előtt elfoglalt tanári állásába visszahelyezem. Illetményeinek megfelelő leszállítása iránt külön intézkedem. Egyben Önnek tanári állásában az 1920-21. tanév I. felének tartalmára szabadságot engedélyezek."

Ez az utolsó mondat az engedmény Hubay kedvéért, akivel a miniszter nem akar ujjat húzni. Moravcsiknak azonban bele kell törődnie, hogy végső célját nem érte el. Áthelyezésről vagy épp nyugdíjazásról szó sincs a határozatban.

A fegyelmi ügy ezzel tehát lezárult és valóban nem az ő szégyenével.
A teljes kibontakozás ugyan még késik. Azt azonban ellenfelei kénytelenek elismerni - ha egy szemernyi tárgyilagosság van bennük -, hogy Kodály a nehéz idők nagy próbáját becsülettel megállta. A felelősséget minden tettéért bátran vállalta, meggyőződését meg nem tagadta, hű maradt önmagához. Egyenes gerinccel, emelt fővel került ki a megpróbáltatások közül. És töretlen kedvvel halad tovább a megkezdett úton. Egy újságíró kérdésére feleli:
- Jelenlege mint köztudomású, szabadságon vagyok. Dolgozom, munkálkodom. Az országot elhagyni semmi körülmények közt nem fogom. Német, sőt francia nyelven is tudnék előadásokat tartani, ennek dacára kivándorlásra nem is gondolok.

Támadták tudományos munkásságát: ő újaabb tanulmányt közöl Árgirus nótája címmel. Benne a bukovinai csángók közt megőrzőtt több száz éves ének elemzésébő érdekes következtetéseket von le a régi históriás énekek stílusára, Tinódi Lantos Sebestyén verselési gyakorlatára vonatkozóan-

Támadták zeneszerzői tevékenységéért: ő befejezi új művét, a két hegedűre, brácsára írt Szerenádot. Ha csupán szerkezetét nézzük, szinte klasszikusan kiegyensúlyozott építményt látunk. S ezt a keretet gazdag tartalommal tölti meg. Az első tétel igazi szerenádzene, melyet a szerelmes ad választottjának ablaka alatt. A második a férfi és a nő párbeszéde, a harmadik pedig az egymásra találás boldog éneke. Az egész mű - programmal vagy a nélkül - a leghumánusabb muzsika, amit ebben az antihumánus korban írtak. Visszacseng benne a gyermekkor: ,,Zoltán malacbandája" muzsikálhatott ilyen önfeledten - cselló nélkül, nagybőgő nélkül - a galántai állomáson.
A Szerenád derűs hangja éles ellentétben áll a komponálása közben elszenvedett sok keserűséggel. Aki önmagán ennyire uralkodni tud, az úrrá lesz ellenségein is.

Azzal természetesen tisztában van, hogy a zajgó hullámok nem ülnek el azon nyomban körülötte. Főként, hogy vannak, akik újra felkorbácsolják őket.
Leginkább pedagógiai tevékenységében gátolják, de itt sem teljes eredménnyel. Növendékeit beosztják ugyan más tanárokhoz, azt azonban nem tudják megakadályozni, hogy lakásán fel ne keressék őt. Irányítása tehát ez idő alatt is érvényesül.
A vihar akkor tőr ki újra teljes erővel, amikor Dohnányi 1920. január 10-én a Filharmonikusok hangversenyén bemutatja a pár éve komponált Két éneket.

Hogyan, hát nem volt még elég neki? - bosszankodtak a kritikusok. - Újra felüti a fejét? Nosza, csapjunk le gyorsan! Főleg ha ezzel még érdemeket is lehet szerezni az új rezsim urai előtt. Márpedig lehet.... Minél kegyetlenebb a kritika, annál kellemesebben cseng bizonyos fülekben.
,,Érdektelenek, unalmasak" - mondja az egyik bíráló a Berzsenyi - és az Ady-dalról. ,,Zenei kubizmus - minden, csak nem dal!" - így a másik. ,,Fárasztó és erőszakos" - toldja meg a harmadik. ,,Mesterkélt művészet, melyet a hang-vegytan szobatudósa lombikban hozott létre" - ítélkezik a negyedik.

De mindez még hagyján. Miért csak a műveket szidjuk - lép ki a sorból egy kritikus. Hatásosabb, ha egyenesen a komponista torkának ugrunk, s kijelentjük róla, hogy ,,ügyesen adminisztrálva magát, mindig és mindenütt mint Bartók egyenrangú pályatársa igyekszik szerepelni. Ami Bartókban igazi genialitás, az Kodálynál benső meggyőződés nélküli modorosság: amit ott nagyvonalú és erőteljesen egyéni, az itt verítékes erőlködés és eredetieskedés csupán."

Hát ezt is lehet? A hivatalos fórumoktól nyugodtan: dehogyis korlátozzák ők a ,,sajtószabadságot" egy kis rágalmazásért - főleg ha az az ő malmukra hajtja a vizet.
Csak az érdekelt nem tűri. Nem a megtámadott: a megdicsért kér szót. Bartók Béla tiltakozik: ,,1. Nem igaz, hogy Kodály Zoltán a személyemet bármikor is saját érvényesülésére használta volna ki; 2. Nem igaz, hogy nekem keserűséget okozott volna, mert először is távolról sem tartozik utánzóim közé, másodszor mert régi üldöztetésem idején ő volt az egyetlen, aki mindenkor nyíltan és bátran mellém állott."
Nem éri be ezzel a gyors tiltakozással, a Nyugatban ismét hitet tesz a megtámadott mellett: ,,Nem azért becsülöm Kodályt, mint a legtöbb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam és nem Kodály, ez újból az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja."
S aztán megszólal harmadszor is, ezúttal mélyen szántó szakmai cikkben fejti ki nézetét, méghozzá egy olasz folyóiratban, hogy ne csak az ország - a világ is megtudja, miről van itt szó: ,,Hogyan válhatik az új magyar zene megteremtésének alapjává egyetlen zenei hagyományunk, a magyar parasztok zenéje? - kérdi, s meg is felel rá:
Egyetlen magyar szerzőnek sikerült ezt a problémát megoldania oly módon, ahogyan Magyarországon senki nem tette, s ez Kodály Zoltán, akinek művei a magyar parasztzenei hagyományokra támaszkodik, s ennek a zenei stílusnak a legmagasabb fokon való betetőzői."

Igen, Bartók szava messzebbre hallatszik, mint a kritikusoké. S a műveké - még ennél is messzebbre. Különösen, hogy egy nagy bécsi kiadó, az Universal Edition sorozatban készül megjelentetni őtet.
De itt és most mégis a kritikusok hangja az erősebb. Moravcsikok mindenesetre csak azt hallják, s azon felbuzdulva kérik ismét a minisztertől Kodály szabadságának újabb meghosszabbítását.
Ez sikerül is, de az idő gyorsan múlik, s az átmeneti megoldás helyett jó lenne már véglegeset találni. Májusban a nagyobb nyomaték kedvéért Hubay ismétli meg egy felterjesztésében, hogy ,,művészi és pedagógiai felfogás és együttérzés dolgában áthidalhatatlan ellentétek választanak el Kodálytól, ezért a vele való összhangos együttműködést magamra nézve lehetetlennek tartom."

Mi legyen Kodállyal? - ezen tanakodik a minisztérium. Legyen a magán-zeneiskolák szakfelügyelője - merül fel az ötlet. Ez hatáskörben, rangban emelkedést jelent számára - vetik ellene -, s így a fegyelmi bűntetéssel nem fér össze. Kapjon megbízást a népzenei emlékek összegyűjtésére - javasolja Hubay. Van, aki helyesli és van, aki ellenzi a tervet. Már augusztus végén járunk, s még mindig nincs döntés. Az ügy zsákutcába jutott, úgy látszik.

Ekkor Kodály kilép teljes visszavonultságából és kihallgatást kér a minisztertől.
Kevés szóval elmondja meghurcoltatásának igaz történetét: kik és miért akarják őt távol tartani a Zeneművészeti Főiskolától. Vass József Miniszter személyesen vizsgálja felül az ügyet és véget vet a huzavonának: visszahelyezi őt állásába, sőt még segélyt is ad neki népdalgyűjtő munkájának folytatására.

Mit tehet most már Hubay? Szeptemberi felterjesztésében visszavonja előző beadványát és kijelenti, hogy a Kodállyal folytatott alapos beható megbeszélés révén eloszlottak korábbi aggodalmai, s úgy látja, hogy az ,,összhangos együttműködés akadályai elhárultak".

Ezzel véget ér a kétéves kényszerpihenő. Kodály újra átveszi a zeneszerző-növendékek oktatásának irányítását. A nevelőmunkájára szórt rágalmakat majd tanítványainak eredményei cáfolják meg. Ő ráér, nyugodtan kivárja. De Bartók már ekkor tisztán látja, s egyik cikkében ki is jelenti: ,,Kodály a legnagyobb magyar zeneszerző pedagógusunk." Sőt azt is megjósolja, hogy ,,a Kodály-kérdés nem itthon, hanem külföldön fog eldőlni".

Valóban: mind gyakrabban játsszák műveit - méghozzá most már nyomtatott kottából - és mind több elismerés érkezik a világ minden tájáról. Salzburgi sikeréhez Romain Rolland, a nagy francia író külön levélben gratulál. Amerikai fogadtatásáról egy tekintélyes folyóirat ,,Kodály - esemény" címmel számol be. A világ kulturális élére, mely a nagy háború után kezd újjáéledni, most másodszor is felfedezi Kodályt.

Már a hazai kritika sem annyira elutasító. Zeneszerzői matinéját 1922 októberében nemcsak Tóth Aladár méltatja érdeme szerint (aki lelkes híve s egyben utóda is a Pesti Naplónál), hanem korábban tartózkodó vagy épp ellenséges hangú bírálói is megértéssel, sőt elismeréssel fogadják. Elképzelhető lett volna még akár egy éve is, hogy egy magyar újság ezt írja róla: ,,Kodály kétségtelenül igaz poéta"?...Vagy hogy kijelentse: ,,Kodály neve ma irányt, zászlót jelent"?

Csak a hivatalos körök magatartása nem változik vele szemben. Most is mereven elzárkóznak fegyelmi ügyének újrafelvétele elől. Pedig csak annyit kér, hogy olyan bizottság tárgyalja az ellene emelt vádakat, amelynek tagjai távol állnak a főiskolán lefolyt személyi harcoktól.
Így hát elégtétel nélkül folytatja munkáját. Bartókkal együtt előkészíti a százötven dallamot tartalmazó Erdélyi magyarság című gyűjtemény kiadását. Zenei beszámolókat ír is több külföldi folyóiratnak. Főleg pedig áttekinti, mintegy ellenőrzi korábbi alkotásait. Új mű nem születik ugyan, de miközben sajtó alá rendezi a régieket, összegezi is az elért eredményeket.

Dalok, kamaraművek...egyetlen zenekari darab meg egy-két kórus - ez az eddigi termés. A múltat vallatja, de a jövőre gondol.
Merre vegye útját?

kedd, 2007. november 27.


Diadal!
+++++


A főváros ünnepre készül: fennállásának, azaz Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulóját üli. Ki akar tenni magáért. Felejtesse fény és pompa a kiállott hét szűk esztendőt! Legyen olyan vígasság, amilyen a háború befejezése óta - nem: a millenium óta - nem volt!

A vígassághoz zene is kell. A városatyák a művészetek mecénásaiként kívánnak tündökölni. Az ünnepségek egyik fénypontja a Filharmónia zenekarának hangversenye lesz- határozzák el. A kítűnő és népszerű Dohnányi Ernő vezényeljen. De mit? Kellene egy-két alkalmi művet iratni. Nagy tanakodás indul meg: kihez forduljanak? A döntés nehezen érik, s az idő sürget. Elfogadják hát Demény Dezsőnek, a Bazilika derék karnagyának javaslatát és egy-egy kompozíció megírására felkérik a három legnagyobb élő magyar zeneszerzőt: Dohnányit, Bartókot és Kodályt...
Ezt is megérte. Hiszen már a puszta felkérés is elismerés a hivatalos fórumok részéről. Most rajta a sor, hogy bebizonyítsa, nem kegyet gyakoroltak vele, hanem azt adták csak, ami neki régen kijár: némi elégtételt hosszú mellőzöttségéért.
A csendes szemlélődést lázas alkotómunka váltja fel. Először a Marosszéki táncok terve ötlik eszébe, de amikor megtudja, hogy Bartók is népi táncokból komponál szvitet, elveti ezt a gondolatot. Egy bibliai szöveg kerül kezébe, mellyel az egyetemen ismerkedett meg. Egy régi, kéziratos énekeskönyvben lappangott sokáig a boroszlói (wroclawi) könyvtárban. Dávid király ötvenötödik zsoltára ez, Kecskeméti Vég Mihály XVI. századi magyar költő szabad fordításában.
Különösen időszerűnek érzi most ezt a szöveget. A régi zsoltáros megrázó panasza eggyé olvad benne saját szenvedéseinek fájó emlékeivel. Ami esztendők alatt felgyülemlett benne, megpróbáltatások minden keserű élménye, most egyszerre akar kitörni.
Ez magyarázza, hogy olyan rövid idő alatt elkészül a hatalmas alkotás. Mindössze két hónapra van szüksége és már készen áll a XX. század zenéjének egyik remeke, a Psalmus Hungaricus.

Alkalmi mű? Ugyan! Inkább az az érzése: szinte a mű teremtett alkalmat magának, hogy megszólalhasson. A mű, amely már benne szunnyadt rég és csak egy varázsütésre várt, hogy életre keljen.
Alkalmi mű a szó megszokott értelmében csak egy készül: Dohnányi Ünnepi nyitánya. Ez a Himnusz, a Szózat és a Hiszekegy témáiból szőtt darab nem is éli túl az alkalmat, amelynek létrejöttét köszönheti. Bartók Táncszifje viszont örök értékű. Nemcsak a zenéje, mondanivalója is: a magyar, araab, román és szlovák táncokat a népek egymásra találásának jelképeként fogja csokorba.
Hitvallás a Psalmus is: az ,,úri Magyarország" ünnepén a lenézett, idegennek érzett ősi népzene hangján szól. S a szöveg, amelyet mindenki megérthet, még kíméletlenebb. Szinte ítéletként harsogja a jubiláló előkelőségek fülébe:

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Azt az egyszerű dallamot, amit a kórus énekel a mű elején - ,,Mikoron Dávid nagy búsultában..." -, népdalnak hiszik sokan. Pedig ő maga írta. Csak épp azon a nyelven, amit ő falun tanult, s amire a várost is meg akarja tanítani. Ugyanez az egyszerű, halk zsolozsma zárja is a darabot: a kezdet és a vég ,,rímel" egymásra. De közben is vissza-visszatér, mindig más jelleggel, mégis azonosan. Formai szerepe, hogy felismerhető rendet teremtsen a hatalmas alkotásban. Tartalmilag pedig a mondanivaló magvát hordozza.

Az első rész megragadó fokozás. A szólista a magányos költő panaszát zengi egyre keserűbben, míg végül döbbenetes átokban tör ki: ,,Keserű halál szálljon a fejére, Ellenségemnek ítéletére!" A kórus közben háromszor hallatja hangját. Egyre izgatottabb, végül tettre kész a tömeg. S amikor a második részben együtt hangzik a kórus és a szólista éneke, már tudjuk, több ez, mint hatásos zenei megoldás: a költő és népe talál itt egymásra. Ezt a nagyszerű szövetséget koronázza meg az erejének tudatára ébredt nép egyre magasabban szárnyaló, bizakodó éneke.
Két rész - két csúcspont. Az első még a magány jajkiáltása, a második már a közösség himnusza. Ez a mű programja, s egyben az alkotóé is. Íme, a Psalmus titka. Felemelő, mert több, mint zene: dráma, sőt - élet.
Most érzi, hogy a Triószherenáddal valóban összefoglalta és lezárta életének egy szakaszát. Útja szükségszerűen vezetett a szóló- és kamaradaraboktól a nagy kórusra, nagy zenekarra írt Zsoltárig. És mert az egyes hangszerek lelkét alaposan ismeri, nem okozott gondot a hatalmas együttes megszólaltatása sem. Így történhetett, hogy úgyszólván kísérletezés nélkül, mindjárt az első nekifutásra remekmű került ki a keze közül.
Mert ezt senki sem vitatja. Épp egy volt ellenlábasa írja le: ,,Csodálatos mű ez a zsoltár. Talán a legbevégzettebb remek, amit a magyar muzsika eddig alkotott." S aki eddig leghangosabban csepülte, most az is elismeri: ,,A hangműve, nem mindig érthető kísérletezés, keresés után azokba a tiszta, nemes művészi magaslatokba emelkedik, amelyek csak egy Bach mértékével érhetők el." A német nyelvű pesti újság szerint is ,,lenyűgözően magas szárnyalású képzelőerővel megírt, megragadó hangulatú mélységű alkotás".

Micsoda pálfordulás! Ő maga is - mint műveinek legszigorúbb kritikusa - tisztában volt a Psalmus értékeivel, ez a behódolás mégis meglepi. Negyvenéves korára szinte egyhangú elismerésben lehet része! Különös érzés ez annak, akit eddig annyit üldöztek meggyőződésért. És diadala teljes, mert megalkuvás nélkül érte el.

Egy hónappal a nagy bemutató után szerzői estet rendez régebbi kamaraműveiből. Bosszankodjon? Nevessen? Ugyanazokat a műveket, amelyeket korábban annyi gáncs ért, most dicséri a kritika, majdnem fenntartás nélkül. Megjavultak volna időközben? Vagy a Psalmus sikerének fénye megvilágította tán az elméket?

A szólógordonka Szonátáról felfedezik, hogy ,,közlemény, melynek ragyogóan kifejezett emberségéből nagyobb vonzóerő sugárzik, mint egy tucat zenekari darabból" - meg hogy ,,nincsen párja a csellóirodalomban". Azon sajnálkoznak, hogy a szerzőjét ,,igazán csak a külföld és itthon egy kis kör becsüli. Ez fájdalmas, bár nem érthetetlen. Hiszen Kodály nem tehetség. Csak zseni."

A Megkésett melódiák dalaiban is megérzik már ,,férfias líráját" meg ,,a kifejezés hallatlan bensőségét". Csupa olyasmit tehát, ami a bemutató alkalmával - a Psalmus előtt - elkerülte figyelmüket.

Milyen sors vár vajon az új művekre? Kisugárzik-e majd azok fogadtatása is a Psalmus sikere, vagy újrakezdődik a harc elismertetésükért? Ez a kérdés, nem is annyira új, szöveg nélküli karával, a Hegyi éjszakákkal, vagy a három Bach-korálelőjáték gordonka-zongora átiratával, hanem inkább nagyszabású terveivel kapcsolatban merül fel benne.
Egész estét betöltő opera írására készül. Megvan a téma: Dózsa György sorsa, 1514 tragédiája. És megvan hozzá az író, aki feldolgozná - mélyebben és igazabban, mint a kiegyezés idején Szigligeti tette Erkel Ferenc számára. Ez az író Móricz Zsigmond.
Minden jel arra mutat, hogy közös vállalkozásuk most sikerrel jár, nem úgy, mint hat éve a Pacsirtaszó. Aztán mégis be kell látniuk csakhamar, hogy képtelenség zenés színpadra vinni ezt a témát úgy, ahogyan szeretnék. Helyette Homéroszhoz fordulnak és egy Odüsszeusz-opera felvázolásához fognak hozzá. Ez sem elégíti ki azonban őket, ezért feladják tervüket.
Kár, hogy ez az ígéretes együttműködés megszakad. Hiszen Móricz regényeiből, vagy akár az ő Psalmusából oly eleven, drámai erő árad, hogy szinte magával sodorja az olvasót, illetve a hallgatót. De az opera követelményei, a néző szempontjai mások. A dal receptje egyszerű: végy egy szép verset és írj hozzá jó zenét. Az operára viszont nem áll, hogy - végy egy jó drámát és zenésítsd meg. Egyetlen drámafelvonás már egész estet betölt, ha zenébe ültetik. Az ének meg a zenekari kíséret persze nemcsak megnyújtja, el is mélyíti a szöveg mondanivalóját.
Azután más megoldást keres. Új utat próbál a színpadi zenében is: szerzőtársnak a népet választja. Azaz egyszerűen csokorba fog több összetartozó népdalt, ahogy falun is teszik. Egyelőre próbaképpen mindössze egy jelenetre valót válogat egybe - no nem az Operaház: a kis Blaha Lujza Színház számára. A próba jobban sikerül, mint várta: a kis jelenetet 1924 nyarán több, mint harmincszor játsszák. A címét sokan megjegyzik: Székely fonó... Talán mégsem ábránd csupán, hogy a magyar népdal az Operában is megszólalhat egyszer?

A cél közelebbről látszik, de ahhoz,, hogy elérhető legyen, még sok munkára van szükség. Tudományos téren a legsürgősebb tennivaló a sajtóra érett gyűjtemények kiadása. Minden fáradozása ellenére is csak egy töredékét sikerül megjelentetnie: 1916-os nagyszalontai gyűjtésének negyvenkét darabját.
Fontosabb is lenne talán néhány népszerűsítő dalkiadvány, amint azt még 1906-ban Bartókkal tervezték. Az azóta összegyűlt nagy anyagból könnyebben megy a válogatás, az azóta szerzett tapasztalatok alapján jobban sikerül a feldolgozás.
A kíséret egyszerűbb és merészebb: nem ismétli a dallamot, hangulatát ragadja meg, légkört teremt, Magyar népzene címmel indítja útjára a sorozatot. Az első két füzetben öt-öt székely balladát és dalt ad közre.

Kísérlet ez is: a fogadtatás majd megmutatja, javult-e a közízlés a közel két évtized alatt. Van-e már helye a nap alatt az igazi népdalnak, vagy a ,,külföldi kuplék" ás a ,,belföldi népdalgyári portéka" kell továbbra is? A fejlődés bizony - annyi munka árán - igen csekély. Akkor hát folytatni kell a munkát, csüggedés nélkül.
Külföldön, úgy látja, könnyebb eredményt elérni. Az Új Zene Nemzetközi Társasága egyre inkább igényli tevékeny közreműködését: pályázatok elbírálására, programok összeállítására kérik fel. Dalai Berlinben aratnak sikert. ,,Adjatok nekünk több Kodályt! - kiált fel az egyik ismert esztéta a hangverseny után. - Ő és Bartók korunk zenéjének csúcspontja." A Duót Salzburgban, a két Szonátát Moszkvában, más darabjait Londonban, New Yorkban és Dél-Amerikában fogadja elismeréssel az értő közönség. A művek diadalútja megkezdődött. - legalábbis külföldön. Csak a Psalmus első előadása várat még magára, pedig német szövege is elkészült már. A kitűnő fordítás egyik volt tanítványának, Szabolcsi Bencének a munkája.

Itthon meg épp a Psalmus tör utat a többi kompozíciónak. Amikor 1924 decemberében újra elhangzik, az előadás még jobb, a siker még forróbb, mint volt a bemutatón. A hallgatóság helyéről felállva negyedórás tapssal köszönti, ezüstkoszorúval jutalmazza. Tóth Aladár a Pesti Naplóban kijelenti: ,,Ez a műalkotás fogalom, s Ady költészete mellett a XX. század legnagyobb élménye.
Általánosabb mély hatást még egyetlen magyar mű sem gyakorolt."

Az ő számára különösen emlékezetes marad ez az este. A lelkes ünneplés is meghatotta, ez kétségtelen. Még jobban megragadták azonban az előadás új színei. Hogyan, hát lehetséges, hogy egy leírt mű esetről esetre másként hangozzák? Igen, egy ilyen nagyszabású kompozíció hatása sok körülménytől függ. Megszólalása szinte a szerző, az előadógárda és a közönség közös produkciója. Most az énekkar volt a meglepetés forrása. Mintha megújhodott volna. Pedig mindössze annyi történt, hogy a második részben a vegyes kart gyermekkórussal erősítette meg. És ezáltal nemcsak erőben, színben is gazdagodott - ,,megfiatalodott" a hangzás.

Két hónap sem telik el, s újabb hangversenyt rendez. Dalaiból és kamaraműveiből ad szerzői estet a Zeneakadémián. Itthon is megváltozott körülötte a légkör, ezt a tapasztalatot szűrheti le a kritikákról. A szakma véleményét a Zeneközlöny így összegezi: ,,Ha Magyarországnak eddig nem volt az európaival egyenrangú zenéje, mai zenéjével élére került Európának."

Lassan, de sokat ígérően növekszik az a kis tábor, amelyik érti és igényli művészetét. Nem csekély érdeme van ebben az egyre népesebb előadógárdának: Székelyhídy Ferencnek, a Psalmus szólistájának, Basilides Máriának, Marschalkó Rózsinak, Kálmán Oszkárnak, Palló Imrének, a nagyszerű operaénekeseknek, Kentner Lajos, Keéri Szántó zongoraművészeknek és társaiknak. Ma már nem gond, mint volt 1910-ben, hogy kire bízza egy-egy új művének a bemutatását.
Diadalának - a régi osztályos társakon: Bartókon, Dohnányin. Waldbeurékon kívül - elsősorban ők a részesei. Nekik jár a köszönet ezért a szerzői estért is. És lám, utána mégis, mindegyre a Psalmus kórusának csodás hangzása cseng vissza fülében.
Úgy érzi, kincsre bukkant, mely azonban még kicsúszhat a kezéből. A véletlen vezette nyomra. Ahogy rátalált, úgy el is veszítheti. Fel kell tárnia tudatosan, hogy teljesen birtokba vehesse.
Hol is rejtőzik ez a kincs tulajdonképp?
- A nagyváros kövei között a gyermek nem énekel, sőt, még egy énekhangot sem tud kiadni, holott falun régi énekkultúra van - gondolja.

Valóban elszomorító a helyzet: egész Pesten alig néhány gyermekkar működik. Mi lehet az oka ennek? Sosem gondolt eddig vele. Tán kevés a jó énektanár? A Wesselényi utcai polgári iskolában - mondják - találhat egyet, Borus Endre a neve. Énekkart is szervezett a tiz-tizenegy éves fiúkból. Sürgősen felkeresi őt, Éppen próbáltak.
Hol rejtőzik a kincs? Most, hogy ezeket a kipirult arcú fiúkat hallgatja, egyszerre bizonyossá válik benne: az ő torkukban. Az ő üdén zengő hangjuk az a kincs, amelyet birtokba kell vennie, mert ezen a hangon olyasmit is el lehet mondani, amit másra nem bízhatna.
- Majd hozok én valamit az ön gyermekkórusának - mondja Borusnak a próba végén. - Addig is, az az érzésem, hogy nagyon érdemes foglalkozni ezekkel a fiúkkal!

Alig pár hét telik el és máris megjelenik a Wesselényi utcában. Nem üres kézzel jön: két kompozíciót ad át Borusnak.
- Próbálják ki. Azokat a dalokat írtam gyermekkarra, amelyeket falun is csak gyermekek szoktak előadni. Van ugyanis egy egészen külön gyermektradíció.
Megsejtik ezt a városi fiúk is. Eleinte szokatlan ugyan a hangzás számukra, de hamar megbarátkoznak vele, s aztán egyre jobban belemelegszenek. Bár ők sosem jártak házról házra, tojásért és más ajándékért énekelve, mint a Zoborvidéken szokás farsangkor meg böjtben, mégis úgy érzik, mintha ismeretlen falusi pajtásaik éneke az ő szívükből is szólna.

Újabb pár hét múlva már a Zenaakadémia dobogóján állnak. A csillároknál is fényesebben csillog a szemük. Aztán karmesterük intésére felcsendül a dal. Előbb halkan, sejtelmesen: ,,Ez ki háza, ki háza?" ... majd vidáman, önfeledten: ,,Talalaj, talalaj, Tök Lőrinc.." Aztán visszatér az első dallam, csöndesen elnyugszik az ének. A közönség lassan ocsúdik ámulatából, de annál lelkesebben tapsol utána. A Villő váratlanul nagy sikert arat. Meg kell ismételni.
Aztán a száz fiú új nótára zendít: ,,Túrót eszik a cigány..." Ez a második kórus is két népdalt fűz össze, s ugyanúgy az első visszatérésével kerekedik háromtagú formává. A Villő-ben két lassú rész keretezett egy gyorsat, ebben viszont a frissen pergő indítás és befejezés közt egy megkapóan finom, költői szakasz áll, a ,,Csipkefa bimbója". Ezt is megújrázzák.

A közönség alig tud betelni a frissen csengő hangok újszerű szépségével. A műsor többi száma is sikert arat - a Magyar Népzene füzeteiből válogatott néhány dal és ballada még két zongoradarab -, de az est szenzációja a Wesselényi utcai fiők éneke. ,,Kitűnő ötlet volt Kodálytól - ismeri el az egyik kritikus - a még teljesen kihasználatlan gyermekkar szerepeltetése." Több ez, mint ötlet - jelenti ki a másik: ,,Annak a teremtő erőnek az újrafelfedezése, amely a gyermektorkokban és gyermekszívekben van elrejtve." Szaabolcsi Bence ,,a magyar ének tavaszáról" ír, Tóth Aladár pedig ,,a népköltészet apoteózisát" látja e művekben.

Ami 1906-ban még számára is hihetetlennek látszott, íme, 1925. április 2-án valóra vált: megtartotta első népdalestjét - és a magyar népdal sikert aratott a hangversenyteremben!
A műsorhoz ő maga írt ismertetőt, hogy ezzel is felhívja a figyelmet a nap jelentőségére: ,,A magyar népzene nem osztályművészet". Ma ugyan már csak a földművesnép közt él, de köze van hozzá az egész magyarságnak. Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár romba dőlt; ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket.
A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte régi kincs értékesebb felét... A falu most búcsúzik a régi hagyománytól. A fiatalsága már nem veszi át. Rajtunk a sor. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni".

Az utolsó mondattal Móricz Zsigmond egyik novellájának címére utal. Közös operatervüket feladták ugyan, de szándékuk, törekvésük közös maradt továbbra is. Nem pusztán idézet, jelkép is ez: a szellemi élet legjobbjai így küzdenek vállvetve nemes céljaikért.


Schneider Fáni és Háry János
++++++++++++++++++++++

Hogyan ápoljuk ezt a tüzet - kérdi önmagától -, hogy ne csak pislákoljon, hanem lángra is lobbanjon, világítson, melegítsen?
Ezen tépelődik tavaszi barangolásain a budai hegyekben. Élvezi a nap újuló erejét, a rétek frissülő zöldjét. Valóban ,,mindenek újulnak", ahogy a népdal mondja.

Távolról énekszót hoz feléje a szél. Egy csapat leány dalol vidáman. Először felderül az arca: hát mégis énekel a városi fiatalság? Ahogy közelükbe ér, egyre jobban elkomorul: szörnyű, hogy mit énekelnek! Egy kuplé, egy nóta - népdal még véletlenül sem jut eszükbe. A rügyező bokrok közt mind szomorúbban hallgatja őket. Csak a természet újul, az emberek nem?
Műsoruk koronája a bárgyú dalocskák közt is a legbárgyúbb ,,Schneider Fáni". Méghozzá ilyen ,,magyarosan" pattogó ritmusban:

Schnei-der Fá-nide assz-mond-ta,
Nem kell né-kiji- rossz-szok-nya...

Végképp elkomorodik, amikor kiderül, hogy a lányok egy pesti tanítóképző növendékei. Beléhasít a felismerés:
- A jövő nemzedék nevelői és anyái az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben nőnek fel. Magyarország ma éppoly gazdag dalban, mint valaha. Persze a főváros olyan, akár egy idegen sziget. Civilizátoraink kultúrának tekintik, ha a főváros nemzetközi slágeroktól hangos és remélhetőleg semmiben sem különbözik más európai nagyvárosoktól.

Valamit tenni kell - érik meg benne az elhatározás - mindazon kívül, amit már eddig tett.
- Mostanság én is a szakzenészek rendes életét éltem, azaz semmit sem törődtem az iskolával, abban a hiszemben, hogy ott minden rendben van, tesznek,a mit tehetnek, s akinek nincs hallása, az a zene számára úgyis elveszett.

Ebből az illúzióból rázta fel most a ,,Schneider Fáni". Nem elég összegyűjteni, sőt feldolgozva kiadni nem elég a népdalokat. Így még mindig csak a keveseké marad: a néhány művészé, aki énekli, s a pár száz vagy ezer érdeklődő, aki hallgatja őket. Valamiképpen a tömegek közt kell eleven életre kelteni. Talán épp az iskolákban...

Ez persze nem tartozik a főiskola zeneszerzés-professzorának a feladatai közé. Beérhetné továbbra is, mint eddig, növendékeinek gondos felkészítésével. De most már nyugtalanítja az a kérdés, hogy mire is készíti fel őket valójában. Ha majd végeznek, s a tehetségek megszólalnak eredeti, egyéni hangon - műveik kinek kellenének? Nevelői felelősségérzet meg egy kicsi atyai gondoskodás is ez: fiainak könnyebb sorsot szán, mint amilyen neki magának volt, meg akarja kímélni őket a csalódásoktól.
Ennek csak egy módja van - ha nem akarja megalkuvásra nevelni őket - , hogy a közízlést kell gyökeresen megváltoztatni. Legalábbis a jövő közönségének az ízlését. Mert a jelené - az reménytelennek látszik.

Épp ekkor kell ezt ismét keserűen tapasztalnia. Egy pesti német újság minősíthetetlen hangon támadja meg utolsó éves növendékeit, akik egy közös hangverseny keretében mutatták be darabjaikat. A cikk szerzőjét személyes érdekek is fűtik: Hubay kedvében akar járni, kitől tanári kinevezése függ. Jól számít: az állást hamarosan meg is kapja.
Véleményének summája: ,,A legtöbb Kodály-tanítvány szerzeményei magukra vonják az ítéletet, hogy az ember bűzleni hallja őket. Mindenekelőtt azonban az égre bűzlik az, hogy a Zeneművészeti Főiskola igazgatósága nem vet gátat az ilyen végzetes működésnek. Mégiscsak a legtermészetesebb törvény, hogy egy nagy zenei tanintézetben egy bizonyos nemes konzervativizmusnak kellene pedagógiai vezérelvként uralkodnia. Ha már saját lábán áll a zeneszerző, akkor vallhatja saját tévhitét, követheti a tudatos csalás útját. De egy egész felnövekvő nemzedék céltudatosan egyoldalú anarchiszhtikus befolyásolása kútmérgezés."

Ha csak róla magáról esne szó, talán válasz nélkül hagyná ezt a támadást, mint korábban annyi mást. De növendékeinek, a főiskolának - és az új magyar zenének a védelmében síkra kell szállnia. Hosszabb cikkben utasítja vissza a rágalmakat és kifejti a zeneszerzőképzés alapelveit.
,,Magunkévá kell tennünk a nyugat-európai zenei hagyomány minden értékét. Nekünk azonban nemcsak európai, hanem egyben magyar zenészeket kell nevelnünk. Csak az európai és magyar hagyomány egybeolvasztása hozhat létre olyan eredményt, amely a magyarság számára is jelent valamit. Nem akarok mesterségesen nemzeti zeneszerzőket tenyészteni. Az egyéni örökölt hajlamokkal kell kiindulni. Az egyéniség tisztelete azonban mindenkire kiterjedjen. Ha nem húzok rájuk magyar egyenruhát, akkor németet, vagy más idegent sem szabad rájuk húznom.

Mi jogon akarják nekünk megtiltani, hogy a magunk zenei nyelvét használjuk? Hogy a magyar zeneiskolán ezt a nyelvet tanítsuk? Szerényen, a világnyelv mellett. Mi a művészet határain belül mindenféle ízlést szabadon engedünk érvényesülni. De meddig tűrjük még azt a diktátori hangot, amellyel idegen lelkük idegen ízlését ránk akarják erőszakolni? Az Önök konzervativizmusával, amely a korlátolt német kisvárosé vagy a nemzetközi banalitásé, egy világkultúrán nőtt magyar konzervativizmust szegezek szembe. Mi a magunk lábán akarunk állni és az egész világ kultúrájából azt akarjuk felszívni, ami nekünk használ. Amiből megtanuljuk a magunk lényegét minél teljesebben kifejezni. Nem akarunk többé zenei gyarmat lenni. Nem akarunk idegen zenekultúrát majmolni. Megvan nekünk a magunk mondanivalója, a világ kezd már ránk figyelni. A magyar zenét nem mi találtuk ki. Megvan az már ezer éve. Mi csak ápolni, őrizni akarjuk a régi kincset és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani."

Lám, a Psalmus sikere eddig tartott. Az ellenfél csak visszavonult, de meg nem adta magát. És most úgy vélte, megint elérkezett az ideje, újra támadásba lendülhet. Csak épp azt hagyták ki a számításból, hogy Kodály keményebb próbákat kiállt már. Most is alaposan visszavágott. A vitában nem az ő tekintélye tépázódott meg. No de hát a művészet fejlődését nem is a viták határozzák meg, hanem a művek. Ezen a téren pedig ellenfelei - nincsenek is.

Neki pedig mégiscsak megadatik, hogy ,,olykor" gyarapítsa a régi kincset...

Legelőbb egy új gyermekkarral, a Gergelyjárással. Most már nem csupán a széphangzás élménye vonzza a fiatalokhoz, hanem az a felismerés is, hogy csak velük és általuk lehet a jövőt alakítani. Márpedig ő erre törekszik, egyre tudatosabban. Ez a kis kórus is a múltat idézi és közben a jövőt építi. Régi falusi szokást elevenít fel, hadd éledjen tőle a város is. Gergely napján, márciusban ezekkel a dalokkal járnak házról házra az iskolás fiúk, diákká avatják a kisebbeket, bő termést kívánnak a ház népének.
- A gyermekeknek azt kell adni, ami közel áll hozzájuk, ami nem lépi át az ő gondolat- és érzésvilágukat. - Ezt a meggyőződését Borus Endre kórusának lelkesedése megerősíti.
S a felnőttek? Mit adjon nekik, hogy végre ők is megbarátkozzanak saját zenei anyanyelvükkel?

