|
 3/4 oldal 
|
Bejegyzések száma: 30
|
|
|
|
|
|
2010-01-28 20:33:22, csütörtök
|
| |
| |
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Tizedik fejezet A születés
Én-Rimmónban egy kora reggel Sálom ezekkel a szavakkal keltette fel Máriát:
- Úrnőm, hírem van a számodra. Rossz hír. Anna, Fámuel leánya küldte egy sékábitával, aki válaszra vár.
Mária lehorgasztotta a fejét, és nagyot sóhajtott:
- Már öt napja érzem, hogy rossz hír utazik felém. A lelkem állomásról állomásra, forrásról forrásra követte útját. Felkészültem rá, mondjad csak.
- Háromágú korbács ez a hír. De a te királyi szíved nem fog megvonaglani, ha rád csap.
- Lemeztelenítettem vállamat, úgy fogadom.
- Hát először: a király összeesküvés hamis vádjával elcsapta Simont, a főpapot. Ezentúl nem számíthatsz Simon pártfogására, s ez annyit j elent, hogy halálos veszedelem környékez. Mert mi lesz, ha Heródes király tudomást szerez egy bizonyos királyi házasságkötésről? Őrültség lenne tovább is itt maradni Erzsébet nénédnél, amikor a király katonái talán már a nyomodban vannak. Anna azt tanácsolja, hogy tüstént menj el innen, és...
- Csapj le másodszor is rám! A tanács várhat. Hogy sajog az első ütés!
- A második az, hogy gazdámat, Zakariást halálra kövezték. Az ellensége, Rúben, Abdiél fia azt a szörnyűséges vádat olvasta rá, hogy Asmodeus démonnal cimborál. A vére bosszúért kiált: magában a Templom Szentélyében omlott ki.
- Zakariás istenfélő ember volt - mondta Mária remegő hangon -, és mindig nagyon kedvesen bánt velem. Arra fogom tanítani a gyermekemet, hogy tisztelje az emlékét, még akkor is, ha mások gyalázzák vagy átkozzák a nevét. Ó, micsoda gyötrelem szakadt erre a kedves házra! Erzsébet nénémet becsmérlik majd, mert egy hitehagyott pap özvegye! A kis Jánost pedig messziről elkerülik, mert egy varázsló fia! A második szíj vérző sebet hasít a húsomba. De ne kímélj, sújts le a harmadikkal is!
- A harmadik az, hogy egy bizonyos király, aki majdnem hajótörést szenvedett, végre hazatért Itáliából, s egy római bíróság halálra ítélte, annak a hamis vádnak az alapján, hogy apja életére tört. Esküszöm, hogy ilyen ocsmányul nem bántak el szerető szívű fiúval, amióta először koronáztak királyt ebben az országban! Az öreg királynak még meg kell várnia a császár engedélyét, mert anélkül nem végeztetheti ki. De ez már nem sokat számít. Máris halottnak tekintheted szegényt.
Hosszú csend következett. Végül Mária felemelte fejét:
- A harmadik szíj csontomig hasít... a harmadik szíj a szívemet marcangolja.. De kibírom, mert a gyermekemnek élnie kell.
- Drága, kicsi leányom.. Királyném!
Még vagy egy óra hosszat beszéltek. Mária minden szalmaszálba belekapaszkodott, hogy felszínen tartsa süllyedő reményeit. Talán a császár nem engedi meg a kivégzést, talán Heródes meghal, vagy felébred benne a lelkiismeret, talán Jeruzsálem felháborodott népe betöri a börtön ajtaját, és kiszabadítja az ártatlanul elítélt foglyot. De bármit mondott is Mária, Sálom mindig ezt felelte:
- Tekintsd halottnak.
Sálomnak nagy nehezen sikerült meggyőznie őt arról, hogy azonnal menekülnie kell,mert élete veszélyben forog.
- De hová mehetnék Én-Rimmonból? - kérdezte csüggedten Mária.- A templomi szüzek otthonába nem térhetek vissza, Atyámhoz, Kochehába pedig nem merek visszamenni.
- Emmauszba kell menned. Én majd elkísérlek, lesz, ami lesz.
- Mit beszélsz? Az emmauszi Józsefhez menjek, akinek feleségül kellett volna vennie engem?
- Igen, Józsefhez, Héli fiához. Csakis nála lehetsz biztonságban. Gondolj a gyermekedre.
- De Sálom, én nem lehetek az ő felesége.
- Nem, az embereknek azonban azt kell hinniük, hogy a felesége vagy.
- Tudja az igazságot?
- Nem tud semmit.
- De hát hogyan lehetnék még színleg is a felesége, hogyan fogadhatna el engem névleges feleségének is, amikor már gyermeket várok?
- Bízd magad a könyörületességére, és ő nem fog elutasítani. A legmelegebb szívű ember az egész Judeában.
- Nagyon nehezen szánom el magam...
- Nincs más kiút.
Máriából ismét kitört a fájdalom keserűsége:
- Miért ítélték el az én királyomat? Hogy tehettek ilyet?
- Gonosz szellem szállta meg az apját. Ez az oka mindennek, én mondom neked.
- Senki sem mentheti meg az királyomat? Senki? Sálom, esdve kérlek, ne vedd el tőlem az utolsó reménysugarat...
- Egyedül az Úr mentheti meg - mondta Sálom.
- Bár kinyújtaná erős karját!
- És mindenható kezét!
- Hagyj most magamra, kedves Sálom. Mindjárt megadom a választ Kénának, a rékábitának.
József épületfával kereskedett, de már visszavonult az üzleti élettől. Fiatal korában ácsmunkával kereste meg a kenyerét. Jómódú családja a polgárháborúk alatt tönkrement, később azonban csinos vagyont szerzett, megházasodott, és gyermekei nem szenvedtek hiányt semmiben. Kisebb birtokot vásárolt Emmausz falu határában, Jeruzsálemtől északnyugatra, úgy húsz mérföldnyire. A két-három hold terjedelmű szőlőhöz és gyümölcsöshöz egy fatelep is csatlakozott, amelyet Jósué, a legidősebb fiú vezetett. Jakab, a legkisebb is ott dolgozott. József úgy végrendelkezett, hogy a fatelepet meg a birtok felét ez a két fia örökölje. Két másik fia - Simon és Júda - szintén épületfával kereskedett, de ők Galileában tevékenykedtek, ahol apjuknak erdőbirtoka volt a Galileai-tó keleti partján. Ezt a birtokot meg az emmauszi birtok másik felét nekik szánta örökségül József. A három idősebb fiú- Jószé, Simon, Júda - szorgalmas, iparkodó ember volt, a vagyongyűjtők fajtájából, feleségük is becsületes,takarékos asszonyok. Valóságos véd- és dacszövetséget kötöttek egymással, és mindent elkövettek, hogy apjuktól távol tartsák a kétes spekulánsokat, az élősködőket. Mindenáron meg akarták akadályozni, hogy József szertelen bőkezűsége apassza a családi vagyont. De hasztalan próbáltak apjuk lelkére beszélni, ő már csak megmaradt olyannak, amilyen világéletében volt. Jakab, a legfiatalabb, merőben különbözött testvéreitől. A fatelepen nem sok hasznát lehetett venni, mert gondolatai szüntelen a szent élet meg az üdvözülés körül forogtak, és napjainak felét azzal töltötte, hogy térdre borulva imádkozott.
József egy délután valamelyik szomszédját látogatta meg, s amikor este hazatérve éppen ki akarta nyitni a kaput, valaki a nevén szólította. Megfordult, s a rékábita Kénát pillantotta meg, aki a szokásos üdvözlés után így szólt:
- Bizalmas beszélnivalóm volna veled, Héli fia.
József udvarias meghajlással tessékelte befelé:
- Menjünk a fügefám alá, ott nagyon kellemes ilyenkor. Lépj be, Kéna, sivatag ura. Szívesen látlak. Egyél, igyál, a legjobbat ajánlom fel neked, ami csak van a házamnál.
Amint elindultak a fügefa alá, Kéna így szólt:
- Bocsáss meg, uram, amiért illetlen sietséggel közlöm veled, mit mondani kívánok. De kénytelen vagyok, mert szavamra, az ügy nem tűr halasztást.
- Hát akkor kezdd csak el!
- Visszahoztam valakit, aki megtévedt. Miriámot, a menyasszonyodat. A mi fekete sátrainkban keresett menedéket, mivel tudta, mennyire szeretjük az atyját, Joákimot, aki örökös birtokul adta az Állkapocs Kútját.
József meglepődött, de nem mutatta.
- Jól van Miriám? - kérdezte.
- Jól. Nem panaszkodhat ránk.
- Mivel viszonozhatnám a kedvességeteket?
- Azzal, hogy szeresd őt. Az atyja kedvéért, aki az én jótevőm.
- Nem kérsz nehezet, mivel tisztelem-becsülöm Joákimot. Köszönöm szívességedet. Kérlek, hozd ide Miriámot!
Kéna éles kiáltást hallatott, s kisvártatva megjelent a kapuban Mária, szép fehér szamáron ülve. Leszállt, odament Józsefhez, és a lábához borult. József tüstént felemelte, leültette a fügefa alatti padra, majd elsietett, hogy szólítsa a cselédeket. Végre talált egy szolgát, és megparancsolta, hogy azonnal hozzon vizet, törülközőket, frissítőket. Mire visszament a padhoz, Kéna már nem volt ott. Még hallotta a vágtató szamara patáinak dobogását, de hamarosan az is elhalt a távolban.
Mária szólalt meg elsőnek:
- Uram, azt hallottam rólad, hogy igazságos és könyörületes szívű ember vagy.
- Leányom, egyedül csak Isten igazságos és könyörületes.
Mária zavartan hallgatott, nem tudta, hogyan folytassa. Végre összeszedte minden bátorságát, és felsóhajtott:
- Látod, uram, miként van a te szolgálód.
- Látom, leányom - mondta szánakozva József.
- Alá van írva a házassági szerződésünk?
- Elkészült, alá is van írva, de még nem érvényes, mert a mátkapénzt nem kapta meg a gyámod, a főpap.
- Mondd uram...irgalmas leszel hozzám? Megmentesz-e engem és magzatomat a haláltól?
- A haláltól? Hogyhogy a haláltól? Összevissza beszélsz, leányom. Azt mondd meg ,mit kívánsz tőlem?
- Szeretném, ha a mátkapénzt egy fél sékel híján odaadnád Simonnak, a főpapnak. Ő a teljes összeget fizetné be a kincstárnak, de az elszámolásban feltüntetné, hogy a fél sékel még jár neki.
- Ki eszelte ki ezt a manipulációt, és miért van rá szükség??
- Anna gondolta ki, Fánuel leánya,, aki a gyámanyám volt. És azért van rá szükség, mert...mert szükség van rá.
- No de leányom, hogy is mondjam csak... Más volt a helyzet, amikor aláírtam a házassági szerződést. Gyermeked lesz -mástól.
- Nem kérem tőled, hogy vegyél feleségül. Nem kívánom, hogy mint feleség éljek veled. Azt szeretném, ha a világ azt gondolná, hogy házastársak vagyunk, és hogy a gyermekemnek te vagy az apja. Így a kincstár gyarapodna a mátkapénzzel, de a szerződés mégsem volna kötelező rád nézve. Ha elutasítod kérésemet, két lelket ítélsz kegyetlen halálra.
- Ki a gyermek apja.
- A világ szemében te leszel az apja.
- Kéna úgy mondta nekem, hoegy megtévedtél. Ki csábított vétkezésre, leányom?
- Nem vétkeztem. Nem tévedtem meg, csak elkóboroltam, mint a bárány a nyájtól.
- Hogy lehet ez?
- Elmondok annyit, amennyit szabad. Hét hónappal ezelőtt, amikor még Lüszia leányod házában voltam, egy gazdagon öltözött hírnök keresett fel. Üdvözölt engem, és én megkérdeztem a nevét. Azt válaszolta: ,,Ma hétfő van, nevezz hát engem Gábielnek,aki a hétfő angyala." Azután azt mondta: ,,Üdvözöllek, magas kegyen álló úrnő! Az Úr legyen veled, te vagy a legáldottabb minden asszony között". Szavai zavarba hoztak. Megkérdeztem: miért jött tulajdonképpen. ,,Ne félj úrnőm - felelte -, mert megnyerted egy dicső király kegyét, és ha az Úr is úgy akarja, fiat fogsz szülni neki. A te fiad lesz a nagy, a megígért, fia a Legfelségesebbnek, és az Úristen neki adja majd a Dávid fia trónusát." Az a szerződés ugyan alá van írva, de még nincsn érvényben - felelte az ismeretlen. - Te Miriám vagy, Mikál ágának legfiatalabb lányivadéka, minélfogva Mikál szent hatalma rád szállott, és te szerelemben egyesülni ogsz azzal a dicsőséges királlyal, akinek én a vőfélye vagyok. És akit majd szülsz neki, azt Isten Fiának fogják nevezni." Ekkor előjött Simon, a főpap, aki addig az ajtó mögött rejtőzött, és így szólt hozzám: ,,Gyermekem, az igazság hirnöke ő. Ne kételkedj a szavában." Szolgálód vagyok - mondtam erre -, legyen úgy, amint te mondod.
- És ezután?
- Nem mondhatok többet. És amit elmondtam, ne mondd el soha senkinek.
- A király a múlt héten letette Simont a főpapi tisztségről. Szégyenszemre vissza kell térnie Egyiptomba, még mielőtt letelik a hónap.
- Hallottam. Nagyon sajnálom őt. Anna azonban biztosított arról, hogy Simon még hajlandó elintézni a szerződés ügyét, mielőtt végképp távozna.
- Sokat kérsz tőlem.
- Többet, mint gondolnád. Azt kérem, hogy az életedet tedd kockára értem.
József fontolgatta magában a dolgot.
- He ha befogadlak, mit mondjak a szomszédaimnak?
- Majd megkérdezzük Sálomtól, a szolgálómtól. Ő teljes bizalmamat élvezi, és sokkal találékonyabb nálam.
- És most hol van ez a furgangos eszű némber?
- Itt ül a kapud előtt, a platánfa alatt.
Amikor Mária tapsolására megjelent Sálom, József minden kertelés nélkül nekiszegezte a kérdést:
- Mit mondjak a szomszédaimnak, ha az úrnőd felől kérdezősködnek?
- Nem kell nekik mondanod semmit. Ha pedig a szolgáid meg a nőcselédeid engem faggatnak majd ügyes célzásokkal - nem hazugságokkal - a kellő irányba terelem gondolataikat. Azt fogják hinni, hogy te titokban feleségül vetted úrnőmet, és Jeruzsálembe vitted, a városfalhoz ragasztott kis házadba, ahol a nagy ünnepeket szoktad tölteni, azután pedig egy időre Lüszia leányod gondjaira bíztad, akinek házában a szent függönyhöz való lent fonta. És tetted mindezt azért, mert féltél szomszédaid csipkelődéseitől, hogy lám, lám, öregember létedre fiatal lányt vettél feleségül. Mihelyt azonban megtudtad, hogy az úrnőm gyermeket vár, érte küldtél, és titokban ide hozattad. Erre majd jóindulatúan nevetnek, dicsérik szerénységedet, bölcsességedet, és gratulálnak, hogy idős korodra is maradt nemzőerőd, és Jószé fiad tanúsítani fogja, hogy te ezen meg ezen a napon Jeruzsálembe vitted a mátkapénzt..
- Jól van. Hadd higgyék, ha kedvük tartja - hagyta rá József, majd Máriához fordult, megfogta a kezét, és azt mondta:
- Öregember vagyok valóban, és az Úr nagyon megáldotta az életemet. Szemedben az igazságot olvasom, és úgy érzem, nem tagadhatok meg tőled semmit. Nevezzenek hát a feleségemnek, nevezzenek e ház úrnőjének. És bár mellettem fogsz aludni a hálószobámban, nem kell tartanod semmitől. És ha majd megszületik a gyermeked, s majd beszélni tanul, hívjon engem így: ,,Atyám", és én azt fogom mondani neki: ,,Fiam".
- Az egekben lakozó Úristen áldjon meg, József, mert most bizonyságot tettél róla, mennyire szereted őt! - kiáltott fel Mária.
Majd eszébe jutott valami:
- Még egy kérésem volna hozzád, uram. Gábriel, a hírnök azt mondta nekem, hogy gyermekem Betlehemben fog megszületni. Elviszel-e Betlehembe, ha majd közeledik az órám? Ürügyként azt lehetne felhozni, hogy meg akarjuk tekinteni Dávidnak, a te ősödnek a házát.
- Mihelyt szólsz, együtt elmegyünk Betlehembe. De cserébe nekem is van egy kérésem. Te most majd tekintélyben fölötte fogsz állni menyeimnek és két özvegy unokahúgomnak. Kérlek, légy hozzájuk kedves, tiszteld a korukat. Kormányozd őket, de hadd higgyék, hogy ők kormányoznak téged. Eleinte nem fognak örülni, ha megtudják, hogy pénzt költöttem új feleségre, és hogy az új asszony már az én gyermekemet hordozza a méhében.
- Bízom benne, hogy kedvedért megszeretnek.
Augustus császár Rómában, a palotájában így szólt a császárnéhoz, Líviához:
- Ez a mi idumaeai barátunk, Heródes, képtelenséget kívánt tőlem. Nem teljesítem a kérését.
- És miért nem?
- Azért, mert Antipatrosz bűnpere elejétől a végéig koholt vádak alapján folyt. Ez világosan kiderül abból a magánjellegű feljegyzésből, amelyet Varus küldött nekem. És most itt vannak ezek az állítólagos új bizonyítékok - egyetlen eredeti dokumentum sincs köztük. Valóban megkaptad Salómétól azt a levelet, amelyet itt Heródes idéz?
- Találtam egy levelet a judeai ügyek titkos mappájában, de csak nemrég kerülhetett oda, nem tudom, hogyan. Akmé nem készíthetett róla másolatot, mert a mappához hozzá sem férhetett. Különben is már négy hónapja Kürénébe utazott, hogy meglátogassa a szüleit. Heródes titkosszolgálata elég gyatrán működik.
- Úgy gondolod, hogy ez az új bizonyíték is hamis?
- Persze. Valósággal bűzlik róla.
- De drágám, akkor miért járuljak én hozzá Antipatrosz kivégzéséhez?
- Azért, mert Heródesnek többel tartozol, mint Antipatrosznak. Meg aztán nem bolond a vén Heródes. Bizonyára nyomós oka van rá, hogy eltegye láb alól Antipatroszt. A Szüllaiosz ügyben már úgyis hibát követtél el... tanácsom ellenére cselekedtél akkor, emlékezz csak vissza -, és most nem engedheted meg magadnak, hogy másodszor is megbántsd az öreget.
- Miféle nyomós okra gondolsz?
- Őszintén szólva nincs határozott elképzelésem. Vallási természetű okra gyanakszom. Ezek a zsidók furcsa emberek. Roonaik, az idumaeaiak vagy edomiták pedig még náluk is furcsábbak. Talán ez az öreg Athénodórosz meg tudja mondani. Ő a világnak abból a sarkából származik, és a héber babonák terén afféle szakértőnek számít. Szerintem Antipatrosz és Heródes Philipposz félreállítása után Arkheaosz lesz Heródes utódja. És ha jól ismerem azt az ostoba fiatalembert, hamarosan fölingerli a zsidókat, jönnek majd Jeruzsálemből a követségek és az ellenkövetségek, lázongások törnek ki, megbomlik a békesség. Nekünk meg meglesz az az elégtételünk, hogy végül is letehetjük a trónról Arkhelaoszt, és közvetlen ellenőrzésünk alatt álló provincává nyilváníthatjuk Judeát. Viszont ha Antipatrosz lesz a király, ilyen reményt nem táplálhatunk, mert Antipatrosz éppen olyan okos, mint amilyen energikus. Márpedig minél tovább marad független Judea, annál nehezebb lesz szervesen beleilleszteni a birodalmi rendszerbe. Semmi kifogásom a zsidóság, mint nép ellen. De mint fanatikus szekta, rendkívül veszedelmesek, mert új hívőket toboroznak a görögök, a szírek, a keletiek között, és befogadják őket, mint ősüknek, Ábrahámnak szellemi fiait. Vajon tudod-e, hogy a Heródes palesztinai területein élő hárommillió zsidón kívül még majdnem négymillióan vannak ebből az energikus és takarékos fajból, szanaszéjjel birodalmad többi részében? És az utóbbiak között talán egymillióra tehető azoknak a száma, akik Palesztinából származtak, a többi áttért. Ha ez a szekta továbbra is ilyen gyors ütemben növekszik, hamarosan elnyeli Görögország és Itália régi vallási kultuszait. Mert egy zsidó számára igen nagy érdem, ha saját hitére térít valakit. Az újonnan megtért viszont hasznot húz a kölcsönös segítségnyújtásnak abból a kiválóan megszervezett rendszeréből,amelyet a judaizmus kifejlesztett. És a zsidók okosan csinálják: csak olyan idegeneket térítenek meg, akik intelligensek és iparkodók. Szinte megtiszteltetés, ha valakit bevesznek maguk közé. Nincs más választásunk: előbb-utóbb szét kell zúznunk a jeruzsálemi templom hatalmát, mert az a templom a központja a világ bármely részén élő zsidók összetartozásának és becsvágyának. Küldjek most Athénodóroszért?
- Légy szíves.
A tárzusi Athénodórosz a könyvtárból került elő. Derűsen mosolyogva, hosszú fehér szakállát cirógatva csoszogott be. Ama nagyon kevesek közé tartozott, akik sohasem riadtak meg, ha váratlanul hivatta őket a császár. Jól tudta, ki a birodalom valódi kormányzója, ezért Líviát egy fokkal szertartásosabban köszöntötte, mint Augustust, ezen a császár is, a császárné is mosolygott.
- Megint valami irodalmi vagy történelmi problémát tartogattok a számomra, hogy legyen min köszörülni az elmémet? - kérdezte.
- Eltaláltad, derék Athénodórosz - mondta Lívia. - Egy kis vita támadt köztünk, azt akarjuk, hogy te döntsd el.
- Felséges Asszonyom, hadd jelentsem ki előre, hogy neked van igazad.
- Mint általában? - nevetett Lívia.
- Mint általában. De a császárt nyilván meg lehet győzni.
- Figyelj ide, Athénodórosz, elmondom, miről van szó. Egy kiskirálynak, aki a te szeretett városodtól néhány száz mérföldre uralkodik, van egy fia. Szereti ezt a fiát, dédelgeti, társuralkodónak veszi maga mellé - ám egyszerre csak halálra ítéli méghozzá koholt vád alapján, és a mi engedélyünket kéri, hogy végrehajthassa a halálos ítéletet, oly módon, ahogy ő akarja. Mi lehet ennek a magyarázata? Nos, mit gondolsz?
Athénodórosz megdörzsölte horgas orrát:
- Egy-két fontos elemet nem közöltél. Feltehetem-e, hogy a szóban forgó herceg a legidősebb vagy éppen egyetlen fiú?
- Feltételezheted.
- Az apa egyike alattvaló-szövetségeseidnek, és tiszteletbeli római polgár?
- Az.
- Ebben az esetben egyikőtök azon a véleményen van, hogy az a király mániákus gyilkos, nemde?
- Igen, és azt is megmondom, hogy én vagyok ezen a véleményen - mondta Augustus. _ Hacsak nincs valami nyomós oka arra, hogy fiát kivégeztesse. De valódi bizonyítékok alapján nem merte perbe fogni, mivel attól félt, hogy gyanúba kever valakit, akit vagy takargatni akar, vagy nem akar bántani.
Athénodórosz a császárnéhoz fordult:
- Te azonban, Lívia Úrnő, finom asszonyi megérzéseddel arra gyanakszol, ugye, hogy az okot valamely barbár keleti babonában kell keresni?
Lívia összecsapta a tenyerét:
- Athénodórosz, micsoda remek koponya vagy te! Neked ajándékozom a Hékataiosz-kéziratomat, amelyre már régóta áhitozol.
Athénodórosz arca fölragyogott:
- Hátigen, Caesar, úgy látszik, Lívia Úrnőnek most is igaza van, mint rendesen. Mint tudjátok, egyszer maga Zeusz Atya is hasonlót cselekedett, legalábbis így beszélik a misztikusok. Rövid időre teljes hatalommal és dicsőséggel ruházta fel a fiát, Dionüszoszt, felültette olümposzi trónusára, villámokat adott a kezébe, de aztán könyörtelenül elpusztította. Hasonló históriát találunk Apollón és fia, Phaethón mítoszában, valamint Daidalosz pelaszg napisten és fia, Ikarosz legendájában. Mindkét ifjú egy ideig királyi hatalmat élvezett, és a mítoszköltők szerint elővigyázatlanságuk okozta halálukat. Ám fölöttébb bajos mentséget találni az isteni apák viselkedésére, mivel mindkét napisten közvetlen oka volt a tragikus balesetnek. Héreklészről mint archaikus napistenről is azt regélik, hogy sorban megölte fiait, mégpedig mindig a legődősebbet. A mítoszköltők azt állítják, hogy őrültségi rohamaiban tette. Nos, nem akarom a szót szaporítani. Mindazoknál a közel-keleti népeknél, amelyek Agénórt vagy annak fivérét, Béloszt tartják ősüknek, általános szokás a legidősebb vagy egyetlen fiúnak királyi hatalommal való felruházása, majd bizonyos idő múlva feláldozása és elhamvasztása. A minap a zsidó Szentírásban ugyanerre a szokásra hivatkozó utalást találtam: Moáb egyik régi királya ily módon áldozta fel legidősebb fiát Bélosznak. Így engesztelik ki a napistent vallási válság idején, vagy amikor az egész országot veszedelem fenyegeti, vagy ha a király magára vonta az istenség haragját. Társus történetében több ilyen esetet találunk. Nos, visszatérve a szóban forgó királyra, ő a ti szövetségesetek, ennélfogva nem meri elegendő ok nélkül csak úgy megölni a fiá, aki már római polgárnak született, hiszen ezzel haragotokat vonná magára. Ezért hamis bizonyítékokat kovácsol ellene, felségárulással vádolja, és az engedélyeteket kéri, hogy kivégeztethesse, oly módon, ahogyan akarja. A legidősebb fiú megölése a népeknél - a Deltában lakó egyiptomiakat is beleértve - éppoly szigorú vallási kötelesség, mint a körülmetélés meg a disznóhústól való tartózkodás. Ugyanannak a vallásos gondolatnak három láncszeme ez.
Augustus, akit kissé bosszantott, hogy Athénodórosz ilyen könnyedén fejtette meg a rejtvényt, megjegyezte:
- Csak nem akarod azt állítani, te nagy tudományú férfiú, hogy az általad említett három vallási eltévelyedés között logikai összefüggés van?
- De igenis azt állítom, Caesar - felete Athénodórosz. - Széth egyiptomi isten vadkan alakját ölti magára, és darabokra szaggatja fivérét, Oziriszt. A szíriai Apollón ugyanezt teszi Adónisszal. Mind a kettő napisten. Mind a kettőnek szent állata a vaddisznó, ennélfogva annak húsát ne szabad fogyasztani, csak egészen különleges alkalmakkor. Ami a körülmetélést illeti: Palesztinában és Szíriában régente általános volt, hogy a megölt ellenség fitymáját diadalmi jelként felajánlották a napistennek, azaz a ,,Szent Királynak", amikor az feleségül vette a holdistennőt, a ,,Szent Királynőt". És ha a király megbetegedett, a királyné kövakő késsel körülmetélte a legidősebb fiúgyermeket, hogy elfordítsa az Ég haragját, amint az a héber Mózes és fia, Gerson történetében is olvasható. Innen származik az a szokás, hogy a fiúgyermekeket körülmetélik a születésüket követő nyolcadik napon. Ez az engesztelő rítus kapcsolatban állt egy másikkal, amelyet szerencsére ma már nem gyakorolnak: azon a napon lemészároltak minden elsőszülött fiút és hímnemű állatot. A nyolcas szám, mint tudjátok, a növekedés, a gyarapodás kifejezője. Továbbá, az előbőr vagy fityma...
- Anthénodórosz, mi igazán nagyon kedvelünk téged - vágott közbe Lívia kedvesen. - Csodálatra méltó pontossággal ítéled meg az ügyet. De kérlek, ne folytasd régiségtani értekezésed olyan témáról, amely nem hölgy fülének való.
Athénodórosz bocsánatkérően mosolygott, meghajolt a császári pár előtt, és szakállát babrálgatva kiporoszkált a teremből.
- Nos, láthatod... - mondta a császárné.
- Kedvesem, elismerem, hogy igazad volt De mégsem engedhetjük meg, hogy egy ártatlan ember, aki ráadásul még tehetséges lovastiszt is, ilyen barbár módon haljon meg. Egy jelentéktelen királyocska miatt...
- Nem? - mondta Lívia hidegen. - Hát annyit ér a te híres elved? Nem azt hangoztattad folyton, hogy nem avatkozol bele a veled függő viszonyban lévő szövetségeseid vallási abnormitásaiba mindaddig, amíg azok nem fenyegetik a békét?
- Igen, igen... De hogy valaki a tulajdon gyermekét akarja elpusztítani... Szörnyűség.
- Nagyon dicséretre méltó cselekedet, ha a nép javát szolgálja. A római történelemben szép számmal találni olyan nemes apákat, akik megölették fiaikat.
- A gonosz fiaikat.
- Honnan tudhatnánk, hogy valóban gonoszok voltak? Talán hamis bizonyítékok alapján ítélték el őket. Én mindenesetre azt tanácsolom neked, ne utasítsd vissza Heródes kérését, ha nem akarsz kellemetlen háborúba bonyolódni. A kincstár nincs annyira tele, hogy háborút engedhetnél meg magadnak. Magam is sajnálom Antipatroszt, de mit tehetünk? Ez a végzete. És Akmét is sajnálom, mert neki is meg kell halnia, hass lássa Heródes, hogy jóakarattal vagy irányában. Nem mintha nagy kár lenne azért a ringyóért.
Így aztán Lívia akarata győzött, mint máskor is. Augustus pedig felsóhajtott:
- Még hogy vallási kötelesség! Amilyen a körülmetélés vagy a disznóhústól való tartózkodás! Herculesre, jobb Heródes disznajának lenni, mint a legidősebb fiának!
Heródes király gyötrelmes fájdalmat érzett a beleiben. Makhaón,az orvos bevallotta neki, hogy kínjait enyhítheti ugyan, de betegsége gyógyíthatatlan, és halála nem lesz könnyű.
- Elélek még néhány esztendeig?
- Ha pontosan betartod útmutatásaimat, egy évet ígérhetek, de többet nem.
- Elég lesz - mondta Heródes, és még aznap Egyiptomba küldött mesterembereket. Faragtatott velük egy nagy, aranyozott sast, amely a Nap szent madara. Ezt felerősítette a Templom keleti kapuja fölé, jó magasra, és felajánlotta Jehovának. Alája pedig azokat a szavakat íratta, amelyeket Isten mondott Mózesnek:
Sasszárnyakon hordoztalak, és magamhoz hoztalak.
Ezzel Heródes zavart akart támasztani. Mert bár nem ez az egyetlen passzus Mózes öt könyvében, amely Jehovát sassal azonosítja, sohasem ábrázolták madár alakjában, és a római katonai zászlók miatt a sas az idegen elnyomás szimbóluma lett. De különben is tiltották a mózesi Törvények, hogy Istenről bármiféle faragott képet készítsenek.
Heródes fia, Arkhelaosz mint a trón várományosa igyekezett megnyerni a szanhedrin jóindulatát. Amikor az új főpap felkereste, és könnyek között kérlelte, beszélje rá atyját a sas eltávolítására, megígérte, hogy mindent elkövet az ügy érdekében. El is ment Heródeshez öccsével, Philipposszal - aki nem téveszendő össze a tudománykedvelő Heródes Philipposz herceggel, Simon főpap unokájával -, de alig kezdtek bele mondókájukba, a király dühödten rájuk rivallt, feltápászkodott karosszékéből, arcukba köpdösött, és megpofozta őket. Még szerencsésnek mondhatták magukat, hogy nem az életükkel fizettek merészségükért. Heródes még aznap megváltoztatta végrendeletét: Arkhelaoszt és Philipposzt kizárta a trónutódlásból, és legfiatalabb fiát, Heródes Antipaszt tette meg örökösévé.
A főpap közölte a szanhedrinnel, hogy Heródes nem hajlandó a sast eltávolítani. Erre Júdás, Szaraphaiosz fia, Matthiasz, Margalóthosz fia, valamint más, hazafias érzelmű farizeusok arra buzdították tanítványaikat, hogy szedjék le a sast. Néhányan felmásztak a kapu legtetejére - fényes nappal -, onnan kötélen leereszkedtek addig, amíg a sassal egyvonalba jutottak, és fejszével kezdték csapkodni a szobrot. A többiek - köztük azok a fiatal cádokiták, akik Zakariást megkövezték - odalent kivont karddal őrködtek, hogy társaik zavartalanul végezhessék munkájukat. A sas nagy robajjal zuhant le a földre. Ebben a pillanatban érkezett a helyszínre futólépésben Karmi, a templomőrség parancsnoka egy osztag lévitával meg kelta dárdásokkal, akiket erősítésül kért a királyi palotából. Letartóztatta a mintegy negyven főnyi csoportot, és Heródes elé vitette az egész társaságot. A király magában mormogva gubbasztott a trónszékén, mint valami vén oroszlán a vackán, majd dühösen felcsattant a hangja:
- Ki parancsolta nektek, hogy távolítsátok el a sast?
- Maga az Úristen parancsolta az ő szolgájának, Mózesnek a szája által - felelték alázatosan.
- Borzalmas szentségtörést követtetek el, ezért most meg kell halnotok!
- Mi nekünk a halál? - mondta az egyik fiatal farizeus. - A lélek halhatatlan. És ha majd a testünk sírban fekszik, megkapjuk méltó jutalmunkat azért, hogy engedelmeskedtünk a Törvénynek.
- Nagyon tévedtek! - ordította Heródes. - Hullátokat nem temeti el senki, de nem ám! Tűz emészti meg a tetemeteket - a tűz, hallod? -, hamvaitokat pedig szétszóratom egy undok helyen, ahonnan nincs feltámadás!
Heródes ezután gyaloghintón felvitette magát a Pogányok Udvarába, s ott szenvedélyes beszédet mondott az összeverődött tömegnek. Megvádolta a főpapot, hogy lázadásra uszított. Az emberek már-már attól tartottak, hogy most mindjárt lemészároltatja az egész szanhedrint. De aztán a Szentélyből előjött a főpap, gyászköntösben, leborult Heródes előtt, kegyelemért esedezett, és megígérte, hogy kiszolgáltatja neki azokat, akik tanítványait e botrányos cselekedetre ösztönözték.
Heródes úgy tett, mintha a főpap könyörgésére némileg megenyhült volna. Megparancsolta, hogy azokat az embereket, akik csak őrködtek, agyon kell kövezni, de a tisztességes temetést nem tagadta meg tőlük. Tűzhalálra csak azokat ítélte, akik ledöntötték a sast, meg a tettre bujtogató két farizeust, valamint Rúbent, Abdiél fiát, aki feltüzelte a fiatal cádokitákat. Ezeket elevenen megégettette palotája udvarán, felajánlva őket áldozatul atyái Istenének. Így érte utol a bosszú azokat, akik Zakariást megölték. Azon az éjszakán - március tizenharmadikán - történetesen holdfogyatkozás volt, ami nemcsak meglepte, hanem meg is örvendeztette Heródest, mert az égi jelenség éppen kapóra jött neki.
Másnap, Arkhelaosz az alábbi üzenetet küldte a királynak:
,,Atyám, te gyűlölsz engem, de én szeretlek. Nagyon fontos hírem van a számodra. Meg fogod látni, mennyire vágyom rá, hogy visszafogadj a szeretetedbe."
Heródes magához hívatta.
Arkhelaosz örömet színlelve, könnyes szemmel áradozott, mennyire boldog, hogy újra láthatja, majd magánkihallgatásért esedezett.
Heródes siketnéma szolgáin kívül mindenkit kiküldött a teremből, és felszólította fiát, beszéljen röviden, csak a lényegre szorítkozzon.
- Atyám, Betlehemben történt, két-három hónappal ezelőtt. Mindenki arról beszél ott. Az efratai Betlehemre gondolok, nem a galileaira.
- Történt, történt... De mi történt, te kelekótya?
- Egy gyermek született a barlangban... abban, amelyet Tammúz barlangjának neveznek. A betlehemiek azt beszélik, hogy ő az a Gyermek, akit a próféták megjövendöltek.
Heródes szúrós tekintettel hajolt előre székében:
- Kik a szülei?
- Senki sem ismeri a nevüket. Csak annyit tudnak róluk, hogy mindketten Dávid házából valók, és ellátogattak Betlehembe. Az asszony fiatal és szép. Akkor jött rá a vajúdás, amikor a várostól még némi távolságra voltak. Bevitték abba a barlangba, s ott szült. A szolgálója, aki a szülésnél segédkezett, kikiabált a közelben legeltető kénita juhászoknak, hogy hozzanak vizet. A babonás pásztorok képzeletét nagyon felizgatta, hogy gyermek született abban a barlangban, méghozzá azon a napon, amelyet arrafelé ,,a Béke Napjának" neveznek. Odacsődültek, és látták, hogy a csecsemő egy aratókosárban fekszik, amilyet a Tammúz-kultuszban szoktak használni. De mindenekfölött a bábának az a kijelentése izgatta fel őket, hogy az asszony szűzhártyáját épségben találta. Mert eszükbe jutott Ézsaiás próféciája: ,,Íme, a szűz fogan méhében és szül fiat." Ez persze ellentmond a természet törvényeinek, de hát én csak azt mondom el neked, amit hallottam. A szülők három napig a barlangban maradtak, majd éjnek idején útra keltek a gyermekkel. De az alatt a három nap alatt tizenöt mérföld körzetből odagyűltek a kéniták meg a parasztok, hogy hódoljanak a csecsemő előtt, és énekelgessenek neki. Az apáról azt hallottam, hogy idősebb, szelíd modorú férfi, úgy mondják, jómódú ember benyomását keltette.
- Többet nem tudsz?
- Miközben a barlanghoz értek, az öreg férfi azt mondta fiatal feleségének: ,,Olyan különös vagy most. Hol nevetsz, hol meg sírsz. Miért?" ,,Azért - válaszolta az asszony -, mert lelki szemeimmel kétféle embereket látok.A tőlem balra állók sírnak és jajgatnak, a jobbfelőliek nevetnek és ujjonganak." És még egy képtelenséget hallottam. A pásztorok azt állítják, hogy aznap déltájban, mielőtt a barlangbeli születésről értesültek, hirtelen megállt az idő. Egyikük ebéd után leguggolt a folyó mellé, hogy kezet mosson. Közben megpillantott egy gémet szárnyalni a völgy fölött. A madár hirtelen megállt a levegőben, mintha láthatatlan kéz fogta volna meg. Az ember akkor társa felé nézett, akik még nem fejezték be ebédjüket, ott ültek a nagy tál körül, amelyben árpakásával főzött birkahús volt, és pásztorszokás szerint puszta kézzel eszegettek belőle. No mármost: akik éppen belenyúltak a tálba, nem húzták vissza a kezüket, akik szájukhoz akarták vinni a falatot, azoknak a keze félúton megállt a levegőben, mintha hirtelen megbénult volna, akik pedig az imént kezdtek rágni, azoknak a szája egyszerre mozdulatlanná vált. Egy másik juhász a folyónál birkáit itatta, az állatok szája a vízben volt, de nem ittak. Mint később mesélte emberünk, ez a különös káprázat hozzávetőleg addig tartott, amíg ötvenig számol valaki. Utána lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba, közben zeneszó hangzott a dombtetőn levő Tammúz-barlang felől, és egy hang ezt kiáltotta: ,,A Szűz gyermeket szült! Ébred a Világosság!" Hát ennyit tudok, atyám.
- Rendkívüli história, annyi bizonyos - szólalt meg elgondolkodva Heródes. - Nagyon köszönöm, fiam, hogy elmondtad nekem. Még az idő megállásáról szóló részlet is hasznos, mert megerősíti a gyermek születésének napját. A nomád kéniták ugyanis azt állítják, hogy amikor a Nap télközepén megáll, és összeszedi ellankadt erőit, azon a napon az egész természet is ugyanazt teszi. Ezért nevezik azt a napot a ,,Béke napjának". A babona meg még a szent könyvekbe is belekerült, emlékezz csak vissza arra, hogyan aratott győzelmet Józsua az öt amorita király fölött. Pedig csak rosszul értelmezték az ősrégi költemény szavait: ,,Nap, még állasz Gibeon fölött!" Ez a költemény valójában azt ünnepli, hogy abban az évszakban születik meg a napisten. Ami a szűztől születést illeti, nem tartom kizártnak. Több hiteles szent tanúsítja, hogy a szűzhártya áttörése nélkül is előfordulhatott fogamzás. Hát, fiam, most alkalmat adok neked, hogy bebizonyítsd okosságodat. Az a gyermek, ha életben marad, mérhetetlen baj fog okozni országunknak, mivel születésének körülményei egybevágnak a nép ajkán élő Messiás próféciákkal. Hacsak erélyesen közbe nem lépek, amíg nem késő... Nos, mit tanácsolsz?
Arkhelaosz gondolkodott egy ideig:
- Atyám, azt javaslom, hogy bocsáss ki egy rendeletet, és a főpappal is írasd alá. Ez álljon benne: mivel az utóbbi időben számtalan panasz érkezett hozzád, hogy sokan csalárd módon Dávid híres nemzetségéhez tartozónak mondják magukat, össze kell állítani az igazi Dávid-ivadékok pontos jegyzékét. A jövőben csakis azok a személyek tekinthetők a Dávid-nemzetség tagjainak, akik igazolni tudják, hogy nevük a lajtsomban szerepel. Rendeld el, hogy az összeírást Betlehemben kell megejteni három hét múlva, minden Dávid-házból való családfő köteles rajta személyesen megjelenni azokkal a fiaival, akik a legutóbbi összeírás óta születtek, ha jól emlékszem, tizenöt éve volt ilyen utoljára. Nos, a szóban forgó gyermek szülei is kötelesek megjelenni, és megérkezésük nyilván ugyanolyan feltűnést fog kelteni,mint amikor először jártak arra. Adj nekem katonákat, és én majd elintézem a többit.
- És ha nem jelentkeznek?
- Akkor sem az ő nevük, sem a gyermek nem kerül a lajtstromba, és ha a gyermek felnő, nem nevezheti magát Dávid fiának.
- Három hét múlva, azt mondod? Rövid határidő ez azoknak, akik Babilóniában, Kisázsiában meg Görögországban laknak.
- Az ő összeírásukat később is el lehet rendelni, mégpedig a lakóhelyükön.
Heródes a térdére csapott, és elégedetten jelentette ki:
- Jól kieszelted! Ezennel visszahelyezlek rangodba, édes fiam. És ha ügyesen el tudod intézni ezt az ügyet, magam mellé veszlek társuralkodónak. Szívem szerint való ember vagy.
Mielőtt még Arkheloasz visszatért, Heródes állapota válságosra fordult. Betegségének tünetei a következők voltak: némi hőemelkedés, az egész testre kiterjedő tűrhetetlen viszketegség, állandó hasmenés, bűzös lehelet, haslob, dagadt lábak, a légzést is gátló kiszáradt torok. Amikor Makhaón és a többi orvos fájdalomcsillapító szereti már nem használtak semmit, Heródes szégyenszemre elkergette őket, mezitláb, hiányos öltözékben kellett elhagyniuk a palotát. Egy ideig egyedül próbálta kúrálni magát, de egyre rosszabbul lett, más orvosokat hivatott. Végül elhatározta, hogy a kallirhoéi esszénusok gondjaira bízza magát. Kallirrhoéban az esszénusok főorvosa előírta neki, hogy rendszeresen igyék abból a meleg gyógyforrásból, amely a Holt-tengerbe hordja a vizeit, és vegyen ülőfürdőket egy szentelt olajjal megtöltött nagy cserépkádban. Heródes azonban kihányta a vizet, és elájult a fürdőkádban, amikor kihúzták, szeme felakadt, és már halottnak látszott. De még mindig szívósan viaskodott a halállal.
Amikor József Emmauszban értesült az összeírásra vonatkozó rendeletről, nem tudta, mitévő legyen. Mária gyermekét nem hagyhatja otthon, mert ez annyit jelentene, hogy nyilvánosan megtagadja az apaságot, ha meg magával viszi, esetleg nagy veszélynek teszi ki. Elmondta aggályait Máriának, aki habozás nélkül ezt tanácsolta:
- Vigyél el minket magaddal, József és bízzál az Úrban.
- De nem irathatom be a gyermeket Dávid házának tagjai közé!
- Ne törődj most ezzel. Még tíz napunk van, mielőtt Betlehembe kell utaznunk. Sok minden történhet tíz nap alatt.
És történt is. Amikor Heródes csüggedten visszatért Jeruzsálembe, Augustus levele várt rá. Feltépte a pecsétet, és diadalmasan felkiáltott. Augustus sajnálkozva vette tudomásul, hogy kedves barátjával szemben immár még egy fia viselkedett szeretetlenül, méghozzá az a fia, aki mindeddig semmi jelét nem adta hűtlenségének, az árulásra vonatkozó bizonyítékok azonban kétségtelenül bűnösségére vallnak, minélfogva Antipatrosz bármilyen módon és bármikor kivégeztethető, ámbár Lívia és ő maga is inkább az örökös száműzetés irgalmasabb bűntetését tanácsolja.
Bármily módon! De Széth, az igazi Jehova csupán egyfajta módon bemutatott áldozatot fogad el, és azt is csak egy bizonyos helyen, Mózes Első Könyvében ezt mondja az Isten Ábrahámnak: ,,Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égőáldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked." Azon a hegytetőn áll most a Templom, és a mostani Égőáldozatok Oltára volt az a kő, amelyre Ábrahám rákötözte a mit sem sejtő Izsákot. Igen- gondolta Heródes -, feláldozza Antipatroszt, elsőszülött fiát, akit sajnál, és lelke mélyén igazán szeret. De meg kell tennie, egyedül ez az áldozat elégítheti ki Jehovát, csak így lesz hajlandó megújítani a szövetséget, amelyet Ábrahámmal kötött. Lehet, hogy Jehova ismét beéri egy kossal, lehet, hogy ragaszkodik Antipatrosz feláldozásához... Mindegy. Annyi bizonyos, hogy utána kigyógyítja testét minden nyavalyától, és visszaadja régi erejét, fiatalságát, mint ahogyan Ábrahám is megújhodott, és megadja neki, hogy végső győzelmet arasson ellensgein. De még ez a nagy áldozat is csak akkor lesz eredményes, ha előbb a Templom hegyét megtisztítja a hamis papok gyülevész hadától. Kardélre kell hányni őket, amint egykor az elszánt Illés lemészároltatta Baál papjait. Széthnek vérhullámokon kell visszahajóznia a dicsőség révébe.
Heródes összehivatta tisztjeit, és nagy summa pénzzel ajándékozta meg őket, hogy biztosítsa további hűségüket. Azonkívül fejenként ötven drachmát osztott ki a közkatonáknak.
- Fiaim - mondta nekik -, nemsokára munkám lesz a számotokra.
Ezek a katonák valamennyien idegenek voltak. A testőrség részint edomitákból, részint petrai nabateusokból állott (Heródes anyja nabateus vérből származott). Augustus engedélyével Heródes még három külön ezredet szervezett - az egyiket belga keltákból, a másikat trákokból, a harmadikat galata gallokból. Ezek mind ugyanazt a napistent imádták, különböző néven. Az edomiták Kozinak, meg Nimródnak nevezték a nabateusok Uri-tal Duszaresznek, a trákok Dionüszosznak, a galaták Eszunak, a kelták Lugosznak.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-26 19:03:54, kedd
|
| |
| |
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Erzsébet szerencsésen átesett a szülésen, erős, egészséges fiúgyermeket hozott a világra. Amikor a nőcselédek körülállták az ágyát, hogy megcsodálják a csecsemőt, és gyengéden ,,kicsi Zakariásnak" becézték, Erzsébet rájuk szólt:
- Ne dicsérjétek a gyermeket! Balszerencsét hozhat. És ne nevezzétek kicsi Zakariásnak, János lesz a neve.
- Ó, az nem lehet úrnőnk - mondták a családok. - Férjed nem fogja engedni, hogy János legyen. Ez a név nem szokásos a családjában. Persze a saját nevét sem adja majd a kicsikének, mert abból mindenféle zavar támadna. De mit szólnál a Sofóniás névhez? Némileg hasonlít a Zakariáshoz, és a próféták névsorában közel van hozzá. Vagy talán lehetne Abija, Sámuel, esetleg Hecron. Ezek gyakori nevek a családban. De János? Nem! Az nem lehet...
- Mivel a férjem néma, én adok nevet a gyermekemnek! És én a Jánost választottam. A körülmetélési szertartás előírása világosan kimondja: ,,Az apa szóljon, és mondja meg a gyermek nevét, vagy ha az apa már nem él, a legközelebbi rokona." Az én férjem él ugyan, de nem tud beszélni.
- De az anya nem adhat nevet a gyermekének. Ez nem illik.
- Asszonyok, ti melyik törzsből származtok?
- Júda törzséből.
- Nos, a férjem is, magam is Lévi törzséből vagyunk. A Szentírásban olvashatjátok, hogy ősanyánk, Lea adott nevet Júdának és Lévinek. A férjét, Jákobot meg sem kérdezte.
A szülést követő nyolcadik napon, amikor Erzsébet rituálisan már megtisztult. Beérsebából eljött a rabbi, hogy körülmetélje a gyermeket. Kivette a csecsemőt Sálom karjából:
- A kapustól hallottam, hogy Sofóniás lesz a neve.
- Nem, nem - mondta Sálom. - János lesz a neve. Erzsébet úrnő határozottan így kívánja.
- Lyen névvel nem metélem körüll - jelentette ki a rabbi -, csak akkor, ha az apa írásban hozzájárul.
Zakariást kihívták a dolgozószobájából, éppen a messiási próféciákat igyekezett összeegyeztetni kommentárok segítségével, már évek óta dolgozott rajta. A rabbi írótáblát adott a kezébe,és megkérdezte:
- Mi legyen a gyermek neve?
Ebben a pillanatban Erzsébet kiperdült a hálószobából, a rabbi és Zakariás közé állt, és méltatlankodva kifakadt:
- Férjem, én Jánosnak kívánom nevezni a gyermekemet, és ezek a pimasz cselédek azt akarják, hogy Sofóniás legyen a neve. Mondd meg nekik, hogy nincs joguk beleszólni választásomba.
Zakariás fölírta a táblára:
- János a neve.
- János? Mi az, hogy János? - kiáltott fel a lobbanékony természetű öreg rabbi. - Én-Rimmon ura, és szégyelleném, ha Áron egyik ivadékát efféle újdivatú névvel kellene megszólítanom. Még hogy János! A legújabb időig nem voltak semmiféle Jánosok Izraelben!
Zakariás dühbe gurult, s hangos szóval kitört belőle az indulat:
- Ostoba, bolond öszvér, konokság szülöttje! János a neve, ha mondom!
Mindenki kővé dermedt ámulatában, hogy a néma Zakariás megszólalt. Ő maga is elképedt. Azután arcra borulva adott hálát az Úrnak, hogy megoldotta nyelvének bilincseit.
Ezek után a szokásos módon zajlott le a körülmetélési szertartás A rabbi fohászkodott:
- Istenünk és atyáink Istene! Őrizd meg ezt a gyermeket, atyjának és anyjának, és legyen a gyermek neve Izraelben János, Zakariás fia. Lelje az atyja örömét ágyékának sarjában, és az anya méhének gyümölcsében.
A rabbi búcsút vett, a gyermek fájdalmas sivalkodása egy idő múltán csendesebbé vált. Zakariás csak akkor döbbent rá, milyen következményei lesznek, hogy visszanyerte beszélőképességét. Őszintén kívánta, hogy ismét megnémulna. Eszébe jutott ugyanis a szentélybeli látomás a maga minden borzalmával. Tudta, hogy most majd vallomást kell tennie a főtörvényszék előtt. Csüggedten mondta a csecsemőnek:
- Ó jaj, kicsi János, félek, nem élem én meg azt az időt, amikor már járni és beszélni fogsz.
Erzsébet megdöbbent:
- Ej, férjem, jobb áldást nem tudsz mondani a gyermekemnek? Miért jósolod neki, hogy nemsokára árván marad?
Zakariás belátta, hogy felesége szemrehányása jogos.
- Igazad van - mondta. - Engedd, hogy visszamenjek a dolgozószobámba, mert nekem nem adatott meg a rögtönzés művészete. De az Úr engedelmével még az éjszaka leszállta előtt megszerkesztem az áldást, amelyet kívánsz tőlem.
Amikor kihívták dolgozószobájából, hogy válaszoljon a rabbi kérdésére, az ajtó nyitva maradt, s a léghuzat két teleírt pergamenszeletet sodort arrébb az asztalon. Zakariás felemelte, és elolvasta őket. Az egyik szöveg Ézsaiás negyvenedik részének közismert passzusa volt:
Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak
útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi
Istenünknek.
A második szintén közismert passzus volt a Zsoltárokból, így kezdődik:
Hűséget esküdött az Úr Dávidnak...
Zakariás szeme megakadt az egyik versen:
Megnövesztem ott Dávidnak hatalmát, szövétneket
szerzek az én felkentemnek.
