Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Idézet a hiányérzetről
  2009-06-22 22:46:34, hétfő
 
 
Klubból hoztam:

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül... váratlanul." (Hamia Linda)		  
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
Benamy Sándor: Erdély-Akkor
  2009-06-22 21:47:27, hétfő
 
  Tünemény suhant át Erdély felett

Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához

Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban

"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)

Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell

"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine


Az igazi Erdély Királyhágónál, úgy körülbelül a vízeséses Rév falunál, még inkább Csucsinál kezdődik és befelé Brassóig sűrűsödik.

Királyhágó! Kőrösvidék! Partium!

Fehér Rezső, a "Nagyváradi Napló" kiadója, főszerkesztője innen nyújtotta atyai kezét - előlegként a halhatatlanságra - a Szilágyságból hozzácsöppent fiatal Ady Endrének.

Öregedő, bizonytalan léptű, révedezve is kutató tekintetű, utcán is elgondolkodó. Lapzártakor elindult "slapajaival" - ifjú riportereivel, fejedelmi kíséretével - hörpölje kapucinerét - tejjel enyhült feketéjét - a Bémer-téri Emke-kávéházba. Ott - közben is oktatva tanoncait - mesélt Tisza Istvánról, a képviselőválasztáskor ellene fellépő és ennek győzelme érdekében elemi iskolai egyensapkám mellé magam is piros-fehér-zöld nemzeti kokárdát tűző demokrata Juszth Gyuláról, a bihari, haladó szellemi dzsentri Lovassyakról, Hlatkyakról, Bölöniekről, a Szigligeti Színházban vendégszereplő Pálmay Ilkáról, a Rédey-kerti Szabad Színpadon kisfiúként még engem is lenyűgöző démonként deszkaemelvényre robbant Jászai Mari-Elektráról.

Megitta kapucinerét, felkelt székéről és még beszélve-beszélve, már át is ment süvölvényeivel a szomszéd sarki Pannóniába.

Hosszabb, folytatólagos beszédéből újólag felemelkedve, "Fizetek!" és itt fizette ki, amit előbb az Emkében fogyasztott.

Átszelve azután a Bémer-teret, a kocogó konflisok között sem ejtve el mese-mesketéje vonalát, végül a harmadik kávéházba, a Kőrös közeli Royalba- építőjéről még leginkább Rimanóczynak emlegetett harmadik kávéházba telepedve folyt élete alkonyától immár meg-megremegő ajkáról tovább a szó. Hirtelen, az előző kávéházban a főpincértől visszakapott és még markán tartott aprópénzt kotorászva, az itteni Fizető felé kiáltott: "Haloo, Főúr, maga kevesebbet adott vissza!"

Szórakozottságában néha elvitt a kávéházakból egy-egy idegen esernyőt, a pincérek tudták már, hol keressék. Cseng szerkesztőségi asztalán a telefon, az esernyő ott feküdt szemei előtt, a "hallo, ez az?, emelte a kagylóhoz.
(Forrásmunkája Adyról: "Ha hív az acélhegyű ördög.")

Dr. Turnowszky Sándor ügyvéd, szociológus, ifjan, a budapesti Galilei Kör titkára, volt Nagyvárad másik, jellegzetes alakja. Nagyon megnézte a pénzt, ezért "Szűkmarx"-nak hívtuk. (Társadalomtudományi előadóterem és Törvényszék egymás szoros közelében volt a Széchenyi téren. Felszabadulás után, ha tárgyalása volt és ugyanakkor éppen előadása is a Pártban, csak bedobta a nevet: "Sztálin!", kezdődött a taps, ő átsietett a Törvényszékre, elhadarta néhányperces védelmét, mire visszajött, még mindig tapsoltak, folytathatta szónoklatát.)

Magas intellektusú, szűzi magyarajkú románjaink voltak! Ismerőseit szivélyes szóra megállító, szálfaegyenes, fekete képű dr. Pelle János, a finomlelkű, remek muzsikus dr. Ciaclan Virgil, de mindenekfölött dr. Zigre Aurél, a "Holnaposok" hőskori barátja, kiről - e varázsos idők múltán - majdan így emlékezik, fájdalmasan merengve Emőd Tamás, e költői kör akkortájt legfiatalabb tagja:

Ha körültekintek, ki halt meg, ki él,
Nekem ma is él Zigre Aurél.
Nekem nem volt se magyar, se román,
Csak jó cimborám, kedves egy komám.

Ahogy járok a régi flaszteren,
Szinte ma is várom, hogy itt terem.
Kacagva néz, harsányan rámrivall:
"Tudok egy jó bort, jer el Adyval!"

Be sokért nem adnám most, Aurél,
Ha elmehetnék ezért a borér,
Ha megihatnánk, mint hajdanán.
Hármasban együtt, Aurél komám,
Ha dalolgatnánk hajnalig,
Míg a vén Váradra hajnallik.

A húszas évek komor Kolozsvárát az ide vetődött 19-es magyar emigráció sugározta be: szigorú arcvonásai közül ki-kibugyborékoló kacajú Gaál Gábor, (a budapesti Ludovika Katonai Akadémia volt politikai megbízottja, itt azután a ... "Korunk" prezumtív szerkesztője..., a kincses várost szelíd mosolyával behintő, törékeny dr. Dienes László (volt budapesti fővárosi népbiztos, a "Korunk" alapítója, később moszkvai lakos, hol feleségét, dr. Götz Irént, az ugyancsak szinte lehelletfújta, vékonyka vegyésznőt, a koncepciós perek során kivégezték)...hústorony-nejével a Monostori-úti Újságíró Klubban szenvedélyesen mahjangozó, tömzsi, krreol örmény dr. Láday István, volt kommünbeli igazságügyi népbiztoshelyettes, most román alkotmány-kodifikátor... dr. Pártos Zoltán, nagyothallóként is kiváló diagnoszta gyermekorvos (A Kommünben a népegészségügy egyik irányítója)...dr Darvas Simon (A Galilei kör másodtitkára)... dr. Kádár Imre (komáromi derektóriumi tag), utóbbiak itt a haladó polgári "keleti Újság" szerkesztői...Aradi Viktor, a kis zöldfüzetes "A Jövő Társadalma" című folyóirat megindítója innen a Szovjetúnióba kerülve ugyancsak kivégezték, egykor a hírhedt máramarosi skizma-per szereplője...Kaczér Illés, Újvári Péter írók, három-négy gyerekkel (sőt Pártos doktor hat,kurta "orgonasíppal").