Kedvére való ötlet, amelyet Paulini Béla vet fel és kidolgozására Harsányi Zsolttal szövetkezik: Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burgváráig. A két ügyes színpadi szerző tréfás fordulatokban gazdag darabot kanyarít a népszerű meséből. Maga a hős nem az ő képzeletük szülötte, hanem valóságos alak. A napóleoni háborúknak ez a veteránja a múlt század elején egy kis dunántúli faluban élt. Garay János költő, aki először énekelte meg tetteit, személyesen is ismerte őt. Napról napra ott ült a kocsmában és mesélt hihetetlen kalandjairól.
Kodály megérzi: története nem karikatúra. Látszólag nem más, mint szájhős, lényegében azonban lelkesedő álmodozó, született rajongó és költő. Az életre kelt magyar mesetermő fantázia, az elpusztíthatatlan, örök magyar optimizmus kifejezője.
Paulini Háry öt kalandját fűzi egybe. Az elsőben közhuszárként őrt áll a burkus határon és lovagiasan segítségére siet Mária Lujzának. A császár lánya menten belészeret. A második kaland már a bécsi udvarban játszódik. Háry strázsamester megüli Lucifert, a fékezhetetlen paripát és biztos gyógyírt ajánl a ,,podegrás" császárnak. Aztán kitör a háború, s ő kapitányként vonul hadba. Harmadjára a majlandi csatatéren találjuk. Háry ezredes. Egymaga legyőzi a francia sereget, elfogja Napóleont. Még az érte hiába epekedő császárlány életét menti meg Háry generális: visszahozza a világ végéről, ahonnan a nixbe akarta vetni magát bánatában. Végül Bécsben mindent eligazít és Örzsével, hűséges mátkájával hazatér falujába.
Így történt...Tanú nincs rá, de minek is?

Hisz tudja jól azt élő és holt,
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátyja volt!

Meg aztán... a hitetlen diák tüsszentése a mese elején meg a végén úgyis idézőjelbe teszi az egész történetet...Szórakoztató mese,: amilyen gyorsan emelkedik rangban hősünk, úgy növekszenek tettei is. Csakhogy mi az utolsó, legnagyobb hőstette? Hazatérése. Szülőföldéhez, szerelméhez való hűsége, melytől nem tántorítja el sem a fény és pompa, sem a császár leánya. Így válik ez a tréfás történet felemelő költeménnyé, amely a magyarság erejéről, lovagiasságáról, hazaszeretetéről énekel.

Ezért annyira kedvére való Kodálynak ez a darab, hogy rögtön hozzáfog megzenésítéséhez. De miként fejezhetné ki legméltóbban eszmei mondanivalóját? Szegődjön Erkel Ferencnek, a nemzeti opera megteremtőjének a nyomába?
- Már ő elindult azon az úton - idézi fel magában -, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet. Egész sor népszínmű zenéjét írta meg, népdalok felhasználásával. Kár, hogy nem ment tovább. Túlságos nagynak látta a távolságot a népdal és opera között, hogysem áthidalására döntő kísérletet tett volna.
Ő most megkísérli. Nem népszínművet akar írni - annak az ideje lejárt rég. De nem is olyan operát, mint Bartóké, a Kékszakállú herceg vára - mert annak az ideje meg el sem jött még.
- Nemhogy a közönség, de még a falak sem rezonáltak rá - emlékszik vissza a hét évvel ezelőtti bemutatóra. - Világos lett: a falakat előbb ki kell bélelni a magyar nép hangjával, ha azt akarjuk, hogy az ebből lelkezett művek visszhangra találjanak bennük.
Tehát: a hangversenyterem után most az Operaházban is csendüljön fel az igazi népdal!
- Ha hozzáhangolódnak a falak és fülek: jöhetnek majd az anyaföldtől távolodóbb művek. Azokat már nem fenyegeti az a veszély, hogy kiszakadnak belőle.
Népdalokat válogat hát először: a sok ezerből vagy húszat emel ki. A legszebbeket s a leginkább odavalókat. Hisz ezeknek kell jellemezniük a szereplőket s a helyzetet, a magyar parasztok valóságos és a bécsi urak képzelt világát. Sikerül is úgy megoldania, hogy az udvari előkelőségek ajkára véletlenül se kerüljön ősi népzenei motívum, a magyar hősök pedig sose énekeljenek idegen eredetű melódiát. Válogat tehát, ahelyett, hogy komponálna?
- Ezek a dalok minden egyéni líránál alkalmasabbak arra, hogy ,,lírai hitel" erejével hassanak a szereplők ajkán. Gyöngyszemek, csak a foglalatuk enyém.
Tehát igenis: válogat. Nem gondolatok híján, nem kényelemszeretetből, hanem a cél érdekében. De hogy a feldolgozás, a nemes egyszerűséggel vagy épp pazar bőséggel áradó zenekari kíséret megszerkesztése - a ,,foglalat" készítése - milyen aprólékos ötvösmunka, ezt kevesen hinnék. Mennyi találékonyságot, hozzáértést, sőt: megértést, beleérzést kíván. Hogy kiemelje, ne pedig elnyomja, színezze, ne pedig szürkítse az eredeti népdalt.

Van azért bőven tere arra is, hogy saját dallamaiban fantáziáját kibontsa.
Főként a zenekari számokban. Az előjáték - Kezdődik a mese - hangulata, a Bécsi harangjáték csillogása, Napóleon bevonulása és Gyászindulója meg a Császári udvar bevonulása pazar ötleteivel, elragadó humorával mind az ő teremtő erejének jókedvű gyermeke.

A mű eszmei mondanivalójának kifejezésében mégis a hagyományokból merít. Az első kalandban a ,,Tiszán innen, Dunán túl" gyönyörű dallama áll tetőponton. A kettő közt pedig a zenekari Közjáték szólója, kórusra írt Toborzó Háry korának s a kuruc kornak a hangulatát idézi, a múlt századokban daliás verbunkos stílusát kelti új, teljesebb életre.
A bemutató napja - 1926. október 16-a - a magyar színpad ünnepévé válik.
A kritika túlnyomó többségéhez dicséri a művet, sőt meglátja és méltányolja benne azt is, amivel túlmutat önmagán: a művészi tettet - a népdal jogaiba helyezését.
,,A Háry a magyar dalműnek valódi reneszánszát jelenti" - állapítja meg az egyik bíráló. ,,Legfőbb erénye, hogy első szavától, első kottájától az utolsóig, kivétel nélkül, megalkuvás nélkül, lélekben, kifejezésben, szóban, színben , melódiában csodálatosan magyar" - toldja meg a másik. Dicsérik az ,,ötletekben gazdag hangszerelést", elismerik a komponista ,,fölényesen nagy tudását". Molnár Antal szerint: ,,Mert mestere az egyes hangszer szavának, ugyanezért mestere a nagy zenekarnak is. Nála minden szólam él."

A kalitka jólesőn egybehangzó kórusát csupán három disszonáns hang zavarja. ,,Véletlenül" mind a három a Zeneakadémia titkári állására pályázó önjelölté. Úgy látszik, hagyománnyá válik, hogy egyesek Kodály rovására keresik Hubay kegyeit. Szavuk azonban, érezhető elfogultságuk miatt, hamisan cseng.
Ketten közülük a darab műfaji besorolásán rágódnak. Mintha a beskatulyázás szabná meg a remekmű értékét! Az egyik ,,javított népszínműnek" tartja, a másik ,,népies nevűnek" nevezi, ,,zenei betétekkel, melyek azonban nincsenek egymással stílusbeli összefüggésben." A harmadik meg ,,néprajzi műzeumi illatot" érez a Háry hallatán. Megállapítja: ,,Ahogy egymás után megszületnek ezek az énekszámok, az ember szinte maga előtt látja a tudós komponistát, aki dúsan fölszerelt raktáraiból sorra szedegeti elő az elskatulyázott nótaszólamokat. A fő hiba, hogy ezek a népi énekből mesterkélt gonddal átplántált motívumokból szőtt zeneszámok egyáltalán nem számíthatnak túlzott népszerűségre."

A közönséget, úgy látszik, nemigen zavarja ez a szakvélemény, inkább a saját ítéletére hallgat. Így aztán a jóslat ellenére a magyar művek közül épp a Háry válik állandó műsordarabbá az Operaházban, a Bánk bán és a Hunyadi László mellett. Már az első évadban tizenkétszer adják, egyre növekvő sikerrel.

És mi a véleménye az alkotónak művéről? Szokása szerint nem befolyásolja őt sem a rosszindulatú bírálat, sem a kedvező fogadtatás.
- Ön téved, ha azt hiszi, hogy a Háry János készen van - mondja Radnai igazgatónak rögtön a bemutatót követő fogadáson.

Még tart a vita és az ünneplés, ő már újra a Háryn dolgozik. Először is elhagyja a világvége-jelenetet, mert nem érzi tökéletesen megoldottnak. Aztán néhány új énekszámmal toltja meg, végül pedig nagyszabású nyitányt ír hozzá. Mindez nem a kritikusok, nem is a közönség kedvéért: felelősségérzete kívánja így, mely eltölti a művel - a népdallal szemben.
Arra is van gondja, hogy a darab hatása ne korlátozódjék az operalátogató közönségre. Ehhez az kell, hogy minél több részlete előadható legyen hangversenyteremben is. Nyitányát ezért önálló befejezéssel látja el, a kihagyott világvége-jelenetből pedig megmenti a sárkánytáncot. Az előbbit Színházi nyitány, az utóbbit Balettzene címmel adja ki. Végül a daljáték legsikeresebb számaiból egy hattételes szvitet állít össze. A szvit páratlan tételét az eszmei mondanivaló hordozói, a párosak a hihetetlen kalandok színes illusztrációi. Az ellentétek váltakozásából szilárdan egységes és igen hatásos kompozíció születik, mely egyben hűen tükrözi Háry világának kettősségét.

Épp jókor készült el vele. Mert amíg ő itthon szorgalmasan dolgozott, odakint a nagyvilágban is történt egy és más. Zürichben - külföldön először - bemutatták a Palmus Hungariust. De hiszen ez már régen esedékes volt, miért tulajdonítana neki nagyobb jelentőséget?
Amikor a kritikákat olvassa, kiderül ez is: ,,Csodálatos ének", ,,a mai zene egyik legtökéletesebb és legmegrázóbb alkotása" - így beszélnek a Psalmus-ról. Őróla magáról pedig egy tekintélyes folyóirat megállapítja, hogy a ,,legnagyobb élő zeneszerzők közül való"...Itthon bezzeg fukarabb kézzel mérik a dicséretet.

A zürichi siker megnyitja a Psalmus előtt egész Európát. Egy esztendő leforgása alatt öt ország tizenegy városában hangzik fel. Csakhamar nyolc nyelvre fordítják. Felkelti az érdeklődést más művei iránt, az új magyar zene iránt. És mindezen kívül: elindítja az ő karmesteri pályafutását is.
Zeneakadémiai növendék kora óta nem volt vezénylőpálca a kezében. És íme: 1927 áprilisában egyszeriben a híres amszterdami zenekar élén találja magát a Psalmus dirigenseként. A szólista ezúttal is Székelyhídy Ferenc, vele tehát nincs gond. Hanem a holland kórus hogyan bírkózik meg feladatával? Igyekezetük megható. Holland fonetikával írt szólamokból tanulják a magyar szöveget: ,,Miekoron Daawied nodj boesjoeltaaban"...
Fáradozásukat siker koronázza: a közönség fergeteges tapssal köszönti meg az élményt. A dobogót virágerdővel borítják, s a karmester-szerzőnek pálmaág koszorút nyújtanak át. Újabb meghívások érkeznek.

Már nemcsak berlini bírálója kiált fel:"Adjatok nekünk több Kodályt!" Ezt kéri Zürich, Amszterdam, London és Lipcse közönsége is. Ezt kívánja egyre több hangversenyrendező, egyre több karmester. Köztük a legnagyobbak: Toscanini, Mengelberg, Ansermet, Doráti, Furtwangler, Ormándy, Reiner, De Sabata, Stokowski és társaik. Milyen öröm, hogy van mit adnia. Így csatlakozik a Psalmushoz a Háry-szvit, s kezdi meg diatalútját, önálló életét a világban.

Ő maga is útra kel, újra meg újra. Amszterdam után Svájcban, Németországban, Angliában vezényel. Majd ismét Hollandiában lép fel. Itt valóságos ,,Kodály-fesztivált" rendeznek: 1928 márciusában ötször játsszák a Psalmust, háromszor a Háry-szvitet. Ősszel megint Londonban, aztán Gloucesterben dirigál. Ez a kis, ötvenezer lakosú város meg két szomszédja, összetéve zenei és anyagi erejét, országos szóló zenei ünnepet rendez minden évben. Már 1715 óta.

Hazagondol: nem tudnánk-e otthon is ilyen tradiciót teremteni? Például a Dunántúlon.
- Miért ne lehetne valamikor Sopronból egy magyar Gloucester? Az alapköve megvolna hozzá: százéves zeneegyesülete. Társnak meg ott van mellette Győr, Szombathely. A magyar zenének erőssége lehetne ez a háromszög ott a nyugati határszélen.
Hazaérkezve fel is veti a közös hangversenyek gondolatát. De csak Győr hajlandó részt venni ilyen vállalkozásban. Szombathely hallgat, Sopron pedig elutasítja a tervet. Így aztán ez a kezdeményezése is zátonyra fut.
Legalábbis ilyen formában és egyelőre. Mert feladni azt, amit helyesnek gondol, nem szokása. Csak meg kell találni a módját, ki kell várni az idejét mindennek. Legfeljebb majd ő nagyobb részt vállal magára. S ha nem számíthat a hivatalos szervek támogatására, talál majd segítőtársakat saját hívei és tanítványai körében.
Nem egy közülük már fontos pozícióban tevékenykedik. Bárdos Lajos és Ádám Jenő két régi, nagy hírű énekkar - a Palestrina kórus, illetve a Budai Dalárda - szellemét újítja meg. Kerényi Gyögy, Vásárhelyi Zoltán és Vikár Sándor a vidéki városok - Győr, Kecskemét, Nyíregyháza - közönségének fülét nyitogatja. Kiss Lajos és Domokos Pál Péter a határokon túl élő magyarok közt - Jugoszláviában, illetve Romániában - folytat eléggé meg nem becsülhető munkát. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár nagyszabású zenei lexikont szerkeszt az új eszmék tudományos megalapozására, a régi téves nézetek kigyomlálására. Péterfi István, Tóth Aladár és néhány társuk a kritika terén folytatnak lankadatlan harcot az igaz ügyért. Kertész Gyula és Bárdos Lajos, később Kerényi György Magyar Kórus címmel zenei folyóiratot indítanak és kiadóvállalatot szerveznek.
A lelkes és jól képzett munkatársak egész serege áll már mögötte, tettre készen. S a megfelelő eszközök sem hiányoznak, hogy bármely téren sikerrel vehessék fel a harcot nagy, közös céljukért - az általános és valóban magyar zenekultúra megteremtéséért.

Azzal persze mindenki tisztában van, a legjobban ő maga, hogy egyetlen csatával nem lehet háborút nyerni - legalábbis a kultúra frontján. Még ilyen hosszú és alapos elkészítés után is csak lépésről lépésre lehet előrehaladni.
Ő szokott tavaszi szerzői hangversenyeket alakítja át lassanként népdalestékké. Majd a dalokkal szemben egyre inkább szaporítja a kórusok számát. S ahogy Wesselényi utcai fiúknak vetélytársuk - helyesebben: segítőtársuk - akad a Szilágyi Erzsébet Gimnázium leánykórusában, mindkét együttesnek ír egy-egy új gyermekkart. A Lengyel Lászlót Borus Endrének, a Pünkösdöllőt pedig Sztojanovits Adrienne-nek és kórusuknak ajánlja.

A halkan csörgedező kis patak - a felszínre hozott magyar népdalé - így növekszik egyre szélesebb folyammá, mígnem egyszer tengerré árad: 1929 áprilisában a Zeneakadémián hét iskola mintegy hétszáz növendékének ajkán harsan diadalmasan az ének:

Újesztendő, vígságszerző,
Most kezd újulni!

Igen, valóban kezd már újulni, s végre nemcsak a természet, az ember is!
Tizenhárom mű hangzik el ekkor (ennyi gyermekkart írt eddig) és tizenháromszor tör ki a taps, az éljenzés. A lelkesedés akkora, hogy a műsor felét megújrázzák, s a teljes hangversenyt kétszer meg kell ismételni. Még a budapesti német újság is felismeri e művek jelentőségét: ,,Aki ezeket a gyermekeket énekelni hallotta, megleshette, hogyan keletkezik a nemzeti zenekultúra."

Amire három város együttes erővel sem vállalkozott - megteremtette ő egymaga. Amire a felnőttek nem voltak képesek vagy hajlandók - megtették a fiatalok.
Igaz, mindig rájuk gondolt munka közben: jól is hangozzék, egyszerű is legyen. Úgy akarta megírni kis kórusait, hogy betanulásuk ne fárassza az énekeseket, hanem az alkotás örömével ajándékozza meg őket. Ő sosem felülről közeledett a gyermekekhez és nem kioktatni akarta őket, hanem szeretettel, megértéssel fordult hozzájuk, s az ő nyelvükön beszélt velük. A mindenféle el-elkalandozó képzeletet s a mindennél előbbre való játékot akarta megörökíteni műveiben.
Ha sikerült, csak azért, mert ami számukra fontos, azt ő is komolyan vette, s ami nekik idegen, azt máris elvetette.

A gyermekkarokon kívül több új dalt dolgoz fel a Magyar Népzene sorozat számára. De nem elég csak komponálni: magyarázkodnia is kell. Vitatkoznia azokkal, akik egyre azt kérdik tőle: ,,Mit akar a régi székely dalokkal?"
Azokkal, akik legfeljebb érdekességnek, múzeumba valónak nézik ezeket.
- Múzeum! Ellenségei oda szeretnék már zárni az egész magyarságot, hogy majd üveg alatt mutogassák. De hiába! A magyarság még él, nagyon is él és egyelőre nem akar múzeumi tárgy lenni. A székely dal is él, egy pillanatra sem hallgatott még el.
- ,,De minek ezeket az elavult dolgokat mesterségesen életben tartani?" - vetik ellene.
- Ez a megújhodás kora. Ezért akarnám elvinni mindenhova, ahol ,,négy-öt magyar összehajol". S az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vígasztalást merítsenek a csodakútból.
- És el akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság.

Gyulai Pál szavai jutnak eszébe: harminc ősszékely ballada fölér a magyar műzene minden hasonló termékével. Pedig itt hiába keresünk Arany Jánost.

,,Köznép", ,,parasztság" - tiltakoznak egyesek -, mi köze lehet a művészethez?
- Az, hogy a magyarság egészéből egyedül őrizte meg azt a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze. Parasztember: az embert kell hangsúlyozni - nem azt, ami elválaszt tőle, hanem ami közös vele... Mennyit tanulhatunk tőlük! Még zenét is. Sőt: a mi zenénket, amiből a mienk lehet és lennie kell, ha nem akarunk idegenek szellemi rabszolgái lenni - csakis tőlük tanulhatjuk.

,,Ugyan már - vetik ellene bosszús türelmetlenséggel mit tanulhatnánk az ő énekükből, hisz oly primitív: egyszólamú!"

- Ne feledjük, hogy több szólamú zene még csak Európában támadt, alig néhány száz éve. A világ négyötödének zenéje egyszólamú. S néhol oly művészi fejlettségre jutott ritmusban és dallamban, hogy ezzel szemben a többszólamúság részben visszaesést jelent. Egyszólamú zenének a magyar népdal pedig olyan, hogy párját ritkítja.
,,Akkor sem lehet összemérni nagy alkotók gondolataival" - felelik, kissé már szelídebben.
- Hogyne lehetne, mikor azok is igyekeznek műveik alapgondolatait népdalszerű tisztasággal és egyszerűséggel kifejezni. Csakhogy ritkán érik el a népdal magától lett, hókristályszerű tökéletességét. Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői is zsenik voltak, lehet, hogy egyik-másiknak egész élete műve egyetlen dal.
,,A klasszikusokat azért talán mégis jobb, ha kihagyjuk a vitából" - buzdulnak újra ellene.
- Minden nemzet azt tekinti klasszikus művészetnek, amely legtöbbet fejez ki a nemzet lelkéből a legtökéletesebb formában. Kik és mi zenei klasszikusaink? Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, tömörebb, ércnél maradandóbb eredménnyel. A magyar népdal az igazi magyar klasszikus zene. Az európai értelemben vett többszólamú magyar zene kialakulásának útja sem vezethet más irányba.

Mennyi vita - és jobbára milyen terméketlen! Miért is mélyed el ennyire benne? Ahelyett, hogy komponálna! S ha tanítani akar - ott a főiskola, érje be azzal. Ha meg népszerűségre vágyik - vezényeljen hangversenyeket. Van meghívása annyi, hogy akár hónapszám járhatná a külföldet.
De nem! Az ő feladata nem merülhet ki abban, hogy eleget tesz kötelezettségeinek. Ő küldetést vállalt és ereje javát ennek a küldetésnek tartja fenn. Ezért indít Magyar Zenei Dolgozatok címmel tanulmánysorozatot, ezért tart népzenei előadásokat, hétről hétre a Tudományegyetemen, s ezért járja a külföld helyett egyre gyakrabban a vidéki városokat, iskolákat. Hogy a jó zene áldása az egész országra kiterjedjen.
Épp az eredmények figyelmeztetik, mennyi tennivaló vár még rá. Sorrendet kell szabnia: nem mond le a felnőttekről, a legsürgősebb azonban, hogy a fiatalokon segítsen. Ezért is írt annyi kórust nekik. Már hétszázan éneklik! Nagyszerű csakugyan, de - kevés ez. Majd ha hétezren, nem: ha hetvenezren éneklik, akkor lehet nyugodt a magyar zene jövőjét illetően.
- Ha Erkel Ferenc csak egy-két kis kart írt volna gyermekeknek: ma többen hallgatnák operáit. Senki se túlságos nagy arra, hogy a kicsiknyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá.
Ez az igyekezet belőle nem hiányzik. Látnia kell azonban, hogy itt sem elég, ha csupán komponál. Vitába kell bocsátkoznia, a benne égő egészséges türelmetlenséget másokba is át kell plántálnia, hogy előbbre jusson. Mindenekelőtt a pedagógusokba. Mert mit hall a derék nevelőktől?
,,Nekünk így is jó! Kevés az idő, kevés a fizetés; az igazgató nem szereti a karéneket..."

Ráébred, hogy a hiba forrása a zenétlen tantervben van. Igaz, hogy a gyakorlat többnyire még az előírt minimumot sem tudja megvalósítani. Így aztán az iskolai zene gyötrelem, nem pedig gyönyörűség a tanulónak, s ha kikerül az életbe, szabad prédája a leghitványabb zenének.
- A rossz ízlés rohamosan terjed. Ez a művészetben nem olyan ártatlan dolog, mint teszem, az öltözködésben. Aki ízlés nélkül ruházkodik, testi épségét még nem veszélyezteti. De a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot.
,,Mit kellene tenni?" - kérdik tőle.
- Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége. Leghálásabb tárgy: a karének.
,,No de ezek a fiúk, lányok nem tudnak ám úgy énekelni, mint egy operaénekes" - vetik ellene.
- Az meg egymaga nem tud úgy énekelni, olyan hatást kelteni, mint ők együtt. A tiszta lelkesedés, ami felnőtt művésznél ritka adomány: minden egészséges gyermekben megvan.
,,Mégsem adhatunk elő klasszikusokat az iskolában, csak amit oda szántak, tananyagnak" - így a pedagósusok.
- Vessünk véget annak a babonának, hogy tananyagnak csak valami hgított művészpótlék való. Éppen a legtisztább művészetnek nincs fogékonyabb, ösztönösebb megértője a gyermeknél. Meg kell fordítani a tételt: csakis művészi érték való a gyermeknek! Minden más árt neki.
,,Még ha zenekarokat tudnánk alakítani - sóhajtanak fel többen is , de hogyan, mikor alig néhányan tanulnak hangszert?"
- Nekünk a tömegeket kell a zenéhez vezetni. A hangszerkultúra sohasem lehet tömegkultúra.

Eszébe jutnak a Wesselényi utcai fiú: hánynak kell közülük hajnalban tejet, újságot kihordania, hogy a szüleit segítse...Hogyan telne őnekik hegedűre? És ezért most már egész életükre ki legyenek rekesztve a zene áldásaiból?
Hát csak a hegedűnyaggatáson, zongoracséplésen át vezet az út a zene szent hegyére?
- Mit nektek hegedű, zongora! Van a gégétekben olyan hangszer, hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa! Ezzel a hangszerrel eljuthattok a legnagyobb zenei géniuszok éltető közelségébe, csak legyen, aki vezet!
,,Hisz épp ez az - mondják a pedagógusok -, kevesen vagyunk! És bizony van, akit nem a képességei juttattak álláshoz, hanem az összeköttetései."

Íme, új feladat számára: javítani a kiképzésen, átmenetileg akár tanfolyamokkal is, képzett tanároknak pedig több megbecsülést szerezni. Hogyan fogjon hozzá? A minisztériumot kell meggyőznie:
- Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. Néha még a jó is. De a rossz tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét. Az állam hiába tart fenn operát, koncertet, ha nem jár bele senki. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek életszükséglet a magasabb rendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségéből. Ezt pedig csak az iskola kezdheti el.

Első tehát a tanterv és a tanárképzés reformja. Aztán - vagy ezzel együtt? - jöhet a tananyag kiválogatása. A külföldi irodalom oly gazdag, hogy nehéz lesz a választás. Igaz, a magyarban sem könnyű: itt a jót nehéz megtalálni. A magyar nyelvű irodalom megteremtése a magyar zeneszerzőkre vár.
Úttörőnek itt van ő, nyomában pedig néhány tanítványa. Bartókot is meg kell nyernie: komponáljon a kicsinyeknek. Micsoda nyeresége lenne ez az ügynek! - gondolja. Példának, ösztönzésnek ott a falusi hagyomány.
- Láttuk: a pesti gyerek rögtön magára talál benne. A magyar ének a pesti gyerek száján éppoly diadalmas biztonsággal zeng, mint falun.

Bátran és büszkén hivatkozhatik a nemrég lezajlott kétszer megismételt gyermekkari estjére, hiszen az előadógárda, a közönség, a kritika ritka egyetértéssel állapította meg, hogy ezek a bemutatók ,,a magyar muzsika ünnepei, melyeken a magyar múlt találkozik a magyar jövővel".

Lám, az ő találkozása Schneider Fánival ide vezetett pár év alatt. Megvalósulásában egy szép álom, amelyet Bartókkal együtt látott még 1906-ban, s amelynél szebbet Háry sem álmodhatott: első diadalait aratja a hangversenyteremben s az Operában a magyar népdal.


szerda, 2007. november 28.


Új küzdelmek - új alkotások
+++++++++++++++++++++

A Psalmus és a Háry diadala után, ötvenedik éve küszöbén nyugalomra, csöndre vágyik, hogy folytathassa, amit elkezdett.
Csöndet azonban csak a szabadban talál, hosszú, magányos sétáin. A zeneéletben már pusztán nevének hallatára eltűnik a nyugalom. Felkavarodnak a kedélyek, felizzanak a szenvedélyek.
,,Megmételyezni az ifjúságot!" - törnek pálcát fölötte ellenfelei.
,,Ellenkezőleg: szülőföldjük szeretetére, anyanyelvük ismeretére tanítja a fiatalokat" - veszik védelmükbe hívei.
,,Kicsavarja a magyar melódiákat" - zúg a régi rágalom.
,,Soha - szól a tiltakozás -, ő az igazi népzene mestere!"
,,Mester? - gúnyolódtak egyesek. - Hisz beéri azzal, hogy kalauzává szegődjék a népi dal vidékére kirándulóknak."

A nagy lármából egy hang válik ki: Bartóké. Csendesen szól, szava mégis messze hangzik.
,,Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökeredzik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építőerejében és jövőjében."
Sokat próbált barátság az övék. Kiállt már eddig is több vihart, de megrendíteni egyik sem tudta.

Nem mintha egyéniségük mindenben egyezne, vagy művészetük végig egyformán fejlődött volna. De tán épp ez a szerencsés: szövetségük ereje kettejük különböző voltából fakad. Egymást kiegészítve hatásuk nagyobb lehet.
Közös a gyökerük és egy a céljuk. Közös jellemük komolysága és szigorúságuk is: önmaguktól kívánják a legtöbbet. Útjuk így bátran haladhat külön pályán - egy irányba visz.

Bartókot a szomszédos, sőt a távoli népek zenéje is vonzza. Gyűjtött román, szlovák, török, sőt arab dalokat is. Az egyetemes emberit keresi, ,,a népek testvérré válását" hirdeti. Ő viszont minden érdeklődésével a magyarsághoz fordul. Annak zenéjét akarja felemelni egyre magasabb színvonalra.
- Ha valaki saját hazájában nem próféta, másutt sem lehet az - vallja. - A nemzetközi siker titka az, hogy ne akarjunk nemzetközi sikert aratni. Mindenekelőtte magyarnak kell lennie a magyar zeneszerzőnek.
Ezért olyan öröm számára, amikor Győrben megszervezik az első iskolaközi énekes ünnepet: négy kórus mutatja be itt nyolc művét. És ezért érzi fontosnak, hogy szülővárosa, Kecskemét önálló gyermekkari estet rendez alkotásaiból.
A kezdeményezőkhöz egyre többen zárkóznak fel. Jogosan állapítja meg, hogy a hírhedt ,,vidéki közöny" jégpáncélját sikerült leolvasztania.

Akadnak persze furcsa esetek is. Épp Győrben történik meg, hogy Halmos László karmestert felelősségre vonják, amiért az ő egyik Tamtun ergóját adta elő gyermekkórusával. Halmos sejti, honnan fúj a szél, ezért a következő alkalomra megtanítja a másikat, de szerzőnek egy német nevet irat a műsorba. Így már persze minden más! Ez igen - mondják elismeréssel a ,,szakemberek" -, ilyet írjon Kodály!
Hát még ami egy pesti hangversenyen történt. El se hinné, ha maga is tanúja nem lett volna. Bartók zongorázott. Minden darabja után fergeteges taps. Bartók egyre jobban belemélyedt a játékba, a terem a tapsolásba.
- Egyik darabját, amelyik után különösen heves és hosszú volt a taps, szokása ellenére megismételte. Ekkor furcsa dolog történt: a lelkes közönség az én nevemet kezdte kiabálni. Nem értettük, miért. Végre valaki rápillant a műsorra, megvolt a magyarázat. A következő darab tőlem lett volna. A közönség nem vette észre, hogy ugyanazt a darabot hallotta másodszor...
Az efféle esetek persze mindkettőjüket lehangolják. Elszomorítóbb is a közönség értetlensége - mely ellen annyit küzdöttek -, mint a hivatalos fórumoké - hisz az ő kegyeiket sosem keresték.
Épp ezért az nem bántja őket, hogy a Kisfaludy Társaság útját, amelyet hatévenként ítélnek oda egy-egy zeneszerzőnek, a közbeeső időszak legjobb alkotásaiért, Hubay Jenő után most Dohnányi kapja meg a Ruralia Hungariáért. Ők a hivatalosan is elismert nagyságok, övék a jutalom. A Psalmus, a Háry vagy Bartók művei - várhatnak. Aki a halhatatlanságnak dolgozik, annak pár év úgysem számít.

Az is hidegen hagyja őt, amikor a minisztérium elutasítja a főiskola javaslatát és ő magasabb fizetési osztályba sorolására. Igaz ugyan, hogy a felterjesztés ,,előzetes szóbeli felhatalmazásra" hivatkozik és ennyi elégtétel - tíz esztendővel a fegyelmi ügye után - igazán járna neki, de ha közben meggondolták magukat az urak odafönt - sebaj! Ő várhat.

Minderre egy szava sincs. A közönség értetlenségére azonban talál mentséget:
- Ahhoz, hogy egy művészet új fejlődő szakasza megértésre találjon, mindig idő kellett. Hosszú éveknek, sőt néha évtizedeknek kellett elmúlniuk, amíg a közönség megszokta és megszerette az újat.
Igen ám - azt mondják erre -, de az ő zenéjük nem egyszerűen csak új, hanem valósággal forradalmat hozott.
- Nem lehet forradalomnak feltűntetni azt az új állomást, ahová most érkezett el a zene, mint ahogy nem lehet forradalomnak minősíteni azt, ha új gyűrű képződik a fenyőfa törzsén.

Semmi kétség, folytatni kell a munkát, hogy a megértés útjából eltakarítsák az akadályokat. Segítenek ebben tanítványai is. Többen közülük megpróbálkoznak az ő művei nyomán gyermekkari szerzeményekkel. Törekvése visszhangra talál a komponisták lelkében is. Van tehát haladás.

Annak látszik az első középiskolai dalverseny meghirdetése is. Legalábbis elgondolásában. Mert a megvalósulás elég szomorú képet ad a helyzetről. A kötelező darab, amelyet tízszer kell végigszenvednie a közönségnek, kortármunka.

Fél-reha-ran-gok, it-tave-szély!

Éneklik nemesebb célhoz méltó buzgalommal a diákok. S amilyen a hivatalos versenykar, olyanok a szabadon választott számok is. Klasszikus mesterek egyetlen alkotása sem szerepel köztük.
- Könnyű volt még hatvan éve küzdeni az idegen hatás ellen - ötlik az eszébe. - Akkor látható ellenséggel harcoltak: még német nyelven szólt a német szellemű dalárdák éneke szerte az országban. De azóta a német ,,Liedertafel" (dalkör) szövegeit lefordították, magyar nevű szerzők egész sora írt új dallamokat azok szellemében. Ez a stílus vezet máig az iskolában. A magyar gyerek ajkán felzengő magyar szövegű dalban is a német Liedertafel lelke harsog!

Tudja jól: nem elég tiltakoznia a selejtes iskolai meg énekkari irodalom ellen. A jó ízlés, az egészséges nemzeti érzés ébresztgetése csak úgy lehet igazán eredményes, ha példákon mutatja meg: mit és hogyan kell énekelni.

Három újabb kórust ír, háromfajta együttesre. A Nagyszalontai köszöntőt a gyermekeknek szánja, a Mátrai képeket a felnőtt vegyes karoknak, a Négy olasz madrigált a női karoknak. Az első kettőben népdalokat dolgoz fel. A Mátrai képekben újat próbál: egy csokorba fogja az egy tájról való dalokat. Először a híres mátrai betyárnak, Vidróckinak a sorsát meséli el: mint jutott pandúrkézre és hogyan őrizte meg büszkeségét halálában is. Aztán az egyéni bukás komor hangjait a közösség életvidám éneke váltja fel, s egyre fokozódó lendülettel a tetőponton zárja le a nagyszabású művet.
A Négy olasz madrigál-nak külön története van. Hogyan kerülnek ezek a régi olasz költők verseire készült női karok a népdalkórusok tőszomszédságába?

Még 1929-ben, ha jól emlékszik, egy őszi nap délutánján táviratot hozott a postás. Kibontja, s először az aláírást nézi: Toscanini. Hangversenykörútjáró sürgönyöz. Azt írja: legközelebbi pesti koncertjén szeretné egy új művét vezényelni. Kéri a partitúrát minél előbb, hogy megtanulhassa a dallamot.
Mit küldjön a kitűnő olasz karmesternek? A Psalmust és a Háry-szvitet állandóan műsorán tartja, a Színházi nyitányt is jól ismeri. Ő meg az utóbbi időben nem írt. A kérésnek mégis eleget kell tenni. Elküldi...a Nyári estét.
Igen, de előbb átdolgozza, méghozzá gyökeresen, hiszen több, mint húsz éve maga sem hallotta már. Szinte elfeledte ő is, akár a közönség.
A dallamanyagon nem kell változtatnia, a hangszerelést is alig módosítja. Felépítését már annál gondosabban csiszolgatja: az egyensúlyra, arányokra ügyelve új, szigorúbb formába önti a művét. Hamar elkészül a partitúrával s elküldi Toscanininek.

A válasz nem várat sokáig magára: ,,Szívből gratulálok..."

Már nyomhatják is a plakátokat: 1930. május 21. A New York-i Filharmonikusok hangversenye a Városi Színházban. Vezényel Arturo Toscanini. Műsoron Rossini, Beethoven, Wagner és - Kodály Zoltán: Nyári este.
A koncert délelőttjén főpróba. Kiváncsian és izgatottan megy el: hogy hangzik az átdolgozás?
,,Ha most sikerül helyreütnöm, amit feleannyi idős koromban elhibáztam, azt egy nagy mesternek köszönhetném" - gondolja. A próba meggyőzi őt; az átdolgozás hasznára vált a műnek. S ha még maradt volna kétely benne - azt maga Toscanini oszlatja el. ,,Kitűnő, kedves barátom, igazán kitűnő - szorítja meg a kezét. Aztán karon fogja: ,,Jöjjön, sétáljunk egyet." Munkájáról faggatta: ,,Min dolgozik? Mit ad legközelebb?"

Ő szabadkozik: nagy zenekarok helyett kis kórusok kötik le mostanában minden érdeklődését. Hogy miért? Mert látta, milyen silány zenei táplálékon nő fel a fiatalság és nincs, aki jobbat adjon kezükbe. Nem is tudják, van-e jobb: az ,,illetékesek", akiknek legjobban kellene ismerniük, nem is sejtik, milyen az igazi népdal, mekkora érték. Ezért aztán úgy érezte, az ő kötelessége segíteni, hogy egymásra találjon a két árva: a legifjabb nemzedék s a legnagyobb hagyomány.
- Mit akar hát voltaképpen? - kérdi a maestro.
- Azt, hogy ne legyen kultúra magyarság és magyarság kultúra nélkül. Ha házat akarunk építeni, kősziiklára kell raknunk, nem a homokba. A mi kősziklánk már nem lehet, mint az ősi magyar dal.
- Nemes gondolat, kedves barátom. De ne felejtse: sosem a stílus számít, hanem a mű. Kősziklára is lehet csúnya házat építeni - népdalok alapján is lehet rossz zenét írni.