E véletlen megadta neki azt, amit a Negeb poétái a ,,fellobbanás" szóval szoktak jelölni: mintha hirtelen emésztő tűz lobbant volna fel a lelkében. ,,Azt mondják - mormogta Zakariás -, hogy minden ember, aki szereti az Urat és a felebarátait, életében legalább egy költeményt talál a szívébe írva, ha nagyon gondosan keresi. Adjon nekem az Úr ügyességet és türelmet, hogy én is megtalálhassam és írásba foglalhassam az enyémet!"
Remegő kézzel látott munkához: írt, törölt, újra írt, libatoll pennájának hegye elkopott, elmásolódtak a betűk, annyira el volt foglalva gondolataival, hogy pennáját ki sem hegyezte, hanem eldobta, és másikat vett elő Talán fél óra sem telt el, amikor siető léptekkel, kezében a pergamennel, előjött a dolgozószobájából, megállt az alvó csecsemő fölött, és éneklő hangon olvasta költeményét:
Áldott az Úr, Izrael Istene,
hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét.
És felemele az üdvösségnek szarvát nékünk,
az ő gyermekének, Dávidnak házában.
Amint szólott az ő szent próféciáinak szája által,
akik eleitől fogva voltak.
Hogy a mi ellenségeinktől megszabadít,
és mindazoknak kezeiből, akik minket gyűlölnek.
Hogy irgalmasságot cselekedjék a mi atyáinkkal,
és megemlékezzék az ő szent szövetségéről.
Az esküvésről, amellyel megesküdt Ábrahámnak,
a mi atyánknak, hogy ő megadja nékünk.
Hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből,
félelem nélkül szolgáljunk néki.
Szentségben és igazságban őelőtte,
a mi életünknek minden napjaiban.
Te pedig, kis gyermek, hogy az ő utait megkészítsed,
És az üdvösség ismeretére megtanítsad az ő népét,
a bűnöknek bocsánatjában.
A mi Istenünk nagy irgalmasságáért, amellyel
meglátogatott minket a naptámadat magasságából.
Hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben
és a halálnak árnyékában ülnek,
hogy igazgassa a mi lábainkat a békességnek útjára!
Amikor a kis János egyhónapos lett, Erzsébet fogadalmat tett, hogy fiát Jehovának szenteli, legyen élete végéig nazireus, ama szabályok szerint éljen, amelyeket Mózes Negyedik Könyvének hatodik része előír: fejét nem borotválhatja, szőlőt nem ehet, bort nem ihat. Erzsébet kedvet kapott rá, hogy költői versenyre keljen Zakariással - bölcsődalt komponált, amelyet ma is énekelnek Én-Rimmonban. Magam is hallottam ott, egy falusi asszony dúdolgatta nyűgös kicsinyének:
Nagy kertben sétálgattam én,
Tavasz volt akkor, szép tavasz.
Tente, tente...
Nőtt ott egy gránátalmafa,
Király volt ő a fák között.
Tente, tente...
Berillnél zöldebb lombja volt,
Csókolta forrón napsugár.
Tente, tente...
Fahéjnál édesb illatot
Lehelt a sok piros virág.
Tente, tente...
Letéptem egy virágot én,
Keblembe rejtettem, bizony.
Tente, tente...
Annak gyümölcse vagy, kicsim,
Aludj, és álmodj szépeket.
Tente, tente...
Jeruzsálembe hamarosan eljutott annak híre, hogy Zakariás visszanyerte beszélőképességét. Megidézték a főtörvényszék elé. Zakariás cédrusládikába zárta befejezetlen kéziratait, megírta végrendeletét, megcsókolta Erzsébetet meg a kis Jánost s nehéz szívvel balsejtelmektől gyötörve útra kelt Jeruzsálem felé.
Másnap délután jelentkezett Simon főpap házában, amely az óvárosban állott. Leültették egy előszobában, frissítőket hoztak neki és kérték, hogy várakozzék. Simon pedig összehívta a nagy szanhedrint, vagyis tanácsot. Tagjainak megüzente, hogy sürgősen jöjjenek össze, de ne a Faragott Kő Házában, mint máskor, hanem az ő házában, mivel ,,a Zakariás pap által a Szentélyben észlelt dolgok természetének és körülményeinek kivizsgálása során politikai kérdések is felmerülhetnek". Lelkükre kötötte, hogy az ülés idejét, helyét és tárgyát tartsák titokban.
A nagy szanhedrin nem tévesztendő össze a másik szanhedrinnel, a főtörvényszékkel, amelynek béth din a neve. Kezdetben csak egy szanhedrin volt, Alexandrosz Jannaiosz, a bűnös Makkabeus király haláláig. Az uralkodó farizeus párt nem akarta megengedni az özvegynek, Alexandra királynénak, hogy férjét illendő módon temettesse el. A királyné azzal az ígérettel vette rá a párt vezetőit álláspontjának megváltoztatására, hogy a szanhedrinnek ezentúl csak farizeusok lesznek a tagjai. Más szóval, a szanhedriből kiszorultak a szadduceusok, akik Alexandrosz legfőbb támogatói voltak, s akik segédkeztek neki nyolcszáz farizeus lemészárlásában. Akkor a szadduceusok egy ellen-szanhedrint alakítottak, amelyet Heródes apja hivatalosnak ismert el, amikor Julius Caesar megtette őt Judea főkormányzójává. Az eredeti szanhedrin - vagyis a főtörvényszék - továbbra is farizeusokból állott, s kizárólag vallási ügyekkel foglalkozott. A politika szanhedrin viszont - amely magát nagy szanhedrinnek nevezte - világi ügyekkel foglalkozott, s bár tagjai között farizeusok is voltak, túlnyomó többségét szadduceusok alkották. Elméletileg a zsidóknál nem volt különbség vallási és világi ügyek között, mert a mózesi Törvények az egész társadalmi és gazdasági életet irányították. A nagy szanhedrin mégis politikai testület volt, mivel az judeai államban tudomásul vehetett olyan idegen eredetű intézményeket, amelyek a farizeusok számára egyszerűen nem léteztek. Ezért a főtörvényszék ragaszkodott hozzá, hogy a mezuzát, amely minden világi épület kapujára ki volt szögezve, függesszék ki a Faragott Kő házára, valahányszor a nagy szanhedrin ott ülésezik: amikor azonban a főtörvényszék ül ott össze, a mezuzát arra az időre el kell távolítani, mivel az épület megszentelődik. (A mezuza egy pergamendarab, egyik oldalán Mózes Ötödik Könyvének az a passzusa olvasható, amely a ,,Halljad Izrael" szavakkal kezdődik, második oldalára Jahvének szent ,,Saddai" neve van írva. Az összegöngyölt pergament szauriból vagy fából készült tokban tartják, így szögezik az ajtóra, a tokon nyílás van, azon keresztül látszik a Saddai név.)
Simon úgy döntött, hogy Zakariás ügyét a nagy szanhedrin tárgyalja, bár természeténél fogva inkább a főtörvényszék hatáskörébe tartozott. De arra gondolt, hogy ha Zakariásra rábizonyul valamilyen ceremoniális jellegű mulasztás vagy szabálytalanság, akkor az Abija-csoport vezetője rá tudja beszélni liberális gondolkodású szadduceus kollégáit, hogy érjék be egy tapintatosan megfogalmazott jegyzőkönyvvel, és ,,határidő nélkül" elnapolják az egész ügyet. Simon gyorsan és titokban intézkedett: elébe akart vágni annak, hogy a főtörvényszék társelnökei maguk akarják vezetni a vizsgálatot. A nagy szanhedrin tagjai valamennyien gazdag jogászi tapasztalatokkal rendelkeztek, idegen nyelveket beszéltek, jártasak voltak a humán tudományokban, emellett betéve tudták a kanonikus szent iratokat. Simon bízott benne, hogy ezek a széles látókörű, nagyvilági emberek botrány nélkül intézik el az ügyet.
Mire a küldöncök széthordták az üzeneteket, és mire a vizsgáló bizottság teljes létszámban összegyűlt a főpap elnökletével, sötét este lett. Zakariást nem hívták be mindjárt. Simon előbb Rúbent, Abdiél fiát akarta kihallgatni. Azon az éjszakán, amelyen Zakariás megnémult, Rúben közvetlenül hajnal előtt a köpenyegébe burkolva valamiféle nedves tárgyat vitt el titokban a Szentélyből. Erre kértek tőle magyarázatot.
Rúben körülnézett. Komoly, méltóságteljes aggok, papok és tudós tanítómesterek: a tanács teljes jogú tagjai ültek félkörben az elnöki szék körül. Mögöttük három sorban foglaltak helyet a szanhedrin tanácskozási joggal felruházott tagjai, valamennyi hivatalos tisztséget viselő férfi. Két írnok is volt ott, hogy mindent feljegyezzen. Rúbent szorongó félelem fogta el. Elhatározta, hogy nem palástolja tovább Zakariás vétkét, hanem feltárja a teljes igazságot.
Eskü alatt a következőket vallotta. Amikor a szóban forgó estén belépett a Szentélybe, a tömjénoltáron tűz helyett csak nedves hamut talált, bár a szent kandelláber hét lámpásában még lobogtak a gyertyák. Akkor, hogy megmentse az Abija-csoport becsületét, az oltárról eltávolította a nedves hamut, új tüzet rakott, és tömjént is égetett, ahogyan kell. A hamut pedig a köpenyegébe bugyolálva első kakasszókor, amikor letelt a szolgálata, kivitte a Szentélyből. Azt remélte, hogy a függöny őrzője, aki felváltotta őt, nem vesz észre semmit.
Simon megjegyezte:
- Véleményem szerint helyesen jártál el, Abdiél fia, bár kétségkívül még helyesebb lett volna, ha az esetet azonnal jelented vagy nekem, vagy a csoportod tiszteletre méltó vezetőjének. - E szavaknál meghajolt az idős pap felé, aki méltóságteljesen bólintott. - Testvéreim és fiaim - fordult most Simon a többiekhez -, kíván-e valamelyikőtök további kérdéseket intézni a tudós Rúbenhez?
Egy göndör szakállú, még fiatal ember, akinek csak tanácskozási joga volt, felpattant a helyéről, és indulatosan kiáltotta:
- Szent Atya, ezt kérdezt meg tőle: ,,Mit gondolsz, milyen ördögi kéz oltotta ki a tüzet?"
Helyeslő morajlás támadt, de felháborodott kiáltások is keveredtek belé. Az első sorban ülő, fehér szakállú öregek rosszallóan tekintettek hátra, ily módon adván kifejezést annak, hogy helytelenítik az illetlen közbevágást. A hátsó sorokban ülő tagoktól elvárták, hogy mindig jelen legyenek az üléseken, de csak ritkán szóljanak. Sőt, a szabályzat értelmében egyáltalán nem is szólalhattak fel azért, hogy valakit perbe fogjanak. Igaz, egyelőre nem hangzott el vád sem Rúben, sem Zakariás ellen, úgyhogy még nem lehetett éles határvonalat húzni vád és védelem között. Mindazonáltal nyilvánvaló volt, hogy a kérdés feltevője nem akar jót Zakariásnak.
Simon vonakodva ismételte meg a kérdést.
- Boéthosz szent életű fia - válaszolta Rúben -, ha megmondanám, hogyan vélekedem a tűz kioltásának körülményeiről, magamra haragítanám a tiszteletre méltó testületet. Így hát tartózkodom a véleménynyilvánítástól. Köteles vagyok elmondani a tényeket, de olyan törvénycikkről nincs tudomásom, amely arra kényszerítene, hogy feltárjam szívem legbelsőbb gondolatait.
- Biztosíthatlak róla - mondta a főpap -, hogy a tanács nem fogja rossz néven venni a véleményedet, bármilyen természetű legyen is az.
- Szanhedrin nemes urai! - kezdte Rúben. - Ti, ennek a híres testületnek a tagjai, valamennyien járatosak vagytok a mágikus tudományban, le tudjátok leplezni, és meg tudjátok bűntetni vallásunk ellenségeit, ha azok gonosz varázslatot űznek. Hetvenegyen gyűltetek össze ebben a csarnokban, együtt van az egész nagy szanhedrin, és csak egy szék üres, amely a most is élő nagy prófétának, Illésnek van fenntartva. Illés prófétát hívom tanúul, aki hallótávolságban lehet, ha nem is látjuk -, hogy a teljes igazságot fogom elmondani, nem téve hozzá semmit, nem hallgatva el belőle semmit. Amikor azon az estén, mint Zakariás rokonom helyettese beléptem a Szentélybe, rögtön éreztem, hogy fojtó a levegő, és észrevettem, hogy nedves nyomok éktelenkednek a tiszta márványpadlón. Lehetséges, hogy a levegőt csupán a kioltott tömjén és a parázs nehéz szaga tette áporodottá. Mégis az volt az érzésem, hogy szaglószerveim valami mást is felfogtak: a Gonosznak finom, de átható szagát. Amikor pedig lehajoltam, hogy a hímzett kendővel feltöröljem a nyomokat, borzalommal hőköltem hátra. Ó, Izrael tudós vénei, kérlek, ne haragudjatok meg azért, amit most mondok - azok a nyomok nem emberi lábtól, hanem ... még kimondani is borzadok... patáktól származtak! Egy patkolatlan szamár keskeny patáitól!
Rúben nem is figyelte, hogy félelmetes szavai milyen hatással vannak a szanhedrin tagjaira, hanem minden szünet nélkül folytatta:
- A véleményemet kérdezitek arról, hogyan aludt ki a tömjénoltár tüze? Nos, megmondom. Szerintem az én Zakariás rokonom istenkáromló és utálatos varázslatokat művelt a mi Istenünk Szentélyében, felidézte valamelyik gonosz Lilithet, akinek a teste alul szamár formájú, és kényszerítette, hogy a szolgálatára legyen. De miért? Talán azt kívánta a démontól, hogy pesditse meg feleségének, Erzsébetnek a méhét, amely immár húsz esztendeje meddő? Mert azt mondják, hogy a démonok képesek ilyesmire. Vagy azért idézte fel, hogy rejtett kincsek hollétét árulja el neki? Vagy azt akarta, hogy a démon súlyos ártalmakat okozzon valakinek, akit gyűlöl? Nem tudok felelni erre. De az bizonyosnak tűnik előttem, hogy egy gonosz ellenséget idézett fel, aki ördögi dacból undok nyálát a zsarnátnokra köpte, s kioltotta a paraszat. Hogy miért hiszek egy ilyen valűszínűtlenül hangzó dologban? Azért, mert hiába néztem körül alaposan a Szentélyben, semmiféle vizesedényt nem találtam, amellyel a tüzet ki lehetett volna oltani. Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miért némult meg Zakariás, hát megmondom: véleményem szerint az Úr egyik angyala sújtotta őt némasággal, hogy többé ne ejhessen ki a száján istenkáromlást, mágikus szavakat, utálatos varázsigéket.
Simon ismét feltette a kérdést:
- Testvéreim és fiaim, kíván-e valamelyikőtök további kérdéseket intézni a tudós Rúbenhez?
A szanhedrin tagjai megdöbbenten, felháborodottan feszengtek. Egyikük em akart elsőnek felszólalni. A feszült csendet ismét csak a göndör szakállú törte meg. Felállt, de ezúttal szerényen körülnézett, és köhécseléssel jelezte, hogy szeretne még valamit kérdezni, ha engedélyt kapna rá. A többiek biztató mormogásától felbátorodva végül kibökte:
- Szent Atya! Ezt kérdezd meg, kérlek, tőle: ,,Olyanok voltak-e a nyomok, amiket láttál, mint a négy lábán járó szamáré? Vagy olyanok, mintha egy szamár a hátsó lábán lépkedett volna?"
A főpap megismételte a kérdést.
- Igen, a hátsó lábán - felelte Rúben borzongva. És kitartott amellett, amit elmondott, s egyszer sem keveredett ellentmondásba, noha a főpap megpróbálta, hogy nevetségessé tegye vallomását.
Simon azután felszólította a szanhedrin nem teljes jogú tagjait, hogy vonuljanak vissza, amíg ő a teljes jogú tagokkal tanácskozik. A szűkebb körnek feltette a kérdést: nem kellene-e az ügyet áttenni a főtörvényszékhez, tekintettel arra, hogy ilyen kínos és meghökkentő fordulatot vett a dolog. De amikor szavazásra került sor, a testületi féltékenység kerekedett felül: úgy döntöttek, hogy folytatják a vizsgálatot.
Ismét a terembe szólították a többieket, s miután az írnokok felolvasták Rúben vallomását, a főpap behivatta Zakariást. Az hunyorogva jött be, mert fáradt lévén, a hosszú várakozás alatt elbóbiskolt.
- Barakiás fia - kezdte szelíd hangon a főpap -, a szanhedrin tudni akarja, hogyan és miért aludt ki a tűz a tömjénoltár tüze azon az estén amelyen te voltál szolgálatban, amikor megnémultál. Mielőtt válaszolnál, figyelmeztetlek, a boszorkányság vádja merült fel ellened.
Zakariás egy ideig hallgatott, majd keserűen kérdezte::
- Az igazságot mondjam-e el, amely felbőszít majd benneteket, vagy egy kényelmes hazugságot tálaljak elétek? - S fájdalmas sóhajjal hozzátette: - Adná az Isten, hogy újra megnémuljak!
- Az igazat kell mondanod, testvér, így követeli tőled a Törvény.
- Meg fogtok ölni, ha elmondom az igazságot. De lelkemnek nem lenne békessége, ha hazudnék, vagy elhallgatnám az igazságot. Nem volna jobb, ha a könyörület erényét gyakorolnád,és békén hagynál engemet? Nem volna jobb, ha most feloszlatnád a szanhedrint?
- Nem oszlathatom fel, mert ez most vizsgáló testület. Legfeljebb elnapolhatom. Kéred, hogy elnapoljam?
Zakariás némi töprengés után kijelentette:
- Az elnapolás csak fokozná lelkem nyomorúságát. Nem. Inkább legyen meg! Elmondom az igazságot. De előbb esküdj meg az élő Istenre, hogy ha ezért meg kell halnom, nem állsz bosszút a családomon, és tiszta halálnemmel öletsz meg. Hallod? Esküdj meg a Szent Névre, hogy nem halok meg akasztás, sem megfojtás, sem tűz által. És arra is esküdlj meg, hogy nem tagadod meg tőlem a tisztességes temetést. Mert meghalni gyűlöletes, de gyűlöletesebb megátkozottan meghalni, bontatlanul bolyongani a gyíkok meg sakálok között, mint szüntelen nyugtot kereső, zaklatott fantom.
- Nincs szükség esküre - mondta szelíden a főpap. - Beszéld el a teljes igazságot, és bízzál az Úr irgalmasságában.
Felolvasta Rúben vallomását, és megkérdezte Zakariást, hogy az megfelel-e a valóságnak.
- Nem kételkedem benne, hogy Rúben látta azt, amit vallomásában előadott - mondta Zakariás.- Ám afelől is biztos vagyok, hogy keményszívűségében képesnek tart undok bűn elkövetésére. Már tizenhat éve gyűlöl engem, amióta számára kedezőtlen tanúvallomást tettem az Állkapocs Kútjának ügyében, bizonyítván, hogy az a kút az én Joákim sógoromé, aki most itt ül köztetek. Igen, Rúben a haragosom, mert neheztelés fészkel a szívében. Az Úr tisztító tüze gyomlálja ki szívéből a harag dudváit...
Elhallgatott, majd ismételt görcsös erőfeszítések után, karjára tekert imaszíját idegesen babrálva végül mégis elmondta a történteket.
- Tömjént áldoztam az oltáron. Tiszta volt a testem, tiszta volt a ruhám. Egész nap böjtöltem. Amikor én bementem, a függöny őrzője elhagyta a Szentélyt, ahogyan az már szokás. Éppen befejeztem a szertartást, amikor hirtelen halk hangot hallottam. A szent függöny mögül jött, és a nevemen szólított: ,,Zakariás!" Én azt feleltem: ,,Itt vagyok, Uram! Szólj, mert hallja a Te szolgád." A hang így folytatta: ,,Mik ezek a dolgok, amelyeket az én oltáromon égetsz?" ,,Édes tömjén, Uram - válaszoltam -, ama parancsolat szerint, amelyet Te adtál szolgádnak, Mózesnak." Akkor a hang azt kérdezte: ,,Hát parázna nő vagy hímringyó-e a Szentség Napja? Nem storaxot, fésűskagyló záróizmát, tömjént, narhexet szagolnak-e orrlyukaim, egymással összekeverve és cédrus-faszénen füstölögve? Izzasztó fürdőt készítesz a Szentség Napjának?" Nem tudtam mit válaszolni. Amint ott feküdtem leborulva, hallottam a félrehúzott függöny suhogását, majd felséges léptek közeledtek felém. Azután sistergés hallatszott, amint a tűz hirtelen kialudt az oltáron. Akkor elvesztettem az eszméletemet.
A szanhedrin dermedt csendben figyelt. Senki sem mert a szomszédjára nézni, nehogy kénytelen legyen arcáról leolvasni a gondolatait.
- Amikor Hürkanosz János volt a főpap - szólalt meg végre bágyadt hangon Simon -, megtörtént egyszer, hogy miközben tömjént áldozott ugyanazon az oltáron, isteni hangot hallott. A hang közölte vele, hogy fiai győzelmet arattak a gonosz Antiechosz király fölött De ez csak hang volt. Lépteket nem hallott a főpap. Folytasd, Zakariás!
- Nem mondtam már eleget?
- Nem mondtál el mindent. Folytasd!
- Hát, amikor magamhoz tértem, láttam... láttam... amikor végre felocsúdtam... amikor felemeltem a fejem, hogy megnézzem, láttam...
- Mit láttál?
- Láttam... Ó, irgalmas Isten, némítsd el újra a nyelvemet!
- Mit láttál?
- Boéthosz szent életű fia, ha már el kell mondanom, könyörgök, ne ródd fel bűnömül... Egy Hatalmat láttam ragyogó ruhában...Ruhája hasonló volt ahhoz a szent öltözékhez, amelyet te szoktál viselni a nagy ünnepeken. És ez a Hatalom háromfejű aranykutyát és rügyező pálmaág formájú aranyjogart szorított a melléhez... És úgy igaz, ahogy él a mi Urunk, Istenünk, ez a Hatalom a félrevont függöny meg a fal között állt, a jobb oldalon... És emberi alaknál magasabb volt, és ugyanazon a halk hangon beszélt, amelyet előzőleg hallotam. Azt mondta: ,,Ne félj, Zakariás! Most menj ki, és híven mondd el népemnek, amit hallottál, és láttál!" De én nem tudtam szólni, mert megnémultam.
Homlokára verejtékcsöppek ültek ki,,végigperegtek az arcán, bele a szakállába, és gyöngyszemenként csillogtak a fáklyák lobogó fényében. Kinyitotta a száját, mintha még mondani akarna valamit, de újra becsukta, és ajka némán vonaglott.
Simon mélységes szánalommal nézte, majd kijelentette az egybegyűlteknek:
- Nincs több kérdésem. Kell-e még tovább faggatnunk Barakiás fiát? Szavait téboly vagy beteges képzelődés szülte. Azokat jegyzőkönyvbe foglalni merő értetlenség volna.
Erre felállt egy öreg törvénytudó, Matthioasz, Margaióthosz fia.
- Boéthosz szent életű fia - mondta határozottan -, ha Zakariás csak egymaga tett volna vallomást a jelenésről, szívesen támogatnám azt a jóindulatú javaslatodat, hogy ne törődjünk vele, őrültségeket beszél. De mit kezdjünk Rúben vallomásával? Rúben nyomokat látott a Szentély márványpadlózatán. Megengeded, hogy keresztkérdéseket tegyek fel Barakiás fiának?
- Tessék - mondta a főpap.
- Jól figyelj, Zakariás, és jól fontold meg a válaszodat - kezdte Matthiasz. - Az a Hatalom, aki a Szentséges nevében szólott hozzád, megmutatta-e neked az arcát?
Zakariás remegő ajakkal válaszolt:
- Margalóthosz fia, azt parancsolták nekem, hogy az igazat mondjam. Feltárta az arcát.
- Izrael vénei és fiai, hallottátok az istenkáromlást? Kell-e további bizonyíték? Hiszen meg van írva, mit mondott az Úr az ő szolgájának, Mózesnak: ,,Orcámat azonban nem láthatod, mert nem láthat engem ember, élvén."
Zakariás felhorkant, mint egy sebzett bika:
- Az Úristen fület adott nekem hallásra, szemet látásra, szájat szólásra. Miért tagadnám meg ezeket a szent ajándékokat? Halljatok engem Izrael vénei és fiai, ti valamennyien, halljatok engem, de jól! Mit láttam én? Láttam a Hatalom arcát, és az arc világított, bár nem könyörtelen élességgel, és az arc - Zakariás már szinte sikoltott - hasonlatos volt egy vadszamár ábrázatához.
Halk moraj futott végig a termen. A vihart is ilyen zúgás szokta megelőzni. Majd fojtott kiáltások hallatszottak:
- Ó, jaj, istenkáromlás! Istenkáromlás!
Mindenki felállt, és tépdesni kezdte öltözékét. Valamennyien flegmatikus, nagyvilági emberek voltak, így hát nem szaggatták meg ruhájukat olyan vadul, mint a falusi zsidók, ha istenkáromló szót hallanak. Megelégedtek azzal, hogy köntösük rövid ,,istenkáromlási rojtját" ráncigálták, és közben úgy kiáltoztak:
- Átkozott legyen a száj, amely kimond ilyeneket!
Rúben túlkiabálta őket:
- Simon, Beéthosz fia! Ezennel kijelentem, hogy ez az ember, bár rokonom, boszorkánymester, és aljas praktikával bemocskolta a Szentélyt! Követelem, hogy ezt a kijelentésemet tekintsd egyenes vádnak! Parancsold meg Zakariásnak, hogy most azonnal feleljen rá! Ha nem tud megfelelni, úgy rendeld el a szavazást a halálos ítélet kimondása ügyében.
- Nem úgy, Abdiél fia! - szólt rá szigorúan a főpap. - Tanúnak idéztünk magunk elé, és most egyszerre vádlóként lépsz fel! Elfelejted, hogy mint vizsgálószék gyűltünk itt egybe, nem pedig mint ítélőszék! De még az utóbbi esetben sem ítélhetnénk el mindjárt Barakiás fiát. Mert a Törvény így rendelkezik: ,,Felmentő ítéletet még aznap ki lehet mondani, de halálos ítéletet csak másnap szabad kihirdetni." És nem ismered azt a másik szabályt, amely csak akkor engedi meg valakinek a perbe fogását, ha legalább két tanú van ellene?
A főpap kínos zavarban volt. Tudta, hogy Zakariás ártatlan, nem művelt semmiféle varázslatot. De hát nem mondhatta a szanhedrinnek, hogy a vízió talán isteni vagy angyali látomás volt. Még kevésbé közölhette saját gyanúját, mert ha azt magyarázatként elfogadják, népe menten polgárháborúba sodródna. Pedig gyanúja oly erős volt, hogy akár valóságos tényként is elmondhatta volna. Eszébe jutott valami, amit az eset másnapján jelentett neki a templomi őrség papja. Ezt figyelembe véve, a látomásra csak egyetlen magyarázat volt lehetséges. A templomi őrség egy papból és hét lévitából állott. Az őrség éjjel-nappal szolgálatban volt, szabályos időközökben körbejárta a Templomot, ellenőrizte, hogy a papi őrök ébren vannak-ee, s hogy rendben van-e minden. Az egyik papi őr a Tűzhely Terménél vigyázott, a másik a Láng Terménél, a harmadik a Tetőteremben. Az első őrjárat papja jelentette feletteseinek, a templomőrség parancsnokának: ,,Amikor az őrjárattal beléptem a Tetőterembe - röviddel azután, hogy felváltottam a harmadik őrjáratot -, alva találtam az oda rendelt őrt, Cikrit, Sammáj fiát. Fáklyámmal megérintettem a karját, amint ilyen esetben parancsom előírja, de akkor sem ébredt fel. Mintha elkábították, vagy leitatták volna. Csak akkor riadt fel, amikor a fáklyaláng már elég erősen megperzselte a húsát."
A templomőrség parancsnoka továbbította a jelentést Simonnak, de nagyon kérlelte: ,,Ne vidd az ügyet a Főtörvényszék elé, Szent Atya, mert ez a Cikri a feleségem fivére, és már amúgy is megszenvedett a könnyelműsége miatt. És, hadd mondjam meg őszintén, az én asztalomnál ivott utoljára azon az estén."
A főpap most már olyan világosan el tudta képzelni a történteket, mintha az oltár lépcsőiról szemlélte volna az egész jelenetet. A jelenés megfejtésének kulcsa az a föld alatti titkos folyosó, amely az Antonia-toronyból vezet a Templom belső udvarába. Heródes építtette azzal az indoklással, hogy ha hirtelen lázadás törne ki a Templom területén, a veszélybe került szent tárgyaikat gyorsan át lehessen szállítani a toronyba. A folyosó végén keskeny lépcső vezet fel a Szentély fölötti raktárhelyiségbe, onnan a Tetőterembe, amelyben mindig őrszem áll. Ennek az üres helyiségnek a padlózatában van egy csapóajtó. Nagy ritkán - engesztelő áldozat és hétszer megismételt figyelmeztető csengettyűjelzések után - ezen a csapóajtón munkásokat bocsátanak le, hogy a Szentek Szentjében elvégezzék a szükségessé vált javításokat. Azért kell fölülről lebocsátani a munkásokat, hogy elkerüljék a rettentő átkot, amely akkor sújtaná őket, ha a bejáraton át lépnének a tilalmas helyre, ahol maga az Úr lakozik.
És még valami: azokat a ruhákat és hatalmi jelvényeket, amelyeket Zakariás vallomása szerint az a bizonyos Hatalom viselt, jelenleg az Antonia-toronyban őrzi a templomőrség parancsnoka, akit maga Heródes emelt a posztra. A dórai arany vadszamárfej, Salamon aranykutyája, Dávid aranyjogara - igen, Zakariás kétségkívül ezeket látta.
Ki volt az a Hatalom? Simon tudta. Olvasta az egyiptomi Manethón történeti munkáját. Manethón feljegyezte, hogy Jeruzsálem városát Egyiptom pásztorkirályai alapították, miután a tizennyolcadik dinasztia fáraói elűzték őket nagy városukból, Péluszionból, a Nap Városából. Izrael fiai e pásztorkirályok alattvalói voltak. Egy vagy két nemzedékkel később Mózes vezetésével az izraeliták is elmenekültek Egyiptomból, és amikor hosszú pusztai tartózkodás után visszatértek Kánaánba, ismét imádni kezdték a pásztorok istenét és jegyesét, Anat holdistennőt. A kultusszal együtt járt a fitymák tömeges áldozati felajánlása, vándorlásaik során ugyanis az izraeliták elhagyták a körülmetélés egyiptomi szokását.
A pásztorok istene nem volt más, mint az egyiptomi napisten - Szűtekh, másnéven Széth, aki Mózes Első Könyvében mint Séth, Ádám fia szerepel. Miután Dávid király elfoglalta Jeruzsálemet a jebuzeusoktól, a pásztorok ivadékaitól, Széth Jehova néven egész Izrael istene lett. Ennek emlékét őrzi a menora, a Szentély hétágú gyertyatartója. Azért készítették, hogy jelképezze a Napot, a Holdat meg az öt bolygót: a Marsot, a Mercuriust, a Jupitert, a Venust és a Saturnust. A törvénytudók szerint mintegy illusztrálja Mózes Első Könyvének azt a passzusát, amelyben Jehova így szólt a teremtés negyedik napján: ,,Legyen világosság." A menora nyugat-délnyugat irányába néz, tehát az égnek ama tája felé, amely csak akkor van kapcsolatban a Nappal, amikor leáldozni készül, úgyhogy amikor Jósiás király alatt megreformálták a zsidó napvallást, nem változtatták meg, és nem fojtották el az ősi hagyományt, amely szerint: ,,Abban az irányban van az Úristen hajléka." De rajzoljuk csak meg Judea és Egyiptom térképét, és húzzunk egy vonalat Jeruzsálemtől nyugat-délnyugati irányba. A szem vad hegyeken és sivatagokon keresztül vándorol, míglen megpillantja a Nílust a Delta felső részén, és ott, a folyam keleti partján áll az Ón-Héliapolisz, a legősibb és legszentebb város egész Egyiptomban, Ré napisten városa.Ré napistené, aki idővel magatehetetlen öreggé vált, akkor legyőzte Széth és elnyerte címét. Ón-Héliopolisz, ahol a fák ágai közül emelkedik ki minden reggel a napisten, Ón-Héliopolisz, ahol Mnevisz, a szent bika istállója van, s a hol Főnix meghal, és tömjénágacskákból épített fészekben emgújhodik, Ón-Héliopolisz, ahol egykor Mózes paposkodott, Ón-Héliopolisz, amelynek közelében Prolemiosz Philométór uralkodása alatt Óniás, a menekülő zsidó főpap templomot építtetett, hogy az riválisa legyen a jeruzsáleminek, Ézsaiás tizenkilencedik részének alábbi passzusáal indokolva cselekedetét:
Ama napon lesz öt város Egyiptomnak földén, amelyek
Kánaán nyelvén szólnak, és esküsznek a Seregeknek
Urára, az egyik a ,,Nap városának" neveztetik. Ama
napon oltára lesz az Úrnak Egyiptom földének köze-
pette, és határán egy oszlop az Úrnak.
Mert Ón-Héliopolisz egyaránt fekszik Egyiptom közepén és Egyiptom határán.
Ki volt hát az a bizonyos Hatalom? Csakis maga Heródes lehetett, aki megszemélyesítette az istenséget. Fél életen át tartó fontolgatásra tette rá a koronát ezzel a felháborítóan vakmerő cselekedetével - megjátszotta, hogy Izrael Istene megjelent a maga archaikus formájában, Széth alakjában, akit az egyiptomiak vadszamár képében imádnak!
,,Ó, az esztelen bolond! - gondolta Simon. - Azt képzeli, hogy visszaforgathatja az idő kerekét, hogy a barbár, állatfejű isten előtt majd térdet hajtanak Izrael fiai, akik már évszázadok óta egy transzcentális Istent imádnak... Egy olyan egyedülvaló és távoli Lényt, akinek sem a természetét, sem a megjelenési formáját nem lehet felfogni másként, csak úgy, hogy ő az irgalmasság, az igazságosság és a szeretet Istene... Még hogy a gyalázatos Széthet imádják, aki darabokra szaggatta tulajdon testvésrét, Oziriszt, és skorpiókat küldött, hogy marják halálra a gyermek Hóruszt! Széthet, a tűzlehelő sirokkó-démont, akit gyűlölnek az istenek, akit a görögök Tüphónnak is neveznek! Széthet, az emberiség elnyomóját, akinek gyűlöletes nevében még most is minden évben embereket löknek áldozatul a nádasok fenevadjának, a pézsmaszagú, sárga fogú pólusszioni krokodílusnak!"
A főpap tisztában volt azzal, hogy Zakariás halálos veszedelemben forog. Úgy érezte, még a terem falai is halált kiáltanak rá. Zakariásnak észre kellett vennie a csalást. Különbséget kellett volna tennie az Úr hangja és az emberek hangja között, az Úrnak a szívben és lélekben sugárzó fensége és a külsődleges emberi pompa között, a liget fái között (ahogy a költők mondják), és az Isteni Bölcsesség között, aki a legjobb minőségű fát vágta ki az ő szent temploma számára.
Csendet parancsolt, és sommázta az ügyet:
- Amennyiben Barakiás fia egy gonosz démon felidézésével bemocskolta a Szentélyt - amivel Rúben, Abdiél fia vádolja, a szanhedrin felhatalmazása nélkül -, az Úr haragja minden bizonnyal utol fogja érni. Mert meg van írva: ,,Aki szellemek és varázslók felé fordul, az ellen én orcámat fordítom, és kiírtom őt népem közül." Az semmi szín alatt sem tételezhető fel, hogy nem valamilyen démon, hanem az Úristen maga jelent meg Zakariásnak. Zakariás ugyanis életben maradt, márpedig aki megpillantja az Úr arcát, az az Írás szerint szörnyethal. Mózes is csak hátulról látta a Mindenhatót. Továbbá: ha Zakariás nem is idézte fel a démont, hanem véletlenül találkozott vele a Szentélyben, saját bevallása szerint mégis olyan alázatosan szólt hozzá, mintha maga az Úr jelent volna meg előtte. Ezzel megszegte az Első Parancsolatot, amely így hangzik ,,Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." Véleményem szerint tehát Zakariás nem vétlen, súlyos hibát követett el. Abban azonban kételkedem, hogy ennek a tiszteletre méltó testületnek van-e joga az ügyet érdemben tárgyalni, még akkor is, ha átalakul ítélőszékké. Át kell adnunk a főtörvényszéknek, amely az ilyen rendkívüli vádeseteket szokta tárgyalni.
Rúben méltatlankodva vágott közbe:
- De hiszen saját fülünkkel hallottuk az istenkáromlást! Már egyedül ezzel is rászolgált arra, hogy agyonkövezzék!
- Abdiél fia, ne sérts meg minket azzal, hogy állandóan tudatlanságot színlelsz. Megkövezésre csak olyan istenkáromlót lehet ítélni, aki átkozódó,vagy ocsmány szavakat fűz a Szent Névhez. Aki az Úr megkülönböztető jeleivel kapcsolatban követ el istenkáromlást, azt csak meg kell ostorozni. És kötelességem, hogy figyelmeztesselek, ha kiderül, hogy főbenjáró ügyben hamis vallomást tettél a rokonod ellen, magad kerülsz a halál árnyékába.
Simon ezután megköszönte az egybegyűlteknek, amiért ilyen kínos körülmények közepette korrekt magatartást tanúsítottak, és határozott, parancsoló gesztussal feloszlatta az ülést. A tizenkét legidősebb tagot azonban megkérte, maradjanak még, és segítsenek eldönteni, hogy pontosan milyen vádat, vagy vádakat kell emelni Zakariás ellen - már amennyiben vétkesnek találják -, és melyik testületet tartják illetékesnek az ítélkezésre.
Zakariásnak egyelőre jogában állt hazatérni, mivel a zsidó törvények értelmében a vádlott személyt az ítélet meghozataláig ártatlannak kell tekinteni, és nem szabad fogva tartani. De Zakariás nem mozdult, székében ülve töprengett, csak akkor állt fel, amikor a főpap távozásra szólította fel. Szertartásosan elköszönt, és kibotorkált az előcsarnokba, ahol a szanhedrin tagjai csoportokba verődve izgatottan suttogtak egymással. Zakariás réveteg tekintetét látva, némelyikük borzadállyal gondolt arra, hogy gonosz démonok lappanganak ruháinak redőiben, s úgy húzódott félre, mintha leprás közeledne feléje.
Rúben rámutatott az ujjával, de gyűlölettől fuldokolva sziszegte:
- Tűrhetetlen, hogy Simon ilyen elnéző iránta! Még ma meg kell halnia, különben egész Izraelre gyalázat vár. Nem szabad engedni, hogy a förtelmes boszorkánymester még egyszer láthassa az Úr szent napját!
Joákim, Mária apja, aki mint a szanhedrin teljes jogú tagja vett részt az ülésen, nem állhatta meg, hogy rá ne szóljon:
- Abdiél fia, hogy merészeled sértegetni a szanhedrint? Túl sokat engedsz meg magadnak!
De szavaival csak olajat öntött a tűzre, Rúben szívében még magasabbra csapott a gyűlölet lángja.
Közben zajontó tömeg verődött össze az épület előtt. A közelben nemrég ért véget a cádokita nemzetség fiataljainak ünnepi lakomája. Vagy száz, bortól nekihevült fiatal férfi csődült össze a főpap házának kapujánál, valahogy a fülükbe jutott, hogy rendkívüli dolog történt. Néhányan az előcsarnokba is bemerészkedtek, Rúben kapkodó, pontatlan szavakkal ismertette velük a történteket, s arra tüzelte őket, hogy vegyék kezükbe a Törvény pallosát.
- Most még ne bántsátok ezt a gonosz varázslót, fiaim - tanácsolta nekik.. - Addig ne, amíg mások is vannak itt. De aztán ne riadjatok vissza a cselekvéstől. Nemzetségünk becsületéről van szó.
Zakariás kilépett az utcára. Rúben a fiatalemberekkel utána lopakodott. Miközben keresztülhaladt a házat a kaputól elválasztó udvaron, tüntetően fölemelt egy követ, és azt ruhája öblébe dugta. Cádók fiai követték a példáját. Rúben szavai nyomán azt várták, hogy Zakariás a déli városkapun át kimegy a pusztába, a Béth Hadudó-i sziklához, ahol majd Azázel démon pártfogását fogja kérni --Azázelét,akinek évente egyszer, az Engesztelés Napján feláldozzák a bőnbakot. Az elfogyasztott bor bátorságot öntött beléjük, most nem féltek a gonosz várható praktikáitól. De Zakariás nem arra ment, amerre számították, hanem sietős léptekkel kapaszkodott fel a hegyre, a Templom felé. Ők utána. Az a néhány járókelő, akivel találkoztak gyanútlanul pillantott rájuk: lám, Cádók fiai összejövetelt tartottak, s most, hogy vége a lakomának, az ájtatosabb lelkűek még felmennek imádkozni a Templomba. Nem volt ebben semmi feltűnő.
A telihold oly tisztán és erősen világított, hogy Zakariás hímzett köntösének színei majdnem úgy látszottak, mint a nappali fényben. De amikor áthaladtak a Hídon, a Sajtárusok Völgyének hasadékaiban az árnyékok olyan feketék voltak, mint a szurok. Zakariás elérte a templomkörzetet, és alvajáró módjára botorkált át az udvarokon. A cádokiták szorosan a nyomában maradtak: mögöttük - de kissé távolabb - a nagy szanhedrinnek azok a tagjai igyekeztek a Templom felé rendezetlen csoportban, akik még odalent észrevették, mi készül. Többségük azért ment Rúben után, hogy megakadályozzon minden erőszakot. De néhányan titokban azt remélték, hogy ősi módon végrehajtott megtorlásnak lesznek majd tanúi.
Zakariás belépett a Szentélybe. Ebben a pillanatban ért oda a szanhedrinnek az a göndör szakállú tagja, akit Zakariás vallomása szerfölött felingerelt. Ruhája öbléből elővett egy követ, letette a földre, és odakiáltott a többieknek:
- Álljatok meg, testvéreim! Barakiás fiát maga Isten fogja megítélni! Mert nincs-e megírva: ,,Enyém a bosszúállás, mondja az Úr, én majd megfizetek."
A göndör szakállú visszatartotta a közelében álló cádokita fiatalembereket, azok meg a mögöttük levőket szorították hátra. De addigra vagy húszan is benyomultak a Szentélybe, Zakariás után.
Zakariás megállt a tömjénoltár mellett, és kétségbeesetten tárta szét a karját.
- Izrael férfiai! - kiáltotta -, mit vétettem én? Ezen a szent helyen hívom tanúnak az Urat, hogy semmiféle varázslatot vagy egyéb tiltott boszorkányságot nem műveltem, hogy csak az Urat szeretem, a gonoszság fejedelmeit gyűlölöm, és hogy csak a színtiszta igazat mondtam!
- Nem hallottad a főpap döntését? - acsarkodott Rúben. -Bemocskoltad e szent helyet, Barakiás fia, és csak a te kiomló véred moshatja tisztára!
Ruhájából kivette a követ, elhajította, és szájon találta vele Zakariást.
- Ha! Hadd törjön ki a foga az istentelennek!
Zakariás reszkető hangon kántálta:
Áldott az Őr, Izrael Istene
Hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét...
Rúben társai közül tizen elszégyellték magukat, és sietve elhordták irhájukat. Az ottmaradtak azonban vérszemet kaptak Rúben példájából, záporoztak a kövek: Zakariás összerogyott, utolsó kiáltásával Isten bosszúját kérte gyilkosai fejére - aztán nem mozdult többet. Kifröccsent vére ott vöröslött az oltáron, meg a gyertyatartó domborművű liliomain.
Már mndennek vége volt, amikor a templomőrség kíséretében megérkezett a főpap. Elszörnyedve nézte a véres látványt.
 Jaj, testvérek, testvérek! - szakadt ki melléből a nehéz indulat. - Ha vártatok volna holnapig...
Rúben és társai diadalittasan álltak ott, mert a régi hagyomány szerint a boszorkányság bűnét csak a bűnös vérének kiontásával lehet lemosni. És ugyan hol lett volna erre alkalmasabb hely, mint az oltár mellett, amelyet a varázsló beszennyezett.
- Boéthosz fia, ne hányd szemünkre buzgóságunkat - mondta Rúben dacosan a főpapnak. - Ne hívd ki az Úr haragját! Inkább azt mondd meg, hogyan űzzük ki a démonokat, akik még nyilván itt leselkednek a szent helyiség szögleteiben.
Simon ismét kínos elhatározás elé került. Két lehetőség között kellett választania: vagy helyesli a tettet, elismervén, hogy azt a törvénykezési formaságokon felülemelkedő igaz hitbuzgóság sugallta, vagy pedig szentségtörő gyilkosságnak bélyegzi, amelyet előkelő fiatalemberek részeg bandája követett el. A helyeslés annyit jelentene, hogy semmibe veszi a tanács ítéletét, s ezzel gyengíti a nagy szanhedrin tekintélyét, márpedig annak ő az elnöke. Másfelől viszont ezek a fiatalemberek ne gonoszságból tették,amit tettek - Rúben vezette félre őket. Ha ostoba cselekedetükért halálra ítéltetné őket, ebből végtelenül sok baj származna, hiszen majdnem valamennyien közeli rokonságban vannak a nagy szanhedrin valamelyik tagjával. Meg aztán a haláluk úgysem támasztja fel Zakariást.
Simon a két rossz közül a kisebbiket válaszstotta. Kijelentette, hogy helyesli, ami történt, igaz, meglehetősen kelletlenül. Majd Rúben kiváncsiságának is eleget akarván tenni, meghagyta, hogy serpenyőben égessék meg egy cethal szívét és máját. Így tanácsolta ezt egykoron Rafael arkangyal a babilóniai Tóbiásnak, hogy kiűzze a gonosz Asmodeus démont. Úgy mondják, a rossz szellemek irtóznak az égő hal szagától, főképpen Asmodeus, aki Lilith női démonnal, az Első Évával közösen uralkodik valamennyi Lilithnek, vagyis Lilith Gyermekeinek birodalmában, és aki állítólag Felső-Egyiptom perzselő sivatagaiban él.
Amikor már kellőképpen megégett a szív meg a máj, kénnel folytatódott a tisztító szertartás, majd a tiszta vízzel való lemosás következett - negyvenkilencszer mostak le minden egyes kőkockát és minden egyes tárgyat a Szentélyben -, végül imádságok és engesztelő áldozatok fejezték be a démonűzés ritusát.
Simon mindenkit megesketett, hogy hallgatni fog. De a templomőrség parancsnoka akkor már jelentette Heródesnek Zakariás halálát. A király nagyon bosszankodott, de nem döbbent meg. Ha a nagy szanhedrin - gondolta - egyhangúlag elvetette az Isten megjelenésének lehetőségét (bár senk sem gyanított turpisságot, és mindenki természetfölöttinek hitte a jelenést), nos, akkor azok a konokfejű fanatikusok elszalasztották, amit felkínált nekik,azt, hogy támogathatják az ő vallási forradalmát , így hát pusztulásra ítélték magukat. Micsoda lehetetlen egy figura ez a Jehova, akit oly buzgón imádnak! Egy impotens babilóniai holdvalami! Az értelem és a törvényesség se eleven, se holt istene, aki kitúrta az élet, a szerelem és a halál istenét. Egy rögeszmés remete, egész évben a szentélyében kuksol, és töprengve bámulja azt a három silány berendezési tárgyat, amelyet hívei hozzá illőnek találnak: a mérőrudat, a folyadékmérőt meg a súlykészletet! És noha azzal dicsekszik, hogy ő az elvont matematikai tökély, naponta vedeli az áldozati juhok és kecskék meleg vérét, trombitazenét követel, a Nagy Istennőtől, Anattól ellopott ruhákat viseli, és annak illatszereit használja... Heródes elhatározta, hogy türelmesen vár még néhány hónapig, s akkor másodszor is megrendezi az istenség testi megjelenésének komédiáját. De az lesz az utolsó. A vezető papoknak nem lesz többé módjuk arra, hogy visszautasíthassák ősi Istenüket - az időtlen, örökfejű Istent, akinek tiszteletére Egyiptom valamennyi kisebb istensége szamárfejű jogarral gyakorolja hatalmát.... El fogja söpörni Jehova papjait, hamisított, szent irataikkal együtt, s az egész otromba kultusznak véget vett örökre.
Van egy jól szervezett izraelita csoport, amelynek tagjai még híven ragaszkodnak a Szentség Napjához. Meg fogja őket jutalmazni hűségükért, ők lesznek majd a Legfelségesebb Isten papjai a Szent Hegyen,ahonnan már régóta száműzve vannak. Eddig még nem mondta meg nekik, mit tartoga a számukra, mert hát kievisták, a szemlélődő lelki elmélyülés és megbékélés igazi hívei és visszariadnának attól a gondolattól, hogy vérfürdő árán kapják vissza jogaikat. De ha már befejezett ténnyel állnak szemben, hogy utasítanák vissza a lehetőséget? Négyezren vannak, egyikük sem hajtott térdet hitszegő módon a Szentély bitorlója előtt. Félreeső pusztai közösségekben élve szolgálják az igazi Istent, napkeltekor himnuszokat énekelnek hozzá, és szerelmi ünnepet ülnek minden hét első napján, amely a Napnak van szentelve.
Heródes tehát egyelőre hallgatott, és úgy tett, mintha sejtelme sem volna a történtekről. Simonra azonban nagyon megdühösödött, amiért cethal szívét és máját égettette el a Szentélyben. A cethal ugyanis Ozirisznak van szentelve, akit testvére, Széth meggyilkolt, az egyiptomiak ugyanilyen mágikus ritussal védekeznek a Széth Leheletének nevezett forró sivatagi szél ártalmai ellen. Heródes azzal vádolta meg Simont és leányát (azt, akit feleségül vett), hogy tudtak Antipatrosz összeesküvéséről, de bűnös módon hallgattak. Simont letette a főpapi tisztségéről, a királynétól elvált, és végrendeletéből törölte tőle született fiának, a szelíd és tudománykedvelő Heródes Philipposznak a nevét, Antipatrosz után ez a fia állott legközelebb a trónutódlás jogához.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-24 21:19:40, vasárnap
|
| |
| |
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Nyolcadik fejezet Antipatrosz király pörbe fogása
Hónapokba tellett, míg Antipatrosz király, aki Heródes küldöttségét vezette Rómába, végre elérte, hogy a senatusi bíróság elnöke kimondta a halálos ítéletet az arab Szüllaioszra.
Ez húsz ezüst talentumába került, mivel az elnököt Szüllaiosz barátai is megvesztegették, s megpróbálták rávenni, hogy addig ne hozzon ítéletet, amíg a Heródes-féle küldöttség haza nem utazik Judeába. Arra számítottak, hogy ha már nem lesz Rómában senki, aki a császárt a bűntett súlyosságára figyelmeztesse, talán sikerül Szüllaiosz életét megmenteni.
Egyéb teendőit Antipatrosz már korábban elintézte, többek között előterjesztette a császárnak Heródes végrendeletét. Augustus a végrendeletet készséggel jóváhagyta, és megőrzés végett átadta a Veste-Szüzeknek. Antipatrosz azonban addig nem szállhatott hajóra, amíg kötelező ígéretet nem kapott a praetorianus gárda parancsnokától, hogy Szülliaosz kivégzését semmiképpen sem fogja elhalasztani. Úgy számított, hogy ez is belekerül három vagy négy talentum ezüstjébe.
Tíz nappal később, amikor még javában alkudozott a parancsnokkal, névtelen levelet kapott, amely inkább mérgesítette, mint nyugtalanította. A négy hónappal korábban keltezett levelet Jeruzsálemből küldték. Reggelizés közben találta meg, összehajtogatott asztalkendőjében. Az ismeretlen levélíró részletesen beszámolt a nacionalista összeesküvésről, Feroras haláláról, az udvarhölgyek kínvallatásáról, a Dórisz királyné ellen emelt vádakról. Antipatrosz azonban mindebből semmit sem akart elhinni, mivel az apja későbbről keltezett, rendszeres tájékoztatásaiban még csak célzást sem tett ilyesmire.
Megmutatta a levelet kísérete két hűséges tagjának, s azt várta tőlük, hogy osztoznak felháborodásában. Meglepetésére azonban nem ez történt. Bevallották, hogy megbízhaató jeruzsálemi forrásokból maguk is értesültek e hírekről de nem akarták Antipatroszt nyugtalanítani. Antipatrosz leolvasta az arcukról, hogy a levél nem mondott nekik semmi újat. Kérték, maradjon Rómában, a császár oltalma alatt, amíg megtudja, nem gyanúsítja-e őt Heródes azzal, hogy része volt la nacionalisták összeesküvésének vagy Feroras meggyilkolásában.
Antipatrosz szemükre vetette hiszékenységüket. A tiszta lelkiismeret - mondotta - a lehető legjobb páncél a hazugságok és a rosszindulatú rágalmak ellen, ezt éppen atyja bizonyította be nemrég, amikor minden idézés nélkül Rómába jött, hogy válaszoljon Szüllaiosz vádjaira. Ő, Antipatrosz tehát, mihelyt Szüllaioszt kivégzik, visszatér Jeruzsálembe.