Legtöbbjük tengődött-vergődött.

Farkas utcai közös albérletükben ekkor írta a fejét minden gyöngéden oldalt hajtó röneszansz Kuncz Aladár (az erdélyi arisztokrácia napilapja, az "Ellenzék" irodalmi rovatvezetője), a "Fekete kolostor"-t...a bőrén szinte átsütő, délceg Hunyady Sándor (ugyaneme lap színes hírfejírója) első színdarabját, a "Júliusi éjszaká"t. Ők ketten családilag idekötődő "visszavándorlottak" voltak.

Őserdélyi volt nagyléptű, csontos Gyallay Domokos (kiváló regénye a "Vaskenyér")... és a Szentegyház utcai "Pásztortűz" szerkesztőségéhez közeleső Ferdinánd kávéházban remekmívű verssorait költő, szinte átlátszó aszpiktestű Dsida Jenő.

Meg a borbélyoskodó Kibédi Sándor, az örökbeteg Sztojka László. Hogy fájt a szívem e két, vergődő poétáért.

(Csehszlovákiában a sarlós mozgalommal már nagy gyakorlatot és nevet szerzett "Hídverő" Balogh Edgár csak később került Erdélybe.)

Négyféle nép harmonikus együttéléséért méltán illette meg az akkori Erdélyt - talán még példaképénél jobban - a Keleti Svájc jelző.

Visszagondolva, oly históriai csodának is lehettünk tanúi: dávidcsillagos, kis kék perselyek függtek szinte minden erdélyi zsidó család lakása falán ...hihette-e volna akkor valaki, hogy e kis perselyekből állam - Izrael - sőt: katonai állam nő ki ...holott nem akart az lenni, csupán a szellem, a tudás országa.

Szocialista-szimpatizáns arisztokratáink is voltak: gróf Teleki Ádám, báró Kemény János, utóbbi kitűnő író, a marosvécsi Helikon megteremtője: Mágnásokkal, földesurakkal, bankárokkal egyenest szembenálló, lázongó ifjú is megjelenhetett ott: a makulátlan erkölcsű Kacsó Sándor. ("Nincs dolgom a pénz uraival, ne is legyen!")

És mily különös: az Állambiztonsági Hivatal erdélyi vezérfelügyelője, fiatal korában a bécsi "Neue Freie Presse" tárcaírója, dr. Bianu Jenő 23. kiugrásban, jó viszonyban volt Gaál Gáborral, támogatta a "Korunk"-at, magyar színésznő barátnője volt, Karácsonyi Ily. Gyűlöletes intézmény élén állt, de hogy az ő számlájára irandó-e Chaja Lipschitz éhségsztrájkhalála, nem hinném. Ellenkezőleg: a baloldalt támogatta az irrendentizmussal szemben. Ahogy a zsidókat a magyarságról fajilag céltudatosan leválasztották.

Micsoda nagyszerű román demokratákat ismertem: Mille Constantint és vejét, N.D. Coceát, dr, Ion Gheorghe Mauert és aki utaztában, Bukarest és Kolozsvár között, a vonaton is agitált, dr. Aurel Dobrescu orvost: "Demokráciát! Még több demokráciát! Mindig demokráciát!" Ügyvédek, egyetemi tanárok, írók, művészek, publicisták, minden volt köztük.

Sajnálatos viszont, hogy a kolozsvári magyar egyetem Szegedre költözésével oly nagyhírű orvosprofesszor, mint Apáthy István anatómus, eltávozott és sorban otthagyni kényszerült katedráját der. Purjesz belgyógyásztanár, Kelemen Lajos történész és a Munkás Otthon épületében lakó, lengő, barna szakállú óriás Jancsó Benedek, a nemzetiségi kérdés legfőbb tudora.

Talán vigasztalásul is jöttek le Pestről vendégszínésznők, színészek, írók, közöttük Móricz Zsigmond, szinte izzó szoborként állt hófehér, kemény ingmellben, fekete frakkban a színpadon a sétatéri színkör közönségének tomboló tapsorkánja közepette. Izgett-mozgott is idegességében a proszcénium páholyban Emil Isaac színházi főfelügyelő, Ady Endre barátja és fordítója, maga is kiváló költő, jóindulatú, szeszélyes, bicegő ember. ("Fűzze már be a cipőmet, fiam", vagy "Szaladjon már át nekem egy szivarért, fiam", mondta Bartha Miklós utcai lakásán egy-egy hozzálátogató fiatal magyar színésznek.)

Móricz Zsigmond ezt írta haza estélyéről:
"Ha zsidók nem jöttek volna el, fél ház se lett volna." (Olvasható leánya könyvében.) Így igaz. Neveltetésével, szívével az erdélyi zsidóság szerves része volt a magyar kultúrának. Színház - és hangversenylátogatója, könyvvásárlója. És mi volt a hála?

Oly sok humor is derítette életünket! Eredeti, kávébarna mundérjában, piros csákójában élt még néhány 48-as honvéd-aggastyán Kolozsvárott. Egyszer egyiküket széttépte egy vaddisznó a Hója-erdőben. Elmagyarosodott, kedves, román származású riporter, Gredinár Aurél, vitet be gyorsan kanyarított tudósítást szerkesztőjének, Olajos Domokos, kiebrudalt, egykori telekkönyvvezetőnek: "48-as honvédet marcangolt szét egy vaddisznó!"..."Fiam! mondta Domokos "ilyen rendkívüli esemény is ilyen szürke cím! Haggya csak az asztalomon, majd én átcímzem." És másnap a tudósítás így jelent meg: "Vaddisznótól felfalt Nagy Idők Tanúja!"

Még élt Szentgyörgyi István, a kolozsvári Magyar Színház örökös tagja, a nagy Tiborcok egyike. Vállán kapával, gereblyével bandukolt Donáth-úti szőllőcskéjébe. Évente megünnepelhette 90 éves jutalomjátékát. Utoljára már nélküle, de javára. Tompa Pufi és Kemény Laci (majdan mindkettő híres pesti színész) vitte házhoz neki a bevételt, kis felköszöntőt rögtönözve: "Elhoztuk a közönség szívével együtt", "Köszönöm." ...és Janovits igazgató úr meleg üdvözletével" "Sokan voltak?" :Telt ház." Közben számolgatta a markába tett pénzt:"Csak azért kérdem, mert mintha ez nem telt ház bevétele volna."

