|
2012-08-24 09:42:43, péntek
|
| |
| |
Kohut Katalin:Az élet zenéje
A kedélyállapotunkat tükrözi a hangunk. Elég egy mosoly, figyelmesség, vagy szerelmi mámor varázsa, hangunk skálája legfelül rezegteti hangszálainkat, szavunk tisztán cseng és kedélyes, testünk könnyűvé válik, lábunk táncot lejt, pulzusunk emelkedik, szemünk csillogóvá válik, arcunkra kiül a boldogság számtalan jele, megmutatkozik az elégedettség, az öröm. Egyszer megírtam mások járását, hogyan árulkodnak lépteink mindenkori hangulatunkról. Másképpen jár a lomha, lusta ember, másképpen a Szorgos úr, lépte sietős, s a végén a tolvaj osonásával zártam versemet, aki halk neszezéssel oson.
Jó pszichológus könnyen kikövetkeztet arcunkról, hangunkról, járásunkról bármit, de egy zeneszerző előtt nyitott könyvvé válunk. Neki adottsága van, hetedik érzéke, intuíciója az emberi viselkedések elemzéséhez, lekottázásához. Az akusztikai tehetség észrevesz minden apróságot, nem kerüli el a figyelmét egyetlen torz jellemvonás az arcon, a hallott hangból megismeri a szív titkait. Ha a természet zenéjét is meg tudja komponálni, hallatlan művésszé válik, ez az akusztikai tehetség kevés embernek adatott meg eddig a Földön.
A szomorú ember hangja monoton, teste meggörbül a szív súlya alatt, léptei lassúak, vontatottak, arca szobormerev. A hang nem táncol a hangszálakon, nem cseng belőle a tisztaság, árnyék fedi el a tiszta érzelmeket, végtelen teher, amitől másoknak kötelessége megszabadítani, vagy enyhíteni rajta.
Időnként érdeklődöm rég látott ismerőseim felől. Tavaly írtam levelet egyiküknek, akiről már rég hallottam. A válasz az volt, hogy nagyon szomorú, maga alatt van, s hogy a levelem visszahozta az életkedvét.
Néha ennyi is elég, vagy a már ismerős mosoly, melyet küldhetünk a magányosak, szomorúak felé.
Az én életem szopránból indult, a hangszálaim minden részét kihasználva hangsúlyoztam, énekeltem semmit sem tudva az emberi anatómiáról, csak örültem a tiszta hangnak, gyönyörködtem benne, mint másokéban is, akik hasonló adottságokkal rendelkeztek. Mai napig kedvenceim a gyermekhangokra felépített kórusművek, ilyenkor olyan, mintha angyalok énekét hallanám a mennyországból.
Házasságom alatt és után mezora váltottam. Már mandulatályogom lett, bár egészséges mandulám volt, éppen jó méretű, soha nem voltam beteg, mégis kivették. Két év múlva Csernobilkor bedagadt a nyakam, nyakörvem lett, strumának diagnosztizálták. Négy akkordos hangom ekkor hárommá változott, már hangomban nem gyönyörködtem, ijedtté és félénkké váltam, akit sodorni kezdett az élet, s nem mertem beszélni sem annyi év elfojtás után. Megnémultam, csak a legfontosabb hivatalos ügyek intézésekor beszéltem.
Nem táncolt a lábam, sem a testem.
Szívem összerezzent a parancsoló, gátlástalanul öblös és gúnyos hangokra.
Majd a zene ismét megtalált, alkottam, énekeltem, de már csak időnként vettem észre a régi csengést hangomban, ilyenkor emlékeztem.
Végső soron az élet nem röpke dallamokból áll, hosszú időszakokból, melynek hangszínei folyamatosan változnak a színekkel együtt.
Kedvencem a fehér, a tisztaság színe, Pirosat, bordót nem szeretem, sem a mintás hétköznapi színeket. Ha életemet színekkel ábrázolnám, hosszú húsz éves szürkeség jellemezné az eltelt utolsó éveket, s a fekete, a gyász színe helyett sárgát festenék, mert az életem vegetál, de a remény, mint Napsugár éltet, azt utolsó leheletemig fel nem adom.
Úgy érzem, életem zenei hangok sokasága volt, s én egy hang voltam a kottán, melyet odahelyezett valaki a vonalakra, ahová éppen akarta. Időnként áthágtam, ellenkeztem, hogy játék baba nem lehetek, röpke dallam helyett egy végtelen fekete szimfónia basszusban írva, ami elért engem. A basszust nem szeretem, meg sem akartam tanulni. Míg a kereszt módosítójel felemel, a bé lefelé félhanggal, a basszus inkább templomi orgonára hasonlít, a temetésre emlékeztet, a mélységet és titokzatosságot jelenti.
Mai napig o betűim hangjegyek, annak ellenére, hogy rengeteg idő eltelt azóta, amióta kezdetleges dalaimat kitaláltam, amikor kottáztam naponta.
,,Minden ember életét, az ősök emlékét egy sóhajtással elfújja a szél, s ahogy újra kél a fény, újra éled a remény, ezer apró gyermek zengi énekét."
Nem engedem, hogy az őseim emlékét elfújja a szél, sem a vihar, sem a hó, sem eső, melynek koppanása gyermekkoromban zene volt füleimnek, s olyankor áhitatossá váltam, megilletődötten hallgattam a tetőről, semmi nem törölheti le többé életem kottajelét.
2012. augusztus 23.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