Azonnal levelet írt Heródesnek, közölte, hogy remélhetőleg tíz nap múlva hazaindulhat, és tételenként felsorolta római kiadásait. Sajnálkozva jegyezte meg, hogy a Szüllaiosz-ügy elintézése rengetegbe került, majdnem kétszáz ezüst talentumot emésztett fel, ebből hatvanat a bírák és törvényszéki tisztviselők lepénzelésére kellett fordítania.
Augustus őszinte sajnálkozását fejezte ki, amikor Antipatrosz búcsúkihallgatásra jelentkezett nála. Értékes ajándékokat adott neki meg egy ajánlólevelet, hogy vigye el Heródesnek. A levélben szójátékot rögtönzött Antipatrosz nevével kapcsolatban: ,,Egy ilyen kötelességtudó fiút nem Antipatrosznak, hanem Philopatérnak kellene hívni - azaz nem Apjával Ellenkezőnek, hanem egy olyan Philopator, akiben megbízhatsz aki leveszi válladról a közügyek súlyos terhének egy részét. Párját ritkító módon ragaszkodik hozzád."
Augustus természetesen tudta, hogy az Antipatrosz név nem ,,Apjával Ellenkezőt" jelent, hanem az ,,anti" előljáró szócskának egy másik értelmével függ össze, s igazi jelentése: ,,Aki apja megbízottjaként cselekszik." Szokásos előnév volt a Heródes-családban. Eredeti jelentése talán ez lehetett: ,,Héraklész - Melkart papja."
A császár ezután részvevő szavakkal említette Feroras halálát, amelyről nemrég, az Antiochiából kapott legutóbbi negyedévi hivatalos jelentésből értesült.
- Ó, hát mégis igaz? - kiáltott fel Antipatrosz, s nem bírta visszafojtani könnyeit.
- Okos ember kevés szóból is ért - mondta Augustus jóindulatúan. - Nem hivatalos jelentésekből az is tudomásomra jutott, hogy anyád, Dórisz királyné kegyvesztett lett. Azt tanácsolom, ne harcolj érte vak elszántsággal, amire a magadfajta nemes fiúi lélek hajlamos. Atyád ingerlékeny természetű. Fogadd el tényként anyád bűnösségét mindaddig, amíg megcáfolhatatlanul be nem tudod bizonyítani ártatlanságát.
- Mivel vádolják az anyámat, Caesar? - kérdezte Antipatrosz.
A császár azonban nem kívánt többet közölni.
- A jelentések nem voltak hivatalosak - mondta, majd nyájas mosollyal elbocsátotta Antipatroszt.
Szüllaioszt szeptember idusán végezték ki, és Antipatrosz a küldöttség tagjaival a ,,Fortuna" nevű gyorsgályán már másnap elindult hazafelé. Az Ión-tengeren viharba kerültek, a krétai vizeken szintén, de már csendes és derült időben pillantották meg Cilicia partjait. Ott találkoztak egy Caesreából jövő postahajóval. Átvették a postaküldeményeket. Volt köztük egy levél, amelyet Heródes írt Antipatrosznak Rómába, kérte fiát, haladéktalanul térjen haza, akár befejeződött a Szüllaiosz-ügy, akár nem, mivel a közügyektől való hosszú távollétét napról napra jobban érzi. Kedvesen írt, megemlítette Feroras halálát is, de csak mellékesen, amiből Antipatrosz arra következtetett, hogy apjának egyik korábbi levele nem jutott el hozzá. Célzott továbbá arra, hogy ,,némi nehézsége" támadt Dórisz királynéval, aki ,,kissé mostohaanyagi szigorral" bánt a fiatalabb feleségekkel, s amikor ő, Heródes ezért megdorgálta, Dórisz királyné nem fogadta a figyelmeztetést olyan jó szívvel, mint kellett volna. ,,De majd jóra fordul minden, Királyi Fiam, ha Te újra itt leszel velünk, mint anyád iránti szerelmemnek élő záloga. Ezért és már lentebb említett okok miatt arra kérlek, ne késlekedj, hanem feszítsd ki vitorláidat, hogy beléjük kapjon a nyugati szél."
Antipatrosz úgy érezte, mintha súlyos kő gördült volna le szívéről. Megmutatta a levelet ugyanannak a két bizalmas emberének:
- Olvassátok csak. Azt a másik titokzatos levelet ellenség írta, hogy viszályt támasson köztem és szerető atyám között. Nem csoda, ha nem írta alá a nevét. Mennyire örülök, hogy nem hallgattam a tanácsotokra!
- Kívánjuk, Fenség, hogy örömed tovább tartson. Kérjük, felejtsd el,mit tanácsoltunk neked.
Antipatrosz később apró héber betűk rejtélyes csoportját fedezte fel a levél hátlapján. Azok nyilván számokat jelentenek - gondolta. Eszébe jutott, hogy hasonló betűcsoportot látott egy másik levélen is, amelyet pár héttel azelőtt kapott Jeruzsálemből. Előszedte iratait, és keresni kezdte azt a korábbi levelet. Úgy emlékezett,hogy valami jelentés volt, jamniai birtokának tiszttartója írta. Hamar meg is találta, és összehasonlította a számokat. A korábbi csoport így festett, keleti módon jobbról balra olvasva:
1 19 17
18 18 8
12 3 27
A másik csoport pedig:
5 24 9
10 11 5
6 15 32
Antipatrosz megállapította, hogy mindkettőt ugyanaz a kéz írta. De mit jelenthetnek a számok? Titkosírás? Ha az, akkor az üzenetek neki szólnak, hiszen nem állapodott meg senkivel, hogy ily módon levelezzenek. Talán kíséretének valamelyik tagja a címzett? Vagy csupán egyszerű iktató számok, amilyeneket a postaszolgálat használ?
Kis pergamenlapra másolta át mindkét jelcsoportot, és elmélyedt buzgalommal kezdte tanulmányozni, ahogyan unatkozó utazók szokták a fejüket jelentéktelen dolgokon, hogy azzal is múljék az idő. De nem jutott semmire. Főleg azt találta nagyon különösnek, hogy a betűk formái olyanok, mint a legrégibb szentírási szövegeken használt írásjelek, amelyek meglehetősen különböznek a mostani szögletes betűformáktól.
A hajó az Orontész folyón felfelé haladva kikötött Antiochiában. Antipatrosz partra szállt, hogy tisztelgő látogatást tegyen Quintillus Varusnál, Szíria új helytartójánál, akivel már régóta szivélyes viszonyban volt. Varus barátságosan fogadta, de igencsak furcsa pillantásokat vetett rá. Úgy intézte, hogy négyszemközt maradjanak, s várta, hogy vendége könnyekre fakadva vallomást tegyen, vagy segítségért rimánkodjék. Antipatrosz azonban derüsen csevegett mindenféle folyó ügyekről és közös ismerősökről.. Varus növekvő türelmetlenséggel hallgatta, s végül minden kertelés nélkül nekiszegezte a kérdést: Feroras halála nem nehezítette-e meg a helyzetét?
- Nem, ezt nem állíthatom Kegyelmességednek. Nem volt köze olyan ügyhöz, amely az én hatáskörömbe tartozik. De nem tagadom, halálhíre váratlanul ért, és nagyon megrendített. Szerettem Ferorast. Több, mint nagybátyám, apám volt ő nekem számkivetettségem napjaiban. Bevallom, keservesen sírtam, amikor megtudtam, hogy nincs többé. Zsákruhát öltve és fejemre hamut hintve böjtöltem egy teljes napig. Nálunk így szoktak gyászolni.
- Felség, miért nem vagy bizalommal irántam. A barátod vagyok. Miért nem mondod el nekem?
- Mit kellene elmondanom?
- Indokolt aggodalmaidat.
- Nem értem Kegyelmességedet.
- Én sem értem Felségedet. Jól van, én is tudok hallgatni, akárcsak te, de valamit azért hadd mondjak meg. Atyád meghívott Jeruzsálembe egy törvénykezési üggyel kapcsolatban. Nem közölte, miről van szó, de én sejtem. Néhány nap múlva Jeruzsálembe utazom, előbb azonban útba ejtem Damaszkuszt, ahol valami határvitában kell igazságot tennem. Nagyon örülnék, ha megoszthatnám veled a kocsimat. Véleményem szerint kedvezőbb fogadtatásban lesz részed, ha mint az én barátom érkezel meg Jeruzsálembe, nem pedig mint anyád fia vagy atyád uralkodó társa és örököse. Elég világosan fejeztem ki magam?
- Kegyelmességed igazán nagyon kedves. De ha királyi atyám kételkedik hűségemben -mert, gondolom, erre céloztál -, gyanakvásait még csak fokoznám azzal, hogy a te védelmed alá helyezem magam. Ezzel mintegy elismerném bűnösségemet. Meg aztán atyám arra kért, siessek haza, és én nem tudom megtenni, hogy ne engedelmeskedjem neki. Tengeren folytatom utamat, és ha a széljárás nem változik, négy nap múlva otthon leszek.
- Nemes lélek vagy, Felség, de nem olyan korban élünk, amelyben a nemeslelkűség gyakran elnyerheti jutalmát. Maradj velem, a késésért magamra vállalom a felelősséget, és minden hatalmammal a segítségedre leszek, ha atyád vádat emelne ellened. Kéz kezet mos, és ha majd egymagad fogsz uralkodni, minden bizonnyal nem felejted el, mivel tartozol nekem. De ha visszautasítod ajánlatomat, könnyen megeshet, hogy egyetlen barátot nem találsz, aki támogatna a bajban.
- Bocsáss meg, kérlek, de az atyám iránti kötelességem az első.
Varus türelmének fonala elszakadt. Leplezetlen ingerültség csendült ki a hangjából:
- Azt mondják, Felség: a bolondot nem lehet meggyőzni arról, hogy a szivárvány nem gyaloghíd. Jól van, a sorsodra hagylak. De ha majd a híd elolvad a lábad alatt, és a vízbe zuhansz, ne várd tőlem, hogy kihúzzalak. Atyádnak vannak még fiai, akik nálad jobban fognak igyekezni, hogy megnyerjék pártfogásomat és barátságomat.
- Nem félek attól, hogy a vízbe fulladok. Ahogy a ti csodálatos Pindaroszotok írja:
Ha az Ég meg akar menteni, akkor sem eshet bajod,
Ha szitában hányódsz az óceán közepén.
Így váltak el egymástól, és a ,,Fortuna" Antipatrosszal a fedélzetén ismét kifutott a tengerre. Amint a gálya ki akart kötni Szidónban, beleütközött egy elsüllyedt hajóroncsba, és léket kapott. A javítás több napott vett igénybe, s amikor végre folytathatta útját, heves északkeleti szélviharba került, árbócai eltörtek, és Alexandria felé sodródott. Már alig néhány mérföldre volt a várostól, amikor nagy nehezen sikerült megállítani és evezőkkel lassan visszafelé hajtani. Közben a legénységből többen megsérültek, és az élelmiszerkészlet kifogyott.
A hajó csak október utolsó napján vergődött be Caesarea szép kettős kikötőjébe, amelyet Heródes óriási költséggel vágatott ki az alaktalan partból. Augustus monumentális szobra magasodott föléje, amely mérföldekre ellátszott a tengeren. Éppoly tágas volt , mint a petraiuszi kikötő. A hosszú móló, amely megtörte a hullámzás erejét, és bekerítette a külső kikötőt, kétszáz láb széles volt, a belső kikötő rakodóhelyeit pedig erődök védték. A gyönyörű várost templomok, fürdők, piacterek, testedző csarnokok meg egy tiszta görög stílusban épült amphiheatrum díszítették.
A ,,Fortuna" becsiklott a külső kikötőbe, amelynek bejárata északra nézett, és a kapitány odakiáltott a kikötőmesternek:
- Hé! Itt a ,,Fortuna" gyorsgálya, űrtartalma 200 tonna, én vagyok a kapitánya, Firmicus Sidonius. Róómából tartunk hazafelé. Őfelsége Antipatrosz király van a fedélzeten. Szidonból réztömböket szállítunk. Lázbetegünk nincs, de tíz emberünk megsérült a legutóbbi viharban, orvosra van szükségünk. A Királyi Lak mellett szeretnénk kikötni, a Drusus-erőd mögött.
Kisvártatva a kikötőmester egyik jó torkú rabszolgája a bömbölő hangon adta meg a választ:
- Halljátok az utasítást! Álljatok be a rézkikötőbe a nyugati rakparton, és rakodjatok ki!
- Hé! - harsogta vissza a kapitány. - Megismétlem: Antipatrosz Őfelsége van a fedélzeten, a Királyi Laknál szeretnénk kikötni!
- Utasítást megismétlem! - jött a válasz. - Álljatok be a rézkikötőbe, és rakodjatok ki! Orvost küldünk!
A kapitány mentegetőzve lépett Antipatroszhoz:
- Felség, a kikötőmester konok fickó, afféle kiskirály. A te hozzájárulásod nélkül nem merek ellenkezni vele. Mondd meg, mit tegyek?
- A Királyi Laknál talán valami roncs miatt nem lehet horgonyt vetni: Irányítsd a hajót a rézkikötőbe, a kikötőmester utasítása szerint. Szívesen sétálok a rakparton végig a városig. Alig várom már, hogy szárazföld legyen a talpam alatt.
A ,,Fortuna" belavírozott a rézkikötőbe. Alighogy horgonyt vetett, rabszolgák futottak fel a fedélzetre, hogy segítsenek felszedni azokat a léceket, amelyek a fedélzeti nyílást borító ponyvát szorították le.
- Vissza, kutyák! - ordított rájuk a kapitány, korbácsát suhogtatva. - Engedjétek Őfelségét partra szállni, mielőtt bemocskoljátok a deszkáimat!
Leeresztették a pallóhidat, és hozzáerősítették egy kikötőbakhoz. Antipatrosz segédtisztei bíbor szőnyeggel borították be, majd végigszaladtak rajta, és fontoskodva várakoztak a parton, hogy köszöntsék hazai földre lépő urukat.
- Fura egy hazaérkezés ez - súgta oda egyikük a szomszédjának. - Emlékszik, mekkora pompával búcsúztattak minket, amikor elindultunk Rómába?
- És miért nincs itt a Drusus-erőd parancsnoka, hogy üdvözölje a királyt? Mindenki megbolondult Caesareában?
- Előbb a sérülteket szállíttasd partra - mondta a kapitánynak -, és küldj el valakit, hogy vásároljon friss gyümölcsöt a szegény fickóknak.
Miután ez megtörtént, és az orvos megérkezett, Antipatrosz is partra szállt. Ekkor valamelyik épület mögül előbukkant Heródes testőrgárdájának egyik altisztje, egy szakasz katona élén. Tisztelgett Antipatrosz előtt, majd így szólt:
- Felség, Heródes király sürgősen látni kíván Jeruzsálemben. Azonnal postakocsiba kell ülnöd.
A kíséret meglepődött. Csak egy altiszt! Valaki megkérdezte tőle:
- Hol a parancsnokod? Miért nem jött ide maga, hogy üdvözölje a királyt?
- Egyenesen Heródes őfelségétől kaptam a parancsot, hogy kérdéseitekre ne válaszoljak, és ne engedjek meg semmiféle késedelmet - mondta az altiszt. - A postakocsi amott a mázsaház mellett várja Őfelségét. Nekem kell Őfelségét Jeruzsálembe kísérnem. Arra is parancsom van, hogy fegyverezzem le Őfelségét.
- Nem hordok fegyvert magamnál - jegyezte meg Antipatrosz.
- Meg kell motoznom Felségedet.
- És mi legyen a kíséretemmel?
- A kíséretedre vonatkozóan nincsenek utasításaim. Bérelt lovakon elkísérhetnek, vagy itt maradhatnak, ahogy tetszik.
- Jó egészségben van-e atyám, a király?
- Bocsáss meg, Felség, de semmiféle kérdésre nem felelhetek
- Mutasd az írott parancsot.
A parancs rendben volt, s így Antipatrosz megengedte, hogy az altiszt megmotozza. Azután beszállt a kocsiba, és a zömök lovak ügetve elindultak a part mentén. A kíséret tagjai elképedve bámultak a kocsi után. A hűségesebbek azonban csakhamar begyalogoltak a városba, lovakat béreltek, és Antipatrosz után nyargaltak. Jeruzsálem huszonöt mérföldnyire feküdt a parttól.
Utol is érték a kocsit, de Heródes testőrei a városkapu előtt feltartóztatták őket. Így Antipatrosz csak az altiszt kíséretében érkezett meg a palota elé. Az altiszt átadta őt a főkapusnak, aki szótlanul mogorván mérte végig, s fölöttébb hanyagul üdvözölte. Senki sem jött elő, hogy köszöntse. Egy fiatal tiszt, akivel jót tett valamikor, közeledtére sietve visszahúzódott, és elbújt egy oszlop mögé.
Antipatrosz emelt fővel lépett a mozaikkal kirakott Ítélkező Csarnokba, ahol már várták, mert amikor megérkezett Caesareába, füstjelek továbbították a hírt Jeruzsálembe. Heródee sápadtan, megsoványodva ült vánkosokkal kibélelt trónusán. Jobbján Varus foglalt helyet elefántcsontból faragott curulisi széken. Éppen egy vitás kérdést tárgyaltak, arról volt szó, hogy bizonyos szíriai nomád törzseknek van-e legeltetési joguk a Jordánon túl.
Antipatrosz szertartásosan köszöntötte őket. Hirtelen csend támadt, amikor felment a trónushoz vezető lépcsőkön, és előre hajolt, hogy megölelje apját.
Heródes heves mozdulattal visszalökte, s fejét elfordítva így kiáltott fel:
- Az Úr zavarja meg elmédet, te nyomorult! Hozzám ne merészelj érni! Ó, Varus, mondd, nem az apagyilkosok mintapéldánya áll itt? Hitszegő módon életemre tör, most meg összenyálazna csókjaival! El a szemem elől, hitvány gazember, és készülj fel a védekezésre abban a néhány órában, amit még meghagyok neked! Holnap ítélőszék elé kerülsz, és Quinctilius Varus őkegyelmessége, aki szerencsés véletlen folytán ma érkezett ide l esz a bírád.
Antipatrosz ereiben megfagyott a vér. Könyörgő tekintettel fordult Varus felé, de az közönyös faarccal meredt rá, majd ismét apjára pillantott, Heródes azonban nem nézett szemébe, és dühösen rikácsolta:
- Takarodj, hallod?! Takarodj!
Antipatrosz mélyen meghajolt előtte, azután ismét Varushoz fordult:
- Kegyelmességed, még nem ismerem az ellenem emelt vádat. Hogyan készülhetnék így fel a védekezésre?
- A vádat egy órán belül megkapod írásban.
- Nem, Varus, nem! - ordította Heródes. - - Herculesre, nem! Ha ismertetem vele a vádat, összeszűri a levet az őrökkel, hamis tanúkat szerez, és ideje marad arra, hogy ördögi ravaszsággal fehérre mossa magát.
Varus csendesen megjegyezte:
- Bűnesetekben a vádlottnak elegendő időt szoktak adni, hogy felkészülhessen a védekezésre.
- Ez nem szokványos eset. Itt apagyilkosság megfontolt szándékáról van szó - válaszolta Heródes, majd ráförmedt Antipatroszra: - Miért nem siettél haza, amint meghagytam neked? Hol voltál azóta, hogy elhagytad Antiochiát? Tíz nappal előbb indultál el, mint Varus, mégis négy nappal utána érkeztél meg. Bűntársadat, azt az Antiphiloszt látogattad meg Egyiptomban, he? Nem, nem, ne válaszolj! Tartogasd csak holnapra a hazugságaidat!
Antipatrosz a palota börtönében töltötte az éjszakát, őrei parancsot kaptak, hogy ne engedjenek be hozzá senkit. A fogoly a szent könyveket kérte, hogy olvasásukkal próbálja csillapítani szívének háborgását. Bevittek neki néhány elrongyolódott tekercset. Az egyik - Mózes Első Könyve - éppen annál a résznél kigöngyölve, amely Szodoma pusztulását beszéli el. Antipatrosz csak úgy vaktában olvasni kezdte:
Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne
állj a környéken, a hegyre menekülj, hogy el ne
vessz!
Antipatrosz felsóhajtott. Mózes Első Könyve, tizenkilencedik rész tizenhetedik vers - gondolta. ,,Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, hogy el ne vessz!" Késői figyelmeztetés...
Hirtelen eszébe villant valami: a számcsoportok ...igen, a számcsoportok azon a két levélen...Az egyik levél hátlapján ugyanez a három szánjegy állott legfelül: 1 , 19, 17... A többire is világosan emlékezett, hiszen oly sokáig töprengett rajtuk. Remegő k ezekkel kezdte kigöngyölni a tekercset, hogy megkeresse a második és harmadik számjegycsoportnak megfelelő idézeteket. A jeruzsálemi kánon szerint Jób Könyve volt a tizennyolcadik.
18, 18, 8. Jób Könyve, tizennyolcadik rész, nyolcadik vers. Hamarosan megtalálta:
Mert lábaival hálóba bonyolódik, és ó-verem felett jár.
12,3,27. Királyok Második Könyve, harmadik rész, huszonhetedik vers:
Akkor vevé az ő elsőszülött fiát, aki őhelyette ural-
kodandó volt, és égőáldozatul megáldozá a kőfalon.
A három szöveg tehát figyelmeztetés volt: ne lépjen abba a kelepcébe, amelyet apja állított neki, hanem mentse meg az életét, mert apja éppoly könyörtelenül el akarja őt pusztítani, ahogyan Moáb királya pusztította el legidősebb fiát. Késő, késő... Azt gondolta, hogy a másik üzenet is hasonló figyelmeztetést fog tartalmazni. De nem - a második üzenetben merőben más hír rejlett:
5, 24, 9. Mózes Ötödik Könyve, huszonnegyedik rész, kilencedik vers:
Emlékezzél meg arról, amit cselekedett az Úr, a te
Istened Miriámmal az úton, mikor kijöttetek Egyip-
tomból.
10, 11, 5. Sámuel Második Könyve, tizenegyedik rész, ötödik vers:
És fogada méhében az asszony, és elküldvén, meg-
izené Dávidnak ilyen szóval: ,,Teherbe estem."
6, 15, 32. Józsua Könyve, tizenötödik rész, harminckettedik vers:
Lebaóth, Silhim, Én és Rimmon.
Antipatrosz sírva fakadt, de maga sem tudta volna megmondani, hogy örömében vagy aggodalmában. Mária gyermeket vár, és biztonságban van én-rimmoni rokonainál. De vajon még most is biztonságban van-e? Hátha az gerjesztette fel Heródes haragját, hogy megtudta titkos házasságukat? Talán a Máriát kísérő sátorlakó rékábiták valamelyike elárulta a titkot? Hátha Heródes elfogatta és kínvallatásra fogta Máriát?
Némán kérlelte Istenét: vele, Antipatrosszal bármi is történjen, Máriát mentse meg ellenségei gonoszságától, s biztonságban hozza világra a gyermekét.
Mária iránti szerelme merőben különbözött minden szerelemtől, amelyet valaha is érzett. Mintha egyszerre lett volna apja, gyermeke és szeretője is Máriának. Amikor a házasságkötési szertartás során először fogta meg a kezét, és megízlelte azt a birsalmaszeletet, amelyet Mária tett az ajka közé, hirtelen úgy érezte, hogy királyi fenség költözött a szívébe - az a belülről fakadó fenség-érzet töltötte el, amelyről Simon, a főpap beszélt neki. Mintha meghalt volna saját régi, megfakult világa számára, s rögtön újjászületett volna egy másik, dicsőséges világnak. Mária világának. Most is úgy látta őt maga előtt, mint amikor először pillantotta meg - mozdulatlannak és fenségesen nyugodtnak, mint egy istennő szobra. Menyasszonyi ruhája kékkel csíkozott fehér vászonból készült, arannyal átszőtt palástját skarlát szegélyezte,derekát aranyozott fésűskagylóból összeállított öv ölelte körül. Ezüstös sarui úgy görbültek felfelé, mint két holdsarló, kezében drágakövekkel kirakott aranykígyót tartott. Tizenkét gyémántfürtből összekapcsolt diadém szikrázott nyugodt tekintető tengerzöld szempárja fölött, Mikál királyi hajpántját viselte. Szentség sugárzott egész lényéből, s amikor elmondta az ősi formulát: ,,Én vagyok Ádám anyja, én vagyok Szalma anyja, téged, Kálebet választottalak szerelemre" - Antipatrosz úgy remegett, mint akit kilelt a hideg.
Most is elfogta a reszketés, amikor első és egyben utolsó együttlétükre gondolt. Csak pár óra volt. Mária még hajnal előtt visszatér Lüszia házába, ő meg Caesareába loagolt, hogy a Rómába induló hajóra szálljon. Egy egész esztendőt adna az életéből, ha láthatná őt, ha egyetlen szót szólhatna hozzá. Egy esztendőt? Amikor egy hete sincs hátra az életéből?
És a gyermek?
Bíbor köpenyében végignyúlt a kőpadlón, és egész éjjel a gyermeken tűnődött. Fiú lesz-e? A szíve azt súgta, hogy igen. Amint elaludt, csodálatos álma volt: ragyogása még betöltötte a cellát, amikor egy órával pirkadat után a börtönőr behozta a reggelijét: agyagkorsóban vizet meg penészes kenyérhéjat.
- Mi az ott a kezedben? - kérdezte Antipatrosz, félg még az álom világából.
- A szenvedés kenyere és a szenvedés vize, amíg újra eljövök.
- Szerencsés előjelű szavak! Az a rab, akihez először intézték, kiszabadult.
- Igazán? Akkor merem állítani, hogy az ő bűne nem volt olyan förtelmes, mint a tiéd- mondta az őr, és rácsapta a cella ajtaját.
Antipatrosz hálát adott az Úrnak az új napért, megmosta kezét, és majszolni kezdte a kenyeret. Az álom bűvölete még mindig leigázta, az áporodott víz úgy izlett, mintha hóban hűtött lémnoszi bort szürcsölne, a száraz kenyér pedig finom mézessüteménynek tűnt. A délelőtt hátralévő részét a Szentírás olvasásával töltötte. Figyelmesen, lehiggadtan olvasott. Reményt, bizakodást merített Mózes Első Könyvének abból a fejezetéből, amely elbeszéli, hogyan szabadult meg Izsák az utolsó pillanatban, amikor atyja, Ábrahám már kezébe vette az áldozati kést.
Déltájban érte jöttek, s felkísérték az Ítélkező Csarnokba, amelyet a zsidók Gabathának, azaz Kövezetnek neveznek. Varus és Heródes ugyanúgy ült ott egymás mellett, mint az előző napon. Antipatrosz tiszteletteljesen köszönt nekik, majd alázatosan leborulva várta a vád felolvasását.
Heródes felállt, s egy írást lobogtatott Antipatrosz felé.
- Nevetséges végigcsinálni egy szabályszerű tárgyalást - rikácsolta -, amikor ilyen bizonyíték van a kezemben! Ezt a levelet átkozott anyád, Dórisz írta neked, akit eltaszítottam magamtól, és száműztem. Elutazásod után egy hónappal küldte el, de az én hűséges titkosügynökeim elcsipték. Hallgasd csak, mi áll benne: ,,Maradj Rómában, drága fiam. Minden kitudódott. Bizd magad a császár oltalmára."
Átnyújtotta a levelet Varusnak, aki szárazon megjegyezte:
- Amikor Dórisz királyné ezt a levelet írta, nyilván erős reumatikus fájdalmak gyötörték. Nagyon reszketett a keze. Kínzással kicsikart írásbeli vallomásokon lehet ilyen dűlöngélő betűket látni.
Heródes ráfermedt, s fuldokolva lökte ki magából a szavakat:
- Egy bűnös asszony írása ez, aki alig tudja fogni a tollat remegő kezében. Bízom benne, hogy Kegyelmességed perdöntőnek tartja ezt a bizonyítékot, és azonnal meghozza az ítéletet.
- Felség, a fiad római polgár. Nem rövidíthetjük meg a törvényes eljárást, ahogyan te kívánod. Ezzel súlyosan vétkeznénk a császár ellen. Kivéve természetesen azt az esetet, hogy fiad önként elismeri, hogy az ellene emelt vád megfelel a valóságnak.
Antipatrosz felállt:
- Atyám, nem ismerhetem el bűnösségemet olyan vádban, amelyet nem hallottam. És kérlek, ne ítélj meg addig, amíg engem is meg nem hallgattál. Anyám szavait - ,,minden kitudódott" - nem lehet sem az én bűnösségemnek, sem az ő bűnösségének bizonyítékául tekinteni. Lehet, hogy pillanatnyi elmezavarában írta, ami megmagyarázza máskor oly biztos kezének remegését. Sőt az sincs kizárva, hogy a levél hamisítvány, olyan valaki írta, aki mindkettőnknek ártani akart vele...
Heródes dühösen félbeszakította, majd siránkozni kezdett: nem volt a földön még egy olyan szerető szívű apa, akinek gyengédségével úgy visszaéltek volna a gyermekei, mint ahogy az ő fiai tették vele. És valamennyi között a leghálátlanabb Antipatrosz, az elsőszülöttje. Mennyi gondoskodást és szeretetet, mennyi kitűntetést és kincset pazarolt rá! És lám, Antipatrosz mivel fizetett mindezért? Aljas módon összeesküvést szőtt agg apja meggyilkolására, nem tudta kivárni azt a kis időt, amit a könyörtelen sors még tartogat számára.
- És milyen undok képmutatást tanúsított a legutóbbi évek alatt. Milyen ügyesen tudta színlelni, hogy szerető gondoskodással vesz körül, hogy bölcs tanácsokkal segít, hogy eltávolítja hűtlen szolgáimat, hogy megosztja velem a kormányzás gondját... És tette mindezt azzal a galád szándékkal, hogy végül eltiporjon.
Majd arról beszélt, hogy Alexandrosz és Arisztobulosz haláláért egyedül Antipatrosz felelős, bizonyítékokat hamisított, hamis tanúkat bérelt ellenük, és hatalmi szóval irányította a vizsgálat menetét. Szemét törölgette és sóhajtozva jelentette ki: most már tudja, hogy szegény fiai ártatlanul pusztultak el, de nem ő volt a gyilkosuk, hanem Antipatrosz, az álnok, akinek egész élete ,,a gonoszság misztériuma".
Tenyerébe temette arcát és úgy tett, mintha zokogna. Ekkor lépett előre a damaszkuszi Nikolaosz , aki Alaxandrosz és Arisztobulosz, majd Szüllaiosz bűnperében a vádló szerepét töltötte be. Alacsony, aszott testű, ferde nyakú ember volt, ajkán állandóan gúnyos mosoly ült. Kigöngyölte a kezében tartott tekercset, és felolvasta a vádpontokat.
Az első: Antipatrosz ezen és ezen a napon panaszkodott anyjának, Dórisz királynénak, hogy atyja, Heródes király idős korát meghazudtolva napról napra fiatalosabb, ő maga - mármint Antipatrosz - deres szakállú öregember lesz, mire atyja örökébe ülhet, s akkor már semmi örömét se leli az egyeduralkodásban.
A második: Antipatrosz hozzávetőleg ekkor meg ekkor beszélgetett a nagybátyjával, Ferorassal, ,,vadállatnak és gyilkosnak" nevezve atyját, a királyt, és az alábbi kijelentést tette: ,,Ha volna bátorságunk és segítségünk, félelem nélkül élhetnénk."
A harmadik: Antipatrosz az egyiptomi Ón-Héliopoliszba küldött egy bizonyos fajta finom mérget, amelyet Antiphilosz, kíséretének egyik tagja hozott haza, és nyújtott át titokban Antipatrosz nagybátyjának, Ferorasnak. Úgy tervezték, hogy majd Feroras adja be a mérget a királynak. Antipatroszra, akit atyja sürgős ügyben Rómába küldött, még a gyanú árnyéka sem vetődött volna. Feroras azonban visszariadt a gyilkosságtól, és megsemmisítette a mérget. De maradt belőle egy egészen kis mennyiség. Ezt megtalálták, és mint bizonyítékot, meg fogják mutatni a törvényszéki tárgyaláson.
A negyedik: Antipatrosz röviddel az után, hogy megérkezett Rómába, egy Bethüllosz nevű szabadossal jelentést küldött a királynak. De Bathüllosz a jelentéseken kívül mérget is hozott magával. Antipatrosz bízta rá azzal, hogy adja át Ferorasnak. Antipatrosz arra az esetre küldte a mérget, ha a másik hatástalannak bizonyulna. A mérget megtalálták, és a tárgyaláson szintén elő fogják mutatni.
Nikolausz ezután írott tanúvallomásokat olvasott fel a négy vádpont alátámasztására.
A vallomásokat kínzással csikarták ki Dórisz királynéból, Feroras tíz udvarhölgyéből. Antiphioszból, Bathülloszból és másokból szintén. Nikolausz hadarva felolvasta a szövegeket, majd letette azokat Varus elé.
Varus érdeklődéssel vizsgálgatta a papíruszokat. Megjegyezte, hogy Dórisz királyné keze írása éppen olyan kínvallatás után, mint amikor csupán bűntudata hatása alatt írt. Azonkívül - folytatta Varus - a királyné mindkét alkalommal aznos minőségű silány papíruszt, s ugyanazt a zavaros színű tintát használta. Ez különös.
- Miért különös, Kegyelmességed? - kérdezte Nikolaosz.
- Derék Nikolaosz, azt kérdezed, miért? Hát azért, mert ugyanolyan papirusz, amilyenre a többiek írták a maguk tanúvallomását. Ilyet a börtönben használnak, ugyanaz a jellegzetes börtöntinta. Nem akarok azzal tetszelegni, hogy kiváló nyomozó vagyok, de azért, Bacchusra mondom, harmincéves hivatali pályám alatt csak rám ragadt egy és más. Annyit mindenesetre megtanultam, hogy egyszerű józan ésszel sok mindenre rá lehet jönni. Mire írnak a királynék? A legfinomabb papiruszra, amelyből egy vékony tekercs ötven drachmába kerül, és amelyet pézsma, vagy rózsaillattal szoktak szagosítani. De ez itt foszladozó, mocskos, érdes, összevissza toldozott papiruszdarab. Elképzelhetetlen, hogy effélét egyáltalán bevittek egy olyan elegáns hölgy lakosztályába, amilyen Dórisz királyné. Ha Heródes király nem biztosított volna az ellenkezőjéről, azt kellene gondolnom, hogy a királynénak Rómába, Antipatrosz királyhoz írt levele ugyanakkor készült, mint a vallomása, amelyről magad is elismerheted, hogy kínzással csikarták ki belőle.
Nikolaoszt szemmel láthatóan zavarba ejtette ez a válasz. Varus azonban folytatta:
- Itt vannak Feroras volt udvarhölgyeinek vallomásai. Tíz vallomás, és majdnem szóról szóra megegyeznek egymással: Antipatrosz király az illető hölgyek jelenlétében közölte anyjával, hogy Rómába utazik. Állítólag kijelentette: ,,Minél messzebb akarok lenni attól a vadállat apámtól." Ez azonban ellene mond a harmadik vádpontban szereplő állításnak, amely szerint Antipatroszt az atyja küldte sürgős ügyben Rómába. Ellene mond továbbá annak a levélnek, amelyben néhány hónappal ezelőtt Heródes király ugyanezt közölte velem. Antipatrosz ellen még egy vád olvasható ezekben a vallomásokban. Állítólag úgy nyilatkozott Heródes királyról: ,,Kegyetlenséget művelt az apám, amikor úgy fogalmazta meg végrendeletét, hogy a fiam sohase követkessen a trónon. A fivéremet, Heródes Philipposzt részesítette előnyben a fiammal szemben." Ezt a vádat nem tartom hihetőnek. Antipatrosz király is, Dórisz királyné is ismerték a végrendelet tartalmát - amely, úgy vélem most már érvénytelen. Antipatrosz ennélfogva sohasem mondhatott ilyesmit. A végrendelet ugyanis - amint annak idején hivatalosan közölték velem - Heródes Phhilipposzt csak abban az esetben jelölte ki trónudódlásra, ha Antipatrosz király Heródes előtt halna meg, de még ebben az esetben is Antipatrosz gyermekére szállna vissza az utódlási jog, ha Heródes Philipposz elhalálozna, vagy lemondana. Ha pedig Antipatrosz király túlélné atyját és örökébe lépne, akkor Heródes Philipposz trónigénye megszűnik, és Antipatrosz király a császár jóváhagyásával egyedüli örökösévé nevezheti ki saját fiát. Ez az ellentmondás arra késztet, hogy kétkedéssel fogadjam az egész bizonyítási anyagot.
Kínos csend támadt. Antipatrosz felbátorodott, és röviden, egyszerű szavakkal elmondta védőbeszédét:
- Atyám, Quinctilius Varus őkegyelmességének véleménye alapján legyen szabad kijelentenem, hogy ezek a tanúvallomások nem megbízhatóak, mivel mindegyiket kínzással csikarták ki. Anyámnak hozzám intézett állítólagos leveléről is azt kell mondanomm,hogy anyámat kínzással kényszerítették a megírására, természetesen a te tudtod nélkül. De tudom bizonyítani azt is, hogy anyám mindig a legfinomabb alexandriai papiruszon írt nekem, és nem görögül, hanem héber betűkkel, edomi nyelvjárásban. Nyelvtanilag hibásan beszéli a görög nyelvet, és egy görög levél megfogalmazása nagyon nehezen megy neki. Továbbá: mint magad is tudod, nem szívesen utaztam el, amikor Rómába küldtél. Nem a saját akaratomból mentem oda, hogy távol legyek tőled. Én hálás vagyok neked, atyám, amiért elismerted, hogy hűséges és kötelességtudó fiad voltam, amióta kiemeltél engem a szürke magánéletből, és megmutattad a világnak, mire képes az apai szeretet. De hogy te képmutatónak, testvérgyilkosnak, apagyilkosnak és azonfelül tébolyultnak hiszel engem, az végtelen fájdalommal tölt el. Negyven esztendőt éltem le az életemből, soha senki bűnnel nem vádolhatott, és a te meggyilkolásodtól nem várhatnék egyebet, mint lelkiismeret-furdalást, és örök kárhozatot. Gondold csak meg: ötven talentum az évi jövedelmem, amelyet még a te ajándékaid és a különféle hivatalaimból befolyó illetékek is gyarapítanak Olyan sok ez, hogy nem is tudom elkölteni. Élvezem a királyi címet és hatalmat, a birodalom legnemesebb embereinek pártfogásába ajánlottál engem. És ami még ennél is fontosabb, mind a mai napig egyetlen barátságtalan szót sem mondtál nekem, sohasem volt okom panaszra, mert mindig nagylelkűen és méltányosan bántál velem. Nincs az egész világon senki, a legutolsó alattvalódtól a mi nagy jótevőnking. Augustus Caesarig, aki szavaim igazságát kétségbe vonhatná. Ha most ellened fordulnék ha neked rontanék, ahogyan a rossz kutya néha megtámadja tulajdon gazdáját, ezt csak őrültségi rohammal lehetne megmagyarázni. Ám ha valóban őrült lennék, betegségem minden bizonnyal egyéb tetteimben is megnyilvánulna. Azt hiszed talán, hogy gonosz szellem költözött belém? Akkor űzd ki belőlem, könyörögve kérlek. Izrael Istenére kérlek, áldassék az Ő szent neve.
Heródes a fogait csikorgatta, és kis szakállát tépdeste.
- Igen, majd kiűzöm belőled a gonosz szellemet, de nem az Úr nevében - mondta. - A császár nevében űzöm ki kínpaddal, parázzsal és hüvelyszorítóval.
- Kínoztass hát meg, atyám. Egyre megy. Úgy látom, már előre meghoztátok az ítéletet.
- Nem, nem, Antipatrosz király - vetette közbe Varus. - Te római polgár vagy, ennélfogva téged nem lehet kínzásnak alávetni. A császár semmi szín alatt nem tűrné, hogy a római jog megsértésével kínvallatásnak vessék alá a császári haderő egy magas rangú tisztjét. De mondd csak, fel tudnál-e mutatni valamilyen bizonyítékot arra vonatkozólag, amivel az imént dicsekedtél? Hogy a császár jóindulattal és bizalommal van irántad?
- - Itt van két levél. Az egyiket maga a császár, a másikat Lívia császérné írta . Atyámnak szólnak, de nincsenek lepecsételve, úgyhogy bárki elolvashatja őket.
Heródes kitépte fia kezéből a leveleket, és a hátát támasztó vánkos mögé dugta.
- Ezeket később is el lehet olvasni - jelentette ki. - Nikolausz, folytasd a vádbeszédet!
Nikolaosz látta, hogy az ügy kedvezőtlen mederbe terelődött. A jelenlevők rokonszenve hirtelen Antipatrosz felé fordult - kivéve Heródest meg két fiát, Arkhelaoszt és Philipposzt, akik igényt tartottak a trónra. Az első pillantásra oly meggyőzőnek tűnő bizonyítékokról most kiderült, hogy hamisok, legalábbis részben, Antipatrosz viselkedése pedig egy teljesen ártatlan, mélységesen megbántott emberre vallott.. Nikolaosz ezért a jogászi retorika gazdag fegyvertához folyamodott. A legkülönbözőbb sértéseket vagdosta Antipatrosz fejéhez: elmondta őt baziliszkusznak, ocsmány ibiszmadárnak, fekete pszülloszi kígyónak, förtelmes apagyilkosnak. Vádolta, hogy elárulta és meggyilkolta ártatlan fivéreit, elcsábította Jókebedet és annak nővérét, Noémit, rendszeresen ő játszotta Azázel démon szerepét a boszorkányok undok és istenkáromló orgiáin, meztelenül ugrándozott holdtöltekor tizenkét meztelen nő által formált körben.
- És te, utálatos kecskebak, magad is bevallottad, hogy az apagyilkosság bűnére nem volt egyéb indítóokod, mint az ördögi gonosz indulat. Igen, a becsvágy hajtott téged arra, hogy olyan bűnt kövess el, amilyenhez foghatót nem találni sem történelemben, sem a legendák világában. Meg akartad mérgezni atyádat, aki - magad is elismerted - soha egyetlen rossz szót sem szólt hozzád, aki soha nem bántott meg semmivel. És még ráadásul anyádat és atyád egyetlen élő fivérét is bele akartad keverni égbekiáltó gaztettedbe.
Majd Varus felé fordulva így folytatta:
- Pusztítsd el ezt a veszett farkast, ezt a hiénát! Nem tudod-e, hogy az apagyilkosság egyetemes gonoszság, amely meggyalázza a természetet, és bajt visz mindenhová, ahová miazmás lábát beteszi? Nem tudod-e, hogy annak a bírónak, aki nem sújt le az ilyen szörnyetegre , az isteni igazságszolgáltatás haragjával kell szembenéznie?
Amikor Nikolaosz kitombolta magát, Varus tárgyilagos hangon megkérdezte Antipatrosztól, kíván-e válaszolni.
- Nikolaosz - mondotta Antipatrosz - boszorkánysággal meg istenkáromlással vádolt engem. Vádját meg sem próbálta bizonyítani, mivel nem is tudná. De ez nem is szerepel a tárgyalás elején fölolvasott vádpontok között. Hiába halmozott el sértésekkel, újat nem tudott mondani ügyemmel kapcsolatban. Ennélfogva nem kívánok válaszolni neki. Nem vagyok mocskos szájú halárus, utálom az efféle szájalást. Ehelyett atyáim Istenét hívom tanúmul, hogy az ellenem felhozott vádak alaptalanok, és teljesen ártatlan vagyok.
Nikolaosz erre felszólította Varust, hogy vizsgálja meg annaka szövegnek a maradványát, amelyet Antiphilosz hozott Egyiptomból. Javasolta, adják be egy halálra ítélt bűnözőnek, s ily módon állapítsák meg, valóban gyilkos hatású-e a por.
Varus beleegyezett.
Bevezettek egy galileai rablót, akit már készenlétben tartottak a kísérletre. Közölték vele, hogy kegyelmet kap, ha lenyel egy keveset a mézzel vegyített porból. Elvállalta, lenyelte a keveréket, kisvártatva a padlóra rogyott, görcsösen vonaglott, torkát markolászta, hasát szorongatta, s közben borzalmasan üvöltött. Kivitték, hogy ne a teremben haljon meg.
- Nem valami finom szer - mondta Varus nevetve. - Arzén, egyike a legdurvább, legerősebb mérgeknek. Az arzénes mérgezés tünetei közismertek és félreismerhetetlenek. Feroras sohasem mert volna ilyet használni, hiszen minden bizonnyal rájöttek volna. Legfeljebb egy esetben: ha rajta is erőt vesz az a megmagyarázhatatlan őrültség, amellyel Antipatroszt vádoljátok. Ha ez a rabló a keverék lenyelése után hálát mond istenének a szerencsés menekülésért, és boldogan vigyorogva távozik a palotából - nos, akkor felfüggesztettem volna az ítélkezést. Vártam volna, hogy megtudjam,, lassú hatású méreg volt-e. Most azonban nem adhatok hitelt a tanúvallomásnak, amelyet kínzással csikartak ki Jókebedből Feroras feleségéből, s amely szerint ez lenne az Antiphilosz által Egyiptomból hozott finom méreg. Nemegyszer kellett egyiptomi méregkeverőkkel foglalkoznom, és tapasztalatból mondhatom: sokkal de sokkal finomabb módszereket alkalmaznak. Heródes király, beszélhetnék veled négyszemközt?
A tárgyalást felfüggesztették. Hogy Varus mit mondott Heródesnek, az nem tudódott ki. Annyi azonban tény, hogy a bírósági eljárás félbeszakadt. Varus másnap udvariasan elbúcsúzott, és visszatért Antiochiába anélkül, hogy ítéletet mondott volna.
Egy héttel később Heródes ismét elővette az ügyet, arra hivatkoza, hogy új bizonyíték került a birtokába. Ügynökei - úgymond - elfogtak egy levelet, amelyet Antiphilosz írt Egyiptomban. Egy rabszolgától vették el, aki Jeruzsálembe igyekezett vele, hogy átadja Antipatrosznak. A levélben ez állott:
,,Életem kockáztatásával elküldtem neked Akmé levelét, bár ezzel két uralkodóház bosszúját vonom magamra. Sikert kívánok ügyednek!"
Heródes utasította ügynökét, hogy a föld alól is elő kell keríteni a másik levelet. Valószínű - mondta -, hogy még a rabszolgánál van, motozzák meg hát alaposan. Köntöse bélésébe varrva valóban megtalálták a levelet, feltehetően Akné írta, egy Lívia szolgálatában álló zsidó nő, és Antipatrosznak szólt. Szövege így hangzott:
,,Írtam apádnak, pontosan úgy, ahogy meghagytad. Utána átadtam Lívia úrnőmnek egy másik levelet, mintha Salóme nagynénéd küldte volna, azt is pontosan a te utasításod szerint fogalmaztam meg. Ennek Salóme jól megérdemelt halálát kell eredményeznie, mivel Heródes király természetesen azt fogja hinni, hogy nagynénéd összeesküvést szőtt ellened."
Heródes azután még egy levelet mutatott fel, amelyről azt állította, hogy éppen ost hozta egy futár Rómából. Nyilván ez az a levél, amelyet Akmé írt neki Antipatrosz utasítása szerint:
,,Mint Izrael hűséges leánya, itt vigyázok az érdekeidre. Pontos másolatot készítettem egy levélről, amelyet nővéred, Salóme írt az én Lívia úrnőmnek. Mint látni fogod, árulással és esküszegéssel vádol téged, nyilván azért, mert még mindig nem tudja megbocsátani, hogy nem engedtek feleségül menni ahhoz a pogány gazemberhez, Szüllaioszhoz. Kérlek, elolvasás után semmisítsd meg soraimat, mert életem kockáztatásával írtam." Egy sértegetésektől hemzsegő állítólagos másolata volt a melléklet, ,,Salóme" aláírással.
Antipatroszt éjnek idején hozták elő börtönéből, hogy elébe tárják ezeket a dokumentumokat. Tagadta, hogy bármiféle kapcsolatban lett volna Akméval, s kijelentette: véleménye szerint a leveleket Antiphilosz hamisította.
- Azt majd eldönti a császár - felelte Heródes. - Rómába küldlek, ott fognak határozni sorsodról.
- Tedd azt, atyám. A császár igazságos, és nem egykönnyen lehet félrevezetni. Ő majd meg tudja állapítani, hogy az,,Akmé" aláírású leveleket valóban Akmé írta-e, vagy pedig valamelyik ellenségem haméisította.
Mindezáltal Heródes nem kockáztatta meg, hogy Antipatroszt Rómába küldje. Helyette Nikolaosz és Arkhelaosz utazott el az Antipatrosz kihallgatásán fölolvasott bizonyítékok kivonatával, a második kihallgatáson előmutatott levelekkel (de csak másolatban), valamint azzal a sürgős kérelemmel, hogy a császár engedje meg az apagyilkos azonnali kivégzését. Heródes követei gazdag ajándékokat is vittek magukkal Livia és a császár jogi tanácsadója számára. Ezzel egyidejűleg Heródes húsz talentum értékű ezüstneműt küldött Varusnak, Antiochiába.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-23 22:59:50, szombat
|
| |
| |
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Hetedik fejezet Mária Én-Rimmonban
Valamelyik este az egyik nőcseléd halkan bekopogtatott Erzsébet szobájába. Az úrnő éppen hímezgetett.
- Egy idegen fiatal nő van itt, és köszönteni kíván.
- Ma nem fogadok vendéget.
- Megmondták neki szolgáid, de ő nem tágít.
- Ki az a tolakodó személy?
- Nem mondta meg a nevét.
- Ki hozta őt ide?
- Sátorlakó rékábitákkal jött, de azok mindjárt továbbnyergeltek szamaraikon. Jó nagy porfelhőt kavartak.
- Rékábiták? És mit mondott az a nő, amikor belépett a kapunkon?
- Azt mondta: ,,Az anya nevében."
Erzsébet mérgesen ráförmedt a cselédre.
- Te teveivadék, miért nem ezzel kezdted?! Adtatok enni az úrnőnek? Megmostátok a lábát? Ó, ti semmirekellők! Tüstént hozzál vizet meg mosdótálat, hozzál szappant és vászontörülközőt. Ételt is, a legjobbat, ami csak van a háznál. És édes bort. Eredj már, mit állsz itt?
Erzsébet ledobta a himzőrámát, és maga is kisietett. Kisvártatva visszatért, kézen fogva vezetve a látogatót, s mihelyt becsukta az ajtót, ünnepélyesen így szólt a fiatal nőhöz:
- Az Anya nevében, ez a ház a te házad, ezek a szolgák a te szolgáid, bárki vagy, és bármilyen dologban jársz is.
Válasz helyett a fiatal nő gyors mozdulattal ledobta fátyolát, megcsókolta Erzsébet mindkét orcáját, és halkan elsírta magát. Erzsébet majd kővé dermedt bámulatában:
- Lehetséges-e? Igaz lehet-e? Hiszen ez az arc szakasztott mása az én Hanna húgom fiatalkori vonásainak. Ugyanazok a tengerzöld szemek, ugyanaz az egyenes vonalú orr, ugyanaz a bátorságra valló áll. Ugye, Hanna leánya vagy, gyermekem?
Mária bólintott, s ujjaival letörölte könnyeit.
Erzsébet erélyesen összecsattintotta tenyerét, és kikiabált a cselédeknek:
- Siessetek, lotyók, siessetek, mintha farkasok loholnának a sarkatokban!
Azok hanyatt-homlok rohantak befelé. Az egyik meleg vizet hozott ezüstkancsóban, a másik domborművű halfigurákkal díszített ezüstmedencét, illatosított szappant és himzett törülközőt, a harmadik nagy réztálat, amelyen kis tányérkák álltak az édes mártással, olajbogyóval, uborkával és egyéb étvágygerjesztő előételekkel, aromás füvekkel töltött kószi salátával körített hideg galambsült körül. Erzsébet felszeletelt Máriának egy finom búzalisztből készült cipót, és meghintette reszelt birsalmasajttal. Közben a válla fölött hátraszólt a cselédeknek:
- Hol van a jerikói datolya? Meg a ciprusi borban áztatott édes füge?
- Azonnal itt lesz, úrnőm! Már hozzák is egy kancsó édes libanoni borral együtt.
- Jól van, gyerekeim, mehettek a dolgotokra! Majd magam mosom meg a vendég lábát.
A cselédek nagy szemeket meresztettek, és kiosontak a szobából.
Erzsébet gyengéden megfogta Mária állát, és maga felé fordította, hogy egészen közelről lássa az arcát.
- Úgy látom, majd elájulsz az éhségtől - mondta. - Itt a kézmosó víz, aztán lss neki az evésnek-ivásnak. Mit habozol? Egyél csak, közben megmosom a lábadat.
Mária elmosolyodott:
- A rékábiták fekete sátraiban ismeretlen fogalom a szappan. Derék, jóravaló emberek, de piszkosak. Mieelőtt ennék, hadd élvezzem egy ideig azt a fényűzést, hogy ujjaim ebben a finom vízben füröszthetem.
- Az édesanyád is ilyen volt mindig. Ő sem szerette, ha sürgették.
Mária jó étvággyal evett-ivott. Amikor már jóllakott, ismét kezet mosott, megtörölgette a száját, elmondta a hálaimát, és csendesen üldögélt.
Erzsébet várta, hogy megszólaljon.
Mária végül is észrevette nagynénje állapotát, és udvariasan mondta:
- Az Úr áldása legyen a te méhednek gyümölcsén!
- Amikor megcsókoltál, magzatom rúgkapált örömében.
- Hogy van a nagybátyám? Remélem, jól!