Ez nyilvánvaló - gondolja magában -, ki is vitatná? Hallgatva tesznek pár lépést, majd ismét a maestro töri meg a csendet:
- Az rendben van, hogy az alkotó meg akarja ajándékozni az ifjúságot, de arra is kell gondolnia: kap-e cserébe ösztönzést saját munkájához, egyénisége kibontakozásához?
Ó, erre könnyű a válasz - derül fel -, hogyne kapna! Felszabadultan beszél a gyermekkarok friss csengéséről, a felnőtt együtteseknél nem tapasztalt üde hangzásáról.
Toscanini egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatja. Majd hirtelen közbevág:
- Nagyon szeretném meghallgatni ezeket a kórusokat. Most rögtön, ha van rá mód!
Hogyan teljesíthetné ezt a kívánságot? Kihez forduljon hamarjában? Fél egy múlt... Talán a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban? Gyorsan vissza a színházba: máris telefonál.
- Vendéget vinnék magukhoz - mondja az igazgatónak.
- Kicsodát? - kérdi az. - Toscanini karmestert. - És mikor jönnének tanár úr? - kérdi kedvesen az igazgató. - Máris indulnánk ...Halló - mondja az ijedt csöndbe -, megnézhetné kérem, bent van-e még a Sztojanovits tanárnő? - Azonnal - feleli a kissé megilletődött hang.

Szerencsére hamar megtalálják. Először persze ő is megijed: éppen most ért véget a tanítás, hogyan gyűjtse össze a lányokat? De azért lelkesen vállalja a feladatot. Az első gyereket, akit a folyosón ér, odahívja:
- Szaladj fiam a kapuba és szólj, hogy az énekkar tagjai jöjjenek vissza!
Közben Toscanini már odarendelte kocsiját.
- Induljunk - sürgette Kodályt.
- A szállodába? - kérdi a sofőr. - Nem - feleli ő -, a Lánchícon át Budára megyünk. - Aztán eszébe jut, micsoda izgalom lehet most az iskolában, ezért hozzáteszi: - Nem kell túl gyorsan hajtani...

Mikor megállnak a kapu előtt, egy csapat lány rebben szét. Szaladnak a hírrel: megérkeztek a vendégek. Az igazgató vezeti őket az udvarra, itt gyűlt össze a kórus. Kicsit fáradtan, kicsit éhesen, kicsit megilletődötten állnak karnagyuk előtt. Hanem ahogy felcsendül az első darab, eltűnik a fáradtság, öröm váltja fel az izgalmat.

Új esztendőt köszöntő, Jelenti magát Jézus, Villő, Táncnóta...Egyre felszabadultabb az ének. S az a sugárzó szempár, az olasz maestróé, hogyan kapcsolódik a mindjobban kitüzesedő tekintetekbe! Mintha nem is rögtönzött műsor lenne egy régi épület udvarán, hanem ünnepi hangverseny egy díszes teremben. A jó muzsika jó előadásban, lám, mindig és mindenütt feszültséget teremt, fölemel.

A Pünkösdölő aztán egészen magával ragadja Toscaninit. Újra átérzi, amit eddig is tudott, hogy a jó karmesternek nemcsak a műveket kell alaposan ismernie, hanem a kort, a környezetet is, amelyből születtek. Nos, ezúttal nem régi zenetörténetek lapjairól, hanem lelkes ifjú tekintetekből olvashatja ki azt a kort, ismerheti meg azt a környezetet, amelyből a Psalmus, a Háry és a Nyári este is született. Szinte egy darab zenetörténelem tanújának érzi magát: az életadó múlt a szeme láttára válik napsugaras jövővé.
Már kettőre jár... Észre sem vették, hogy elszaladt az idő. Tapintatosan figyelmezteti Toscaninit, hogy elszaladt az idő: este koncertje lesz, előtte bizonyára pihenni is akar még...
- Igaz - feleli a maestro -, de ez olyan ritka élmény, egyszerűen nem lehet betelni vele. Hanem a gyerekeket csakugyan ideje már hazaengedni, fáradtak lehetnek. - Szívből gratulál a növendékeknek és karnagyuknak, aztán elbúcsúznak.
Ő még közben azon töpreng, hogyan hálálhatná meg ezt a gyönyörű hangversenyt szervezőjének. Aztán eszébe jut: elküldi gyermekkarainak egy füzetét. Ajánlást is ír bele: ,,Sztojanovits Adrienne-nek, aki fekete kottamagból zengő virágoskerteket varázsol."

Az esti koncert hangulatát is átszínezi a délután derűje. Mikor elhangzik ragyogó tolmácsolásban a Nyári este, a közönség tomboló lelkesedése közben Toscanini a színpadra kéri a szerzőt és minden dicsőséget átengedve neki, maga is az ünneplők közé áll.
,,Nagy serkentője" valóban az olasz karmester. Hogy ne sürgesse hiába, csakhamar újabb partitúrát küld neki: az 1923-ban félretett, majd négy évvel később zongorára feldolgozott Marosszéki táncokat írja át szimfonikus zenekarra. A biztos ízléssel egybefűzött ellentétes jellegű témák Erdély zenei aranykorát keltik új életre.
- A Brahmstól világgá vitt magyar táncok az 1860 körüli városi Magyarország hangja: jobbára akkor élt szerzők művei - mondja. - A Marosszéki táncok messzibb múltban gyökereznek: az egykori Tündérország képét idézik fel.

A ,,képnek" egy nemes veretű marosszéki dalban ismételt visszatérése adja szilárd szerkezetét, a közbeiktatott népi furulyaszó, dudanóta és szilaj hajdútánc pedig eleven színeit. És Tündérország életre kel valóban: először a Budapesti Filharmóniai Társaság hangversenyén, majd nemsokára külföldön is, Toscanini példája nyomán, a világ legjobb együtteseinek műsorán.

Az olasz mester csakhamar újra Pestre jön. Ezúttal nem új művet - baráti szívességet kér tőle: tanúskodjon lánya esküvőjén. Természetesen örömmel vállalja ezt a tisztet és felkérés - bár nem erre szólt - újabb művet is terem.
Erre az alkalomra készült a Négy olasz madrigál. Az egyiket közülük az esküvő után elő is adják lakásán az ifjú pár tiszteletére, kottáját pedig jókívánságaival együtt nászajándékként nyújtja át.

Ez idő tájt fejezi be a Magyar Népzene sorozatot is. Tíz füzetben összesen ötvenhét ballada- és népdalfeldolgozást adott immár közre. Az egyes füzeteket legjobb énekeseinek ajánlja: Basilides Mártának, Báthy Annának, Marshalkó Rózsinak, Medgyaszay Vilmának, Palló Imrének, Székelyhídy Ferencnek. Ők azok, akik elsőkként mellé álltak és népszerűségüket kockáztatva diadalra segítették az újat.

A legnagyobb áldozatot talán Medgyaszay Vilma vállalta, az operettek népszerű primadonnája, a kabarék kedvelt sanzonénekese. Amikor Nádasdy Kálmán révén megismerkedett ezekkel a dalokkal, elhatározta, hogy egy teljes évig minden szerepléstől visszavonul. Le is mondja összes fellépését, hogy egy Bartók-Kodály hangversenyre készüljön fel. Amikor végre úgy érzi, hogy sikerült beleélnie magát a székely balladák világába, Nádasdyval együtt meghallgatásra jelentkezik a szerzőnél.

Akkor aztán rajta a sor, hogy meglepődjék. Medgyaszay átélt előadásában megújul a dalok időtlen szépsége, felizzik a bennük parázsló szenvedélyek tüze. Egy óra hosszat hallgatja szótlanul, meghatottan az éneket, majd Emma asszonnyal együtt keresetlen szavakkal köszöni meg az élményt a kiváló művésznőnek. Ezek után a nyilvános bemutatkozás őszinte sikere nem éri váratlanul a beavatottakat.
A Magyar Népzene füzeteinek egyes számai jelentkeznek, több más dallal, balladával együtt - ezúttal ismét a nagyzenekari feldolgozás pazar köntösében -, az 1932 áprilisában bemutatott új színpadi műben, a Székely fonóban is.

Aki már a Hárynál tanakodott, hogy műfajilag hová sorolja, az most ugyancsak törheti a fejét. Mert a Székely fonó még kevésbé hagyja beskatulyázni magát. A magyar nép a hőse, akár elődjének. Szerepe még nőtt is ahhoz képest, mert úgyszólván az egész mű az énekes -, méghozzá kórusrészekre épül. A zenekar csak a rövid bevezetőben s egy szenvedélyes hangú közjátékban jut szóhoz önállóan, különben mindvégig kísér.
De a nép nem csupán hőse, hanem alkotója is a darabnak: mégpedig most először nemcsak dallamának, hanem szövegének is Költő közreműködéséről lemondva, Kodály egymaga alakította ki a mű különös egységét. Még kötőszövegként sem alkalmaz mást, csak amit a nép dalol. A tárgyuk, hangulatuk révén összetartozó énekekből jelenetet formál, azokat pedig egy elképzelt cselekmény szálára fűzi.

Igaz, a cselekmény egyszerű - akár a nép élete. A háziasszony és kérője sorsát beszéli el. De az ő bánatos búcsújuk és vidám viszontlátásuk keretei közt tarka kép tárul elénk: egy székely falu élete - öröme, fájdalma, tréfás kedve, optimizmusa. A kérőt üldözik, szöknie kell. A magára maradt háziasszony szomorúságát a szomszédok űzik el. Aztán kiderül, hogy a kérő ártatlan, vissza is tér csakhamar. Boldogságukban vígan osztoznak a szomszédok is.

Minek nevezzék hát ezt az alkotást? Valóban nem könnyű a válasz. Operának nem opera, az biztos. Játék és valóság ötvözete - népdalban elbeszélve. Talán ,,drámai rapszódia", vagy ,,operaméretű népballada" lenne a pontos megjelölése. De akár így hívjuk, akár szerényen ,,erdélyi életképnek", mint szerzője - remekmű, az kétségtelen.

Aki beéri ennyivel, az örömét leli benne. Aki azonban mindenáron ,,operát" keres a műben, nos - arra csalódás vár. Mint arra a kritikusra, aki szerint a ,,Székely fonó itt még síró, de a következő pillanatban már kacagó, itt még jajgató, de néhány ütem után már ismét ujjongó alakjai hisztérikusan hatnak. Vagy élettelen benyomást keltenek, mint a dróton húzgált bábuk."

Megint vita kerekedik, mert van, aki azt állítja, hogy ,,a dalok ebben az operai apparátusra felnagyított formában kissé talán vesztettek hatásukból és zongorakíséret mellett, a koncertpódiumon drámaibb erővel, meggyőzőbben hatottak".
,,Éppen a hangversenyteremben láttam meg világosan - feleli erre -, hogy ezek a dalok termőtalajukból kilépve, szinte érthetetlenek. Szerves egységben kell őket megmutatni azzal az élettel, amelyből nőttek. Ez volt kísérletem célja, s ha életemnek semmi egyéb eredménye nem volna, mint hogy a magyar város rajtam keresztül is közelebb jutna a magyar faluhoz, bár csak egy lépéssel - már akkor sem éltem hiába.
Mások hibájából róják fel, hogy ,,az igazi magyar recitativót most sem oldotta meg: a dalokat csak némabeszéd kapcsolja össze". Válasza rövid:
- Recitativót stílustörés nélkül nem alkalmazhattam.

A magyar bemutató dirigense az olasz Sergio Failoni, az Operaház karmestere. Toscaninin kívül az ő érdeme, hogy a Székely fonó Budapest után rögtön Milánóba kerül és a híres Scala színpadán kezdi meg nemzetközi pályafutását. A közönség soraiban ott ül Puccini leánya is. Az előadás után meghatott szavakkal gratulál:
- Atyám halála óta ez az első muzsika, mely egész mélyen megragadta szívemet.

Milánó után London következik. Itt ő maga vezényli a Székely fonót a rádióban. S ez az ízig-vérig magyar kompozíció külföldön is sikert arat.

Közben azonban a zenei világ külön is ünnepli ötvenedik születésnapja alkalmából. Neki ugyan nem szokása visszanézni a megtett útra. Inkább arra tekint, ami előtte van. De az ilyen évforduló mégiscsak jó ok a visszaemlékezésre.
Bizony, majd egy negyedszázada már annak, hogy ,,az ifjú barbár" a porondra lépett. S a szónokok most már egybehangzóan hirdetik: ,,A kezdetben általános élénkséggel fogadott zeneköltő ma a nemzet büszkesége, a nagyvilág szemében pedig tiszteletet parancsoló szellemi nagyság."

A legkedvesebb számára Kecskemét ünnepe. Szülővárosa, melytől féléves korában elszakadt, s ahová tavalyelőtt, Vásárhelyi Zoltán forró sikerű gyermekkari estjén ő és művészete együtt hazatalált, nagy szeretettel köszönti. Ahogy annak idején apja mutatta tízéves fiának, úgy mutatja most ő feleségének:
- Itt állt az az épület, amelyben megszülettem, ahol apám a Jogi Akadémia és a gimnázium növendékeivel kvartettezett. Ez az a ház, amelynek ablakában apám először látta meg anyámat...Persze sok minden változott azóta: az idő meg egy földrengés nagy pusztítást vitt véghez a városban, szorgalmas lakói viszont sokat szépítettek- építettek rajta.
Fogadást adnak, hangversenyt rendeznek tiszteletére. A sok dicséretet elhárítja magától, különösen, hogy az egyik szónok ,,apostoli lelkületét" emlegeti, mellyel a falvakat járta, népdalok után kutatva.
- Azt tettük Bartókkal, ami jólesett lelkünknek, amelyben nem apostoli lemondás, csak kötelesség lakozott. A szeretet azonban, mellyel szülővárosa körülveszi, őszintén meghatja.

Pesti lakását is valósággal ligetté varázsolják a szeretet virágai, az elismerés koszorúi. S az ünneplés hangjai még el sem ülnek, ő már új tervet forgat fejében: megírja a Galántai táncokat. Ez a nagyszabású zenekari mű is az emlékezés jegyében születik. Gyermekkora legszebb hét esztendejére gondol vissza, az ő ,,malacbandájára", galántai pajtársaira, akiknek szülei Mihók prímás vezetésével nagy hírre tettek szert. De még híresebbek lehettek az ő déd- és ükapáik, akikről tudós Gyarmathi Sámuel ezt írta 1794-ben Kolozsvárott, tehát az ország másik végében: ,,Semmiféle Muzsikás úgy a Verbunkos nótát a talp alá nem rakja, mint a Galántai Tzigányok."
Néhány nótájukat megőrizte pár füzetnyi kotta, amit Bécsben adtak ki akkortájt. Ha már belőlük nem maradt hírmondó sem, legalább dalaik támadjanak új életre. Forrásként a korabeli kották szolgálnak meg saját emlékezésére. Ez az alkotás is a régi hagyományt folytatja tehát, de az ősi népzene helyett az ugyancsak messzi múltban gyökerező verbunkos irodalomból merít ihletet. Aki az egységes zenekultúra palotájának felépítésén fáradozik, annak fel kell használnia a régi műzene fennmaradt csekélyke töredékét is.
Ezt sokan nem értik meg. Ezért, amikor a nyolcvanéves Budapesti Filharmóniai Társaság ünnepi hangversenyén, 1933. októberében felhangzik a mű, szemére vetik ,,következetlenségét". ,,Hűtlenné vált a népzenéhez? - kérdik Eddig elmarasztalta a cigányok muzsikáját és most mégis az ő stílusukat utánozza!"

Szó sincs persze utánzásról: megtisztítja sallangjaitól, megnemesíti ezt a stílust. Múltat teremt az új magyar zenének. Persze nem úgy, hogy átment mindent, ami régi. Csak az igazi érték érdemes megőrzésre. Azt viszont jó szemmel meg kell találni, jó ízléssel ki kell csiszolni, hogy aztán megfelelő foglalatba helyezve, új fénnyel ragyogjon.
Aki így faggatja a múltat - az a jövőt építi. Ezzel az új zenekari alkotásával is, amely méltó párja a Marosszéki táncoknak. Szerkezete is hasonló, bár kevésbé szigorú, rondóforma, hangzása pedig még csillogóbb, teltebb amazénál. Nagyszerű befejezése, a négyrészes kóda életörömet, bizakodást sugároz.

Még inkább a jövőt akarja építeni énekkari műveivel. A nagyszabású Vízkereszt s a bájos kétszólamú Nyulacska a gyermekkarok irodalmát gazdagítja. A Katonadal, a Kit kéne elvenni? És a Karádi nóták népdalfeldolgozásai a férfikarok műsorát frissíti fel. A koronát az Öregek, a Székely keserves, az Akik mindig elkésnek és a Jézus és a kufárok vegyes karaival teszi fel a sorozatra.

Az 1934. esztendő a kórusok éve. Nem csupán a művek számát tekintve. Ekkor hirdeti meg programját, melyben a zeneszerző és a nevelő hangja teljesen eggyé olvad:
- Karének az útja a fejlődésnek, a karénekmozgalom viszont csak úgy töltheti be feladatát, ha újjászületik. A régi dalárdaszellem üres hazafias frázisával, magyartalan és művészietlen zenéjével végképp lejárta magát. A dalosverenyek, a művészi szellem középpontja egy-egy nagyszabású karmű közös előadása legyen, gyerekes versengés helyett.

És ő a tanítványainak kezdeményezésére ekkor bont zászlót az Éneklő ifjúság mozgalom. Első hangversenyükön tizennégy iskola ezerötszáz énekese működik közre.
A vidék sem marad el. Debrecen szinte versenyre kel Kecskeméttel. Hangversenyt rendeznek műveiből, melyre a belépő Medgyessy Ferenc művészi Kodály-plakettje. Másnap a Dóczi-leánygimnáziumba látogat el. Énekszóval fogadják, s az egyik diáklány talpraesett beszéddel köszönti.
- Mióta kórusokat írok - feleli meghatottan -, a gyermekek ezrei keresnek fel, s én úgy érzem, hogy valamennyi az én gyermekem...
Alig két hónap múlva ismét Debrecen látja vendégül, a Háry János első szabadtéri előadása alkalmából. Az öreg kollégium udvarán ötezer ember szorong. Be sem fér mindenki: az egész város ott akarna lenni a nevezetes eseményen.
Aztán újra Kecskeméten a sor. Nyáron a ,,Hírös hét" keretében három vegyeskarának bemutatóját ünneplik. A díszhangverseny legemlékezetesebb száma az előadóknak --Vásárhelyi kórusának -, a közönségnek és neki magának is a Jézus és a kufárok. Igen, a zenének itt sikerült életre kelteni a szöveget, az abban ki sem fejtett, csupán mélyében rejlő indulatokat. Nem egyszerűen jól hangzó vagy hatásos kompozíció ez, hanem megrázó és felemelő élmény. A templomot - a hit s a művészet szentélyét - beszennyező kufárok felett, a pénzváltók, főpapok és írástudók felett zúg az ítélet: ,,Rablók,! Rablók!"

Igen, ítélni kell nemcsak a műben, az életben is. Szigorúan, néha kíméletlenül, ha a fejlődés úgy kívánja. Azok felett, akik az idegen eredetű dalárdaszellemet védik:
- Mi behoztuk a mindannapiság dalnokait, a német ,,szürkék hegedőseit", s ezek belopták a német nyárspolgárság lelkét a mi világunkba, kisvárosi németeté hamisították a magyart.
Azok felett, akik elutasítják a régi népdalokat:
- Minden nagy művésznek kettős arca van: mennél régibb századokba nyúlnak vissza gyökerei, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, minél mélyebben bocsátja gyökereit a magyar lélek talajába, annál magasabbra nő a koronája, annál tovább él.
Ítélni kell azok felett is, akik idegenkednek a vegyeskarra való áttéréstől, mondván: a tenoristáknak kedvüket szegi, ha nem első, hanem harmadik szólamot kell énekelniük:
- Az élet teljességét hirdető művek az emberi hangok teljességét igénylik. A férfikar százada előkészület volt. Most jöjjön a beteljesedés.
És ítélni kell mindenekelőtt azok felett, akik nem engedik érvényesülni a jó zenét az iskolában:
- Hogyan jusson a zene jobb megértésére, nagyobb megbecsülésére a jövendő magyar társadalom, hogy legyen életszükséglete a zene, ha legfogékonyabb korában nem jutott vele kapcsolatba? A mai iskoláknak egyik fő baja, hogy nem engedi eleget énekelni és mozogni a gyermeket.
Vannak már bőven személyes tapasztalatai az iskolai énekoktatásról. Épp nemrégiben is hogy járt egy kis alföldi faluban!
Hallgatja a gyerekek énekét. Egy tizennégy éves forma kislányra lesz figyelmes: ő viszi a hangot. Alig fejezik be az egyik dalt, már kezdi a másikat. Ha pajtásai elbátortalanodnak körülötte, ő vidáman folytatja tovább egymaga is.
- Hány nótát tudsz fejből? - kérdi tőle.
Az csak hallgat szeppenten, egyik lábáról a másikra állva.
- Nem tudom - feleli végül szabódva, hogy olyanról kérdik, amiről sose adott számot magának.
- Dalolj még egyet - biztatja, látván, hogy az ének könnyebb helyen áll a beszédnél. Rá is kezd rögtön egy szép régi dallamra.
- Hol tanultad ezt? Az iskolában? - faggatja a kis énekest.
- Nem. Anyámtól - válaszol az, tanítójára pillantva. Aztán egy kis bátorításra újra nekifog. Mikor befejezi, magától mondja: - Ezt meg Rozi nénitől tudom.- Már az egész osztály köréjük gyűlt, hegyezik a fülüket: mi lesz ebből?
- Hát az iskolában mit tanultál? - kérdi újra.
- Az iskolában....az iskolában a C-dúrt tanultam! - vágja ki büszkén a kislány.
- Hát az micsoda? - firtatja tovább.
- Cé-dé-é-ef-gé-á-há-cé - énekli fölfelé a skálát. Tiszta, csengő hangon - csak éppen a d-n kezdve.
- Jól van - dicséri meg kissé csodálkozva. - Aztán visszafelé is tudod?
Nagyot hallgat erre az élénk leányka.
- Nem - feleli végül kissé dacosan. Látni rajta, hogy most meg ő csodálkozik: milyen furcsát kérdez a bácsi tőle? Ki tudna egy dalt visszafelé elénekelni?! Mond ő neki akárhányat, ha kell, de az elején kezdve, ahogy a felnőttek is éneklik, nem pedig a végén. Ki hallott ilyet, hátulról kezdeni - mi sülni ki abból?
- Menjetek szépen játszani! - simogatja meg a barna buksi fejet. Szalad is sebesen a kislány, jó messzire, a többi meg utána.
- Tanító úr - fordul most a hallgatagon álldogáló iskolamesterhez - , ezek a gyerekek azt hiszik a C-dúrról, hogy az is dal!
Magyarázat nincs. Több szót ő sem veszteget az esetre - gondolatot annál inkább. Ráébred: milyen értelmetlen, milyen haszontalan az ilyen elmélet, mely nem a gyakorlatra épül. És levonja a tanulságot: minél több szép és könnyű dalt kell megtanítani a kisembereknek. Elméletben pedig elég, főként kezdetben, ha egy-egy megjegyzés utal a már ismert dalok közös vonásaira, azonos fordulataira.
A feladatok tehát még egyre szaporodnak, ahogy a program mind teljesebbé válik. Aki megérti őt, az támogatja is. Mint Tóth Aladár, aki így ír munkálkodááról: ,,A legmagasabb rendű magyar műveltség tőr utat a nemzet legszélesebb rétegeihez. Ez az új magyar muzsika gyermekhangokon indult vidéki hódító útjára."
Vagy mint Bartók Béla, aki maga is huszonhét kis kórussal ajándékozza meg az ifjúságot. Csak szövegük népi eredetű, dallamuk saját kompozíciója. A gyermekek mégis azonnal megértik, magukénak érzik, mert Bartók nem selypít, nem gügyög és nem fontoskodik, ha hozzájuk szól - mint egy erőltetett ,,tandal" szerzője -, hanem magától értetődő természetességgel beszél. Mint akiben fehér hajjal is épségben maradt a gyermek.
A legtöbbet azonban most is ő vállalja magára. A ,,vidéki hódító utakra" nemcsak műveit, nemcsak tanítványait küldi el a jó ügy követeiként. Maga is gyakran útra kel, Iskolákat látogat, kórusokat hallgat meg, előadásokat tart. Tanáccsal, tanítással segíti a rászorulókat.
Fáradozásainak jutalma, ha azt látja, hogy itt is, ott is javul a műsor: a karnagyok kezdenek rájönni, hogy a jó zene semmivel sem nehezebb, mint a rossz. Vagy ha arról értesül, hogy egy-másik férfikar vegyeskarrá alakul. Ezzel megnyitják maguk előtt a művészet kapuit. Mert a dalárdát korlátolt hangterjedelme, szegényes irodalma arra ítéli, hogy örökké a művészet előtornácán vesztegeljen.
Jól tudja: nem szűnhetnek meg máról holnapra a férfikarok. Ezért írja a békéscsabai Erzsébethelyi Daloskörnek a Katonadalt és a falujuk fennállásának nyolcszázadik évfordulóját ünneplő karádiaknak a nagyszabású Karádi nótákat. Ennek szövege ugyan csak egy betyár történetét meséli el, ősi dallamából azonban kihallik régmúlt századok nagy küzdelmeinek hősi hangja. A betyár történetét meséli el, ősi dallamából azonban kihallik régmúlt századok nagy küzdelmeinek hősi hangja. A betyár balladájára a közösség vidám éneke következik. Életkép ez a mű is, akárcsak vegyeskari párja, bizakodó kicsengésű, mint a Mátrai képek.

Ekkor már zenekari művei egyre-másra hangzanak fel a világ legkülönbözőbb táján. Mégis ritkábban megy külföldre, mint eddig: fontosabb a magyar vidék.
Csak a Psalmust magát vagy tízszer játsszák rövid pár hónap leforgása alatt: Romániában, Angliában, Olaszországban, Ausztriában. Ő csak a közeli Bécsbe utazik el, hogy az új Dávid királyt meghallgassa - Rösler Endre, az Operaház kitűnő terroristája ekkor énekli első ízben a szólót - és a rég nem látott jó baráttal szót váltson - a bécsi filharmonikusokat ugyanis Toscanini vezényli ez alkalommal.
- Készül-e újabb zenekari mű? - kérdi régi serkentője.
- Kórusokra most nagyobb szükség van otthon - hangzik a csendes válasz.
Várható volt a kérdés, várható volt a felelet. Talán azon lepődtek volna meg mindketten, ha másként folyik le a beszélgetés. Jól ismerik és értik egymást.
Az olasz mester előtt egy pillanatra feltűnik a régi udvar, fülébe csendül a szilágyisták vidám éneke: ,,Mi van ma, mi van ma?"
- Sajnálom, barátom, a magam nevében, a zenekarok nevében, hogy nem akarsz új szimfonikus műveket írni. De ha te le tudsz mondani a messze hangzó külföldi sikerekről, nekünk is le kell tudnunk mondani arról az örömről, amit a kompozícióddal szereznél. Nyilván nagy okod van rá, hogy ezt az áldozatot meghozod. Néped mellé állsz, érdekit a magadé fölé helyezed. Becsüllek elhatározásodért és szívemből kívánom, hogy érdemeid szerint becsüljenek azok is, akikért fáradozol. A magad választotta úton én csak gondolatban követhetlek. Ezen a másikon tettekkel segítenélek. Ha ismét erre akarsz lépni, szólj: rám mindig számíthatsz.

Nem szavakkal mondja, de ez a tartalma annak a hosszú kézszorításnak, amellyel a forró sikerű hangverseny után elbúcsúznak egymástól.
Jólesik hallani azokat a híreket, amelyek a Galántai és a Marosszéki táncok itáliai és svájci fogadtatásáról számolnak be. De a kedvező kritikák nem kápráztatják el.
- Veszedelmes a külföldi sikereket túlbecsülni: a magyar művésznek nemcsak külföldi propaganda kell, hanem itthoni megértés is - mondja, amikor a Vajda János Társaság tiszteletbeli tagjává választják.

Annak már kevésbé örült, amikor a budapesti Opera Kuruc mese címmel balettkoreográfiát készíttet két tánckölteményére. Inkább újítanák fel gondos betanulásban a Háryt meg a Székely fonót, rájuk férne - gondolja.

Gyöngélkedik, a bemutatóra el sem megy. Nagy veszteség nem éri, az újságok jellegzetes ,,félsikerről" adnak hírt: bírálják a szöveget, az Opera ,,balettmániáját", melynek áldozatul esett két szép kompozíció, a zenét viszont dicsérik.
,,Keresztbe halad a színpadi cselekmény és a zene - állapítja meg az egyik kritikus. - Miközben a zene szépségégei egy idegen hangulatvilágban eltorzulnak, a nézők szeme sem kap kárpótlást a színpadi látványosságban, mert ez a Kuruc mese bántóan ügyefogyott". ,,Írója hiába ment szövegével a Marosszéki táncok miatt Marosszékre és a Galántai táncok kedvéért Galántára" - érvel a másik. ,,Ha balett kell, eleve annak készülő művet kell íratni" - szögezi le a harmadik.
Pedig az ötlet mégsem lehet rossz, legfeljebb a megvalósítás. Legalábbis erre kell következtetnie abból a tényből, hogy több külföldi operaház kéri: engedélyezze a két tánc színpadra vitelét - más szöveggel.

A pesti balettnél fontosabb számára a szombathelyi Háry-bemutató, mert helyi erők kezdeményezése. De még ennél is nagyobb öröm látnia, hogy immár országszerte virágzik az Éneklő ifjúság mozgalom: 1935 tavaszán egy hónap alatt hét helyen rendeznek hangversenyt a fiatalok. Már részt sem tud venni mindegyiken, pedig hívják, pedig menne. Be kell érnie azzal, hogy művei képviseljék. Mert azok már egy műsorról sem hiányoznak. S amíg éneklik, tán érzik a dalosok: ő is velük van.

Tíz éve még csak, hogy a ,,Schneider Fáni" felrázta közönyét, felébresztette benne a nevelőt. És tíz év alatt sikerült felráznia az ország közvéleményét. Mert aki tárgyilagosan ítél, mint Prahács Margit zenetudós, az megállapítja: ,,Az ő gyermekkórusai nyomán lendült fel az egész ország énekes kultúrája." Méghozzá minden hivatalos támogatás nélkül - teszi hozzá magában.

Művek nélkül természetesen hozzá sem foghatott volna ehhez a muzsikához. De a művek önmagukban - az ő személyes részvétele, cikkei, előadásai, tanácsai és persze tanítványai nélkül - nem vezettek volna ennyi idő alatt ilyen eredményekhez. A szerző és nevelő közös vívmánya tehát, hogy a felsőbb fórumok értetlensége és tunyasága ellenér az ő Horatius kórusa lesz a középiskolai dalos ünnep közös éneke, az ő férfikara lesz a nemzetközi egyetemi dalünnepély legsikeresebb száma, s az ő új vegyes kara - a Vörösmarty ódájára írt Liszt Ferenchez - lesz a Dalos Egyesületek Országos Szövetségének győztes versenydala, az 1936-os Liszt-év legnagyobb zenei eseménye.

Mindehhez csak türelem, tapasztalat és tehetség kell - három ,,t"...Ha egyik is hiányzik - már csonka az eredmény. A tehetség önmagában könnyen elrugaszkodik attól, ami a gyakorlatban megvalósítható. A tapasztalat viszont mihez fogna művek híján? A türelem meg erőt ad az átmeneti kudarcok elviseléséhez, megóv a csüggedéstől. Nagy szerencse, hogy a három együtt megvan benne - ismerik fel egyre többen.
Most már a távolabbi érdeklődők is áttekintést szerezhetnek sokrétű tevékenységéről: értékes kis könyv jelenik meg róla, Molnár Antalnak, a régi harcostársának az írása. Már a borítóra választott mottója is hitvallás: ,,Kodály: céltudat és vigasz a szomorú jelenben, program és zálog egy jöbb jövőre..." Ez az úttörő munka ismerteti életét, egyéniségét, méltatja szándékait és művészetét, jegyzékbe foglalja alkotásait.
Persze alig jelenik meg, máris kiegészítésre szorul - szerencsére. Főleg a műjegyzék: újabb kórusok születnek, újabb cikkek, tanulmányok készülnek. Élete nyugalmasabb - legalább kifelé -, szűkölködik látványos fordulatokban. De azért abban is akad egy s más feljegyeznivaló ekkortájt.

A Zeneakadémia éléről nemrégiben távozott Hubay Jenő. Helyét a főigazgatói székben Dohnányi Ernő foglalja el. Több mint másfél évtizedes várakozás után most hát jogos a remény, hogy az akkor elejtett fonalat ismét felveheti és hozzáfoghat a zenészképzés régóta esedékes reformjához.

Még jelentősebb változás talán, hogy Bartókot saját kérésére felmentik a zongoratanítás napi gondjaiból és megbízzák a népdalgyűjtemény anyagának sajtó alá rendezésével. Ez meg több, mint két évtizedes tervük megvalósulását jelenti! Legalábbis annak a kezdetét. Már az is eredmény, hogy végre gazdája akadt a gyűjteménynek: a Magyar Tudományos Akadémia vállalkozott kiadására. Hosszú sora van annak, hogy eljussanak az első kötet megjelenéséig, ezt jól tudják mindketten. Hiszen először is papírra kell rögzíteni a felvett dallamokat, a már lejegyzetteket pedig újra ellenőrizni. Azután jöhet csak az anyag számbavétele, a hatalmas kincs rendezése. De legalább hozzákezdhetnek!
És mindjárt az első lendülettel olyat visznek véghez, ami meggyőzheti a kétkedőket: érdemes támogatni munkájukat. Lajtha László közreműködésével ötszáz dalt és számos hangszeres melódiát válogatnak ki, ellenőrzik azok felvételét. Rövidesen mintegy százötven hanglemezt tehetnek le az Akadémia asztalára: az első tudományos értékű magyar népzenei lemezgyűjteményt.

Pedig ő most fél kézzel lehet csak tudós, vagy még azzal se. Mert az elsőbbség a nevelőé. Vagy a komponistáé? Tegyen igazságot, aki tud. Ő nem különválasztaná, hanem eggyé forrasztani akarja a kettőt magában.

Több új gyermekkart ír, köztük az Angyalok és pásztorokat. Micsoda meglepetést kelt a bemutatásával! Nemcsak új, hanem újszerű is ez a darab: kettős kórusra készült. Velencében vagy háromszáz éve így énekeltek a Szent-Márk-székesegyházban. De ő nem egy régi szokást akart feleleveníteni, hanem egy újat kívánt tartalommal megtölteni. Nem is az egykori velencei fiúk ihlették fantáziáját, hanem a mai budapesti fiatalok adták az ötletet. Ahogy szaporodtak ugyanis az Éneklő Ifjuság hangversenyein a résztvevők, egyre nagyobb gond lett elhelyezésük. A dobogón már nem fértek el, az erkélyekre is jutott belőlük. Amikor néhány számot együtt adtak elő, akkor gondolt arra: az ilyen ,,erkélykoncerteknek" különleges műre van szükségük, aminek a tartalma is indokolttá teszi az előadók kettéosztottságát.

Megfelelő szöveget keresett hát és máris kész volt az új mű: angyalok az erkélyen, pásztorok a dobogón. Szállt az ének, hol innen, hol onnan, hol meg összefonódva - és összefonva előadót, közönséget. Lelkes dalosok és fellelkesített hallgatók: boldog lehet az a szerző, akinek ezt sikerül elérnie.
Ő is boldog csakugyan - de nem elégedett. Még többet akar: valami egyszerűbbet, amihez nem illik erkély, a szabadban is énekelhető. Valami könnyebbet, amihez nem kell sok próba és nagy tömegek is együtt dalolhatják.

A szöveg itt különösen fontos. Húsz év után ismét Berzsenyit hívja segítségül: A Magyarokhoz című versét komponálja meg. A felemelő költeményből gyújtó hatású kánon lesz. A bemutató sikere - 1936 áprilisában - óriási: nyomban az Éneklő Ifjúság forradalmi jeligéjévé válik. Ezrek dalolják, s nyomukban tízezrek érzik át: valóban ,,Forr a világ..."

Ne maradjanak árván a férfikarok sem: őket a Huszt című, rendkívül hatásos Kölcsey-megzenésítéssel lepi meg. A vegyeskarok számára pedig legerőteljesebb székely népballada-feldolgozását, a Molnár Annát ajándékozza.

