|
2016-03-04 22:48:41, péntek
|
| |
| |
Apa! Nekem egyedül Te jelentetted az emberséget, kimondva az ítélet hamar mindegyikünkre, az összes sötétség nálunk dorbézolt felkiáltva: - Ők az emberek! Már nem bírom tovább, meg akarok halni, odakerülni Hozzád a magyarok sírjába. Temetnek elevenen már éppen harminc esztendeje. Az egész testem romlás, elevenen marcangolják testrészeimet, csonkítanak és bomlasztanak. Nem bírom a fájdalmat és állandó megalázást gyalázatában a városnak tovább elviselni!
Mindent elvettek még a Nyomorultak emelkedése kezdetén, 1967-ben, amit addig nehéz és állandó gürcölő, verejtékes munkával nekünk megteremtettél. Nem bírom cipelni tovább Miskolc betegségeit és sorsát.
Már a sátoraljaújhelyieket megváltották az életemmel, mint kezdeti berendezését a honfoglalóknak.
Ha láttad volna, mit tettek velünk, nem bírtad volna ki, mert minden emberből kihozzák a dühöngőt, vagy tehetetlent, vagy öngyilkosságba sodorják őket. Én is infarktusban akarok elmenni, egy pillanat alatt, csak... az én szívemet emberi szívként ketten tartják fogságban, szurkálják éjjel-nappal.
Ingyen dolgoztattak Téged is a munkahelyen majdnem, Te voltál az edző, a természetjáró szakosztályvezető, más gondnoka, meg mindenki segítője. Az emberek hamar felejtenek, nevünket is sárba taposták. Már mi örökké így maradunk fenn, mint a világ koldusainak meghibbant képviselői. Nem szabad lett volna soha magyar feleséget nőül venni, hogy a vele jött Rákóczi tér csonkításait elkerüljed. Igaz, hogy én sem lettem volna, de talán jobb lett volna meg sem születnem bárány életre, feszületesként, valamennyi könyv szereplőjeként.
Most könnybe lábadt a szemem, de sírni már nem tudok. Lehetetlen és tehetetlen minden. El kellett volna mennem innen messzire, el kellett volna vinned minket oda, ahol még élnek emberek, hozzánk hasonlók.
Még a sírodat is összelyuggatták, hogy állandó fillérezgetéssel tartsanak koldusként. Minden hónapnak megvan a saját kiadása. Nem bírom a testemet cipelni, az iszonyatot, amit érzek, mások megalázását, a tüdőm fulladó zihálását, a deformációimat, a szívemen lévő hatalmas erőt.
Tudom, hogy nem tudsz semmiről, addig élsz, míg emlékeznek Rád, míg a szív őrzi a nevedet, nem tudok kinek panaszkodni, azt kérni, vigyél magaddal. Szeretlek! Tudod, féltem Tőled, amikor összehúztad a szemöldöködet, hogy megrójál. Féltem akkor is, amikor megjelentél álmomban egy szőke, lófarkos nővel a régi Szabó KTSZ raktárában és panaszkodtam Neked, hogy nekem nincs kabátom. Mutattad a sztendert, hogy válasszak és én egy fehér kötöttet vettem le a vállfáról, majd visszahelyeztem, amikor megláttam a sarokban sok meséskönyvet író nélkül. Tudtam, hogy én leszek a szerző majd. Aranyos gyerekversek voltak. Nehéz eldönteni, hogy ez jósálom volt-e, vagy a múlt, hiszen a szövetkezet régi állapotban volt, még azelőtti időben, amikor én meg sem születtem. Kiderült, hogy ez a nemesek kiváltságos meséit tartalmazó múltja a valóságnak, s hogy a nemesek ősanyja volt a szőke, lófarkos nő. Látod, senki nekünk nem kegyelmezett, a nevünk nem marad fenn az utókornak. A család kihalt.
Emberekre nem vonatkozik a mártírumság törvénye, ember ellenes bűntettel még senkit sem ítéltek el. Szükségem lenne Rád, hogy a sírban egyesüljünk!
2016. március 4.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