- Jól van, eltekintve attól, hogy megnémult, amint te is nyilván hallottad. De hát a némaság nem nagy fogyatékosság egy férjben. Most legalább nem vitatkozhat a barátaival a Törvény paragrafusain. Ezt a szokását sohasem szívelhettem. Zakariás előlről-hátulról, kívülről-belülről ismeri a Törvényt, és a vitában érveivel soha nem vallott kudarcot, bár ellenfelét nem mindig sikerült meggyőznie a maga igazáról. Hát a te kedves anyád meg a tudós Joákim, hogy vannak?
- Amikor legutóbb láttam őket, jó egészségben voltak. Évente háromszor meg szoktak látogatni, amikor a nagy ünnepekre felutaznak Jeruzsálembe.
- Minden évben elhatároztam, hogy én is felmegyek, de aztán mégis elmaradt az utazás. Nem bírom elviselni a tömeget. És mondd csak mikor akarnak a szüleid kiváltani és férjhez adni? Már itt az ideje, és húsz éven alul mindössze tíz sékelt kell egy lányért fizetni megváltás fejében.
- - Engem örök ajándékul ajánlottak fel az Úrnak. Ennélfogva a főpapot illeti meg az a jog, hogy férjhez adjon. Sőt, ez már meg is történt. Férjhez adtak.
- Kihez? Mikor? Miért nem hívtatok meg az esküvőre?
- A főpap úgy határozott, hogy az emmauszi Józsefhez ad, aki a te nővéredet, Abigailt vette feleségül - mondta zavartan Mária, majd sietve hozzátette: - Lüsziánál laktam, az unokahúgodnál. Végtelen kedves volt hozzám.
- Az emmauszi József! Ez aztán a választás, mondhatom! Hiszen közel jár a hetvenhez, és hat felnőtt gyereke van. Még hogy József! Nem tanult. Nem tartozik a befolyásos emberek közé. Emlékszem, mi lányok hogyan fintorogtunk, amikor Abigél vőlegénye lett. No de hát persze Abigailnak tuskólábai voltak, egyéb hátrányáról nem is szólva.
- Úgy mondták, hogy József jó ember.
- Ó igen, túlságosan is az bizonyos értelemben. Jólelkűsége és jámborsága már az együgyűség határát súrolja, Jól bánik veled?
- Sohasem láttam.
- De hiszen azt mondtad, hogy hozzá mentél!
- Nem, nem így mondtam.
- De ha megvolt az esküvő, miért nem vesz téged a házába? Miért futottál ide hozzám, mint valami szökevény?
- Kérlek, bocsáss meg - suttogta Mária -, de ezt nem mondhatom el neked.
- Nem mondhatod el? Hogy értsem ezt? Megtiltották, hogy elmondjad, vagy pedig nem tudod magad sem?
Mária könnyekre fakadt:
- Ne faggass, drága néném! Kérlek, adj nekem békességes menedéket. Ne tudja eg senki, hogy itt vagyok. Senki az égvilágon.
Erzsébet töprengett, sehogy sem értette az egészet.
- Rékáb fiai kísértek ide - mondta némi hallgatás után. - De ki küldött?
- Anna, Fánuel leánya, a mi gyámanyánk.
- Ravasz öregasszony. És József tudja, hogy ide jöttél?
- Nem vagyok benne biztos. De ha tudja is, nem hinném, hogy soka törődik vele.
- Nem törődik vele, hogy mi történik a feleségével? - csattant fel indulatosan Erzsébet.
- Nagyon kérlek, ne kérdeződködj - rimánkodott Mária. - Alázatos cseléded leszek, szalmán hálok, és babhéjon is elélek, ha kell, mindenben kiszolgállak, csak ne faggass. Már így is többet mondtam, mint szabad lett volna.
Erzsébet elnevette magát:
- No jó drágám, nem gyötörlek a kiváncsiságommal, bár szavamra mondom, fölöttébb különös ez a te látogatásod. Egyet azonban tudni akarok. Bajban vagy? Azért szöktél-e meg Jeruzsálemből, mert valami bűnt követtél el? Legalább erre felelj!
- Az Úr a tanúm, hogy nem követtem el semmiféle vétséget!
- Jól van. Csak azért kérdeztem, hogy tudjam , mihez tartsam magam. Nem szeretném kompromittálni az én szegény Zakariásomat azzal, hogy tudta nélkül bűnöst fogadok a házunkba, bár természetesen az is vendég. Meg aztán a bűnösségnek vannak fokozatai. Minden lány ki van téve annak, hogy valami férfi miatt bolondságot műveljen. Nem ítélnénk el, ha veled is ilyesmi történt volna. Nos hát, csak ezt akartam tudni. Nagyon örülök, hogy terhességem ideje alatt velem maradsz. Remélem, jelenléted majd visszatart attól, hogy idegeskedjem a cselédekkel. Meg aztán szeretem az anyádat. Ő volt a kedvencem születése napjától fogva mindaddig, amíg a férjhez menés el nem választott minket egymástól. Az ő kedvéért úgy foglak ajnározni, ahogyan gyermektelen római matrónák szokták babusgatni indiai selyemmajmocskáikat.
Mária bágyadtan elmosolyodott:
- De mit szól majd Zakariás nagybátyám?
- Semmit. Hogy én kit fogadok az asszonyok közül magam mellé, ahhoz neki semmi köze. Meg különben is: ez a birtok el volt zálogosítva, a hozományommal én váltottam ki. Nélkülem az egészet elvesztette volna. Értesz a dámajátékhoz? Tudsz-e ügyesen hímezni? Hát lanton játszani?
- Templomi neveltetésünk nagyon alapos volt - válaszolta Mária szerényen.
- Remek! Most pedig mesélj! Mi újság Jeruzsálemben? Mi történik a palotában? Kegyben áll-e még Dórisz királyné? Jól ismerem őt. Nincs messze ide Dóra, ahol a családja lakik. Ott töltötte a számkivetés hosszú éveit. Hát Antipatrosz herceg elutazott-e már Rómába?
Mária szóra nyitotta az ajkát, de lenyelte, amit mondani akart.
- Nos, miért hallgatsz? Ezek talán csak nem hétpecsétes titkok?
Mária igyekezett fesztelenül válaszolni:
- Nem tudok semmit Dórisz királynéról. A fia egy hónappal ezelőtt szállt hajóra Caesareában. De - fűzte hozzá nagy sietve - ő most már király, atyja maga mellé vette társuralkodónak.
- Mit beszélsz? - kérdezte hitetlenkedve Erzsébet. - Biztos vagy benne?
- Miben? Abban, hogy hajóra szállt?
- Abban, hogy társuralkodó lett.
- Persze. Ott voltam magam is a Pogányok Udvarában, amikor kihirdették. A léviták trombitát fújtak, és mindenki kiabált: ,,Isten óvja a királyt!"
Erzsébet felkelt a padlóról, ahol keresztbe vetett lábakkal üldögéltek, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában.
- Ugyan, mi a csodát jelenthet ez az új sakk-húzás? Mit szólnak hozzá ott Jeruzsálemben? Aggódnak? Meg vannak ijedve?
- Ugyan, már miért volnának megijedve?
- Nyilván tudod, miként vélekednek az emberek Heródes királyról.
- Sok mindent hallottam felőle, jót is, rosszat is.
- De kevesebb jót, mint rosszat, ugye?
- Jóval kevesebbet, az igaz.
- Nem lepett-e meg mindenkit, hogy Heródes társuralkodónak tette meg a fiát? Nem gondolták, hogy ez sehogy sem illik féltékeny és zsarnoki természetéhez?
- Nem hallottam, hogy bárki is meglepődött volna. Antipatrosz király sohasem sértette meg atyját semmivel. Még akik okkal gyűlölik Heródes házát, azok is elismerik, hogy Antipatrosz istenfélő és nemes lélek. Meg aztán Heródes király megöregedett. Én vajmi keveset tudok ezekről a dolgokról, de nem természetes-e, hogy miután Alexandrosz és Arisztobulosz hercegben csalódott, Antipatroszra támaszkodik, mint olyan botra, amely sem el nem törik, sem a kezét nem sérti fel?
- Milyen melegen beszélsz Antipatroszról. Szerencse, hogy most nincs itt a nagybátyád. Mennyire utálja Zakariás a herodiánusokat!
- De miért kellene Jeruzsálem népének aggódnia amitt, hogy Antipatroszt atyja a királyi diadémra tartotta érdemesnek?
- Azért, mert ha Heródes nagylelkűnek mutatkozik, akkor veszedelmes. Tudós apád, Joákim tette éppen ezt a megjegyzést férjemnek és nekem. Azóta évek múltak el, és gyakran kellett megállapítanunk, mennyire igaza volt- De most jut eszembe, vannak-e még kísértetjárások a városban?
- Az emberek még mindig nevetséges históriákat mesélnek arról, hogy mit láttak, hallottak, vagy álmodtak. Én ügyet sem vettem mindezekre.
- Én komolyan veszem a kísértetjárásokat, mert akár valódiak, akár a képzelet szüleményei, rendszerint véres tettek előjátékai.
- Az Úr irgalma tartsa távol a borzalmakat!
Erzsébet álmatlanul forgolódott ágyában. Egyre csak az esti beszélgetés járt eszében. Mária azt mondta, hogy hozzáadták Józsefhez. Ugyanakkor elismerte, hogy József talán nem is tudta, hol van ő most, és ha tudja is, nem törődik vele. Csak nem hazudott ez a Mária? Az anyja, Hanna sohasem hazudott, ha valamire nem akart felelni, kitért a kérdés elől, de hazudni nem hazudott. És József, a képtelenségig becsületes, öreg József igazán nem az az ember aki megvetően és tiszteletlenül bánna Joákim leányával. Olyan udvarias, hogy az gyakran már kész nevetség. Egyszer valamelyik vendége ellopott tőle egy ezüstkancsót, mire József utána küldte a szolgáját a kancsóhoz tartozó fedéllel és ezzel az üzenettel: ",,Uram, ez is hozzátartozik a gazdám ajándékához." De mégis, Józsefet szemelni ki Mária férjéül - fölöttébb különös választás, annyi bizonyos. Az öreg Joákim dúsgazdag ember. Mária az egyetlen gyermeke, mindent ő fog örökölni.
Erzsébet tovább szőtte gondolatait. Hátha az történt, hogy Máriát elcsábította valaki, aki nem akarja feleségül venni? Vagy nem áll módjában, hogy elvegye? Hátha a főpap sietve rátukmálta a lányt az öreg Józsefre? József pedig a menyasszonypénz kifizetése után rájött, hogy becsapták, és mivel nem akarta vállalni egy idegen férfi gyerekének apaságát, szépen visszaküldte Máriát a templomi szüzek közé? Anna pedig, hogy elkerülje a botrányt, a főpap tudtával rábízta Máriát egy csoport rékábitára. Idekísértette? De viszont Mária megesküdött rá, hogy semmiféle vétek nem terheli a lelkét. Talán megerőszakolták?
Hirtelen eszébe jutott valami. Mária először azt mondta, hogy férjhez ment. Később meg eljegyzésről beszélt. No de ha egy nő egyszer már férjhez ment, addig nem lehet ismét menyasszony, míg a házasságot fel nem bántják. Erre gondolt volna Mária?
Nem valószínű. És említette-e egyetlenegyszer is, hogy József a jegyese? Nem említette. Csak annyit mondott: a főpap úgy határozott, hogy eljegyeztetett.
Erzsébet sehogy sem tudta meglelni a rejtély kulcsát. Végre elunta a fejtörést. Abban reménykedett, hogy egy napon Mária elszólja magát, és akkor majd megtudja a titkot.
Két kellemes hónap telt el, amikor Jeruzsálemből Én-Rimmonba érkezett férjével együtt a rehobóthi Sálom, aki régebben Erzsébet bizalmas komornája volt. Erzsébet azért üzent érte, mert tudta róla, hogy nagyon ügyes bába. Egy olyan asszonynak, aki harminchat esztendős korában vár először gyermeket, nehéz szülésre kell felkészülnie.
Sálom, akinek apósa valamikor szintén a birtokon szolgált tiszttartói minőségben, sok hírt hozott magával. Például, hogy milyen zavarok vannak Heródes palotájában.
- Igen, úrnőm, az egész város fel van kavarva, sajnos hogy ezt kell mondanom. Senki sem tudja, hogyan kezdődött az egész, sem azt, hogy mi lesz a vége. Elutazásunk napján azt mondta a sógornőm: ,,Szégyen-gyalázat, ami itt folyik. Mintha nem is az istenfélő Jeruzsálemben élnénk, hanem a barbár partbusok között." A sógornőm ideges természetű asszony, de sokan vannak ilyenek abban a negyedben, ahol lakunk. Borzasztóan felkavarja őt, hogy éjszakánként üvöltés hallik a palotából. Az eunuchok még a nőknél is borzalmasabban sikoltoznak, ha kínvallatásra fogják őket. Gondolom azért, mert nincs bennük férfibüszkeség.
- - Szörnyű lehetett hallani. De még nem mondtad el, kedves Sálom, mi is történt voltaképpen?
- Semmit sem tudok biztosan, és igazán nem szeretném,, ha úgy ítélnél meg engem, mint Salamon király a fecsegőket meg a pletykahordókat. Mégis, elmondom, amit beszélnek. A história Jókebeddel kezdődik, Ferorasnak, a király fivérének feleségével. Ő, mint te is tudod, Bethániából való, apja gyümölcsfák oltásával és metszésével foglalkozott, vidékről vidékre vándorolva, Jókebedről személyes patasztalataim nincsenek, de férjem családja szerint a legagyafúrtabb cselszövő egész Izraelben. ,,Fel sem foghatom ésszel - így a férjem -, hogyan vehetett Feroras herceg egy ilyen alacsony származású nőt feleségül. Alighanem megbabonázta az az asszony." Hogy történt, mint történt, ki tudná megmondani? Annyi azonban bizonyos, hogy Jókebed szoros szövetséget kötött a nacionalista farizeusokkal. Nyilván emlékszel még rá, hogy Heródes súlyos pénzbűntetéssel sújtotta őket, mert vonakodtak hűségesküt tenni a császárnak. Akkor Jókebed magára vállalta a bírságok kifizetését, amivel persze nagyon lekötelezte az illetőket. Hízelegtek neki és azt kezdték jósolgatni, hogy Heródes jogarát egykor majd az ő férje veszi át, és akkor ő királyné lesz. Heródes a kémeitől hamarosan megtudta a jóslatot, és megparancsolta fivérének, hogy váljon el a feleségétől. Mire Feroras kijelentette,hogy inkább meghal, de nem hajlandó elválni A feszültséget még csak fokozta az a körülmény, hogy Dórisz királyné bizalmas barátságban van Jókebeddel, Antipatrosz király pedig Feroras herceggel, aki jólelkűen támogatta unokaöccsét, amikor az még nagyon szerény viszonyok között élt. Azután Heródes király nővére, Salóme is beleszólt a játékba. Heródes jó viszonyban van vele, amióta férjhez adta Alexasz nevű barátjához, a gazdag filiszteushoz, akiről úgy hírlik, hogy Lívia császárné titkos ügynöke. Salóme meggyőzte Heródest, hogy a jóslat valamiféle Messiásról szóló mendemondával függ össze, mögötte pedig Heródes ellen szőtt összeesküvés rejlik, amelyben tevékeny szerepet vállalt Bagoasz királyi kamarás. Salóme másokat is megnevezett, és azokat Heródes mind becsukatta.
- Talán Feroras lenne az a bizonyos Messiás?
- Ó nem, úrnőm, nem Feroras herceg, hanem a fia, akit a jóslat szerint Jókebed fog szülni neki. És Begoasz fia lesz majd a Messiás főminisztere. Heródes persze - aki, ha szabad magam így kifejezni, saját magán kívül semmiféle Messiásról nem akar hallani - sietett megcáfolni a próféciát...
Erzsébet felkacagott.
- No hát ez nagyon komikusan hangzik, kedves Sűép,! Vagy rosszul hallottad a nevet, vagy pedig egy másik Bagoaszról van szó. Bagoasz, a királyi kamarás tudniillik gyerekkora óta eunuch!
- Akár komikus, akár tragikus, mégis ez az igazság, úrnőm. A prófécia szerint a gyermek Messiás csodálatos módon visszaadja majd Bagoasznak a férfiasságát, és képessé teszi őt a nemzésre. Heródes király, mint már említettem úrnőmnek, sietett megcáfolni a jóslatot. Egyszerűen úgy, hogy megfojtotta Bagoeszt. A vezető nacionalisták közül kilencet kivégeztetett. Azok, farizeusok lévén, természetesen hittek a test feltámadásában. Heródes még ezt a reményt is elvette tőük, mert elevenen megégette őket. Rajtuk kívül még huszonhárom férfit végeztetett ki, négy asszonyt pedigi megfojtatott. És karóba húzatta a csinos kis Gratust, az örömfiúját, aki az ágyában be szokta őt takargatni, és csókokkal kívánt jóéjszakát. De Feroras és Jókebed ellen ekkor nem tett semmit. Gondolom azért, mert nem volt rá bizonyíték, hogy valami közük lett volna az összesküvéshez. Feroras felháborodva tiltakozott a felségárulás gyanúja ellen, megfogadta, hogy tüstént elutazik fejedelemségébe, a Jordánon túlra, s amíg a király él, nem jön többé Jeruzsálembe.
- Merész kijelentés. Gondolom, azóta Heródes eltette láb alól a szegény fickót!
- Igen, úrnőm, Feroras nem sokkal utóbb meghalt. Holttestét a király visszavitette Jeruzsálembe, csak azért, hogy bebizonyítsa: Feroras hazudott. Költséges gyászpompával temettette el. Azoknak a családtagjainak szokott ilyeneket rendezni, akiket ő segített a másvilágba, és annyi könnyet sírt, hogy egy korsót meg lehetett volna vele tölteni.
- És mi lett Jókebeddel? Ahogy én Heródes módszereit ismerem, fogadni mernék, azzal vádolta meg, hogy megmérgezte a férjét.
- Úrnőm, valóban jól ismered a király módszereit. Ezúttal azonban bonyolultabb haditervet főzött ki, mint gondolnád. Kijelentette: Jókebed szerelmi bájitalt akart itatni a férjével, s nem is sejtette, hogy az a főzet méreg. A szert - úgymond - Dórisz királynétől kapta, aki pár hónappal előbb az arab Szüllaiosz révén jutott hozzá. Heródes kínvallatásnak vetette alá Feroras udvarának hölgyeit és cselédeit, és kérdéseivel megpróbálta rávezetni őket, hogy vádolják be a királynét. A szerencsétlenek eleinte nem értették, mit akar tőlük Heródes, míg végre az egyik nő kitalálta, és így kiáltott fel a kínpadon: ,,A földet és eget kormányzó Isten büntesse meg Dórisz királynét, mert egyedül ő az oka az én gyötrelmeimnek!" Erre a király azonnal meglazítatta a kínzőeszköz szorítócsavarjait, és a nő megesküdött a mérgezési históriára. A többiek, akik sorsukra vártak a kínpad mellett, különféle részletekkel megerősítették a vallomását. Erre aztán Heródes elvette Dórisztól értékes díszruháit és ékszereit, s ráparancsolt, hogy költözzön ki a palotából.
- Szegény Dórisz bartnőm! Micsoda história! És mondd csak, ezekben a vallomásokban Antipatrosz király ellen is elhangzott valamilyen vád?
- Antipatrosz király neve nem szerepel a kiadott hivatalos bírósági közleményben.
- Mindjárt gondoltam. Ennek ellenére Antipatrosz nagy veszélyben van.
- Igazán úgy gondolod? Az összesküvésnek - ha valóban szőttek ilyet - az volt a célja, hogy Heródest megdöntsék, és Feroras herceget ültessék a trónra. Ennélfogva képtelenség bűnrészességgel vádolni Antipatroszt. Az emberek úgy beszélik, hogy Heródes csupán azért rendezte az egész cirkuszt, mert meg akart szabadulni Dórisztól. Dórisz kissé szigorúan bánt a király fiatalabb feleségeivel, kínos pontossággal ügyelt az udvari illemszabályokra, talán azért, meg oly sokáig élt számkivetésben. Emiatt dühös lett rá a király. Sokakk szerint újra visszafogadja, mihelyt Antipatrosz hazatér Rómából. Antipatroszt természetesen nagyon lesújtja majd a szomorú hír, de saját biztonságáért semmiképpem sem kell aggódnia. És ha van ebben a sötét ügyben valami biztos dolog, akkor az az, hogy Antipatrosz király a leghűségesebb fiú, akit gonosz apa valaha is nemzett.
- Abban igazuk van, hogy Antipatrosz nem fog nyugtalankodni. Fiúi lojalitása vakká teszi, nem látja a reá leselkedő veszélyt. Pedig biztos vagyok benne, hogy veszély fenyegeti, méghozzá halálos veszély.
- De hát miből gondolod, úrnőm, hogy Heródes Antipatrosz halálát kívánja?
- Nem tudnám megmondani. Én csak egyet tudok: Heródes sohasem tette volna őt királlyá, ha nem akarná hamarosan elpusztítani. Most, hogy Dórisz véglegesen elhagyta a palotát, Antipatrosznak épp annyi esélye van az életben maradáshoz, mint a szarvas viperával játszadozó kisgyermeknek.
Mária, aki a beszélgetőktől kissé távolabb ülve hímezgetett, halkan felsikoltott..
- Mi van veled, leányom? - riadt fel Erzsébet. - Milyen sápadt az arcod! Akár egy fantomé...
- Megszúrtam az ujjamat, nézd,vérzik!
- Ugyan, eredj már! Évek óta tűvel dolgozol. Igazán megszokhattad volna, hogy ügyet se vess egy kis szúrásra. Annyira megrémít az az egy csepp vér?
- Nagyon éles szúrás volt... Mintha a szívemet érte volna.
- Sálom, hozz gyorsan szíverősítőt ott van azon a polcon. No nézd csak! Elájult! Nem különös?
- Én figyeltem őt. Láttam, hogy azért szúrta meg az ujját, mert ájulás környékezte, nem azért ájult el, mert megszúrta magát. Úrnőm, nem titkolhatod el előlem az igazságot. Amikor először jöttem atyád házához, Hanna húgod ugynilyen idős volt, vagy valamivel fiatalabb, és ez a leány teljesen olyan, mint ő. Az Úr áldása legyen ezen a szép arcon! Itt a szíverősítő. Engedd, hogy én tartsam az ajkához. Emlékezz csak vissza, úrnőm, hogy amikor Hanna húgod lebetegedett, engem küldtél el hozzá bábának. Ez az a gyermek, akit én akkor a világra segítettem.
- Sálom, egy szót se többet! Szemtelen vagy, mint mindig.
- Igen úrnőm, és szokásod szerint ezúttal is meg fogsz nekem bocsátani.
Mária magához tért, és nyugodtan folytatta hímzőmunkáját, mintha mi sem történt volna, majd nemsokára néhány mentegetőző szóval visszavonult, és lefeküdt.
Néhány nappal később Erzsébet Sálom társaságában kint ült a kőfallal körülvett kertben. Nagy halom levágott rózsa tornyosult k özöttük a kőlapokon. Azzal foglalatoskodtak, hogy letépdessék a rózsaszirmokat, azokból majd illatszer készül.
- Úrnőm- szólalt meg Sálom -, egy bizonyos ifjú hölgyről szeretnék beszélni veled, aki itt van nálad, de akiről nekem nem szabad tudnom semmit. Nem figyelted meg az arcszínét?
- Nem. Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy néhány hónap múlva, amikor te már szerencsésen túlestél a szülésen, megint szükség lesz bábára. Látom én azt jól az arcszínéről.
- Nem tréfász? Te úgy szeretsz bolondozni. Igaz lenne, amit mondasz?
- Igaz bizony. De miért nézel rám olyan furcsán? Hallottam a leány házasságáról, bár fogalmam sincs róla, miért küldték őt ide.
- Mit tudsz tulajdonképpen?
- A férjem bátyja templomi írnok. Ő szövegezte meg a házassági szerződést e gyermek és a te sógorod , a Dávid házából való emmauszi József között. Ezt megemlítette a férjemnek, mert emlékezett rá, hogy én valamikor a gyermek anyjának szolgálatában álltam.
- De mikor volt az esküvő?
- Azt nem tudom. De a gyermek állapotától ítélve nyilván röviddel azután.
- Sálom, szavamra mondom, roppant kellemetlen helyzetben vagyok, és ami a legrosszabb, éppolyan keveset tudok, mint te.
- Attól tartasz, hogy a születendő gyermeknek nem József az apja?
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyesmire gondoljak És neked is megtiltom, hogy ilyen gondolatot sugallj nekem.
- Ahogyan parancsolod, úrnőm.
- Sálom, te derék teremtés vagy. Mellettünk kell állnod.
- Természetesen számíthatsz rám. De nem hagy békén egy kérdés. Miért ájult el a gyermek? Talán olyasmiről beszéltünk akkor, amihez személy szerint köze van?
- Dehogyis. Feroras hercegről, a feleségéről meg Antipatrosz királyról volt szó. Talán nem is figyelt a beszélgetésünkre, el volt merülve a saját gondolataiban, és hirtelen elfogta a szorongó aggodalom - maga miatt, meg a gyermeke miatt. Akkor ájult el, amikor a szarvas viperával játszadozó gyermeket említettem. Gondolom, ezektől a szavaktól borzadt meg.
- Lehetséges. Vajon tudja-e, hogy áldott állapotban van?
- Talán még nem tudja. De hamarosan rájön, és akkor csak kell majd valamit mondania nekem. Addig azonban nem szólok neki. Te se szólj, kérlek.
Még aznap este történt, hogy Mária félrevonta Sálomot:
- Sálom, a nagynéném azt mondja, hogy te jól tudsz titkot tartani.
- Erzsébet úrnő nem szokta pazarolni a dicsérő szavakat. Hálás vagyok, hogy jó véleménnyel van rólam.
- Sálm, meg kellene tenni valamit, de nem kérhetem rá az úrnőd. Talán te hajlandó vagy a segítségemre lenni! Nagyon fontos dologról van szó. Van valaki Itáliában, akinek üzenetet akarok küldeni. A múltkor említetted, hogy a férjed kapcsolatban áll ceasareai kereskedőkkel. Nem tudná elintézni, hogy a titkos üzenet eljusson az illetőhöz? Van nálam némi arany, neked adom, ha gyorsan el tudod intézni az ügyet. És nézd csak, itt egy babilóniai dísztű. Színarany. Ezt is neked adom, bár drága anyámtól kaptam ajándékba.
Sálom nagyon szelíden csak ennyit mondott:
- Tartsd meg a tűdet, gyermek. Az üzenet már elment.
- Mária értetlenül meredt rá
- De hiszen még meg sem mondtam az üzenetet...
- De igen. Amikor megszúrtad az ujjadat.
- Nem értelek.
- Az üzenet azon a napon ment el, amelyen elhagytam Jeruzsálemet.
- Képtelenség! Kinek ment el?
- Annak, akire gondolsz. Figyelmeztető üzenet apjának szándékairól. Nem mondtam meg Erzsébet úrnőnek, hogy én már előre láttam azt a veszedelmet, amely barátodat fenyegeti.
- Szellemek segítenek talán?
- Nem. Szeretlek, ennyi az egész. És amióta itt vagyok, még egy üzenetet küldtem ugyanannak a valakinek. A férjem egy hete vitte el, és Jamniában majd átadja az illető ottani ügynökének.
- Mit üzentél?
- Közöltem vele állapotodat.
- Milyen szavakkal?
- Ezekkel a szavakkal.
Sálom lehajolt, és óhéber betűket írt ujjával a porba:
TETH-KAFM-DALETH-HE
HE+JODH-ALEF+JODH
LAMEDH-BETH+TETH+VAV
. Merőben szokatlan írásmód - mondta Mária. - Talán számokat jelentenek a betűk? Úgy hat, mint valami varázsige.
- Olyan varázsige, amely majd földeríti az illető szívét.
- Miért nem akarsz többet mondani?
- Sokkal többet mondtam, mint te nekem.
Mária hosszan nézett Sálomra, de az nyugodtan állta tekintetét, mintha azt mondta volna: ,,Megtettem a kötelességemet."
- Különös asszony vagy te- jegyezte meg végül Mária.
- A kellő időben meg fogsz érteni engem, Lótusz Leánya!
Jeruzsálemben Kleopasz és Joákim a meredek úton együtt mentek felfelé, a Templom irányában.
- De nem igaz, ugye? - kérdezte Kleopasz.
- Már miért ne volna igaz? Simonnak mint főpapnak joga van férjhez adni ahhoz, akit megfelelőnek talál. És az emmauszi József tiszteletre méltó családból való.
- Igen, de nem lévta.
- Mégis hozzáment a te meg az én feleségem nővére.
- A tuskólábú. Abban az időben József középkorú és gazdag kereskedő volt. Most öreg, kopasz, és vagyonát nagyobb részt már elosztotta négy fia között.
- Emmauszi birtoka még megvan.
- Valamit eltitkoltak előtted, te becsületes Joákim - mondta indulatosan a sógor. - Az a gyanúm, a főpap azért jegyezte el Józseffel, mert nem talált más férjet a számára.
- Hogy érted ezt? - hökkent meg Joákim, s megállt, mintha hirtelen földbe gyökerezett volna a lába.
- Ó, talán valami bolondságot követett el - mondta Kleopasz erőltetett könnyedséggel a hangjában.
- Az én leányom? - Joákim szeme összeszűkült, de hangja szelíd maradt. - Testvér, fékezd a nyelvedet, ne sértegess engem.
Ujjai görcsösen markolászták mandulából faragott botját.
- Dehogyis akarlak én sértegetni - dadogta Kleopasz. - Csak hát a leányok gyakran meggondolatlanul viselkednek, kiváltképpen ünnepségek idején.... Kompromittálják magukat, sokszor ártatlanul... Itt van például a saját nővérem, aki...
- A nővéred talán igen, de az én leányom nem! - Ezzel Joákim hátat fordított Kleopasznak, s lassan megindult visszafelé. Nem akart háborgó szívvel a Templomba menni.
Kleopasz dühös volt magára,amiért olyan ostobán viselkedett. Ő csak azt szerette volna megtudni Joákimtól, mi lesz a szóbeszédből. Azt rebesgették, hogy József hajlandónak mutatkozott ugyan a házasságkötésre, és el is vitte a főpapnak a tíz sékelben megszabott mátkapénzt, de a házassági szerződés aláírása valamilyen okból elmaradt. Bárcsak ne csúszott volna ki a száján az a szerencsétlen megjegyzés! Most halálosan megbántotta Joákimot, egyik legjobb barátját és lesz mit hallgatnia a saját feleségétől, akinek Joákim felesége a testvére.
Egy ideig tanácstalanul álldogált azon a helyen, ahol a sógora faképnél hagyta, azután ő is visszafordult, és Joákim után eredt. Amikor utolérte, megráncigánta a köntöse ujját:
- Joákim testvér, bocsáss meg, amiért bolondságot beszéltem!Meg vagyon írva: ,,Még a bolond is bölcsnek számít, ha hallgat." De én a bolondnál is rosszabb vagyok, és így még az Írás szavaival sem vígasztalhatom magam.
- Ugyanabban a könyvben - válaszolta Joákim - az is meg vagyon írva: ,,Tisztelet adassék annak, aki abbahagyja a civakodást." Jöjj, menjünk fel a Templomba, és dicsérjük együtt az Urat.
Amikor már majdnem felértek a hegyre, Joákim csendesen megszólalt:
- Kleopasz, helytelenül dicsekedtem neked azzal, hogy megszabadultam a vőkeresés felelősségétől. Te elismerted, hogy bolondot beszéltél, és éppen ezzel bizonyítottad be, hogy bölcs ember vagy. Így hát beavatlak titkos bánatomba, amely túlságosan nagy ahhoz, hogy egyetlen szív el bírná viselni. A főpapnak egy álma azt sugallta, hogy gyermekemet jegyezze el az emmauszi Józseffel, Józsefnek van egy férjes asszony leánya, Lüszia, az ő házában fonta az én Máriám a szent függönyhöz való bíbor lent. Nos, a főpap üzenetet küldött JózsefnekEmmauszba, hogy hajlandó-e fontolóra venni a házasságkötést, ha igen, úgy egy bizonyos napon jöjjön fel Jeruzsálembe és hozza magával a mátkapénzt. József hajlandónak mutatkozott, de egy nappal megkésett. Az előző nap reggelén,amikor az én gyermekem egyik társnőjével elhagyta a templomi szüzek otthonát, hogy Lüszia házába menjen, valamelyik szűk sikátorban rablók rohanták meg őket, és mindkettőjüket elhurcolták. Később a másik leányt a városkapukon kívül szabadon bocsátották. Sértetlenül tért vissza, még arany ékszereit sem vették el. Az én gyermekemnek azonban nyoma veszett. A főpap nem merte fellármázni a várost, nehogy hírbe hozza őt. Abban reménykedett, hogy a rablók hamarosan megüzenik, mekkora váltságdíjat követelnek, s ezt majd titokban megfizeti. De azóta sincs róla semmi híre. Gondolhatod, mennyire gyötör az aggodalom.
- Joákim testvér, nem akarom bánatodat még tetézni. Erős a gyanúm, hogy egy bizonyos valakinek a keze van a dologban. Ha a rablók váltságdíjat akartak volna kicsikarni, miért engedték el a másik leányt? Vagy legalábbis miért nem vették el az ékszereit? Gondolj arra, hogy mostanában messiási próféciák szállnak szájról szájra. Talán az a bizonyos valaki nem akarja, hogy Dávid házának egyik sarja és a Királyi Örökösök egyik leánya között házasság jöjjön létre. Talán megparancsolta valamelyik lévita kreatúrájának, hogy rontsa meg a leányodat. Ismered a Törvényt. Az elrablás időpontjában, amikor még szűz volt, a házassági szerződés nem volt aláírva. A csábítónak tehát nem kell egyebet tennie, mint azt, hogy felajánlja a gyámnak a mátkapénzt, és akkor feleségül veheti a lányodat.
- Ha valóban úgy van, ahogy gyanítod, ha az a Szodoma Embere lopta el az én ártatlan báránykámat, biztosíthatlak, hogy nem kerüli el a bosszúmat. Idős ember vagyok, de van még bennem akkora erő, hogy megfojtsam.
Kleopasz összeráncolta szemöldökét. Kezét figyelmeztetően felemelte, s hangjában szigorú rendreutasítás csengett:
- Hallgass, bolond! Gondolj az Írás szavaira: ,,Enyém a bosszúállás, mondja az Úr, én majd megfizetek."
Joákim remegő ajakkal viaskodott önmagával. Végül lecsillapodott:
- És az is ott áll az Írásban: ,,Aki hallgat a feddésre, megértésre lel." Köszönöm neked, Kleopasz testvér!
Továbbmentek, és amikor beléptek a Templomba, békesség lakozott a lelkükben az Úr iránt és egymás iránt.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-21 20:37:55, csütörtök
|
| |
| |
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Hatodik fejezet A jelenés
Antipatrosz Izrael Udvarában imádkozott. Mindennap kora hajnalban kelt, és a völgyön át felment a Templomba, hogy ájtatosságát elvégezze. Azon a reggelen is térden állva imádkozott, ahogyan a zsidók általában szoktak. Hirtelen zavaros hangokra riadt fel, és tüstént megérezte, hogy valami borzasztó esemény történt. Megfordult, és komor arcú öregeket pillantott meg, akik sietős léptekkel jöttek felfelé. Durva zsákvászon ruha volt rajtuk, hangosan jajveszékeltek, fejüket hamuval hintették meg, Izrael Udvarában elsuttogták gyászhírüket az ott levőknek, s azok elszörnyedve kezdték szaggatni köntösük szegélyét. Hamarosan általánossá vált a hangos siránkozás.
Antipatrosz odasietett a legközelebb álló ismerőséhez, aki történetesen Rúben volt, Joákim haragosa. Éppen komoly beszélgetésbe volt elmerülve a cádokita Zakariással.
- Mi történt, Abdiél fia? - szólította meg Antipatrosz. - Milyen szörnyű csapás sújtott le ránk?
Rúben nem felelt. Elfordult, és csatlakozott a siránkozókhoz, akik fennhangon fohászkodtak Jehovához, hogy álljon bosszút szentségtörő ellenségein. Zakariás követte példáját.
Antipatrosz otthagyta őket, és átment az Asszonyok Udvarába. Az szintén olyan volt, mint a megbolygatott méhkas. Mindenki kerülte a tekintetét. Antipatrosznak az a kínos érzése támadt, hogy az óbégatások és átkozódások részben neki szólnak.
- Én is gyászoljak? - töprengett magában. - Nem, addig nem, amíg meg nem tudom, mi történt.
A Pogányok Udvarában összetalálkozott Karmival, a templomőrség parancsnokával, aki éppen felvonult a lévita gárdával, hogy biztosítsa a rendet.
- Karmi - szólt rá éles hangon Antipatrosz - , mit jelentsen ez a zenebona? Senki sem akar válaszolni nekem. A hangzavarból kihallom a ,,megszentségtelenítés", meg a ,,förtelem" szavakat, de sehogyan sem értem a dolgot. Úgy tűnik, ezek a derék emberek azzal vádolnak engem, hogy részem van valamilyen szentségtörő cselekedetben. Ezt határozottan zokon veszem tőlük, mert lelkiismeretem tiszta az Úr előtt és az emberek előtt. Ha akaratom ellenére valahogy mégis vétkeztem volna, bocsásson meg nekem az Úr!
Karmi szertartásosan köszöntötte a trónörököst. Ez a magas, sovány pap, aki közismerten Heródes egyik kreatúrája volt, nagyon ritkán jött ki a sodrából, de most meglehetősen nyugtalannak látszott.
- Fenség - jelentette -, az a képtelen szóbeszéd kering a városban, hogy tolvajok hatoltak be Dávid és Salamon király sírboltjába. Sőt némelyek - a pimasz kutyák! - a te királyi atyádat merészelik megvádolni azzal, hogy ő vezette a tolvajokat.
Erős hangon beszélt, hogy mindenki hallja.
Antipatrosz megdöbbent:
- Adja az Úr, hogy a sírboltok sértetlenek legyenek!
Aszott testű, ráncos képű vénasszony csoszogott hozzájuk, és megragadta Antipatrosz köntösének ujját.
- Ohó! Ártatlan vagy, mi, akár a ma született bárány? - rikácsolta. - Csak most hallottad a hírt, mi?! Hát akkor tudd meg, hogy egy bizonyos edomita rabszolga, aki gyalázatos rendeletet adott ki a betörők ellen, az elmúlt éjszaka körülmétéletlen görög kutyákból összeválogatott bandát vezetett a királysírokba. Öszvérfogatok sora állt a bejáratok előtt, azokra rakták fel a kihozott ezüstrudakat - ezer talentum volt a súlyuk -, és az egészet a palotába szállították. Hogy milyen egyéb kincseket raboltak el, nem tudni, mert azokat zsákba dugták. Mondják, hogy hatvan aranypajzs és hét bronztál volt köztük. De az ezüstrudakat, azokat látták, és meg is számolták. Valld be, mekkora részt kapsz a lopott zsákmányból, he? Hiszen a fia vagy annak a rabszolgának!
Az öregasszonyt letartóztatták, és elvezették, de még akkor is eszelős nevetéssel kiabálta:
- A vén kecske kifosztotta az élőket, most meg kifosztja a holtakat. Az Úr azonban minden bizonnyal ítéletet mond rá, mégpedig az ő saját gyalázatos rendelete szerint, és királyságából kitaszítja a feneketlen mélységbe!
Amikor Antipatrosz visszatért a palotába, meglepődve és egyben szomorúan vette tudomásul, hogy ott senki sem cáfolja a hírt. Csupán annyit fűztek hozzá, hogy a király nem törte fel a sírkamrák pecsétjét, csak a szomszédos kincseskamrákat fosztotta ki. Az ügyre maga Heródes derített fényt. Amikor egy cádokitákból álló küldöttség kereste fel, hogy tiltakozzék az istentelen rablás ellen, azt mondta nekik
- Ó, ti képmutatók! Én vagyok-e az első, aki ezüstöt vett kölcsön Dávid és Salamon kincstárából? Erre feleljetek!
Zakariás, a küldöttek szószólója, őszintén válaszolt a kérdésre:
- Nem, felség. Egyszer már megtörtént, akkor, amikor a szíriai Antiokhosz ostromolta a várost. Makkabeus Hürkanosz király háromezer ezüst talentummal vásárolta meg a békét, és ezt Dávid király sírboltjából vették ki. De hát akkor népünket katasztrófa fenyegette és a dolog nyilvánosan történt.
- Csodálkozom az arcátlanságodon, te pap. Hürkanosz elvitt a sírból háromezer ezüst talentumot, hogy lepénzeljen vele egy erőszakos betolakodót, ahelyett, hogy Istenének hatalmába és embereinek bátorságába vetette volna bizodalmát. És te ezt jogos cselekedetnek tartod? Én ennek az ezüstmennyiségnek nem is a harmadát vettem kölcsön a sírból, ezt is csak azért, hogy ki tudjam fizetni azokat a munkásokat, akik az Úr Templomának újjáépítésén dolgoznak. És te mégis úgy jártatod itt a szádat, mintha közönséges tolvajlást követtem volna el. Mióta lettél farizeus, Zakariás?
- Az Úr óvjon meg attól, hogy valaha is az legyek.
- Így hát nem hiszel a feltámadásban?
- Szadduceus vagyok, szadduceus apának a fia.
- No de ha Dávid és Salamon nem támad fel, mi hasznát veheti az ezüstrudaknak, az aranypajzsoknak, a bronztálaknak? Mindaz, amit a sírjukból elvettem, az Örökké Élő Istent szolgálja. Nem maga Dávid mondotta egyik zsoltárában, hogy meztelenül jött ki anyja méhéből, és meztelenül kell visszatérnie a földbe? Sírjának gazdagsága ellentétben áll az Írás szavaival. A kincseket pedig azért vitettem el titokban, mert nem akartam botrányt. Ha nyíltan csináltam volna, most méég hangosabban méltatlankodnátok szemérmetlenségemen. No, eredjetek innen, ti konokfejűek, és ne háborgassatok többé.
Zakariás, látva, hogy a jelenlevő farizeusok mosolyognak a felsülésén, megkérdezte:
- Felség, ha farizeus volnék, és hinnék a feltámadásban, ugyan mit feleltél volna a tiltakozásomra?
Heródest elöntötte az indulat. Ménelaosz, a kövér könyvtáros előrelépett, és szemrehányó hangon szólt Zakariáshoz:
- Tisztességes dolog-e, hogy egy alattvaló így beszéljen királyával? De a király nevében hadd feleljek én - nem neked, hanem az itt jelenlevő farizeusoknak. A végítélet napján, amikor Dávid Király és az ő fia, Salamon király együtt eltámadnak dicsőségben, elszámolást kérnek majd Énókhtól, a Könyek Őrzőjétől és ujjukkal a Templomra mutatva ezt fogják mondani: ,,Milyen tömör falak, milyen szép udvarok! Tudode, miből fedezték az építkezés költségeit? Nem abból a pénzből-e, amelyet kamat nélkül mi kölcsönöztünk fiúnknak, aki utánunk uralkodott, és igaz jámborsággal bevégezte az általunk megkezdett művet?"
- Tudnak-e halott emberek pénzt kölcsönözni? - kérdezte Zakariás.
- Ha valakinek pénze van, azt kölcsön is adhatja - felete Ménelaosz. - Ha pedig halott embereknek nem lehet saját pénzük, akkor Heródes király nem sértette meg sem Dávidot, sem Salamont, amikor kincset vitt el a sírjukból.
A farizeusok nem bírták megállni, hogy elégedetten össze ne súgjanak. Ameddig vallási problémákat sikerült a farizeusok és a szadduceusok közti vitákra korlátozni, addig Heródesnek nem kellett általános lázadástól félnie.
Valahogy kiszivárgott, hogy két ember nem tért vissza azok közül, akik Heródessel behatoltak a sírokba Némelyek úgy vélekedtek, hogy amikor megpróbálták felnyitni a Salamon csontjait tartalmazó kőszarkofágot, egy hirtelen fellobbanó tűzsugár megölte őket. Mások szerint maga Heródes végzett velük, mivel olyat láttak, amit nem lett volna szabad látniuk. Minthogy azonban mind a két ember kelta volt, halálukat nem vették szívükre a zsidók. Annál inkább megbotránkoztatta őket az a fehér kőből faragott emlékmű, amelyet Heródes a sír bejáratánál állíttatott fel. Felirat nem volt rajta, de kúpszerű formája olyan oltárokra emlékeztetett, amilyeneket a Nagy Istennő tiszteletére emelnek A görögök meg a szírek azonban így suttogtak egymásnak:
- Bölcsen cselekedett! A halottak lelke a Nagy Istennőhöz, Hekatéhoz tér vissza. Az elhunyt királyok sírjára tett kincs neki szóló áldozati ajándék, és aki ezer ezüst talentumot elrabol tőle, bizony, jól teszi, ha nagy kárpótlást ad érte. Azokat a kelta katonákat a király bizonyára azért ölte meg, hogy kiengesztelje a Kutyafejű Istennőt! Nagyon jól tette!
A Hal-kapu táján lakó jebuzeusok lázas izgalomban voltak. Vajon csak azért fosztotta ki Heródes a sírokat, mert pénzre volt szüksége? Azt rebesgették, hogy egyetlen aranytömböt sem találtak bennük, mert Hürkanosz mindet elvitte már. Meg hogy a szekerekre rakott ezüstrudak is csupán kövek voltak, amelyeket megtévesztés végett hagytak a sírokban. Talán az is szándékában állt Heródesnek, hogy elvegye az aranyjogart Dávid koporsójáról meg az aranykutyát Salamon koporsójáról? És vajon sikerült-e neki?
A jebuzeusok minderről semmit sem szóltak zsidó szomszédaiknak. Csak egy-két évvel később kezdtek beszélni az emberek Jeruzsálem utcáin bizonyos csodajelekről, amelyeket érthető módon a királysírok kifosztásával hoztak összefüggésbe.
A legtöbb ilyen csodás dolog éjnek idején történt - fehér páncélba öltözött alakok fehér lovon vágtattak eszeveszett iramban az utcákon, majd hirtelen eltűntek, mintha elnyelte volna őket a föld, prófétikus kiáltások és kopogtatások hallatszottak a templomudvarok kövezete alól, titokzatos tüzek lobbantak fel a királyi palota tetején, és úgy tűnt, mintha az egész épület lángokban állna. Hasonló csodákról jöttek hírek Betlehemből, Hebronból, Szamáriából és máshonnan. Éjszakánként kardokat láttak villogni az égbolt nyugati csillagai között, sivatagi sziklákból vér csöpögött, a Jordán partján, a Holt-tenger közelében fiatal krokodílust fogtak, nyakán ékköves lánccal, noha addig mindenki azt hitte, hogy csak Nílusban élnek krokodílusok.
Az embereket nyugtalanság kezdte gyötörni. Különös álmokat álmodtak, nyomasztó látomásokat láttak, legtöbbször fantomhadseregek vívtak szörnyű csatákat a felhők között. Készülő csodák érzete feszült az emberek idegzetében, csodáké, amelyek a Messiás nevéhez kapcsolódnak. Pedig az országban békesség honolt, gazdag termést hozott a föld, az évszakok normálisan váltották egymást, és nem érkeztek rendkívüli hírek sem Itáliából, sem Egyiptomból, sem Keletről.
Bejelentették, hogy Antipatrosz herceg rövidesen Rómába utazik, magával viszi atyja végrendeletét, és azt jóváhagyás végett a császár elé terjeszti. De legfontosabb dolga az lesz, hogy vádat emeljen Szüllaiosz ellen, akit időközben visszavittek Antiochiából Rómába, mert ott állítják bíróság elé. A csodák, amelyek egy valaha, és még különösebbek voltak: fej nélküli kísértetek kószáltak, trombitahang harsant fel a csendes éjszakában, a jerikói úton magas, lefátyolozott női alakot láttak, aki kézen fogva vezetett egy majmot...
De a legkülönösebb jelenés az volt, amelyet egy este Zakariás látott a Templom Szentélyében.
A Cádók házából származó Zakariás házassága révén rokonságba került Joákimmal, mivel Hanna legidősebb nővérét, Erzsébetet vette feleségül. Hannának négy nővére volt, közöttük kettő olyan férfihoz ment feleségül, aki nem tartozott a Királyi Örökösök nemzetségéhez, a nemzetségen belül ugyanis nem találtak magukhoz megfelelő férjet. Zakariás volt a legkonzervatívabb gondolkodású ember a templomi szolgálatot ellátó idősebb papok között, és ama kevesek közé tartozott egész Jeruzsálemben, akiket nem izgattak fel a kísértetjárások.
- Vagy látomásokról van szó - j elentette ki -, vagy pedig valaki galád tréfát űz velünk. Ezek a dolgok nem az Úrtól jönnek, Ő nyiltan szokta kinyilvánítani akaratát. Az igazi hivő mit sem törődik az efféle jelenésekkel
Azon a napon Zakariás teljesített szolgálatot a tömjénoltárnál. A papok csoportjába volt beosztva, ő a nyolcadikba, az Abija-csoportba tartozott, amelyre minden második év nyolcadik hónapjában, a búzaaratás havában került a szolgálattétel sora. Zakariás előzőleg böjtölt, és szertartásosan tisztán, kifogástalan öltözékben lépett be napnyugtakor a Szentélybe, hogy megtisztogassa a hétágú arany kandeláber gyertyáinak kanócát, és édes illatú tömjént hintsen az oltárra. Egyedül tartózkodott ott, mialatt a gyülekezet künn imádkozott. Gyöngéd és gyakorlott mozdulatokkal csípte le koppantóval az elhamvadt kanócvégeket, a tálakat színültig megtöltötte szentelt olajjal, a falifülkéből tömjénkúpokat vett elő, s azokat egy aranyedénybe helyezte. Majd leborulva imádkozott, utána fölkelt, és fogó segítségével az oltár izzó parazsára rakta a tömjénkúpokat, meghintette sóval, ismét leborult, ismét imádkozott, miközben a tömjén átható illata kezdte betölteni a Szentélyt.
A gomolygó füst kiáradt a gyülekezethez, és Zakariás hallotta az Aszáf fiainak nevezett templomi kórus énekét:
Minden bizonnyal te vagy az Úr, a mi Istenünk, és
Atyáink Istene, a mi Királyunk és atyáink Királya,
a mi Megváltónk és atyáink Megváltója, a mi Terem-
tőnk és atyáink Teremtője, a mi Megmentőnk és Sza-
badítónk. Örökkévaló a te neved, nincsen Isten rajtad
kívül. A megváltottak új éneket zengtek a te nevedhez
a tengernek partján. Együtt magasztaltak, és királyuk-
nak vallottak téged, és hirdették: ,,Az Úr fog uralkodni,
Izraelnek, az ő népének Megváltója..."
A kórus elhallgatott és Zakariás tudta, hogy most az esti bárányt áldozzák fel, és darabjait elégetik az előudvarban álló oltáron. Nemsokára neki is oda kell mennie, hogy elmondja a papi áldást, és átvegye a hús- meg az italáldozatokat.
Amint nyugodtan várakozott, egy hang törte meg a Szentély tökéletes csendjét, halk hang volt félig suttogó, félig lihegő, mintha egy bűnös lelkiismeret szólalt volna meg.
- Zakariás! - mondta a hang.
Zakariás felfigyelt: a hang a Szentek Szentjéből jött, ahová senki emberfia be nem teheti a lábát, egyedül a főpap, de ő is csak évente egyszer: abban az üres szobában maga Izrael istene lakozik.
Szíve majd kiugrott a helyéből torka összeszorult, s csak nagy nehezen bírta kinyögni:
- Itt vagyok, Uram! Szólj, mivel hallja a Te szolgád!
Arhaikus csengésű szavak voltak ezek: egykoron,sok nemzedékkel előbb, Silóban a gyermek Sámuel felelt ugyanúgy, amikor egy hang megszólította.
- Zakariás - kérdezte most a halk hang -, mi az, ami tt ég az oltáromon?
- Édes illatú tömjén, Uram - dadogta a pap -, így rendeli a Törvény, amelyet szolgádnak, Mózesnak adtál.
- Hát szajha vagy himringyó-e a Szentség Napja? Kérdezte szigorúan a hang. - Storaxot, fésűskagyló záróizmát, tömjént, marthexet kell-e orrlyukaimnak szagolniuk egyszerre, mindezek együtt égvén cédrusfa parázson? Izzasztó fürdőt akarsz talán készíteni a Szentség Napjának?
A szentelt tömjén ősrégi recept szerint készült. Hajdanában Ráhábnak, a szerelem istennőjének papnői a májusi szerelmi orgia előestéjén szoktak ilyen összetételű tömjént égetni a szentély padlózata alatti üregben. Az üreg nyílása fölött fókabőr sátor állott, ide léptek be sorjában a nők, lekuporodtak a nyílás fölé, s addig maradtak ebben a helyzetben, amíg bőrük megizzadt és magába szívta az illatot, ezáltal ellenállhatatlan gerjedelemre lobbantották szeretőiket. A füstölőszert olyan anyagokból keverték össze, amelyek növelték a nemi vágyat. A storax föníciai szerelemistennőnek volt szentelve, a mítoszok szerint az istennő egy óriási, delfinektől vontatott fésűskagyló-héjban utazott a tengeren. Szerelmi ünnepeiken rengeteg fésűskagylót ettek meg Askalonban meg Paphoszban, a kagyló záróizma pedig a nemi kapcsolat szimbóluma volt. A tömjén, amelyet Dél-Arábiából meg az átellenben fekvő afrikai partvidékről hoztak, a tömjénfa piros foltokkal tarkázott fehér, jó illatú, tejszerű gyantája. Füstjéről azt hitték, hogy aki beszívja, szerelmes szavaival minden nőt meg tud hódítani. A Főnix-madár is - úgymond - tömjénágacskákból rakott máglyán égeti el magát Héllopoliszban. A narthex nem egyéb, mint a ferula nevű növény, amely Szilénosznak, a dionüszoszi orgiák öreg kéjencének jelvénye. Prométheusz egy ilyen növény üreges szárába rejtette el az égből lopott tüzet. Mézgája kissé kellemetlen illatú, de a szent keverékben lévő storax és tömjén erős szaga kipótolta ezt a hiányosságot, és a kagyló záróizmának kellemetlen szagát is elnyomta.