Dayka Margit Váradon a Teleki-utca egyik nedves pincelakásában cseperedett helyi színésznővé, vágya azonban a patinás kolozsvári színház volt. Meg is kérte mamája Bíró Eleket, a "Nagyváradi Napló" színkritikusát, ajánlja be Janovicsnál és "ha sikerül", mondta, "Szerkesztő úr mindig ingyen akaszthatja a kabátját a ruhatárba." A Szigligeti Színház ruhatárosnője volt ugyanis a mama. Lexi át is vitte Margitkát Kolozsvárra, megszálltak a már Petőfi idejében is létezett Biasini-szállóban és Margitkának egyelőre csupán az volt a kívánsága, Lexi hozzon fel neki a legközelebbi bodegából néhány ruszlit (orosz halat), jó sok hagymával. Azután tisztességesen lepihentek, Margitka az ágyba, Lexi a diványra, álmodva a holnapi bemutatkozásról. "Hát adjon elő valamit, kisasszony" mondta Janovics, egymaga ülve a nézőtéren és szokása szerint, a hatalms WC-kulcsot forgatva. Margitka énekelt, szavalt, ugrabugrált. "Rendben" szólt Janovics "karkötelezettséggel szerződtetem."

Nagy Karolá-ról akkor itt még szinte semmit sem tudtunk, csak olykor találkoztunk a nevével a katolikus "Erdélyi Tudósító"-ban, egy-egy vers alatt, odaírva: "VI. gimn. tanuló", meg hogy itt vagy ott szavalt dicsérettel. (Fent is maradt egy távirat valahonnan, ahova szavalni hívták.)

De nekünk, kolozsváriaknak, Erdély fővárosbelijeinek, a többi város "vidék" volt. Mindenki hozzánk vágyakozott. Még a "Nagyjóska", a Kossuth Lajos-utcai kapualji grádicsvendéglő is egy költő-patikus, S. Nagy Laci apjáé volt - fatányérról lecsüngő flekken, isteni delavári bor... közvetlen szomszédságában a 13. számú, ugyancsak kapualjból nyíló, kis előteres albérleti szobában a "Korunk" szerkesztősége, Gaál Gábor kézirattal teli asztala, falhoz simuló puritán heverője, gyakran volt meghűlve, de mindig akadt gondozója. A Layda-cukrászdában sűrű, szinte vajsárga tejszínhab... a Széchenyi-téri Piacon marha-, sertés-, bárányhús, szárnyas, illatos, üde vaj, mócokhozta nagykerek gomolya, zöldség- és gyümölcshalom... és mind e felett békés, barátságos légkör.

Még francia hugenottáink is voltak, a "de a Gerando leányintézet", Grandpierre, (Károlyi-rezsimben kormánybiztos, az író, Emil apja), Grois László (tulajdonképp Groá, de mi grojsz-ra könnyítettük, az "Ellenzék" főszerkesztője (felszabadulás után szolnoki városi ügyész, e tovatűnt Kolozsvár iránt nosztalgiájában nyakamba borult ottjártamkor, a szolnoki színházhoz került Kaszab Annát, volt kolozsvári, nagyszerű színésznőt, a "Kajüt" című drámám főszereplőjét látogattam meg.)

De a bukolikus Erdélyben mindig valami búskomorság is sejlett, sötétlett: nemes viselkedés a társadalmi, anyagi visszáságokból végeredményben, lényegében, nem oldott meg semmit.

És ha a költő Ligeti Ernőt nem is ez bántotta - apolitikus természet volt, hiába a "Keleti újság" külpolitikai rovatvezetője - valamiféle nehézkedési törvény súlyosabban húzta le, mint a fantáziátlanabb, egyszerű embert.

Íme, verse erről, dr. Lukács Hugónak, Ady Endre csucsai háziorvosának, ajánlva:

Kolozsvár

Sors, csalás és sok szegénység
álmainkat mind odamosták
gyűlölt sáncod alá: Hóstát,
nincsen hinni: hit, reménység,
hogy innen elszakadhassunk.

Hol a Csipkerózsika, akiért
a város ezer éve alszik,
vezekli a kisujjon a vért,
nem mozdul, míg végig nem viharzik
boszorka átok és a szél.

Papok, tanárok, katonák
őrzik a város rezzenését,
jaj annak, aki ébred, aki lát,
aki a hegyről messze néz szét,
szívében érzi az erát.

Fa, virág félig ha nő meg,
itt minden élet megtörik,
városában a temetőnek
a vágyakat is leölik,
szomorú, szomorú hely ez.

Új tüzek sohase gyúlnak,
a régi már melege-vesztett
sebek azok, amelyek újak
s egy-egy árva lelke reszket
minden lámpa fényiben.

Másutt szikrázó kék az ég,
de engem megkötött magához
a Hóstát: bűbájverte város,
lezárta vágyaim szemét,
megfojtja torkomban a szót.

"Sikerült" is végül - de mikor?! ...1944-ben, feleségével, a szép, szőke Szántó Manyival, egy vágújhelyi tanár leányával és fiukkal, Károllyal Budapestre - de hova egy Pozsonyi - úti svéd "védett" házba jutnia ám, ki tudja, miért, szemet szúrt - mondják - egy közeli patikusnak, - néhány órára szabad kijáráskor talán receptet vitt be - feljelentette, úgy, ahogy voltak, hálóingben elhurcolták, a metsző decemberi fagyban Liszt Ferenc-térig maguk előtt kergették, ott mindhármukat agyonlőtték. Azaz, valami csoda történt. A fiú nem halt meg, a golyók elkerülték nemesebb szerveit, szülei holtteste mellett feküdt egész éjszaka, halottnak tettetve magát. Elfojthatatlan, olykor feltörő nyöszörgésére a már kietlen, néptelen hajnalon egy nyilas karszallagos - ellenálló! - "járőr" felfigyelt, bevitte a Wesselényi-utcai gettókórházba... - és Ligeti Károly örök, lelki sebével, borzalmas emlékével, ma az Egyesült Államokban él (Ligeti Ernőnek tehát, Erdély ideiglenes visszatértekor gyorsan megírt "Súly alatt a pálma" című könyvében kár volt megtagadnia 19-es emigráns kartársait, barátait, kikkel hosszú esztendőkön át együtt dolgozott a kolozsvári "Keleti újság"-nál.)

