|
2015-03-09 17:33:31, hétfő
|
| |
| |
Kohut Katalin: Váróterem
"Én nem hiszek a jelenben... Ebben a rohanásban értelmét vesztette a jelen fogalma. (...) Itt csakis jövő van, amitől rettegünk. Mire lecsap ránk, már a következő pillanat gondolatától borzongunk. Talán ennek a félelemnek a vibrálása, maga a lüktető tudat, hogy élünk, az a jelen.'
Gerlóczy Márton: Váróterem
Itt van a jelen, a sűrű kintről áradó átható sötétséggel, a vibrálva pulzáló neoncsövekkel, melyek hatására néha a szemideg is erősen lüktet, ha hosszabb ideig kénytelen az ember várakozni a váróteremben. Későre jár, az éjféli vonatig még két óra van. Már behúzódtak a hajléktalanok, ruhájukból és testszagukból a bűz betölti a hatalmas termet. Kezeikben boros üveg, néha kisétálnak elszívni egy töltött cigarettát. Nagyon ügyesen megy nekik a töltés művelete, mintha erre születtek volna. Szakszerűen előveszik a dohánypapírt, beletöltik a dohányt és összetekerik nyáluk segítségével.
Az egyik sarokban hazautazó diákok osztják meg egymással heti élményeiket, tőmondatokban, érthetetlen nyelven, ami most éppen a divat. A hallgatóság megértő velük szemben, ők is átestek hasonló időszakon, de akkor régen a nyelvi játékok voltak divatban, meg a titkos, tükör írás. Szinte érthetetlen, hogy ezek a gyerekek naponta esszéket, novellákat írnak, hogy is lehet váltani egyik stílusból hirtelen a másikba? Mintha kétlaki életet élnének.
Az idős házaspár középen elterülve jóízűen lakmározik az általuk hozott finomságokból. Terjeng az éterben a füstölt kolbász és szalonna illata, s hozzá rántott hús, fasírt is dukál.
Nem ébred fel az ételszagra sem az arcát újságpapírral lefedő kalapos úriember. Nem akarta biztosan, hogy alvás közben lássák az arcát. Igen, az alvás magánügy, nem tartozik másra, hogy közben milyen arcot vág az ember, hogyan tartja a száját, s lehet, hogy esetleg hangosan szuszog, vagy horkol is. Így csak egy emberi alakot látnak fekete kabátban személyiség, arc nélkül, beazonosíthatatlanul.
A kályha mellé húzódva összehúzott lajbival felsőtestén, szakadt alsóneműben ül a koldus. Nem gondolkozik ő semmiről, üres tekintete elárulja, egyetlen életcélja a napi betevő megszerzése. Most csorog a nyála az ételek illatától és gondolatban részt vesz a falatozásban. Már egy napja, hogy utoljára kapott az egyik segítő szervezettől zsíros kenyeret és forró teát. Családja nem is tudja, mennyire mélyre süllyedt az egykori családfő, az apa, akinek minden gondolata a gyerekei jólléte és taníttatása körül forgott. Megrántja a vállát, neki már minden mindegy. Egyetlen vágya az, hogy egyszer bevégezze a földi életet, s nem hagy maga után semmit, csak az utódait.
Az ajtó mellett egy világos öltönyös férfi könyököl a padon széttett lábakkal és kéjtől vigyorgó ábrázattal. Matróztisztként szolgál az egyik hajóján az óceánnak. Felvitte az Isten a dolgát egyeseknek, azok keresik a sok pénzt, akik nem érdemesek rá. Feje tetejére állították az egész világot, senki sem ott van, ahol kéne lennie.
A jobb oldali sarokban alpári szavak női szájakból dőlnek kifelé, akár a vizelet az elromlott toalettből. Ki kellene mosni a szájukat, hihetetlen, hogy ezek szoktak fogat is mosni! Éppen azt beszélik ketten, melyik kuncsaftjuk mennyit tarhált nekik, s mit kellett érte tenniük.
Bal oldalon középen meghúzódva saját aurája védelmében ül egy fiatal teremtés. Komoly ábrázata megálljt parancsol mindenkinek, mintha azt közölné, nem akarok senkivel sem szóba elegyedni. Rózsaszín kosztümjében üde látvány ebben a sötét világban. Látszik arcán a gondolat. Éppen az suhan át rajta, hogy ez a tömegközlekedés kész kálvária, s talán ezt is azért találták ki, hogy bosszúságára legyenek az embereknek. Irigység a szép arcot nem csúfítja, inkább fájdalommal gondol arra, hogy mennyire jó annak, akinek autója van, pillanatok alatt odaér a célállomásra.
A jelen uralkodik a társaságon, s elgondolkozik az ember azon, vajon kinek mit hoz a holnap? Egy bizonyos, a végállomás, nem tudni, hogyan, milyen távolságban, de biztos az, hogy a következő élet-fejezetet ugyanazon a vonaton fogják elérni, életükből egy rövid időt egymással kénytelenek eltölteni.
A matróztiszt undorodva tekint a kokottokra, s odaül szemtelenül a finom teremtés mellé, megszólítja. A nő ellenáll, visszapattintja a szóáradatot a küldője felé, mint egy pingpong labdát. Ekkor az ürge magabiztosan feláll, kimegy a teremből, majd visszajön egy pezsgővel és két pohárral. Ellentmondást nem tűrően ráerőlteti a nőre a pohár pezsgőt, egyszerűen beleteszi a kezébe. Ismeretlen lény, gondolja a nő a váratlanság hatása alatt. Még eddig senki sem tolakodott be saját kis birodalmába, melynek védettségében él. Megkóstolva a pezsgőt nem tartja annyira rossznak, de mivel alkoholt soha nem fogyaszt, nem számolt annak bódító hatásával. A második pohár után már hajlandó beszélgetni is. A férfi ekkor már melléül és elhívja magával a szállodájába. A könnyű nőkhöz szokott matróztiszt lerombolja a kőszobor akadályt és együtt mennek tovább a sorsvonaton a jövőbe, melynek józan ítéletétől és történéseitől előre fél és borzong az ember.
2015. március 9.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