Zakariás nem tudott mit felelni, hanem homlokával hétszer megérintette a padlót, s nem mert felpillantani. Hallotta a félrehúzott függöny suhogását, majd méltóságteljes léptek közeledtek a márványpadlón. Pár pillanatra csend lett, majd hirtelen sistergés hallatszott az oltár felől. A léptek eltávolodtak, és Zakariás elvesztette eszméletét.
Amikor néhány perccel később magához tért, egy ideig nem tudta, hol van, s hogy mi történt az imént. A gyertyák egyenletes fénnyel égtek, de az oltáron kialudt a tűz. Észrevette, hogy ruhájának széle nedves - az oltár lapjáról víz csöpögött a padlóra. Ismét erőt vett rajta a rémület. Felnyöszörgött, és lassan a szent függöny felé fordította tekintetét, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy Isten nem haragszik rá.
Amit ott látott, attól megint az ájulás környékezte. A függöny és a fal között iszonyatos alak állt, ruhája úgy csillogott, mint holdfény a hullámzó víztükrön. És borzalom... A feje vadszamár feje volt, szeme csillogó vörös golyó, fogai vakítóan villogtak, arannyal patkolt patáival a királyi jogart és kutyát szorította melléhez.
Éles hang tört elő a szörnyeteg szájából:
- Ne félj, Zakariás! Most menj ki, és mondd el őszintén az én népemnek, amit hallottál és láttál!
Zakariás szívdermesztő rémületében elfedte arcát köntösével, homlokát hétszer a padlóhoz érintette, és kibotorkált az előudvarba, ahol a hívők már nyugtalankodtak késlekedése miatt.
Becsukta maga mögött az ajtót, és zihálva megállott. A hűvös levegőn kissé összeszedte magát. Egy ideig mereven bámult rokonaira és Aszáf énekeseire, akik mit sem sejtve álltak előtte. Mély lélegzetet vett, hogy kimondja a szívében támadt rettenetes szavakat:
Izrael férfiai, halljátok! Mi nemzedékeken keresztül, anélkül, hogy tudtunk volna róla,nem az igazi Istent imádtuk, hanem egy aranyszamarat!
Ezt akarta mondani, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki a torkán. Megnémult.
Rokonai gyengéden karon fogták, és hazavezették. Egyikük, Rúben, Abdiél fia azonban ott maradt, mivel rá hárult az a kötelesség, hogy hirtelen rosszullét vagy véletlen rituális beszennyeződés esetén helyettesítse Zakariást. Most ő mondta el az áldást, átvette a húst meg az italáldozatokat, és jelt adott Aszáf fiainak, hogy énekeljék el az esti zsoltárt.
Amikor az istentisztelet végeztével a papok és az énekesek elszéledtek, Rúben belépett a Szentélybe, hogy körülnézzen, rendben van-e minden. Ijedten látta, hogy nem ég a tűz, az oltár körül pedig szennyes vízfoltok éktelenkednek. Csak nem tébolyodott meg a komoly, higgadt Zakariás? Utána mindjárt arra gondolt, hogy a nyolcadik szolgálattevő csoportot mekkora gyalázat éri, ha ez az eset kitudódik. Nem! Senkinek sem szabad megtudnia, hogy az oltár tüze kialudt. Némán fohászkodott, hogy amit tenni készül, ne legyen helytelen. Azután sietve eltávolította az oltárról a nedves salakot, bebugyolálta a köpönyegébe, majd új tüzet rakott, és az előírás szerint friss tömjént hintett rá.
Amikor ezzel megvolt, egy kendővel kezdte feltörölgetni a márványpadlót. Hirtelen ugyanolyan rémület fogta el, mint amilyen Zakariást kerítette hatalmába, érezte, hogy hátán jeges borzongás fut végig. A padlón nedves patanyomokat fedezett fel, amelyek a Szentek Szentje felé vezettek. Rúben sokáig nézte a nyomokat - nem, nem lehet tévedés, ezek egy öszvérnek vagy szamárnak a patanyomai. Agyában vadul kavarogtak a gondolatok. De csupán egy magyarázatot tartott lehetségesnek. Azt, hogy Zakariás fekete mágiára adta fejét, és felidézett egy Lilithet, egy szamárdémont, s az oltotta ki az oltáron égő tüzet. Igen csakis valami démon lehetett... Mert hol van a vizeskorsó, amelyet a tűz eloltására szoktak használni? Amikor Zakariás kilépett az előudvarba, nem volt nála semmiféle korsó.
- Ó, jaj, ó, jaj! - kiáltotta Rúben, a földre vetette magát, és hangos szóval könyörgött:
- - Seregek Ura, védelmezd meg a Te szolgádat! Zárd le pecséttel azoknak száját, akik faggatni akarnák! Mert én sohasem fogom kibeszélni nemzetségem gyalázatát, hacsak eskü alatt nem kényszerítenek rá a főtörvényszék színe előtt!
Reggel a főtörvényszék bizalmas ülésén a főpap szelíd szavakkal próbálta Zakariásból kiszedni a történteket. Írótáblát tétetett elébe, de Zakariás csak a fejét rázta, és félretolta a táblkat. Arra a kérdésre, hogy jelenést látott-e, bólintott. De akkora rémület ült ki az arcárea, hogy a főpap nem folytatta a kérdezősködést. A tanács azt javasolta, hogy Zakariás hagyja el Jeruzsálemet, és vonuljon vissza birtokára, Én-Rimmonba. Ez a virágzó község Beérsebától északra feküdt, kilenc mérföldnyire. A vizsgálatot bizonytalan időre elnapolták, amit Rúben nagy megkönnyebbüléssel vett tudomásul.
A legkülönfélébb mendemondák keltek szárnyra az országban arról, mit látott Zakariás. Ezért az Abija-csoport papjai tanácskozásra gyűltek össze, hogy eldöntsék: milyen választ kell adni a kiváncsiskodóknak. Rúben nem jelent meg a gyűlésen, és távollétében Abija fiai arra a közös véleményre jutottak, hogy Zakariás minden bizonnyal angyalt látott, aki meglepő családi hírt közölt vele. Az történt ugyanis, hogy amikor Zakariás hazatért Én-Rimmonba, felesége, Erzsébet azzal fogadta, hogy több mint húsz esztendei meddőség után végre anyának érzi magát. Zakariás hat héttel azelőtt Én-Rimmonból Jeruzslembe készült a húsvéti ünnepekre, a helyi vallási előírások szerint minden nemi érintkezéstől tartózkodnia kellett, és az utazását megelőző harminc nap alatt csak szűziesen tiszta csókokat váltott Erzsébettel. Mivel az asszony hűségéhez a kétség árnyéka sem férhetett, Zakariást szerfölött meghökkentette a hír, némaságában keresett menedéket, és írásban sem volt hajlandó közölni semmit. Rokonaiban az a vélemény alakult ki, hogy Zakariásnak egy angyal jelent meg a Templomban, és megjövendölte neki: az a gyermek, akit felesége szülni fog, szent életével nagy nevet szerez majd magának. És ezt a történetet terjesztették Jeruzsálemben.
Erzsébetet naegyon kellemetlenül érintette, hogy a rokonság oly nagy érdeklődést tanúsít állapota iránt. Ha látogatók jöttek, visszavonult a ház egyik belső szobájába. Az én-rimmoni ház tágas, gazdagon berendezett épület volt, nagy kiterjedésű gyümölcsös és szőlő vette körül, amelyet egy forrás vize öntözött. Ez a forrás valaha Rimmonnak, a gránátalma-istenségnek volt szentelve. Rimmon kultuszát elnyelte Jehova kultusza. Jehova átvette Rimmon címeit és jelképeit, a főpap ornátusát például apró arany gránátalmák díszítették, kis csengettyűkkel váltakozva, amelyek a nyíló gránátalmavirág formáját utánozták, és a Templom márványoszlopaiba is nagy gránátalma-alakzatokat véstek. De a falusi emberek nem felejtették el Rimmont. Tavasszal, a gyönyörű skarlátpiros gránátallmavirágok feslése idején, továbbra is megülték az isten tiszteletére rendezett hagyományos szerelemünnepet. Olyankor valaki felöltözött gránátalma-királynak, arcát a gyümölcs héjából kivont festékkel skarlátszínűre mázolta, s a virágok királynőjével trónusra ülve fogadta híveinek hódolatát. Mellesleg szólva, Galilea félreeső részeiben mind a mai napig meg szokták ülni ezt az ünnepet. Az ünnepség részvevői álarcot és mindenféle furcsa öltözéket viselnek. Az ünnepi énekek szövegei megtalálhatók a Szentírás egyik könyvében, az Énekek Énekében, amelyet Salamonnak tulajdonítanak. Az egyik így szól:
Felkelvén, menjünk a szőlőkbe,
lássuk meg, ha fakad-é a szőlő,
ha kinyílott-é virágja,
ha virágzanak-é a gránátalmafák:
ott közlöm az én szerelmimet veled.
A görög mítoszköltők szerint a megölt Dionüszosz véréből sarjadt ki az első gránátalmafa, ezért az athéni nők a Theszmophoria-ünnepen nem eszik meg a gránátalma magvait. Ciprus szigetén Dionüszosz neve Adónisz, Szíriában Tammúz. Hogy Saul király milyen névvel szólította meg a benjáminita Gibeában levő szent gránátalmafa-liget istenséget, az nincs feljegyezve, de valószínűleg Rimmonnak nevezte. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Rimmon a kánaánita Dionüszosz, az év életörömtől duzzadó istene, aki az esztendő ,,szent királyában" ölt testet. Skarlátvörös virágainak nyílása idején dicsőség övezi, de mire karmazsinszínű gyümölcse megérik, meg kell halnia. A babilóniai fogság után Jeruzsálem papsága Eimmon nevét szándékosan összekeverte ,,Eamman"-nal, a mennydörgés istenével, az utóbbi Jehovának egyik címe vagy titulusa. A főpap díszruhájának szegélyére varrt gránátalma-díszítéseket abszurd módon úgy magyarázták, hogy a villámlást jelképezik a gránátalmákkal váltakozó csengettyűk pedig - úgymond - a mennydörgést szimbolizálják. Pedig valójában mindkét fajta díszt Rimmon Isten tiszteletére varrták oda, hogy vidám csilingelésük távol tartsa a rossz szellemeket.
Erzsébet cselédei azt suttogták, hogy a közelgő szülés titka Rimmon szerelmi ünnepével függ össze, mivel az időpontok megegyeznek. Mindenesetre nagy dolgokat vártak a gyermektől.
-
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-20 23:03:51, szerda
|
| |
| |
(A Főnix jelenlegi elméletét, melybe Mici Mackós báb is belekeveredett Anna főszereplővel, mint báránnyal az Anna felébredése daljátékban írtam meg. A bárányos Anna történet 1983-ban kezdődött körülbelül. A Főnixes történet érdekessége, hogy a már időközben ebből felemelkedett csövesek, bábok, névtelenek ismételték az összes írást, mint a Bibliában megtalálható egykori Dél népét, Sába királynővel az élen található narancs FIDESZ-es Orbán, aki a daljátékban megtalálható "kívánj a tóra ezüsthajót" szöveg szerint Ezüsthajó Kft-t üzemeltetett, miközben felesége házakat vásárolt fel Olaszliszkán a fórumozók szerint.
A Talmud e részében megtalálható neveket, melyek többezer évvel ezelőtt voltak, jelenleg is a Sötétség létrehozta. Vannak Mózesek, volt pártbizottsági kommunista tagok, van betlehemi Szalma, sakk-kártyának megfelelő Makkabeusok, egyiptomi skarabeusz-jeles népek. A sakk-kártyáról, melyek egykor a táncdalfesztiválosok indítottak el, én a Kertész leszek című dal kertész, fa ültető figuráját ismertem fel, de volt első Ádám, második Ádám, mint első és második Éva is. Dávidok ekkor, mint akik nem értenek semmihez, kitermelésre kerültek.
A jehovák JHVH Elveszett világok című könyvben kiadott űrhajóval közlekedő Isten nevében prófétálnak, keverik az egykori Jehova focizó kutyával,de hogy mégis egyiptomi, ezt mutatják a királyi termek is.)
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Ötödik fejezet Mikál örökösnője
Miután Heródes megdöntötte elődjét, Makkabeus Antigonosz királyt, először egy merőben ismeretlen babilóniai zsidót emelt a főpapi tisztségbe, akinek Ananél volt a neve, és Cádók házából származott. Hamarosan azonban elcsapta, és Mariamme testvérét, a Makkabeus-család egyik tagját ültette helyébe, aki tizenhét esztendős volt mindössze. A tömeg lelkesedése nem ismert határt,amikor ez a gyermekember a főpapi szertartásokat végezte a sátoros ünnepen. A nagy lelkesedés azonban halálos ítéletet pecsételte meg. Egy este a jerikói nyilvános fürdőben Heródes udvaroncai két csapatra oszolva vidám alábukási versenyt rendeztek, a gyanútlan ifjú is csatlakozott hozzájuk, s hogy, hogy nem - vízbe fulladt. Ismét Ananél lett a főpap, de nem sokáig. Utána egymást váltogatták a főpapok, míglen Heródes úgy gondolta, hogy Simon, Boéthosz fia lesz a legalkalmasabb e tisztség betöltésére.
Simon Aleandriában született, s bár lévita volt, nem származott főpapi családból. Alacsony termetű, okos, szerény, egyenes gondolkodású idealista volt, Alexandria egyik legbecsületesebb tudósa, akiről úgy tudták, hogy vallási dolgokban nincsenek előítéletei. Heródes egyszer megbízta, hogy vizsgálja át egy bizonyos papjelölt családfáját, akinek családja már több nemzedék óta Armeniában lakott. Simon lelkiismeretesen feltárta j elentésében a családfában talált hézagokat, mit sem törődve azzal, hogy az aspiránsnak számos rokona ült a szanhedridben, s így az ő genealógiájuk is hézagossá vált. E szanhedrin-tagok között előzékenyen vállalkozott arra, hogy bebizonyítsa, miszerint a király családja messze előkelőbb, mint azt ő maga gondolná. Heródes úgy vélte, hogy Simon képességeihez Alaxandria kicsi. Elterjesztette magáról, hogy halálosan szerelmes Simon leányába, nem tud nélküle élni. De hogyan vehetné feleségül - kérdezte fivérétől, Ferorastól -, ha az apját nem emeli magas méltóságra, hogy többi felesége ne nézhesse le szíve választottját? Így aztán letette az akkori főpapot, a cádokita Józsuát és Simont nevezte ki a helyébe. Simon leánya történetesen csinos volt, s így a világ elhitte, hogy a kinevezése a királyi házasság előjátéka. Senki nem sejtette, hogy Heródes elhatározása mögött másfajta szándék lappang.
A király tisztelettel és nagylelkűen bánt Simonnal, é s az hűséges odaadással szolgálta, mivel végtelenül nagy hálával viseltetett iránta. A főpap a Kanthera-családból származott, ez a név a skarabeusbogarat jelenti, amely Egyiptomban a halhatatlanság szimbóluma. Ősei tulajdonképpen farizeusok voltak, de a görög filozófia annyira átitatta őket, hogy az eredeti héber szent iratokat egy barbár korszak furcsa maradványainak tekintették. A Törvény előírásait pontosan megtartották ugyan, de csak azért, mivel ily módon akarták emlékeztetni a felvilágusulatlan tömegegeket arra, hogy ,,az Úr félelme a bölcsesség kezdete". Vagyis úgy gondolták, hogy az összhang még egy barbár vallásban is jobb az ateista anarchiánál, vagy az egymással versengő kultuszok marakodásánál. Lelkük mélyén sajnálkoztak a zsidók konzervatív felfogásán, amely szerint Jehova egyedüli, magányos isten, nincs kapcsolata semmiféle más istennel, és népe az egyetlen, a választott nép. Ez a merev nézet megvetést vagy féltékenységet támasztott az idegenekben aszerint, hogy a zsidóság sorsa, hanyatló vagy felfelé ívelő tendenciát mutatott.
A Kanthera-család számára Jehova csupán az olümposzi Zeusz különleges, helyi jellegű változata volt. És szívből kívánták, hogy megszűnjenek mindazok a különbségek, amelyek Jehovát elválasztják Zeusztól, illetve a neki megfelelő római, egyiptomi, szíriai, perzsiai és indiai istenségektől, mert akkor a világ népei békességben élnének egymással. Isten-koncepciójuk oly nagyvonalú és elvont volt, hogy hozzá képest Jehova nem látszott többnek holmi törzsi démonnál. A zsidóknak - úgymond - valahogy közös alapra kellene jutniuk a szomszédos görögökkel. Ó, de hát a görögök még meglett korukban is annyira gyerekesek,mókázó kedvűek és tiszteletlenek! A zsidók pedig már gyermekkorukban olyan komolyak, öregesek és ájtatoskodók! Ha másként lehetne, milyen boldog lenne mindenki! Meg kellene engedni a fiataloknak, hogy kedvükre élvezzék az életet, és népies módon képzeljék el az isteneket és istennőket, mint sudár termetű, ragyogó arcú,természetfölötti erővel rendelkező, ugyanakkor nagy emberi szenvedélyeket is érző férfiakat és nőket, akik később, amikor már felnőttekké válnak, fokozatosan be kellene avatni őket az ősi mítoszok erkölcsi és történelmi értelmébe, míg végül idős korukban megtudnák, hogy az istenek és istennők csupán metaforák, hogy Isten nem más mint a fizikai természet fölött álló halhatatlan bölcsesség, válasz minden elképzelhető kérdésre.
Hillél tanítását követték, aki a főtörvényszék egyik társelnöke és korának legnagyobb tiszteletben álló teológusa volt. Hillél azt tartotta, hogy a Szentírást képletesen kell értelmezni, mivel alig akad benne olyan szövegrész, amely pontosan azt jelentené, amit a szavak kifejezni látszanak. Így például a ,,szemet szemért, fogat fogért" ősi törvény nem azt jelenti, amit a barbár törvény kódexekben - vagyis hogyha valaki (akár véletlenül is) kiveri szomszédja szemét, akkor az övét is ki kell venni, vagy ha kiüti szomszédja fogát, akkor büntetésből neki is ugyanazt kell elszenvednie.
- Az elveszett szemet vagy fogat nem pótolja, ha tettes szemét, vagy fogát kiverik - jelentette ki Hillél. - Az Úr az ő bölcsességében úgy rendelte el, hogy a sérelmet szenvedett személyt a kárnak megfelelően pénzzel, jószággal, vagy földdel kell kárpótolni.
Simon nem volt teljesen olyan, mint nemzetségének többi tagja. Abban egyetértett velük, hogy - elméletileg - Homérosz, és Hésziodosz műveit istenektől ihletett vallási szövegeknek lehet tekinteni, amelyek éppúgy megfelelnek céljuknak, mint Mózes könyvei, hiszen egy igazi filozófus bármilyen szögre felakaszthatja a maga szürke köpönyegét. Ugyanakkor azonban azt is vallotta, hogy gyakorlatilag a zsidó szent iratoknak, főleg a prófétai könyveknek, van egy óriási előnyük: fenntartják a jövőbe vetett hitet s az emberiség tökéletesedésének hitét. Van-e más nemzeteknek olyan irodalmi terméke, amelyről ugyanezt lehetne elmondani? Még Jehova egyedülvalóságának eszméje is helyeselhető: Jehovát úgy lehet felfogni, mint annak az őseredeti, egyedüli igazságnak a tipusát, amelyet az egymásnak ellentmondó, helyi igazságok mindenütt elhomályosítottak, zavarossá tettek. És ami a zsidókat illeti, egy vonatkozásban valóban egyedülállók: ők az egyetlen nép a világon, amely Isten eszméjét állandóan a szívében hordozza.
Heródes nem volt sem filozófus, sem költő.Mulatságosnak találta, hogy Simon megosztja csodálatát Platón és Ezékiel próféta között. Ő maga a hatalom nyers gyakorlásában hitt - ezt a hatalmat a zsidóság szentélyének birtokbavételével szerezte meg, majd kiterjesztette azáltal, hogy a szomszéd népeket olyan isten szolgálatára kényszerítette, akit királyi hatalmával a saját nagyságának eszközévé tett. Mindamellett lelke mélyén azt a misztikus hiedelmet melengette, hogy Jehova nagyszerű kiengesztelése által egy napon majd megújul ifjúsága, és valamiféle halhatatlanság lesz a jutalma. Nem az az ember volt, aki visszariadt volna bármilyen elszánt vagy akár természetellenes tettől, ha azzal olyan dicsőséget szerezhet nevének, mint Héraklész, Ozirisz, Nagy Sándor és más halandó uralkodók, akik világraszóló cselekedeteik révén istenné magasztosultak.
Simon nem ismerte Heródes törekvéseit a maguk teljességében, de néha észrevette benne a nagyravágyást, amelyet ha hébe-hóba megengedte magának, hogy eltöprengjen rajta - nagyon, de nagyon vallástalan vonásnak kellett bélyegeznie, persze csak gondolatban. Rosszallása azonban sohasem ért el olyan fokot, hogy lemondjon a főpapi méltóságról. Mi lelte ezt a Heródest? - tűnődött néha. Talán azt képzeli magáról, hogy ő a megígért Messiás? A római birodalom katonai ereje elegendő biztosíték ahhoz, hogy Heródes ne kezdhessen elhamarkodott hódító vallásháborút. Igaz, a maga akaratát kényszerítette a törvénytudókra sok esetben, amikor a Törvényt többféleképpen lehetett értelmezni, de azért korántsem vádolható azzal, hogy dacol a Törvénnyel. És bármennyire nyomasztónak érzi is, hogy királyi becsvágya korlátok közé van szorítva, egész életén át oly sokszor legyőzött Jehova alázatos szolgájának kell maradnia. Ugyanakkor kénytelen azt is belátni, hogy nem több kis királyocskánál, aki a római birodalom kliense, végül neki is meg kell halnia, mint bárki másnak. Csak nem gondolja, hogy erényei jutalmául elevenen felszáll a mennybe, mint Énókh vagy Illyés próféta? Nem, nem - a római légiók hatalma és a mózesi Törvény tekintélye között igen szűk az a terület, ahol Heródes ambíciói érvényesülhetnek.
Mihelyt Antipatrosz lett a trón várományosa, Simon szoros barátságot kötött vele. Antipatrosz Alexandriában Simon egyik rokonának tanítványa volt. Jobban ragaszkodott a Törvény betű szerinti értelmezéséhez, mint a Kanthera-család tagjai, bár hajlandó volt elfogadni a könyörtelen szigorúságú szakaszok Hillél-féle, liberális tolmácsolását. De a görög filozófiával szemben ellenérzéssel viseltetett, mivel úgy vélekedett, hogy az veszélyezteti a Szentírás tekintélyét. Apja, Antigonosz király leányával házasította össze. Felesége azonban már nem élt. Házasságukból egy fiú meg egy leány született. A fiú, akit szintén Antipatrosznak hívtak, Egyiptomban nevelkedett, a Kanthera-család felügyelete alatt. Csendes, szorgalmas ifjú volt. A leányt, aki a Küprosz nevet kapta, gyermekkorában eljegyezték Arisztobulosz fiával, a későbbi hires Heródes Agrippa királlyal. Antipatrosz - mármint az idősebbik - Arisztobulosz serdületlen leányát jegyezte el. Felesége tehát nem volt, így nagyon egyedül érezte magát. Apja bíztatta, hogy szándékában áll megfelelő feleséget keresni a számára, addig tartson szeretőket. Ezt Antipatrosz nem akarta, azon farizeus felfogást vallotta, hogy gyermeknemzési szándék nélkül asszonnyal hálni olyan cselekedet, amely nem tetszik az Úrnak, amint azt Ónán története is bizonyítja. Viszont attól a gondolattól is viszolygott, hogy egy zsidó vagy edomita nőtől gyermekei legyenek, mivel a törvényes házasságon kívül született fattyúk nem lehetnek Izrael gyülekezetének tagjai. Görög, főníciai vagy más idegen ágyasokról hallani sem akart, mivel a Törvény tiltotta az ilyenekkel való nemi érintkezést.
Néhány hónappal Alexandrosz és Arisztobulosz kivégzése előtt, egy tavaszi reggelen Antipatrosz meglátogatta Simont fényűzően berendezett templomi lakosztályában, amely Izrael Udvarára nézett.
- Nyugtalan a lelked - mondta Simon, mihelyt magukra maradtak. - Ritkán látlak derűsnek mostanában. Homlokod redőkbe vonva... Aggódom miattad.
Antipatrosz éppen csak megnedvesítette ajkát a borral, amellyel a főpap megkínálta. A tálból felmarkolt néhány tejes mandulát, szórakozottan széttördelte őket, és a darabocskákat mértani ábrákká rakosgatta össze az elébe tett aranytányéron.
- Igen, Simon, nyugtalan az én lelkem - szólalt meg nagyot sóhajtva. - Szomorú dolog, ha valaki király Izraelben vagy király fia és helyettese, de alattvalói lenézik, mert felkapaszkodottnak tartják. Atyám nevében kiadott rendelkezéseimet végrehajták ugyan, de csak ímmel-ámmal. Az imént, amikor keresztüljöttem az udvaron találkoztam néhány előkelővel, akik olyan gúnyos alázatossággal köszöntöttek, hogy minden egyes üdvözlő szót korbácsütésnek éreztem. Tudom, mit gondoltak magukban: ,,Ugyan mi jogon ült az apja Izrael trónjára? Ellenségeinknek, a pogány rómaiaknak köszönheti királyi címét. Ez a fia pedig? Egyetlen csöpp Makkabeus-vér sem csörgedezik ereiben. Pogány edomita nő az anyja, annak az átkozott Zabidosznak az unokahúga" Ha szigorú vagyok hozzájuk, mint elnyomójukat gyűlölnek, ha elnéző vagyok, megvetnek, mint gyönge akaratú puhányt. Pedig én tudom, a csontjaimban és a véremben érzem, hogy az ő fajtájukhoz tartozom, hogy Jeruzsálem az én városom is, a világ legcsodálatosabb városa. Azért jöttem most ide hogy megkérdezzem tőled: remélhetem- e egyáltalán, hogy valaha is meg tudom nyerni népem szeretetét és bizalmát?
Simon oly hamar válaszolt, mintha már várta volna a kérdést:
- Megmondom herceg. A fenség a fenség tudatából fakad, mint ahogyan a szabadság lényege a szabadság tudatában rejlik. Tudd magadat királyinak, és homlokodról a fenség aranyfénye sugárzik. Hidd magadat felkapaszkodott jövevénynek, és földre nyom ólomsúlyával saját hiedelmed.
- Sovány vigasz - mondta Antipatrosz- Nem változtathatok helyzetemen azzal, ha elhitetem magammal, hogy legalább az anyám Makkabeus volt.
Simon szárazon felnevetett:
- Hercegem, ugyan kicsodák-micsodák ezek a királyi Makkabeusok? Őseik még százötven esztendővel ezelőtt asztalosok voltak Modeinban. A Makkabeus szó, mint tudod, kalapácsot jelent. Ez volt a ragadványneve Júdásnak, az asztalos Matathiás fiának, aki a Szeleukida-uralom elleni lázadást vezette. Testvéreire is efféle szerszámneveket ragasztott az apjuk. Így lett például Eleázár neve ,,Avaran", vagyis lyukasztó ár. A Makkabeusok leszármazási táblázata, ha az ember visszafelé keresgél, két vagy három nemzedékkel Matathiás, az asztalos előtt, annyira tele van lyukakkal, akár egy rosta. Még az sincs bizonyítva, hogy Matathiás lévita volt. Semmiképpen sem származott Áron nemzetségéből.
- Mindezek ellenére a Makkabeusok bátorságuk és erényeik révén királyi méltóságra küzdötték fel magukat.
- Atyád ugyanezt tette.
- Az előkelők mégis csúfolják egymás között. Nekik ő ,,Az askaloni Heródes", meg ,,az edomita rabszolga", és visszautasítják mint idegent és mint bitorlót. Így beszélnek: ,,A Makkabeusok felszabadítottak minket egy idegen járom alól. Ez az askaloni pedig egy másik, erős igát rakott a vállunkra."
- Sohasem említette atyád, hogy te ezerszer nemesebb származású vagy mint a Makkabeusok? Nem mondta meg neked, hogy egyenes ágon Kálebtől, Jefunné fiától származol, aki Józsua idején meghódította Hebront?
- Célozgatott rá, hogy kálebiták vagyunk, de én nem vettem komolyan. Dús lakoma után elméjében csapongva kergetik egymást a szeszélyes gondolatok.
- Pedig igazat mondott. Tőlem tudta meg. A te dédapád nagyapja betlehemi kálebita volt, aki Askalonba menekült. Dédapádat onnan rabolták el gyermekkorában az edomiták, és később fejedelemségre emelték.
- Nem azért mesélted ezt neki, hogy a kedvében járjál?
- Herceg, én inkább vonnám magamra a király haragját, mintsem, hogy eljátsszam jó híremet tudóstársaim között.
- Nem vádoltalak hazugsággal. Csak arra gondoltam, hogy talán egy régi legendát mondtál el neki, amelynek történeti valóságát nem bizonyítottad be.
- Nem szokásom az ilyesmi.
- Kérlek, bocsáss meg.
- Megbocsátok. Neked is elmondom bizonyító érveimet. De csak akkor tudod követni gondolatmenetemet, ha kivered fejedből azt az elképzelést, hogy Káleb ősöd judeabeli volt, Júda dédunokája, a fattyú Pérec révén. Káleb ugyanis hebroni kénita volt, márpedig Hebron a régi időkben Edom szívének számított. Au a genealógiai táblázat, amely a Krónikák Első Könyvének második részében található, újabb keletű betoldás. Megbízhatóbb az a mítosz, amelyet mi Egyiptomban megőriztünk. Eszerint Húr, Káleb fia és a kenizzita Hecron unokája feleségül vette Miriámot, Áron nővérét, bár az nem volt ,,sem szép, sem egészséges", és nem sokkal utóbb meghalt a pusztában. Húr segített Mózesnak a refidimi csatában. Káleb egyike volt annak a tíz harcosnak, akik Józsua támadása előtt kikémlelték Kánaán földjét. Átvonult Hebronon, amely akkor az anákok kezén volt, felkereste Makpelá barlangjában ősének, Ábrahámnak a sírját, és ott bátorítást nyert attól a papnőtől, aki Ábrahám állkapcsából mondott jövendöléseket. Amikor megkezdődött a támadás, Káleb elfoglalta Hebront, elkergette az óriásokat, és feleségül vette Azuba Jériótot, a"s Sátorfüggönyök Elhagyott Asszonyát". Később a betlehemi Efratát is nőül vette.
- Hogyan értelmezed ezt az elbeszélést?
- Úgy, hogy a kálebiták edomi kéniták voltak (a kenizziták a kéniták egyik ágát alkotják), akik eredetileg Hebront birtokolták, de onnan kiszorította őket egy magas termetű északiakból álló törzs. Akkor a Sinai-sivatag szélére menekültek, a hecroni midianitákkal együtt, akik szintén Miriám istennőt imádták, mint ők maguk. A Ráháb néven is ismert Miriám a tenger istennője volt, az ő jele a skarlát fonal. Amikor Izrael fiai Mózes vezérletével megérkeztek Egyiptomból, a kábebiták szövegségre léptek velük, és később részt vettek Kánaán elfoglalásában. A midianiták azonban nem akartak belemenni a kockázatos vállalkozásba, s így a velük való szövetség felbomlott. Miután a kálebiták kimémlelték a vidéket, elfoglalták Hebront, és ismét összeházasodtak Ábrahám jóshelyének papnőivel, akiket az óriások vad menekülésük során otthagytak. Majd uralmukat kiterjesztették néhány mérfölddel észak felé, Efratáig, vagyis Betlehem környékére. Gondolom, aligha vonhatod kétségbe, hogy magyarázatom józanul hangzik?
Antipatrosz zavartan nézett maga elé. Simon folytatta fejtegetéseit:
- De anubt at efratai kálebiták később beleolvadtak szövetségeseikbe, a benjáminitákba, ugyanúgy szívódtak fel a hebroni kálebiták a maguk szövetségeseibe, vagyis a júdeaikba. És egy vagy két évszázaddal később Hebront a zsidó királyságba kebelezte be a kálebita Dávid, mert Dávid kálebita volt, Húrtól származtatta magát. Akkor a törzsi genealógiát oly módon változtatták meg, hogy Káleb Júda leszármazottja legyen. Később még egy betoldást eszközöltek, miáltal Kenáz, a kenizziták névadó őse, Káleb egyik fia lett, ami képtelenség. A kálebiták azonban mind a mai napig makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy ők kenizziták és Edom fiai. E törzs történetével kapcsolatosan kialakult kedvezőtlen zsidó nézetre jellemző, hogy a krónikás milyen neveket adott Káleb és Azuba Jériót gyermekeinek: ,,Makaccsás", ,,Visszaesés" és ,,Pusztítás". Nyilvánvaló, hogy nem akarták elfogadni a zsidó hitben bekövetkezett változásokat, és mivel még sátorlakók voltak, elkerülték a babilóniai fogságot oly módon, hogy valamennyien Edom földjére menekültek, ahonnan nem sokkal később edomitákból álló fegyveres kísérettel tértek vissza. Egyik nemzetségük, Szalma nemzetsége, elindult , hogy visszafoglalja Efratát Főnöke feleségül vette a betlehemi papnőt, és te, hercegem, az idősebb ágon ettől a nemzetségfőtől származol.
Antipatrosz megint mandulát markolt ki a tálból, é s ötágú csillagokat kezdett kirakni belőlük.
- Nem tudom megcáfolni az érvelésedet - jegyezte meg vontatott hangom. - De nagyon kínos arra gondolnom, hogy a Szentírásban betoldások vannak.
- Nem jobb-e elhinni, hogy betoldások akadnak benne, mint elfogadni egy történeti valótlanságot? Nos, én elmondtam mindezt a királynak. Származását be is bizonyítottam azoknak a kutatásoknak az eredményével, amelyeket Askalonban, Dórában, Hebronban és Betlehemben végeztem. Megállapításaimat olyan genealógiai adalékokkal támasztottam alá, amelyeket a babiloni, petrai és damaszkuszi kollégáim bocsátottak rendelkezésemre. A ferizeus tudósokkal azonban nem vagyok képes elfogadtatni, annyira elfogultak Heródessel szemben. De van itt még egy másik nagyon is fontos történelmi titok, amelyről sohasem beszéltem vele, és nem is fogok.
- Úgy értsem, hogy nekem elmondod?
- De csak akkor, ha megígéred, hogy nem közlöd senkivel, amíg atyád életben van.
- Felcsigázod a kiváncsiságomat. De miért vagy hajlandó nekem elmondani azt, amit atyám előtt eltitkolsz?
- Azért, mert atyád teljesen elégedett azzal a jogcímmel, amelynek alapján a trónt birtokolja. De ha tudná, amit én tudok, nyugtalanná válna, és esetleg veszedelmes akcióba kezdene.
- Igazán nem tudom, meghallgassalak-e vagy sem. A titok birtokában engem kevésbé fenyeget a veszély, hogy a vesztembe rohanok, mint őt?
- Ahogy gondolod. De figyelmeztetlek: nyugtalan marad a lelked mindaddig, amíg meg nem tudod azt a valamit, ami a trónhoz való jogodra vonatkozik.
- Simon - fakadt ki Antipatrosz -, neked mint atyám barátjának nincs jogod ahhoz, hogy ilyen nehéz választás elé állíts. Nem akarok tudni olyan államtitkokat, amelyeket el kell hallgatnom atyám előtt.
Hirtelen elbúcsúzott.
Simon visszament az asztalhoz, és elgondolkodva szemlélte azokat az egymásba illeszkedő háromszögeket meg csillagokat, amelyeket Antipatrosz rakott össze mandulaszemekből. Azután gyors mozdulatokkal összekuszálta az ábrákat, nehogy valamelyik szolga mágikus abrakadabrának vélje azokat. ,,Nagy baj lenne, ha most egyenesen a királyhoz menne, és jelentené,amit mondtam! - dünnyögte. - De nem fogja tenni, ha Isten is úgy akarja. A horog már a szájába akadt, ebben biztos vagyok. Ha Isten is úgy akarja, a horgászzsinór nem fog elszakadni!"
Két nappal később ismét beállított Antipatrosz, izgatottan, sápadtan:
- Simon, kész vagyok megesküdni a titoktartásra. Szavaid annyira megragadtak, hogy nem bírok aludni tőlük.
- Herceg, nagy hibát követtem el, nem lett volna szabad előhoznom a dolgot. Esküt nem kívánok tőled. Puszta szavad is elegendő biztosíték nekem.
Ezek után beavatta Antipatroszt egy olyan történeti elméletbe, amelyet mindennek lehetett nevezni, csak éppen ortodoxnak nem.
- Izraelben - mondotta - minden régi törzsfő vagy király a női ág jogán uralkodott, úgy került hatalomra, hogy feleségül vette a terület tulajdonosnőjét, aki örökség jogán bírta a földet. Ilyen házasságot kötött Ádám Évával, Ábrahám Sárával, Hágárral és Keturával, Izsák Rebekával, Jákob Leával, Ráchellel, Bilhával és Zilpával, József Aszenáthtal, Káleb Efratával és Azubával, Húr Miriámmal, Dávid a kármeli Abigaillal és a hebroni Mikállal és utána minden egyes Dávid-házbeli király Mikál valamelyik matrilineáris leszármazottjával.
Azt is elmondta Antipatrosznak, hogy a monarchia megszűntével Mikál női ágát kisajátította magának Éli háza, vagyis az Árontól származott papok idősebbik ága, azért nevezik őket most Dávid örököseinek vagy Királyi Örökösöknek.
Simon az alábbi ünnepélyes szavakkal fejezte be fejtegetését:
- Herceg, most hadd mondjam meg azt, amit nem közöltem atyáddal, Heródessal. Csakis olyan királynak van igazi jogcíme Izrael trónján, aki nemcsak kálebita, hanem Mikál örökösnőjének férje is. És az örökösnő sohasem az elsőszülött - hanem mindig a legfiatalabb leány,nem pedig a legidősebb.
Antipatrosz eleinte hitetlenkedve hallgatta, és ellenkezni próbált:
- Erről az elméletről egyetlen szót sem találni sem a szent iratokban, sem a kommentátorokban.
- De azok találnak, akik tudnak a sorok között olvasni.
- Különösnek és valószínűtlennek érzem az egészet.
- Nyilván jól tudod, hogy például Egyiptomban a fáraó mindig a testvérhúgát vette feleségül.
- Tudom hát, de sohasem jutott eszembe, hogy az okát firtassam.
- Megmondom az okát: az ország tulajdonjoga mindig szigorúan anyáról leányra száll. Ugyanígy volt valaha Kréta szigetén, Ciprus szigetén, Görögországban. Sőt Rómában is, amikor ott még királyok uralkodtak.
- Hogy miként volt Krétán, Cipruson meg a régi Hellaszban, arról nem tudok semmit. De abból, amit az iskolában tanítanak, világosan kiderül, hogy Rómában nem így volt.
- Az iskolában tanított történeteknek mindig az a céljuk, hogy dicsőítsék a meglevő intézményeket, és elhalványítsák a régi, kiszorított intézmények emlékét. Mindjárt elmagyarázom, mire gondolok. Nyilván emlékezel még arra a történetre, amely elmondja, hogyan űzték el a Tarquinius-dinasztiát, és hogyan alapította meg Lucius Brutus a római köztársaságot. Amikor latin retorikát tanultál, tanítómestered bizonyára iratott veled szónoklatott erről a tárgyról, nem igaz?
- Igen, minden tanuló kapott ilyen feladatot. Várj csak, hogyan is van ez a história...Az első Tarquiniust egy bizonyos Tullius követte az uralkodásban, jóllehet Tarquinius Superbus, vagyis a Dölyfös Tarquinius. És ez a Tullius Tarquinius egyik leányát vette feleségül, úgy emlékszem, két leánya volt...
- Nos, miért nem a fia lett az első Tarquinius közvetlen utóda? Miért nem fordult elő a korai római királyságban egyetlenegyszer sem, hogy a királyt a fia követte volna a trónon? A magyarázat egyszerű: azért, mert a királyi jogcím nem a férfi, hanem a női ágon öröklődött. Az lett a király, aki feleségül vette elődjének legfiatalabbik leányát. Mivel a testvérházasság, amely Egyiptomban meg volt engedve Rómában vérfertőzésnek számított, a király fia rendszerint egy idegen fejedelemlányt vett feleségül, és örökre búcsút mondott hazájának. A Dölyfös Taequinius esete rendhagyó volt. Ő végül mégis megszerezte magának a trónt, úgy, hogy feleségül vette Tullius leányát, Tulliát.
- A történetírók úgy mondják, hogy Taequinius Suberbus bitorlónak tekintette Tulliust.
- Ez természetes. És abban sem volt semmi rendkívüli, hogy Tarquinius Superbus Tullia segítségével ölte meg Tulliust. Éppen ellenkezőleg: abban a régi korban minden király el lehetett rá készülve, hoegy mihelyt tisztségének ideje lejár, megöli őt a veje. De Tullia beszennyezte magát apja vérével, és emiatt kénytelen volt visszavonulni a magánéletbe. Így Tarquinius elvesztette a trónra való jogot. Ezt csak oly módon szerezhette volna vissza, ha feleségül veszi a következő törvényes örökösnőt, Lucretiát, unokafivérének, Collatinusnak a feleségét, aki Numa király feleségének egyik nővérétől származott. Nem Lucretia szépsége, hanem jogcíme volt az, amely Taequiniust vonzotta. Mert Lucretia volt az ősi Carmenta királyi ház egyetlen élő örökösnője. (Illete rajta kívül még ketten lettek volna, de azok nem jöhettek számításba - Taequinius nővére, Tarquinia, Lucius Brutus anyja, aki koránál fogva már nem szülhetett gyermekeket, és Tullia, aki apja vérével szennyezte be magát.) Tarquinius elrabolta Lucretiát, hogy erőszakkal feleségévé tegye, Lucretia azonban inkább az öngyilkosságot választotta. Így aztán sem Collatinusnak, sem Taequiniusnak nem volt többé joga a trónra, és a monarchia megszűnt, mivel Taequiniusnak nem voltak leányai, Brutusnak meg Collatinusnak pedig nővérei. Tarquiniust a felbőszült nép elkergette, Brutus és Collatinus viszont társuralkodók lettek - Brutus mint Taequinia fia, Collatinus mint Egeria fia, ez az Egeria Numa király azonos nevű nővérének a leszármazottja volt. Királynak azonban nem nevezhették magukat, mivel házasságkötés révén ilyen jogcímet nem tudtak maguknak szerezni, ahelyett felvették a consul címet, ami tanácsadót jeent,. Lucretia nem csupán egy asszonyt ölt meg, amikor végzett magával: Carmentát is megölte.
- Carmentát?
- Ez egy arkadiai istennő, akit Evander király vitt Itáliába a trójai háború előtt. Az istennő a föníciai Bübloszból költözött Arkadiába. Az ,,istennő" szón természetesen egymást követő papnők sorát értem, a papnőket az istenség megtestesülésének tartották. Ugyanúgy, ahogyan Miriám (vagy Rákáb) a Mikál-ág egymást követő leszármazottaiban ölt testet.
- Most már értem az elméleted - mondta Antipatrosz. - Mielőtt azonban megvizsgálnám, hogy áll-e a zsidók történetére is,meg kell jegyeznem, hogy a Krónikák Első Könyve szerint Éli háza nem tekinthető az Áron-nemzetség idősebbik ágának. És nincs-e ez a ház isteni átok alatt Éli óta?
- Az az átok csak legenda. Hatszáz évvel ezelőtt, Jósiás király uralkodása idején toldották bele a szövegbe. Éli fia Abjátár, Dávid király főpapja a király halála után hűséges maradt Adóniához, a törvényes trónörököshöz, akit Salamon Cádók nevű papjának segítségével kitúrt a hatalomból. Cádók pedig Salamon segítségével kitúrta Abjátárt. Azóta a cádokitk mindig magukat tekintették törvényes főpapoknak.
- De hát Cádók Eleázártól, Áron idősebbik fiától származott, Abjátár meg Eleázár öccsétől, Ithamártól! Nem így van? Éppen tegnap olvastam a Krónikák Első Könyvét.
- Nem, herceg, az a rész is betoldás, ugyanabból az időből, Sámuel Első Könyvéből világosan kitűnik, hogy Éli, Abjátár őse származott az eredeti papi családból, a Királyok Második Könyvéből pedig nem kevésbé világosan megállapítható, miszerint Cádók nem tartozott ebbe a családba. Cádók tehát éppoly bitorló volt, mint Salamon, és leszármazottai meghamisították a genealógiai táblázatokat. Hitelt érdemlő okot kell találniuk, amellyel megindokolhatják Abjátár kitúrását. Mesét költöttek valamiféle ,,Isten emberéről", aki megjövendölte, hogy a főpapi tisztség el fogja hagyni Éli házát, mivel Éli elnézően bánt gonosz fiaival, és hogy egész nemzetsége koldusbotra jut majd. A cádokiták azonban otrombán csinálták a dolgot. Célravezetőbb lett volna, ha csupán egyetlen históriát koholnak, és ahhoz ragaszkodnak. Tehát ha vagy azt állítják, hogy Cádók az idősebbik, Abjátár pedig a fiatalabbik ágból származott, vagy azt, hogy Abjátár az idősebbik ág sarja volt ugyan, de Éli átka miatt elvesztette ősi kiváltságait. Ők azonban azt is állították, hogy Abjátár a fiatalabbik ághoz tartozott, meg azt is, hogy elvesztette azokat az ősi kiváltságokat, amelyeket mint az idősebbik ág tagja élvezett. A kettő kizárja egymást. Mint már említettem, a szövegeket Jósiás király idejében hamisították meg, majdnem négyszáz évvel Salamon uralkodása után, amikor Jósiás a cádokiták segítségével minden papi hivatalból kiszorította Abjátár ivadékait.
- Elviselhetetlen számomra az a gondolat, hogy a történeti valóságnak meg nem felelő passzusok csúsztak be a szent iratokba. De még szörnyűbb arra gondolni, hogy hamisítások is vannak bennük.
- Hidd el, még mindig jobb ha az ember lenyeli az efféle keserű pirulát, mint ha logikai képtelenségek elfogadásával gyöngíti értelmét. Nem gondolod?
Antipatroszt azonban nem egykönnyen lehetett meggyőzni.
- Meglehet, Rómában és más nyugati városokban meg szigeteken valóban olyan volt az utódlási törvény, amilyennek leírtad. De azt még be kell bizonyítanod nekem a Szentírásból, hogy az egészen korai időkben, Ábrahám korában, vagy akárcsak Saul és Dávid idejében tekintetbe vették-e egyáltalán az anyai ági leszármazást.
- Könnyen be tudom bizonyítani - mondta Simon. - Az idevágó szövegrészt Mózes Első Könyvének tizenkettedik részében találod meg. Amikor Ábrahám Egyiptomban tartózkodott, saját feleségét, Sárát, nőül adta a fáraóhoz. Szerintem nem a fáraó volt az, hanem Pharosz pelaszg király, akit a görögök Próteusznak neveznek. Sára Ábrahám apjának, Thárénak volt a leánya, de mégsem számított Ábrahám nővérének, mivel már nem apai, hanem anyai ágon tartották számon a leszármazást az Égei-tenger mellékén, és az asszonyoknak több férjük is lehetett. Izsák felesége, Rebeka hasonlóképpen lett egy gérári király felesége, még első férje életében. Az imént már említettem, hogy Júda magába olvasztotta Kálebet. Ezt sem akarod elhinni. Nos, az eseményt, ha homályosan is, megőrizte az az elbeszélés, amely elmondja, hogyan közösült Júda a saját menyével, Thámárral, miután meghalt a fia, a gonosz Hér (akin a kálebitákat kell érteni). Thámár ugyanis pálmafát jelent, és Hebron régi istennőjének ez volt az egyik címe. A történet megtalálható Mózes Első Könyvének harmincnyolcadik részében. Ugyanez a fejezet azonosítja Thámárt Ráhábbal, Thámár eljátssza a parázna nő szerepét, ikreket szül Júdának, és Ráháb skarlát fonalát köti Zerách csuklójára, akit aztán kitúrt jogaiból a testvére, Pérec. Ezt a fattyút, Pérecet tették meg a júdaiakk Káleb dédapjává, így akarván bizonyítani, hogy a kálebiták becstelen senkiházik. De Zerákh edomita volt, egy bölcsességésről híres nemzetség őse, következésképpen ikertestvérének, Pérecnek szintén edomitának kellett lennie. De menjünk tovább. Barzillai történetéből világosan kitűnik, hogy Dávid azért lett Izrael uralkodója, mert feleségül vette a tizenkét törzs örökösnőit (Lévi törzsének kivételével). Az északi törzsek rosszallták, hogy királyi kíséretével nem járta sorba a törzsi szentélyeket, hanem Júda törzsére pazarolta kegyeit, és állandóan Jeruzsálemben tartózkodott. Panaszkodásukra a király kihívó választ adott: a tíz északi örökösnővel megszakított minden házastársi érintkezést, és szerelmével egyedül Júda örökösnőjét boldogította, aki valószínűleg Egla volt, Mikál legfiatalabb leánya.
Antipatrosz mélyet sóhajtott, és némi töprengés után így szólt:
- Nos, hadd bizonyosodjam meg afelől, hogy valóban jól értettem-e fejtegetéseidet. Azt mondtad, hogy atyám a kénita - tehát edomita - Kálebtől származik, akinek fiait Júda törzséhez sorolták, és egyikük, Szalma, később Betlehem ura lett. Néhány évszázaddal később ennek a háznak a fejét a Makkabeusok elűzték Betlehemből, feltehetően azért, mert bálványimádó lett. Az edomiták rátörtek a városra, elrabolták az unokáját, az én dédnagyapámat, mert kálebita vér folyt az ereiben, és fejedelmükké tették, Mivel Dávid királyi ága kihalt, Izrael trónja visszaszállt a Szalma-nemzetségre. Ezt elmondtad atyámnak is. Azt azonban már nem közölted vele hogy a hagyományok értelmében jogcíme csak akkor tökéletes, ha feleségül veszi a még most is létező Mikál-ág örökösnőjét, aki egy Éli házából való lévita leánya.
Simon némán bólintott.
- De miért nem beszéltél atyámnak Mikál örökösnőjéről?
- Több okból. Az első: Éli gyűlöli atyádat, és sohasem egyezne bele a házasságba. A második: már csak azért sem adnák hozzájárulásukat, mivel atyádat idegennek tekintik. A visszautasítás annyira felbőszítené őt, hogy hamarosan levágott emberfejek gördülnének lefelé Jeruzsálem meredek utcáin. A harmadik: ha netán mégis sikerülne feleségül vennie az örökösnőt, akkor a te anyád meg az én leányom, akik most a király első asszonyai, minden befolyásukat elvesztenék az udvarnál. A negyedik: a király ragaszkodnék hozzá hogy a leány apját főpapi tisztségre emelje, és akkor én kénytelen volnék lemondani, aminek nem örülnék. Az ötödik: ha a házasságból gyermek születne, utódlás tekintetében háttérbe szorulnál te is meg az unokám is, pedig nagyon remélem, hogy egyszer majd ő lesz a te fiatalabb uralkodó társad. A hatodik: a király most boldog, mivel nem tud semmit. A hetedik: azt a leányt apja az én gyámságom alá helyezte, és nem férne össze a lelkiismeretemmel, hogy feleségül adjam a királyhoz, mivel jól tudom, mennyi baj forrása lenne egy ilyen házasság.
- Jól van, megértem, hogy miért nem akarod atyámhoz adni a lányt. De nem tudom megérteni, miért avattál engem a bizalmadba. Talán azt kívánod, hogy én vegyem el a lányt? No de ha Éli háza nem tűrné, hogy atyám vegye feleségül, akkor nekem sem engedné meg.
- Igaz, de ha te vennéd el, a házasságot titokba lehetne tartani. Ellenben, ha atyád...
- Nem volna illő olyan házasságot kötnöm, amelynek révén erősebb jogcímem lenne a trónra, mint atyámnak.
- De csak elvi értelemben, hercegem. A politikai hatalom, amellyel atyádat a rómaiak ruháztak fel, az övé marad, és te továbbra is a fiatalabb társuralkodó szerepét töltöd be mellette. Egyébiránt tudomást sem szerezne a titokról. Senki sem tudná, csak te meg én és még egy-két teljesen megbízható ember.
- Képtelenség, merő képtelenség... És minő haszonnal járna rám nézve ez a jogcím?
- A fenség tudatát oltaná beléd, amely téged erőssé tenne, ellenségeidet pedig megszégyenítené. Éreznék, hogy jog szerinti királyuk előtt állnak. Sőt, a kedvedért még azt is megtanulnák,hogy szeressék és tiszteljék atyádat.