A sajátos erdélyi melankólia el-elborított másokat is. Guncser Nándor, kiváló festőművész és grafikus, a kolozsvári Majális-utca elején - ahol albérletben éldegélt - esténként letelepedett a kis, öreg, földszintes ház utcai grádicsára és gitárját pengetve énekelte érzelmesen, olaszul: "Vorei morire".."Meg akarok halni."

Nagy Karola hátrahagyott Naplójában is találunk ilyen sort: "Csak el, el Brassóból!"

Pedig hát alkotni mindenütt lehet. És különösen a frissítő, szinte ujjal tapintható, erdélyi levegőben. Dolgoztak ott nagyszerűen dr. Hirschler József apátplébános, európai hírű művészettörténész, Ferenc József unitárius, tudós, püspök, ki, nyolcvan éven talán már túl is, könyvtára felső polcain keresve egy kötetet, létráról leesve halt meg, dr. Eisler Mátyás zsidó főpap, Bibliakutató (leánya, a szinte néger, tüzelő nőstény, Klári, Pestre került röntgenesnő, majdan József Attila egyik szerelme), a nagy testű Galui Farkas bibliográfus, könyvtárigazgató, Keresztes Viktor (Victor Cherestesiu) a nagy Román-Magyar szótár megalkotója, Kós Károly sztánai saját kis nyomdájával, Tessitori Nóra, egy Erdélybe került olasz építőmester szavalóművésznő lánya (Szentegyház-utcai otthonában sajátjából felhajlófejpárnás, antik római fa-rekamién aludt, nappal peplonban, tógában járt) és - kiket még ismerhettem - a múlt század végi Jékey Aladár költő é Sebesi Samu novellista.

Hogy sajnálom, hogy az egyik legnagyobb, legdrámaibb elbeszélőt, Petelei Istvánt már nem láthattam, 1910-ben halt meg.

Nem, nem, akárhogy, akárminő körülmények között, akármi is történt és történne - nem feledve, meg nem bocsátva népírtást, brutalitást, jogfosztást, emberségből kivetkőzést...

...Erdély, varázsos, szívbe lopódzó tájával, az eredendő erdélyi humánum, szívesség, kedvesség, segítőkészség, lelkünk darabjává vált és marad.


Brassó! Katlanváros. Cenk, Pojána, Nagykőhavas, Délkárpátok.
Mezőre egyetlen nyiladék: Barcaság.
Kemény kőzeg.
Borostyánba szorult különleges, gyönyörű pille: Nagy Karola.

Máig is bánt: a kis előtérből nem hívtuk be a belső, egyetlen szerkesztőségi szobába, én, Kacsó, Krizsán, Finta, holott férfiak valánk és ő hölgy.A néhány rozoga falépcsőn a valaha szénapadlásba ki belépett hihette: titkárnő, eligazítónő. Soha nem kérte, beljebb jöhessen. Lélekben talán nem is volt ott. És talán jobban is érezhette magát odakint egyedül.

És hiába jegyezte fel magáról öncsúfondárosan: "tudom, csapnivaló újságíró vagyok", még riportjaiban is sajátos, súlyos veretű. Különben hogyan is dicsérte volna meg külön hosszú levélben Campianu ottani, neves sebészprofesszor, amiért egy műtétjét, amelynél asszisztálhatott, orvosnál is pontosabban, íróilag, drámaian tudósította...,
Mégis, az újságírást csak kenyérkeresetnek szánta. Nagyobb tervek foglalkoztatták.

Szűk, sivár szerkesztőség. A segédszerkesztő - dr. Füzi Bertalan - deszkafülkéjében valaha gazdasági szerszámokat, gereblyét, lapátot, létrát, vödröket tarthattak. Forgatandó, kallantyús, verkli-szerű telefon vékony lécajtócskával behajtott ketrecben. Itt "vettem" az akkori pesti magántávirati iroda a "Dunaposta" jelentéseit és egy ízben (előző este a helyi Astra-moziban egy Lon Chaney-filmet látva), a híreket jegyezve, hirtelen átfutott az agyamon, mi lenne, ha most azt mondaná be: "Lon Chaney meghalt." És - íme. Mi volt ez? elektromos gondolatátvitel? légen érkezett agyhullám? "Hollywoodból jelentik: Lon Chaney, a világhírű drámai filmszínész ma hajnalban váratlanul meghalt." Borzongva szorongtam székemen, hiszen szinte még felállni, megfordulni sem lehetett abban a szűk "telefonfülkében".

Mily érdekes, sajátos elődök dolgoztak itt! Móricz Zsigmond fivére, Móricz Miklós közgazdász, Halász Gyula főreáliskolai tanár, vezércikkíró, (vele még magam is együtt dolgozhattam), századik évéig élt, a fiatalon Párisba vetődött világhírű fotoművész, Brassai (polgári nevén mga is Halász Gyula) Picasso benső barátjának apja, Horváth Henrik, egykori nagyváradi francia szakos kereskedelmi iskolai tanár, magyar költők remekmívű német, francia tolmácsolója, brassói szerkesztőségi időm egyik legbizarrabb tréfájának felröppentője a helybéli hatalmas termetű borbélyulajdonos ugyanis - nem sejtvén ily érzelmi gyöngéjét - amatőr költő volt. Bajön egy nap, Tórahosszúságú tekerccsel, egyenest Horváth Henrikhez tartva: "Szerkesztő úr, hoztam egy époszt, szeretném, ha lefordítaná németre. Szerkesztő úr úgyis jár hozzánk, gondoltam a lányokkal majd lekvittelem." Henrik bácsi ekkor túl járhatott a hatvanon. Kigöngyöli a tekercset, nézi-nézi, alja már-már a padót súrolja...majd lassan, rezignáltan így szól a borbélyos-poétához: "Kedves barátom, ilyen alapon én már csak epigrammákat vállalok". (Horváth Henrik később Medgyaszay Vilma férje lett.)

