|
2016-04-20 20:03:46, szerda
|
| |
| |
Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán - egyedül a rádió párnázott fülkéjében - beszélni kezdtem. Kis, piros üveggömb égett előttem az asztalon, jelezte, hogy hangom bekapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhosszon terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti Sándor utca között.
Hangom időnként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gondoltam, olvasás közben: ,,Aki ezt megszokja, nem ember. A déltengeren megy egy hajó e pillanatban, vasárnap este, megrakva magyar kivándorlókkal, s az egyik, unalmában, felcsavarja a rádiót és hangom hallgatja. Grönlandban játszik valaki a rádióval, s egy villanásra felzúg a hangom egy jéghegy fölött. Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, amilyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívű Richárd sem. Enyém a világ. Mit mondjak neki? ... Nagy pápák, nagy királyok álmodtak a középkorban arról, hogy egyszer így szólnak majd a világhoz, ilyen közvetlenül, mintegy tegezve a világmindenséget. Lehet megszokni a hatalmat? Soha nem volt ilyen hatalmas, ilyen végtelen az ember."
Tovább olvastam. A világgal beszéltem, s nem mondhattam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel való társalgásnak is van illemtana.
Soha nem volt ilyen tehetetlen az ember - gondoltam a mikrofon előtt, s nyeltem egyet.
Talán ezt a nyelést is meghallották, s megértették Grönlandban. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|
|
|
Offline
