|
2015-07-08 23:19:58, szerda
|
| |
| |
Elvonult a vihar, csak a szele érkezett meg az afrikai levegőjű szürke és sötét nagyvárosba. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy félnie kell-e a természet erejétől, mely néha féktelenül tombol, vagy a létezőktől, akik miatt sötétedés után már senki sem mer az utcára menni. A nyomor különféle erkölcsi mélységét tárja fel, a szükség kényszerítő hatása alatt kivetkőznek egyesek önmagukból. Most nem azokra gondoltam, akik eredendően bűnöző hajlammal rendelkeztek. Az emberség nem engedi a lealacsonyodást, még éhezés közben sem. Elméletben mindig kell lennie a legkilátástalanabb helyzetből is kivezető útnak, mondják azok, akik még soha nem kerültek lehetetlen, méltatlan körülmények közé. Ha kényszerítik az embert a hiábavaló szenvedésre, tűrésre, megadja magát a sorsnak, a féktelen és sötét erőknek, melyekkel Don Quijoteként harcol, hiszen valójában nem tud létezésükről, bár ezek irányítják a mindenkori politikát is. Mennyire nem számít egyetlen ember elvesztegetése! Nekem mennydörgésként hatott mindig mások gátlástalansága, elemi erővel eltiporta lelkemet, melyet éles tőrként ért a csúfolódás, a gúny. Ilyenkor megsemmisültem, mint az elmúlt években, vergődésemet a közönyösek, vagyis a cinkosok együtt nézték végig.
Nálam az emberség nagybetűvel íródik szívem érzései szerint, ezért hajlamos vagyok arra, hogy apa ideálomat kivetítsem. Ember szerelem ez, csodálat és határtalan tisztelet, mely soha nem múlhat el. Mégsem találkoztam egész életemben ott, ahol éltem igazi emberrel, mindössze öttel. Első volt apa, aki letette előttem a mércét. Második a magyar tanárom egy ideig, harmadik egy szülész orvos, bár szókimondása félelemmel töltött el.
Bátornak, intelligensnek és nagyon büszkének születtem, így nem vettem, nem is vehettem észre, csak a nálam különbeket. A hang, csakis a tiszta hang sokat jelentett, olyan volt számomra, mint a jellem egyik megnyilvánulása. Egész életemet végig kísérte a materializmussal ellenkező gyászos, sötét erők hatalma. Egyszer azt írtam róluk, hogy ezek állatok, csapások és féktelen elmeosztályok. Irigykedtek az emberekre, ezért összezúzták őket. Lealacsonyították az embereket, akik utolsó leheletükig tűrtek. Büszkeségemet soha nem élvezhettem igazán, mert a szorongásom az állandó szeretetlenség miatt megbénított annyira, hogy időnként még énekelni is elfelejtettem.
Mikor engem munkanélkülire küldtek a cigánysággal rendszerváltás után, írtam cikkeket arról, hogyan kell a legkilátástalanabb helyzetből is kikecmeregni, felállni, hogy az emberi tartás megmaradjon. Három hónapig egyetlen fillért sem kaptam a várostól, mely húsz éve lehetetlen és tehetetlen helyzetbe juttatott ismét a nyomorba döntésével. Már addigra a rengeteg majdnem ingyen munkától teljesen lemerültem, mert nevetve közölték velem ide jövetelem után, hogy az emberek nem pénzért dolgoznak. Nem maradt küzdőerő bennem, alul maradtam a létfenntartásért folytatott harcban. Kezdetben hordtam a Zsarnai piacra a gyerekek kinőtt ruháit, festettem cserepeket, azokat is gyalog, bedagadt lábakkal cipeltem eladni. Olyat kottáztak zenei ellenségként az égbe, melyet soha többé nem felejt el a világ. Rengeteget írtam éjjel-nappal, a születésemtől engem ért szerepeket, apokalipszist dolgoztam fel, mint aki egymagában állt szemben a világ minden ellenségével. Azután megfestettem cserepeken Babilon korait szimbólumokban, melyek főszereplője szintén én és a családom volt. Mindegyik kor és idő népei az országban berendezve voltak, semmit sem tudóan az eseményekről, szerepeikről szépen megöregedtek szeretetben, nyugdíjba mentek.