Idelátogató világhíres "riportalanyok" rokonszenvvel adóztak Nagy Karola lelkiismeretes újságírói munkájának, szépségének. Az albán származású, krokodil arcbőrű, szegletes Alexander Moissi, a salburgi "Jedermann" már a harmincas évek legelején új világháborúért aggódott: "Félév múlva, legkésőbb egy év múlva. Nincs kiút. Megakadályozhatnánk. Ellébevághatnának. Nem akarják, nem akarják. Nem értem az egészet." Erdélyi impresszáriója, Forrai, lépett Korona-kávéházi asztalához. Moissi első kérdése volt hozzá: elküldte-e "Pygmalion"-ért Bernard Shaw ügynökének a bécsi Eirich Verlagnak a szerzői százalékot. "Előre ki kellett fizetnem. Előadásonként száz schillinget." "De hát honnan tudta előre, mennyi lesz a bevétel?" "Ez pausálirozva van. Shaw örül, ha kap valamit." Az impresszárió távozott és Moissi visszatért az emberiség sorsa feletti töprengéséhez. "Hát nem tudja kiszakítani magát a világ ügyeiből?" "Hiszen a művészt éppen az teszi, hogy nyakig benne áll minden nyavalyában."

A meszelőrúd Conrd Veidt azon siránkozott, hogy a filmgyártóktól csak démonszerepeket kap. "Egy ilyenben volt első sikerem és most az istennek se engednek ki ebből a körből. Holott én is színész vagyok."
Valóban, Savoir "Ö" című vígjátékában láttuk az Astra-mozi szegényes színpadán. Remek volt. Hajlékony, figurázó. Megnevettette a nehézkes brassói közönséget. "Ez az egész filmügy!" Szállodai szobájában átkozta égnek emelve kezét. "Fut egy bekapcsolt énem öt kontinens vetítővásznán és én otthon ülök egyedül. Kell nekem is a taps, nekem is kell! Ide is a tapsért jöttem."
Az öntöttvas szobor leszállt talapzatáról és járkálni kezdett.

Nem kellett feltétlenül külföldi vendégekre várni művészi élményért. Itt élt Brassóban Adolf Meschendörfer - polgári életében a szász Honterus Gimnázium igazgatója, nagyformátumú íróművész. ("Stadt im Osten", magyar kiadásban "Corona" és a csak Sudermann "Volt egyszer" című műve fülledtségéhez hasonlítható "Leonora" kisregény szerzője.) Templomhajók hűvöse és - lávaként zúduló szenvedély.

Belterjes, öntörvényű szászok! Mária Terézia telepítette ide őket.

A mai nemzedék már nem ismeri, talán sose látta a Monarchia egykori kerekperec Magyarországának térképét.Nos, induljunk csak el Soprontól fel Pozsonyon át félkörívben a Szepességig, majd kanyarodjunk le Beszterce felé, onnan Nagyszebenbe, azután Temesvárig: - burgenlandiak zipszerek, szászok, svábok fogták közre a magyarságot. Jól elgondolta ezt a termetes osztrák császárnő, Hitlernek volt mire hivatkoznia.

Ravaszul, régen kitervelték a teljes bekebelezést. Magyarországra nem "Heil" (ÜdvÖ lett volna, hanem átok. Egey "Gau" a többi között. Ebben biztosak lehetnek. A történelem legnagyobb középeurópai becsapottjai.

A Brassói Hosszú-utca legvégén (melynek elején, a 9-es számú,egyemeletes, sápadt sárga ház szegényes földszinti lakásában Nagy Karola élt), volt a szinte örökösen kis pipáját szívó, szikár másik nagy szász, Mattis-Teutsch János szobrászművész műterme. A Kiepenheuer Verlagnál megjelent látási elméletével, ("Kunstideologie"), világhírűvé vált: "Az emberi szem teljesen dolgozatlan szervünk, tulajdonképp vakon élünk. Az ember, egyszerűen, nem akar látni. Befelé fordult szemmel éli világát. Végeredményben az anyaméhben marad egész életén át. Ez társadalmi bajaink alapvető oka."

Nagy Karola hiába élt nyílt szemmel, hasztalan nyújtogatta szellemi csápjait a "Nagy, Fénylő, Élet" felé. Örömnek, jókedvnek csupán percei adattak.

A "Brassói Lapok" másodlapjához, a Népújsághoz Szatmárról hozattak szerkesztőt, a fanyar Kertész Lászlót. Egy ízben vacsorára hívta meg mindkét lap munkatársait. Karola meg akkor épp a Népújsághoz tartozott. Kertész előzőleg apáca felesége szenvedélyes, szakácskodó hírében állt.

Hatféle hús, hatféle körítés, túróscsusza, borok. "Milyen apáca voltál te? ott így éltetek? Bizony, én csak koplaló zárdanövendék voltam a Grfaft-pataknál." Legszerényebb, otthoni koszthoz kényszerülten, mihamr torkig jóllakva, nem győzött tovább egy falatot, egy kortyot sem. Felkelt helyéről és kiment a levegőre, fulladozását enyhítse. Kertész László megsértődött, azontúl komisz lett hozzá.

Bezzeg felengedett Karola, amikor Tamási Áron tiszteletére (az "Ábel a rengetegben" a Brassói Lapokban jelent meg először) lakomát rendeztünk a Hatvany-étteremben. (Kedves, sántító, mindig komor vendéglős volt ez a Hatvany ,gyakorta egymagam vacsoráztam ott, szinte mindig tonhalat tartárral.) Karola késve érkezett, már nem volt üres szék, de láttára, Áronka rögtön odaintette magához. "Csak nem ülhetek az ölébe!" pajzánkodott Karola. Azután helyretalált, lehuppant. A kollégák igyekeztek elrejteni feleségüket, a nagy nőcsábász elől. Áronka mégis talált magának valakit: közénk telepedett idősecske ügyvéd író-rajongó, vérbő nejét. Harmadnap láttuk Áronkát, amint csontig-velőig kifacsarva bandukolt az állomáshoz.

Nagy Karola életéről, tragikus sorsáról,munkásságáról részletesen olvashatunk e kötet záró-biográfiájában.

Halála: ördögi kör. Szellemi továbbélése: angyali üvözlet.