Közben pedig utazik, tanít, nevel. Ha kérdik: mi a legfontosabb teendő, azt feleli:
- Mennél nagyobb tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni igazi, értékes zenével.
Ha meg arra kérnek tanácsot: mi ennek ma a legjárhatóbb útja, akkor így válaszol:
- A karéneklés. De nem a dalárda. A meglévő dalárdák bővüljenek ki vegyeskarokká. Ez a fejlődés már meg is indult. A szombathelyi dalárda hetvenéves évfordulóját már mint vegyeskar ünnepelte. Temesvár okosabb volt, már harmincéves korára ,,megnősült".
Sokan hibáztatják az elmúlt évtizedek művelődéspolitikáját. ,,Azért nagy művészeket adott a világnak" - intenek mások. Hogy értékeli ő - vallatják - azt a korszakot?
- Az egyéni nevelést tartotta mindennél fontosabbnak, s elhanyagolta a köznevelést. Neveltünk zenei elitet, de elfelejtettük a közönséget nevelni hozzá, melynek a zenei elit munkájára szüksége van. Így sok zenészünk külföldre szorult, mert itthon nem kellett. Egyéni és tömegnevelés egymástól el nem választható, szerves egység kell, hogy legyen.
- ,,De hogy lehet ezt a kettőt egyensúlyban tartani?" - tapintanak a kérdés lényegére.
- Legsürgősebb teendő az iskolai zeneoktatás fejlesztése, jobban mondva megteremtése. Minden gyermeknek joga, hogy az iskola kezébe adja azt a kis kulcsot, amellyel, ha ő is akarja, bejut a zene csodakertjébe, s azzal egész élete értékét megsokszorozza.
Ennyiféle elfoglaltság közt nem is gondol arra, hogy újabb nagyszabású műhöz kezdjen? A Psalmussal indult hatalmas alkotások kora lezárult volna? Van, aki már úgy véli, hogy a Galántai táncokkal kimerült a fantáziája és nem is hivatásérzet állítja az ifjúság mellé nevelőnek, hanem az a felismerés, hogy elapadtak gondolatai.
Effajta gyanút persze csak a féltékenység meg a rosszindulatúság szül. De hát ilyen népszerűség mellett óhatatlanul megterem az is.
Ő azért mit sem törődik vele. Meg sem hallja tán azt a pár gyöngécske, zörgő-korgó hangot: csak a nagy harmóniára figyel, amelyben a fiatal lelkeket fürdeti, amelyben mindenkit eggyé kovácsolhat.
Nem is tudni, honnan szakítson időt egy nagyobb kompozícióra. Igaz, a Psalmus két hónap alatt készült - de most két hónapja se lenne rá, annyi a dolga. S mind fontosabb ennél. Ő legalább így érzi. Ritka kertész - vélik barátai, tanítványai -, aki a közöset nagy gonddal ápolja, a magáét meg alig-alig...
Akkor azonban - csodák csodája! - megismétlődik a történelem. A főváros felkéri őt, akár 1923-ban, írjon egy nagyobb ,,alkalmi" művet - ezúttal Budavár töröktől való visszafoglalásának kétszázötvenedik évfordulójára. Ahogy az már az ilyen felkéréseknél lenni szokott, most is, akár 1923-ban, igen rövid időt szabnak ki a munkára. Ő pedig, akár 1923-ban, még ezt a szűkre szabott időt is megkurtítja. És 1936 nyarán, nem egészen két hónap alatt megírja szólónégyesre, vegyeskarra, orgonára, zenekarra a Budavári Te Deumot.
Azt az alkotást, amely jellegénél, súlyánál, méreteinél fogva testvérpárja a tizenhárom éve készült Psalmus Hungariusnak.

Tetőpont és összefoglalás ez a mű. Korokat fog át, európaiságot és magyarságot, népi és magas művészetet forraszt egybe, olyan hőfokon, ami egészen ritka, s csak a legnagyobbakra jellemző. A másfél évezredes hálaadó ének latin szövege az új magyar zene nyelvén szólal meg, s az egyes részek klasszikus kisformái mesterien ötvöződnek egyetlen nagyszabású, modern hídformává. S ennek a hídnak két tartópillére pentaton jellegű, ereszkedő vonalú motívumra épül. Jelkép ez és hitvallás: az egész mű zenei alapgondolata és végső kicsengése az ősi népzenében gyökeredzik.

A bemutató a budapesti közönség felemelő élménye. De hangja messzebbre száll, hamar eljut külföldre is. Alig két hónap múlva már a londoni rádióban csendül fel, aztán Svájc, Norvégia, Olaszország hangversenytermeiben ünneplik.

A Budavári Te Deumhoz így kettős diadal emléke fűződik: a rég volt magyaroknak a török seregeken és az élő szerzőnek ádáz ellenfelein aratott diadalé.
Lám, elég, ha lélegzetvételnyi szünethez jut és máris méltó választ ad a rágalmakra. Az alkotásnak, a művészi tettnek puszta hírére összeomlik az üres szavak kártyavára.
Aztán az élet folyik tovább megszokott medrében. Utazást utazás követ.
De nem külföldön, hanem a magyar vidéken. Újabb kórusbemutatók, újabb előadások szólítják előtt Nyíregyházára, ahol Vikár Sándor bizonyítja kitűnő énekkarával, hogy a jó zene már nem a kevesek kiváltsága, hanem a tömegek közkincse. Aztán újra Debrecenbe: itt ezúttal az Ady Társaság, a Csokonai Színház és a Zeneiskola együttes erővel háromnapos ünnepséget rendez műveiből. Majd az ország túlsó végébe, Kőszegre megy, hogy tanúja legyen: mire képes a muzsika, hogyan teszi szebbé-jobbá egy közösség életét, ha a hivatalos vezetők az énektanárok, karnagyok mellé állnak.

Ezek az utak - mint egyetlen hatalmas crescendo - vezetnek el a tetőponthoz: az Éneklő Ifjúság margitszigeti ünnepéhez. Maga a beteljesedés az ő számára ez a gyönyörű vasárnap délután 1937 júniusában, amikor a szigeti pázsit üde zöldjén felvonul a fővárosi és vidéki fiúk-lányok tarka tömege. Külön öröm, hogy itt áll mellette Bartók, annyi keserű esztendő osztályos társa - végre néhány boldog, önfeledt órában is osztozhatnak.

Egymás után csendülnek fel a régi klasszikus és az új magyar művek - főként Bartók és Kodály alkotásai -, hirdetvén a külföldi vendégeknek, hogy ez a kis ország réséze és egyben dísze Európának. A magyaroknak pedig, hogy káros minden elzárkózás, minden szűk látókörű sovinizmus.

A kitűnő karnagyok - Bárdos, Kerényi, Vásárhelyi és társaik - keze alatt kitesznek magukért a kis énekesek. A szemek egyre jobban ragyognak, a taps az egyes számok után egyre magasabbra csap fel. S az enyhe kora nyári szellő viszi a hírt, át a Dunán, Budára és Pestre, hadd hallják, akik távol vannak, a kultúra hivatalnokai: születőben van az új magyar kultúra!
De nem hallják, hogyan is hallanák? Vasárnap délután legfeljebb a portás szendereg a hivatalban. Az ,,illetékes" urak, akiktől a tanterv függ, nincsenek benn.
Talán bizony kint vannak a Margitszigeten? Ó, nem! A négyezer főnyi hallgatóság közt egyet sem látni közülük. Az ,,illetékes" urak otthon alusszák békés álmukat.
A zárókórus talán oda is elhangzik, hiszen kétezer fiú és leány ajkáról zeng-harsog a jelszó: ,,Forr a világ bús tengere, ó, magyar...." S amikor a mű és a koncert végére ér - ,,Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat" - dalolják diadallal -, kitör a tapsvihar. A tomboló lelkesedés előszólítja és körülöleli Kodályt és Bartókot: nemcsak a közönség - a kis előadók is ujjongva ünneplik mestereiket.
Mikor végre lassan oszlik a tömeg, ők is megindulnak hazafelé. Fáradtan, de azzal a boldogító hittel, amit Ady vallott:

Ifjú szívekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Ámde mi történik? A jelen volt érdeklődők ünnepi hangulata még el sem oszlik egészen, mikor megszólal a távol maradt ,,illetékesek" hangja:
,,Már csak a vak nem látja, hogy Bartók - és Kodály-kultusz valóságos hivatalos iránnyá hízik. Az újságokban már egyéb sincs művészet címen, mint égig zengő magasztalása Bartók és Kodály zsenijének. S ami még megdöbbentőbb, a budapesti iskolák gyermekkarai igyekvő tanárok és tanárnők vezetése alatt már egyebet sem tesznek, mint Bartók- és Kodály-kórusokkal mutatkoznak be a közönségnek. Őszintén szólva kicsit feltűnő és szokatlan a művészet egy ágában az élőknek ez a szörnyű nagy kultusza. Különösen Bartók, de sok tekintetben Kodály is destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érezteti és viszi diadalra. Nekünk semmi kifogásunk az ellen, ha felnőtt, értelmes emberek élvezik a két nagy muzsikust, de az ifjúságot, amelynek még nincs kritikai érzéke, ne nyomják pont a zenén keresztül és szinte hivatalos apparátussal a legdestruktívabb vizekre.

Ez a vélemény a Magyar Kultúra című folyóiratban lát napvilágot! Nem tréfa, hanem szomorú valóság: épp az ellen tiltakozik, amit címében hirdet.

Támad is akkora felzúdulás, hogy a névtelen cikkíró ugyancsak kapkodhatja a fejét. Záporoznak a levelek két szerkesztőségbe: tanárok, karvezetők, diákok cáfolják a Magyar Kultúrának a rágalmazó cikk állításait, s ugyanők együttérzésükről biztosítják a Magyar Kórus útján a két komponistát.

A sajtó józanabb része helyt ad Molnár Antal, Tóth Aladár, Jemnitz Sándor és mások írásainak. Ezek aztán helyére teszik a névtelen vagdalkozót. Figyelmeztetik arra a különbségre, ami egy ország általánossá váló elismerése és a ,,hivatalos hízás" közt fennáll. Megnyugtatják, hogy épp a gyermekek a legcsalhatatlanabb kritikusok: ösztönösen megérzik és magukénak vallják a jót. Végül tisztázzák magát a fogalmat: ,,destruktív zene" - fából vaskarika.
Erkölcstani szempont nem alkalmazható az esztétikában. Bizonyára nem is a zeneművekre érti a cikkíró, hanem hatásukra. Mert az igaz, hogy e kórusok hallatán rokonszenv ébred a hallgatókban a népi kultúra, a szegény néprétegek iránt. Ezt a hatást tekinti ő - nyilván nem zenei, hanem politikai okból - károsnak. Ez azonban nem esztétikai, hanem elfogult pártítélet.
,,Bizony, nem Bartók és Kodály színmagyar zenéje a destrukció. Hanem destrukció kikezdeni ezt a mozgalmat" - összegezi Péczely Attila a véleményeket.

A mozgalomra azonban épp haladó, humánus tartalma miatt nehéz idők várnak, ezt látniuk kell. És hangulat ellen nincsen érv - tudja jól ő maga is. Pár éve még a ,,nemzet büszkesége" volt, ma pedig ,,destruktív lélek"...

Hitler csillaga emelkedőben: a Német Birodalomból terjed a métely Európa-szerte. Már a szomszéd Ausztriában is szervezkednek a horogkeresztesek, s a méreg- egyelőre a hazai németség körében - itthon is hatni kezd.

Ellenméreg kell tehát, szérum, ami védelmet nyújt ellene. De mi lenne az? A harc nem a zene, de még csak nem is a kultúra frontján fog eldőlni, ez kétségtelen. Mégis, aki felelősnek érzi magát népe sorsáért, annak mindent el kell követnie, hogy a várható támadás ne érje készületlenül.

Mivel erősíthetné jobban az öntudatot, mint saját értékeink mélyreható megismertetésével? Magyar népzene-kollégiumot hirdet a Zeneművészeti Főiskolán és Magyar népzene címmel nagyszabású tanulmányt ír, melyben összegezi több, mint három évtizedes kutatásainak eredményeit.

Gyökeres változást azonban csak az ifjúságtól remél. Nekik írja a Bicinia Hungarica kis kétszólamú énekeit, hogy bevezesse őket a lapról éneklés, a szolmizálás rejtelmeibe, a kétszólamúságba, a magyar zene virágoskertjébe.

,,Hogyan, a szebbnél szebb kórusok után most énekgyakorlatokat kapunk?" - kérdik egyes tanárok. Mikor aztán megismerik és megtanítják a kis darabokat, eloszlanak kételyeik. Világossá válik előttük is: ez volt a helyes sorrend. Csakis a gyermekkarokkal foghatott hozzá az iskolai énekoktatás megreformálásához.
Most, amikor azok révén megismerték, megszerették már a népdalokat, előállhat a gyakorlatokkal. A következő lépés lehet aztán majd az egész tananyag reformja, ezzel azonban még várnia kell. A türelem és tapasztalat szava ez...

Az első füzetet ajánlással bocsátja útjára, s ez az ajánlás egykori pajtásaihoz, galántai iskolatársaihoz szól:
,,Ha minket akkor effélékre (s még egyre-másra) megtanítanak: be más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! Így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk..."

Az új anyaghoz útmutatás is kell, hogyan forgassák a legtöbb haszonnal a füzetet. Külföldi példákat sorol elő, közülük az angol módszert tartja leginkább követésre méltónak. Csak tőlük vegyük át közvetlenül, ami jó, ne idegen, főleg ne német közvetítéssel - figyelmeztet.

,,Miért kell nekünk mindent másodkézből kapnunk, s hozzá egy olyan nemzet szája ízéhez alkalmazva, mely tőlünk érzésben, gondolkozásban minden nyugat-európai népnél jobban különbözik? Németország eltakarja előlünk Nyugatot. Merítsünk az eredeti forrásokból. Ne legyünk szellemi gyarmata egy országnak sem, de mindegyiktől tanuljuk el, ami javunkra szolgál."

A gyakorlati tanácsok közt, íme, egy határozott politikai állásfoglalás. Figyelmeztetés ez: a mérges kígyó nem harapott még, de támadásra készül! Itt az ellenméreg: vidéki tanítók, városi diákok, ezekkel a dalokkal is, ezzel az intéssel is - készüljetek a védelemre!


csütörtök, 2007. november 29.



Fölszállott a páva
+++++++++++++

Védelem?! Lehetséges-e szembeszállni a hatalom fegyveres uraival? - vonják kétségbe a kishitűek. - Igen - feleli ő -, lehet, mert kell, mert szükséges.

Szövetkeznek az ördögi erők. Megalakul a hitleri programot nyíltan hirdető nyilaskeresztes párt. A haladás híveinek is tömörülniük kell.

Terjed a gátlástalan demagógia? - Az üres szavak, semmitmondó frázisok zavaros áradatával szegezzük szembe a magunk harmóniákba rendezett, magvas mondanivalóját. Zengjen az ének a kórusok ajkán!

A magyarországi Munkásdalegyletek Szövetsége harmincéves jubileumára Ady-pályázatot hirdet. Ő két kézzel ragadja meg az alkalmat és olyan verset választ, amely a költő forradalmi gondolatát a maga ugyancsak forradalmi zenei programjával teljes egységben fejezi ki.

,,Fölszállott a páva vármegye-házára,
Sok szegény legénynek szabadulására."

Idézettel kezdi Ady a verset: ezt a népdalt maga is hallotta egykor. Ő most dallamát idézi, s az ősi pentalon melódiát úgy szövi tovább - minden stílustörés nélkül, a saját hangján -, akár a költő ezt a töredéket saját szavaival.

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva...

Itt a cenzúra belejavít: ne legyen ,,vad" a vármegyeháza, hanem ,,ős" - szelídítik
Ady szövegét. Ez azonban egyre megy. Értik a dalosok és érti a közönség is ezt a forradalmi üzenetet. Ezért fogadja olyan kitörő lelkesedés Kodály kórusát, amikor az egyesített munkáskarok 1937 decemberében Ujj József vezényletével először éneklik.

Értik azok az írók is, akik a maguk területén akarnak szembeszállni a német nagyhatalmi törekvésekkel és megalakítják a ,,Márciusi Front-ot". Az ő hangversenyükön András Béla mutatja be a gyújtó hatású kórust.

De érti a rendőrség is, el is hallgattatja hamar! Az újpesti Munkásképző Egylet Dalkara már hiába tűzi műsorára. Egyszerűen közlik a vezetőséggel: A Pávát nem énekelhetik! Ha már az egész munkásdalos mozgalomba belé nem fojthatják a szót (pedig de megtennék!), akkor legalább a műsorukat nyirbálják meg. És hogyne tiltanák be épp azt a művet, amely valósággal lázba hozza a közönséget. Hisz ez a közönség még nyugodt állapotában is félelmes számukra - ez a szervezett munkásság.

Még szerencse, hogy Berzsenyi nem oly gyanús, mint Ady. Így a férfikarok is átvehetik a fiatalság dalát, a Forr a világ-ot. Ez lesz most már a forradalmi jelszó.
A betiltás őt magát tulajdonképpen meg sem lepte. Hiszen közben Hitler 1838 márciusában bekebelezte Ausztriát, csapatai ott állnak már az ország határain.
Bécsi kiadója is náci kézre kerül, s az új jogvédő egyesület számára semmi más nem sürgősebb és fontosabb, mint hogy kikutassa a szerzők származását. A sebtiben megküldött kérdőív természetesen kitöltetlen marad. Sem ő, sem Bartók nem hajlandó alávetni magát a jogtipró, az emberi méltóságot sértő rendelkezésnek. Mindketten kilépnek az egyesületből és új kiadó után néznek. Nem is kell sokáig keresgélniük, hírük-nevük világszerte ismert. Egy nagy londoni cég jelentkezik, a Boosey and Hawkes. Ajánlatát elfogadják, a szerződést megkötik.

Tiltakoznak több íróval, művésszel, tudóssal együtt az ellen a javaslat ellen, amely az állampolgárok származás szerinti megkülönböztetését akarja törvénybe iktatni. Sajnos, hiába emelik fel szavukat: az egymást váltó kormányok mindjobban keresik Hitler kegyeit és a tervezet szégyenszemre törvényerőre emelkedik.

A látóhatár egyre sötétedik. Beszélgetéseik folyton visszatérő témája: lehet-e majd itthon tovább dolgozni? Egyáltalán: lehet-e tovább élni ilyen körülmények között?
A nyomasztó hangulatot Bartók így jellemzi: ,,Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik, mondhatják. És ezt még meg sem lehet nyilvánosan cáfolni, mert akkor abból csak baj lesz és céltalanná válik az itt maradás. Viszont azt is lehetne mondani: bármilyen kátyúba is kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg."
Bartók egyre nehezebben bírja ezt a fullasztó légkört, a kivándorlás gondolata gyötri-foglalkoztatja. Érzi a közelgő világkatasztrófát, de nem tudja, hová menjen.
Ő maga az 1919-20-as évekre gondol, s úgy dönt most is, ahogy akkor, meghurcoltatása idején: várjon bár új, még nagyobb próbatétel rá, ő itthon marad, vállalja, amit a sors rá mér.

Szinte még keresi is, hol léphetne fel a növekvő német befolyás ellen. Azt kutatja: mi a magyar a zenében és mi az idegen hatás?
- Legkevesebbet talán a németektől vettünk át - mondja. - Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek. A német motívum majd mindig súlytalanul kezdődik, a magyar soha. A dallam emelkedő, tercekből épül; a magyar ereszkedő, kvartokon épül. A német szereti nyújtani és magas hanggal kiemelni a hangsúlyt. A német dallam apró motívumelemekből rakódik össze, a magyar szereti a nagyobb vonalat. A német dallamban nincs ősi ötfokúság, a magyarban igen. Végül a német szeret legalább kétszólamúan énekelni: a magyar soha.

A történeti áttekintésből ezt a tanulságot vonja le:
- Két nagy német hatás érte kezdődő műzenénket a XIX- században: elején a jambusdallam, végén a Wagner-opera. Mindkettőt kihevertük, mind a kettőből tanulunk is sokat. De részben a magunk kárán. Az első kiszorította az értelmiségből a magyar hagyományt. A másodikból meg itt maradt egy, a magyar lélektől idegen színpadi pátosz, a zeneszövedékek mesterkéltsége és vastagsága, a rézfúvók kultusza.

Pontról pontra kimutatja az ellentéteket: stílusban, törekvésben, ízlésben. És mindezt azért, hogy erősítse a nemzeti öntudatot, növelje az ellenálló-képességet. Egyetlenegy dologban fogadja el a német példát:
- A hetvenmilliós Németországra hetven operaház esik, több, mint száz szimfonikus zenekar. E kulcs szerint nálunk tiz operaháznak kellene működnie, s vagy tizenöt szimfonikus zenekarnak...
Legfőbb gondja az értékes hagyományok ápolása.
- Ha már elhagyjuk az írástalan kultúrát, sürgősen át kell térnünk az írásosra, különben betelepszik az írástalan kultúra helyére a kiirthatatlan analfabetizmus. Amúgy a régi kultúra minden értékét átmenthetjük. Város és falu egyaránt otthon legyen, magára és egymásra ismerjen az új kultúrában. Ma a városnak nem a kultúrája, csak az idegensége érthetetlen a falu számára. S a falut azért nem érti a város, mert magyar.
Szót kér cikkeiben, előadásaiban mind erőteljesebben a nevelő is: sürgeti az iskolai énekoktatás reformját, a vegyeskarok fejlődését. A végső célt a magyarság és európaiság egyesítésében látja.
- Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja.
A német szellem betolakodása ellen azonban nemcsak a maga szorosan vett területén lép fel: harcot indít a helyes kiejtésért. Az élőbeszéd magyarságának védelme szerint nem nyelvészeti probléma, hanem életkérdés, közügy, mellyel mindenkinek törődnie kell.
A kiejtés romlásáért főként az úri középosztályt hibáztatja. Óv az idegenmajmolástól, különösen a német beszéd annyira elütő sajátságainak átvételétől:
- A germán nyelvek kiejtésmódja sokkal lazább, petyhüdtebb, mint a magyaré. Ha átvesszük az ő elnagyoltabb, futólagosabb hangképzésüket, azonnal megromlik kiejtésünk. A német beszéd szaggatott, a magyar folyamatos megszakítás nélküli.
Példákon elemzi-boncolgatja a különbségeket, hogy kimutassa: a szaporodó germanizmusok ritmusában, hangsúlyozásmódjában, sőt még lejtésében is torzítják nyelvünket. Arra is figyelmeztet, milyen veszélyeket rejt magában a jelenlegi helyzet: az egyre kiterjedtebb idegen nyelvtanulásban nagy gonddal oktatják a helyes francia, angol, főleg pedig a német kiejtést - egyedül a magyarét nem gondozza senki.
- Vagy azt hiszik: úgyis tudja mindenki, vagy azt, hogy mindegy: akár jól, akár rosszul ejtjük, csak megértjük egymást. Ha idegen nyelvről van szó, természetesnek vesszük, hogy fogyatékos kiejtés csak féltudás. Mért nem természetes az a magyarnál is? Mielőtt tehát arra törekszünk, hogy az angolt angolosan, a németet németesen beszéljük: próbáljuk a magyart magyarosan, minden idegen mellékíz nélkül beszélni.
Mi kell ehhez? - kérdi. Az, hogy ezt a nyelvet minden másnál jobban szeressük, felelősséget érezzünk iránta.
- Nem zászlós-frázisos hazafiság kell, hanem az ezernyi kötelesség megdöbbentő meglátása és szótlan vállalása. Vajon nem kell-e a magyar szellemiség védelmére gondolnunk, mikor annyi erős, idegen befolyás fenyegeti elsöpréssel?

Számos javaslatot is tesz, amikor 1937 decemberében először beszél erről a kérdésről. És bár a jövő feladatairól szól elsősorban, a múltra is emlékszik közben, mert beszédét az Eötvös Kollégium volt tagjainak szövetségében tartja.
Már nem a vásárcsarnok mögötti szűk kis utcában húzódik meg a nagy hírű intézet, mint az ő idejében, hanem Budán, a Gellérthegy lejtőjén egy tágas, nagy épületben kapott megfelelő helyet. És már nem él Gombocz Zoltán sem, a kiváló nyelvtudós, aki egykor az ő szakvezetője, később az intézet igazgatója volt.
- A régi kollégium első emeleti folyosóján, ahol tavasszal az udvar fája kertet jelentett számunkra, sokszor beszélgetett egy kisebb csoport Gombocz körül. Alig pár évvel volt idősebb nálunk, de rendkívüli fölényét, bár sohasem éreztette, mindnyájan szívesen elismertük. Finnre, franciára, angolra tanított. Figyelmeztetett a hanglejtés sajátságaira minden nyelvben. Ő mutatott először külföldi könyvet, amelyben a hanglejtést kottával próbálták rögzíteni. Együtt állapítottuk meg, hogy nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva.

Gombocz Lipcsében megismerkedett az ott folyó, újszerű nyelvmelódiai kutatásokkal. Őt is buzdította, foglalkozzon behatóan ezzel az új tudományággal.
- Engem azonban más utakra terelt a sors, a hajlam. Ámbár, ha vesszük, az is egy neme a kísérleti hangtannak, ha az ember versek alá kottákat írogat, s megpróbálja a bennük rejlő melódiákat napvilágra hozni.
Effajta kísérletezéseket pedig már akkor is folytatott: komolyakat a Zeneakadémián, tréfásakat meg éppen a kollégiumban. Három éven át ő írta a farsangi színdarabok kísérőzenéjét. Mutatják is nagy nevetve az intézet könyvtárában őrzött régi plakátokat: ez itt a Notre-dame-i toronyőr, ez meg a Cid paródiája. Már el is feledkezett róluk. Az utolsóra, 1904-ből jobban emlékszik, a kottája is megvan valahol. Címe: A nagybácsi. ,,Collegiumi szomorújáték három felvonásban - olvassa mosolyogva a házilag készült, díszesen illusztrált, de már sárguló lapról. - Régi emlékeiből összeszedte Bodnár Gyuszi. Zenét fütyül hozzá Kodály úr. Prológussal súlyosbítja a Laczkó gólya."

Ó, az az egyszerű muzsika! Mennyit kínlódott mégis, amíg műkedvelő együttesének megtanította! Az igyekezet meglett volna, de hiányzott a tudás meg egy csomó hangszer. Ezeket úgy pótolta, ahogy tudta: a dobot például kályhaellenzővel. Így írta be a partitúrába is - és hogy zörgött, ha pálcájának intésére a kolléga rávert! Ennek az újításnak aligha akad követője.

Persze nemcsak a zenekarban volt pótolnivaló, hanem a színpadon is. Lányok nem lévén a kollégiumban, a négy női szerepet is fiúk játszották. Mennyit nevettek parókával, főkötővel ékesített társaikon!
Ahogy a maskarába bújtatott alakokat nézi - mert még fényképészt is hívtak a nagy dáridóra -, mosolygós kedve borongósra fordul. Hányan mentek el már közülük fiatalon, alkotóerejük teljében. Ki a harctéren pusztult el, kit a betegség vitt a sírba.
Gombocz Zoltán elvesztése különösen fájdalmas számára. Nemcsak a kitűnő szakvezetőre gondol, hanem a magyar nyelv és beszéd tudós művelőjére is, aki most, ezekben a nehéz időkben nagy segítségére lehetne. Az ő emlékének kíván áldozni azzal, hogy javasolja az egyetemeknek, tűzzenek ki évenként pályadíjakat a legjobb kiejtésű hallgatók jutalmazására.

Az ő kezdeményezésére 1939 áprilisában meg is rendezik az első helyes kiejtési versenyt a budapesti egyetem bölcsészkarán. Harminchét induló jelentkezik, a győztesek beszédét a rádió lemezre veszi.

Nemcsak elindítója: lelke is a mozgalomnak, támogatója-szószólója minden fórumon. Előadást tart róla a rádióban, eljár érdekében a Tudományos Akadémián, a minisztériumban és részt vesz az egyetemi verseny bíráló bizottságában. Ennek tagjait orvosokhoz hasonlítja, akik aggódva figyelik a beteg tüdejét, pulzusát.
- A beteg: a magyar értelmiség beszéde. Meggyógyítása hosszú munka lesz, benne részt kell vállalnia minden magyar tanárnak. Az első lépés: minden tanár művelje ki beszédét tudatos biztonságig. Nemcsak beszédről van itt szó: az csak kifejezője, függvénye legyen annak, amire törekednünk kell - egy új tipusú magyar kultúrának.

Legfőbb gondja mégis az Éneklő Ifjúság marad. Hangversenyein, hacsak teheti, személyesen részt vesz, gyakran vezényli is műveit. Ezek sorát számos új kórussal gyarapítja. Nem egyet közülük többféleképpen is feldolgoz. A Semmit ne bánkódjál két, az Esti dal három, az Ének Szent István királyhoz pedig hat változatban készül el.
Mi indítja őt erre? Egyszerűen az a tény, hogy képtelen eleget tenni minden kívánságnak. Egyre több kórus fordul hozzá: írjon számukra új művet. Elutasítani nem akarja őket, de szét sem szabdalhatja magát. Így aztán olyat ír, amit kis átalakítással különfajta kórusok is énekelhetnek.

Amennyire lehet, a szöveget is úgy választja meg, hogy időszerű legyen és általános érvényű. A Semmit ne bánkódjál alapja például Szhárosi Horvát András éneke. A XVI. századi reformátor az elnyomott jobbágyok nagy pártfogója volt. Az ő szavait erősíti fel ez a nagyszabású férfikar, mely a nagykőrösi tanítóképző kórusának készült, az intézet fennállásának századik évfordulójára. De a költővel együtt egész népét bátorítja.

Rajtad nem fog az pogány ellenség,
Noha nehéz néked az rettenetesség.

És vele könyörög, akár a Psalmusban:

Vedd el már mirólunk a sok ellenséget,
Vedd ki mi közülünk az sok gyűlölséget.

Egy jó fülű kritikus ki is hallja belőle a szándékot, s a zenei méltatáson túl ezt írja róla: ,,A legtisztább hang, amely barbár napjainkban megcsendülhet. Az igazi emberségnek és az igaz magyarságnak sugárzó képe."

Néhány újabb gyermekkart is ír, a korszak fő művei azonban a szimfonikus zene területéről valók. Két nagyszabású alkotás készül 1939-40-ben, mindkettő felkérésre. Két világhírű zenekar ünnepli fennállásának ötvenéves jubileumát: az amszterdami Concertgebouw és a chicagói filharmonikusok. Mengelberg és Frederick Stock, a két karmester hozzá fordul: a Psalmus és a Háry szerzőjének új kompozíciójával szeretné emlékezetessé tenni az évfordulót.

Stock Budapestre utazik, hogy személyesen tárgyaljon vele. Létre is jön a megállapodás és megszületik a nagyzenekari Concerto. A háromrészes mű felépítése, hangszerelése - címének megfelelően - a barokk stílusra utal.
Dallamvilága azonban az ősi népmesében, ritmikája a régi magyar táncokban gyökerezik.

Hát az amszterdamiaknak mit írjon? A téma szinte önként kínálkozik: a férfikaroknak betiltott Fölszállott a pávát dolgozza fel egy variáció sorozatban. Elhallgattatták itthon a szövege miatt? Csendüljön fel hát az egész világon a nagyzenekar zengésében és hirdesse, hogy ,,másképpen lesz holnap"! Terjedjen tovább - szavak nélkül is - Ady költeménye és érezze itthon a cenzúra, hogy a népdal szelleme fölött nincs hatalma.
Ez aztán ,,destruktív zene" a javából - a Magyar Kultúra szerkesztői meg a hasonszőrűek számára. Hiszen már az a tény, hogy egy négysoros népdalt tesz a hatalmas alkotás alapjává: hitvallás a magyar nép mellett. Hát még az a mód, ahogyan felépíti a bevezetésből, tizenhat változatból és fináléból álló kompozíciót! Ez már valósággal azonosulása az egyéni és közösségi művészetnek, bizonyítéka a szerző (és az ősszerző: a nép) kifogyhatatlan termő fantáziájának.
Ahogyan a nép alakítja dalait - hol véletlenül, hol tudatosan -, míg végül a régiből új keletkezik, úgy bukkan itt fel a fináléban ,,Az ürögi utca" - a Páva-dallam népi variánsa.
A majd félórás mű könnyen áttekinthető. A hallgató ,,érzi", hol tart: a bevezető az első tíz változattal, a finálé az utolsó kettővel alkot hangulati egységet, a közbülső négy pedig ellentétkként emelkedik ki. Sok más értéke mellett ezért is válik a Páva a magyar népdal világhírének megalapozójává, itthon pedig jelképpé: hiába üldözik szellemét, megtörni nem tudják.

Jelképekre pedig nagy szükség van ez idő tájt, mert nyíltan nem szólhatnak azok, akik a nemzet lelkiismeretét akarják ébren tartani. Működik a cenzúra, s amit meghagy, már jóval gyengébb, semhogy versenyre kelhetne a hordószónokok egyre erősödő rikácsolásával.

Ezért jó ürügy egy közel két és fél százados dokumentum új kiadása, mert ismertetése lehetővé teszi számára, hogy a múltról beszélve a jelenhez szóljon. Misztótfalusi Kis Miklós XVII. századi erdélyi nyomdász és betűmetsző megrázó vallomása, a Mentség az az írás, amelynek kapcsán egy káros és kóros jelenségre figyelmeztet. A Hollandiában nagy hírnevet szerzett nyomdász annak idején visszatért hazájába, hogy tehetségét annak szolgálatába állítsa. Ragyogó pályafutásról mondott le --hiába. Irigyei elgáncsolták nemes törekvéseit, tűrhetetlenné tették helyzetét. Miért? Mert már akkor kifejlődött a magyar közéletben a tehetségtől való félelem.

Kiss Miklós csonkán maradt élete szomorú figyelmeztetés:
- Hazánk máig a dillettanizmus eldorádója. A helyzet még tán rosszabbodott azóta. Középosztályunkon erőt vett a hivatalnokgondolkodás, a középszer kultusza. A világot egy nagy ranglétrának nézi, amelyen csak rangsor szerint lehet feljebb hágni. A Mentség egyes részleteit iskolai olvasókönyvbe kellene felvenni. Hadd tanulja ebből is a jövő nemzedék, mily országromboló destrukció a tehetség üldözése, elnyomása.
Miért mondja ezt épp most? Időszerű ez az intés? - kérdik.

Soha ennyire nem volt az. A szellemi képességnek ma semmi becsülete. Aki a különbet keresi, vagy éppen a csúcsra tör, annak küzdelem és szenvedés a sorsa.
- Jellemző szót ejtett el nemrégiben a hivatalnokszellem egy tipikus képviselője egy kiváló művészünkről folyó vitában: ,,Ha olyan tehetség, miért nem megy külföldre?" Ezt akarnák ők. A tehetség menjen külföldre, Magyarország maradjon nekik.

Azt nem mondta, nem mondhatja: kiről folyt a vita. Sajnos hamar kiderül enélkül is.
Egy szomorú őszi napon, 1940 októberében Bartók Béla és felesége búcsúkoncertet ad a Zeneakadémián, aztán útra kel Amerika felé. ,,Talán a bizonytalanságba megyünk - írja még Svájcból -, de nincs más választásunk. Vajon mennyi időre? Isten tudja..."

Ha tovább marad: megfullad - így érzi Bartók. Szeretett édesanyja meghalt, mi kötné még ide? Két fia? A nagyobbik állásban van, a kisebbiket majd kiviteti maga után. A nagy népzenei gyűjtemény? Azt jó kezekben hagyja, nyugodt lehet sorsa felől.
Igen, ez most teljesen rá marad. Egy ideje már számolt vele, s hogy az eltávozott barát munkáját is vállalhassa, megválik a főiskola zeneszerzői tanszékétől, csak a népzenei kollégiumot tartja meg továbbra is. Kívánságára a minisztérium 1940 őszétől ,,további intézkedésig a magyar népzenei gyűjtések sajtó alá rendezési munkálatainak ellátása végett szolgálattételre a Magyar Tudományos Akadémiához" osztja be.

Ő is úgy érzi, mint Bartók: nincs más választása. Barátja a teljes bizonytalanságba ment, ő a biztos rosszban maradt. Választás? Tudomásul veszi, amit rá mért a sors. A társtalanság érzése egyformán sújtja mindkettőjüket. Harmincöt esztendős szoros együttműködés után hogy is lehetne másképpen? A külföldi száműzetés és a belső számkivetettség önkéntes vállalása voltaképp ugyanannak a lelki magatartásnak kétféle megnyilvánulása, mely továbbra is összekapcsolja őket. Tóth Aladár is elhagyja az országot. Lapját, a liberális Pesti Naplót betiltották, két évtizeden át vívott harcát nincs hol folytatnia. A baráti kör fogyatkozik...
Az ajtók lassan bezárulnak, az ország egyre inkább börtönné válik. Nem utazik hát külföldre, ezt is vállalja. A Concerto bemutatóját ígérete szerint neki kellett volna vezényelnie Chicagóban. Most lemondja, s a partitúrás Bartókkal küldi el Stock karmesterhez.

Egyelőre tehát nem hallhatja ezt a művét, mint ahogy nem hallhatta már a Fölszállott a pávát sem, pedig a tíz nap alatt négyszer hangzott el különböző holland városokban.

Hitler ,,villámháborúk" rémítő során elnyeli Csehszlovákiát, Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, aztán Hollandiát és Belgiumot, Franciaország hat hét alatt kapitulál, Jugoszlávia és Görögország is térdre kényszerül. 1941-ben megindul a hadjárat a Szovjetúnió ellen. Az egymást váltó magyar kormányok, hálából odavetett koncért - a korábban az országhoz tartozó területek egy részének visszacsatolásáért -, egyre odaadóbban keresik a németek kegyeit. Nem riadnak vissza az ifjúság színe-virágának feláldozásától sem: bejelentik az értelmetlen hadbalépést Hitler oldalán.

Mindezt persze csak a nyílt terror fokozásával, az ellenzék elhallgattatásával, a baloldali megmozdulások kíméletlen elfojtásával tudják végrehajtani.

Csoda-e, ha ilyen körülmények közt a Bicinia Hungarica első füzetének új kiadásából a cenzúra töröl minden utalást Németországra? (,,Eltakarja előlünk Nyugatot...Ne legyünk szellemi gyarmata egy országnak sem...") Inkább még az a csoda, hogy a szerzőt szabadon hagyták.
Szabadon?! Micsoda szabadság ez, amelyben véleményét nem nyilváníthatja, amelyben gondolatait el kell rejtenie? Amelyben a lelkiismereti tiltakozás szavát odakünn az irredenta szólamok lármája nyomja el. A vezető köröknek nincs fülük a józan ész, az emberség hangjához. Mily nagy az írástudók felelőssége - és mennyire hiábavaló küzdelmük - az egyre embertelenebb korban! És milyen keserű a tehetetlenség megalázó érzése!