- Ki az a leány?
- Templomi szűz, tehát az én gyámságom alatt áll. Anyja Hanna, a lévita Joákim felesége.
- Furcsán adod tudtomra, hogey Joákim az apja.
- A törvény szerint ő az apja, de a lány régebbi törvény hatálya alatt született. Nem érted meg, mire gondolok! Olvasd el újra a gazdag sulamita (helyesebben sunamita) asszonynak és fiának meg Hannának, Sámuel anyjának történetét. A leány bizonyos értelemben az Úr gyermeke. Mindenesetre anyai ősei révén örökölte a jogcímet. Az, hogy Hanna Joákim felesége, genealógiai szempontból merőben jelentéktelen körülmény.
- Mondj még valamit a lányról.
- Fiatal, szép, jólelkű, fennkölt, őszinte. Királyi méltósággal viselkedik.
- A neve?
- Miriám.
- Mi a szándékod, Simon? Hogyan vehetném feleségül titokban? Két nap leforgása alatt az egész világ megtudná.
- Mindenre gondoltam. Amíg el nem ismerheted királynédnak, úgy kell feltüntetni a dolgot, mintha valaki másnak lenne a felesége. Ártatlan cselfogás, nem árt sem neki, sem másnak. Bízzál csak rám mindent!
- Elvegyek valakit, akit a nyilvánosság előtt nem merek feleségemnek elismerni?
- Ne félj, nem tart sokáig a titkolózás.
- Mire alapozod ezt a kijelentésedet?
- Félek, atyád már nem sokáig él Ezt a szomorú hírt nemrég közölte velem bizalmasan az orvosa. Tudod, a kószi Makhaón.
Antipatroszt valósággal letaglózta a hír. Neki erről sejtelme sem volt.
- Beteg az atyám? Nem tudom elhinni... Hiszen könnyebben hordja a vállán a maga hetven esztendejét, mint sokan az ötvenet! Szegény... Bár csak éltetné az Úr még sokáig! Megmondta neki Makhaón, hogy...
- Makhaón bölcsen nem szólt neki semmit. A király beleiben daganatot fedezett fel, amely a halál biztos hírnöke. Legfeljebb egy-két év, és bekövetkezik a vég, amely nagyon gyötrelmes lesz. Ennek tudatában bátorkodtam a házasságkötésedről beszélni.
- Ha atyám halála ennyire közel van, inkább elhalasztom ezt a házasságot.
- A leány már házasságra érett. Nem halogathatom sokáig az esküvőjét.
- Erőszakos vagy.
- Sürget az idő. Jelenleg azonban Miriám lent fon a szent függönyhöz, úgyhogy néhány hónapig ennél a munkánál tarthatom.
- Hiszed-e - kérdezte némi hallgatás után Antipatrosz , hogy nyugodt lelkiismerettel mehetek bele ebbe a házasságba? Nem vétek-e az Úr és atyám ellen?
- Efelől megnyugtathatlak. Jogod van atyád beleegyezése nélkül is házasságra lépni. Ézsau esete erre a klasszikus példa. Ézsau szomorúságot okozott szüleinek, mert idegenekkel házasodott, de nem tilthatták meg neki, hogy azt vegyen el, akit akar. Arra sem kényszeríthették, hogy kergesse el asszonyait. És nincs olyan törvény, amely téged arra kötelezne, hogy magánügyeidről részletesen beszámolj atyádnak.
- No de hogy az ember tulajdon feleségét másvalaki asszonyának tüntesse fel...
- Ábrahám - olvasd csak el figyelmesen a történetet - nemcsak eltitkolta Sárával kötött házasságát, hanem megengedte neki, hogy feleségül menjen az egyiptomi fáraóhoz. És hasonlóképpen Izsák nemcsak eltitkolta Rebekával kötött házasságát, hanem megengedte neki, hogy feleségül menjen a gérári Abimélekhez. Én természetesen nem azt mondom neked, hogy olyan messzire menj a félrevezetésben, mint ez a két patriarcha tette. Miriám névleges férje semmiképpen sem kap engedélyt a vele való nemi érintkezésre, nem úgy, mint a fáraó meg Abimélek, akiktől a történet szerint ez az engedély nem tagadtatott meg.
- Megvetek mindenfajta cselt meg furfangot, és megvetem azokat is, akik ilyenekhez folyamodnak.
- Ej, ej, hercegen, túlságosan kategorikus ez a kijelentés. Ha így gondolkodol, nemcsak Ábrahámot és Izsákot veted meg, hanem Jákobot is, akinek egész életét keresztül-kasul szőtték a cselek, és aki nem habozott becsapni öreg, vak apját, hogy az Ézsaunak szánt áldás az övé legyen. Jákobból mégis Izrael lett, és hallatlanul vakmerőnek kellene lenned, ha nyíltan kijelentenéd, hogy megveted Izraelt. Arra gondolj, hogy elvégre te vagy a király legidősebb fia. Elsőszülöttségi jogodnál fogva te öröklöd a trónt, mind a zsidó, mind a római törvény szerint. Atyád már rád adta áldását, és uralkodó társává fogadott. Mire való hát ez a finnyásság? Ézsau felingerelte apját, mert idegen nővel kötött házasságot. De én olyan hajadont kínálok neked feleségül, aki a saját törzsedből való. Csakis e házasság révén lehetsz Izrael igazi királya.
- Simon, szavaid józanok, elismerem. De nem kerülte el a figyelmemet, hogy hangodban szenvedély vibrált, bár igyekeztél azt visszafojtani. Valld be, hogy nem csupán azért unszolsz a veszélyes lépésre, mert a boldogságomat kívánod!
Simon nem felelt. Ivott a borból egy kortyot, és kis szakállát babrálgatta.
- Simon, olyan különösen ragyog a szemed. Még sohasem láttam ennyire csillogónak. És hogy remeg a kezed, amint szakálladdal játszol! Mondd meg őszintén, mit forgatsz elmédben. Filozófus vagy, és szigorú filozófiai elvek szerint élsz. Féken tartod a reményt, meg az örömöt, mint a rakoncátlan csődöröket szokás. De azok szilajul harapdálják zablájukat, ágaskodnak, ficánkolnak, és szájuk tajtékzik.
- Jól van, herceg - szólalt meg végül Simon érdes hangon -, megmondom. Jeruzsálem világrészek találkozási helyén fekszik. Erődként uralkodik azokon az egymást keresztező országutakon, amelyeken oly sok nép menetelt már a történelem hajnala óta. Jeruzsálem félúton fekszik India és Hispania között, egyforma távolságra van az északi Fehér-tenger fagyos tájaitól , ahol a finn farkasemberek laknak, és a déli Punt országán túl elterülő elviselhetetlen forróságú sivatagoktól, ahol a majomemberek iszonyatosan ordítozva döngetik szőrös mellüket, és ahol összekeveredik Kelet és Nyugat. Jeruzsálem az ismert világegyetem központja. Itt mi központi helyet foglalunk el a Térben. És az Idő tekintetében? Az egyiptomiak egy nép életét nyolcezer évre teszik. Nos, a mi időszámításunk szerint két esztendő hiányzik Ádám négyezredik születésnapjához.
- Én másként hallottam. Nekem úgy mondták, hogy a negyedik évezred másfél évszázaddal ezelőtt telt le, Makkabeus Júdás korában.
- Júdás tévesen számolt. Ádám napjának delelőjén vagyunk. A negyedik évezred vége gyorsan közeledik, és eddig mindegyik évezred végét valamilyen nagy esemény tette nevezetessé. Az első é vezred végén elevenen az égbe ragadtatott el Énókh, a Tökéletes, a Könyvek Őrzője. A második évrezred végén ünnepelte meg nagy pompával Salamon király az Első Templom felavatását, amikor is a Mindenható látható jelét adta pártfogó kegyelmének Ó, herceg, nem dobogtatja-e meg szívedet a büszkeség és a reménység, ha arra gondolsz, hogy vajon mit tartogat számunkra az Úr adakozó nagylelkűségében e negyedik évezred végén, népünk sorsának fele útján? Ádámot az Úr saját kezével alkotta meg, Énókh, a Könyvek Őrzője bűntelen volt, Ábrahám rendíthetetlen hittel engedelmeskedett az úrnak, Salamon, akit álmában megkérdezett az Úr, hogy milyen ajándék után sóvárog leginkább, a bölcsességet választotta. Mind a hárman népünk patriarchái, és leszármazási vonaluk azonos. Hátha ez a negyedik évezred egy olyan király megjelenésével zárul, aki elődeinek minden tulajdonságát egyesíti magában: isteni származású lesz, mint Ádám, bűntelen, mint Énókh, erős hitű, mint Ábrahám, és bölcs, mint Salamon?
Antipatrosz arcán zavart mosoly játszadozott.
- Sohasem hittem volna, Boéthosz fia - jegyezte meg csodálkozva -, hogy ekkora hévvel tudsz beszélni a negyedik milleniumról. Nem tudom, mit felelhetnék neked. Legfeljebb egy kérdést tehetek fel: hogyan vélekedsz Mózesről? Mert Mózes leszármazási vonala nem azonos a többi patriarcháéval, de hogy hasonlóan magasztos személyiség volt, azt senki sem tagadhatja. És sem születése, sem halála, sem pedig életének egyetlen jelentős eseménye nem kapcsolódik az ezredév végéhez. No és mit lehet mondani Noé patriarcháreól, akivel minden bizonnyal egy új korszak kezdődött?
- Bölcsen szóltál! - felelte Simon nagyon komolyan. - Ha nem említetted volna Noét és Mózest, talán nem is tudtalak volna teljesen meggyőzni érvelésem helyességéről. De éppen az ő esetük teszi megcáfolhatatlanná azt, amit mondtam. A dolog úgy áll, hogy a negyedik millennium vége egybeesik egy Főnix esztendővel. Mint te is tudod, a háromszázhatvanöt napból álló napévből minden évben hátramarad néhány óra. Nos, ezek a maradékidők ezernégyszázhatvan esztendő alatt egy teljes évet tesznek ki. Egyiptomban ezt nevezik Főnix-évnek vagy Nagy Szóthiszévnek, mivel a Mennyei Madáre akkor hamvasztja el magát Óníhéliopoliszban, pálmafából rakott máglyán, és hamvaiból feltámad az új Főnix. Mózes Héliopoliszban imádta a Mindenhatót, és amikor paptársaival eltávozott abból a városból, éppen véget ért az a Főnix-korszak, amely Noé patriarchával kezdődött - Noéval, aki Énókhhoz hasonlóan méltónak ítéltetett arra, hogy az Úrral járjon. Az új Főnix-korszak a Sinai-hegyen kezdődött, a mózesi Törvény bevezetésével. Ez a korszak most közeledik a végéhez - a régi Főnixnek meg kell halnia, és új Főnixnek kell születnie. Most tehát nemcsak a Térnek , hanem az Időnek is a keresztútján állunk: nemcsak Ádám napjának delelőjén hanem azon a ponton is, ahol a Főnix-vonal és a millenium-vonal metszi egymást. Ilyen körülmények között nem természetes-e, hogy királyom legidősebb fiának olyan házasságot kívánok, amely a lehető legnagyobb áldások özönég ígéri Izraelnek és az egész emberiségnek?
- Csakhogy én edomita vagyok, és Ézsau egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi jogát Jákobnak, meg elveszítette az atyai áldást is.
- Ézsau kényszerűségből cselekedett, az a tál lencse az éhhaláltól mentette meg. Jákob pedig gonosz dolgot művelt, amikor Ézsauval megfizettette azt, amit a vendégjog szerint ingyen kellett volna adnia. Az áldást meg egyenesen ellopta, márpedig meg van írva, hogy a tolvajnak négyszeres kártérítést kell fizetnie. Maga Izsák is úgy gondolkodott, hogy Ézsau nem veszítette el örökre sem az áldást,sem az elsőszülöttségi jogot. Világosan kiderült ez Mózes Első Könyvének huszonhetedik részéből, ahol Izsák azt mondja Ézsaunak: ,,A te öcséd jöve álnoksággal, és ő vevé el a te áldásodat..." ,,És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, amikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról." És Ézsaiás kibővíti ezt Könyvének hatvanharmadik részében, a Messiásról szóló látomásban: ,,Ki ez,ki jő Edomból, veres ruhákban Bocrából, aki ékes öltözetében, ereje sokaságában büszke?" És jő a válasz: ,,Én,aki igazságban szólok, elégséges vagyok a megtartásra." Ézsaiás ismét kérdez: ,,Miért veres öltözeted és ruháid, mint a bornyomó ruhái?" És ismét jő a válasz: ,,A sajtót egyedül tapostam (ezt úgy kell érteni: Jákob nélkül)...és megváltottaim esztendeje eljött."
- Ki a megváltott?
- Edom lett megváltva. Az idézett szövegrésznek az az értelme, hogy Jehova eredeti népe nem Izrael fiai, hanem az edomiták. Miután Jákob kitúrta Ézsaut, Jehova gyermekeivé fogadta Izrael fiait, és csodálatos jósággal viseltetett irántuk, ők azonban fellázadtak ellene. Most az edomiták kérik, hogy emlékezzék meg róluk, és így kiáltanak hozzá: ,,Mi a tieid vagyunk. Te sohasem voltál az ő Istenük. Nem őket nevezték először a Te neveddel. Ők eltiporják a Ze Szentélyedet."
- Így hát a megígért Messiás edomita lesz? - ámuldozott Antipatrosz.
- Hogyan lehetne különben a Második Ádám?? Mert Edom és Ádám uegyanaz a személy. Hebron Vörös Embere. Vagy hogyan lehetne a Második Dávid? De anyjának Lévi törzséből kell származnia, , Áron eányának kell lennie. Mivel pedig Káleb, Edom Testamentumában az a jövendölés olvasható, hogy ,,a Messiás Lévi törzséből származik, mint főpap, és Júda törzséből, mint király: és szentséges szent lesz az ő személye."
Melle szinte zilált a felindulástól, s ajkáról Lévi Testamentumának prófétai sorai áradtak.
Akkor majd új papot támaszt az Úr,
Akinek kinyilatkoztatja igéit,
És aki az igazságosság ítéletét fogja végrehajtani
Ezen a földön a napok számtalan sokaságán keresztül.
Csillaga az égen fog ragyogni mint egy királyé,
Úgy árasztja a tudást, mint a nap a fényt,
Nevét magasztalják széles e világon,
És elűzi a sötétséget, mint a nap tündöklése.
Mindenütt béke honol az ő napjaiban,
Ujjong az ég, és örvendez a föld.
A Mindenható dicsősége jár mellette,
Bölcsesség és szentség nyugszik rajta.
Az Úr Isten fenségét ajándékozza
Fiainak az igazságban mindörökre.
Senki sem lesz utódja az emberi nemből.
Papsága minden embert tanít a földön,
És kegyelem által kezdődik el az a világosság,,
Amelynek vége a bűn vége lesz.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-19 22:58:07, kedd
|
| |
| |
(Heródes családfáját és népének elméleteit Josepus Flavius Zsidók élete című könyben olvastam, melyet a könyvtáros Hamvas Béla Antológia Humanájához mellékelt, valamint a Jóga könyvet javasolta hozzá. A Humana könyv beavatottjai ál-feszültséget mímelnek, a könyv több ország tanát érinti.)
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Negyedik fejezet Az a valaki
Joákim és locsogó természetű sógora, Kleopasz, halkan beszélgetett a kochabai kútnál, az eperfa alatt. Gondosan ügyeltek arra, hogy ki ne ejtsék Heródes király nevét. Mindig csak így emlegették: ,,ő", vagy ,,az az ember", vagy ,,az a valaki", legfeljebb egyszer-kétszer célzott rá Joákim e szóval: ,,az edomita". Ezen a helyen ugyan nem kellett félniük, hogy Heródes sokféle nyüzsgő besúgóinak valamelyike kilesi megjegyzéseiket, de már megszokták az óvatosságot. Tudták, hogy Heródes olykor a haját faszénnel feketére festi, arcvonásait elváltoztatja, közönséges ruhába öltözik, és mint saját maga fő-fő kéme, kimegy a nép közé.
- Ahhoz képest, hogy egy bizonyos valaki fölöttébb erőszakos és önfejű, meglepően türelmesen szövögeti terveit - mondta Kleopas. - Hány éve is annak, hogy először ült a nyakunkba?
- Bizony, már több mint huszonöt esztendeje.
- Többnek tűnik. Ha nem gyűlölném őt annyira, mint Istenünk titkos ellenségét, még talán csodálni és tudnám politikáját, ügyességét és erélyes kormányzását, amely mégiscsak békét és bizonyos fokú jólétet hozott Izraelnek.
- Jólétet? - fakadt ki Joakim. - Annak csak árnyképét, de nem igazi jólétet! A palota a kunyhó rovására gazdagodott, a díszruhákat a paraszt festette vörösre. És békét, azt mondod? Római béke az, amelyet a mészárlást túlélőkre erőszakoltak.
- Igaz, igaz - helyeselt Kleopasz. - Sohasem szabad elfelejtenünk, hogyan támadt a Szent Városra az az istentelen, hogyan hánytak kardélre dühöngő katonái a szűk utcákban öregeket, gyermekeket, asszonyokat. Bár azt színlelte, hogy fékezi a gyilkosokat, mégiscsak ő volt annak a veszett fenevad bandának a vezére. És sohasem szabad elfelejtenünk azokat a vezető embereket, akiket azért gyilkoltatott meg, mert hűségesek maradtak Antigonosz királyhoz, a Makkabeushoz, és akiknek elkobzott kincseivel megtöltötte a ládáit. Negyvenötöt letett meg, köztük Finolást is, a nagybátyámat. Ezt soha nem lehet kitörölni az emlékezetünkből. Mégis, nem különös-e, hogy bár szívünk mélyén tudjuk: az edomita a mi Istenünk ellensége, oly kevés nyílt törvényezgést vethettünk a szemére? A alexandriai törvénytudók, akiket külön azért tart, hogy tetteit igazolják, még a rókánál vagy a kígyónál is ravaszabbak.
- Hallom, hogy a fosztogatókról kiadott rendelete ügyében megint jogi diadalt aratott.
- Az ám.
- Beszélj nekem erről, kedves Kleoposznom. Én csak a szolgáimtól hallottam egyet-mást pletykálni róla.
- Nos, mint te is értesültél, húsvét hetében fényes nappal számos betörés történt Jeruzsálemben, majd purimkor még több házat fosztottak ki. Minden egyetlen nagy betörőbanda műve volt. A gazemberek néhány csodálatos fogást csináltak, ugyanis olyankor osontak be, amikor az egész háznép a Templomban imádkozott, és rendszerint csak egy vénségtől megrokkant cseléd maradt otthon. Az ünnepek idején persze rengeteg idegen nyüzsög az utcákon, és ha a tolvajok egyszer már kijutottak zsákmányukkal a házból, egyszerűen nyomuk veszett. Az áldozatok minden esetben olyan edomiták, görögök és egyiptomi zsidók voltak, akik annak az embernek a pártjához tartoznak. Ez természetesen nagyon bosszantotta az illetőt. A múlt héten kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a fosztogatóktól - feltéve portze, hogy rájuk lehet bizonyítani a bűn elkövetését - el kell kobozni minden vagyonukat, és örökre számúzni kell őket. A főtörvényszék elnökei megrökönyödtek. Tüstént tiltakozó küldöttséget menesztettek ahhoz a bizonyos valakihez, és kifejtették, hogy a rendelet szöges ellentétben áll a mózesi Törvénnyel.
- Igazuk is volt. A lopás vétkében elmarasztalt személy - bizonyos kivételektől eltekintve - az eltulajdonított érték négyszeresét köteles megfizetni. Ha erre nem képes, úgy hat esztendőnél nem hosszabb időre el lehet adni rabszolgának. De csak zsidóknak szabad eladni, idegennek nem, hogy továbbra is tagja maradhasson a gyülekezeteknek.
- A küldöttség - folytatta Kleopasz - azzal érvelt, hogy az országból száműzött személy elszakad a gyülezetettől, és még az ünnepekre sem térhet vissza, amikor minden zsidónak kötelessége részt venni a nyilvános ájtatosságokon.
- Pontosan erről van szó!
- Az illető is azt mondta: ,,Pontosan erről van szó - válaszolta a közösségnek. - A betöréseket mindig ünnepnapokon követték el, éppen ezért meg kell akadályozni, hogy olyankor tolvajok tartózkodhassanak a Városban. Rendeletem Béliál fiai ellen irányul, akik ahelyett, hogy a többiekkel együtt vallásos buzgalommal imádkoznának a nyilvános ájtatosságokon, szöges ellentétben a vallással, betörnek olyan emberek házába, akik a Templomokban tartózkodnak." A küldöttség tovább titalkozott. ,,De egy bűnöst száműzni az országból egyetlen garas nélkül annyi, mint idegenben eladni őt rabszolgának, de ez homlokegyenest ellenkezik a Törvénnyel." ,,Nem úgy van - mondta az az ember. Mózes idejében a sivatagi tábor határain túl még nem voltak izraelita közösségek. De most az Úr népéből országomon kívül éppen annyian laknak, mint országom területén, vagy még többen. És ha vannak köztük olyanok is, akik nem imádhatják az Urat az ősi módon, arról én nem tehetek. Gyakran közbenjártam érdekükben, nem is sikertelenül. Hát csak menjenek a tolvajok az Alexandriában, Damszkuszban, Babilóniában, Pontoszban élő rokonaikhoz, vagy ahová akarnak, de országomban nem vagyok hajlandó megtűrni őket." A küldöttség tagjai felkiáltottak: ,,Jól mondta Dávid, hogy inkább legyen az Úr házának ajtónállója, mint a pogányok legkényelmesebb sátrának lakója!" ,,Melyik tisztességes ember nem ezt akarná? - mondta erre az a bizonyos valaki.- De a nyolcadik parancsolat a leghatározottabban kimondja: ,,Ne lopj!" És a lopás a parancsolatokban együtt szerepel a szombatnap megszegésével, a házasságtöréssel, a gyilkossággal, a bálványimádással, az istenkáromlással, a varázslattal, a hamis tanítással - tehát mindazokkal a bűnökkel, amelyeknek a halál a büntetése. Tudós férfiak, nem gondoljátok, hogy helytelen az a felfogás, hogy a tíz parancsolat közül a nyolcadikat a halálbüntetéstől vagy a megbecstelenítéstől való félelem nélkül meg lehet szegni?" Erre a küldöttek mélyen meghajoltak, hogy fejük majdnem a padlót érte, é s alázatosan így szóltak: ,,Kik vagyunk mi, hogy firtassuk a Törvény bölcsességét?" ,,Menelsose - mondta ekkor az a valaki -, hozd elő nekem a Törvény régi tekercsét! Keresd meg benne a tolvajlásra vonatkozó részt!"
- Milyen jól utánzod! Akárcsak őt magát hallanám.
- Nos, Meleaosz, az a hitvány hájtömeg, odadöcögött a könyvespolchoz, és matatni kezdett a málladozó papirusztekercsek között. Szuszogó hangon felolvasott egy passzust Mózes Második Könyvéből. Ezt a részt senki sem ismerte. Az áll benne, hogy aki ünnepnapon betör szomszédja házába, halállal büntetendő, mivel nemcsak a szomszédját károsította meg, hanem az Urat is megbántotta. Az a bizonyos valaki az alábbi szavakkal bocsátotta el a küldöttséget: ,,Hallottátok a szót. És vajon az én törvénytekercsem tekintélye nem nagyobb-e a tieteknél, tudós férfiak? Olvassátok el a címét. Nem Ezékiás király uralkodásának idejéből való-e? Nem vitte-e Egyiptomba az az Óniás főpap, akinek egyenes ági leszármazottjától kaptam értékes ajándékként? Bizony, tartok tőle, hogy a gondatlan kezelés és a hanyag másolás folytán hiányosak a ti tekercseitek." Ezek után a rendelet érvényben maradt. Senki nem meri hamisítással vádolni az illetőt, sem azt nem merészeli nyilvánosan felhozni a betörők védelmében, hogy az egyiptomiak kifosztása nem bűn, meg hogy az Úr keresztülhajította saruját Edom fölött, rabságra vetvén ezáltal az edomitákat.
- Testvér - mondta Joákim -, nagyon jó, hogy efféle gyerekes érvek nem hallatszanak. A mi tudós tanítómesterünk, Hillél, arra intett bennünket, hogy tegyünk különbséget Istenünk különleges és általános parancsolatai között. Különleges parancsot kaptak őseink akkor, amikor az Úr elrendelte, hogy fosszák ki azokat, akik őket kirabolták és szolgaságba hajtották. De nem szörnyűség ezt úgy értelmezni, hogy manapság e nyugodt lélekkel szabad megcsalni és meglopni az egyiptomiakat? Az Edomra vonatkozó szöveget hamisan, összefüggéseiből gyalázatosan kiszakítva idézik. Egyszer, valamikor évszázadokkal ezelőtt az Úr haragja felgerjedt Edom ellen, de ez nem jogosítja fel napjainkban a betörőket arra, hogy elvegyék edomita személyeik értéktárgyait. Ami pedig a rendeleteket illeti, majd elválik, meglesz-e az az elrettentő hatása, amelyet a szerzője remél tőle. De az újítása nem tetszik nekem. Inkább köveznék halálra a gazembereket a szombat megtörése miatt. Behatolni egy bezárt házba - kétségtelenül munka, mint ahogyan a harcolás is az. Harcolni pedig templomnapon szigorúan tilos. De hogy a tolvajokat száműzetésre ítéli az edomita, tűrhetetlennek találom.
- Mondd csak, Joákim testvér, miért nevezed őt edomitának? Hiszen te is jól tudod velem együtt,hogy bár Edomban született, éppoly kevéssé Ézsau ivadéka, mint jómagam.
- Azért nevezem edomitának, hogy ne legyek kénytelen tisztesebb névvel illetni. Igen, én is tudom, hogy nagyapját még gyermekkorában magukkal hurcolták bizonyos edomiba rablók, akik megrohanták és kifosztották a filiszteusok földjén fekvő Askelont. A gyermek apja, aki a helybeliek által tisztelt ocsmány napisten papja volt, nem tudta megfizetni az igen nagy összegben megszabott váltságdíjat. Így hát a fiú ott maradt a rablóknál, és edomitaként nevelkedett fel. De ha csak efféle közönséges Éliosztos gyerek volt, miért követeltek érte ekkora váltságdíjat? És amikor felnőtt, miért kereste kegyeit Makkabeus Alexandrosz Jannailosz király? A gyerek apja az Isten Rabszolgája volt, de ez a kifejezés a filiszteusoknál általában valamely fogságba esett vagy odamenekült papi testület tagját jelölte. Állíthatod-e teljes bizonyossággal, hogy filiszteus volt? A damaszkuszi Nikolaosz azt írja, hogy ama bizonyos illetőnek az ősei betlehemi kábeliták voltak, és Esdrással együtt törtek vissza Babilóniából.
- A damaszkuszi Nikolaosz közismert hazudozó!
- Nikolausz kíváló ügyvéd, s mint ilyen, lelkiismeret-furdalás nélkül csűri-csavarja az igazságot, de azt sohasem tapasztaltam nála, hogy történeti törvényekkel mesterkedett volna. És lehetetlen-e, hogy az az ember valóban betlehemi kálebita, de atyái az Ocsmányság bálványait szolgálták azokban az időkben, amikor kiestünk a kegyelmi állapotából? Olyan valószínűtlen az a feltevés, hogy a makkabeusi háborúk idején a papok bálványaikkal a filiszteusok földjére menekültek, ahol szívesen fogadták őket!
Kleopasz kételkedően bümmögött:
- Bárhogyan történt is, rossz óra volt az, amelyben Alexandrosts Jenniosz király barátságot kötött annak az embernek a nagyapjával, aki egymás után gyilkoltatta le a Makkabeus-ház utolsó férfi sarjait.
A két sógor egy darabig némán tűnődve forgatta elméjében a történteket. Azután Klaopasz szólalt meg ismét, mivel eszébe jutott Mariamnénak, Heródes Makkabeus-vérből való feleségének halála:
- Ott voltam, amikor annak a bizonyos embernek a feleségét kivégezték. Ó, ki tudná leírni a szépségét! Egy hősi faj utolsó, ragyogó virága volt ő. Sáron rózsája dudva hozzá képest. De féreg tanyázott a vérében. Anyja, akit vele együtt ítéltek el, őrjöngve vádolta, hogy ledérsége pusztulásba sodorta mindkettőjüket. Tudom, némelyek szerint azért beszélt így Alexandra, mert azt remélte, hogy leánya becsülete árán megmentheti saját életét. De az én fülemben igaz csengésük voltak szavainak. Sajnos, ezt kell mondanom! Mariamme túlságosan is dölyfösen viselkedett ahhoz, hogy ártatlannak lehessen őt tartani. Haj, Joákim, a házasságtörés olyan bűn, amelyre bocsánatot vagy mentséget nem lehet találni. Igaz, hogy Mariamme férjének lelkén szárad az asszony apjának, fivérének, nagybátyjának és tiszteletre méltó, megcsonkított nagyapjának halála. Meg aztán két ízben, mielőtt veszélyes útra indult, olyan parancsot hagyott hátra, hogy ha nem térne vissza, öljék meg a feleségét. De azért legyünk igazságosak hozzá. Sohasem emelt kezet Mariomméra, sohasem rpakodott rá, és az asszonynak kötelessége lett volna őt tisztelni, mint törvényes férjét és gyermekeinek apját. Egy asszony engedelmeskedjék a férjének, és maradjon hűséges annak ágyához, bármi sérelem érte. Mert legyen bár az asszonyok legjobbika, mégis csupán nő, ellenben a férje férfiember még akkor is, ha nemének legaljasabbjai közé tartozik.
- Szigorú törvény ez, és súlyos felelősséget ró az apára, amikor vőt szemel ki magának. Örülök, hogy engem nem terhel ilyen felelősség Simonnak, a főpapnak a dolga lesz, hoegy férjet keressen majd a leányomnak, Miriámnak.
- Simon minden hibája ellenére tiszta lelkiismerettel áll Isten s ember előtt. Biztos lehetsz afelől, hogy majdani vőd nem hoz szégyent a fejedre. No de eltértünk a tárgytól. Mariamme hűtlenségéről volt szó.
- Némelyek szerint az edomita nagyon szerette. Még az a gondolat is elviselhetetlen volt számára, hogy más férfi ölelje, amikor maga már nem él. Ezért adott - úgymond - olyan parancsolatot, hogy miután ő meghalt, öljék meg a feleségét is. Sokan emlegetik, milyen különös módon gyászolta. Azt azonban elfelejtik, hogy éppoly nagy fájdalmat mutatott akkor is, amikor Mariamme fivére a jerikói fürdőben lelte halálát. Hivatalosan véletlen szerencsétlenségnek nyilvánították az esetet, de mi tudjuk, hogy az áldozatot az ő egyenes parancsára fojtották vízbe. Azért színlelt örjöngő fájdalmat, hogy egyfelől kiengesztelje a halott szellemét, másfelől elaltassa a közvélemény gyanakvását. Sohasem szerette a feleségét. Csak azért vette el, hogy hasznot húzzon abból a népszerűségből, amely oly régóta övezte a Makkabeusokat Izraelben. A Makkabeus-ivadékokat ezután egymás után eltette láb alól, végül könyörtelen hidegvérrel pusztította el a tulajdon feleségét. És - jegyezd meg szavaimat - éppúgy végez majd azokkal a csinos fiúkkal is, akiket Mariamme szült neki, és akik iránt oly nagy atyai szeretetet színlel.
- Megjegyzem a szavaidat, de mégsem tudom elhinni, hogy képes lenne megölni saját fiait csak azért, mert Makkabeus volt az anyjuk. És mellesleg szólva, ha nem szerette feleségét szenvedélyesen, miért akarta, hogy halála esetén öljék meg az asszonyt?
- Gondolom, attól félt, hogy Mariamme férjhez megy valamelyik ellenségéhez, és új dinasztiát alapít. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy ne az ő ágyékából származó ivadékok uralkodjanak Izrael fölött ennyi nemzedéken keresztül, mint Dávid sarjai.
- No de akkor miért gondolod, hogy meg akarja gyilkoltatni Mariamme fiait? Talán kételkednék benne, hogy ő az apjuk? De hiszen erősen hasonlítanak rá.
- Azok nem számítanak előtte semmit. Gyűlöli őket, mert tudja, hogy titokban azt mondjuk róluk: ,,Legalább az anyjuk révén előkelő születésűek:" De vannak más fiai is. Ne feledkezz meg a legidősebbről, Antipratroszról, akit a trónra kiszemelt. Miatta kellett Marammének meghalnia, de miatta követik majd őt a halálba a fiai. Ne kicsinyeljük le Antipatrosz esélyeit. Könnyen megeshet, hogy apja egy napon társuralkodónak teszi meg, egyiptomi módra.
- Egészen megfeledkeztem róla. Ugyan miféle ember?
- Behatóan érdeklődtem felőle, de nem állíthatom, hogy akár egyetlen rossz szót is hallottam azoktól, akik jól ismerik. Az a híre, hogy megfontolt, nemes lelkű, távol áll tőle a becsvágy meg a rosszindulat, mindig pontosan fizet, gondosan betartja a Törvény rendelkezéseit, ráadásul remek vadász, aki sok-sok sivatagi struccot, antilopot elejtett már. Mindezonáltal könnyen lehetséges, hogy valamennyi jó tulajdonsága ellenére sem különb az apjánál. Talán éppoly képmutató, alakoskodó, amióta csak szandált visel a lábán. De elég most ennyi. Legsötétebb sejtelmeimet nem akarom neked elmondani addig, amíg annak a bizonyos valakinek a tervei meg nem érlelődnek. Ha olyan híreket hallasz majd, hogy Mariamme fiai már nincsenek az élők sorában, jöjj el ismét a házamba, és újabb jövendölést mondok neked. Addig érd be egy utalással, amelyből megértheted aggodalmam okát. Emlékszel-e még a dórai aranyfétis történetére?
Klaopasz mosolygott.
Ez a színaranyból készült, valószínűleg egy régi egyiptomi ötvösműhelyből származó, belül res fétis vadszamárfejet ábrázolt. Szemét vörös drágakőből csiszolta, fogát elefántcsontból faragta a mester. A fótist háborúban zsákmányolta Alexandrosz Jannarosz király az edomitáktól Dóra vagy Adorajin városában, Hebron közelében. (Mialatt ugyanis a zsidók fogságban voltak, az edomiták elfoglalták régi területüket Dél-Júdeában.) Nagy becsben tartották ezt a fétist, amelyet Nemród halotti maszkjának neveztek. Miután diadalmas menetben Jeruzsálembe vitték, egy Zabidosz nevű edomita, aki úgy tett, mintha áruló lenne, Alexandrosz Jannaiosz elé járult, s azt mondta neki:
- Nyilván nem tudod, milyen szerencsés fogást csináltál. Ennek a maszknak a segítségével végképp és teljesen legyőzheted Kozit, más nevén Nimródot, Dóra ocsmány istenségét, s kiűzheted őt az egész vidékről.
- Hogyan? - kérdezte Alexandrosz, aki főpap és király volt egy személyben.
- Bizonyos varázsigékkel erre a hegyre lehet csalogatni a Gonoszt.
- Az ilyesmit tiltja a Törvény.
- Én meg tudom csinálni úgy, hogy a Törvényen nem esik csorba.
Alexandrosz beleegyezett, de csak akkor, amikor Zabidosz vállalta, hogy a szükséges varázsigéket a templomkörzeten kívül fogja elmondani, a Jebuzeusok Völgyében, amelyet a Sajtárusok Völgyének is neveznek.
Zabidosz levette az aranymaszkot a Szép Kapuról, amelyre fel volt tűzve, sötét színű takaróba burkolta, s a batyut felrakta a városfal egyik magasan kiugró párkányára. A bámészkodó kiváncsiakat figyelmeztette:
- Ha kedves az életetek, tartsátok távol magatokat ettől az átokkal sújtott hadizsákmánytól!
Azután tetőtől talpig fehérbe öltözött, leereszkedett a völgybe, és annak alján megállott. Nem volt vele senki. Fejére kerek farámát helyezett, amelyben egymástól egyforma távolságban tizenöt gyertya égett, színes ablakú lámpásokban. A rámának volt egy belső gyűrűje is, abban öt fáklya lobogott. Zabidosz ezzel a fakerettel a fején lassú táncba kezdett, különféle mértani alakzatokat írva le, közben fennhangon áldotta Jehova nevét, majd felszólította Dóra Istenét, hogy siessen Jeruzsálembe, s ott engedelmesen hódoljon törvényes urának, Izrael Istenének. A városfalakról meg a hegyoldalról rengeteg zsidó figyelte, mit művel Zabidosz, de közelebb nem merészkedtek, s egyetlen hangot sem hallattak, nehogy megtörjék a varázslat erejét. A sötét, holdtalan éjszakában megbűvölten nézték a ölgy mélyén fel-felvillanó pici fények játékát. Zabidosz hol spirál alakban forgott, hol ellipszist írt le, hol nyolcszögletű idomot formált lassú tánclépéseivel. Egyszerre éles kiáltást hallatott: a kétségbeesés vagy a borzalom hangját, a fények abban a pillanatban kialudtak, és tüstént utána hátborzongató jajveszékelés verte fel a csöndet.
Senki sem tudta, mi történt. Némelyek úgy vélték, hogy Zabidoszt vakmerőségéért halálra sújtotta Jehova. Mások éppen az ellenkezőjét állították: Zabidosznak igenis sikerült a varázslat, és amit hallottak, az a dórai förtelmes isten halálkiáltása volt. De senki sem mert leereszkedni a völgybe, hogy megállapítsa, mi történt valójában. Megvárták a hajnalt. Akkor lementek, és megtalálták a fakeretet a gyertyákkal mellette szép rendben összehajtogatva azt a fehér ruhát, amelyet Zabidosz viselt de semmi egyebet nem láttak. Később a király szolgája felment a falakra, hogy a kiugró párkányról levegye a batyut, és a benne levő aranymaszkot újra felerősítse a Szép Kapura. De amikor kibontotta a batyut, nem talált benne mást, csupán egy vörös agyag göröngyöt, amelyet az edomiták kézjegy gyanánt szoktak használni. A maszk soha többé nem került elő.
- Hát igen, vakmerő fickó volt az a gazember - mondta Kleopasz. - De ez már régi história. Nemigen bánt engem, hogy az arany szamárfej hiányzik a templomi kincsek közül.
- Meggyőződésem - jelentette ki nyomatékosan Joákim -, hogy a maszk az edomita birtokában van. Zabidosz családjától kapta meg, amikor feleségül vette a Dórából való Dóriszt. Azt hiszem, gonosz dolgokat akar művelni vele, Nimród nevében. Egyébiránt tévedsz, ha közönséges szamárfejnek gondolod azt a maszkot. A háziszamárra annyi terhet rakhatsz, amennyit akarsz, és ütlegelheted kedvedre. De aki ugyanezt merné tenni egy vadszamárral, az bolond, vagy Sámsonnak kell lennie. A vadszamár megöli az embert, ahogyan az már gyakran bebizonyosodott a cirkuszi arénában, amikor hadifoglyoknak kellett vele viaskodniuk. Gyors, mint a fecske, alattomos, mint az ikneumon: az egyiptomi futómacska, és vérengző, mint az arab haramiák.
- De kicsoda agy micsoda az a Nimród? Amelyikről én tudok, az Kus fia volt, és legalább kétezer éve halott.
- Beszennyezném a számat, ha elmondanám neked, kinek és minek tartják őt az edomiták. De elhiheted, hogy olyan hatalom, amellyel számolni kell. Annyit azonban te is tudsz ugye, hogy Nimród háromszázhatvanöt harcosa élén üldözte Ábrahámot, mert az nem akart hamis isteneknek hódolni? Nos, attól félek, az a bizonyos valaki Nimród nevében ugyanazon okból fogja üldözni Izraelt.
- A mi Urunk Istenünk óvjon meg attól! - riadozott Kleopasz.
Heródes Rómába vitte Mariammétől született fiait. Augustus császár palotájában helyezte el őket, fejedelmi bőkezűséggel ellátta pénzzel, és zsidó nevelőket hagyott mellettük. Az utóbbiak becsületes, jó szándékú, ortodox nézeteket valló emberek voltak ugyan, de - és Heródes főként azért szemelte ki éppen őket - hiányzott belőjük az erély és a tekintély. Valószínűleg az volt a király titkos célja, hogy a fiai kedveljék meg a római ifjúság feslett erkölcseit, maguk is kicsapongó életmódot folytassanak és ily módon megcsúfolva Izrael törvényeit, önmagukat romlásba taszítsák. Amikor pár esztendő elteltével Heródes megbizonyosodott afelől, hogy fiai teljes mértékben romanizálódtak, hazarendelte, és Jeruzsálemben szigorú vallási fegyelem alá helyezte őket. Egyiküket összeházasította Salóme nevű nővére leányával, a másikat Arkheaosznak, Kappadokia jelentéktelen királyának a leányával. Mindkét fiatalember elégedetlen volt a házasságával, végtelenül unta a héber szent iratok kényszerű tanulmányozását, a komor és terjengős ájtatosságokat, a bosszantó formaságokat a Törvény evésre, ivásra, szórakozásra vonatkozó megszorításait, a szombatnap megünneplésének egyhangúságát. A ravasz Heródesnek arra is volt gondja hogy fiai a palotai személyzettől meghalljanak egyet-mást olyan eseményekről, amelyeket addig eltitkoltak előlük. Azt akarta ily módon elérni, hogy meggyűlöljék őt, anyjuk és rokonaik gyilkosát. Az idősebbik fiúnakk, Alexandrosznak besúgták, hogy azok a pompás ruhák és gyönyörű ékszerek, amelyeket apjuk új feleségei viselnek, valamikor az édesanyjuké voltak, így hát azoknak ő a törvényes örököse. A fiatalabbiknak, Arisztobulosznak pedig azt a gondolatot sugalmazták, hogy becstelennek érezze magát,amiért feleségül vette annak a Salóménak a leányát, akinek vádaskodásaira kivégezték az anyját. Heródes hosszú ideig az elnéző apa szerepét játszotta, s úgy tett, mintha észre sem venné, hogy fiai felgerjedt gyűlöletükben egyre kihívóbban viselkednek. Várt, amíg még tovább merészkednek, és megérlelődik bennük az az elhatározás, hogy megtorolják az anyjuk erőszakos halálát.
Akkoriban történt, hogy Heródes elutazott Kisázsiába, s ott meglátogatta Agrippát, régi barátját, az actiumi csata győzelmes hadvezérét, Augusztus császár után a leghatalmasabb embert az egész birodalomban. Agrippa akkoriban a keleti haderők főparancsnoka volt, de már elhatározta, hogy lemond tisztségéről. Heródes arra kérte, hogy bizonyos Ión városokban letelepedett zsidó kereskedőknek adja vissza régi kiváltságaikat, amelyeket a görög polgári hatóságok megtagadtak tőlük. Ezek között három privilégum volt a legfontosabb: hogy az ottani zsidók szabadon, az ősöktől örökölt formák szerint gyakorolhassák vallásukat, adományokat küldhessenek a jeruzsálemi Templomnak, ne kelljen katonai szolgálatot teljesíteniük. Agrippa őszintén megköszönte Heródesnek, hogy felhívta a figyelmét a visszásságokra, megerősítette a kereskedők privilégiumait, és Rómába küldött jelentésében elítélő szavakkal ecsetelte a görögök arcátlan rosszindulatát. Amikor Heródes a jó hírrel visszaérkezett Jeruzsálembe,és ebből az alkalomból az évi adók negyedrészét elengedte, a vezető pozíciókat betöltő zsidók minden elképzelhető boldogságot kívántak neki. Most az egyszer őszintén.
Távollétében Arisztobulosz és Alexandrosz egyre nagyobb gyűlölettel gondolt rá. Most már egészen nyíltan hangoztatták, hogy Rómába mennek, és vádat emelnek ellene a császárnál, amiért hamis tanúvallomásokat koholtatott, s azok alapján kivégeztette ártatlan anyjukat. Sokat emlegették a kappadokiai Arkhelaoszt mint olyan valakit, aki majd támogatja ügyüket, és segítséget nyújt jogaik érvényesítésében. Mindezt oly nyíltan beszélték, hogy a közvélemény nem is nagyon hibáztatta Heródest, amikor az legidősebb fiát, Antipatroszt - akinek nem Mariamme volt az anyja - fogadta kegyeibe, mintegy figyelmeztetve fiait: ha nem viselkednek jobban, könnyen kitagadás lehet osztályrészük. Antipatrosz addig ki volt tiltva Jeruzsálemből, csak azokra az ünnepekre mehetett fel a városba, amelyeken az egyheti utazási távolságon belül lakó zsidóknak részt illett venniük. Megjelenése a palotában keserű haragra gerjesztette a két királyfit. Állandóan sértegették, gorombáskodtak vele, Antipatrosz azonban tűrte támadásaikat, és magára erőltetett higgadtságával elérte, hogy Heródes a nyilvánosság előtt megdicsérte türelméért. Antipatrosz meglett férfi volt már, szokásai végleg kialakultak, jelleme feddhetetlenné formálódott, mivel azonban az alexandriai zsidó kolóniában nevelkedett, nem a legtisztább attikai görög nyelvet beszélte, a latint meg úgy kerékbe törte, mint a barbárok. Egy díszlakomán Alexandrosz ismét beléje lövöldözte gúnyjának mérgezett nyilait, elmondván őt faragatlan vidéki tuskónak, akinek fogalma sincs a világ dolgairól. Heródes erre nyájasan megjegyezte, hogy hozzásegíti Antipatroszt e fogyatékosságok leküzdéséhez: rövid időn belül elküldi Rómába, ott majd csiszolt modorú, művelt embert faragnak belőle. És ha visszatér onnan - fűzte hozzá -, talán Alexandrosz is jobb véleménnyel lesz róla.
Valóban el is küldte Antipatroszt Rómába, Agrippa védőszárnyai alá. Antiptrosz kedvező benyomást keltett a császári családban, nem úgy, mint annak idején két féltestvére. Heródesnek már az apja megkapta a római polgárjogot, így Antipatrosz a harmadik nemzedék jogán mondhatta magát római polgárnak. Ezért Augustus kinevezte egy szövetséges lovasezred parancsnokának. A kinevezés nem jelentett üres rangot, Antipatroszról rövidesen az a vélemény alakult ki, hogy erélyes és tehetséges tiszt. Amikor sikereinek híre eljutott Jeruzsálembe, Alexandrosz féltékenységében szenvedélyes kifakadásokra ragadtatta magát anyósa, Salóme jelenlétében, aki mindent visszamondott Heródesnek. A király szigorúan figyelmeztette Alexandroszt. Nagyon elégedetlen - úgymond - Alexandrosz és Arisztobulosz magaviseletével. Eddig türelemmel viseltetett irányukban, anyai ági őseik iránti tiszteletből, ha azonban sürgősen nem térnek jó útra, kénytelen lesz végrendeletét megváltoztatni - legidősebb fivére javára.
Alexandrosz mérget szerzett be, állítólag azért, hogy elpusztítsa apját, mielőtt az megváltoztatná végrendeletét. De nem bizonyos, hogy valóban azért vásárolta. Éberen leskelődő kémek ellopták tőle a mérget. Heródes mind Alexandroszt, mind Arisztobuloszt Rómába vitte, tanúk kíséretében, és bevádolta őket Augustusnál, hogy apjuk életére törtek.
A két herceg ügye merőben reménytelennek tűnt. A császár hosszú ideje lekötelezettje volt Heródesnek, aki a közel-keleti béke fenntartásában mindig lojálisan támogatta őt. Ezért hajlott arra, hogy a testvérekre kimondja a halálos ítéletet. Csakhogy a császár nővére, Oktávia, Marcus Antonius özvegye, aki római tartózkodásuk idején megkedvelte őket, a védelmükre kelt. És nem volt egyedül, mert melléje álltak bizonyos befolyásos szenátorok is, akik segélykérő leveleket kaptak a kappadokkini Arkhelaosztól
Augustus úgy nyilatkozott, hogy a bizonyíték nem perdöntő erejű. Véleményét ekképpen foglalta össze:
- Kedves Heródesem, a mérgezők titokban dolgoztak. Nem kürtölik világgá szándékukat, márpedig, mint hallottam, a te fiaid így cselekedtek. Véleményem szerint Alexandrosz és Arisztobulosz vásott gyerekek módjára viselkedtek, nem pedig megrögzött bűnözőkként. Egyszerűen arról van szó, hogy irigykednek a bátyjukra, aki okosságával és szerénységével megbecsülést szerzetet magának. Erről jut eszembe: tudomásukra kell hozni, hogy az én drága nővéremmel, Octaviával együtt ő is kegyelmet kért számukra. Őszinte jóakarattal van irántuk, ahogyan azt egy idősebb testvértől el lehet várni. Bízom benne, hogy méltatlan féltékenykedésüket a hála és a csodálat érzése váltja majd fel. Nincs szívem halálra ítélni őket, hiszen magam is oly sok családi nyomorúságot szenvedtem el, és oly sok fiatalembert láttam már, akik töredelmesen megbánták vétkeiket, s jó útra tértek.
Mihelyt a hercegek feje felől elmúlt a veszély, keserűen gondoltak arra, hogy Antipatrosz látta megaláztatásukat, és fogcsikorgatva fogadták gratulációját. Pedig valóban az volt az igazság, hogy a nemes lelkű Antipatrosz nem kívánta a trónt féltestvérei élete árán. Alexandrosz és Arisztobulosz azonban - ki mint él, úgy ítél - képmutatónak tartották, aki csak azért kért számukra kegyelmet, hogy elterelje magáról a gyanút.
Valamennyien visszahajóztak Júdeába. Heródes összehívta a vezető embereket, és informálta őket a történtekről. Majd a szintén jelenlevő Antipatrosz nagy zavarára az alábbiakat mondotta:
- A császár kegyesen megengedte, hogy magam válasszam meg utódomat. Szívem szerint Alexandroszt és Arisztobuloszt, a szerencsétlen sorsú Mariammétól született fiaimat tenném meg országom trónörökeseinek, hiszen ők a Makkabeusok királyi véréből származnak, ama dicső hősök ivadékai, akik Izrael számára kivívták a szabadságot, amelyet én az Úr kegyelméből a legnageyobb veszedelem éveiben is meg tudtam őrizni nektek és gyermekeiteknek. Sajnos, ők még nem bizonyultak méltónak Izrael kormányzására. Ha korábbi végrendeletem érvényben maradna, s ma éjjel lelkemet elszólítaná az Úr, nyomorultul halnék meg abban a tudatban, hogy pár hónap alatt semmivé válik mindaz, amit megalkottam. És ami kifogásolható egy magánember magatartásában, ötszörte súlyosabb vétek egy királyéban, akitől nagy tömegek várnak irányítást. Úgy döntöttem tehát, hogy nemes lelkű és jámbor életű fiamat, Antipatroszt nevezem ki utódomul. De az ő halála után közösen Alexandrosz és Arisztobulosz uralkodjanak, még akkor is, ha Antipatrosz fiakat hagyna maga után. Ám csak abban az esetben léphetnek trónra, amennyiben ti méltónak ítélitek őket az uralkodásra. Ha pedig közületek bárkinek oka van kifogást emelni elhatározásom ellen, remélem, most mindjárt bátran elmondja a véleményét, még mielőtt írásba foglaltatom és lepecsételem az új végrendeletemet.
Senki sem mert ellenvéleményt nyilvánítani. Nem fért hozzá kétség, hogy a három testvér közül Antipatrosz a legalkalmasabb, és azonfelül mégiscsak ő Heródes legidősebb fia.
Antiptrosz felállt, és röviden megköszönte atyjának, hogy ilyen jó véleménnyel van róla, a maga részéről igyekezni fog továbbra is méltónak bizonyulni a kitüntető kegyre, reméli azonban, hogy még sok-sok évig nem lesz királykoronázás Jeruzsálemben. Beszédét így fejezte be:
- Ha úgy fordulna a dolog, atyám, hogy testvéreim magaviselete tetszésedre változnék meg (mert meggyőződésem szerint szívük mélyén nemesebb emberek, mint amilyeneknek meggondolatlan szavaik feltüntetik őket), nem fogom zokon venni, ha nekik hagyod örökül anyai őseik trónusát. Sőt, örülni fogok a boldogságuknak, hiszen mindhárman egy apa fiai vagyunk, és a testvéri szeretet természetes kötelékei fűznek minket egymáshoz. Csupán egy szerény kérésem volna, amelyért senki sem hibáztathat, mivel Istenünk azt parancsolta, hogy éppúgy tiszteljem anyámat, mint atyámat. Kérlek, fogadd ismét kegyedbe anyámat, Dóriszt, akit eltávolítottál magadtól amikor feleségül vetted Mariammét. Addig is, azóta is mindig hűséges volt hozzád, és bár pártfogó gondoskodásodat megvontad tőle, egyetlen panaszos szó sem hangzott el ajkáról e sok esztendő alatt.
Heródes szívesen teljesítette e kérelmet. Ott mindjárt rendeletet diktált, amelyben Dóriszt visszahelyezte korábbi jogaiba, é s az okmányt azonnal alá is írta.