Tisztul a világ, nemesedik. Átfestésre kerültek így a cserepek, felöltöztetésre a mezítelen arc nélküli, vagyis személyiség nélküli teremtett népek. Majd jött az életművem, daljátékaim, vagyis az életem bezúzása, megsemmisítése, a könyvégetés.
Ennek már húsz éve, hatalmas kínokkal és deformációkkal lefeküdtem meghalni, átadtam magam az elmúlásnak, enyészetnek teljesen.
A három fiú, akivel találkoztam, a róka, farkas és varjú nem tudott segíteni, akibe szerelmes lettem a hangja miatt, összeroppant. Mindössze ennyi segítségem akadt az összes állatisten között, bár hangsúlyozom, hogy az embereket a történelem eddigi összes apokalipsziséből, játékából kihagyták, de ezek így harcoltak, embert tolva maguk előtt szerepük végrehajtásával. Irigykedve néztek az amerikai nagytestvér népeire, ahol már korszerű rendelőkben, kórházakban kezelték az ottani harcosokat. Itt is reformálni kezdték magukat, elhelyezni szanatóriumokban, öregek napközi otthonában, a népük sikeres és jól fizető állásokat tölt be és diplomások. Rávitt a kényszerűség, hogy valamiképpen érthetően és világosan napvilágra hozzam mindazt, ami történt és történik.
Majd az összes írásomat, dalomat, daljátékomat és cserepet iszonyattal ismételték meg, akár a világ összes könyvét, melynek szereplői megvoltak, miközben én szenvedtem, ők tanultak és utazgattak külföldre, járták a világot.
Az embert a teremtett világ szolgálatába állították. Megpróbáltam megfelelni ilyen állapotban is az elvárásoknak, az igényeknek, mert csak a szépet, a tanító jellegű írásokat értékelik. Ilyenkor azt adom, ami belül vagyok, akire soha senki nem volt kíváncsi és valóságban egyetlen egyszer tártam bizalommal önmagam a szívemet nyújtva.
Az a mondat, hogy figyeljem meg a részleteket, a mondatokat, közléseket, média időnkénti súgását titkon, nevem elhagyása nélkül mutatta, hogy valamilyen hatalmas leplezést vártak tőlem, természetesen utólag, miután már mindenkit ki és megmentettek végtelen időhúzással. Várható volt, hogy a megváltottak felháborodnak, hiszen nem áll módomban azt az életet adni számukra, amit valójában élniük kellett volna.
Reménytelen ember-szerelmem vezetett el négy éve az íráshoz, ahhoz, hogy felkeljek, ne csak feküdjek összegémberedve az ágyon, mint ahogyan tettem 1998. óta. Az ideálom utáni vágy gazdára talált, mert még az orvosok is felkiáltottak, amikor idejöttem, hogy mit keresek ebben a városban, itt tönkre fogok menni. Nem tudhatták, hogy ez a város valójában már egy híján nyolcvan éve hajtja végre lakosai könyveit és sorsát a semmiről sem tudó embereken, kitágítva a könyveikkel a szenvedést az egész világra. A szeretet gyógyítja a szívet, erőt éreztem, bár a reménytelenség és a tehetetlenség fogva tartott. Megkeményedett ismét a szívem, mérhetetlen fájdalom és düh, amit érzek a naponkénti felismerések és állapotom miatt. Emlékek özöne borított el két éve már, szükségem volt arra, hogy leírjam, miken mentem keresztül, hogyan néztem szembe a sötétséggel egyedül, társak nélkül. A távolság és a hiábavaló szabadságvágy erejét hordozom, ez adja a lehetőséget ahhoz, hogy éljem a napokat, s hogy tápláljam a szeretet tüzét.
Elvonult a vihar. Nem is tudom, mitől kell jobban tartania az embernek, a természeti erőktől, vagy a sötétség féktelenségétől? Azt mondják, a félelem a szabadság ellensége, elveszi az erőt és én félek miattuk születésem óta, bár nem tudtam róluk. Most ismét szorongok pár ,,részlet" felfedése miatt. A múzsát nem lehet lealacsonyítani, lehozni a földre, sem megalázni, sem vele rendbe tenni az egész világot. A múzsát nem lehet kifosztani, nyomorba dönteni, elvenni az ékességeit, az életét. A múzsát nem lehet megérinteni. Nálam az emberség és a szerelem is nagybetűs volt, lett volna. A szocialista ember-eszmény nem engedheti meg materializmusa miatt létezését a sötétségnek.
2015. július 8.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