Legalább a maga szűkre szabott területén próbál mégis elérni valamit. A vegyeskarok számára megzenésíti Weöres Sándor szép versét, a Norvég leányokat, a fiataloknak sok új kétszólamú gyakorlatot ír.

Énekeljünk tisztán! - szólít fel már címében az egyik füzet. Hogyan, hát a karvezetők nem ügyelnek erre?
- Legtöbben azt hiszik, akkor tiszta az ének, ha a zongorához igazodik. Pedig a legtisztábbra hangolt zongora sem lehet az ének zsinórmértéke. Annál kevésbé a mindig hangolatlan iskolai vagy dalárdai zongora. Mégis hányszor kaptam rajta még jó karvezetőket is, hogy lehangolt zongorával akarták helyrerángatni a kar megingott intonációját! S hányszor látjuk, hogy a zongorakíséret hullámaiba merült tanító észre sem veszi osztálya tévelygéseit. Többnyire süllyednek, a zongora marad...
,,Mi támogassa hát a kezdő első lépéseit a hangok végtelen birodalmában? - vetik fel a kérdést.
- Megmondom: nem az elütő hangszínű, temperált hangszer, hanem egy második énekszólam. Az egyszólamú tiszta éneket is csak két szólamban lehet egészen megtanulni. A két szólam egymást igazítja, egyensúlyozza.

A százhét gyakorlat közül csak az utolsó kettőben szerepel félhang. Fel is tűnik ez sokaknak. Vajon mi az oka ennek?
- A tisztaságot szolgáljuk, ha a félhangot akkorra halasztjuk, mikor az egészhang már eléggé megszilárdult. Szerencsés helyzet! Az ötfokúság révén egy csapásra jobb pedagógusok és jobb magyarok lehetünk.
E kettős célhoz harmadikként járul: jobb európaiaknak is kell lennünk. Az énekkari világirodalom remekeihez kell eljuttatni az ifjúságot. Igazi zenei műveltség nem képzelhető Palestrina, Lasso s a többi óriás művészetének ismerete nélkül. Alkotásaik nyelve azonban idegen a magyar iskolások számára. Felcsap tehát ,,nyelvtanárnak": megírja a Tizenöt kétszólamú énekgyakorlatot. Ezekkel nyitogatja a füleket a külföldi remekművek stílusbeli sajátságaira, hogy nyomukban feltárulhasson teljes szépségében egy eddig ismeretlen birodalom.
S amikor a negyedik füzettel lezárja a biciniumok sorát, előtűnik pedagógiai munkásságának negyedik, s talán legfőbb célja: emberségre akar nevelni.

Szovjet földön magyar katonák állnak: a vezérkar szégyenszemre Hitler leghűbb csatlósául szegődött és tízezrével küldi a biztos pusztulásba a fiatalokat. S ő ilyen körülmények közt - három finn dallamon kívül - ötvenhét cseremisz (mari) népdalt ad közre - abban a sorozatban, amelynek címe: Bicinia Hungarica...

Akinek ez a tény nem mond eleget, annak szavakban is kifejti nézetét:
- Néhány dallam ma is egyformán szól a Duna és a Volga mentén, másfél ezer esztendő és háromezer kilométer távolságán keresztül. Mit üzen nekünk ez a zene? Azt, hogy addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk. Tanuljuk meg belőle: nem vagyunk egyedül a világon.

Kultúránk egy nagy, régi, keleti kultúra nyugatra szakadt, itt gyökeret vert, csodálatosképpen máig megmaradt sarja.

Bátor kiállás ez a füzet, merész tett ez a pár sor az egyre dühödtebb cenzúra idején. Hogy miért nem világosabb, miért nem egyértelműbb? Mert akkor megakadnának rajta az árgus szemek és törölnék az egészet. Fogalmazna ő nyíltabban is. De ha volna rá mód - már nem lenne szükség rá...

S akihez szól, így is érti: ,,Egyedül vagyunk" - rikoltja egy fajvédő folyóirat címe. - Nem vagyunk egyedül - feleli rá csöndesen. ,,Diadalmas harcok a Volgánál" - hazudják a hadi jelentések. Ő dalokat tár fel, amelyek ma is egyformán szólnak a Duna és a Volga mentén. Ezzel figyelmeztet: fonográffal induljunk arrafelé, ne pedig fegyverrel. Rokonokat keressünk ott, ne pedig ellenséget.



A rabhazának fia
++++++++++++

Ellenségéért nem kell messzire menni, van az, sajnos itthon is. S ahogy romlik a helyzet a harctereken, úgy szaporodnak ők a hátországban. De tulajdonképpen nincs is hátország: a fronton és a falvakban, városon és gyárakban - együtt szenved az egész nép. Kivéve persze azokat, akik a háborún híznak.

A ,,totális hadviselés" agyréme egyre inkább valóra válik. Amennyit fejlődött két évtized alatt a technika, annyival pusztítóbbak a fegyverek, annyival borzalmasabb ez a világháború az előzőnél.

És nemcsak tankok, repülők tökéletesedtek, hanem a lélektani hadviselés módszerei is: gonoszabb az elnyomás, félelmesebb a terror.

Az ,,elfajzott" művészetről gyártott hitleri elmélet megvalósul a gyakorlatban. A haladó szellemű alkotások helyét elfoglalják az ízlés- és emberségromboló álkultúra termékei, amelyek ellen ő egész életében küzdött.
A demagógia tombol: fennen hirdetik, hogy megnyerjük a háborút. Ő azonban tisztán lát és messzebbre néz: a béke megnyerését készíti elő a maga frontján. Illúzió nélkül számol a vereséggel és a várható összeomlás utáni tennivalókra gondol: a lelkek újjáépítésére.
- Tervünk az ifjúság nagyméretű zenei analfabetizmusának csökkentése és a zene szeretetére való nevelése - foglalja össze a Fiatalok című lapnak adott nyilatkozatában. És még egyebet is mond. Többször megáll a ceruza Erdélyi Zsuzsának, a lap ifjú tudósítójának a kezében, miközben jegyzi szavait: jól hallja? - és csakugyan 1941 végén járunk? De azért mindent felír pontosan. - Az Éneklő Ifjúság mozgalma nem tekint osztály vagy rétegszempontokra. A zene mindenkié.
- Helytelen, hogy a zenei képzést anyagi vonatkozásokkal hozzuk kapcsolatba. A zenei műveltséget nem pénzen mérik. A zeneismeretek elsajátítása pedig nem fűződik feltétlen hangszertudáshoz. Ezért a ,,nem állt módomban zenét tanulni" közhely olyan avult álláspont, amit feltétlen kispolgári csökevénynek tartunk. Egyébként is a mélyebb zenei műveltségnek kizárólag az ének az alapja. Az emberi hang viszont mindenkié. Ingyenes és mégis a legszebb hangszer lehet, ha magunk is úgy akarjuk.
- Az a baj, hogy mindenki szakzenész akar lenni. Ehhez pedig nincs elegendő közönség.

Kerényi György új folyóirat indításával siet segítségére. Címe - lehet-e más? - Kodály Zoltán. Azt kívánja, hogy a lap legyen kalauza a fiataloknak, vezesse ki olvasóit a kettős értelemben vett analfabétaságból: tanítsa meg őket kottaolvasásra és az igazi értékek felismerésére.
Újabb tapasztalatai arról győzik meg: ez sem elég.
- Kezdeni már az óvodában kell, mert ott a gyermek játszva megtanulja azt, amire az elemiben már késő. Amit itt tanul, az vérévé válik. De nemcsak egyéni tulajdona lesz. Az egész ország közízlésére kihat.

A magyar Énekoktatók Országos Egyesületében előadást tart a Zene az óvodában címmel. Elrettentő példákkal bizonyítja, hogy az óvoda mai dalanyaga sem nemzeti, sem általános nevelés szempontjából nem kielégítő. Kizárja a hagyományt, idegen zenei érzésre vezet, sem az ízlést, sem a felfogóképességet nem fejleszti.
- Ha új életet akarunk ebben az országban -, s ki nem akar? -, újjá kell születnünk zenében is. Ne csak külsőségekben, zászlós handabandázásban legyen magyar a mi kis világunk, hanem a lelkek mélyéig, mert csak így lesz igazán a mienk.

Ahogy sorra látogatja a fővárosi óvodákat, egyiknek az udvarán nagy szürke homokdombot talál.
- Tán ezzel akarják hegyi terephez szoktatni a síklakó pesti gyerekeket? - kérdi az óvonőt.
- Ó, dehogy - feleli az -, elhasznált homok ez, amit el kellene szállítani innen, mozdulni se tudunk tőle.
- Akkor miért nem viszik el?
- Nincs fuvar, nincs ember, behívtak mindenkit katonának.
Az a csúf kupac akkor az óvodai zene jelképévé vált szemében.
Ott hever elhordatlanul, nem enged teret a friss homoknak, elfogja az eget, levegőt, napfényt. Akár a jó zene elől az effajta rossz dalocskák, amilyent ott is hallott:

Lobogjon a zászló magasan,
Peregjen a dob is hangosan,
Szaporán lépked a sok gyermek,
Úgy, mint egy igazi hadsereg.

- Ha ilyesmire szoktatjuk a gyermeket, honnan tanulja meg felnőtt korára, milyen a jó magyar vers?
Hej, az a domb! Ki fogja elhordani? Nincs fuvar! Ide bizony minden ember kell, aki nem sajnálja az ujját mozdítani.
- Van erről egy dalunk - jut eszébe -, jobb annál az ügyefogyott versikénél:

Azt a hegyet zsebkendőmnek a négy sarkában
Is elhordom...

- De miért éppen én? Holott egyéb dolgom is lehetne - ötlik eszébe néha, mikor erőfeszítései új meg új akadályokba ütköztek. Abba nem hagyhatja mégse a munkát, mert akkor eddigi fáradozásai is kárba vesznének. Nem volt elég tizenöt év? Rászán meg tizenötöt - vagy többet is, ha kell!
- Ha nem ültetjük el a zenei szép magvát a legzsengébb korban, később hiába próbálkozunk vele: ellepte a lelkeket a gyom. Van-e szebb hivatás, mint új kertbe az első jó magot vetni?

Így aztán megmarad a kicsinyek mellett továbbra is. De nem hanyagolhatja el a nagyobbakat sem: részt vesz a középiskolások első hangjegyolvasó versenyén. Ebben örömét is leli, mert szembetűnő a szolmizáló iskolák fölénye a többiekkel szemben. Ez pedig az ő elveit igazolja.
És mindezen kívül a felnőttekre is van gondja. Előadásokat vállal Pesten és vidéken, a tanárok továbbképző tanfolyamain és egyetemeken. Népzene és műzene kapcsolatait elemzi. Arra a megállapításra jut, hogy az egészséges kölcsönhatás legfőbb gátja a középosztály magatartása.
- Felfelé, lefelé egyaránt magyar voltát tudta a megértés akadályának, holott felfelé műveltségének, lefelé magyarságának hiányossága volt az akadály. A felülről lefelé hatás szinte a nehézségi erő törvényszerűségével történik. A nép mindig kész rá, hogy a felsőbb osztályok életéből átvegye, amit szépnek, jónak lát. De az alulról felfelé hatást csak a felsőbb réteg aktivitása hozhatja létre.
Ám nemcsak ő vizsgálódik: őt magát - tudományos munkásságát - is megvizsgálják. Mérlegre kerülnek három és fél évtizeden át folytatott kutatásai, cikkei, tanulmányai.

Vajon milyen fórum tartja magát alkalmasnak arra, hogy tevékenységét értékelje? A Magyar Tudományos Akadémia. Az I., Nyelv- és Széptudományi Osztály néhány tagja - mint ezt utólag megtudta - levelező tagnak ajánlja őt. A hét akadémikus meleg hangon méltatja érdemeit, aztán az osztályülés - hidegen elutasítja a javaslatot.

Pedig nem vitathatják az ajánlás állításait. A titkár olvassa: ,,Kodály Zoltánnak, a zeneköltőnek és tudósnak életét hatalmas nemzetnevelő feladat tölti be: népzenei hagyománykincsünk által magyarabbá tenni a nemzet életét. Jórészt az ő érdeme, hogy a magyar népzenei kincs lassanként az egész nemzet életszükségletévé vált. Alkotásaival magyarabb, öntudatosabb lelket nevel. Elméleti gyűjtő, valamint finom ízlésre és biztos ítéletre valló műbírálói munkásságán kívül a magyar nyelv és beszéd tisztaságának is lelkes, kitűnő tárgyi tudású harcosa. Úgy érezzük, hogy Akadémiánk belső tagjai között van a helye. Munkássága Akadémiánk keretein belül tárgyánál fogva hézagpótló, értékénél fogva pedig mindenképpen méltó lesz Akadémiánk nemes hagyományaihoz."

Az elnök szavazásra bocsátja a javaslatot. Rövid tanakodás után színt vall a harmincnégy tudós professzor. A hét ajánlattevőhöz tizenöten csatlakoznak még, a többiek ellenzik az indítványt. Az ,,igen" és ,,nem" aránya tehát 22::12. Ez pedig nem elég: a bejutáshoz kétharmad többség szükséges. A döntés egy szavazaton fordult, mégis megfellebbezhetetlen: az Akadémia nem óhajtja tagjai sorába iktatni Kodály Zoltánt.

Őt utasítják vissza, vagy munkásságát? Egyre megy. Az igazság az, hogy kevéssé ismerik, még kevésbé méltányolják azt a tevékenységet, amit harmincöt éve folytat. Igaz, hat esztendeje az Akadémia ad otthont a gyűjteménynek, s a mintegy tizennégyezer dallam, melynek nagy részét ő jegyezte le, s most ő rendszerezi, a kis országnak nagy becsületet szerezhetne. Legalábbis külföldön. Itthon már kevésbé. Az egész kulturális élet, a tudományos világ pedig különösen: zenétlen.

Az akadémiai kudarcért kárpótlást az éneklő néptől kap. A Magyar Dalosegyesületek Országos Szövetsége 1942-t ,,Kodály-év"-nek nyilvánítja. Országszerte díszhangversenyeket rendeznek tiszteletére.
Mégis van hát fellebbezés: a tudósok kizárták körükből - népe viszont egyre inkább szívébe fogadja őt!

A sort a makóiak nyitják meg január 18-i férfikari estjükkel. Mi sem természetesebb, mint hogy arra bíztatja őket is: ,,nősüljenek meg".
- A magyar, mióta eszét tudja, egyenrangú társának tartja a nőt. Már a honfoglalók egyenrangúak voltak. Ha szabad a nőnek az élet minden munkájából kivenni a részét, miért van kizárva olyan öröméből, ünnepéből, mint az együttes éneklés? A férfikarok csak az élet egyik felét ábrázolják. Mondhatjuk: nem a szebbiket. A magyar karének ma már csak a vegyeskar jegyében fejlődhet tovább.
Azután azt kérdi: mi a magyarázata, hogy a magyar, bár szereti a nótát, utálja a kótát?
Meg is felel rá: eddig olyan életet élt, hogy nem volt rá szüksége.
- Hiszen olvasni is csak mostanában kezd a nép igazán; azelőtt, bár ismerte a betűvetést, élete során nem sok hasznát vette. A kottára sem volt szüksége. Mihelyt élete olyan színvonalra emelkedik, megtanulja azt is. Gondoljuk meg: micsoda munka volna egy színdarab előállítása, ha a szereplők nem tudnának olvasni, s úgy kellene beléjük verni, szajkó módra a szerepüket. Pedig a dalárdák ezt csinálják mai napig. Annyi munkával, amennyi analfabéta dalárdának egy darabhoz kell, olvasó énekkar tizet is megtanul.

Az egész esztendő így telik el: énekkari hangversenyek, zenekari koncertek - szinte az ország minden szögletében. Üdvözlő beszédek, köszöntők - a tisztelet és szeretet nem felülről irányított, s épp ezért oly jóleső megnyilvánulásai. Ő pedig oktat, nevel, sőt: dorgál - ahová eljut, élőszóban, ahová nem, ott írásban és üzenetben. Ünneprontó lenne? Korántsem. Csupán úgy érzi, jó alkalmat szalasztana el, hogy nagy céljait népszerűsítse. A kottaolvasás, a szolmizálás és a vegyeskar ezek a célok, melyekért a maradiság ellenében küzd.

Vannak még védői a konzervatív szellemnek, nem is kevesen. A ponyvairodalomnak is akadnak még szószólói. Azzal példálóznak: ,,A németeknél is van tengernyi, művészeten kívül álló irodalma a férfiaknak. Ami nekik jó, nekünk is az lehet."
- Nem úgy! - feleli. - Ha nagy nemzet megengedheti magának, hogy csúcsokig érő művészeti élete árnyékában a ponyva is virágozzék: ő lássa. Őserdőnek nem árt, ha mérges gomba tenyészik benne. De egy kis kertben ki tűrné meg a mérges gombát? Nálunk őrült erőpazarlás a ponyva. Nálunk minden egyes énekelt hangnak a művészet és magyarság szolgálatában kell állnia.

A Dalszövetség közgyűlése is jó alkalom arra, hogy a megújhodást sürgesse. Őt ünneplik ugyan, de azért ő a messze idegenbe távozott barát - Bartók Béla - helyett is válaszol.
- Mi a magyar hagyományt akarjuk felvirágoztatni. A magyar zene tradíciófáját ezelőtt harminc évvel annyira ellepték az élősdiek, hogy már alig látszott. Ha valami a mi nevünkhöz fűződő érdemünk van, az az, hogy megkezdtük a tisztogatást. De ez a munka nincs befejezve, még mindig annyi élősdi fojtogatja a magyar hagyomány útját, hogy látni is alig lehet tőlük. Ez a tisztogatás a feladata a Dalosszövetségnek is.

Pedig amit tesz, mégiscsak több a tisztogatásnál. Az új kórusok, kis énekgyakorlatok, amiket ekkoriban ír, s a két szép ballada, a Molnár Anna és Kádár Kata zenekar kíséretes feldolgozása: megannyi frissen zöldellő hajtása ennek a régi fának.
Érdemeinek méltó elismerése a zenei folyóiratok különszáma és a Magyar Néprajzi Társaság Emlékkönyve. Ez a Gunda Béla szerkesztette gyűjtemény húsz magyar és tizenkét külföldi író népzenei tanulmányát tartalmazza.

De hát a hatvanadik születésnap másfajta, kevésbé örvendetes szempontból is forduló az ember életében. Szembenéz ezzel is: kéri nyugállományba helyezését.
Nem mintha pihenni akarna: inkább összpontosítani kívánja erejét. Amit lehet - a zeneszerző-növendékek oktatását -, azt végleg átadja a fiatalabb nemzedéknek. Amit viszont utód híján nem adhat át másnak - a népzene-gyűjtemény rendezését -, azt maga folytatja, hivatalos megbízás nélkül, önként és fokozott erővel.
E téren valóban csak elődei vannak. Most, hogy egy árverésen a véletlen szerencse folytán rábukkant egy régi kéziratra, megpróbál fényt deríteni a kezdetekre. Az énekes lelt, amely évszázados lappangás után előkerült, nyolcvanyolc népdalt tartalmaz. Megállapítja, hogy csekélyke töredéke ez annak a tekintélyes anyagnak, ami a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia elődje) 1832-ben kiadott felhívására összegyűlt. Egy kivételével a többi dallamgyűjtemény elkallódott, szétszóródott. Vajon előkerül-e valaha? Még a hibás bejegyzéseknek is nagy hasznát venné: a száztíz év előtti állapotokról árulkodnának. Egybevehetné a reformkor dalkincsét a maga gyűjtötte anyaggal. Látná: mi változik, mi állandó. És pontosabban tudná: mi a különbség a régi és az új stílus között.

Míg ő kutatásait folytatja, a Tudományos Akadémia I. osztálya ismét napirendre tűzi tagfelvételének kérdését. Felül akarja vizsgálni saját korábbi döntését. Belátták: az elutasítás nem Kodály szégyene volt, hanem az övék. Kitűnik ez abból is, hogy a javaslat eredeti indokolásán semmit sem módosítanak. A változatlan szöveg alatt azonban már nem hét aláírás szerepel, hanem huszonkettő. Akik akkor támogatták, kitartanak mellette. S az ellenzék - az is kitart vajon álláspontja mellett?

Választ az 1943. május 11-i ülés ad. Negyvenen szavaznak, s amikor összeszámlálják, harmincnyolc ,,igen"-nel szemben csupán két ,,nem" akad! De hátra van mg a nagygyűlés, az dönt az osztályok javaslatairól. Három nappal később itt is megejtik a szavazást és kihirdetik az eredményt: 34 szóval 8 ellen levelező taggá választják Kodály Zoltánt.

Most hát bekerül az őt régen megillető helyre. Mire azonban bekapcsolódna az Akadémia életébe, a háború végső szakaszához érkezik és gátat vet a tudományos munkának. A Nyelvművelő Bizottság ülésein - hová szintén beválasztják - még csak részt vehetne, de a kincset érő népzenei gyűjtemény anyagát menteni kell a várható bombatámadások elől. Ládákba csomagolják és a pincében helyezik el biztonságba.
Ez a munka tehát, épp amikor új erőre kaphatna, megszakad. De tétlenül várni a háború végét mégsem lehet. Hogyan is ülne ölbe tett kézzel, amikor tengernyi a feladat?
Bartha Dénes zenetudós német nyelvű kötetet ad közre a magyar zenéről. Mindazt, amit az idegen olvasónak tudnia kell a népzenéről, ő foglalja össze egy tömör fejezetbe.
Prahács Margit könyvet ír az ő ösztönzésére Magyar témák a külföldi zenében címmel. A tanulságot rövid előszavában ő vonja le. ,,A magyarság nemcsak azáltal lett európai - jelenti ki -, hogy ő tanult a többi néptől: azok is tanultak tőle. A zene barátokat szerzett nekünk, sajnos nem annyit, amennyit hibáink és mulasztásaink elriasztottak."

Azután Szombathelyen, az Éneklő Ifjúság hangversenyén bíztatja hallgatóit: hassanak oda, hogy a zene ne ünnepi, hanem mindennapi kenyere legyen a városnak és egész környékének. A hagyomány ápolására buzdít, mert csak ettől remélhető a zeneélet újjászületése.
- A falu tanítson meg magyarságra - hirdeti -, a város műveltségre. Így születik meg az igazi magyar műveltség.
Egy folyóirat, a Kisdednevelés, pályázatot ír ki ötfokú dallamokra. Ő vállalja a főbírói tisztet és talán az ügyes kis dalocskáknál is jobban örül annak a jeligés levélnek, amelyben az ismeretlen szerző nekitámad a pályázatnak. Főként azt a kikötést hibáztatja a levélíró, hogy csak pentanon - szerinte ,,idegen, elavult" - hangsorban komponált dal küldhető be. Ezzel - úgymond - ,,más irányba akarják hajlítani a gyermekeket, mint ami természetes volna".
Hogy mi neki a természetes? Azt is elárulja: a ,,Boci, boci tarka", meg a ,,Szretnék szántani"...
Kapóra jön ez a levél, mert vitában könnyebb tisztázni a nézeteket. Sorra veszi hát kifogásait, s miután egyenként megcáfolja állításait, megjegyzi:
- Ez a boci meg a hat ökör a magyartalanító zenei nevelés jelképe lehetne!
A legcsattanósabb válasz azonban, amelyet maradiság bajnokainak ad, egy kis füzet. Meglepő címe: 333 olvasógyakorlat. Meglepő tartalma: kis terjedelmű, könnyű ritmusú dallamok - kivétel nélkül ötfokúak. Tanuljunk kottát olvasni anyanyelvünkön - ez a célja vele.
- Egyelőre a legkisebbeken akartam segíteni - mondja. - Azok lehetnek a felnőttek is, mert ,,ki miben járatlan, abban gyermek".
Nem marad el a folytatás sem. A Közoktatási Tanács megbízásából Kerényi György közreműködésével megszerkeszti a hétkötetes Iskolai énekgyűjteményt. Az anyag kiválogatására, megszerkesztésére több időt szentel, mint a Psalmus vagy a Te Deon megírására. Úgy csoportosítja a dalokat, hogy a ritmus és a dallam bonyodalmai ne egyszerre rohanják meg a gyermeket. Eddig az volt a legfőbb baj, hogy halmozták a különféle nehézségeket. Ezért hallott az iskolákban oly ritkán tiszta, pontos éneket.

Azután Ádám Jenővel együtt kidolgozza a Szó-mi füzeteket, melyek végre hivatalos tananyagként kerülnek a kicsinyek kezébe. Ádám, volt tanítványa, szerencsére egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget az általános iskolai gyakorlatokkal. Ezernyi fogással, apró ötlettel teszi könnyűvé azt, ami tán első látásra nehéznek tetszik.

Vannak, akik a tanterv bástyái mögül támadnak, az új énektankönyvekre, a bennük kifejtett szolmizációra. Ezt nem hagyhatja válasz nélkül.
- Vagy akarja a tanterv a népdalt, vagy nem. Ha akarja, vállalni kell vele egy olyan módszert, amely a népdalból adódik. A régi idegen módszert is illusztrálták magyar szövegű népdalokkal. De dallamaik vagy idegen eredetűek, vagy a legkevésbé jellemzők voltak. Mert ezek a dallamok a módszerért voltak ott. Mi pedig a módszert alkottuk a dallamokért és a dallamokból.

A középiskolában még ennyi előrehaladás sincs: az ének a tanterv mostohagyereke. A diákság, minthogy fentről hiába vár támogatást, megpróbál magán segíteni. Itt is, ott is zenekör alakul. Örömmel hallja ezeket a híreket, s azt tanácsolja a szervezkedőknek: ne zeneszerzéssel meg bírálgatással próbálkozzanak, ne a hangszeres játékot erőltessék, hanem énekeljenek minél többet kis csoportokban. Semmi sem fejleszti úgy a zenei felfogóképességet, mint ha egy önálló szólam felelősségét ki-ki egyedül viseli.
- Zene célja nem az, hogy ítéletet mondjuk róla, hanem hogy táplálkozzunk vele. A zenei lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.
- Kultúrát nem lehet örökölni - teszi hozzá buzdításul. - Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk.

Ádám Jenő ekkor Módszeres énektanítás címmel útmutatót ad ki a Szó-mi füzetek oktatásához. Ő ír hozzá előszót, s ebben kijelenti:
- Új korszak hajnalán vagyunk. A felszabadító magyarabb gyermek, emberkort érve, megteremti a magyarabb és boldogabb Magyarországot. És ebben az éneknek is lesz része.

Ő érzi, tudja és hírül viszi, hogy erőt öntsön a csüggedőkbe: közeleg a hajnal, jön a szabadulás, feltartózhatatlanul. Bár az éjszaka most a legsötétebb, a helyzet a legkilátástalanabb: 1944 tavaszán járunk.
A német fasiszták és szövetségeseik vert cssapatai visszavonulóban vannak. Nyomukban feltűnnek a diadalmas szovjet seregek. Az ország hadszíntérré válik. S a nép nemcsak a háború ütötte sebekből vérzik: tombol, egyre kegyetlenebbül, a céltalan terror. A szabadság hirdetőit fogságra vetik, a származásukért üldözötteket elhurcolják. Kik? A németek, a náci megszállók - mondja minden jóhiszemű ember, mert így akarja menteni a lelkiismeretét. De jaj, a valóság nem ez: az utasítást Berlinben szövegezik ugyan, de itt hajtják végre. A gonosz parancsnoknak vakon engedelmes szolgái a nyilasok.
Ő menti, akit tud. Külföldi követségesen kilincsel, oltalomért a bajbajutottaknak. É mint komponista is felemeli szavát a vérengzések ellen. Nagyszabású férfikart ír Petőfi versére, felzendíti e fájdalmasan időszerű sorokat:

Ameddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szívünkre célzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk...

...Mi lesz belőlünk? ...ezt én kérdezem.
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! Éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak Istenben bízzunk, mint bízánk:
Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Megfogalmazza ugyanezt egyszerűbben is. Háromszólamú kánont ír az Éneklő Ifjúságnak erre a régi szövegre:

Magyar magyart rontja, kár!
Bár több esze volna már!

Számot kell azonban vetnie azzal, hogy a szellem erői önmagukban gyengék a nyers erőszak ellen. Mondják, Orpheusz éneke megszelídítette a vadállatokat. De vajon diadalmaskodott volna-e dala az emberi gonoszságon?

Vigaszért ismét Petőfihez fordul. Egyik 1844-ből való költeményét írja férfikarra. Címe: Rabbaházának fia. A vers százéves, zenéje mégsem ,,megkésett melódia". Ellenkezőleg, a legjobbkor jött, hogy a férfihangok sötét ragyogásával hirdesse a költő komor optimizmusát:

De az ítélet napja
Eljő talán,
S hazám
Bilincseit lerontja...

Az optimizmus a legnehezebb napokban sem hagyja el. Igaz, nem derűs, hanem inkább bizakodás ez. Honnan meríti az erőt hozzá? A körülmények vigasztalanok: a pusztulás nőttön-nő, bármerre néz. Petőfi verseiből s önmagából meríthet csak. Ez a forrás azonban, szerencsére, nem apad el soha. Még mások bátorítására is telik belőle, pedig a sors őt sem kíméli meg a megpróbáltatásoktól.

Lezárják a város szívében levő lakásukat és a Hűvösvölgyben egy kis kerti házban húzódnak meg. Nyugalmat keresnek. A szirénák hangja, a légvédelmi ágyúk tüzelése ide is elhat, de a bombázások elől, a nyilasok elől tán oltalmat ad ez az eldugott fészek. Mert most már a feleségét is féltenie kell.
Ő maga továbbra is bejár rendszeresen a városba, dolgai után. De ha légiriadó vagy áramszünet miatt gyalog kell visszaindulnia, a hosszú úton az aggodalom nyújtja-gyorsítja lépteit: míg ő másokat ment, asszonyát védtelenül hagyja. Biztonságban véli ugyan rejtekén, de vannak rosszakaróik. Ki tudja, mire képesek?
Minden sarkon egy plakát. ,,Felkoncoltatik", ,,Főbe lövetik" - ordítják az otromba betűk. Hogy kicsoda, azt elolvasni sem érdemes: bárki, akit a hatalom kezére adnak. A feljelentők vészes orgiája dúl. Elég a vád: bizonyítás, védelem - minek? A rögtönítélő vagy épp helyszíni bíráskodás nem ad a formaságokra. A sarokba szorított fenevad utolsó ágaskodásai ezek, percei meg vannak számlálva: a várost teljesen bekerítették már a szovjet csapatok.

Mindezt jól tudja, de azt is érzi: ezek a percek lesznek a leghosszabbak. Ahogyan útjának is az utolsó szakasza szinte megnyúlik, hogy már idegei is pattanásig feszülnek.
- S ha olyankor törnek Emmára, amikor egyedül van? - hasít belé a gondolat. - Elhurcolni nem engedné magát, s ha ellenállna, biztosan...
Nem, elhessegeti ezt az agyrémet. De az utolsó fordulóhoz szinte futva érkezik. Csak akkor lassít, amikor látja: a ház körül minden csendes. Igazi megkönnyebbülést akkor érez, amikor a hangját hallja. Milyen nyugodtan cseng: - Zoltán? Sikerült a követtel beszélned? - Igen - feleli most már ő is nyugodtan.

November 23-án is be kellene mennie a városba, valami mégis otthon tartja. Dolgozni próbál: a Missa brevist hangszerelné, de lassan halad. Emma a naplóját írja. Egyszerre figyelnek föl: léptek közelednek, a kerti úton csizmák dobbannak. Nem lehet kivenni, hogy hányan vannak - hárman? Négyen? Vagy még többen?
Most megtorpannak: rövid szóváltás hallatszik. Egy szívdobbanásnyi remény: eltévedtek, visszafordulnak..Nem! Ismét léptek, de most már az ablak alatt. Aztán a másik oldalról is. Arra nem visz út - ötlik föl benne. Egy villanás: bekerítettek...De végig sem gondolhatja: megzörren az ajtó. Már akkor mind a ketten állnak, egyetlen pillantásba fogva harmincnégy év minden örömét, megpróbáltatását. Szavakra nincs idő, szavakra nincs szükség. Ő kilép, megvárja, míg Emma ráfordítja a kulcsot, aztán indul ajtót nyitni. Verik kintről türelmetlenül.
- Mit akarnak? - kérdi. Négy géppisztolyos, karszalagos nyilas tódul be, meg egy nő. A feljelentő. Igen, tisztán látja a helyzetet, s ettől még erősebbnek érzi magát.
- Kodály Zoltánt keressük - feleli a vezetőjük. Ennek is ismerős az arca.
- Én vagyok.
- A feleségéért jöttünk.
- Semmi dolguk vele. Maguk kicsodák? Az igazolványát kérem - fordul a vezetőhöz.
A másik három már befelé szimatolna, fegyverét markolászva, a nem várt fordulat azonban megállítja őket.
Hej, de különös szempár ez, szinte égeti az arcát - izzad a parancsnok. Csak ámul maga is, hogy akarata ellenére mozdul a karja és nyújtja az igazolványt.
Ő meg áll nyugodtan, némán. Forgatja a szégyenteljes könyvecskét: persze, hogy ismeri ezt a haramiát, hisz pár házzal odább lakik.

A csönd s az a fennsőbbség, amely belőle árad, megbénítja az alantas lelkeket. Moccanás nincs. Csak Emma el ne árulja magát. Elég, ha egy szék reccsen a másik szobában, s ezek itt máris az ajtónak esnek.
- Ez magánlaksértés. Tudják, hogy arra statárium van?!

Több szó nem esik. A parancsnok nyúl az igazolványáért, s már fordul is kifelé. Egy intésére lódul utána a három másik. Velük a nő is. Még hallja, ahogy odakint társaikat szólítják őrhelyükről. Aztán távolodnak a léptek. Nyolcan voltak...
Gondosan kulcsra zárja a kijáratot, s visszamegy a szobába. Emma az ajtóban áll.
- Elkotródtak.
Csak ennyit mond. Aztán később, ahogy a feszültség oldódik bennük, fontolgatni kezdik, mit is tegyenek. Helyes-e, hogy itt maradnak továbbra is, vagy mégis biztonságosabb lenne odabent a városban?

Barátaik hamarabb értesülnek az eseményről, mintsem ők gondolnák. Egyikük ugyanis a véletlen folytán egy villamoson utazott néhány pribékkel a Hűvösvölgy felé és beszélgetésükből ez a mondat ütötte meg a fülét: ,,Most a Kodálynéért megyünk..."
Amennyire megriadtak erre a hírre a jó barátok, annyira megörültek, amikor másnap a csodálatos menekülésről értesülnek. Abban azonban valamennyien egyetértenek, hogy istenkísértés lenne továbbra is kinn maradniuk a város szélén, a megszégyenített pribék szomszédságában. Köröndi lakásukba sem mehetnek, a följelentő ott is rájuk találna és másodszor ki tudja, hogy végződne a dolog?
Kedves fiatal tanítványa, Járdányi Pál és családja fogadja be őket átmenetileg. Egy hét múlva aztán továbbmennek: a Próféta utcai zárda óvóhelyén találnak biztonságos menedékre.
Itt fejezi be a Missa brovis hangszerelését. Ez a partitúra most az egyetlen kincse, minden vagyona itt a pincében. Már csak azért is, meg az együtt töltött, sosem könnyű, mégis boldog esztendőkért is, ezt írja ajánlásként a cím fölé:
,,A legkedvesebb hitvesnek és élettársnak."

Így ünneplik 1944 karácsonyát, így köszöntik az új évet. Pincében raboskodva, szabadulásra várva. Odalent a gyertya szűkös ebédhez, vacsorához világol. Odafent a hó romokat takar. Házról házra folyik a harc. A nácik és nyilasok értelmetlen ellenállása új meg új áldozatokat követel szabadítóktól, szabadulóktól egyaránt. A jó előre aláaknázott hidak felrobbantása jelzi Pest feladását. A budai Vár ostroma tovább tart.

Még fegyverropogás közben, szomorú alkalomra készül az új esztendő első alkotása: A Szt. Ágnes ünnepére című egynemű karral búcsúzik a hirtelen elhunyt főnökasszonytól, aki befogadta őket, akinek talán életüket köszönhetik.

Aztán átköltöznek az Operaház pincéjébe. Ott sem könnyebb az életük. Egy faládán alszik, élelmük fogytán. Épp ezért január végén elhatározza, hogy elmegy köröndi lakásukra és hoz éléskamrájukból néhány üveg lekvárt, vagy befőttet. Emma tartóztatja: ne tegye kockára az életét, Budáról még lőnek. Ő mégis nekivág. Sőt visszafelé még egy kis kerülőre szánja el magát. Csöndesek az utcák, meglátogatja hát a Zeneakadémián rekedteket. Az épület megsérült ugyan, de az oltalmat keresőknek nem esett bajuk.
Már indulna is vissza az Operaházba, amikor a kiskapuból utánaszól Viski János, volt tanítványa:
- Tanár úr, nézze meg, hogyan lakom!
Emma biztosan várja már - gondolja - talán aggódik is. Azért visszafordul egy percre. Lába már a lépcsőn, amikor pár méterre tőle - ott, ahol most tartana, ha Viski vissza nem hívja - akna robban. A nácik búcsúja...
Aztán még egy sikertelen kitörési kísérlet a Várból és végül: feltétel nélküli megadás!
Buda felszabadult és Pesten még ugyanaznap zene csendül: az Operaház hangversenyteremmé átalakított alsó ruhatárában az odamenekült művészek előadásában megszólal a Missa brevis.
A mű, mint alcíme is mondja, ,,tempore belli", azaz háború idején, végveszélyben készült. Hatása mégis felemelő. Nem a porig sújtott ember panasza szól belőle, hanem a megpróbált férfi bizakodása. Azé a férfié, akinek jövőbe vetett hitét a legtragikusabb fordulatok sem ingathatják meg, akinek a válságos időkben is legfőbb gondja, hogy a népből merített erejét népére sugározza vissza és lelket öntsön a csüggedőkbe.
,,Da pacem!" - énekli a kórus. ,,Da pacem" - kiáltja a költő - a most felszabaduló ,,Rabházának fia" - a meggyötört milliók az egész megkínzott emberiség nevében: ,,Adj békét!"

péntek, 2007. november 30.