Alexandrosz és Arisztobulosz nem várt szövetségesre leltek nagynénjükben, Salóméban,. Salóme beleszeretett egy Szüllaiosz nevű arab kiskirályba, de Heródes kijelentette, hogy csak akkor engedi meg a házasságkötést, ha a férfi körülmetélkedik. Szülaiosz váltig kérlelte, tekintsen el ettől a rítustól, mert őt a népe halálra kövezné, ha körülmetéltetné magát. Heródes azonban nem adhatta nővérét egy körülmetéletlen pogányhoz, mivel egy ilyen házasság gyengítette volna pozícióját a zsidók között. Így hát inkább vállalta a viszálykodásst Salóméval és Szüllaiosszal. Salóme valósággal őrjöngött dühében. Aligha volna érdemes kibogoztatni az egymást követő palotai intrikák és ellenintrikák szálait, amelyeknek szövögetésébe Heródes asszonyai közül is többen belekeveredtek. Salóménak végül is sikerült befeketítenie Heródest Rómában, mégpedig kedvesének, Szüllaiosznak, valamint azoknak a befolyásos iónoknak segítségével, akiket Heródes a zsidó kereskedők ügyével kapcsolatban megsértett.
A dolog azzal kezdődött, hogy feltüzelték Heródest: küldjön kisebb büntető expedíciót Arábiába, ahol Szüllaiosz - aki naegy összegekkel tartozott neki - rablóbandáknak adott menedéket, ezek a csoportok az ő támogatásával fosztogatták Heródes határszéli falvait. A hadjárat sikerrel járt, a rablókat elfogták, a tartozást behajtották. Mintegy huszonöt arab elesett a csatározásokban, Szüllaiosz Rómába menekült, és panaszt tett Augustusnál, hogy Heródes hatalmas hadsereg élén betört Arábiába, amelyet teljes egészében le akar igázni.
- Kétezerötszáz vezető polgárunkat pusztította már el - sopánkodott Szüllaiosz -, és mérhetetlen mennyiségű értéket hurcolt el.
Augustus valahogy elhitte ezt a képtelenséget, és éles hangú levélben közölte Heródessel: ,,Mostantól fogva alattvalómnak tekintsed magad, mert barátom nem vagy többé." Egyetlen kiskirálynak sem volt szabad ugyanis támadó háborút indítania a császár külön engedélye nélkül. Augustus levelének tartalma kiszivárgott, és az az általános vélemény alakult ki, hogy Heródes trónja ingadozik. Ekkor Salóme segítségével Alexandrosz és Arisztobulosz megvesztegette Heródes két testőrét, hogy gyilkolják meg urukat, amikor az a pusztában vadászik, de oly módon, mintha véletlen baleset történne. Szóbeli ígéretet kaptak a szadduceus párt vezetőitőll, hogy Heródes halála esetén támogatni fogják trónigényüket. Végül megegyeztek az Alexandreion-erőd parancsnokával, aki megígérte: mihelyt kipattan a szerencsétlenség híre ideiglenesen menedéket nyújt nekik. Heródes azonban még idejében értesült az ellene tervezett merényletről - éppen Salóme révén. Az asszony hirtelen rádöbbent saját meggondolatlanságára, és arra, hogy Szüllaiosz nem szerette igazán. Biztosította Heródest: tulajdonképpen az ő érdekében cselekedett, amikor rávette ellenségeit, hogy idejekorán mutassák ki a foguk fehérét. Ha Heródes elmegy Rómába, könnyen vissza tudja nyerni a császár bizalmát, hiszen mielőtt katonáit Szüllaiosz ellen küldte, előrelátóan megszerezte a legközelebbi császári hatóság hozzájárulását, neki, Salóménak tudomása van erről.
Heródes haladéktalanul elutazott Rómába, és tisztázta magát Augustus előtt. A császár mentegetőzött, amiért kételkedett benne, és elrendelte, hogy állítsák Szüllaioszt bíróság elé, mert megbontotta a birodalom békéjét, összeesküvést szőtt Heródes élete ellen, és hamisan esküdött. Heródes ügyvédei a bírósági tárgyalás elhalasztását kérték addig, amíg Szüllaioszt őrizet alatt Antiochiába szállítják, ahol Saturnius, Szíria főkormányzója majd eldönti, hogy az Arábiában zsákmányolt pénz fedezi-e Heródes követelését. Augustus teljesítette a kérést, és Szüllaioszt azonnal útnak indították Antiochia felé.
Heródes azután jelentette a császárnak Alexandrosz és Arisztobulosz újabb gyilkossági kísérletét, és azzal is megvádolta őket, hogy az egész arábiai összesküvés mozgatói voltak. Augustus szívesen engedélyezte, hogy a testvéreket, mint apagyilkosokat halálra ítélje.
Kleopasz ekkor ismét meglátogatta Joákimot Kochebában. A tarlón talált rá sógorára, aki a kévék behordását ellenőrizte.
- Meghívtál, hát eljöttem, Joákim testvér.
- Isten hozott. De nem értem, miféle meghívásról beszélsz. Nem küldtem én neked meghívót.
- Annak idején azt mondtad nekem, hogy amikor egy bizonyos valakinek a két fia már nem él, látogassalak meg. Nos, a két fiút három nappal ezelőtt megfojtották Szamáriában. A játék véget ért. A damaszkuszi Nikolaosz volt a vádló, és Antipatroszt hallgatták ki tanúként a két gyilkos testőrrel kapcsolatban, akiknek vallomásait megszerezte. Mondd el hát a jóslatodat!
- Ez rossz hír!
- Miért? Gonosz emberek voltak, haláluk híre tehát jó hír.
- Rossz hír, ha mondom. Mert a múlt éjjel álmomban láttam villogni Zabidosz lámpásait, és hallottam pogány varázsigéit, de odebent, a Templom udvaraiban énekelte Láttam szentségtörést, istenkáromlást, bálványimádást, három iszonytató banyát vihogva tombolni az áldott Szentélyben, úgyhogy Izrael egész gyülekezete meg volt gyalázva... A mi Urunk Istenünk oltalmazza meg az ő szolgáját, Izraelt mindazoktól, akik a vesztére törnek!
- Te előre láttad Alexandrosz és Arisztobulosz halálát, meg azt is, hogy Antipatrosz lesz a trónörökös. Most mit látsz a jövendőben?
- Felelj nekem egy kérdésre, és megkapod a választ. Nem olyan talányos fejtörő, mint amilyenekkel hajdanában Salamon király meg a türoszi Hirám szórakoztatták egymást, hanem egészen egyszerű kérdés. Miért tanúsított Heródes oly nagy előzékenységet a rodosziak iránt, és Kósz lakossága iránt, amely sziget szintén Appollón szent helye, és a bérütoszi, türoszi, szidóni föníciaiak iránt, és a spártaiak, a lükiaiak, a szamosziak, a müsziaiak iránt, akik ilyen vagy olyan néven ugyanazt a förtelmet imádják? Miért vette rá nagy ajándékokkal az éliszieket, hogy adományozzák neki az olümpiai játékok örökös elnöke címet?
- Nem tudom megmagyarázni, miért tette ezeket a dolgokat. Csak elítélni tudom, mert meg vagyon írva: ,,Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem."
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-15 17:59:29, péntek
|
| |
| |
(Ady írt a sárga focizó. labdarugó Jehováról, mint kutyáról. A jelenlegi jehovák egy indián homlokpántos fiatalembert szoktak ábrázolni, cigarettáról szokatnak le mindenkit, hatalmas egyiptomi királyi termeket építenek, fürdőkben alulról tisztulva mártóznak meg fürdőruhákban és a dél népe is híveik közé tartozik a Sötétség által teremtett szőkékkel együtt. Ellenségeik 1995-ben Strukkerné szirmabesenyői Reikis mester tanítványa szerint a lakásokban tartózkodnak, kopogtatnak ilyenkor, valamint new yorki démonikus szekták, mint a szombatnapi adventistáknak. Bábkirály lehet a mostani jehovának létrehozott, vagy csak felújították a régi tanokat apokalipszis címen, hiszen mi köze van dél népének Ady sárga focizó kutyájához? 1988-ban egy öreg jehova házaspár keresett fel a miskolci Győri kapui albérletben és kaptam tőlük egy Jehova Bibliát, mely ellen tiltakoztam de ott hagyták. 1995-ben egy Gyula nevű jehova fanatikus hittérítő és felesége jelentkeztek, akiknél 1995. iszonyatos Húsvét éjszakáját töltöttem, mert annyira féltem otthon a parajelenségek miatt. Ők is megijedtek, mondták, hogy a Szökőkút utcában is hasonlóak jelentkeztek. A jehova Lénártné a szomszédban lakott, szőke lányával jehova tanúja volt, de náluk semmiféle ijesztgetés, kopogtatás, elektromosság nem történt. Lénárt férje alkoholista volt, s amikor meghalt, a szemben lakó gázos anyósa szerint keresztbe volt téve a keze. Ekkor jártam a jehovák gyűlésén is, ahol gitár kísérettel énekeltek, s ott vettem észre 1991-ben a Csanyikban fehér fogsorát mutogató Soltésznét is a Dental Softból.)
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Harmadik fejezet Miriám születése
Amikor Joákim szolgái visszatértek Kochebába, csupán annyit tudtak mondani Hannának:
- Urunk megparancsolta, hogy jöjjünk haza, csak az istállószolgáit tartotta vissza. Úgy gondoljuk, valami utazásra határozta el magát.
Úrnőjük faggatására aztán elmondták, milyen megaláztatásban volt része Joákimnak a templomi kincstár ajtaja előtt. Hanna mélységesen elszomorodott, és így szólt Judithoz, a kis szolgálóhoz:
- Hozd ide a gyászruhámat.
- Jaj, őrnőm, csak nem halt meg valamelyik rokonod?
- Nem, de gyászolni akarom a gyermeket, akit soha meg nem szülök. És gyászolni akarom a férjemet is, aki egyetlen szó nélkül elhagyott engem. Félek, azért ment el, hogy csinos ágyast, sőt talán másik feleséget keressen magának.
Judit vigasztalni próbálta:
- Te még fiatal vagy és szép, a gazdám pedig öreg. Ha betegsége esik és meghal, akkor a levirátus-törvény szerint a fivére köteles téged feleségül venni és gyermekeket nemzeni az ő emlékezetére. Márpedig ő húsz évvel fiatalabb a férjednél, erős, derék férfi, akinek ágyékából már eddig is hét szép gyermek született.
- Az Úr őrizzen meg attól - felelte Hanna -, hogy én valaha is a férjem halálát kívánjam. Sohasem sajnált tőlem semmit, és igaz lelkű, jámbor ember.
- Tövig lenyírta a haját és gyászruhát öltve bánkódott. Így telt el négy szombat.
Egy kora reggel Judit lelkendezve sietett be Hannához:
- Úrnőm, nem hallod, hogyan lármáznak és zenélének odakünn az utcákon? Nem tudod, hogy már itt a sátoros ünnep? Vesd le a gyászruhádat, és szomszédaink társaságában menjünk Jeruzsálembe. Ott majd megszállunk a nővérednél, és megüljük a szeretet ünnepét.
- Hagyj magamra bánatommal! - mondta hangosan Hanna. De Judit nem tágított.
- Úrnőm, minden faluból felmennek a rokonaid az ünnepre, és ha nem találkozol velük, ha elmulasztod a híreket, a pletykákat, tudom, hogy égy évig fogod bánni. Mire jó a nyomorúságot nyomorúsággal tetőzni?
- Mondtam már, hogy hagyj békén - ismételte Hanna, de most már szelidebb hangon.
Judit még jobban nekibátorodott, kezét csípőjére rakta, szétvetett lábakkal odaállt úrnője elé, s újra rákezdte:
- A bírák idején élt egy asszony, őt is Hannának hívták, és gyermektelen volt, mint te. És mit cselekedett? Nem gubbasztott ám gyászosan otthon, mint valami vén bagoly a bozótban. Felment az Úr fő szentélyéhez, amely akkor Silóban volt, hogy megünnepelje az újévet, és ott evett-ivott, leplezve bánatát. Utána átölelte a szentély egyik oszlopát, és gyermekért imádkozott az Úrhoz. Némán és elszántan fohászkodott, szinte küzdött, mint aki mindenáron első akar lenni a birkanyíró versenyben. Éli főpap, az én gazdám őse, látta, hogy ajkai mozognak, és vonaglik a teste. Először azt hitte, hogy részeg. De az asszony elmondta neki nagy bánatát, hogy meddő, és hogy emiatt a szomszédok lenézik, gúnyolják. Éli akkor azt mondta neki, hogy másnap nagyon korán, még pirkadat előtt jöjjön vissza imádkozni a szentélybe, és meglátja, majd jóra fordul minden. Hanna szót fogadott, és kilenc hónapra rá csodálatos gyermeket hozott a világra. Valóban csodálatosat, mert az lett Sámuel, a próféta.
- Hozz nekem tiszta ruhákat - mondta hirtelen elhatározással Hanna. - Alkalomhoz illő darabokat válogass ki , mert mégis elmegyek Jeruzsálembe. És te is velem jössz.
Alig mondta ki ezeket a szavakat, a pap magas terrorhangja csendült fel a falu főutcáján:
- Keljetek fel, és menjünk fel a Sionba, az Úrnak Házához!
Még aznap útnak indultak, fehér szamarak vontatta kocsin. Joákimnak hat pár fehér szamara volt, és Hanna most a legjobb állatot fogadta a kocsi elé. Hamarosan utolérték azokat a kochabaniakat, akik néhány órával előbb indultak el: gyalogszerrel bandukoló, ünneplőbe öltözött férfiakat, nőket, gyermekeket, vállukon kosarakkal, amelyekben a Templomnak szánt ajándékokat vitték: szőlőt, fügét, galambokat. Előttük egy kövér áldozati ökröt hajtottak, szarvait bearanyozták, és fejére olajágakból font koszorút tettek. Az ünneplő menet élén fuvolások haladtak. Júda minden faluja ugyanilyen módon hódolt Jehovának, s az utakon porfelhő kavargott. Jeruzsálem lakói kivonultak a város kapui elé, sorfalat álltak, de üdvözítő kiáltásokkal fogadták az érkezőket.
A város utcái erdőhöz hasonlítottak. Zöld ágakkal és gallyakkal díszítették ki a házakat, mindegyik városkapunál minden téren és minden háztetőn lombsátrakat állítottak fel. A piacokon rengeteg élő állatot és szárnyas jószágot kínálgattak az árusok, és kezeskedtek róla, hogy mindegyik megfelel az áldozati előírásoknak. De árultak gyümölcsöt, édességeket, bort is: mindenütt kisfiúk szaladgáltak, nyalábszámra árusítva a thüroszoszokat meg a birsalmagallyakat. Ezekre szükségük volt mindazoknak, akik részt akartak venni az égőáldozatok oltárát körüljáró, örvendező processzióban: jobb kezükben thürszoszt, baljukban birsgallyat vittek.
Judit megkérdezte Hannától:
- Úrnőm, igaz-e, hogy ez az ünnep emlékezés arra az időre, amikor őseink a pusztában vándoroltak Mózessel és nem kőházakban, hanem lombsátrakban laktak? Nehezen tudom elhinni, hogy a pusztában olyan sok lombos fa lett volna.
- Igazad van, leányom. Ezen a hegyen már évszázadokkal Mózes születése előtt is megülték az ünnepet. De meg ne mondd senkinek, hogy tőlem hallottad, mert úgyis letagadnám.
- Úgy látszik, az én úrnőm többet tud a papoknál. Hadd kérdezzek még valamit. Miért kötik a thürtoszokat három növény: a fűzfa, a pálmafa és a mirtusz gallyaiból? És miért van az, hogy a pálmát mindig középre, a mirtuszt jobbra, a füzet balra rakják?
- Nem tudok többet a papoknál, de én legalább elmondhatom neked, amit tudok. Ez az ünnep a Gyümölcsök Ünnepe, Éva Teliholdjának Ünnepe. Egyszer, még az Édenben, amikor telihold világított, ősanyánk, a Második Éva mirtuszvirágot szakított, beszívta illatát, és azt mondta: ,,Ez a fa jó lesz a szerelem lugasának", mert Ádám csókjaira vágyott. Majd szakított egy pálmalevelet, legyezőt hajtogatott belőle, mondván: ,,Itt van egy legyező, mellyel fel lehet szitani a tüzet", mert akkor Ádám még csak úgy szerette őt, mint a nővérét. Ezt a legyezőt elrejtette. Azután letépett egy pálmaágat, amelynek még nem bomlottak ki a levelei, és azt mondta: ,,Íme, egy királyi pálca. Odaadom Ádámnak, s így fogok szólni hozzá: ,,Ezzel a jogarral kormányoznál engem, ha akarod?" Végül ágakat tépett le egy füzfáról, amelynek piros volt a kérge, és lándzsahegy alakú volt a levele, és azt mondta: ,,Ezekből a vesszőkből bölcsőt lehet fonni." Mert az újhold bölcső alakúnak tünt, és Éva gyermekre vágyott.
- Hát a birsalmafagallyakat miért viszik a menetben, úrnőm?
- Úgy mondják, Éva anyánk birsalmát adott enni Ádámnak. Ezáltal kényszerítette olyan szerelemre, amilyenre sóvárgott.
- No és a birsalma csillaga, amit gyermektelen asszonyok szoktak enni, abban a reményben, hogy...
- Annak nincs hatása - vágott közbe Hanna. - Hét esztendő óta minden ünnepen eszem olyet, és minden imádságot elmondok hozzá.
- Azt mondják, hogy a korkürni birsalma mindegyiknél hatékonyabb.
- Hát nagyon tévednek. Két ízben hozattam onnan birsalmát, egyszer magáról Makroszról. Kidobott pénz volt.
Judit sajnálkozva hümmögött.
- Mindent megpróbáltam - sóhajtott Hanna.
- Azt hallottam egy nagyon öreg jebuzeus asszonytól - törte meg a csendet Judit -, hogy az Első Éva ültette azt a bizonyos fát a Paradicsomkertben, meg hogy Ádám szakította le a tiltott gyümölcsöt, és ezért az Első Éva kikergette őt a kertből.
- Hallgass! - szólt rá elvörösödve Hanna. - Az a vénasszony bizonyosan részeg volt. Te pedig visszaélsz bizalmammal. Ne halljak tőled efféle veszedelmes mendemondákat, megértetted?
Judit csak nevetett magában, mivel maga is jebuzeus volt.
A jebuzeusok alkották Jeruzsálem legszegényebb rétegét A kánaánita őslakók ivadékai voltak, s mivel jó szolgáknak és cselédeknek bizonyultak, a zsidók elnézték nekik bálványimádó babonáikat. Ezen az ünnepen titokban még mindig Anat istennőt imádták, akiről Bethánia falu kapta a nevét, és akinek szent nőstényoroszlánjától származott Júda törzse, húsvétkor, a kovásztalan kenyér ünnepén pedig Anat fiát, Tammúzt, az Árpakéve Istenét gyászolták.
Hanna nővére szívesen fogadta vendégeit. Letelepedtek a lapos háztetőn felállított lombsátorban, és himnuszokat énekeltek, történeteket meséltek, tereferéltek egészen éjfélig. Másnak kezdődött az ünnep. Ezen az első napon bűneik engeszteléseképp egy kecskebakot, továbbá két kost, tizenhárom aranyozott szarvú ökröt és tizennégy bárányt áldoztak fel. A kecskebak az elmúlt évet jelképezte, a két kos a nyarat meg a telet, a tizenhárom ökör a tizenhárom újholdat, a tizennégy bárány egy-egy hónap első tizennégy napját, amikor még fiatal a Hold. Mindegyik állattal együtt lisztet és olajat meg sót is áldoztak, hogy a lángok kékes színben lobogjanak.
Majd a Nők Éjszakája következett. A Templomban, az Asszonyok Udvarában magas, négykarú, aranyozott gyertyatartókat állítottak el, és papok meg léviták trombiták hangjaira fáklyatáncot lejtettek a lobogó gyertyák előtt. Közben ritmikusan rázták thürszoszaikat, először a négy égtáj, majd a zenit felé. Ezeket a mozdulatokat valamikor régen Anat tiszteletére végezték, így mutatván meg az istennő hatalmát jelentő piramis öt pontját, most azonban Jehova tartott igényt minden tiszteletadásra.
Estefelé Judit így szólt Hannához:
- Úrnőm, menjünk most az Asszonyok Udvarába, utána meg vegyüljünk el az utcán a vigadozók között.
- Az Udvarba elmegyünk, de utána visszajövünk ide, ebbe a házba. Mivel elutazott a férjem, nem tudom, hová, illetlenség lenne tőlem, hogy az utcákon kószálnék veled, és azt a látszatot kelteném, hogy önfeledten szórakozom.
- De hát Éva holdja csak egyszer süt ki évente. Itt vannak az alkalomhoz illő ruhák, amelyeket a parancsodra kiválasztottam a cédrusfa ládából.
Hanna a ruhákra pillantott, s felismerte menyasszonyi öltözékét. Ezt viselte az esküvőjén, tíz esztendővel ezelőtt. Mereven Judit szemébe nézett, és szigorúan kérdezte:
- Miféle bolondság ez, te leány!
Judit elvörösödött.
- A szokás azt kívánja tőlünk, hogy ma vígan legyünk, és öltsük magunkra a legszebb ruhánkat. Ez a te legdrágább ruhád és melyik nő érezhet nagyobb örömet, mint az, aki menyasszonyi ruháját viseli?
Hanna gyengéden babrálgatta a tarka hímzéseket, és csak nagysokára szólalt meg:
- De lányom, hogyan öltözhetek én menyasszonynak? Hiszen már tíz éve asszony vagyok.
Ezt azonban olyan hangon mondta, amelyből kisejlett, hogy szívesen engedné magát meggyőzni.
- Ha a menyasszonyi ruhádat veszed fel - bizonygatta Judit -, senki sem fogja feltételezni rólad, hogy férjes asszony vagy. Így aztán kedvedre szórakozhatsz az utcákon.
- De hiányzik a fejdísz. A molyok kirágták a gyapjút, ezért félretettem a kijavítandó dolgok közé.
- Van itt egy másik, és ez még szebb, mint amaz volt. Fogadd el ajándékul a te Juditodtól,, aki teljes szívéből szeret téged.
Hanna rápillantott a gyöngyökkel szegélyezett, arany é s skarlát fonallal hímzett, bíborszínű fejdíszre, és szigorú hangon kérdezte:
- Kitől loptad ezt a szép holmit?
- Nem loptam én senkitől. Mielőtt hozzád kerültem, az én uramnak egyik nőrokonát, Jemimát szolgáltam, aki ékszereket meg ruhákat örökölt a mostohaanyjától. Amikor elmentem tőle, megdicsért a kötelességtudásomért, és ezt a fejdíszt adta nekem. Azt mondta: ,,Ezentúl a kochebai Joákim házában fogsz szolgálni, aki Dávid Örökösei közül való. Ezzel a fejdísszel talán megnyerheted új úrnőd kegyét, vagy meglágyíthatod a szívét, ha esetleg megneheztelne rád. Én nem származom királyi vérből, úgyszintén te sem. Ezért mi nem viselhetjük ezt a holmit."
Hanna szeméből kibuggyantak a könnyek. Hatalmas erővel rohanta meg a vágy, hogy felvegye a ruhát meg a fejdíszt. De még mindig nem merte rászánni magát.
- Meddig akarod még megalázni magadat, úrnőm?
- Ameddig az én kettős bánatom tart. Csekély dolog-e, hogy gyermektelen vagyok? Csekély dolog-e, hogy hirtelen elhagyott a férjem?
Judit vidáman biztatta:
- Most meg az arcodat, fesd ki szemedet sínai rézporból készült zöld festékkel, dörzsölj nárdusolajat a kebleid közé. Öltsd magadra a menyasszonyi ruhát meg ezt a királyi fejdíszt, és menjünk el innen, de gyorsan, amíg a ház népe odafent lakomázik.
- Eredj a szemem elől! - kiáltotta mérgesen Hanna. - Sohasem vétkeztem a férjem ellen, és annyi év után most kezdjem el? Őrültség... Te alighanem valakitől kölcsön kaptad ezt a fejdíszt, hogy szégyenemre kicsalogass vele a vigadozó sokadalomba... A szerelmesedtől, aki azt akarja, hogy cinkosod legyek a féktelen mulatoozásaidban.
- Az Úr a tanúm, hogy a fejdíszt istenfélő, jámbor asszonytól kaptam! Arra ingerelsz, hogy dühös szavaidra átkokkal feleljek? Meg is tenném, ha átkokkal észre téríthetnélek. De önteltség lenne többet mondanom, amikor az Úr maga átkozott meg azzal, hogy elzárta méhedet, és termékeny nővéreid rajtad köszörülik nyelvüket.
Ezzel kirohant a szobából.
Hazza kezébe vette a bíbor fejdíszt. Fő ékessége egy ezüst holdsarló volt, amely arany- és skarlátszálakból hímzett, hatágú Dávid-csillag köré ívelődött Anat istennő aranypiramisa volt ez, amelyet a skarlátszínű háromszög kapcsolt egybe. A csillag mindkét oldalán hímzett mirtuszgallyacskák, csengettyűk, cédrusfák, fésűskagyló-héjak, gránátalma ékeskedtek - a királynői hatalom jelképei. Hanna sokáig nézegette a fejdíszt, majd hirtelen elhatározással a homloka fölé illesztette, de ugyanabban a pillanatban eszébe villant: kurtára nyírt hajához sehogysem illik e remekmű. Az ágy mellett észrevett egy nagy, kerek kosarat, amelyet Judit tett oda. Aranyszőke, bodrozott fürtű egyiptomi paróka volt benne. Felpróbálta - éppen a fejére illett. Újra felkötötte a fejdíszt, majd elővette rézből csiszolt tükrét, és megszemlélte magát. ,,Igaza van Juditnak - gondolta -. Még fiatal vagyok, még szép vagyok." Képmása biztatóan mosolygott rá vissza. Hanna most már nem habozott tovább. Megmosta arcát, szemét kifestette, nárdusolajat dörzsölt a keblei közé, mirhával beillatosította menyasszonyi ruháját, és magára öltötte. Majd tapsolt Juditért. A lány tüstént ott termett, vidáman, tarka ünneplőbe öltözve. Sötét köpenybe burkolóztak mind a ketten, és gyorsan kiosontak a házból. Senki sem vette észre távozásukat.
Amikor az utca végére értek, Hanna megriadt.
- Hallom a trombiták hangját. Inanba szállt a bátorság. Szégyellek az Asszonyok Udvarába menni. Félek, hogy ott a tömegben felismer valaki.
- Hát akkor hová menjünk?
- Irányítsa lépteinket az Úr.
Judit az óváros sikátorainak labirintusában a Hal-kapu felé vezette úrnőjét. Ott volt a jebuzeusok lakónegyede.
Hanna úgy érezte, hogy álmodik, hogy sarui alig érintik a kövezetet, suhan, akár a fecske. Senki sem alkalmatlankodott nekik, jóllehet a város tele volt részegekkel azon az estén, és két ízben is el kellett haladniuk verekedő emberek mellett, akik ordítozva püfölték egymást ünnepi thürszosziakkal. Végül egy szűk utcácskába fordultak be, annak a végén Judit megállt, és dörömbölni kezdett egy nagy kapun. A jól olajozott kapu nesztelenül feltárult, és a két nő egy elhagyagott udvarban találta magát. Balról istállók álltak, jobbról régi fal húzódott, díszesen kiképezte ajtóval, amely félig nyitva volt.
Beléptek, s egy kertbe jutottak. Odabenn félhomály volt, és mintegy a gyümölcsfák lombjain keresztül ideszűrődött az ünnepi vigadozás zaja. Hannát heves szívdobogás fogta el. Megállt néhány pillanatra. A kert túlsó végéből szökőkút csobogása hallatszott. Valamiféle színes fények is égtek ott. Mohó kiváncsisággal indult el arrafelé, Judit a kertajtóban maradt. A tarka fényt a tágas lugas külső lombfalán lógó színes lámpások árasztották. A lugasban magában viaszgyertyák égtek magas, nyolckarú tartóban. A lugas közepén babérfa állott, azon egy fészek - de ez a fészek emberkéz alkotása volt, remekbe készült ezüst filigrán munka, benne aranyból formált, tátott szájú verébfiókák, a fészek szélén ugyancsak arany anyamadár ült, csőrében drágakövekből csillogó arany pillangót tartva.
- Gyere ide, Judit! - kiáltotta elragadtatva Hanna. - Gyere gyorsan, nézd, milyen gyönyörű fészket találtam!
Nem kapott választ. Kissé csodálkozva visszament az ajtóhoz. Az ajtó be volt reteszelve, Judit pedig eltűnt. De Hanna mégsem volt fogoly, mert az ajtót belülről reteszelték be. Tűnődve visszament a lugashoz. Ott egy homályos sarokban meglátott egy bíbor kelmével letakart heverőt, amelyet az imént nem vett észre. Végignyúlt rajta, fejét egy puha vánkosra hajtva, jóleső érzéssel, felsóhajtott, és felmosolygott a verébfészekre.
Azután behunyta a szemét, és imádkozni kezdett, némán és elszántam, ahogyan egykor a névrokona fohászkodott Silóban. Amikor ismét felpillantott, komoly tekintetű, szakállas férfi hajolt föléje. Olyan ragyogó pompával volt öltözve, hogy valamely istenség követének látszott. Nyakáról kék zsinóron tojás alakú ékszer függött alá, tizenkét különböző színű, csillogó drágakőbe foglalva. A kövek csak úgy szikráztak a gyertyafényben. A férfi megfogta Hanna jobb csuklóját, és mély zengésű hangon így szólt:
- Fohászod meghallgatást nyert, Hanna. Fogd ezt a serleget, és idd ki az Ünnep Urának tiszteletére.
- Ki vagy te, uram?
- Én szolgája vagyok annak, akiről meg vagyon írva: ,,Megveti a Város sokaságát."
- És mi az a tojás formájú ékszer a nyakadban, uram?
- Amikor a gyermektelen sunamita asszony ugyanezt kérdezte Elizeus prófétától, ő így válaszolt neki: ,,Isten embere, kérdezd meg fejdíszed ezüstholdját." Most pedig igyál, amiképpen a sunamita asszony is ivott.
Kezébe adott egy serleget. Hanna a szájához emelte, és engedelmesen ivott. Édes bor volt, fűszeres illatú, kesernyés utóhatású. Úgy tűnt, hogy csodálatos zenét hall, bár sehol sem látott zenészeket. Majd hirtelen kialudtak a gyertyák, és vibráló fáklyák szórták fényüket, nyolcszöget formálva. Az ismeretlen egy lótuszmagot helyezett Hanna ajkai közé, mondván:
- Egészben nyeld le ezt a magot, Mikál leánya. Meg ne sértsd a fogaddal, mert egy emberi lelket fogadsz magadba.
Hanna lenyelte a magot. Kisvártatva elzsibbadtak tagjai, és ájulás környékezte. Füle zúgni kezdett, mintha tengeri vihar tombolna körülötte, a földkerekség kifordult sarkaiból, és a csillagok őrült táncot jártak, a Hold és a Nap iszonyatos robajjal egymásba rohant. Majd egy forgószél felkapta őt, az égbe repítette - és attól a pillanattól fogva nem tudott többé semmiről.
Amikor magához tért, saját ágyában feküdt a nővére házában, és este volt, az ünnep második napjának estéje. Összeütötte tenyerét, hívta Juditot. A lány az ágyához sietett, és sírt örömében.
- Úrnőm! Egy teljes éjszakát meg egy egész napot aludtál át.
- Hogyan kerültem ide? - kérdezte Hanna még mindig kábultan.
Judit tágra nyílt szemmel bámult rá.
- Hogyan kerültél ide? Nem értem, mit kérdezel, úrnőm.
- Azt kérdezem, hogyan jöttem vissza. Nélküled találtam haza abból a babérfás kertből?
- De úrnőm! Egy teljes éjszakán és egy napon át itt feküdtél mozdulatlanul azóta, hogy ezt a tükröt a kezedbe vetted.
Hanna csak akkor vette észre, hogy nem a menyasszonyi ruha van rajta, hanem az, amelyikben Jeruzsálembe utazott. A fejéhez nyúlt - nem volt azon sem paróka, sem fejdísz. Nagyot sóhajtott:
- Az Úr irgalmas volt hozzám. Nagy kísértést éreztem, és talán téged is bűnbe sodortalak volna, ha akkor velem jössz.
- - Isten őrizz! Nem tudom, mire gondol az én úrnőm.
- Ehelyett azonban - folytatta Hazza - csodálatos álom lett a jutalmam. Azt álmodtam, hogy kimentem a házból a menyasszonyi ruhámban, aranyfürtös parókával meg azzal a királyi fejdísszel, amelyet te kínáltál fel nekem. Mentem, mentem, míg végül egy babérlugasba értem. Arany kandeláber gyertyái tele arany verébfiókákkal. Lefeküdtem a kerevetre, és buzgón imádkoztam. Egyszer csak megjelent az Úr egyik angyala, nevemen szólított, és azt mondta, hogy könyörgésem meghallgatásra talált. Illatos bort adott inni, meg egy lótuszmagot, hogy nyeljem le egészben, és valamilyen forgószél a harmadik ágba ragadta föl az én lelkemet.
- - Csodálatos egy álom, úrnőm! Bárcsak örvendetes jövendőlésnek bizonyulna!
Együtt imádkoztak, buzgón könyörögve az Úrnak. Majd Hanna a szolgáló lelkére kötötte:
- Ne szólj az álmomról senkinek.
- Tudok én titkot tartani, úrnőm.
- Kedves és hűséges cselédem voltál mindig, meg is jutalmazlak érte. Még mielőtt hazaindulunk Kochebába, veszek neked három rőf finom kelmét meg egy szép köpenyt.
- Hálásan köszönöm, úrnőm, de én már megkaptam jutalmamat bőségesen mindenért, amit netán tehettem érted.
- Amiért ilyen szerényen feleltél,, hat rőf kelmét kapsz tőlem, és a köpenyen kívül egy pár sarut is veszek neked.
Pedig Judit az igazságot mondta. Már visszavitte a királyi fejdíszet meg a parókát Annának, a templomi szüzek gyámanyjának.
- Szent Anya - mondta neki -, itt vannak azok a holmik, amelyeket rám bíztál. Dicsérj meg, ha úgy tetszik, és ismerd el, hogy jól teljesítettem parancsaidat.
- Megdicsérlek, leányom - válaszolta Anna -, és anyád még a mai napon húsz aranyat kap, hogy jóravaló férjet szerezhessen neked. De ha te bárkinek csak egyetlen szóval is elárulod, mit cselekedtél az éjjel, rettentő halállal pusztulsz el családoddal együtt.
- Tudok én titkot tartani.
Elmúlt a sátoros ünnep. Kochabában Hanna egy reggel odament Joákimhoz, és a fülébe súgta:
- Férjem, hiszem, várandós vagyok.
Joákim furcsán nézett rá, majd némi hallgatás után csak annyit mondott:
- Szólj megint, ha majd biztos leszel a dolog felől. Nem hiszem, hogy lenne valami.
Egy hónappal később, amikor visszatért jerikói útjáról, Hanna ezzel fogadta:
- Férjem, most már biztosra tudom, hogy áldott állapotban vagyok.
Átkarolta Joákim nyakát, és örömkönnyekre fakadt.
Joákim meg is lepődött, meg nem is. Tüstént magához hivatta tiszttartóját, és meghagyta neki, hogy áldozatra válogasson ki hibátlan állatokat - tizenkét bárányt, tíz borjút és húsz gödölyét. Ezeket másnap szekéren Jeruzsálembe vitte, és a Templomnak ajándékozta. Gesztusát azzal indokolta, hogy szerencse érte. De nem mondta meg, hogy milyen szerencse.
Még kételyek mardosták, amikor a Papok Udvarának képviselőihez közeledett. De azért a templomi szertartásoknak megfelelően fellépkedett rajtuk - oly fürgén, mintha egy várost akarna megrohamozni. Közben ezt gondolta: ,,Ha az Úr valóban kegyes volt hozzám, és meghallgatta könyörgésemet, akkor azt meg fogom látni a főpap süvegének aranylapján, amely a homloka fölött van."
Azon a napon ugyanis maga a főpap teljesített szolgálatot, mivel újhold ünnepe volt. Ott állt az áldozati oltárnál, amikor Joákim elébe járult, hogy engedélyt kérjen az áldozat bemutatására. Közben merően nézte az aranylapot, hogy az fényes-e vagy homályos. Amikor látta, hogy szinte vakítóan ragyog,, örömrepdesve gondolta: ,,Most már tudom, hogy vétkeim megbocsáttattak és az Úr meghallgatta könyörgésemet és feleségem könyörgését."
A főpap készségesen megadta az engedélyt, nevén szólította Joákimot, s megkérdezte tőle, hogy békesség honol-e szívében.
Egy pap átvette a templomszolgáktól Joákim áldozati állatait. A rúgkapáló állatok láttán a pap megjegyezte, hogy kitünő erőben vannak. Majd egymás után végzett velük: fejüket északi irányba fordította, rövid áldást mondott, átvágta torkukat, vérüket ezüstedényben felfogta, és az oltár köré locsolta. Utána a teheneket a lévita mészárosokra bízta. Azok márvány asztallapokon ügyesen kimetszették a belső részeket, és tüstént megmosták az udvaron álló medencében, majd kivágták az áldozati darabokat a combból, azután pedig a mellrészt meg a jobb lapockát, amely mellékjövedelemként a lévitákat illette meg. Az áldozati darabokat belekbe csavarták, és két réteg bájba burkolták. A pap az áldozati darabokat sorjában aranytálra helyezte, szentelt tömjénnel és sóval meghintette, mezitláb felvitte az oltár enyhén emelkedő feljáróján, s rövid imát mondva rádobta az áldozati tűzre. A lángok abban a pillanatban magasra csaptak.
A füst egyenesen gomolygott fölfelé, nem kavargott fojtón közvetlenül az udvar szintje fölött, mint ahogy ez télidőben gyakran előfordult. Joákim ezt is kedvező jelnek tekintette.
A pap közölte vele, hogy szolgáival elvitetheti a megmaradt húst, de ő nem tartott igényt rá.
- Nem, nem - mondotta -, legyen a maradék a templomszolgáké. Szerencse éert, de nem akarok semmit visszavenni abból, amit áldozatul szántam.
Boldogan, könnyű szívvel távozott a templomból. Útközben véletlenül összetalálkozott Rúbennel, és igen nyájasan köszöntötte. De nem szólt semmit, nem akart idő előtt dicsekedni, nehogy a felesége elvetéljen, vagy nyomorék gyermeket hozzon a világra.
Teltek-múltak a hónapok. Nyár derekán Hannát vajúdási kínok lepték meg, és leánygyermeket hozott a világra. Amikor karjaiba vette az újszülöttet, és meggyőződött róla, hogy épkézláb csecsemőt szült, túláradó boldogsággal kiáltott fel:
- Az özvegy nem özvegy többé, és a gyermektelen asszony anya immár! Ki szalad el a szomszédba, hogy megmondja Rúben gúnyolódó feleségének, hogy milyen szép gyermeket szültem?
- - Nem, ne menjen senki - mondta Joákim. - A kicsi csak most született, még nem lehet tudni, életben marad-e.
Mivel azonban lelkiismeretes ember volt, azonnal elküldött két szolgát a rékábita Kénáért, hogy a törvényes formaságok szerint neki és népének ajándékozza az Állkapocs Kútját, és emellé még kilencven juhot is adjon.
Egy héttel később Kéna tanúik kíséretében megérkezett a Kármel hegyéről. Elkészítették és hitelesítették az ajándékozásról szóló okiratokat. Kéna unokaöccse lantját pengetve lágy hangon próféciákat énekelt. Kéna barátságot esküdött Joákimnak, mondván:
- Ha akár neked, akár feleségednek, akár gyermekednek bármikor is szüksége lenne a segítségünkre, ezek a sátrak a ti sátraitok, és ott a nép a ti népetek.
Miután visszatért legelőire, titokban egy asszonyt menesztett Annához, a templomi szüzek gyámanyjához. A sorshúzásésrt és a jóslatért ajándékot küldött neki: vésett művű egyiptomi ékszereket, edomi, barna kalcedonból faragott sorsolókupát meg egy fehér vászonkendőt, amilyet a sorsolásnál szoktak használni.
Mindenki elégedett volt - a házakban lakók éppúgy, mint azok, akik sátrakban éltek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-13 15:57:04, szerda
|
| |
| |
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Második fejezet Rékáb gyermekei
Anna, az Áses törzséből való Fánuel leánya, már hatvanöt éves özvegy volt. Mivel azonban férje annak idején sok adománnyal támogatta a Templomot, s mivel maga is ájtatos lélek lévén, szinten éjjel-nappal a Templomban, az Asszonyok Udvarában tartózkodott, tiszteletre méltó hivatallal bízták meg - , ő lett a templomi szüzek gyámanyja. Ezek a hajadonok a Templom leányai voltak, s Anna nevelte őket: engedelmességet és alázatosságot csöpögtetett beléjük, zenére, táncra, fonásra, hímzésre, háztartási ismeretekre oktatta őket. Valamennyien Áron leányai voltak, vagyis az ősi lévita nemzetség tagjai, szüleik többnyire azért szentelték őket a Templomnak, hogy elkerüljék a méltatlan házasságkötés eshetőségét. A templomi szüzek számára mindig lehetett jámbor, gazdag és jó családból férjet találni. Nemzetségük tanainak ismeretében a gyámanya vezette be őket, akit a főpap megbízottja levizsgáztatott, hogy kellően ismeri-e a templomi szertartásokat, s egyben magaviseletének feddhetetlenségét is ellenőrizte. Azt azonban nem várták el tőle, hogy tökéletesen értse a vallási tanítást, ezt nem is lehetett megkívánni egy asszonytól. Mióta a léviták Esdrás vezetésével visszatértek a babilóniai fogságból, nem engedték meg Áron leányainak, hogy papnők lehessenek, mint azelőtt. A többi nővel együtt ők sem léphettek be a Szentélybe, csak az Asszonyok Udvarában tartózkodhattak, amelyet tömör fal választott el a Szentélytől, meg a tágas Férfi Udvarban, amelyet Izrael Udvarának is neveztek.
Anna mindig halk, ájtatos kántáló hangon beszélt a papokkal meg a templomszolgákkal, de amikor egyedül volt a növendékeivel, a felsőbbség hűvös hangnemét használta velük szemben.
A hajadonok között Miriám volt a legidősebb, akit a khrésztianoszok Máriának neveztek. Egyetlen gyermeke volt a lévita Joákimnak, aki az úgynevezett Dávid Örökösei, vagy Királyi Örökösök közé tartozott. Miriám ötesztendős korában került a templomi szüzek közé, és ugyanazon a napon született, amelyen a kőművesek dolgozni kezdtek Heródes király templomán. Ez a nageyszerű építkezés évről évre többet nyelt el a rozoga, viharvert régi Templomból. Az utóbbit Zorobabel templomának nevezték, és Salamon király egykori templomának romjaiból épült, de idegen seregek több ízben is elfoglalták, és sokat vesztett tekintélyéből azóta, hogy Antiokhosz Epiphanész szíriai király megszentségtelenítette. Az új építkezés kezdésétől tizenhárom esztendő telt el. Azalatt elkészült a központi Szentély - Jehova Udvara és a Papok udvara -, úgyszintén a két belső udvar nagyobbik része. De még további hetven és kellett ahhoz, hogy az építők befejezzék a Pogányok udvarát meg a kerítésfalakat. Az új templom kétszer akkora alapterületű volt, mint a régi,és a hegytető déli oldalán nagyarányú alapozó munkálatokat kellett végezni, hogy elegendő hely legyen.
Annára rábíztak bizonyos mennyiségű festett lent, amit az egyiptomi Péluszionból hozattak. Fonalat kellett belőle sodorni a Szentek Szentjének nevezett helyiség függönyéhez, amelyet minden évben újjal cseréltek ki. Ezt a feladatot egyedül a templomi szüzek végezhették el. Anna sorsolással döntötte el sorjában, hogy idősebb növendékei közül kik fonják a bíbor, a skarlát, a lila meg a fehér fonalat, mert ez megtiszteltetésnek számított. A bíborszín Miriámnak jutott: emiatt irigykedtek rá a többiek, és ingerkedve ,,kis királynőnek" csúfolták, mivelhogy a bíbor királyi szin. Anna azonban rájuk szólt:
- Lányok, hasztalan berzenkedtek a sorsolás ellen, mert abban az ég akarata nyilvánult meg. Gondoljatok arra, hogy rajta kívül ki viseli köztetek a Miriám nevet? És vajon nem Miriám, Mózes királyi nővére lejtett-e társnőivel diadalmi táncot a bíbor tenger partján?
A második sorsolásban a skarlátszín szintén Miriámnak jutott. Anna, hogy elejét vegye a többiek irigykedésének, tüstént megjegyezte:
- Lehet-e csodálkozni rajta? Van-e köztetek még valaki, aki Kochebából való?
Kocheba falu Dávid csillagáról kapta a nevét, és Dávid Örökösei birtokolták.
Az egyik hajadon, akinek Thámár volt a neve, megkérdezte:
- De anyám, a skarlát fonal nem a parázna nők jele?
- Thámár kérdezi ezt tőlem? Az egyik Thámár, Hérnek, Júda elsőszülött fiának felesége nem paráználkodott-e apósával? A második Thámár nem paráználkodott-e a testvérbátyjával, Amnonnal, Dávid elsőszülött fiával? És most egy harmadik Thámár nem azért sóvárog-e a skarlát fonal után, mert úgy akar cselekedni, mint amazok?
- Van-e feljegyzés arról,anyám - kérdezte higgadtan a fital leány -, hogy a két Thámár megbűnhődött vétkeiért? Hogy meddők maradtak, vagy hogy megkövezték őket?
- Most más idők járnak, gyermekem. Ne gondold, hogy ha az első Thámár nyomdokaiban lépsz, akkor majd egy másik Dávid dicső ősanyja közt fognak téged emlegetni.
- Anyám - szólalt meg most Miriám -, engedd meg, kérlek, hogy Thámár segítsen megfonni a skarlátot. Annak a skarlát fonalnak az emlékére, amelyet Thámár, Hér felesége kötött Zerákhnak a csuklójára. Már az anyaméhben azon civakodtak, hogy melyikük legyen az első.
A lila és a fehér len két másik szüznek jutott. Hogy a fonás zavaró surrogását ne lehessen hallani a Templomban, a négy leány magánházakban látott munkához. Miriámot unokanővérénél, Lüsziánál, az emmauszi József leányánál helyezték el, József felesége - aki már nem élt - Miriám anyjának legidősebb nővére volt. Négy fiat és két leányt szült Józsefnek. Lüszia, az idősebbik leány egy jeruzsálemi bíborkereskedőhöz ment feleségül, aki szintén az Örökösök közé tartozott. A Templom közelében laktak a Híd tulsó oldalán. Ebbe a házba járt el reggelenként Miriám és Thámár, ott fonogattak egész nap, majd este együtt tértek vissza a Hídon meg a Szép Kapun keresztül a templomi szüzek otthonába, az Asszonyok Udvarába.
Elmondom Miriám születésének történetét. Anyjának, Hannának tízévi házassága után sem született gyermeke, ami nagy szomorúsággal és szégyennel töltötte el lelkét. Ilyen körülmények között férjének, Joákimnak a gazdagságában nem tudta örömét lelni. Joákim minden esztendőben, az arra kijelölt napon Kochenából Jeruzsálembe utazott, hogy adományt ajánljon fel a Templomnak. Nemes származása és gazdagsága folytán rendszerint ő vezette az ajándékhozók sorát, Izrael virágokkal hímzett, hosszú babilóniai díszruhába öltözött előkelőit. Amikor aranyait egymás után belehullajtotta a pénzgyűjtő perselybe, ezt szokta mondani:
- Amit a jövedelmemből adok, azt a népnek szánom. Ezeket a pénzdarabokat azért dobtam be. De a többi, amit most dobok be, már a vagyonomat csökkenti. Ez az Urat illeti. Így kérem bocsánatát, ha olyasmit cselekedtem volna, ami helytelen, ami visszatetsző az ő szemében.
Joákim, a főtörvényszék bírája, farizeus volt. Nem tartozott a ,,váll"-farizeusok közé, akiket azért neveznek így, mert úgy járnak-kelnek, mintha vállukra akasztották volna saját jó cselekedeteik teljes listáját. Nem volt számítgató farizeus sem, aki folyton ezt latolgatja magában: ,,Erényeim most többet nyomnak a mérleg egyik serpenyőjében, mint bűneim a másikban."
Sőt azt sem lehetett róla mondani, hogy a takarékoskodó farizeusok fajtájából való, akik így okoskodnak: ,,A vagyonomból félreteszek valamicskét jótékonykodásra." Joákim az istenfélő farizeusok közé tartozott, akik ennek az emberszerető szektának a döntő többségét alkotják: a khrésztianoszok gúnyosan beszélnek róluk, de csak azért, mert szellemi téren sokat köszönhetnek nekik, s ez a tény gyűlöletet kelt bennük.
Abban az esztendőben, Heródes uralkodásának tizenhetedik évében, szintén ott várakoztak a Templomban Izrael előkelői, hogy a meghatározott időpontban az adományok ládájához járulhassanak. Joákim mögött Rúben állott, Abdiél fia, aki a szadduceusok régi iskolájához tartozott. Nemrég perelte Joákimot egy kút miatt, amely a hebroni hegyekben volt, de a pert elvesztette. Bosszantotta az a gondolat, hogy Joákim bőkezű adományában tulajdonképpen a kútnak is nagy szerepe van, hiszen értékes, bővízű kút az, még rekkenő nyáridőben is ezer birka itatására elegendő. Nem bírta tűrtőztetni magát, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, ilyen szavakkal támadt az előtte állóra:
- Joákim szomszéd, miért tolakodtál a sor élére? Miért kérkedsz azzal, hogy te különb vagy mindnyájunknál? Minket, akik olyanok, mint az élettől duzzadó fiatal fák, és leányaink, akik olyanok, mint egy pompás palota finom faragványdísszel. Mindannyiunknak vannak gyermekeink, csak neked nincsenek. Magtalan vagy. Az Úr nemtetszése ugyancsak súlyosan nehezedik a fejedre, hiszen mindenki tudja, hogy az utóbbi három évben három fiatal, egészségtől viruló ágyast vettél magadhoz, és mégis száraz fa maradtál, amelyen nem zöldülnek ki friss hajtások. Alázd meg a szívedet, farizeus, és eredj hátrább a sorban.
- Bocsáss meg nekem, Rúben szomszéd - válaszolta Joákim -, ha a kút miatt magamra haragítottalak.. Mert gondolom, ez az oka, hogy szemrehányást teszel nekem, nem pedig valami durva törvénysértés, hiszen tudtommal ilyet nem követtem el. Remélem, nem veszed semmibe a bíróságnak a döntését?
Rúben fivére, aki tanúként szerepel a kútperben, s aki ott állt hátrább a sorban, bátyja védelmében ezt mondta:
- Joákim szomszéd, nem szép tőled, hogy fölényeskedsz a bátyámmal, amiért az Állkapocs Kútjának ügyében te maradtál fölül. Miért nem felelsz neki egyenesen arra, amit gyermektelenségedről mondott?
- - Az Úr tiltja nékem, hogy bárkivel odaálljak vitatkozni a Templom szent hegyén, és hogy rossz gondolatoknak adjak helyet a szívemben - mondta szelíden Joákim. Majd Rúbenhez fordult:
- Mondd meg nekem, Abdiél fia, sohasem voltak-e Izraelben olyan tiszteletre méltó emberek, akik gyermektelenek maradtak haláluk napjáig?
- Mutass nekem olyan helyet a szent szövegekben, amely mérsékli annak az isteni parancsnak az erejét, hogy növekedjünk és szaporodjunk. Ha tudsz ilyent mutatni, ám maradj meg az első helyen. De úgy gondolom, hogy még a nagy eszű Hillél sem tudna neked ilyen kibúvót keresni.
Most már a sorban mindenki felfigyelt a szóváltásra. Csendes nevetés és halk pisszegés támadt, majd Joákim felemelte a kőpadlóról két pénzes zacskóját, és szégyenszemre beállt a sor legvégére.
Kudarcának híre villámgyorsan elterjedt a Templom udvaraiban. A tudós tantómesterek, akiket az emberek megkérdeztek a dolog felől, egyöntetűen így vélekedtek:
- Jól tette, hogy átengedte a helyét. Mert ilyen szöveg valóban nincs a szent iratokban, áldassék az Úr neve!
Joákim szokásos szavai kíséretében adta át adományát, és a kincstárnok áldást mondott rá, mint rendesen. Utána azonban Joákim úgy találta, hogy társai kerülik, mintha olyan teremtmény volna, aki balszerencsét hozna rájuk. Már éppen haza akart indulni szomorú szívvel, amikor odalépett hozzá egy templomszolga, üdvözölte, és halkan az alábbiakat mondta neki:
- Egy prófétanő üzenetét hozom, kegyes jótevő. Ne térj most vissza Kochebába, hanem maradj itt egész éjjel, és imádkozzál. Reggel pedig menj ki a pusztaságba, Edom felé. Csak egy szolgát vigyél, és utazásod közben minden szent helyen alázd meg magad az Úr előtt, csak sáskababot egyél, csak vizet igyál, tartózkodj a kenőcsöktől, az illatszerektől, az asszonyoktól, és addig folytasd utadat déli irányban, amely utazásod kezdetétől számítva a negyedik nap lesz, légy újra itt, Jeruzsálemben. Lehetséges, hogy az Úr meghallgatja fohászodat, és megmutatja kegyelmét.
- Ki az a prófétanő? Azt hittem, nincs többé ilyen Jeruzsálemben.
- Áses lránya, egy öreg és ájtatos özvegy, aki sokat imádkozik és böjtöl Izraelért.