  
 
0 komment , kategória:  A Nagy Karola-rejtély  
Balogh Edgár: Írói feltámadás
  2009-06-22 17:56:24, hétfő
 
  Tünemény suhant át Erdély felett

Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához

Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban

"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)

Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell

"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine


Balogh Edgár: Írói feltámadás



Mint ódon amfóra megőrzött csodálatos illata, úgy kerengett még körülöttem a híre, amikor 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó népfronti egységet hirdető napjai után a Brassói Lapok szerkesztőségébe kerültem. Valami különös Délsziget volt ez a szerkesztőség a Cenk alatt, eszmei áramlatok gyüldéje, világba tekintő nemzetiségi őrállomás a Székelyföld szélén, de sugárzásában vállalva és átmelegítve az egész romániai magyarság közéletét. Itt hallottam először Nagy Karoláról, a feltűnően szép újságírónőről, írók, politikusok, művészek megszólaltatójáról, akit családi megpróbáltatásai közepette fiatalon ragadott el a halál, de hangja ott zengett, alakja ott ragyogott még az emlékezésben.

Ennyi az egész? Szépség és mulandóság szorosan együtt jár és Kacsó Sándor, a lap főszerkesztője is csak erről tud és ír emlékiratában. Igaz, hozzá teszi, hogy Karola, a lap belső munkatársa "irodalmi vágyainak kiélésében keres kárpótlást elrontott életéért." Lexikonszerkesztés során készítettem - immár öregedő fejjel - névmutatót a Kacsó-memoárról, ott Nagy Karoláról ennyit találtam és újabb évtizednek kellett eltelnie, hogy emlékiratban is említett Benamy Sándornak, a Brassói Lapoknak ugyancsak előttem járt munkatársának gondozásában megjelent posztumusz írásokra felfigyeljek. S megtudjam, hogy az elfelejtett kartársnő valójában elfelejtett író, méghozzá jelentős, igazi, feltámadó. Egy közzétett levélkéje maga így vall önmagáról: "...csapnivalóan rossz újságíró vagyok,megbocsátom ezt magamnak és nekem is meg kell bocsátanod, mert remélem, annál jobb író leszek. (Így. Nem nagyképűsködöm.)"

S egyszerre felszakadt a feledés köre. Hiszen Nagy Karola két hátrahagyott színdarabját Benedek Marcell és Ligeti Ernő is méltatta már, sőt életében Pakocs Károly, a szatmári költő-pap bátorította, a jóval az írónő halála után született marosújvári Csire Gabriella pedig regényt is szerzett róla (igaz, hogy az nem jelent meg.) Mintegy varázsütésre: előkerült Gaál Gábor egy Nagy Karola írásaival kapcsolatos levele és hogy teljesebb legyen az írónő tragédiája, fény derül arra is, hogy két színdarabját Háborús nemzedék címen annak idején meghirdette ugyan a kolozsvári Magyar Színház, erről értesítette is a szerzőt Janovics Jenő, a színházigazgató, de az előadást a román királyi cenzúra az utolsó pillanatban nem engedélyezte. A bemutató dátumát közlő levél megérkezése után hat nappal az írónő meghalt. A tragédia-lánc máig folytatódik. A két színdarab új feltűnése után z 1932-ben írt A fiú című drámát első bemutatásra tűzte ki a kolozsvári színház, de a kisebbségi helyzetben beállott mai változások ezt már nem tették lehetővé. A premier másodszor is elmaradt. A feledés köre újra leereszkedett.

Márpedig ennek a darabnak színre kell kerülnie, mert társadalomrajzával, egy elmúlt világban mozgó alakjaival, a két világháború közének feszültségeivel és a leromló osztályából kilépő "fiú" hallgatásba rejtett sokatmondásával az erdélyi magyar irodalom klasszikus kincse. Igazi író mindig akkor ismerszik meg, ha eredeti valóságélményéből jelez, dob át, alakít új művészi valóságot, s a ma már rendelkezésre álló irodalmi hagyaték tanúsága szerint Nagy Karola mindig saját életéből, a maga szűk világának táguló gondolatvilágából merítette akár színdarabjai, akár egy ugyancsak előkerült kisregénye (Kisvárosi szerelem) tipusait, szorongásait, kor-bírálatát és szívbeli lüktetéseit. Jegyzeteiben gyötrelmes gyermekkorára hivatkozik. Bevallom, mint magam is egy leroskadó, szétmálló középosztály gyermeke különös figyelemmel merültem bele az annyi évtized - fél évszázad! - távolából elém táruló művészi jelenség átélésébe és nem csodálkoztam, amikor kiderült, hogy a fiatal írónő komisz apjának és tizenhárom gyermekét egyedül nevelő anyjának segesvári nyomora egyben egy régi nemesi család züllése is, az a társadalmi leroskadás, amely álmokat visz a szegénységbe, hogy onnan álmaival törjön újra fel. "Ki lát bele a lélekbe, a génekbe, hogy mi akadályozza és mi fejleszti ki" - olvasom Nagy Karola naplójegyzetében és nem tartom olvasmányokkal beszívott fikciónak mindazt, mivel A fiú című darabban mindazokra üt, akik átélték a magyar társadalom egykori úri rétegeinek családi ellentmondásait és - mind a dráma hőse - a bukás örvényéből kimászmálódva népünk mellett döntenek, akár szüleikkel szemben. Ezt a középosztály-tragédiát vitte színpadra Nagy István is, neki sikerült az Erdélyi Helikon pályázatán díjat nyert Özönvíz előtt című életképét - hosszas huzavona után - már a 30-as évek végén színpadra vinnie, majd Harag György nagyszerű felújításában a mára megváltozott idők igényeibe is beillesztenie. Ez nem sikerült Nagy Karolának. Őt is, darabját is elsodorta többszörös balsorsa.