Tettre, magyar nép!
++++++++++++++

Van-e szomorúbb és van-e örvendetesebb pillanat, mint amikor egy háború véget ér?

Szomorú, ha visszagondol a sok szenvedésre, amit a felelőtlenség és gonoszság okozott, a halottakra és elhurcoltakra - tébolyult eszmék áldozataira - és szomorú, ha szétnéz a feldúlt városon. A pusztulás képe leverő.

De örvendetes is ez a pillanat: jön a teremtő béke, mely az újrakezdés, az alkotás és nevelés ezernyi lehetőségét kínálja. Budapest romokban hever, de szabadon lélegzik. Az emberek előjönnek búvóhelyükről, hátat fordítanak a sötétségnek. A komor felhők mögül, ha még bátortalanul is, előtűnik a nap, a szabadság napja. És tavaszra csakugyan ,,mindenek újulnak". Az élet élni akar.

Ő is a Vértanúk sírjánál című, vegyeskarra-zenakarra írt művében még a háború áldozatainak emlékét idézi, utána azonban teljes szívével fordul a jövő felé. A Gyermektáncok tizenkét kis zongoradarabja s a Huszonnégy kis kánon a fekete billentyűkön már újra az ifjúsághoz szól. Ott folytatja tehát, ahol félbe kellett szakítania munkáját. Kiadhatja végre az Ötfokú zene első füzetét is, melynek száz dallamát még a háború alatt válogatta egybe.

Céljai mit sem változtak. Pedig hány pálfordulást láthat mostanában maga körül. Neki semmi szüksége ilyesmire, hiszen a jelen nem más, mint az a jövő, melyért ő annyit küzdött, munkálkodott. Amit tizenkilenctől remélt, amit a következő két és fél évtized megakadályozott, most valóra válik majd. Mert a demokratikus társadalom feladata a zene terén szerinte kettős:
- Egyik a zenei művelődés eszközeinek hozzáférhetővé tétele mindenki számára, másik a nemzeti sajátságok teljes érvényesítése.
Summás összegzés. Első felével egyet is ért mindenki. De a másodikra azt suttogják: ez nacionalizmus...
- Nem - feleli. Csupán le akarom vonni minden zenei következményét annak, hogy a magyar egy nyelvben, gondolkodásban minden mástól különböző egyede az emberfajnak és csak saját adottságai alapján fejleszthető és nevelhető. Eddig a magyart úgy akarták nevelni, hogy más népeket állítottak elébe mintának. Az eredményt láttuk. Ezentúl arra kell törekednünk, hogy a benne meglevő csirákat fejlesszük ki. Az általános emberit minden nép csak nemzeti sajátságain át közelítheti meg.
Hiszen elmondta, sőt leírta ő ezt már a háború előtt is. Nyolc éve, hogy arra intett a Bicinia előszavában: ne legyünk szellemi gyarmata Németországnak. Akkor nem hallgattak rá. Elmondja hát újra, most értenek majd a szóból.
- Szükség van magyar zenei nevelésre, magyar és nemzetközi szempontból egyaránt. Nemzetközi érdeklődésre annál inkább tarthatunk számot, mennél magyarabbak vagyunk. Magyar zenei műveltségre pedig csak ezen az úton járhatunk, e nélkül továbbra is csak idegen művészetnek szálláscsinálója minden zenetanításunk.
- Elvégre választanunk kell: gyarmat maradjunk-e továbbra is, vagy független ország legyünk, nemcsak politikában, hanem kultúrában, saját egyéniségünk érvényesítésében.

Persze más a helyzet: a politikában szinte egy csapásra megváltozott minden, kulturális téren viszont türelmes nevelő munkára van szükség.
- Az iskola már elindult a helyes úton, csak járja végig következetesen, az eredmény nem maradhat el. Nincs még annyira kidolgozva a hangszertanítás magyar módszere.

Ezen próbál segíteni a Gyermektáncokkal, s a Huszonnégy kis kánonnal. Az utóbbi előszavában meg is írja:
- Minden gondolkodó zenetanár tele van panasszal a régi módszerek hibáiról, de csak halad a régi rossz úton. Keressünk új utakat, ha azt akarjuk, hogy a zene közkincs legyen, ne csak egyes kiváltságosaké.

Ezt sem először mondja, hiszen 1941-ben meghirdette már: ,,A zene mindenkié!" Időszerűtlen volt ez akkor, tudta jól, de szükséges. A hivatalos köröknek nem volt fülük a hallásra, így a sok frázis közt elsikkadt ez az igaz jelszó. Most lassan tartalommal telik majd meg és valósággá válik.

A cél tehát világos: magyar zenei műveltség. De az is világos, hogy ez a három szó sok évtizedre szóló programot jelent. Nos, fogjunk hozzá, illetve folytassuk a munkát - bátorít rögtön. Bízik benne, hogy könnyebb dolga lesz, mint volt évtizedeken át. Nem marad magára tanítványaival, az új minisztérium felkarolja kezdeményezését.
A bizalom jogos, hiszen a hivatalos fórumok szelleme valóban megújhodott. Csak éppen millió gond, a tennivaló: legelőbb a romokat kell eltakarítani, a közlekedést és az elpusztított hidakat, az ipart és a mezőgazdaságot kell helyreállítani. Az újjáépítés hatalmas feladatával birkózik az elszegényedett ország. Így hát a támogatás - legalábbis egyelőre - nem áll arányban a szándékkal.

Így is gyökeres a változás a múlthoz képest. És ő, aki a legsötétebb napokban sem vesztette el optimizmusát, most mennyivel jogosabb bizakodással tekinthet a jövő elé. Kiáll a gátra örömest, ha kell megint, s oldalán a derék pedagógusokkal, vállalja a szellemi újjáépítés rá eső szakaszát.

Meg is határozza: a program megvalósítására két külön, de párhuzamos úton egyszerre kell elindulni. Melyik ez a két út? A szakoktatás és a közönségnevelés. Nem elég a zeneszerzők, előadóművészek képzésével törődni, a tömegekre is gondot kell fordítani. A kettő szorosan összefügg, egyensúlyuknak nem szabad megbomlani.

Az egyensúlyt azonban először meg kell teremteni. Ehhez pedig sok énektanárra és karvezetőre van szükség.
A zenei köznevelés ma már tisztára tanerők kérdése - jelenti ki. Joggal, hiszen a tananyag megvan rég: a magyar népdalok gazdag választéka az Iskolai Énekgyűjteményben. A módszert sem most kell kitalálni: ki van az dolgozva részletesen a Szó-mi füzetekben.
- Tökéletesítése - úgymond - meghozza majd azt az időt, mikor hazánkból is eltűnik a zenei analfabéta és a zene áldása a legszélesebb rétegek számára is hozzáférhetővé válik.

A gazdasági és kulturális élet más területein teljes megújulásra van szükség, alapvető gondokkal küszködnek - ő pedig már tökéletesítésről beszél. Igen, a zeneoktatásban nem kell rögtönözni, sebtiben vágott csapáson elindulni: rá lehet térni azonnal arra a széles és egyenes útra, amelyet az ő cikkei és kompozíciói nyitottak.

A tennivaló így is rengeteg. Egész embert kíván. Egy újságírónak ki is jelenti:
- Én most nem foglalkozom mással, csakis az általános zenei nevelés problémájával.
Ez azonban csak átvitt értelemben igaz: lelkét valóban ez tölti be teljesen, de idejéből sok mindenre kell még áldoznia ezen kívül. A felszabadulás után szervezkedő területek nem nélkülözhetik személyes részvételét. Az első felkéréseket még az Operaház pincéjében kapja: vegye át a Zeneakadémia vezetését, vállalja el a most alakult Magyar Művészeti Tanács elnöki tisztét. Az előbbit elhárítja, az utóbbi kívánságnak azonban eleget tesz, s az irodalom, a színház-, a filmművészet, az építészet, a képző- és iparművészet jeles képviselőivel együtt részt vesz a Tanács munkájának irányításában. Ez a munka előbb a nehéz helyzetbe került művészek anyagi támogatásában merül ki. Aztán lassan egyre több fontos kérdésben megszerzi a véleményezés, sőt a döntés jogát is, így valósággal központjává lesz a művészeti életnek.

Rögtön tavasszal a Zeneművészek Szabad Szervezete is elnökének kéri fel. Májusban a Tudományos Akadémia huszonhét szavazattal egyhangúlag rendes tagjává, novemberben a Nemzetgyűlés - a szellemi és közélet tizenkét vezető személyisége közt - képviselővé választja. Ősszel a Zeneművészeti Főiskola Igazgatói Tanácsának elnökének nevezik ki. Ezelől most már nem térhet ki, s egy héttagú tanács élén könnyebben is vállalja az intézet vezetését, mint egymaga. Szorgalmazására az új tanévben bevezetik valamennyi tanszakon és osztályban a szolfézsoktatást.
Ennyi tisztség - nagy tisztesség, kétségtelen. De mennyi időt rabol a sok ülés attól a munkától, amit a legfontosabbnak érez: a zenei nevelés reformjáról.

Új folyóiratok indulnak, s az első számban valamennyi az ő nevével akar büszkélkedni. Mindnek nem tehet eleget, azokat részesíti hát előnyben, melyeknek programja egybevág az ő szándékaival. Így cikket ír az Embernevelés számára és nyilatkozatot ad a Szabad Nevelés munkatársainak. Kedves kötelezettségének érzi, hogy az emigrációból hazatért jó barát, Balázs Béla mellett hitet tegyen. A régi fegyvertárs Fényszóró címmel indít hetilapot. Ő az üdvözlő szavakat egy figyelmeztetéssel toldja meg:
- Az iskola verte el a művészettől a nép nagy tömegét. S az élet sem tudta hozzávezetni. Más magyar iskola, más magyar élet kell ahhoz. Ha sikerül a Fényszórónak ilyen irányban hatni, fontos hivatást tölt be.

Ülések, előadások közt őrlődik, néhány alkalommal vezénylést is vállal - a Psalmust és a Te Deumot dirigálja a nyáron- és most érzi, mennyire fáradt. A háború izgalmai, nélkülözései megviselték őt is, feleségét is. A főváros élelmezése még most sem kielégítő. Kukoricalisztet, cukorpótló melaszt lehet kapni a kiégett üzletekben, néha krumplit is mérnek a villamossínekre tolt vasúti vagonokból. Finomabb falatokhoz csak a ,,feketepiacon" lehet jutni, borsos áron. Vidéken aránylag jobb a helyzet.

Ezért örömmel tesznek eleget Pécs város meghívásának és szeptember végén odautaznak, hogy kipihenjék a fáradalmakat és újból erőre kapjanak.
De ugyanezen a napon, szeptember 26-án, amikor ők megérkeznek Pécsre, érkezik a hír a világ másik végéből: egy New York-i kórházban hosszú szenvedés után meghalt Bartók Béla. Nyugalmuk oda, a fájdalom lelkük mélyéig megrázza őket. Sosem láthatják viszont négy évtizedes közös munkájuk, küzdelmeik harcostársát. Nehéz elhinni, nehéz beletörődni, hogy nincs többé. Mindig gyenge volt, sokat betegeskedett, de akaratereje mindig legyőzte a test gyengeségét. Már-már elpusztíthatatlannak gondolták. És most egy titokzatos kór, mellyel szemben az orvostudomány még tehetetlen, legyűrte szervezetét.
- Volt még benne egy évtizedre való munka- és életerő - mondja szomorúan. - Halálát csakugyan szerencsétlenségnek tekinthetjük. Nem mondhatta ki az utolsó szót és más sem mondhatja ki azt helyette.
Valóban ,,tele poggyásszal" ment el: tervek, vázlatok, befejezetlen művek maradtak utána. Mindez csak a hírekből derül ki: haza még a kész alkotások sem jutottak el a háború miatt.

Pécs megpróbálja vigasztalni őt. Mindenben kedvére akarnak tenni, hogy tekintetét a múltról a jövő felé fordítsák.

Egy ízben kijelentette: ne nyúljon hangszerhez a gyermek, míg legalább ritmusos szolmizáló jelekről folyékonyan énekelni nem tud.
Most örömmel látja, a pécsiek megfogadták tanácsát, csakugyan új útra léptek a hangszeroktatásban: megszervezték, először az országban a zenei előképzőt a kicsinyek ritmusérzékének és hallásának fejlesztésére.

Többször meglátogatja a zeneiskolát. Arról beszél a pedagógusoknak: hangszeren is betűírással kellene kezdeni az oktatást.
- Micsoda nyereség a hegedűsöknek! Ott járhatna az É-húron, a ,,4 kereszt" rejtélyei nélkül; már az első két ujjal is tartalmas, érdekes dallamokban gyönyörködhetnék lélekölő tanmelódiák helyett.

A zongoristák, meg a fekete billentyűkön készen kapják az ötfokú rendszert, nem kell, mint valami foghíjas tökéletlenséget, a hétfokúval levezetniük. Meggyőződése, hogy a technikai aggályok is hamar eloszlanának, ha valaki komolyan megpróbálná.

Aztán novemberben hangversenyt rendeznek tiszteletére műveiből. Ez alkalommal előadást tart. Arra a kérdésre keresi a választ: miben áll és mire való a magyar zenei nevelés? Azt mondják: a kétszerkettő mindenütt négy, a C-dúr skála a világ minden táján egyforma. Az ujjrakás sem lehet különböző nemzetenként.
- Nem egészen így áll a dolog. Először is a világ sok népének megvan a maga különös hangrendszere. De az úgynevezett civilizált világban is, ameddig a zongora elér, minden országban mást és másképpen játszanak rajta. Ha pedig szemügyre vesszük azokat a műveket, amelyeket minden civilizált országban játszanak, azt kell megállapítanunk, hogy azoknak egytől egyig erős a nemzeti gyökere.

A legnagyobb alkotók példáján bizonyítja: így van ez az irodalomban, képzőművészetben és a zenében is.
- Nincs olyan egyéni eredetiség, amely nem gyökerezik valamely nemzet eredetiségében.

A tanítás anyaga mindenütt a hagyomány. Másutt ez természetes, nálunk még mindig vitatják. Azt mondja erről:
- Jómagam is olyan német zongora - és hegedűiskolából tanultam, amely tele volt német népdalokkal, s előbb tudtam hegedülni a ,,Brüderlein fein"-t (a ,,Jó testvérkém"-et), mint akármilyen magyar népdalt.
A feladat tehát: olyan iskolákat kell írni, amelyek saját hagyományaikra épülnek. S itt derül ki:
- A C-dúr skálának, bár mindenütt egyforma, nem minenütt ugyanaz a jelentősége. A németeknél alapvető, nálunk mellékes.

Útját pihenésnek szánta, s a munka kellős közepébe csöppent. Mégsem bánja, inkább örömmel figyeli, mint szerveződik, újul meg körülötte a város zenei élete. Az eredmények megerősítik hitét:
- Minden poklokon keresztül eljutunk odáig, hogy itt jobb életet lehet teremteni.
Pécsről Dombóvárra visz az útja. Itt már csakugyan pihen, jó hat hetet, a Péczely család vendégeként. Nyugalmas napjaikat egy dalosverseny élénkíti, melyet nagy meglepetésre házigazdáik kislánya, Sárika nyer meg: nyolcvanöt népdalt tud, tisztán énekli valamennyit, pedig iskolába se jár még.

Születésnapján hangversennyel, fáklyásmenettel köszöntik. Karácsonyt, újévet is ott töltik, aztán január elején visszaindulnak Pestre, hogy friss erővel lássanak munkához.

Tevékenységének fő színhelye a Zeneművészeti Főiskola. Nemcsak vezetésében vállal részt, hanem újra átveszi a magyar népzene oktatását is. Segíti a zenei élet újjászervezését. A romokból tápászkodó ország nehezen tud megélhetést biztosítani az életbe most kilépő fiatal muzsikusoknak. Azt tanácsolja nekik: ne éljenek a vidéktől!
- Mindenki hangversenyekből - éspedig a pesti hangversenyekből - szeretne megélni. Magára vessen, akinek ez nem sikerül! Mert a magyar vidéki városok tárt karokkal, jó fizetéssel várják a pedagógiai érzékkel bíró művészeket, akik aztán vidéki működésükkel nemcsak saját megélhetésüket teszik lehetővé, hanem bekapcsolódnak a szépre szomjas tömegek zenei nevelésének közérdekű munkájába.
A bajok gyökere azonban mégsem ebben rejlik:
- Van egy megbocsáthatatlan és javíthatatlan bűnük a magyar művészeknek, amiről nem tehetnek. És ez: az a letagadhatatlan tény, hogy - nagyon sokan vannak. Nincs még egy nemzet a világon, amely ilyen százalékban ontaná magából a világviszonylatban is jelentős zenei tehetségeket. A sajnálatos ebben a ,,zenei túltermelésben" nem a kiváló művészek nagy száma - hiszen ez magas kultúránk egyik bizonyítéka - , hanem az, hogy hazai közönségünk ,,felvevőképessége" nem áll arányban a dobogóra érett művészeknek ezzel a tömegével. Ha végignézünk a hangversenyen, többnyire ugyanazokkal az arcokkal találkozunk. A budapesti hangverseny-látogató közönség összesen talán két termet tudna megtölteni!

Más kérdés az, hogy - nincs is most két terem a fővárosban. A régi Vigadó még romokban. És különben is...
- Aki csak ott hallgatott zenekart, nem is tudhatta, mi az. Mindnyájunknak, akik ott nevelkedtünk, hályog hullott le a szeméről, mikor először hallottunk zenét külföldi jó teremben. Itthon egy-egy erősebb hangsúly után következő halkabb ütemek mindenestül elmerültek a visszhang hullámaiban. Csak kottával a kézben lehetett megállapítani, hogy voltaképpen mit játszanak.

Ezen a helyzeten kell majd segítenie az újjáépítésnek. Mert a Zeneakadémia sem felel meg tökéletesen a célnak: zenekarnak kicsi, kamarazenének nagy.
- Szinte hihetetlen, hogy Budapestnek mai napig sincsen olyan terme, ahol nagyobb zene- és énekkari műveket teljesen kielégítő jó hangzással lehetne megszólaltatni. Zeneművelődésünk mai állapotában szégyenletes ez, de talán kegyetlen pontosságú fokmérője közönségünk és közületeink zenei érdeklődésének.

Még tavasszal két ízben is beszédet tart Bartókról. Egyszer a szakszervezetben, egyszer meg a Zeneakadémián növendékei előtt. Milyen nehéz szavakba foglalnia életét, jelentőségét, kifejezni az igazában kimondhatatlant!
- Ha valaki negyven esztendei közös munkával olyanná nő egy másik emberrel, mint egy kétpilléres híd: ha a híd egyik pillére kidől, meginog az egész szerkezet és sok idő kell, míg az egyensúly helyreáll.

Aztán mégis megpróbálja bemutatni az eltávozott barátot, felvázolja emberi, művészeti portréját, hallgatóinak pedig feladatává teszi, hogy megnyissák az utat művei előtt. Az ifjúságnak különösképp lelkére köti:
- Önnönmagának tartozik vele, hogy Bartók művét magáévá tegye, s hogy magának ezzel is szebb és boldogabb életet teremthessen.

Yehudi Menuhint is azzal köszönti 1946 júniusi hangversenye előtt, hogy elvesztett nagy emberünk szellemét hozza vissza. Menuhin ugyanis elsőként siet Budapestre a világjáró virtuózok közül, hogy segítsen a nélkülöző magyar művészeken és hogy bemutassa Bartók neki írt s itt még ismeretlen szólóhegedű Szonátáját.
Júliusban a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság kongresszusán mond beszédet a népdal szerepéről az orosz és a magyar zeneművészetben. Érdekes párhuzamokra figyelmeztet:
- A mi nemzedékünknek jutott körülbelül az a funkció, amit Oroszországban a Rimszkij-Korszakov-Muszorgszkij-csoport teljesített. A szerzők többnyire népdalgyűjtők és kiadók is egyszersmind.
Mi következik ezután? Nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy a népdalhagyomány stílusformáló ereje velünk még nem merült ki. Jut az utánunk jövőknek is.
Beszél a Szovjetúnióban folyó nagyszabású népdalgyűjtő munkáról, melynek során kis népek emelkednek ki az ismeretlenség homályából, mint rokonaink, a csuvasok, marik is.
- Mindaz, ami zenénkben az övékkel megegyezik, az ősi együttélés korára mutat, mert hisz újabb időkbeli érintkezésről, ami átvételt lehetővé tett volna, nem tudunk. Nagy érték nekünk ez a megismerés, puszta tudományos jelentőségén túl is. Megtudjuk belőle: régi fának ága vagyunk, mély a gyökerünk és mert annyi néptől különbözünk, van még új mondanivalónk mások számára is.

Röviddel utóbb a Magyar Tudományos Akadémia tartja nagygyűlését. Ezen egyhangúlag elnökké, s egyben tiszteletbeli taggá választják. Ezzel az új-Akadémia nemcsak jóvá teszi teljes mértékben a réginek a mulasztását, hanem olyan elismeréssel övezi, amely muzsikusnak nem jutott még osztályrészül. Ő tiltakozik ugyan, de a megtisztelő bizalom elől kitérni nem tud. Azt mondja beköszöntőjében:
- Egyetlen képesítésem van e helyre, hogy bennem őszinte nagyrabecsülés él az Akadémia mind a két, egymással szembekerült ágazata (a régi osztályok és természettudományi tagozat) iránt. Ha sikerül bennük egymás kölcsönös nagyrabecsülését annyira meggyökereztetnem, hogy beköszönt a tartós békesség: missziómat befejezettnek tekintem.

Az épület nagy része használhatatlan még. Nem működik a könyvtár sem és nincs hol elhelyezni a megmentett népzenei anyagot, hogy kicsomagolhassák a ládákból, s újrakezdhessék a munkát. Ez talán a legfájdalmasabb számára. Fontos az épület, anélkül a kutatás meg sem indulhat. De még fontosabb szelleme, amely a kutatások célját, tartalmát meghatározza. Most újjáépítésre szorul mind a kettő. Ennek élére állni, a helyreállítás, átszervezés munkálatait vezetni - nem könnyű és nem is hálás feladat.

És eközben eleget akar tenni külföldi kötelezettségeinek is: hosszabb hangversenykörútra kapott meghívást Angliából és Amerikából.

Szeptemberben még megnyitja a tanévet a Zeneakadémián (itt az épület rendbehozatala a növendékek segítsége folytán jóval előbbre tart), szétosztja fizetését a Művészeti Tanács dolgozói közt, azután Bécsen át Londonba utazik. Micsoda különbség van a két város között! Romos mind a kettő, de Bécsben a törmelék még az utca közepén hever sok helyütt, mintha tegnap bombázták volna.
- Londonban viszont tisztaság, rend fogadja. A törmeléket még a legjobban megrongált negyedekből is elhordták, a fontosabb épületeket pedig már helyre is állították.
Három hétig marad az angol fővárosban. Az ott élő magyarok egyesületében fogadást rendeznek tiszteletére. Kabos Ilona zongoraművész a Gyermektáncokat játssza ez alkalommal. Azután az angol rádióban ő maga vezényli a Concerto bemutatóját. Régi kedves tanítványának, Seiber Mátyásnak a kérésére nyilatkozatot is ad:
- A zenekar maga hirdeti magáról, hogy a háborús változások következtében nem olyan jó, mint volt. Mégis összesen három és fél órás próbálás után kitűnően adta elő a Concertot. Igaz, hogy első olvasásra is hiba nélkül végigmehettünk rajta, megállás nélkül. Így már az első próbán rákerülhetett a sor a kidolgozásra.
Még pár nap, aztán indulniuk kell.
Jó hangulatban szállnak hajóra október 19-én, s a Franronla fedélzetén kilenc nap alatt szelik át az Atlanti óceánt Liverpool és New York között. Első nagy tengeri útjuk kellemes élményét az Újvilágban szerzett kedvező benyomások követik. Igaz, bármerre megy, barátok veszik körül. Magyarok - Doráti Antal, Ormándy Jenő, Reiner Frigyes, Széll György, Stokowsky és társaik - segítik fárasztó hangversenykörútjának állomásain. Mert a műsorokat ugyan rögzítették már Amerikában az egész évadra, mielőtt az ő jövetele bizonyossá lett volna, most mégis a nagy az érdeklődés miatt annyi koncertet akarnak rögtönözni, hogy alig győz eleget tenni a meghívásoknak. És mekkora távolságokat kell beutaznia! New Yorkból Philadelphiába megy, onnan Washingtonba, majd vissza New Yorkba. Aztán Dallas következik, onnan Detroitba siet, majd Clevelandban, Chicagóban vezényel.
Legnagyobb sikereit a Háry-szvittel és a Galántai táncokkal aratja, de lelkes elismeréssel adóznak a Páva-variációknak, a Concertonak és a Missa brevisnek is.
A megerőltető utazások, a fárasztó próbák meg a sok fellépéssel járó izgalmak lehetnek az okai, hogy november végén Philadelphiában rettenetes eperoham támad rá. A görcsöktől kiegyenesedni is alig tud, másnap azonban a Pávát kell vezényelnie. Gyors orvosi segítség, s az ő nagy önfegyelme megmenti a hangversenyt, de ettől kezdve kissé óvatosabb. A doktor hosszú listába foglalta, mit ehet, mit nem, s ő ehhez tartja magát. Így aztán eleget tehet további kötelezettségeinek. December elsején már New Yorkban tart előadást az Amerikai Zeneszerzők Szövetségében. Azzal kezdi:
- Nem zárkóztam el a felkérés elől, noha anyanyelvemen sem tartozom a nagy szónokok közé. De nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a komoly zene népszerűsítéséről ne kezdeményezzek egy kis vitát. Ezt a kérdést egyre fontosabbnak találom.

Hogyan lehet a szépség örömét belopni az emberek életébe, azokéba is, akik nem muzsikusok, sőt nem is zeneértők? - ezt elemzi, boncolgatja. Biztosítani kell a zene előadása és hallgatása közt az egészséges egyensúlyt - véli - és meg kell tanítani az embereket arra, hogy mindkettőt helyesen műveljék.
- A felnőttek rossz ízlését aligha lehet megjavítani - hangoztatja. A korán kifejlett jó ízlés viszont nehezen rontható el később. Ezért ügyeljünk az első benyomásokra. Az egész életre kihatnak.

Galántai élménye jut eszébe:
- Egy nyári alkonyatkor, amikor szobánkon vörös és aranyszínű fény ömlött el, szüleim egy darabot játszottak. Három- vagy négyéves lehettem, s a zongora lábánál hevertem a padlón. Akkor ért az első és legmélyebb zenei benyomás. Később megtudtam, hogy Mozart F-dúr hegedűszonátája volt a kompozíció. Nem hiszem, hogy azzá a muzsikussá lehettem volna, aki vagyok, vagy hogy egyáltalán muzsikussá lettem volna, ha akkor egy népszerű slágert játszanak a szüleim.
Vallomásszerű a folytatás is:

- Sok időt fordítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyveket állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek írására elveszett. Úgy érzem, ezáltal ugyanolyan hasznos munkát végeztem a közösségnek, mintha további szimfonikus műveket írtam volna.

De ha egyensúlyt követel a zenei életben, ő sem beszélhet csak a közönségnevelésről, szólnia kell a szakképzésről is.
- Mindenkinek, aki hangszert tanul - jelenti ki -, előbb énekelni kellene.
A hangszer nélküli szabad ének a zenei képességek igazi és mélyreható iskolája. Előbb muzsikusokat kell nevelnünk, mielőtt hangszerjátékosokat nevelnénk és akkor minden jobbra fordul.

Aztán újabb koncertek következnek, majd 1947. Február 5-én elbúcsúznak Amerikától. A Queen Elizabeth óceánjáró nemcsak nagyobb, gyorsabb is a Franconiánál: öt nap alatt teszik meg az utat - mégis hosszabbnak érziik, mint odafelé. Szörnyű hóvihar támad közben, a hatalmas hajó táncol a toronymagas hullámokon. Elgyötörten érkeznek Londonba; de pár nap múlva már ismét vezényel: a Missa brevist veszik lemezre.
Pár hetet Párizsban töltenek, majd Genfben Ansermer karmestert látogatják meg. Végül Luganóban pihenik ki a sikeres, de fárasztó amerikai körutat. Május 8-án érkeznek haza. A Köröndőn, lakásuk előtt a szemerkélő esőben ötszáz iskolás gyermek várja, s Andor Ilona és Szőnyi Erzsébet kórusa énekkel köszönti őket.
Budapest azonban most csak átszállóhely. Május 16-án újra útnak indulnak: Moszkva, Leningrád várja őket. Műveit nagy lelkesedéssel fogadják. A Háry-szvit utolsó tételeit a leningrádi közönség kétszer is megújrázza. És mennyi élménnyel gazdagodik ő is: a kétéves ostrom alatt agyonbombázott város kulturális középületei már ismét régi épségükben állnak, az Ermitázs megint a látogatók elé tárja kincseit. Moszkvában is megvalósuláshoz közeledik az Akadémia új palotája.
Aztán sietnie kell haza, a Tudományos Akadémia ünnepélyes közgyűlésére.
Megnyitójában útjának benyomásairól is szól:
- Ahogyan a Szovjetúnió tudósait és művészeti ellátja, munkájuk minden akadályát elhárítja, arról példát vehet minden állam, amely a kultúra fenntartását állami feladatnak tekinti. És arról is, hogy mindezért semmi egyebet nem kíván tőlük, csak hogy munkájuknak éljenek.

Milyen szomorú az ellentét: itthon még pang a tudományos élet, nehezen indul a munka az intézetekben és eredménye nem láthat nyomdafestéket. Arra figyelmeztet:
- Itt az utolsó óra. Ha egyszer a tudományos élet folytonossága megszakad, mindent elölről kell kezdeni, akkora szellemi és anyagi erőpazarlással, amekkorát kis ország nem bír el.
Pár napra rá újabb közgyűlés, ezúttal a Magyar Néprajzi Társaságban. Itt nagy lelkesedéssel, közfelkiáltással védnökké választják. De védnöke már akkor - ha nem is személyében, művei révén - a zenei élet majd minden ágának. Elsősorban persze a kórusmozgalomnak. Épp ez idő tájt is majd minden harmadik napra esik egy éneklő ifjúsági hangverseny, hol itt, hol ott az országban, főként - gyakran kizárólag - az ő műveiből. Külföldön pedig az angliai Llangollenban rendezett munkáskórusa nyeri meg -, s Karádi nótákkal.
A Fölszállott a páva óta figyeli, segíti a munkásság dalos tevékenységét. Most arra int:
- Ne bizakodjunk el egy-két, rendkívüli erőfeszítéssel megszerzett külföldi sikertől: akkor beszélhetünk kultúráról, ha ez a kivételesen, rövid időre elért színvonal maradandó és általános lesz. Ha majd az éneklő tömegek megszerzik azt a kultúrát, ami a magasabb rendű karénekhez kell, akkor lesz csak termékenyítő hatásuk az egész országra. Mert kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű.

És persze újra meg újra figyelmeztet a népdal jelentőségére. Hányan zárkóztak el előle azzal: ,,Mi nem vagyunk parasztok." Ma már más a helyzet:
- A munkásság lassan megértette, hogy népdalénekléssel nem a parasztsághoz száll le, hanem egy szélesebb, gazdagabb népi-nemzeti közösségbe emelkedik fel.

Az egyetértés azonban korántsem teljes. Annyi évi fejtegetés, magyarázás, szemléltetés után sem sikerült még az ötfokúság mivoltáról helyes véleményt oltani a köztudatba. Sokan kifogásolják ,,a pentatónia uralmára való kizárólagos törekvést", mondván, hogy az ,,a magyar zenének is csupán egy részletterülete". Erre azt feleli:
- Senki sem akar a pentatóinánál megállni. De kezdeni igenis azzal kell; egyrészt így természetes a gyermek fejlődése, másrészt így kívánja a józan pedagógiai sorrend. S az ötfokúság nemcsak ,,egy részterülete" a népdalkincsnek, hanem kellős közepe: magja, centruma a magyar zenei szemléletnek. Egyben pedig bevezető a világirodalomba is: sok külföldi zenének ez a kulcsa, a gregorián ősi zenéjétől Kínán át Debussyig.

Hogy szó sincs szűk látókörű nacionalizmusról, azt a gyakorlatban is bizonyítja. Közreadja az Ötfokú zene három újabb füzetét. Az egyik száz kis indulót, a másik száz mari, s a harmadik száznegyven csuvas dallamot tartalmaz. E kis keleti népek zenéjében itt is, ott is rokon hangokat találunk: az ezerötszáz év előtti együttélés emlékeit. A velük való foglalkozás a magunk megismerését mélyíti. Az utószóban felteszi a kérdést:
,,Hogyan állunk inkább helyet a világzenében: egyéniségünk elvesztésével, vagy megerősítésével? Azt hihetné valaki, annál jobb zenei világpolgárok leszünk, minél inkább hasonulunk a világ hangjához: a magunk ismeretében gazdagodva, felvértezve több szavunk lesz a világhoz, mint volt eddig, mikor java erőinkkel jobbára nyomtalanul beleolvadtunk."

Balázs Bélával arról beszélgetnek, miért is akarják egyesek újra meg újra szembeállítani az internationalizmust a népi kultúrával. Megegyeznek abban, hogy aligha van mélyebb internacionalizmus, mint az ősi népkultúránk egymásra hatása.

A sok elnökség meg védnökség a komponálásra kevés időt enged. Panaszkodik is egy ízben funkcióira, bár csak egy példázat erejéig:
- Egy kiránduláson Dömösön, amikor a dobogókői hegyi patak úgy megdagadt, hogy elsodorta a hidat, az átkelni akarók egy öreg parasztot kértek meg arra, hogy egy deszkát tartson a vízben a vállán addig, amíg átmennek rajta. Így érzem én is, hogy belementem a patakba deszkát tartani, miután a híd leszakadt és rám bízták, hogy tartsam. Kicsit soká tart, mind átmennek rajta, de hát éppen én álltam ottan.

Mégis három újabb Petőfi-vers megzenésítésével készül el - a ,,patakban, pallót tartva". Az Élet vagy halált és a Hejh Büngözsdi Bandit írja., a Magyar nemzet címűt pedig vegyeskar ajkára adja. Ez utóbbit a pécsi Bőrgyári Dalárdának ajánlja. Talán sikerül vele elhallgattatni végre a ,,Járjatok be minden földet" korábbi, magyartalanságaiért hírhedtté vált dallamát. Még most is borzad, ha fülébe cseng néha. Mennyit énekelték azelőtt! Többnyire így:

Ha a föld i-stenkalapja, stanka-lapja,
Ha-zánk a bo-krétarajta, kréta-rajta...

Hát nem! Petőfi nem ilyen melódiát, ilyen csinnadrattás ritmust érdemelt. A gondolatokban, érzelmekben gazdag strófákhoz ezért próbált most nemesebben ívelő dallamot, változatosabb harmóniákat keresni.

A harmónia, lám, az életben is, körülötte is összecsendül olyankor. Mint most, hatvanötödik születésnapján: a Művészeti Tanács és az Énekkarok Országos Szövetsége emlékplakettal köszönti; a rádió, a Székesfővárosi Zenekar hangversennyel ünnepli; szülővárosa, Kecskemét díszpolgárrá választja; s a Köztársaság elnöke a legmagasabb érdemrenddel tűnteti ki, majd az elsők közt kapja meg az ekkor alapított Kossuth-díjat.

Így köszönt be 1948, a centenárium esztendeje. A szabadságharc hőseire emlékszik az ország. Azt akarja: legyen az emlékezés egyben erőforrás a jövőre, alap, melyről a fejlődés tovább lendülhet előre. Jankovich Ferenc Jelige című versét zenésíti meg:

Zengjen a bátrak országában újszerű ének:
Ősi dal ifjak ajkain, Ámor, büszke szabadság,
És igaz emberség dala, hajh! Amúgy istenigazában!
Vén idők unokája, ébredj! Dalra, magyar nép!

Már hasadoz szép hajnali pír, virul az új Magyarország.
Új idők ragyogása ébreszt. Tettre, magyar nép!

Igen, tettre hív mindenkit, aki tehet valamit népéért. Nem szavakra, tettekre van most szükség minden téren. De nemcsak serkent, ő maga is példát mutat. Ötféle változatban dolgozza fel a Marseillaise-t: két, illetve háromszólamú egynemű és férfikarra, valamint háromszólamú vegyeskarra. Így hát bármilyen együttes énekelheti a Szabadság himnuszát, sőt --egy kis bravúrral - úgy szerkesztette meg a különféle változatokat, hogy valamennyi együtt is előadható.

A centenáris ünnepségek számára készül a Honvéd díszinduló fúvószenekarra. És március tizenötödike fényét akarja emelni a Cinka Panna operaházi bemutatója.
Hogyan, egy új daljáték született? Mikor írta vajon, két elnökség közt, vagy utazás közben? Bizony, nagyobb lélegzetű munkához nehezen foghatott hozzá mostanában. Nem is egyvégtében, apránként, szinte lopva készült el a mű. Balázs Béla még 1945-ben küldte el darabját --maga előtt -, hogy zenésítse meg. A hazainduló emigráns első kéznyújtása volt ez a régi jó barát felé. Ő szívesen vállalta a drámát, amely új felfogásban tárgyalja az Ocskay-problémát. Aztán egyszer néhány ütem, másszor egy egész szám - míg végre összeállt a három felvonás zenéje, benyújthatta az Operaháznak.
Kérdik tőle: milyen melódiákat használt fel a kuruc kor ismert dalai közül? Azt mondja erre:
- Hiteles egykorú feljegyzés egy sincs. A késői gyűjteményekben megjelent dalok nagy része hibás, más része egészen újkeletű. Csak a néphagyomány, a ,,tiszta forrás" örökségét vettem át. Ebből való a legtöbb szöveges dallam. De a zene nagyobb része hangszeres aláfestés, amiben semmiféle hagyományra nem támaszkodhattam. Ez a ,,zenei illusztrálás" sokkal több munkát jelentett számomra, mintha önálló operát írtam volna.
A szöveg kuruc keretben mai kérdéseket feszeget. Így hát ő a zenében megpróbált korhű és korszerű lenni, egyszerre. Korabeli hangszereket se alkalmaz: a duda, tárogató, cimbalom megfelelő hangszíneit mai hangszerekből csalogatja elő.
Szerepel a darabban a Cinka Panna nótája meg a Rákóczi-induló is, de egyik se ismert formájában. A Rákóczi-induló szinte ott születik a színpadon: egy teljesen alaktalan dallamtöredék, pengetéséből bontakozik ki, párhuzamosan a cselekménnyel. Ha jól adják: a fokozás nem téveszt hatást.
Azt is firtatják: hitelesnek találja-e így a történetet?
- A színház nem krónika, se nem történetírás - feleli. - A leghitelesebb adatok egymásra halmozásából sem keletkezik jó színdarab. A színjátéknak hitelesebbnek kell lennie a valóságnál: a valóság illúzióját kell adnia!