Joákim egy kivételével hazaküldte szolgáit, s az éjszakát a Templomban töltötte, és térden állva, buzgón imádkozott. Hajnaltájt szolgája kíséretében nekivágott a pusztaságnak: nem vitt magával más eledelt, csak egy zsákocska sáskababot, italnak pedig tiszta vizet egy kecskebőr-tomlóben. Az ötödik nap reggelén, amikor átlépte Edom határát, sátorlakó rékábiták, más néven kéniták egy csoportjával találkozott össze. Ezzel a kánaánita törzzsel a zsidók még Mózes ideje óta szövetséges viszonyban voltak. Joákim udvariasan üdvözölte őket, majd tovább akart menni, de a kéniták főnöke marasztalta.
- Napnyugta előtt nem találsz vizet, uram, hacsak nem hajszolod állataidat a forróság óráiban is, ez pedig kegyetlenség volna. Meg aztán ma este kezdődött a szombat, amikor Törvényed tiltja az utazást. Légy Rékáb Gyermekeinek vendége, amíg véget nem ér a szombat.
Joákim elfogadta a meghívást. A rékábiták, akik mellesleg szólva kovácsok voltak, egy völgyben mindjáert felverték sátraikat. A közelben némi víz is akadt. Amikor Joákim levette burnuszát, amely a hőségtől meg a portól védte fejét-arcát, a főnök meglepődve kiáltott fel:
- Ó, hiszen mi ismerjük egymást! Te vagy a kochebai Joákim, akinek gabonaföldjeire szoktunk menni minden évben, télen, hogy lantjainkat pengetve magasztaló énekeket zengedezzünk az Úrnak. Fiatal férfiaink és asszonyaink pedig táncot lejtenek a te termékeny földeden, meg imákat mondanak, hogy jól sarjadjon a vetés, és dús, tömött kalászok érlelődjenek.
- Most ismerlek csak fel! - örvendezett Joákim. - Te vagy Kéna, Rékáb Gyermekeinek főnöke! Igazán örülök, hogy a véletlen így összehozott bennünket. A te embereid javítgatják az én munkásaim ásóit, kapáit, sarlóit, ágnyeső késeit, katlanait és üstjeit. Kiváló munkát végeznek. De nem én szoktalak titeket meghívni, hogy a földemen végezzétek el mezei vallási szertartásaitokat, hanem a tiszttartóm. Ő kánaánita, én meg izraelita vagyok.
Kéna felnevetett:
- Nekünk, kánaánitáknak, régebbi jussunk van a földhöz, így hát természetes, hogy mi tudjuk a legjobban, milyen szertartásokat fogad szívesen a termőföldek istensége. Gondolom, nincs okod panaszkodni a termésre?
- - Az Úr fölöttébb bőkezű volt hozzám - felete Joákim. - És ha a ti közbenjárásotok is nyomott valamit a latban, ennek el nem ismerése hálátlanság volna tőlem. De hát hogyan tudhatom én azt, tartozom-e nektek köszönettel, vagy sem?
- - A tiszttartód tisztességesen megjutalmazott minket. A magtáraidból jónéhány zsák gabonát adott nekünk. És ha te nem is tudod, mennyit ér a segítségünk, mi azért jóindulattal vagyunk irányodban. Ennek a jele az is, nemes Joákim, hogy három nappal ezelőtt megálmodtam a jöveteledet. Azt álmodtam, hogy eljöttél, és népemnek ajándékoztad az Állkapocs Kútját, Kusán mellett. Ugyanazt a kutat, amely miatt Rúben, a szomszédod neheztel rád. Nekünk adtad önként, örökre. Nagyon szívesen adtad,mert azt mondtad, olyan boldog vagy, hogy akár hét ilyen kutat is örömmel adnál, ha lenne neked, a belőlük itatott birkanyájakkal együtt.
Joákim kelletlenül vonogatta a vállát:
- Némely álmok Istentől jönnek, nemes Kéna, mások azonban a Gonosztól származnak. Hogyan tudnám én megmondani, mit tartsak a te álmodról?
- Úgy, ha türelmesen várakozol.
- Hány napit kell türelmesnek lennem?
- Még harmincöt hiányzik a nápok megjelölt számából. Így mondta az álom.
Itt a megígért jel, gondolta Joákim. Kéna álma... Igen, máskülönben honnan tudná Kéna, hogy őt a prófétanő negyvennapi útra küldte?
Azon az estén, a fekete kecskeszőrből szőtt sátorban, Joákimnak nem kellett mentegetőznie, amiért nem iszik bort. A rékábiták ugyanis nem birtokolhatnak szőlőföldet, sőt a szőlőfürtnek sem a levét, sem a magját, sem a héját nem ízlelhetik - csupán évente egyszer ehetnek szőlőt, ötnapos ünnepük alatt, amikor simára borotválják koponyájukat. Joákimot tehát nem is kínálták meg borral. Hanem amikor Kéna észrevette, hogy vendége hozzá sem nyúlt a külön neki sütött gyenge báránypecsenyéhez, a pisztáciával ízesített kis mézeskalácsokhoz meg az illatosított aludttejhez, aggódva kérdezte:
- Csak nem vagy beteg, nemes Joákim? Vagy talán finomabb ételekhez vagy szokva? Avagy netán akaratunk ellenére megbántottunk valamivel, hogy nem akarsz együtt enni velünk?
- Nem, nem! De köt egy fogadalmam. Adass nekem sáskababot, és meglátod, milyen mohón eszem majd abból.
A szolga sáskababot hozott neki. Étkezés után csendesen üldögéltek. Később egy fiatal férfi, Kéna nővérének fia, elővette lantját, és hangszerét pengetve énekelni kezdett. Egy Hanna nevű asszonyról jövendölt, Dávid egyik Örökösének feleségéről, aki majdan gyermeket fog szülni, és gyermekének híre-dicsősége fényesen ragyog majd sok-sok nemzedéken keresztül. Hanna egy lesz az ezüst arcú Sárával, aki sokáig meddő marad, és csak nevetett, amikor az angyal azzal biztatta Ábrahám atyát, hogy asszonya gyermeket fog szülni neki. Hanna egy lesz a göndör fürtű Ráchellal, aki hasonlóképpen meddő volt eleinte, de aztán József és Benjamin patriarcka anyja lett, s így az izraelita nép fiainak-leányainak számtalan ezrei tisztelik benne ősanyjukat.
A lant szelleme megszállta az énekes lelkét. Az ifjú szinte óriássá nőtt a hallgatók szemében amikor hangnemet váltva egy csodálatosan erős és ügyes vadászról, egy vörös hajú királyról kezdett énekelni, aki háromszázhatvanöt daliás harcos élén vágtatott a csatába,gyors szamarak vontatta harci kocsiján éppen errefelé, ezen a határon száguldott keresztül, elkergette a bitorló óriásokat Hebron szép völgyéből meg a mamréi tölgyesből,amelyet Ráháb annyira szeretett. Ruháit borfoltok festették pirosra, oldalán párducok ugrándoztak, lehelete édes volt. Delfinbőrből való lábbelit viselt, kezében fenyőpálcát tartott, vállát őzbőrbő készült köpeny takarta,Nimródnak hívták. De másik neve is volt: Jérakhméel, a Hold Kedveltje.
Majd többször egymás után ezeket a szavakat énekelte a kénita:
- Dicsőség, dicsőség, dicsőség Edom földjének, mert a Szőrös visszajön újra, hogy széttörje a jármot, amellyel sima bőrű testvére, a csaló leigázta.
Azután abbahagyta az éneklést, de még halkan tovább pengette a húrokat. Joákim megkérdezte tőle:
- Ez a Nimród, akit az imént magasztaltál, csak nem ugyanaz a Nimród, akiről a Szentírásban van szó?
- - Én csak azt éneklem, amit a lantom sugall nekem - mondta a kénita, majd így folytatta jövendöléseit: - Nimród egyszer még visszatér. Felszárnyal a magasba, nyolc griffszárnyon repülve, és haragjától füstölögnek a hegyek... Nimród ő, akit a három királynő ismer. Kiáltsátok: ah! - Nimródra aki Jerakhmetnek neveztetik. Kiáltsátok: ah! - a három királynőre, akiknek mindegyikét háromszor negyven szüz udvarhölgy koszorúja veszi körül! Az első királynő szülte és nevelte őt, a második szerelemmel szerette és megölte, a harmadik bebalzsamozta és nyugovóra helyezte a Csigavonalas Házban. Lelkét a harmadik királynő bárkája a vizen át visszavitte az első királynőhöz. Öt napig tartott az akácfabárka útja a vizen. Öt napig tartott az utazás a Meg nem Születettek Országából. A Születés Városáig öt nap volt az út. Öt tengeri állat vontatta a bárkát zenei hangjaira. Ott a királyné megszülte őt, és nevezé Jérakhmilnek, a Hold Kedveltjének.
Aztán a Napról énekelt, aki három, egyenként százhúsz napos egyiptomi évszakot leírva teszi meg szent esztendejének pályáját. Nyár derekán romboló szenvedéllyel perzsel, majd egyre gyengülve halad tovább,a téli napfordulón elér a még hátralévő öt naphoz, átszeli a szakadékot, és ismét megindul visszafelé, akkor gyermekké, a saját fiává válik, akinek Jérakhméel a neve. Jérakhméel is, Nimród is Kozinak, az edomiták szőrös, vörös napistenének volt a megszólítása. A sima arcú izraeli holdisten azonban rég kiszorította, és elbitorolta tőle dicsőségét. Ez a cselekmény Jákob és Ézsau mítoszában tükröződik, és világosan felismerhető a zsidók kalenderiumában. A zsidók az esztendő futását már a Holddal számítják,nem pedig a Nappal,mint a régi időkben.
- Arról a gyermekről énekeltél, akit majd Hanna fog szülni - szólalt meg Joákim. - Fiú lesz-e, vagy lány? Erről mondj jövendölést.
A kénita, akinek arcán még a lant szellemének ihletése sugárzott, így válaszolt:
- Ki tudná megmondani, hogy a Nap lett-e előbb, vagy a Hold? De ha a Nap lesz a gyermek, legyen a neve Jérakhméel, mint a Napé. Ha pedig Hold lesz, annak nevét viselje, és legyen Miriám.
- Nálatok Miriám a Hold neve?
- Költőink sok nevet adtak neki. Ő Lilith és Éva és Astarót és Ráháb és Thámár és Lea és Ráchel és Mikál és Anat. De Miriám olyankor, amikor csillaga este szerelmesen kiemelkedik a sós tengerből.
Joákimot kétség fogta el:
- Látom, hogy a hangszered antilop villás szarvából készült. Az antilop nem tisztátalan állat. De miből vannak a hűrok meg a húrfeszítő peckek? Lehet-e bízni a jövendöléseidben?
- A lantom antilop szarvából készült, a sánta mester csinálta. A húrokat sziklai borz háromszögletes fogai tartják. Maguk a húrok vadmacskabélből vannak sodorva. Ti a borzot is, a vadmacskás is tisztátalan állatnak tartjátok. De ezen a lanton ilyen húrok és ilyen peckek voltak már a lévita törvények előtti időkben is, amikor Miriám játszott rajta. Tiszta volt akkor, és tiszta most is, Rékáb Gyermeke kezében.
Joákim nem kérdezősködött tovább, hanem amikor a fiatal kénita letette hangszerét, emelt hangon, ünnepélyesen kijelentette:
- Halljak költő és légy a tanítóm! Ha az Úr megáldja feleségem méhét - mert magam a Dávid Örökösei közé tartozom, akkor a törzseteknek ajándékozom az Állkapocs Kútját, ahogyan nagybátyád, Kéna álmodta, és annyi juhot adok, amennyi a feleségem és az én éveimnek száma - ez most kilencven. A gyermeket pedig Istennek szentelem, a Templomban fog nevelkedni, akár Jérakhméel lesz, akár Miriám. Erre is légy a tanúm.
Csodálkozó kiáltások, tetszésnyilvánítások fogadták Joákim szavait. Kéna ékkövekkel díszített puzdrát ajándékozott unokaöccsének.
- Édes énekeddel nagy gyönyörűséget szereztél mindannyiunknak - dicsérte meg a fiatalembert.
Azután maga vette kezébe a lantot, és siratódalt énekelt Tubálkánról.
- Tubál ivadékai vagyunk, Tubálkánt gyászoljuk és siratjuk! Szarufogó volt és ács, aranyműves volt és drágakőcsiszoló, ezüstműves és ónműves. Ő adott nekünk kalendáriumot, ő foglalta össze törvényeinket. Siratjuk Tubált, a hatalmast, akinek ivadékaiból oly kevesen maradtak meg! Nehéz lett a sorunk azóta, hogy a szőrös férfi Nap eltűnt a hegyek mögött, és egy sima orcájú férfi Hold jött fel egyedül. De azért még ma is skarláttal, bíborral és fehérrel tiszteljük Ráháb Anyánkat, még nincs minden elveszve, nem vagyunk az a halálra ítélt nép, aminek látszunk. Nem Tubál ivadéka-e Káleb? Kutya képében őrizte nagybátyjának, Jábálnak juhait, kutya alakjában fedezte fel a bíborhalat másik nagybátyja, Jubál számára. Kábel Tubálnak tökéletes megszentesítője. Uralkodott, hatalmas megdőlt, ismét uralkodott, és egyszer megint uralkodni fog. Amikor eljön az óra, amikor a Hold Szüze fogan az ő méhében, amikor újra megfogamzik a Nap Fia Káleb személyében, amikoir Jérakhméel bocrai skarlát ruhát ölti magára, és Edom bátor férfiai ujjonganak örömükben - akkor ismét nagy nép leszünk, mint a régi időkben.
Kéna elragadtatott szavai annyira távol estek a zsidó Szentírás gondolati körétől, hogy Joákim jámbor iszonyattal igyekezett azokat elméjéből kirekeszteni, de azért udvariasságból bólintott egyszer-egyszer.
A kénitákkall maradt még, akik lassan vándoroltak észak felé. Amikor pedig a negyvennapos időszak már majdnem letelt, barátságban elvált tőlük, és reménykedő szívvel sietett vissza Jeruzsálembe.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-01-11 20:56:49, hétfő
|
| |
| |
(A farizeus Hillél és három pásztor irányító segítségével kezdődött a Furhmann Imre által megírt sok Jézus közül a sánta, botos születése istállóban, melyet Ízisz misztériuma alapján a liberális misztikusok nőiesítettek hintás kislánnyal folytatva a végtelen labirintust. A könyvben és elé vesszőt tettek már a hatvanas években, mint minden könyvben, mely a tökéletes magyar nyelvű kiejtéssel beszélő és író emberek ellen íródott. A vörös botos karakter szereplő utca szerint Braun Frigyes név alapján volt Miskolc.Tatárdombra berendezve. Őt és népét is megkísértette egy nemi kísértő asszonyokból álló nép, melyek nem voltak tovább hajlandóak szolgálni, munkájukat végezni. A szamár állat Bálám és Bálák zsidó nép ószövetségi részében található láthatatlannal élő halálnép, a bika asztrológiás jövendölésű népeket jelent, melyek maradványai megtalálhatóak Várkonyi Nándor Syriat oszlopai könyvében, melyek női petesejt szimbólumokkal bírnak, a kakas a Vörös Oroszlán misztikus-fekete mágusi, alkémista zsidók könyvét megíró Hermész jele. Jézus itt is Dávid fiaként lett megírva, A Talmud sánta Jézusa és népe Barna Katalin néven cigányság és börtön által lett ismételve a cigányokkal,mint Katikkal együtt Katalinka piros ász kártya szerint a pusztai népek emelésével.)
Robert Graves: King Jesus
Cassel-London Seventh Edition Januáry 1966
Fordította: Terényi István
Gondolat Kiadó Budapest, 1969
Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadás egyezményének keretében a Madách Könyvkiadó (Bratislava) részére a Gondolat Könyvkiadó (Budapest) gondozásában.
Zrinyi Nyomda, Budapest, Bolgár Imre igazgató
Az Egyiptomiak Szerint Való Evengéliumban Sálom megkérdezte az Úrtól: ,,Meddig fog tartani a halál uralma?" Ő így felelt: ,,Ameddig ti, asszonyok gyermekeket fogtok szülni..." Sálom újabb kérdést intézett hozzá: ,,Akkor hát jól tettem, hogy nem szültem gyermekeket?" Ő ezt válaszolta: ,,Minden növényből egyetek, csak a keserűt ne egyétek..." Amikor pedig azt tudakolta Sálom, hogy mikor válnak ismeretessé azok a dolgok, amelyek felől kérdezősködött, imigyen felelt neki az Úr: ,,Amikor ti, asszonyok a szemérem köntösén tapodtok, és amikor a kettőből egy lesz, és amikor a hím és a nőstény viszonyában nem lesz többé sem hím, sem nőstény..." És ugyanazon Evangéliumban mondotta a Megváltó: ,,Én azért jöttem, hogy leromboljam a Nőstény műveit."
Alexandriai Kelemen
(Stromata, III.)
...Kommentátorok Edom gonosz királyságával kapcsolatban említik Jesu-ha-Nocrit (azaz Jézust, mivelhogy az volt az ő népe... Egy húsvét előestéjén felakasztották... Közel volt a királysághoz (ti. utódlás tekintetében).
Balaám, a Sánta (azaz Jézus) harminchárom esztendős volt, amikor Pintiasz, a Rabló (Pontius Pilátus) megölte... Úgy mondják, hogy anyja fejedelmektől és uralkodóktól származott, de ácsokkal keveredett.
Lexicon Talmudicum ,,Abarbanel"
Alatt és babiloni Talmud Zanhedrin 106b, 43a, 51a.
Első fejezet Együgyűek
Én, a dekapoliszi Agabosz, Alexandriában kezdtem írni ezt a művet, Domitianus császár uralkodásának kilencedik évében, és Rómában fejeztem be, ugyanezen uralkodó kormányzásának tizenharmadik esztendejében. A csodatévő Jézus históriája ez, Heródes zsidó király országának törvényes örökösévé, akit Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében halálra ítélt és kivégeztetett Pontius Pilátus, Judea főkormányzója. Jézus számos tette közül korántsem a legkevésbé csodálatos az, hogy bár annak rendje-módja szerint keresztre feszítették, és hóhérai hivatalosan megállapították halálát, majd sírboltba helyezték - két nappal később visszatért Jeruzsálembe, galileai barátaihoz, és bebizonyította nekik, hogy nem kísértet, majd búcsút vett tőlük, és ugyanolyan titokzatos módon eltűnt. Jézus királyt (mert jogosult volt a címre) istenként imádja egy szekta, amelynek tagjai pogány-khrésztianoszok néven ismeretesek.
Így szokták általában nevezni a khrisztianoszokat, a Krisztus-hívőket, vagyis ,,a Felkent Király követőit". Khrésztianosz annyit jelent, mint ,,a Khrésztosz, vagy Jó Ember követője". A ,,jó" itt egyszerű, egészséges, őszinte, tiszta, kedvező, szerencsés értelemben veendő - tehát e kifejezés kevésbé kelt gyanakvást a hatóságokban, mint a ,,khrisztanosz" elnevezés A ,,khrisztosz" szó ugyanis kihívást sugalmaz a császár ellen, aki kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy egyszer s mindenkorra kiirtja a zsidó nacionalizmust. A ,,khrésztosz" szót persze becsmésrlő értelemben is lehet használni, mivel hiszékenységet, együgyűt, ostoba fajankót is jelent. ,,Khrésztosz ei! - Micsoda együgyű fickó vagy te!" Pilátus mondta ezt megvetően Jézusnak a keresztre feszítés reggelén. Mivel a keresztények kérkednek az ő együgyűségükkel,amelyet közülük a legőszintébbek a végletekig visznek, eltűrik, hogy a világ ugyanúgy megvesse őket, ahogyan Jézus királyt, és nem utasítják vissza ,,az együgyűek" elnevezést.
Ezt a hitet eleinte csak zsidók vallották, ők azonban olyan képet alkottak maguknak Jézusól, amely nagyon eltért a pogány-khésztiannoszok által népszerűsített képtől. A palesztinai zsidók köréből a Jézus-hit átterjedt a más vallású népek között szétszórtan, ún. diaszpórában élő zsidóságra, amelynek közösségei a világ majd minden országában megtalálhatóak: Babilóniában, Líbiában, Hispaniában, Itáliában, Egyiptomban, Kisázsiában, Szíriában, Görögországban. Ma már nemzetközi ez a vallás, és hívei között határozottan a nem zsidók vannak többségben. Tárzusi Pál, a látnok ugyanis, aki a nem zsidókból álló szakadár felekezetet vezette, és maga is félig zsidó, kész örömmel fogadta be egyházába azt az igen sok, ,,istenfélők" néven emlegetett, zsidó hitre tért pogányt, akik visszariadtak a körülmetéléstől meg a judaizmus rituális szigorától, s ezáltal nem válhattak Ábrahám tiszteletbeli fiaivá. Pál kijelentette: a körülmetélés nem szükséges az üdvözüléshez, maga Jézus sem tulajdonított jelentőséget a zsidó szertartási törvényeknek azon az alapon, hogy Jehova, a zsidó Isten előtt többet nyom a latban az erkölcsi érték, mint az aprólékos rituális pontosság. Pál még azt is hirdette, hogy Jézus (akivel egyébiránt sohasem találkozott) feltámadása után elrendelte, hogy testének szimbolikus evése és vérének ivása állandó szokás legyen a khrésztoszi egyházban. Ez az ,,eukharisztia" néven ismert ritus ügyesen megépített hídként köti össze a judaizmust a görög és szíriai misztérium-kultuszokkal - mármint azokkal, amelyekben a hívők Tammúz szent testét szentségként eszik, és Dionüszosz szent vérét szentségként isszák.
És ezen a hídon a konvertiták - az új hitre térők - ezrei mentek át. A zsidó-khrésztianoszok azonban bálványimádásnak bélyegezték és elvetették az eukharisztiát. Mint istenkáromlást elvetették azt a pogány-khrésztianosz nézetet is, hogy Jézus ugyanolyan viszonyban áll Jehovával, mint például Dionüszosz isten Zeusszal, aki őt Szemelé nimfával nemzette. Egy nemzett istennek - mondják a zsidók - logikai szükségszerűséggel anyjának is kell lennie, márpedig Jehova sohasem enyelgett sem nimfákkal, sem istennőkkel.
A dolog a következőképpen áll. A zsidóság elhitette magával, hogy a Földközi-tenger partjain élő népektől egy nagyon fontos szempontból különbözik - abban, hogy sohasem hódolt sem a Nagy Hármas Holdistennőnek, akit a közhit a mediterrán fajok ősanyjának tart, sem pedig másféle istennőknek vagy nimfáknak. Állításuk azonban tarthatatlan, mivel szent könyveikben világos nyomai vannak korábbi vallási kötelmeiknek: Ádámról, Noéról, Ábrahámról, Jákobról és Mózesről szólnak. A babonás emberek éppen a Holdistennő kérlelhetetlen haragjának és bosszújának tulajdonítják, hogy a civilizált népek között talán a zsidóknak jutott a legnyomorúságosabb sors - szétszóródtak, hazátlanok, gyanakvás veszi őket körül. Mert a Holdistennő ellen irányuló vallási mozgalomban a zsidók vitték a főszerepet nemcsak a saját hazájukban, hanem mindenütt, ahol közösségeik voltak. Azt hirdették, hogy Jehova a világmindenség egyedüli ura, az Istennőt pedig holmi démonnak, boszorkánynak, ringyók királynőjének, parázna licércznek és fő-fő bajkeverőnek bélyegezték.
Jehovát - ez világosan kitűnik - valamikor a Nagy Istennő odaadó, hűséges fiának tekintették, aki mindenben engedelmeskedett neki, és kegye elnyelte a rivális istenek és istenecskék egész sorát - a terebintusistent, a villámistent, a gránátalmaistent, a bikaistent, a kosistent, a szamáristent, az árpaistent, a gyógyítás istenét, a holdistent, a Sírius-csillag istenét, a napistent. Később (ha szabad magam így kifejezni) pontosan azt tette, amit a római megfelelője, a capitoliumi Jupiter cselekedett: mennyei szentháromságot formált magából és a Hármas Istennő két tagjából, név szerint az Oroszlánok Anatjából és a Galambok Aserájából, akik Juno és Minerva megfelelői. A Holdistennő harmadik személye, akinek neve Seól, visszavonult, hogy az alvilági tájakon uralkodjék, mint a görög Hekaté. A legtöbb zsidó szerint még most is ott uralkodik, mert azt mondják: ,,Jehova nem szól bele a Seól dolgaiba", s idézik a szántizenötödik zsoltár szavait: ,,Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászálltak a csendességbe." Jupiter azonban - akinek felesége és korábban anyja, Juno, ma is női ügyek egyedüli intézője, minden szellemi tevékenység fő védnöke -, nos, ez a Jupiter, aki maga kétnemű, sohasem gondolt olyasmire, amit Jehova tett, mielőtt még fogságba hurcolták Babilóniába: arra tudniillik, hogy két istennőtársát elpusztítsa, s magányos dicsőség tündöklő ragyogásától övezetten próbáljon uralkodni férfiakon és nőkön egyaránt. Az olümposzi Zeusz sem merte ezt megtenni. Mint mondják, valamikor Zeusz is odaadóan engedelmes fia volt a Hármas Istennőnek, de később megdöntötte uralmát, miután férjét, Krónoszt megfosztotta férfisságától. Ám a női dolgok intézését átengedte a feleségének, Hérának, a nővérének, Démétérnek, valamint leányainak: Artemisznek, Aphroditénak és Athénénak. Időnként bizonyára szigorú volt hozzájuk (ha hinni lehet a mítoszköltőknek), de nélkülük nem tudott kielégítő módon uralkodni. Mind a rómaiak, mind a görögök megegyeznek abban, hogy isten istennő nélkül fogalmi képtelenség, a zsidók azonban tagadják ezt.
Ezékiel próféta könyvének egyik meglehetősen obszcén passzusában m egtalálható Jehova szakításának okmánya két istennőtársa ellen, akik ott Oholá és Oholibá néven szerepelnek. Mindazonáltal a háromság felbomlalhatatlanul megmaradt a felső-egyiptomi Elephantiné zsidó templomában, egészen az ötszáz évvel ezelőtti időkig.
Senki sem értheti meg Jézus történetét, ha azt nem az égi patriarchátusra vonatkozó zsidó megszállottság fényében szemléli. Mert nem szabad elfelejteni: Jézus minden látszat ellenére, még az eukharisztikus ritus látszólagos támogatása ellenére is gyermekkorától fogva hű maradt Jehovához, és egyetlenegyszer sem vétett az iránta való tisztelet ellen. Sálomnak, a bábaasszonynak, aki őt a világra segítette, ezt mondta egyszer: azért jött, hogy lerombolja a Nőstény műveit. Elfogadta a ,,Dávid fia" címet - Dávid király volt az, aki megszilárdította a zsidó monarchiát, rávette Anut papnőit, akik addig nemzetségek és törzsek büszke fejedelmei voltak, hogy legyenek az ő királyi háremének asszonyai, s érjék be ezzel. És Második Ádámként Jézus azt a feladatot tűzte maga elé, hogy megsemmisíti a bűnt, amit a patriarchális legenda szerint az Első Ádám követett el, mivel bűnös módon hallgatott feleségének, Évának csábító érveire.
Hogy vajon a férfiak és a nők egymáshoz való viszonyának örök problémájára jobb megoldás-e a patriarchitus, az apajogú társadalom, mint a matriarchátus,az anyajogú társadalom, vagy pedig azok a különféle kompromisszumok, amelyeket a civilizált népek elfogadtak és gyakorolnak - ki tudná eldönteni?? Itt én csak azt tartom szükségesnek feljegyezni, hogy a zsidók történelmük egy bizonyos kritikus szakaszában elhatározták: szent ritusaikban papnők többé nem vehetnek részt. A nők - úgymond - zavaró, nyugtalanító hatással vannak a vallási életre: beleviszik a szexuális elemet, ami elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy a misztikus eksztázis erotikával keveredik. E nézet mellett nyomós érvek szólnak, mivel az ünnepségek idején szokásos szexuális szabadosság lazítja a családi élet kötelékeit, és bomlasztja a társadalmi rendet. De a zsidó elméletnek volt egy politikai oldala is: az a nép, amely a világ őtkereszteződéseinél telepedett meg, csak úgy remélhette fennmaradását, ha szigorúan ragaszkodik ősi szokásaihoz, ha kerüli az idegenekkel való keveredést, amelybe szeerelmes és fényűzést kedvelő királynők meg papnők szokták belevinni alattvalóikat. Mindazonáltal a zsidók, akik csak részben keletiek, sohasem voltak képesek teljesen alárendelt helyzetben tartani asszonyaikat, következésképpen sohasem tudták Jehovát azzal a tisztasággal szolgálni, amelyet hirdetnek és vallanak. A Nagy Istennő, akihez eredetileg Palesztina földje tartozott, minduntalan elgáncsolta és ostobaságokra csábítja őket. Legkorábbi neve Beili volt,amit ők Béliálnak ejtenek ki: az utóbbi végromlást, végpusztulást jelent. Miután elpártoltak az Istennőtől egy ideig lelkiismeret-furdalást éreztek, és Jeremiás próféta,aki abban az időszakban élt, feljegyezte, hogyan vélekednek némelyek: ,,Füstölőáldozatot viszünk az ég királynéjának, és néki italáldozattal áldozunk, miképpen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin, mert akkor beteltünk kenyérrel,és jó dolgunk volt és semmi rosszat nem láttunk. De amióta nem áldoztunk többé az ég királynőjének füstöléssel, és nem viszünk néki italáldozato: mindenben szűkölködünk, és fegyver és éhség miatt emésztetünk." A zsidók többsége azonban szilárdan kitartott elhatározása mellett.
Érdemes meglátogatni az Istennő tiszteletre méltó templomát azon a vidéken, amelyet a bibliai legenda Ábrahám és Izsák ősatyák történetéhez kapcsol. Ott egy Dionüszosz - Apollón - Zeusz-féle, bikán lovagoló Napisten házasságra lép anyjával, a Holdistennővel, aki oroszlánon ül, és kígyót szorongat a kezében. Az Anyaistenség uralma alatt álló hármas istencsoport harmadik személye egy bizonytalan, kétnemű istenség, akinek szent állata a galamb. A templom, amelyben a jósnők és eunuch papok teljesítenek szolgálatot, Kelet felé néz, kapuin kívül két óriási phallikus oszlop áll, amilyenek Salamon Templománál voltak: belül csupa arany és drágakő és márvány minden. A ritusok nagyon bonyolultak, van azokban házasság előtti prostitúció fiatal nőknek, öncsonkítás fiatal férfiaknak, a többiek számára közbenjárások, átkok, dicsőító himnuszok, italáldozatok, vallási célú tisztító szertartások, tömjénégetések, birka-, ecske - és gyermekáldozatok, terebintusfákra akasztott élő áldozati állatok megégetése jövendölések szent halakból és izzadó szobrokból. A hagyomány szerint a templomot Deukalión (a zsidók Noénak nevezik) építette a Holdistennő tiszteletére, miután az Ázsiát elárasztó vízözön végre leapadt. Deukalión emlékére egy akácfából készített szent bárkát helyeztek el, és vizet csorgattak egy földhasadékba, amelyen keresztül - mint mondták - a nagy vizek visszahúzódtak.
A kánaániták, akiket Izrael fiai Józsua vezérletével meghódítottak és leigáztak, ennek az istennőnek a hívei voltak. Maradékaik most is ragaszkodnak a terebintusfa, a galamb és a kígyó kultuszához, mind a mai napig árpakalácsot sütnek az istennő tiszteletére, s még mindig szokás náluk, hogy a fiatal leányok szent prostitúció révén gyűjtik össze a hozományukat.
Elismerem annak politikai népszerűségét, hogy bizonyos Jézus születésével és származásával kapcsolatos, figyelemre méltó tényeket eltitkolnak a tömegek elől, és azokat csupán a khérsztianoszok legbelső, beavatott köre ismeri. Türelmes és tapintatos kérdezősködés révén fedeztem fel e körülményeket. Ha ezek a császár elé kerülnének, aligha lehetne őt hibáztatni a gyanakvásért, amely szerint a khrésztianoszok másvilága vallási kommunizmusa nem egyéb, mint a harcos zsidó monarchia leplezése. Elismerem Pál azon elhatározásának célszerűségét is,hogy az új hitet a lehető legnagyobb mértékben igyekezett különválasztani attól a régebbitől, amelyből eredt. Valótlanság lenne azt állítani hogy a zsidóság mint nép elutasította Jézust másrészt viszont tény, hogy a zsidó nacionalisták gyér maradványai Jeruzsálem eleste óta a pogány-khrésztiannoszokat éppúgy utálják és gyűlölik, mint a zsidó-khrésztiannoszokat. Az utóbbiak ugyanis szerintük nagy bűnt követtek el, amikor gyáván és hazafiatlan módon nem akartak részt venni a Szent Város védelmében, hanem elhagyták Judeát, és a Jordánon túl, Pellában telepedtek le.
A zsidó-khrésztianoszok szigorúan ragaszkodtak a Törvény betűjéhez vezetőjük, Jakab alatt (Jeruzsálem püspökére gondolok, aki Jézus féltestvére volt). Nem voltak gyávák, csak éppen bűnben tartották a háborúskodást, mivel maga Jézus jövendölte meg Jeruzsálem végzetét, meg is siratván a Várost, aligha lehetett azt várni tőlük, hogy a falak védelmezésével kockára tegyék örök üdvösségüket. Miután Titus elfoglalta Jeruzsálemet, sokan közülük úgy döntöttek, hogy megtagadják a júdaizmust, mivel kettős hátrányuk származott belőle: a rómaiak keményen bántak velük mint zsidókkal, a zsidók pedig megvetették őket mint árulókat. De Jézust persze nem akarták megtagadni. Mit tegyenek hát? Módosítsák elveiket, csatlakozzanak a pogány-khrésztianosz egyházhoz, amelynek Fülöp apostol volt az első vezetője, s amelyet Fülöp halála után korábbi ellenségük és üldözőjük, Pál szervezett újjá - ugyanaz a Pál, aki egykor Jakabot lehajította a templom lépcsőin? Ez annyit jelentene, hogy egyesülnének a különböző osztályokból származó, különböző helyzetű körülmetéletlen, rituális tekintetben tisztátalan khrésztianoszokkal, akik közül alig akad egynéhány, aki pár héber szót ismerne, s akik valamennyien úgy vélekednek, hogy a mózesi Törvényt hatályon kívül kell helyezni.
Nehéz választás volt, és csak kevesen döntöttek a hősiesebb út mellett, vagyis hogy hívek maradnak a Törvényhez. A pogány-khrésztiannoszok alkalmazkodtak a hozzájuk csatlakozókhoz, mivel Jakab már nem élt, Pál sem élt, Péter sem élt, Jézus pedig olyan tanítást hagyott rájuk, hogy bocsássanak meg ellenségeiknek. Nagyon fontos volt, hogy a testvéri szeretet vallását ne bontsák meg méltatlan széthúzások. Bár a körülmetélés problémáját többé fel sem vetették, elvi engedményekkel hidalták át azt a szakadékot, amelyet ez a kérdés támasztott közöttük. Sőt mondták -,, kisegítették a judaistákat anyagi nehézségeikből. Tudni kell ugyanis, hogy Pálnak az ősi egyházzal való perlekedése főleg pénzügyi természetű volt. Pál a kisázsiai megtértektől nagy summa pénzt gyűjtött össze, és egy epileptikus transzban átélt égi látomásra hivatkozott, amely - úgymond - feljogosította őt az apostoli tisztségre. Igényét hidegen elutasította, mondván, hogy a szellem tudományát nem lehet pénzen megvásárolni, és hogy a látomása illetlenül nagyravágyó.
A kompromisszumnak - mint minden egyezkedések - megvoltak a maga hátrányai. Közöttük a legnagyobbat az jelentette, hogy az egymással rivalizáló tradiciók egyesítése folytán az apróbb ellentmondások egész tömege került a Jézus életére és tanításaira vonatkozó hivatalos elbeszélésbe. A két csoport között a galieai Péter - elég különös módon - megtért zelóta, fanatikus rajongó, vagyis harcos nacionalista volt, akit Jakab követői azért utasítottak el, mert Pál követőivel érintkezett. Pál követői meg előre látta, végül is a Péter-féle kősziklán alakult meg az egyház: az oltáron elhelyezett kis táblácskákon, a diptychonokon most Péter neve megelőzi Pálét.
Senkit se vezessenek félre azok a rágalmak és vádak, amelyeket az egyházak formális kibékülése ellenére a római khrésztianoszok ma is terjesztenek általában a zsidók, de különösen a farizeusok ellen. A pogány-khrésztianoszok azzal vádolják a zsidókat, hogy egyetemlegesen elvetették Jézust. Ismétlem: a zsidók egyáltalán nem tettek ilyesmit. Jézus tanítványai mind zsidók voltak. A zsidó-khrésztianoszok tisztes szektát alkottak Judeában és Galileában egészen az úgynevezett ,,pellai kivonulásig". Ezt megelőzően magától értedődőnek tartották, hogy részt vegyenek a templomi kultuszban és a zsinagóga életében. Ami korántsem meglepő, hiszen maga Jézus is így cselekedett, és a szamáriai Sekhemből való asszonynak világosan megmondta: ,,Az üdvösség a zsidóktól jön."
Azzal is vádolják a zsidókat, hogy a béth dinben, a vallási főtörvényszéken megtartott formális tárgyalás után hivatalosan kereszthalálra ítélték Jézust. Nem csináltak ők semmi effélét. Aki csak némileg is járatos a zsidó törvényes eljárásokban az nagyon jól tudja, hogy nem a béth din ítélte Jézust halálra, hanem a római katonák feszítették keresztre Pontius Pilátus parancsára.
Ami a farizeusokat illeti, akik a vádaskodók szerint Jézus legádázabb ellenségei voltak, nos, az igazság a következő. Jézus sohasem bélyegezte meg azt a felvilágosult szektát a maga teljes egészében, hanem csupán egyes olyan tagjait ostorozta, akik a magas rendű morális követelményekhez méltatlanoknak bizonyultak vagy olyan kívülálló személyeket, akik farizeusnek hazudták magukat. Főleg pedig azok ellen kelt ki, akik kötetlen beszélgetésen és vitán alapuló tanítási módszerét mintegy megnyergelve a forradalmi jellegű kijelentések csapdájába akarták őt csalogatni. Mert az igazi farizeusok figyelemre méltó emberséggel enyhítették a régi mózesi Törvény szigorú rendelkezéseit, és ugyanazokat az erényeket hirdették, illetve gyakorolták is, amelyekről a pogány-khrésztianosz eredetűek. A farizeusok erkölcskódexét először nem sokkal a számkivetettség után fogalmazták meg annak az eredeti ároni papságnak az ivadékai, amelyet Salamon király uralkodása alatt magas tisztétől megfosztottak a bitorló cádokiták, más néven szadduceusok. Mivel illetményben nem részesültek, és hivatalos kötelességek sem terhelték őket, képesek voltak szellemi, lelki erények finomítására anélkül, hogy azok politikai szinezetet kaptak volna. A farizeusokat megbélyegző Jézus - mily képtelenség! Olyan ez, mintha Szókratészt úgy tüntetné fel valaki, hogy általában megbélyegezte a filozófusokat -, mert bizonyos szofisták érvelését hibáztatta.
A szükségképpen politikával is foglalkozó szadduceus papságnak vajmi csekény érzéke volt ahhoz a sajátos szellemi küldetéshez, amelyet a zsidóság egésze magáénak érzett. Mindig hajlandók voltak idegeneknek messzemenő engedményeket tenni, szándékosan elhomályosítva népük sajátosságait. Amikor a farizeusok - akiknek a neve ,,elkülönülő"-t jelent, olyan embereket, akik elkülönítik magukat a tisztátalan dolgoktól - a Makkabeusok vezérletével és a nép támogatásával vallási felkelést szerveztek a zsidóságot elgörögítésíteni törekvő Szeleukidák, Nagy Sándor szíriai utódai ellen, a szadduceusok hatástalanná tették egész művüket. A későbbiek során rábeszélték az első Makkabeusok utódait, hogy ismét nyissanak egy kis kaput a hellenizmus, az elgörögösítő törekvések előtt. A farizeusok meggyőződése szerint csakis a vallási szabadság védelmében lehet fegyvert fogni. A szadduceusok azonban sutba dobták ezt az elvet. Ennek bizonyítéka, hogy a kis királyság később támadó háborúkat viselt Edom meg Szamária ellen, s rovásukra növelte saját területét.
A pogány-krésztianoszok, akik szerint Jézus súlyos bírálatokkal illette a mózesi Törvényt, nem veszik észre, hogy csupán helyeslően idézte Hillélnek, a legnagyobb tiszteletben álló farizeus tanítómesternek kritikai megjegyzéseit. Én olvasóim tudomására kívánom hozni, hogy bizonyos távol eső sziriai falvakban, ahol zsidó-khrésztianoszok és zsidók ma is békességben élnek egymás mellett, a krésztianoszok részt vehetnek a zsinagógiai istentiszteleten, és a farizeusok alszektájának tekintik őket.
Elismerem, hogy Jézus idejében a farizeusoknak különféle csoportjai voltak. Mint Jézus hangsúlyozta, az anyagi jólét gyengítő hatással van a lelki fogékonyságra, sok farizeus csak névlegesen volt az, mivel elfelejtette a Törvény szellemét, és csupán betűjére emlékezett. Általában azonban a szellem diadalmaskodott a betű fölött, és a farizeusok legkonzervatívabb rétegét alkotó esszénusok a szellemiséget jobban valósították meg és a szeretet erényeit emberibb módon gyakorolták, mint a mai khrésztianosz közösségek bármelyike, amely a maga fegyelmét nem pontosan az esszénusokéről mintázta meg.
Az olvasóban bizonyára felvetődik a kérdés: miért terjesztik a vádaskodók ezeket az állításokat, ha szemernyi igazság sincs bennük! A még meglevő zsidó-krésztianszok ma sem hajlandók isteníteni Jézust, mivel a zsidók számára csak egyetlen Isten létezik. De nem csupán erről van szó! A pogány-khrésztianoszok nem tudnak héberül, ennélfogva a judaisták nagy előnyben vannak a Jézusra vonatkozó messianisztikus jövendeléseknek, fejtegetéseinek és nyilatkozatainak magyarázását illetően. Ez féltékenységet és haragot szült. Olyan igazságok, amelyek az olümposzi hitben nevelkedett pogány szemében merőben eredeti és újszerű fényben ragyognak, a judaista számára a farizeizmus logikai fejleményeinek tűnnek.
Egy római khrésztianosz szeretetlakomán, ahol mint vendég voltam jelen, az egyik hívő lelkendezve harsogta:
- Figyeljetek, fivéreim és nővéreim. Krisztusban, örömhírt mondok tinéktek! Jézus begöngyölte a Mózesnek adott Tízparancsolat tekercsét, s azokat két saját parancsolatával váltotta fel. Az egyik: ,,Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből." A másik: ,,Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat."
Nagy taps.
A mellettem ülő, aki judaista volt azelőtt, kissé rám hunyorított, majd szárazon megjegyezte:
- Igen, testvér, ezt jól mondotta a Krisztus! És mostanában úgy hallottam, hogy azok a cudar zsidó másolók ellopták az ő bölcsességét, és a Tízparancsolatot túlszárnyaló egyik parancsát becsempészték Mózes Ötödik Könyvének hatodik részébe, a másikat pedig Mózes Harmadik Könyvének tizenkilencedik részébe.
- Isten bocsássa meg tolvaj gonoszságukat! - kiáltotta egy jámbor matróna az asztal túlsó végéről. - Meg vagyok róla győződve hogy a farizeusok keze volt a dologban!
Nem akartam zavart kelteni. Így hát nem emlékeztettem őt arra hogy Jézus dicsérő szavakkal szólt a farizeusokról .. ,,Bűnbánatra nem szoruló igazaknak" meg ,,orvosra nem szoruló egészségeseknek" nevezte őket. A tékozló fiúról szóló példázatában pedig róluk formálta meg a tisztességes, jóravaló fiú tipusát, aki otthon maradt: ,,Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd."
A khrésztianosz egyházközösségekben csakúgy, mint az orfikusoknál - a görög misztérium-kultusz beavatottjainál - és más vallásos társulatokban, főként dráma formájában tanítják a titkos tanokat. Ez a vallási igazság közvetítésének kétségkívül ősi és nagyszerű módja, de bizonyos hátrányai vannak olyan esetben, amikor a dráma alakjai nem annyira mitikus, mint inkább történeti személyek, és amikor a hivők szó szerinti igazságnak fogják fel azt, ami csupán drámai kitalálás. Itt fekszik előttem a Jézus születéséről szóló drámának az egyiptomi egyházban manapság használatos egyik másolata. A dráma főszereplői: Gábriel arkangyal, Mária, Jézus anyja, Mária unokatestvére, Erzsébet, Erzsébet férje, Zakariás pap, Mária férje, József, három juhász, a három asztrológus, egy bába Sálom, Heródes király, végül Anna, a prófétanő és Simon, a pap. A darab egyszerűen, de ügyesen van megírva, és mint hitbuzgalmi irodalmi termékben semmi kifogásolnivalót nem találok benne. Célja annak bizonyítása, hogy Jézus a zsidók által várt Messiás, sőt ez az Isteni Gyermek, akinek eljövetelét megjövendölték az ősrégi görög, egyiptomi, kelta, örmény és indiai misztériumok. Példának megemlítem, hogy a darab harmadik jelenete elsötétített színpadon kezdődik, amely a betlehemi istállót ábrázolja.
A Kakas (kukorékolva): ,,Krisztus megszületett!"
A Bika (bőgve): ,,Hol?"
A Szamár (ordítva): ,,Betlehemben!"
Mellesleg szólva ezek a teretmények nem Aiszóposz meséiből kölcsönzött sajátos karakterek, hanem szent állatok. A kakas a lelkeket vezető Hermész és a gyógyító Aszklépiosz szent szárnyasa. Szétkergeti az éjszaka sötétjét ő az újjászületett Nap hírnöke. Az olvasó talán emlékszik rá: mielőtt Szókratész kiürítette a méregpoharát, egyik barátjának megmondta - majdnem utolsó szavai ezek -, hogy egy kakast ígért Aszklépiosznak. Gondolom, a feltámadásba vetett reményének adott kifejezést. A kakas Jézus kínszenedésének történetében is szerepel, s ma Jézus feltámadása előhírnökének tekintik, bár véleményem szerint ez túlzás. A bika meg a szamár a két megígért Messiásnak - József Fiának és Dávid Fiának - szimbolikus állata, a khrésztianoszok mindkét Messiást Jézussal azonosítják. ,,A barmok és a szamarak lábai" kifejezést, amely Ézsaiás Könyvének harminckettedik részében fordul elő, a zsidó kommentárok egyértelműen a két Messiásra vonatkoztatják.
De térjünk vissza a színdarabhoz. Az állatok rövid párbeszéde után megvirrad, és a nappali fényben láthatóvá válik a Szent Család. A Szűzanya és a Gyermek a hagyományosan ismert pózban: az anya kék köntöst és ezüstcsillagokból álló koronát visel, a kisded Jézus fekszik: a delphoi meg az eleuszi misztériumokban a jászol szintén a bölcső szerepét tölti be. Kissé távolabb a szakállas József támaszkodik a botjára. Fejét nem ékesíti korona, testét nem fedi bíborköntös - ő az igaz lelkű, derék ember tipusa, aki erényessége jutalmaként az isteni megvilágosultság kegyében részesült. A távolból egyre erősödő zene: dob és síp hangja hallik. Három örvendező juhász lép a színre, éppen olyanok, mint az Ida-hegyi pásztorok, akik a kisded Zeuszt imádták... Vagy (ha szabad elárulnom), mint a pásztornak öltözött misztérium-játék vezetők azon az adventi szertartáson, amelyről az eeusziszi misztériumok kapták a nevüket, amikor fáklyafényben behozták a szűztől született kisdedet, s közben ezt kiáltják: ,,Örvendezzetek, vigadjatok, mert megtaláltuk a mi Királyunkat, a Tenger Leányának Fiát, aki ebben a kosárban feküdt a folyóparti nádasban!"
Nos, én nem firtatom annak a tradíciónak az igazságát, hogy a kisded Jézust jászolba fektessék, meg hogy pásztorok mentek imádására. De a jelenet többi részét nem szabad betű szerint igaznak venni, hanem inkább ,,filozófiai értelemben igaznak", hogy azzal a kifejezéssel éljek, amelyet Arisztotelész használt Politikájában. És - jóllehet forrásaim megbízhatóak - nem állíthatom teljes határozottsággal, hogy Jézus születésének története úgy, ahogy én elbeszélem, minden részletében pontos. De szeretnék hangsúlyozni valamit. A görög szobrok és kerámiák szakértője rendszerint helyre tudja állítani egy csonka műalkotás hiányzó darabjait. Vegyünk példának egy fekete alakos vázát, amelyben Orpheusz alvilágjárásának valamelyik jelenete van ábrázolva. Ha ott látjuk rajta a Danaidákat korsóikkal, és mellettük egy alaktalan foltot, de efölött a szakértő felfedez némi szőlőfürt-maradványokat, két görcsösen feléjük nyújtott emberi ujjat, a háttérben pedig egy kietlen sziklát, neki ennyi már elég: képzeletben már látja a szomjúságtól epedő Tantaloszt, és látja Sziszüphoszt, amint a roppant sziklát görgeti felfelé. Az én rekonstruáló munkám sokkalta nehezebb, mivel nem mítoszról, hanem történelemről van szó. Mindazonáltal Jézus története születésétől fogva oly közeli párhuzamban marad ahhoz, amit eleve elrendelt mitikus mintának lehet nevezni, hogy számos esetben meg tudtam sejteni bizonyos eseményeket, amelyeknek tényleges megtörténését később történeti kutatásaim igazolták. Ezért merem remélni, hogy elbeszélésemnek azok a részei, amelyek történetileg nem bizonyíthatók, még sincsenek teljesen igazság híján. Így például Jézus és Perszeusz, a hérosz - a szörny Medúza legyőzője - alakjában igen sok a közös vonás, ezért Jézus története szempontjából is fontosnak látszik Akrisziosz királynak az a szándéka, hogy megölje Perszeuszt. Ez az Akrisziosz Perszeusznak a nagyapja volt.
Alkalmam volt végignézni egy másik vallásos drámát is, amely Jézus kínszenvedéséről és haláláról szól. A khrésztianoszok nagy gonddal vigyáztak, nehogy megsértsék a rómaiakat s ebbeli igyekezetükben a színlelés valóságos mesterművét alkották meg.
Kizárólag olyan eseményeket vittek színre, amelyek e kínos alkalom kapcsán a nyilvánosság előtt hangzottak el, vagy történtek. Ennek folytán Pilátus gyalázatos magatartása egyenesen nagylelkűségnek tűnik, és a bírói ítélettel végrehajtott gyilkosság egész ódiuma áttételes módon a zsidókra hárul, akiknek szószólója a darab szerint a főpap.
Ám attól is óvnom kell olvasóimat, hogy huszonnégy karátos aranynak fogadják el a zsidó iratokat. Egyedül csak a héber költők rapszódiáit, az úgynevezett ,,prófétai könyveket" lehet gyanakvás nélkül elfogadni - a többi irat szövegét alighanem meghamisították a papi szerkesztők. De még a ,,prófétai könyvek" többségének keletkezési idejét is helytelenül, pontatlanul adják meg, és olyan szerzőknek tulajdonítják, akik nem jöhetnek számításba. Az ilyen tudománytalan praktikákat a zsidók így igazolják: ,,Mindegy, hogy valami jó dolgot nem az mondott, akinek a szájába adták. Az a fő, hogy üdvös legyen." A zsidók történeti könyvei és törvénykönyvei részint a véletlen, részint a kiadási manipulációk folytán idővel olyannyira korrumpálódtak, hogy még a legagyafúrtabb tudósok is képtelenek lennének kibogozni az összegubancolt szálakat és helyreállítani az eredeti szöveget. Mégis, ha a héber mítoszokat egybevetjük a kánaáni népi mítoszokkal, s a zsidó történelmet a szomszédos népek történelmével, általános képet nyerhetünk a Jézus titkos története szempontjából legfontosabb régi eseményekről és törvénykezési szokásokról, amelyeket itt mind figyelembe kell venni.
Milyen rendkívüli ez a történet! Rabja vagyok a könyveknek, valósággal habzsolom őket, de meg kell mondanom,sohasem olvastam hozzá fogható históriát. És ha a pogány-khrésztionoszok a bálványimádást határozottan tiltó zsidó Törvény ellenére Istenként imádják Jézust, ha szubsztanciáját vélik magukba fogadni a szimbolikus eukharisztiában, s ha így beszélnek róla: ,,Hozzá hasonló sohasem volt előtte, a jövőben sem lesz, ameddig ő vissza nem tér a földre!" nos, a vallásos zsidóktól eltekintve, ki vehetné ezt rossznéven tőlük? Újszülöttként jászolban feküdt, koronás királlyá lett, önként szenvedett a kereszten, legyőzte a halált, halhatatlanná vált: ez volt a világ legtiszteletreméltóbb királyi családjából sarjadt legutolsó és legnemesebb ivadék sorsa.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A sánta Jézus -Edom Talmud |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
3/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 30
|
|
|
|
2020. Május
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | |
| 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | |
| 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | |
| 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | |
| 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
1 db bejegyzés |
| e év: |
29 db bejegyzés |
| Összes: |
7247 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1226)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 1117
- e Hét: 8590
- e Hónap: 14831
- e Év: 67097
|
|
|
Offline