Bandi, a tönkrement földbirtokos-család Párizsból váratlanul hazatérő diákfia, aki - előkelő pályafutás és házasság elől kitérve- meggyőződése szerint zsellérek, cselédek pártját fogja, míg csendőrkézre nem kerül, színpadon nehezen szerepeltethető. Rendezői és színészi bravúr kell hozzá. Mert ez a fiú az alakokkal nyüzsgő, helyzetekkel bonyolódó darabban mindvégig mélységesen hallgat. Istenem, ha ezt a darabot láthattuk volna a régi világban, egy új szocialista irodalom kezdeteit üdvözölhettük volna benne. Igaz viszont, hogy egy proletkultos következő korszak is vajmi nehezen fogadta volna, hiszen ekkorra a szavalás, az agitációs jelszó-darálás vált divattá, s ebbe sem illett volna bele a Marxot olvasó és egész társaságával szembefordult, csöndesen és közvetlenül cselekvő "úrifiú". Nem felejtettem el, hogy Móricz Zsigmond nagyszerű darabja, a Csibe csak úgy kerülhetett - meghamisítva - nyomtatás alá, hogy a proletár leánykába szerelmes ifjú grófnak szakítani kellett kedvesével, éppen ellenkező módon, mint ahogyan ezt az író megírta...Talán-talán most jön el az ideje a Nagy Karola-dráma első bemutatásának, amikor a szocialista fejlődés kinő gyermekbetegségeiből.

És a másik darab, a még 1930-ból való A lány szakértők szerint dramaturgiailag kerekebb, tematikailag is eleve mai tömegsikert biztosítva. Claire, az ugyancsak Párizsban tanuló festőművésznövendék, tárgyként bánik a bűvkörébe kerülő ifjú sofőralkalmazottal és hamar fel is áldozza. Kegyetlen és élveteg mivoltában egy mindenkor visszatérő hetéra-tipus, akinek a szerelmi lázban elsuttogott "falu"! meg "fűszag!" jelzőszavai szintén elidegenedést árulnak el osztályától. Itt is elutasításban részesül egy kínálkozó bárói házasság, ez az eltávolodás azonban nem a falu, a népsors vállalása, hanem önző művészi világképe torzulás... Nos, egy naplójegyzete szerint Nagy Karola ezt a Claire-szerepet maga szerette volna eljátszani, mint ahogyan nem állott tőle távol semmi sem, ami nehéz életkörülményei, szerelmi csalódásai, ismételt éhezései és rossz emlékei (...lábam ájultan vitt a forró kövön. A szakadt cipőtalpon keresztül sütött az út") helyébe csodálatosan modern lakberendezés, ház, kert, boldog, családi kép ábrándjait lopták képzeletébe, menekülésül. Írásainak a Ne nézz utánam címmel 1984-ben Budapesten megjelent gyűjteményében, minden sor Nagy Karola helyzetéből, személyi élményeiből és kérdéseiből, sőt legendássá vált szépségéből fakadó közvetlen vallomás, vagyis eredeti művészi teljesítmény.

Ott a Cenk alatt olyan mély és sokoldalú barátság alakult ki a jól válogatott szerkesztők között, olyannyira meghitt volt a kartársi szellem és fefelős a világnézetek, társadalmi különbségek fölé emelkedő "kisebbségi humánum" (Kacsó Sándor szavai), hogy bátran következtethetek arra: Nagy Karolának, akit már nem ismerhettem, ugyanez lehetett az éltető írói atmoszférája, szabad gondolkozási kerete, mint amelybe négy évvel halála után én is két évre beilleszkedhettem. Most, hogy egészében találkozhattam vele hátrahagyott írásai révén, kimondhatom, mennyire örvendek, hogy vele egy kulturális levegőt szívhattam abban a városban, ahol akkor még mintaszerűen találkozott a magyar szellemiség a román és szász kultúrával. Szívesen gondolok arra, hogy Nagy Karola légkörében élhettem a Brassói Lapoknál, ahol az írónő szép emléke a halált legyőzve él.


  
 
0 komment , kategória:  A Nagy Karola-rejtély  
A Nagy Karola-rejtély
  2009-06-22 17:05:50, hétfő
 
  Tünemény suhant át Erdély felett

Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához

Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban

"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)

Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell

"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine


Belépés egy titokba

A Nagy Karola-rejtély

Tünemény suhant át Erdély felett

Aki e könyvet kezébe veszi, ne lepődjék meg: neves irodalomtörténészek, társadalomtudósok, gyökeréig nyúló orvos-genetikus igyekeznek egy rendkívüli lényt fénykévébe állítani.

Hiába írta a "Népszava", 1935. január elsejei számában: "Meztelenebbül kevés író mutatta meg magát, hogy ily mélyre mutasson", hiába forgatják-olvassák "Ne nézz utánam" című írói hagyatékát félszázaddal halála után is, hiába érdeklődnek levélben, telefonon személye után, hiába jelentek meg Róla kisebb kötetnyi tanulmányok, hiába írta Róla az akkori nagytekintélyű "Bács-megyei Napló", Csáth Géza, Sinkó Ervin napilapfóruma: "Olyan gyönyörűségesen szép munkatársuk: Gergely Boriska, maga is írónő), - máig is megfejthetetlen rejtély.

Zárdából indítva, koronás címerrel, élelmet csempész "felforgatók" cellájába, utána már mint a "Brassói Lapok" kiküldött tudósítója, nemzetközi pilótatalálkán Bukarestben Miklós herceg csókol kezet neki, vasgárdista támadás ellene kiadójuk-emeltette Kapu utcai védőfalon ő lép ki, hogy magyar anyanyelvével jól megférő zengzetes román beszédével lecsillapítsa indulatukat.

De talán nem rejtély, hogy a zárdai légkör elsőként egy szerzetes ágyába dobta. Mégis, mily tiszta ez az érzelem! Pillantása fel-felszökken a felettük feszülő keresztre: "Bűnözőm és bűnhődnöm kell!" E "mene tékel" rémíthette halálos ágyán a szemközti fehér falról a sivár Marezescukórházban is.

Családi leszegényedettségükben hogyan is őrizhette meg nemesi finomultságát, bódító testiségét, barna szemei csillogását, holott sorsa iszapossá zavarhatta volna.

Találkozásunk - lelkemben, történéseink azonos pontjaiban - sorsszerű ráismerés arra a lényre, ki, már "ismeretségünk" előtt is (ha arc és név nélkül is),sejtjeimben élt. Közös érzelmivilágunk múltat, jelent eggyé olvasztó, fantasztikus repülés.

Nagy Karola megajándékozott mindannyiunkat az egyéniségéből áradó totális és négy dimenziós szépség élményével.