Arany János tanítványának vallja tehát magát (,,Nem a való hát: annak égi mása lesz, amitől függ az ének varázsa"), bírálói azonban nem osztják véleményét. A szöveg szerintük nem ,,égi mása", hanem torzítása a valónak? ,,Támadás a történelmi igazság, a művészi színvonal, a magyar nép jogos nemzeti érzékenysége ellen." Különösen azt hibázatják, hogy Balázs Béla a kuruc szabadságharcot az uraknak a parasztok ellen indított manővereként ábrázolja, hőssé magasztalja Ocskayt és a vármegye grófjainak szolgájává alázza Rákóczit.

A zenével szemben az az egyetlen kifogás, hogy kevés: ,,Úgy hat, mint valami első röpke zenei vázlat. Kodály Zoltán biztos hozzáértéssel jelzi, hogy majdan elkészülő teljes vezérkönyvében hová kerülnének és milyen jelleggel csengenének a zenei tetőpontok." Megfelel erre egy másik kritikus: ,,Az agyonzenélés nem a magyar ízlés sajátossága."

Egyébként örömmel üdvözlik ,,a kuruc kor lelkét megzendítő zenét", legfeljebb azt fájlalják, hogy a komponista túlságosan is átengedte magát a szövegből áradó komor hangulatnak és ,,szinte uralkodóvá tette a szöveg tartalmi jelentőségét a zene felett". ,,Milyen kár - összegezi egyikük - hogy Kodály, akitől joggal várhatnók a magyar opera megteremtését, ennyire nem szerencsés szövegeivel."

Bizony kár, mert a librettó az oka, hogy második előadásra már sor sem kerülhetett. Mivel a bemutatón egy felvonást el kellett hagyni a darabból a hosszúra nyúlt parlamenti fogadás miatt, a Cinka Pannától tulajdonképpen senki sem alkothatott tiszta képet magának. A daljáték sorsa így hát megpecsételődött. Ordíthatna ugyan rajta, ha szövegét átdolgoztatná, de nem akarja megbántani Balázs Bélát. Ezért mindössze néhány részletért emeli ki, hogy önálló zenekari darab formájában emlékeztessen a sikertelen kísérletre. Aztán, mint mindig, arra néz, ami előtte van. Annyi tennivaló várja, hogy ha szokása lenne a múlt elemezgetése, akkor se jutna ideje rá.
Még márciusban a Tudományos Akadémia ünnepélyes közgyűlését kellene megnyitnia. Gyengélkedik, nem mehet el. Leírja hát beszédét, s a főtitkár olvassa fel szavait:
- Hisszük, hogy minden nép megél addig, míg van mit mondania embertársainak. A magyarság pedig még nem mondta el mondanivalóját. Nem mondta el különösen a kultúra terén: hisz századokon át fegyverkezésre kényszerült puszta élete védelmében. Márpedig a népek küldetése csak a béke műveiben jut maradandó kifejezésre.

Az akadémia jövőjének vezérgondolatát így határozza meg:
- Ne dísz legyen a tagság, hanem munkakötelezettség, az épület pedig munkahely, nemcsak ünnepélyek kerete.

Mihelyt meggyógyul, máris indulnia kell: meghívásai külföldre szólítják. Ezúttal Stockhlomban és Malmőben vezényli a Concertót és a Pávát. Stockholmban örömmel veszi tudomásul, hogy a nemzetközi tankönyvkiállításon Ádám Jenővel közreadott új általános iskolai Énekeskönyve első díjat nyert.

Május közepén Párizsban vesz részt az Egyesült Nemzetek Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezetének (az UNESCO-nak) a művészeti neveléssel foglalkozó konferenciáján. Azt kérdik tőle: ,,Mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése?" Így felel: - Kilenc hónappal születése előtt.
Kissé megrökönyödnek válaszán, tréfára veszik. Megmagyarázza hát szavait:
- Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel. Ha tehát ő maga rossz, selejtes zenével él, ez okvetlenül nyomot hagy a gyermekben.
Később fellép Bécsben a Concertó karmestereként, aztán itthon folytatja tevékenységét. A Tudományos Akadémia átszervezése üggyel-bajjal halad.
Az osztályok bővítéséről szólva kijelenti a júliusi közgyűlés megnyitó beszédédében:
- Nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze és mindegyik megsínyli, ha túlságosan bezárkózik szakmája szűk körébe, hanem a tudomány és művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Megérzés, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. Művész pedig, szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül, megreked a művészet peremén.
Majd ismét a jövő feladataira figyelmeztet:
- A népi demokrácia Akadémiája nem szorítkozhat a tiszta tudomány, a specializált szakkutatás művelésére. Foglalkoznia kell a tudományos eredmények népszerűsítésével is. Ezt nem lehet kontárokra és féltudósokra bízni. A legjobbak éppen elég jók rá.

Júliusban a Psalmus Hungaricust vezényli, keletkezésének huszonötödik évfordulója alkalmából. A Magyar Zsoltár negyedszázad alatt tíz nyelvre lefordítva az egész világot bejárta. Jól ismerik mindenütt, hisz nem áll már útjában nyelvi akadály, mint eleinte. Augusztusban a magyar énekkarok az ő műveivel aratnak sikert a nemzetközi munkáskórus versenyen. A kritika értékelése szerint az együttesek értékes mozgalmi hagyományán kívül a siker titka az őáltala indított zenei megújhodása, mely ,,azért válhatott demokráciánk zenei kifejezőjévé, mert anyagában is, szellemében is eredendően a népre támaszkodott".
Egy újabb hathetes angliai hangversenykörút után itthon ismét egy elnöki szék várja: ezúttal a ,,Bartók Béla nemzetközi modern zenei verseny" bíráló bizottságának munkáját kell irányítania.

Ha külföldre nem megy, a vidéket járja: november végén Diósgyőrben, Miskolcon hallgatja meg a tiszteletére rendezett hangversenyeket. Elnököl, vezényel, cikket ír, komponál és közben mindegyre tanít, nevel..Sokrétű tevékenységét fáradhatatlanul folytatja. Munkabírása egy fiatalnak is becsületére válna. Ő pedig már hetvenedik évéhez közeledik...

Talán némi könnyebbséget jelent majd, ha megválik a Tudományos Akadémia elnökségétől. Hároméves megbizatása végén a főtitkár megköszöni neki ,,a gondosságot és körültekintést, mellyel az ügyeket intézte, a türelmet és kitartást, mellyel az Akadémiát vezette, a nyíltságot, mellyel a magunk körében a fogyatkozásokra figyelmeztetett".
Valóban azon fáradozott a nagy múltú intézet jövője érdekében. És most is, hogy átadja tisztét utódjának, csupán a vezetés sokszor terhes feladataitól búcsúzik. A megújhodott Akadémia életében továbbra is jelentős szerepet vállal. Először is több, mint ötéves szünetelés után most újra megindulnak az ő irányításával a Magyar Népzene Tára kiadásának előkészítő munkálatai. Végre sikerült biztosítani, ha csak átmenetileg is, a sérült épületben a bombázások elől mentett anyag elhelyezését. Az ezernyi népdallejegyzés, a füzetek, a fonográfhengerek szerencsére nem károsodtak komolyan. Több láda azonban beázott, ezek tartalmát rakosgatják szét legelőbb, hogy aztán rendezéséhez foghassanak.

A Zeneakadémia már előbbre tart: 1949 májusában megrendezhetik az első szolfézsversenyt. Fontos állomása ez az intézet újjászületésének. A hároméves erőfeszítés eredményei biztatóak. Ő azonban mégsem elégedett. Azt mondja értékelésében:
- Még messze vagyunk a céltól. Ha majd mindenki tudja, amit ma csak kivételesek, a verseny nyertesei, ha majd lámpával kell keresni, aki nem tudja, aki elhibázza a leugró kvartot: akkor leszünk igazán főiskola. Akkor építhetjük a magyar jövőt úgy, amint azt tőlünk az ország elvárja, akkor leszünk igaz nevelői a nemzet legszélesebb rétegének a zene boldogsága felé.
- A régi Zeneakadémia nevelt ugyan egyes pompás hangszerészeket, de az általános zenei műveltség alapkövét, az olvasni tudást nem adta meg nekik. Zenetanári oklevelet kaptak tömegesen olyanok, akik nem tudtak kottát olvasni hangszer nélkül. Ez volt a rákfenéje egész zenetanításunknak. Egyes növendékek tán zúgolódtak a fokozott követelmények miatt, de ma már mind tudják, hogy egyéni érdekük minél jobban felkészülni, mert mindenki annyit ér, amennyit a közönségnek használni tud.
Örömmel üdvözli a nemrég alakult Bartók Szövetség kezdeményezését, hogy a korábbi dalosversenyek helyett dalosünnepet rendeznek a kórusok számára.
- Még sohasem történt - mondja -, hogy Magyarország tizenegy városában egyetlen napon ennyi jó zene szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt. A tízezernyi énekes munkája nem marad hatás nélkül a közízlés fejlesztésére. De itt nem szabad megállnunk. Az egyszólamú zene terén egész népünk otthonos, abban remekműveket alkotott, s azok előadásában is remekel. A következő lépés: bevezetni a több szólamú zene rejtelmeibe, útját egyengetni a világirodalom nagy alkotásai felé. Egydimenziójú zenéből több dimenziósba: zenében ez a demokrácia útja!

Őt, aki minden iránt oly élénken érdeklődik, hogyne foglalkoztatná az ötéves terv ekkor kidolgozott átfogó koncepciója. Különösen megragadja a falu és város közti különbségek fokozatos felszámolására irányuló törekvések megfogalmazása.
- Régi álmom - jelenti ki - , hogy szűnjék meg a falu árvasága, az egész ország olyan legyen, mint egyetlen, élénk vérkeringésű város.

Az újságíró, akivel beszélget, csodálkozik egy kissé: épp ő, a régi népdalgyűjtő, a falu szerelmese mondja ezt?
- Igen, mert egyrészt le nem róható hálával tartozunk a falunak, hogy a hagyomány felbecsülhetetlen kincsét, kultúránk egyik alapkövét megőrizte. Másrészt mai műveltségi állapota olyan felemás, olyan tűrhetetlen, hogy abból minél gyorsabban ki kell ragadni. Soha vissza nem térő pillanat ez: a régi népkultúrából már kilépett, s most két kultúra között lebegő rétegnek mindjárt a jót adhatjuk, megkímélve attól, hogy a fél-vagy negyedműveltség kásahegyén átrágja magát. A falusi nép és a munkásság anyagi és kulturális felemeléséből az egész nemzet soha nem sejtett virágzása és megerősödése következik.

Szinte sugárzik belőle az optimizmus. Pedig a személyi kultusz erősödése mindjobban érezteti hatását tevékenységében. A főiskolán az akadémiai osztályokban eltörlik a szolfézsképzést, melynek bevezetése nagy vívmánya volt. Visszaállításáért rögtön harcot indít, egyelőre nem sok sikerrel.

Aztán híre érkezik, hogy át akarják dolgoztatni a Háry Jánost. Éppen Pándon pihen Hárynál - azaz Palló Imrénél - és családjánál. Oláh Gusztáv, az Operaház főrendezője jelentkezik telefonon: szeretne lejönni, hogy megbeszéljék a kérdést. - Jöjjön- feleli.
Meg is érkezik még délelőtt a színház kocsiján és ismerteti a ,,szempontokat". Elősorolja a változtatások politikai okait, felhozza mellettük a szakmai érveket. Ő mélyen hallgat.
Ebédre hívja őket. Amikor felkelnek az asztaltól, a verandán folytatják a ,,beszélgetést". Oláh Gusztáv minden ékesszólását latba veti. A válasz: néma csend. Szinte önmagával alkudozik már. S ahogy fogynak az érvei, úgy lassúbbodik beszéde, mígnem elakad a szava.
Alkonyodik.
Oláh teljes kimerültségében az óráját nézi: indulnia kell vissza. Hát lehet, hogy nemcsak eredmény, hanem egy szó válasz nélkül kell hazamennie?!
- Tanár úr - tör ki végül -, én mindent elmondtam, Mi a véleménye róla?
Újra csönd. Aztán kisvártatva torokköszörülés hallik.
- Hát nem - jelenti ki tömören. - Vagy így adják, vagy sehogy.
Felállnak. Ő kezet nyújt, elbúcsúznak. Csüggedtek mindketten. Miért is vált szükségessé, kinek a szégyene ez a beszélgetés?
Amúgy is nehéz helyen áll nála a szó, most meg szinte a hallgatás kora köszönt be. Nem azért, mintha véka alá rejtené véleményét. Ha kérdik, megmondja kertelés nélkül.
Egyik kétszólamú dallamához Raics István, a muzsikusköltő írt szöveget. Az így keleketkezett Úttörő-induló hihetetlen gyorsasággal terjedt el az ifjúság körében. A Szabad Nép munkatársa megkérdi tőle: nem szándékozik több hasonló művet, tömegdalt komponálni? Azt feleli erre:
- ,,Tömegdalt" írni nem lehet, mint ahogy közmondást sem. Viszont a tömeg dalává lehet valami, ha sok ember ismer rá benne saját érzésére. Az Úttörő-dallamhoz hasonlót írtam már eleget, jó szöveg teremhet azokból is ,,tömegdalt". Aztán itt van számtalan remek népdalunk, ezekben érzi magát otthon a nép. Hiba, hogy még mindig nem eléggé elterjedtek. Nem kellene megállni a népdalszerű formánál és egyszólamúságnál. Az Úttörő indulónak is van egy második szólama. Ilyenekkel és könnyű kánonokkal kell rávezetni népünket a többszólamuságra. A Forr a világ is tömegdal: több százezren énekelték már.

Andor Ilona keresi fel ez idő tájt: nem új ismerős, régi híve, tudja jól. Hosszú ideje kíséri már figyelemmel működését a régi Ranolder, most Vendel utcai tanítónőképző kórusa élén. Előadja, hogy az intézetet egyesítették a Damjanich utcai tanítóképzővel, de a két énekkar továbbra is önállóan folytatja tevékenységét. Most az igazgató felvetette: el kellene nevezni valahogyan a két kórust. Pallos Béla, a volt Damjanich utcaiak vezére Bartók nevét választotta, ő nem döntött: énekeseivel akart előbb beszélni. S azok egyhangúlag kérték: legyen a nevük ,,Kodály-kórus". ,,Gyerekek - intette őket - Kodály él, nem lehet az ő nevét felvenni!" De hiába javasolt bárkit, a fiatalok megkötötték magukat: ,,Tessék elmenni Kodály tanár úrhoz és megkérni őt, hogy engedje meg nekünk!"
Ezért jött el, s hogy elmondta mindezt, kissé megkönnyebbült. Várja a döntést.
Ő sokáig nem szól. De ez a hallgatás másfajta, mint volt a Háry-átdolgozás esetében. Nem a megbotránkoztatásé, hanem a meghatottságé. Íme, az első énekkar, mely nem éri be műveivel, nevét is kéri hozzá. Kétszeresen kedves a ragaszkodás, mert a fiatalok köréből indult, önként. De jó lesz-e épp nekik, ha ebben a változó világban egy élő (és esetleg támadásnak kitett) személyhez kötik sorsukat?
Ezt latolgatja hosszan. Beletelik jó három órába, míg az érvek-ellenérvek kifogynak. Végül is ő enged és Andor Ilona sietve viszi a hírt kórusának: kívánságuk teljesítik. Névadó ünnepséget nem tartanak, de kapcsolatuk ettől kezdve szorosabbra fűződik. Ő többször meghallgatja az énekkart, tanáccsal, útbaigazítással segíti munkájukat, a fiatalok pedig szeretettel veszik körül mesterüket.

Hetvenedik születésnapján külön másfél órás hangversenyt adnak - kettőjüknek. Műsoruk végén várják a véleményét. Meg is szólal:
- Kórushangverseny ne tartson tovább hetven percnél. Nem szabad a gyerekeket kifárasztani.

Ha be nem avatott hallja, bírálatnak véli. De az énekesek egymásra mosolyognak: a tanár úr elégedett velük, nem talált más kifogásolnivalót. A dicsérettel -tudják jól - fukarul bánik. Így nevel mindig nagyobb igénységre.
Ezért fordul rádiónyilatkozattal az egész zenekedvelő ifjúsághoz, hogy buzdítsa őket: keressék, műveljék, vegyék tudatossá a nép igazi hangját és igyekezzenek zenei műveltséget szerezni. Ezért vállal előadást a Népművészeti Intézet iskoláján és ezért mond beszédet az 1951. évi gyermeknapon.
Ezért ad gyakorlati tanácsokat a főiskolásoknak a jegyzet készítésre és ezért foglalkozik behatóan a zeneokatás új reformtervezetével.

Zavartalan örömet - újabb sikeres külföldi hangversenyei után is - talán csak Békéstarhoson érez. Lám, mit lehet elérni az általa ajánlott módszerrel! Ebben a tanyai kastélyban pár éve Gulyás György törhetetlen eréllyel és fáradtságos munkával zenei mintaiskolát és kollégiumot szervezett. Azóta már külföldről is csodájára járnak, mire képesek egyszerű falusi fiúk-lányok, ha egyszerre tanulják a betűvetést meg a kottát.
Ő maga is meggyőződhetik róla: egészséges zenei légkörben nevelkednek a gyerekek, ezért igazi zene az, ami bennük életre kel. Egyszeri hallásra dallamot leírni, első látásra bármit leénekelni, vagy akár három szólamban rögtön előadni - mindez számukra nem munka, hanem játék, nem terhes feladat, hanem kedves szórakozás. Tudásuk megelégedéssel tölti el, tudásszomjuk pedig egyenesen meghatja őt.
Érthető szomorúsága, mikor nem sokkal utóbb híre jön, hogy az iskolát megszűntetik. Miért? Mert költséges. De hiszen befektetés nélkül nincs eredmény. És hány jól képzett muzsikus került ki máris falai közül! Nem hoz-e vajon rövid idő alatt az itt ,,termelt" szellemi tőke a befektetésnél nagyobb kamatot az országnak? Meggyőződése, hogy igen. Megpróbál segítségére sietni Tarhosnak, de hiába: az elhatározás végleges.

A tarhosi gondolat azonban életképesnek bizonyul és más formában ugyan, de mégis megvalósul. Országszerte nagy megújulás elindítójává lesz. Kecskeméten megkezdi működését heti hat énekórával az első zenei általános iskola. Külön öröm számára, hogy az úttörő szerepére épp szülővárosa vállalkozott. Ez a megértő tanácsi szerveken kívül elsősorban egy lelkes pedagógusnak, Nemesszeghy Lajosnénak az érdeme.

Kecskemét példáját csakhamar követi Veszprém, majd Budapest. Az új iskolatipus gyorsan elterjed. Ez a két dologra mutat: hogy mekkora szükség volt és hogy milyen erőt jelent a hivatalos támogatás. A felszabadulás előtt az oktatásügyi szervek inkább gáncsolták, mint segítették törekvéseit. Most viszont a helyes kezdeményezés állami programmá válik.

Ennek legfőbb serkentője, végrehajtásának szorgalmazója azonban változatlanul ő marad. Egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a teendőkre figyelmeztessen. Bartók halálának ötödik évfordulója alkalmából rendezett operaházi díszhangversenyen ezt mondja többek között:
- Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország. Ennek munkálására kell összefogni minden tényezőnek. Ha majd egykor azokhoz is eljut a művészete, akiktől ered: a dolgozó néphez, s az megérti, akkor lesz magyar zenekultúra, akkor lesz igazán boldog a nép.

Saját műveivel mintha nem törődne annyit mostanában. Igaz, nem is szorulnak már azok gondozásra, helytállnak önmagukért. A kórusokon, zenekari műveken kívül a két daljáték iránt is növekszik az érdeklődés - nemcsak itthon, külföldön is. A Székely fonót Debrecen tűzi műsorára, aztán Bukarest, Bécs mutatja be. A huszonöt éves Háry pedig Csepelen, Debrecenben, majd Zürichben arat diadalt. Ez utóbbi előadás további nagy sikerek elindítójának ígérkezik. A főszereplő, a kitűnő Böhm Endre váratlan halála azonban meghiúsítja reményeit.

Kevesebbet komponál ekkoriban. Két Bach-átirat, két zsoltár feldolgozás, az egynemű kari Békedal és a nagyszabású Kállai kettős jelzi azonban, hogy szó sincs alkotó fantáziájának kifáradásáról. Ez utóbbi dallamait maga jegyezte le még 1937-ben Nagykállóban és most nemcsak a vegyeskari letéttel, hanem a zenekari kíséret kidolgozásával is a helyi hagyományokat kívánja új életre kelteni. A kompozíciót a Magyar Állami Népi Együttesnek ajánlja, az is mutatja be 1951 áprilisában.

Az együttest igen nagyra értékeli, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ha hibát tapasztal működésében, meg ne leckéztesse. Sőt, véleménye szerint, épp előadásaik magas színvonala kötelezi őt arra, hogy még jobb teljesítményekre buzdítson. Amikor az Üveges-tánchoz rossz dallamot használnak fel, külön cikkben figyelmezteti őket a gondosabb válogatásra.
- Romlott élelmiszer terjesztőjét szigorúan büntetik - mondja. - Kisebb bűn romlott népdalt terjeszteni? Nem. Talán nagyobb. Mert a romlott élelmiszert többnyire felismerik, s meg sem veszik. A romlott népdalt viszont csak kevesen ismerik föl.
Azt kérdik: ,,Nem minden egyformán jó, amit a nép énekel?"
- Nem bizony - feleli. - A nép tehetséges és kevésbé tehetséges egyének összessége. Ha valaki egy kevésbé tehetséghez fordul dalért, az vajmi gyakran csak csonka vagy deformált dallamot kap. Meg aztán a gyűjtő sem mind egyforma.

Ez az egészséges elégedetlenkedés jellemzi egész tevékenységét. Szemben azokkal, akik a kákán is csomót keresnek, ő javítani akar és tud a helyzeten, segíteni szeretne mindenkin, aki a jóért fáradozik. Ez a magyarázata, hogy beszédeiből, tanulmányaiból és kompozícióiból egyaránt a nevelő hangja szól.

Megindul végre a Magyar Népzene Tára közreadása. A Bartókkal együtt elgondolt, közel negyvenéves terv ezzel a megvalósulás szakaszába érkezett! Elsőként a Gyermekjátékok című kötet jelenik meg, azt hamarosan követi a Jeles napok, a népszokások dallamainak hatalmas gyűjteménye. Azt mondja ennek kapcsán:
- Olyan a magyar népköltészet, mint egy hegyi patak, melynek medrébe nagy kőszikla gurult, s útját csak annak megkerülésével folytathatja, előtte tóvá dagad, s látszólag nem is folyik. Legfőbb teendőnk azt a sziklát medréből félregörgetni, hogy szabad folyását, fejlődését semmi se gátolja többé.
A tudósokat így inti:
- Régebbi tudományos életünkben gyakori jelenség volt az elégtelen és hibás anyagra épült elméletek gyártása. A pontos anyagközlés háttérbe szorult. Hány rosszul közölt anyagot kellett újra kiadni! A legragyogóbb elmélet kártyavárként omlik össze egyetlen új adat súlya alatt. Elméletek elavulnak, hibátlanul közölt anyag soha.

A Tudományos Akadémián a Népzene Tára szerkesztősége népzenekutató csoporttá bővül. Létrejön a Zenetudományi és a Nyelvművelő Bizottság. Az előrehaladás tehát kétségtelen. Öröm ez és - munkatöbblet számára. Mindhárom testület vezetését ugyanis az ő gondjaira bízzák. A tudósokat arra serkenteni: végezzék olyan jól munkájukat, hogy a művészek ne legyenek kénytelenek egyúttal tudósok is lenni, megmaradhassanak a művészet mellett. Kutatásaik során pedig iparkodjanak egyensúlyt teremteni a történeti anyag és a szájhagyomány őrizte emlékek feltárása közt.
- Írások könyvtárak mélyén, épületek a föld alatt inkább megmaradnak, az élő hagyomány naponta pusztul. Annak kutatása sürgetőbb minden könyvtári munkánál és ásatásnál.

Ő maga Arany János dallamgyűjteményének közreadásával mutat példát. Méghozzá kettős értelemben. A tudósok láthatják belőle, hogy alaposságban, szigorúságban önmagának még magasabb követelményeket szab, mint nekik. A költőknek pedig azt mondja:
- Íme, mit tanulhat a népdalból a költő! Ezek a dalok termékenyítették, táplálták Arany ritmusfantáziáját. Ezek bátorították őt a magyar versforma újjáteremtésében. Ha őt ez a maroknyi anyag ilyen verselésre tudta ihletni, mennyivel többet meríthetne a mai költő a ma ismert népdalkincsből! És még egyet. Elképzelhető-e, hogy Arany akkor is eljut versművészete magaslatáig, ha nem tudja lekottázni dallamait, hanem csak dúdolgatja, mint annyi nótakedvelő magyar? Nem képzelhető. A tökéletességnek azt a fokát csak a zenei elemek tudatossá tétele által érhette el! A versmívesség iskolájának alapvető tárgya a zenei írás-olvasás. Ha ezt megszívlelnék versíróink, mindjárt kevesebb pongyolaságot vetnének szemükre a bírálók.

Munkáját most már általános elismerés övezi. Hetvenedik születésnapján a kormány - a második Kossuth-díj után - kiváló művész címmel tűnteti ki, a Tudományos Akadémia Emlékkönyvével, a Kultúrkapcsolatok Intézete négy nyelven kiadott tanulmánykötettel fejezi ki tiszteletét. Se vége, se hossza a díszhangversenyeknek.

Az oktató-nevelő munkának azonban az ünneplés közepette sem szabad félbeszakadnia. A Zeneakadémián, ahol hároméves szünet után most visszaállították a szolfézsoktatást, 1953 júniusában értékes útravalóval látja el a nyári vakációra készülő növendékeket.
- Ki a jó zenész? - kérdi előadása címében. S a követelményeket összegezve így felel: - Az, akiben megvan a kiművelt hallás, kiművelt értelem, kiművelt szív, kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad, vagy előreszalad, baj van.

Két új könyvet bocsát útjára ekkoriban. Az egyik Szőnyi Erzsébet munkája. A zenei írás-olvasás módszertana, mely az ő útmutatása alapján készült, s az ő előszavával jelenik meg. Célja, hogy ne legyen többé olyan muzsikus, aki nem hallja, amit lát és nem látja, amit hall. A másik meg az ő írásainak válogatott gyűjteménye, melyet Szőllősy András A zene mindenkié címmel ad közre. Ez a múlt küzdelmeiből levonható tanulságokkal a jövőt kívánja segíteni: hogyan válhat a zene valóban mindnyájunk örömévé.

A nevelés teljesen áthatja tudományos és zeneszerzői működését is. Kompozíciói viszont tanításának aranyfedezetét jelentik. Egy-két kisebb kóruson kívül ekkortájt, szinte kizárólag pedagógiai műveket ír. Jobb jövőnk jobb zenészeinek ajánlja a 33, a 44, az 55 kétszólamú énekgyakorlatokat és a Tricinia huszonnyolc kis darabját.

Szerteágazó tevékenységéből csak a nagyobb utazások hiányoznak. A külföldi meghívásokat rendre visszautasítja. Felesége az utóbbi időben mind gyakrabban gyengélkedik, nem akarja magára hagyni. Az ő kedvéért, a kedves emlékekért évente többször is felmennek pár hétre Galyatetőre. A Nagyszállóban pihennek.
- Jó itt - sóhajt fel -, de szívesen elcserélném azzal a lyukas fakunyhóval, amelyben megháltam jó ötven éve, mikor először itt jártam. Egyetlen épület volt messze tájon.
Fent töltik a Mátrában 1954 tavaszát is. Április végén még karácsonyi hóban sétálnak a kopár fák között. Szívesen fogadják a miskolci Zeneművészeti Szakiskola meghívását: vegyenek részt szolfézsversenyükön. A tanárok és növendékek érdeklődéssel hallgatják szavait:
- Visszatekintve az eddigi ötven-száz év művelődéspolitikájára, most is azt a hibát látjuk, hogy zenészeket neveltünk és elfelejtettünk publikumról gondoskodni. Legkitűnőbb zenészeink egész tömege külföldön működik a mai napig. Amerika és Európa majdnem minden zenekarában találunk két-három m agyar zenészt. Miért mentek ki? Azért, mert itthon nem kellettek senkinek, nem tudtak keresethez, megélhetéshez jutni. Tehát publikumot is kell nevelni és ez történjék az általános iskolában. Annak a kötelessége, hogy minden embernek kezébe adja a kulcsot, amivel bejut a zene birodalmába. Sok függ attól, hogy jó kapun lép be, mert sok kapuja van a zene birodalmának. Van olyan, hogy gyorsan a központba jut. Az általános iskola akkor éri el célját, ha nemcsak olvasni tanít, hanem a jó és rossz zene közötti különbséget is megérezteti.

Ellátogatnak Diósgyőrbe, Miskolc-Tapolcára is. A kirándulásról Emma asszony betegen érkezik vissza Galyára. Hetekig kell őriznie az ágyat, míg annyira megerősödik, hogy hazautazhatnak. Életük, programjuk már ezután teljesen az ő egészségi állapotához igazodik. Szinte minden lépésére vigyáznak. És mégis megtörténik a baj.

Egy nyári délutánt a Szabadság-hegyen töltenek. Egyik szélvédett zugában, a Farkasvölgyben sétálnak. Emma asszony elesik és ő hiába támogatja, nem tud lábra állni. A János-kórházba viszik. A röntben comcsonttörést mutat. Állapota a legsúlyosabb aggodalomra ad okot.
Erre a gyászos napra - augusztus 23-a volt - gyötrelmes hetek-hónapok következnek. A Kútvölgyi úti kórház kis szobája szinte otthonukká válik. Mert hogyan hagyhatná magára éppen most asszonyát? Az orvosok és ápolónők mindent elkövetnek betegükért. Állapota lassan javul, majd ismét válságosra fordul. Ő alig mozdul el ágya mellől.
Amikor végre túljutnak a veszélyen, Emma asszony mintha titkot árulna el, így szól egyik barátnőjéhez: ,,Nem halhatok meg. Zoltán azt mondta, élnem kell."

Bizony, tán a leggondosabb ápolás sem tudta volna megmenteni, ha a legnehezebb pillanatokban nem segít az orvosoknak a szervezet és a szeretet ereje.
Ahogy enyhül az aggodalom, ő úgy kapcsolódik be újra a zenei élet vérkeringésébe. Ismét bejár a népzenekutató csoporthoz és először ír a nagy gyűjtemény most készülő harmadik kötetéhez, mely a lakodalom dalanyagát adja közre.
És mivel 1955 Bartók-év, illő, hogy a megemlékezésnek sorát ő nyissa meg. Újév napján a rádióban beszél a tíz éve távozott jó barátról. Illetve nemcsak róla: közönségéről is. Nemcsak a múltról s az ő érdemeiről: a jövő feladatokról és a magunk hibáiról is. Azután májusban a Tudományos Akadémia nagygyűlésén, majd szeptemberben az évforduló alkalmából rendezett emlékünnepen tart előadást, ugyanilyen szellemben.
- Tíz éve halott, de műve világszerte jobban él, mint valaha - jelenti ki - Időszerű felvetni a kérdést, hogyan sáfárkodik hagyatékával szűkebb hazája, Magyarország. Felhasználja-e saját kultúrájának emelésére, táplálására, merít-e belőle annyit, amennyit meríthetne? Erre a kérdésre ma is nemmel kell felelnünk.
- Mélyenlátó okai vannak ennek. A magyar műveltség tipusa, mióta csak ilyesmiről beszélhetünk, jóformán zene nélküli. Ebbe nem nyugodhatunk bele. Mégiscsak csonka műveltség az és nem teljes ember, akiben a kultúra nem minden ágával él. Messzemenő, hosszú lejáratú munka vár itt az egész magyar zenésztársadalomra: a magyar műveltség eddigi tipusát át kell formálni olyanra, hogy a zene is szerves része legyen.

Hogyan sáfárkodik ő maga Bartók hagyatékával? Andor Ilona énekkara a varsói Világifjúsági Találkozóra készül ekkoriban. Műsorukon öt Bartók- és tizenöt Kodálykórus szerepel. - Ez így nem jól van - jelenti ki ő és saját művei közül nyolcat kihúz, Bartókból pedig még kettőt felvesz. Számára természetes ez, szóra sem érdemes. Mégis jellemző. Mihelyt alkalom adódik, szavait tettre váltja. Hű marad barátjához és hű marad önmagához.

Közben újra komponál is. Epigrammákat ír énekhangra zongorára, majd a kilenc kis darab után egy nagyszabású művet alkot, a Zrínyi szózatát baritonszólóra és vegyeskarra.
Mikor ennek híre megy, azt kérdik tőle: mikor írta, hol írta ezt a kompozíciót? Hisz tudvalevő, hogy ideje nagyobb részét még mindig a kórházban tölti felesége betegágyánál.
- Séta közben, fejben - feleli.
- ,,Hogy hangszer nélkül komponál rendszerint, ezt tudjuk, de hogy kottapapírra sincs szüksége, ez meglepő" - csodálkoznak.
Leírta - fejből, néhány röpke vázlat alapján. A mű húsz percig tart, kottája ötvennégy oldalas...
Ajánlása - szólhat-e másnak? - Emma asszonyé: ,,Életem hű társának, betegágya mellett, negyvenötödik évfordulónkra."
A bemutató után megtoldja: ,,Köszönetem az első előadás remeklőinek: Palló Imrének és a Vásárhelyi Zoltán vezette Rádió énekkarnak."

Bizony megérdemlik az elismerést, olyan kényes és nehéz a mű. Palló Imre mutatta is az egyik próbán szólamának legmélyebb hangját:
- Ezt itt írd át, kérlek, túl mély, én nem tudom elénekelni.
Ő azonban nem engedett:
- Én ezt neked írtam. S azért épp így, hogy csak suttogni tudj.

Fellép mint a nyelvhelyesség őre is: rádióelőadásban pellengérezi ki leggyakrabban elkövetett hibákat. Szóval: kultúr? - kérdi, már címében is utalva azokra az újabban meggyökeresedett szavakra, melyeknek használata sérti nyelvérzékét.
Azután 1956 januárjában a zenei élmény szerepéről beszél az Országos Béketanács zenedélutánján. Majd ismét nagy nyilvánossághoz fordul: arra keres választ, hogy segíthetné a rádió az igazi népdal bemutatásával a nép jobb megismerését. Két cikkében az iskolai énektanítás hibáit nyesegeti. Először ír a Magyar Népzene Tára negyedik kötetéhez, mely a párosító, kiéneklő dalokat foglalja egybe.
Szeptember-október folyamán még a Tudományos Akadémián tevékenykedik, mint a Bartók- és a Mozart-emlékbizottság elnöke, majd a Mátrába utazik feleségével együtt, kinek javulása tartósnak ígérkezik. Emma asszony a közös séták örömétől megfosztva, tolókocsijához láncolva is élvezi a friss hegyi levegőt. A kórházban töltött hosszú hónapok alatt bizony lemondott már arról, hogy ide még egyszer eljussanak, együtt. Ő pedig a Hegyi Éjszakák újabb szöveg nélküli női karaiban próbálja megörökíteni a tiszta csend, a természet harmóniáját.
Galyatetőn éri őket az ellenforradalom híre. A hegyen béke honol, nyugalmuk mégis oda. A fővárosért, a nép sorsáért érzett aggodalom komorrá hangolja napjaikat.
Mikor 1957 januárjában visszatérnek Budapestre, már helyreállt a rend, az élet újra megindult. S az élet az ő számára a munkát jelenti. A munkának pedig legfőbb célja és értelme a nevelés. Ismét felemeli szavát:
- A sok vihartól romlásnak indult nemzet újjáépítéséhez a népzene hatalmas sarokkő. Mert a nép dala életet hirdet, el nem múló életet.

Ezzel bocsátja útjára a Százszorszép című füzetet, amelyben Bárdos Lajos száz dallamot ad közre az ő gyűjtéséből.
Bizakodás szól a Zeneművészeti Főiskola tanévzáró ünnepségén mondott beszédéből is.
- Úgy állunk itt, mint a gazda, mikor egy viharos, jégveréses esztendő után betakarítja a termést, számot vet munkája eredményével. Azt kell mondanom: az időjáráshoz képest a termés jó, várakozáson felüli. Tanulók, tanítók vállvetve mindent elkövetnek, hogy az esztendő kárba ne vesszen.
- Az intézet célja - zárja szavait - nemcsak egyesek egyéni tehetségének kifejlesztése. Ez csak eszköz. Az igazi cél: lelkes apostolokat nevelni, akik arra szánják életüket, hogy a zene áldásait a legszélesebb rétegekre kiterjesszék.

Nemrég Debrecen kérte engedélyét, hogy az új Zeneművészeti Szakiskolát róla nevezhessék el. Szabódott ugyan, maga helyett Maróthi Györgyöt ajánlotta - Debrecen híres fiát, a több szólamú ének XVIII. századi úttörőjét -, végül mégis hozzájárult. Hiszen jó kezekben van az intézet, vezetését a volt tarhosi igazgató, Gulyás György vállalta. Kiköti azonban:
- A szakiskola dolga: példát adni a szolfézs- és hangszertanítás összehangolására; a környékre kisugárzó működésével hangzó életre bírni a néma berkeket.
Tettre, magyar nép! - zengik 1848 óta a kórusok a Jelige szavaival.
Tettre, magyar nép! - buzdít újra meg újra beszédeiben, cikkeiben.

Fáradhatatlan munkásságának elismeréséül a kormány most harmadízben ítéli oda számára a Kossuth-díjat. És hetvenötödik születésnapján a Tudományos Akadémia újabb Emlékkönyvvel, a zenei intézmények pedig díszhangversenyekkel köszöntik. A Zenei Tanács elnökévé választja, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorává avatja.

Termékeny munka jegyében indul az 1958. esztendő is. Ádám Jenővel kidolgozza az új Énekeskönyvet, majd cikket ír a zenei általános iskolák eredményeiről, lehetőségeiről. Számuk nyolc év alatt jócskán megszaporodtak, ősszel már hetvenegy olyan iskola indul, ahol naponta van énekóra. Az is bebizonyosodott, hogy a négy óra többlet nem jelent túlterhelést, inkább hasznára van más tárgyaknak is.
- Már eddigi tapasztalataink alapján elmondhatjuk: a zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban. Közönségnevelés = közösségnevelés. Írásban egy betű a különbség, de tartalomban annyi se. A közösségi ember formálásához egyetlen tantárgy sem járul annyival, mint a jól vezetett ének.
Két kedves, derűs egynemű kart is komponál: a Házasodik a vakond és a Méz, méz, méz címűt.

A munka öröme azonban hirtelen gyászra fordul: november 22-én meghal felesége. Megrendülten búcsúzik asszonyától:
- Élete útján áldást hozott minden vele találkozóra. Ahova ragyogó szemének egy sugara elért, ott világosság, melegség, béke áradt. Mert szeméből a végtelen jóság áradt.
Gyászolja mindenki, aki szeretete melegéből valamit is megérzett. De legjobban az, akire a legtöbbet pazarolta, akinek életét földi paradicsommá tette.
Igen, 1910. Óta, több, mint negyvennyolc éven át élt az oldalán. Jóban-rosszban kitartottak -együtt.
És most itt hagyta őt magára - egyedül.


szombat, 2007. december 1.


Kodály Zoltán december 16-án ünnepelné születésnapját. Emlékezünk méltóan reá, ahogyan munkásságával, életével kiérdemelte.


Finálé
++++


Hogyan lehet öregkorban a magányt elviselni? Mikor magát az öregkort is oly nehéz.
Szellemileg friss, munkabírása a fiatalokat is megszégyeníti. De munkakedve, életkedve oda.
Társát vesztette, szinte megfogyatkozik benne is az élet. Jó barátok veszik körül, de ő nem talál vigaszra szavaikban.
Megtudják, hogy új kórust ír. Megörülnek: a komponálás tán visszahozza az életkedvét. Kérik és ő megmutatja - egy angol költő versét zenésítette meg. Címe: A halált keresem...

Galyatetőre megy, de bármerre néz, itt is minden csupa emlék.
Lassan oldódik a fájdalma. Egy másik angol vers már derűsebb tájakra tereli gondolatatait. Shakespeare Velencei kalmárának egy részletét kell gyermekkarra írnia. Kell, mert megbízást kap rá, méghozzá nemcsak ő, hanem Britten, Saporin és Poulenc is.
Négyük azonos szövegű műve egy kórusgyűjteménybe kerül.
A Tudományos Akadémián rövid beszédet mond a Haydn-emlékév megnyitó ünnepségén és az első budapesti nemzetközi nemzettudományi konferencián. A rádióban Vikár Bélára, népdalgyűjtő elődjére emlékezik, majd a Néprajzi Társaság fennállásának hetvenedik évfordulójára a Társaság érdemeit méltatja.

Ahogy munkája gyarapszik, úgy hódítja vissza őt magának az élet. És mielőtt újabb magányos karácsony törne rá, mielőtt az esztendő újra fordulna: megnősül.
Emma asszony is így akarta: legyen valaki mellette, ha ő már nincs. Valaki, aki szerető gondoskodással veszi körül, aki örömet, vidámságot lop munkás életébe. Erre a feladatra vállalkozik az alig húszesztendős Péczely Sarolta, régi jó barátok lánya.
Igen, az a Péczely Sarolta, aki annak idején Dombóváron, még Sárika korában, a nagyobbak elől vitte el a pálmát: tiszta énekével ő nyerte el a népdalverseny díját. Ekkor már a Zeneművészeti Főiskola énektanár- és kóruskarnagyképző tanszakának hallgatója. Most félbeszakítja tanulmányait. Feladja a választott pályáját, mert aki őt választotta - érzi-tudja -, az hivatást jelent számára, egész életre szólót.
Helyreáll a harmónia, a tempó útja gyorsul. Az élet ismét derűsebbé válik. Még közmondásos szűkszavúsága is felenged.

Csakhamar megint útra készül: 1960 tavaszán eleget tesz a régebbi angliai meghívásoknak. Oxfordban díszdoktorrá avatják, ez alkalommal előadást is tart az egyetemen. A népzene és műzene kapcsolatáról beszél. Utána Páratlan ünneplésben van része: szűnni nem akaró tapssal köszöntik, hatalmas koszorúval jutalmazzák. Dietrich Fischer-Dieskau zenekari dalait énekli - a siker még fokozódik. A tetőpont azonban a Fölszállott a páva. Hangversenye a magyar népdal újabb diadala Angliában.
Itthon pedig az angol vokális zenéről tart előadást. A szigetországi régi hagyományokra épülő karénekkultúrát példamutatónak tartja.
Ezzel egy időben öt hegyi mari népdalt dolgoz fel énekre-zongorára. Keleten éppúgy rátalál arra, ami ösztönzést adhat az itthon folyó munkához, mint Nyugaton. Sőt, ami a kis keleti rokon népnél még élő valóság - a pentatónia -, az most itthon előbbre való. Ezért gyűjt egybe ötven kis terjedelmű ötfokú dallamot, hogy az óvodásoknak is legyen megfelelő énekelnivalójuk. Így született meg a Kis emberek dalai című füzet.

November végén még Erkel Ferencről tart előadást a Tudományos Akadémián, de pár napra rá szívroham dönti le lábáról. Három hónapon át az ágyat kell őriznie és orvosi tanácsra ezután már le kell mondania a vezénylésről és az úszásról. Különösen ez utóbbit fájlalja, hiszen mindennapos vendége volt a Lukács uszodának, még legnagyobb elfoglaltsága idején is. De hát beéri majd nagy sétákkal a budai hegyekben.

A Bartók születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett akadémiai előadássorozaton sem elnökölhet még, 1961. Márciusában. Megnyitóját Rajeczky Benjamin olvassa fel, aki a népzenekutató csoport élén is helyettesítő őt betegsége alatt. A csoport egyébként most a nagy gyűjtemény hatalmas anyagából népszerű kiadást készít elő. Fontosnak tartja ezt a Népzenei Könyvtár címmel induló sorozatot, mert a java dallamok kiválogatásával áttekintést ad régéi és újabb hagyományainkról. Ezért még betegágyában először ír hozzá.

Aztán gyógyulófélben újra komponálni kezd. Szimfoniát ír. A nagyszabású mű terve régóta foglalkoztatja. Első és harmadik tétele el is készült az évek folyamán, de mindig félretette. Fontosabb feladatok várták: a gyermekeknek kellett éneklésre való anyagot adnia. Most azonban nem halogathatja tovább, mert Fricsay Ferenc, a külföldön élő jeles magyar dirigens még a nyáron be akarja mutatni. Megírta hát a hiányzó lassú tételt is és elküldi a partitúrát.

Augusztusban, mikor a luzerni fesztiválon először hangzik fel a Szimfónia, már személyesen köszönheti meg a tapsot. A közönség érzi, hogy ez az alkotás nemcsak összegezése a korábbi művekben érlelődött vívmányoknak, hanem hitvallás is: az évtizedeken át hirdetett eszmények vállalása. Változatlanul kitart a dallam vezető szerepe mellett és ragaszkodik a klasszikus formákhoz. Mint az egész élet - művészi fejlődése is töretlen, egyenes vonalú, mert az időtlen-örök népdalban gyökerezik, s szinte korokon felül álló klasszikus hagyományokból merít.

A hangverseny után feleségével Luganóban pihen egy hónapig, majd hazatérnek Budapestre. Egy kanadai meghívást lemond. A Nemzetközi Népzenei Tanács, mely nemrég választotta elnökévé, ott tartja évi konferenciáját. Be kell érniük egy üzenettel: ilyan nagy útra nem vállalkozhatik még.
Brüsszelbe azonban el kell mennie november végén, hogy a belga anyakirályné felkérésére részt vegyen a nemzetközi zeneszerzőverseny bíráló bizottságában. Kényelmes dolguk van: a selejtezőket már korábban megtartották, nekik csak a két koncertet kell meghallgatniuk, s az előadott darabok közül kiválasztani a legjobbat.
Közben Pesten megnyitja a Liszt és Bartók emlékére rendezett zenetudományi konferenciát és megjegyzéseket fűz a zenei nevelés országos vitára bocsátott új tantervéhez. Szavainak legújabb pedagógiai műve, a 66 kétszólamú énekgyakorlat ad nagyobb nyomatékot, meg két gyermekkórusa, a komlói belvárosi iskolának ajánlott Harasztori legények és az Éneklő Ifjúsághoz című.

A következő esztendő, 1962, már újra az utazások jegyében áll. Tavasszal Velencébe látogat: a nagy hírű biennálén Maderna vezényli Szimfóniáját. A következő állomás Róma. Itt az elnökség dísztagjaként részt vesz az Írók és Zeneszerzők Szövetségének Nemzetközi Szervezete által rendezett kongresszuson. Ez alkalommal a Santa Cecilia Zeneakadémia külön ünnepséget ad tiszteletére és aranyéremmel tűntetik ki. Rövid galyatetői pihenés után Prágába, onnan Gottwaldovba utazik, itt a nemzetközi népzenei konferencián elnököl.
Még egy kirándulás Ausztriába - Bécsben és Salzburgban hallgatja meg műveinek előadását -, azután itthon folytatódnak az ünnepségek. Nyolcvanadik születésnapjáról országszerte megemlékeznek. A díszhangversenyek és az előadások heteken, hónapokon át tartanak, de még így sem tud minden meghívásnak eleget tenni.
Kecskemét kettős ünnepet ül, egyszerre tiszteleg két nagy fia előtt: Katona József szobrának leleplezésekor Kodály Zoltán beszél.
- Az ő példája - mondja a nagy drámaíróról - és még sok más magyaré is azt mutatja, hogy hiába születik egy zseni egy országban. Ha nincs mellette művelt néptömeg: nem megy semmire. Ha Katona ma élne, nem ez lenne a sorsa. De tragédiája és szerencsétlensége az, hogy száz évvel előbb született, mint kellett volna. Még a talaj nem volt előkészítve. Ha ma születne, ilyen panasza nem lenne.
Kívánsága egyben feladat is:
- Bárcsak hozzájárulna mindenki a maga részéről, hogy ne kallódjanak el a tehetségek, hanem kifejlődjenek és még életükben elérjék diadalukat.

Újabb magas kormánykitűntetés, akadémiai ülésszak, emlékkönyv jelzi, hogy megbecsülése mennyire általános és őszinte. A legkedvesebb tán az ajándék, amelyet volt tanítványai nyújtanak át: zenekari variációsorozat az ő egyik témájára, Köszöntő a címe. És mivel a külföldön élő egykori növendékek sem akarnak kimaradni az ünneplésből, egyszerre két mű születik. Az egyiket a budapesti, a másikat a bécsi rádió sugározza ünnepi műsorában.
A szerzők névsora igen érdekes: András Béla, Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Darvas Gábor, Dávid Gyula, Doráti Antal (Róma), Frid Géza (Hollandia), Gaál Jenő, Gárdonyi Zoltán, Hajdú Mihály, Horositzky Zoltán, Járdányi Pál, Kadosa Pál, Maros Rudolf, Pártos Ödön (Tel Aviv), Pongrácz Zoltán, Ránki György, Serly Tibor (USA), Sugár Rezső, Sulyok Imre, Szabó Ferenc, Szelényi István, Tardos Béla, Vaszy Viktor, Veress Sándor (Svájc).

És hányan kiestek a sorból, mint csak nemrég is a Dél-Afrikában szerencsétlenül járt Seiber Mátyás,(kinek emlékére ő írt egy latin szövegű vegyes kart) és hányan vallják őt - tanítványi kapcsolat híján is - mesterüknek. Nem volt növendéke Farkas Ferenc sem, mégis örömmel vállalkozik a Köszöntő sokrétű anyagának egybeszerkesztésére.

Shumann szavaira kell gondolnunk e névsor láttán: ,,Az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem megint csak mestereket." Nemcsak alkotásai, tudományos munkái, pedagógiai módszere, hanem a növendékből lett mesterek is hirdetik nevét szerte a világban.
Újabb kórusok, dalok, kétszólamú énekgyakorlatok és újabb utazások jelzik, hogy aktivitása semmit sem csökkent. A megoldásra váró feladatok foglalkoztatják, nem az elért eredmények.

Augusztusban a Nemzetközi Népzenei Tanács konferenciáján elnököl Jeruzsálemben, megnyitójában a tanácskozás főtémáját - Kelet és Nyugat a zenében - világítja meg sokoldalúan. Jeruzsálemben részt vesz a Székely fonó ivrit (újhéber) nyelvű bemutatóján.

Decemberben Moszkvába és Leningrádba látogat el, a magyar és szovjet zeneszerzők modern zenéről folytatott eszmecseréjén a népdalról beszél, mely az alkotómunka kimeríthetetlen forrása. Moszkvai tartózkodását a Háry bemutatója s egy szerzői est teszi emlékezetessé. Születésnapján nyújtják át az itteni konzervatóriumban oklevelét tiszteletbeli professzorrá változtatásáról.
A következő esztendőben, 1964-ben fordul a helyzet: eddig ő utazott ki a világba, most a nagyvilág jön el őhozzá a kis Magyarországra. Már februárban figyelmet keltő esemény zajlott le Kecskeméten: új, korszerű épületet kap az ország első zenei általános iskolája.
- Ez nem egyszerűen egy új épület felavatása - jelenti ki az ünnepségen-, hanem fordulópont a magyar művelődés történetében. Ez iskola nem zeneiskola, amint még ma is tévesen hiszik sokan. De ez az első iskola, amint még ma is tévesen hiszik sokan. De ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe. Itt megtanítják arra a tanulókat, hogy aki zenével indul az életbe, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatározza.
- Új utakon induló iskolánk találjon minél több követőre - búcsúzik el a kecskemétiektől. Ekkor már százra rúg az éneklő iskolák száma az országban. Nagyszerű eredmény ez, s a még gyorsabb fejlődést csak az gátolja, hogy nincs elegendő képzett tanterv és tanterem.
- Ennek a rendszernek az érdeme - mondja a Hazafias Népfront márciusi kongresszusán -, hogy a zenei műveltség elemeit a legszélesebb rétegek számára hozzáférhetővé tehettük. A zenei, művészeti nevelésnek olyan intézményei ezek, amilyeneket a világon másutt sehol sincsenek...
Hát legyenek! - határozzák el júliusban a Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság tagjai budapesti konferenciájukon. A probléma közös: világszerte kiveszőben van a zeneértő közönség. Többfelé is próbálnak javítani a helyzeten, de sehol olyan eredménnyel, mint Magyarországon. Erről győzte meg őket egy kecskeméti kirándulás és néhány bemutató foglalkozás, melyet a vendégeknek tartottak.

A pedagógusok után augusztusban a világ népzenekutatói is Pesten gyűlnek egybe, hogy problémáikat megvitassák és elnökük műhelyében, a Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjánál a nagy népdalgyűjtemény rendezését, közreadását tanulmányozzák.

A brémai televízió is otthonában keresi fel őt, hogy életéről, munkásságáról filmet készítsen. A beszélgetésekből könyv kerekedik, melyet Utam a zenéhez címmel adnak ki.
Mindössze egy rövidebb útra vállalkozik ebben az évben: a két Németországba látogat el. A berlini Humboldt Egyetem ez alkalommal nyújtja át a díszdoktori oklevelet.

A következő tavasszal Bécs várja őt: a Kelet és Nyugat kulturális kapcsolatainak fejlesztése érdekében kifejtett munkájáért Herder-díjat adományoznak neki.

Visszatér Budapestre, de itthon tartózkodása rövid. Arra mégis elég, hogy a zongoristáknak tizenkét újabb kis darabot írjon, az ifjúsági vonószenekaroknak egy Haydn- hegedűszonáta rondójából átiratot készítsen, a nemzetközi énekverseny résztvevői számára Epipaphium (Hunyadi János sírverse) címmel versenydalt komponáljon, s a keszthelyi Helikon-ünnepséget egy új, remekbe szabott kórussal ajándékozza meg Ezt a vegyeskart - a címe Mohács - a pécsi ifjúsági karoknak ajánlja.

Aztán június közepén hosszabb útra indul a feleségével. Az egyesült államokbeli Hanover zenei kollégiuma fesztivált rendez műveiből, erre hívják meg.
- Én nem tudok dolgozni nekik, se vezényelni, se írni nem fogok. Nyilván csak látni akarják, hogy még élek.
Úgy látszik, az öregség is érdem - mondja elutazása előtt.

Mielőtt hajóra szállnának Amerika felé, Angliában töltenek három hetet. Britten hívja meg őket a védnöksége alatt álló alderburghi fesztiválra. Az ő véleménye szerint ugyan a sok fesztivál elvonja az érdeklődést a normális zenei élettől, ide mégis szívesen megy el. Britten új darabja ugyanis kétszeresen kapcsolódik Magyarországhoz. Variációsorozatát két fiatal muzsikus, a Jeney ikrek felkérésére írta- egy Kodály-epigramma témájára.

Britten hívott más vendégeket is az ünnepségekre: Lutoslwsky lengyel zeneszerzőt, két kitűnő szovjet művészt. Szvjatoszlav Rihtert és Rosztropovicsot, azután Deitrich Fischer-Dieskaut és - az Andor Ilona vezette Kodály-kórust.

A lányoknak külön öröm, hogy mesterüket az oldalukon tudják. És méltán, mert nemcsak próbáikon segíti őket tanácsaival, nemcsak hangversenyükön bátorítja őket tekintetével, hanem egy igen szorult helyzetből is kimenti őket, könnyed természetességgel. Első koncertjük délelőttjén kapják Britten üzenetét: a helyi szokásoknak megfelelően műsorukat a magyar és az angol himnusszal kell kezdeniük. És ők az angolt legfeljebb egy szólamban tudják...
Ő lecsillapítja az izgatott kedélyeket... - Menjenek nyugodtan sétálni, ebéd után majd próbálunk. - Aztán egy szelet papírra, melyet felesége vonaloz meg, anélkül, hogy a vezető szólamot kiírná, lejegyzi a három kísérő szólamot.
Három perc alatt elkészül vele, aztán ő is sétára indul...

Kéthónapos amerikai útja egyetlen ünnepségsorozat. A hanoveri Dartmouth- Kollégium zeneigazgatója, az olasz származású Mario di Bonaventura négy nagy sikerű hangversenyen szinte keresztmetszetét adja egész zeneszerzői munkásságának. Azután a Ford Alapítvány vendégeként a zenei nevelés helyzetét tanulmányozza a különböző egyetemeken. Majd sorra látogatják a régi barátokat, Szent-Györgyi Albertot, a Nobel-díjas orvosprofesszort, Pabló Casalst, a világhírű csellóművészt, Menuhint, Ormándy karmestert, Sándor György zongoraaművészt, Szigeti Józsefet, a nagyszerű hegedűművészt, Bartók szonátapartnerét.


Szeptemberben tér haza Párizson át, tarsolyában újabb, előadó körútra szóló meghívással. Asztalán halomban állnak a megválaszolásra váró levelek, s egyéb elintézni való ügyek. Amikor sürgetik, egy középkori krónikás szavait idézi - latinul:
- Ahogy a régi magyarokról írják: sarat sárra raknak, s azt töltésnek hívják...Így rakódik rétegenként az én asztalomra is a sok levél. Először a tetején levőket kell elintézni, azok a sürgősek. Ha mindegyikre válaszolnék, egész nap leveleket kellene írnom. Annyi rövid előszót, megemlékezést kérnek tőlem, hogy ha mindnek eleget tennék, egész nap csak azokat írhatnám. Túl sok betűt kívánnak mostanában tőlem.
Kisvártatva hozzáteszi még:
- Aztán komponálni is szeretnék, ahhoz is egész napra lenne szükség. Ez három embert kíván. Én meg csak egy vagyok. Annak is töredék...
De azért, amikor a harminckét éve lezárt dalsorozat, a Magyar Népzene új füzete megjelenik, ezzel nyújtja Palló Imrének:
- Vegyük fel újra az elejtett vonalat, kezdjük ismét előlről...

És van ereje az újrakezdéshez, az alkotáshoz. Ódát ír vegyeskarra és megkomponálja kórusra, orgonán Az orgona dicsérete című nagyszabású, nemes hangú művet. Az előbbit angol, az utóbbit latin szövegre. De közben nyilatkozatokat rögtönöz francia és német nyelven, sőt időt talál arra is, hogy görög tudását felfrissítse. Munkabírásánál talán csak időbeosztása csodálatra méltóbb.

Azelőtt úszással kezdte a napot. Télen-nyáron eljárt a Lukács fürdőbe. Szívrohama óta erről le kellett mondania. Helyette tornázik. Délelőttönként rendszeresen bejár a Tudományos Akadémiára, a népzenekutató csoporthoz, hivatalos megbeszéléseken, tudományos üléseken vesz részt. Gyakran látogat el iskolai énekórákra. Ha programjával végzett, sétál egyet a Hármashatár-hegyen, majd hazasiet. Ebéd után pihen egy keveset és olvas. Íróasztalán halomban tornyosodnak a magyar és külföldi szakkönyvek, folyóiratok, verseskötetek, kották. A délután rendszerint a látogatóké. Sokan hozzák el gondjukat-bajukat hozzá, s ő megpróbál segíteni. Este még hangversenyre megy vagy Operába. Egyetlen nevezetes zenei eseményről sem hiányzik.

Helyet szorít lehetőség szerint a ,,betűknek is". Előszót ír a Zenei nevelés Magyarországon című tanulmánykötethez. Alapelvét a végsőkig egyszerűsíti: ,,Ha egy szóval akarnók jellemezni a nevelés lényegét, az a szó nem lehetne más, mint: ének. Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg."

Cikket ír A magyar nyelv az emigrációban címmel, Bartókról beszél a Tudományos Akadémián, a komponista halálának huszadik évfordulója alkalmából rendezett előaadás sorozaton és rendszeresen látogatja az iskolákat. A tanárokat egytől-egyig jól ismeri, de még a gyerekeket is. Ha egy-egy név nem jut eszébe, azt mondja:
- Nem az a lényeg, hogy hívnak valakit, azt csak ráragasztják az emberre, nem is jellemző rá. Az arca előttem van, az alakját világosan látom, a hangját hallom.
Néha még azokra is ráismer, akik autogramot kértek tőle. Igaz, sose adja ingyen.
- Tudsz szolmizálni? - kérdi mindegyiktől. S ha nem sikerült iziben leénekelnie a pár ütemes példát, akkor elküldi a jelentkezőt: - Előbb tanulj meg lapról énekelni.

Rövid galyatetői pihenés után 1966 tavaszán ismét külföldre utazik.
Párizsban az Ifjú Zenebarátok Nemzetközi Szövetségének, kongresszusan tart előadást. Büszkén jelenti ki:
- Ma már százhárom általános iskolánk van, köztük huszonhárom a fővárosban, amelyekben a tanulók az általánosan érvényes tanterv mellett mindennap éneket tanulnak. Zeneoktatási kísérletezésünket kiszélesítését kormányunk széles látókörének köszönhetjük.

A nyarat feleségével együtt ismét Amerikában tölti. Előadásait a különböző egyetemeken és Interlochenban, a nemzetközi Zenepedagógiai Társaság konferenciáján nagy figyelemmel hallgatják. Ez utóbbi alkalommal negyvenegy ország küldötteinek általános érdeklődése közepette elemzi a népdalnak a zenei nevelésben betöltött szerepét.
Nézeteit egyéni beszélgetések során bővebben is kifejti.
- Amit csak hall a gyermek, könnyen elfelejti - mondja egy alkalommal. - Amit lát is, már inkább megjegyzi. De amiben ő maga tevékenyen részt vesz, az bizonyosan bevésődik az emlékezetébe. A zene személyes művelése nélkül senki sem lehet igazán zeneértő. A zene szeretetére nevelés csak élményre épülhet. Erről az élményről pedig az iskolának kell gondoskodnia. Mert az igazi művészet a legnagyobb lendítőerő egy magasabb rendű emberség, az emberhez valóban méltó élet felé.

Útja során a torontói egyetem díszdoktorrá avatja. Személyes sikereinél sokkal jobban örül azonban azoknak az eredményeknek, amelyek az egész magyar zenei nevelés elismerését jelzik. Az amerikai kormány mellett alakult Művészeti Tanács elhatározza. Hogy zenetanárokat küldenek egyéves ösztöndíjjal Magyarországra az énekoktatás módszereinek tanulmányozására. Ötvenezer dollárt szavaznak meg erre a célra. A legközelebbi világkiállításon pedig külön helyiséget kívánnak biztosítani e módszer gyakorlati bemutatására.

Hazatérte után is ezek a kérdések foglalkoztatják elsősorban. Új füzetet ad ki a zsolfézsoktatás számára: a 22 nehezebb után most 77 könnyebb kétszólamú gyakorlatot ír a fiataloknak. A válogatott bicinumok újabb kiadását készíti elő.

Novemberben Dunapatajra utazik. A Művelődési Házat avatja fel, melynek alapkövét ő rakta le négy éve. Azt mondta többek között: -
- Ez ugyan az egyetlen olyan ház, ahol anyagi, valódi kő letételét bízták rám. De már régóta egyebet sem teszek, mint alapköveteket rakok le, szellemi téren. Ezekkel úgy érzem magam, mint a földmíves, aki a régi latin mondás szerint fákat ültet, melyeknek gyümölcsét ő maga soha nem fogja élvezni. Mi bíztatott engem arra, hogy ilyen fákat ültessek minden remény nélkül, hogy valaha a gyümölcsöket meglátom? Az, hogy életem első felében negyvenesztendei falujárás meggyőzött arról, hogy a magyar falusi nép a legutolsó parasztgyerekig van olyan tehetséges, ha nem még tehetségesebb, mint más népeknek fiai. Csak tanítani kellene és módot adni neki, hogy tehetségét kifejtse. Ezért, mihelyt hozzájutottam, minden módon azon próbáltam működni, hogy a falusi magyarság tanítása, nevelése emelkedjék. Negyvenöt után fokozott buzgalommal láttunk hozzá, hogy a magunk szűknek látszó, de elég fontos területén valamit végezzünk.
- Zene nélkül nincsen teljes ember. Így hát magától értetődő volt, hogy a zenét be kell kapcsolni az iskolai tárgyak közé. Nélkülözhetetlen. S kiderült, hogy azokban az iskolákban, ahol a zene mindennapos tárgy, minden egyéb tantárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyerekek.

Azt kérdik tőle: nem elég-e már meglevő száz-egy néhány iskola, hány ilyen kellene még?
- Több, mint hatezer népiskola van az országban - feleli. - Azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék, száz évnál hamarabb aligha tudjuk. De ha majd ezer ilyen iskola lesz a mostani száz helyett, akkor már lesz egy biztos alap, amely a többi ötezer életre hívását is elérhető valósággá fogja tenni.
- ,,Szocialista iskoláknak ez az igazi iskolája - írja a kecskemétieknek 1967 januárjában. - Meggyőződésem, hogy idővel minden iskolánk ilyenné alakul."

Terveket sző, új kompozíciókat vázol fel. Kedélye derűs, egészsége kifogástalan.
Vagy csak nem szól a panaszairól? Az utóbbi időben mintha vérkeringési zavar tüneteit észlelné. Egyelőre ügyet sem vet rá, majd ha kicsit több ideje lesz, kivizsgáltatja magát.

A népzenekutató csoport a nagy gyűjtemény új kötetét, a Siratókat rendezi sajtó alá. Az anyag nagyobb része az ő gyűjtése.

Február végén még elmegy a Zeneakadémiára, hogy meghallgassa egyik volt tanítványának, a nemrég elhunyt Tardos Bélának emlékére rendezett hangversenyt. A szünetben ezt mondja az özvegynek:
- Nincs ez így rendjén. A tanítványaim előbb mennek el, mint én. Olyan ez, mintha a szülőnek kellene eltemetnie gyermekeit. Engem ki búcsúztat majd?

Másnap befekszik kivizsgálásra a Kútvölgyi úti kórházba. S egy hétre rá, március hatodikán, egy újabb szívroham véget vet életének.

Ravatalához tízezrek járulnak.
Temetésén az egész ország gyászolja, az egész ország búcsúztatja.

És mert mindnyájan örökösei vagyunk, gazdag hagyatékán az egész országnak kell őrködnie."
























 
 
0 komment , kategória:  Ünnepek  
Honnan van Korda gazdagsága?
  2010-12-15 10:04:22, szerda
 
  Korda György (született: Klein György[1], Budapest, 1939. január 4.) magyar táncdalénekes. Az ország egyik legismertebb művésze, nagyszülők és unokák is rajonganak érte. Öt évtizedes pályafutással a háta mögött a Sziget Fesztivál ünnepelt sztárja. A magyarországi televíziós pókerközvetítés etalonja, nemcsak saját, hanem a játék népszerűségét is megsokszorozta.


A Dob utcában született, vegyipari technikumot végzett. Szülei elváltak, a nagyszülők és nagynénik nevelték. Dolgozott a Kábelgyárban, katona Békéscsabán volt. Vécsey Ernő tanítványaként először 1958-ban lépett színpadra, első sikerét a Szeretni kell című dallal aratta.

Talán senki sem tudja róla, hogy édesanyja mándoki születésű volt, bár nem ő nevelte, később mégis egymásra találtak.

Egyik kedvenc időtöltése volt a "Kislány három maffiával gitárral a kezében" mondatot elmondó Keller Dezsővel való póker, akinek szavai szerint az énekesek három maffiával és ember áldozással indultak 1958-ban, mely a mai napig tart, a maffia adta gazdagságukat, vagy a kommunista termelte ki végtelen apokalipszisben a táncdalénekeseket, mint a börtön az együtteseket?

Feleségét alsó rétegből választotta ki (Ők azóta felemelkedtek valamennyien). Felröppent a hírek, hogy Amerikában rituális szertartásban megáldozta Balázs Klárit. Milyen szertartásban szokott részt venni? Hová, kikhez kell tartozniuk az embereknek, hogy ilyen pazar gazdagságban, kiválasztottságban éljenek, mint a jelenlegi média a kormánytagokkal, akiket folyamatosan termelnek ki, taníttatják őket megszületésük után, hogy meglegyen mindig az utánpótlás.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kohut Katalin: Egy kis virág
  2010-12-14 20:38:21, kedd
 
  Gyerekkori szomszédom, Gyöngyi virágot küldött

Egy kis virág is őrizhet megannyi csodát,
ártatlan gyermekkori párnacsatát,
szelíd őszt, sugárzó melegét a Napnak,
megannyi kacaját mókás pillanatnak.

Emlékül kaptam nemrég egy virágot,
ilyen orchideát szemem sosem látott.
Gyermekkori jópajtás küldte szeretettel,
szívem remegő áhitattal telt el.

Adjunk ajándékot, sok-sok virágot
minden szomjúzónak egy nagy világot,
szavaink szivárványt telítnek az égre,
így lépnek be jóbarátok az emberi szívbe.

kedd, 2010. december 14.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut K.: Magányos karácsony
  2010-12-14 20:23:35, kedd
 
 

A szeretetlenség, tiszteletlenség
Osztályrészem már nagyon régen,
A családi jóság kihalt,
Szívemből a paraszti közöny
És sértegetés, a gonoszság
És irigységből való tönkretevés
Kiirtott minden érzést.

Szép a karácsony, szent a neve,
Gyönyörű az isteni mese
A jó gyereknek, s a rossznak
Egyformán kijut belőle.
Fehér lepellel érkezik a hír:
A gyermek megszületik,
Istállóban, akárcsak én.

Gonosz játékot űztek
Emberekkel a bűnözők,
A szabadlábon lévő bolondok,
Olyat tettek, mely nem borította
El az eget, nem szakadt rájuk,
S vígan örvendeznek az elhunytak
Megölésének fekete ünnepén.


Nekem a karácsony a gyász ünnepe,
Emlékezem az áldozatokra,
Akik titkon, csendben, hosszú szenvedés
Után csapásoktól hunytak el,
S neveiket nem említi a történelem.
Engedtessék meg nekem,
Mint megmaradottnak a túlélők között

Az utolsó szó jogán
A jogos számon kérés.
Mit ártogattak az emberek
A kegyetlen testenyészeti
Teremtményeknek, csapásoknak?
Emberhez méltó sors az övék?
Hol vannak az emberi sorsok?

2010. december 14.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Hájaspogácsa (nagyon jó, gyors
  2010-12-14 19:03:54, kedd
 
 


30 deka tiszta, hófehér hájat apró kockákra vagdalunk, és hideg vízzel jól kimossuk, majd nagyobb lyukú szitán áttörjük és 15 deka liszttel deszkán eldolgozva, hideg helyre tesszük, legalább fél órára. Időközben 25 deka
lisztet 1 csomag sütőporral, egy tojással, ízlés szerinti mennyiségű sóval és kevés tejjel könnyen nyújtható tésztává gyúrunk. A tésztát deszkán tésztástál nagyságúra nyújtjuk, és a hájas, hideg tésztát belehajtogatjuk,utána metélt-vékonyra nyújtjuk, azután ismét vastagra hajtjuk.

Ezt még négyszer ismételjük és végül ujjnyi vastagra nyújtva, közepes pogácsavágóval kiszúrjuk. A pogácsák tetejét gondosan megkenjük tojássárgájával és
bevagdalva, forró sütőben sütjük.
 
 
0 komment , kategória:  Receptek  
Volt egyszer egy királyság...
  2010-12-14 16:22:23, kedd
 
  Volt egyszer egy királyság az erdő mélyén, amelyben a majmok voltak az urak. A királyuk egy nagy, erős, de kedves és bölcs majom volt. Egy nap a Majomkirály az erdőben sétálgatott, és az egyik folyó mellett felfedezett egy mangó ligetet, a folyó túlsó partján pedig az emberek egyik városát látta. Megparancsolta a majmoknak, szedjék le a fákról a gyümölcsöt, mert különben nagy baj lesz. A majmok nem értették meg királyuk szándékát, de engedelmeskedtek neki. Leszedték a mangót, csak egyetlen fán hagyták rajta a gyümölcsöt.
Egy nap ezen a fán megértek a gyümölcsök, és belepottyantak a folyóba, amelynek túlsó partján éppen az emberek királya fürdőzött. Az Emberkirály meglátta az egyik mangót, és megkérdezte a miniszterét, hogy mi az.
- Mangó - hangzott a válasz. - Egy pompás ízű gyümölcs.
A király kihalásztatta a mangót, apró szeletekre vágatta, és a szeleteket odaadta a minisztereinek. Miután kiderült, hogy a gyümölcs nem mérgező, ő maga is evett egy szeletet. Nagyon ízlett neki, olyannyira, hogy többet kívánt.
Másnap az Emberkirály a csapatai élén átkelt a folyón; gyümölcsöt keresett. Rengeteg mangófát talált, és rengeteg majmot. Nem akart osztozni a majmokkal a gyümölcsön, azért elrendelte a támadást. Iszonyatos mészárlás következett.
A Majomkirály megkapta a rettenetes hírt.
- Mégis elérkezett a nap - jegyezte meg.
Az Emberkirály csapatai eközben az erdő szélére űzték a majmokat. Az erdő szélén egy mély, de keskeny szakadék húzódott. A szakadék túlsó oldalán egy biztonságos bambuszerdő volt. A Majomkirály látta, alattvalói megmenekülnének, ha sikerülne átjutniuk a túlsó oldalra. Gyorsan meghozta a döntést. Felállt a szakadék innenső peremére, előredőlt, és megragadta a túlsó oldalon lévő sziklát. Teste így hidat képezett a szakadék fölött - olyan hidat, amelyen átvonulhattak a majmok.
A Majomkirály rettentő fájdalmakat állt ki, de tűrte. A majmok a testén taposva átjutottak a biztonságos oldalra. Az Emberkirály végignézte a jelenetet, és parancsot adott a katonáinak, kíméljék meg a Majomkirály életét.
Az emberek visszahúzták az innenső oldalra a Majomkirály sebzett testét. Az Emberkirály odaállt a Majomkirály fölé.
- Te vagy a majmok királya - mondta az Emberkirály. - Miért áldoztad fel magad értük?
S a Majomkirály így válaszolt:
- Azért, mert én vagyok a majmok királya. Sóhajtott egyet, és meghalt.
Az Emberkirály elgondolkozott ezen, és anynyira megérintette a dolog, hogy attól a naptól fogva jó király lett. Szigorú parancsba adta, hogy a bambuszerdőben élő majmokat senki sem bánthatja.
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 28 
2010.11 2010. December 2011.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 995 db bejegyzés
Összes: 6422 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 804
  • e Hét: 804
  • e Hónap: 29916
  • e Év: 371981
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.