Pedig ma sem tudjuk, ki volt. Hogyan jutott szerzetesi imazsámolytól parlagi pamlagra, "hunyadi" kutyabőrtől forradalmi hevületi drámáig.

Megélt huszonhét évével többet tudott és adott, mint sokan hetvennel. A brassói postaréti római katolikus temetőben csak csontjai porladnak. Őmaga: egyben, egészben, még mindig titokzatos szfinxként meredezik, akárcsak kúszált XX. századunk valamennyi teremtménye.

Erdélyi Lili/Ada		  
 
0 komment , kategória:  A Nagy Karola-rejtély  
Antiszemitizmus hazánkban 4.
  2009-06-22 10:57:50, hétfő
 
 

Hogy ne legyen hazánkban antiszemitizmus 4.


Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt

(A könyv megjelenésével egy időben kitették a rég meghaltak holt tengeri tekercses egykori fekete kalapos zsidóinak címerét magyar címerként, melyet a borsodi rendőrség is saját jelvényként kezel. Az István a király rock-opera szembesítése sohasem lehetett magyar címeres egykori történelem régen még nem létezett kutya népekkel, csótányoknak magukat nevezőkkel, bár ki tudja, ha ez a valós történelem, nagyobb baj van itt, mint bárki is képzelné, hiszen az ebeknek egykor Bibliában hullajtottak morzsákat az asztalról.

A könyvet a Borsod Online hozzászólóinak írásai szerint 2001-ben kezdték el ismételni, amiért Orbánnak kiabálták, hogy három gyerek a magyar családé. Orbán eredete szerint sohasem lehetett a holt tengeri tekercses egykor kihalt zsidó nép képviselője, lévén, a cigányság eredete sziklai még a magyar pusztai népnél is.A református egyház hívei pedig, mint alkoholisták, fatalisták mások elmondásai szerint az elmeosztályról valók. Ezért védik őket annyira az elmeosztály emelői. Ezért mutatta be Orbán társaival Pszichografológiai könyv-féle aláírását, hogy megmutassa, honnan valók. Ezt mutatja többek között Orbán Viktor árkázott homlok-ránca is. Az Anna felébredése című daljátékból - lehet, hogy véletlen - Orbán e sorok szerint: ..."Kívánj a tóra ezüsthajót" Ezüsthajó KFT-t is üzemeltetett, bár nem foglalkoztam a politikai elmeosztály furcsaságaival, későn fogtam fel, hogy a pusztai könyveket, köztük a jehova és többi bibliai apokalipszist ismételnek. A magyar összeférhetetlenségből minden igaz, még azt is irigyelték a magyarok, ha a városiak között szép, erényes, okos leányzó akadt, s boszorkányaival, pusztítóival, elmeosztályaival, akik karmikus bűnként viselik terhüket testükön, a magyar nép addig nem nyugodott, míg össze nem zúzta őket családjaikkal együtt.)


...Szinte lehetetlenségnek tűnik, de gondolataimba mélyedve el kell mondanom, hogy Várad a második világháború után is sok mindent fel tudott idézni korábbi életéből, hangulataiből, hol művészi, hol műkedvelői szinten, hol kávéházi életével, bájaival, tánciskoláival, a közeli fürdőivel, a kirándulások lehetőségeivel, s ki tudná hirtelenjében elmondani, miféle csábításaival még. Csakhogy a magyarság és a zsidóság együttélése mellett megmutatkoztak most már a román jelenvalóság kontúrjai is. Szép volt ez a hármas együttlét. Aztán kivált a zsidóság, elszíntelenedett a magyar részvétel is a korábban irigylésre méltó csodás harmóniában, aminek az lett a következménye, hogy sivárrá vált aromán jelenvalóság is.

Várad sötét, kihalt, halott várossá lett, csak a múltjában régi szívekben a nosztalgiákban él még.

Sokszor elmerengek a régi Váradon. Unalmas, bánatos napjaimban azért ébresztgetem, hogy vigasztalást merítsek sugallataiból. A képei rendezetlenül tódulnak elém, mint a szürrealisták vásznaira. Egy kísérletet teszek. Hopp! Rögzítem a pillanatot. Dr. Deutsch Elemér. Mottl Tabéry Géza bácsi, Gróf "Laci", Antal Ilona, Erich Bergel, Horváth Imre, Blajovici Traian, Tertan doktor. Lezárom a sort. Ezek az arcok jutottak eszembe az adott pillanatban, ezek jelentették most számomra a közelebbi Váradot. Magyarok, románok és zsidók. Ha holnap is elvégezném ezt a kísérletet, minden bizonnyal módosulna a kép, hiszen annyi meghatározó arc keresne még polgárjogot.

Dr. Deutsch Elemér. Széles, mosolygós arca hol a közkórházban, hol a Nagy Sándor utcai régi kerületi rendelőben, hol a saját rendelőjében jelenik meg előttem. Csak egyszer voltam a lakásában, hogy vizsgáljon meg. Nem tudtam rávenni, hogy kifizessem a vizsgálatot. Könyörgött, hogy ne fosszam meg őt az öröm lehetőségétől. Ismer engem az utcáról, hallott a tanári munkásságomról. olvasta néhány írásomat a helybeli napilapból, ő kimondhatatlanul szereti a tanárokat, ő boldog, hogy megvizsgálhatott és segíthet rajtam. Rájöttem otthon, hogy mivel magyarázható ez az úri gesztus. Az ő felesége is tanárnő, s úgy tudta mindenki, hogy nagyon szépen élnek.

Később egy iskolában tanítottam a feleségével és dr. Deutsch Elemér részt vett néhány iskolai bankettünkön is Nagyon kedves ember volt. Neki egyetlen beszélgetés elég volt ahhoz, hogy becsempésse magát a szívekbe, az emlékezetekbe.

A futbalmeccseket sem tudnám elképzelni nélküle. Ott ül a tribünön, vicces megjegyzéseivel fűszerezi a látottakat, az izgalmas támadásoknál mélyeket szív a szivarából, a váradi levegőt szennyezi.

De ez a szivarfüst is pótolhatatlanul hiányzik a váradi levegőből.

Mottl Pali bácsi a második igazgatóm. Egyik cigarettát a másik után szívta, ám ő volt a város legnyugodtabb embere. Ezt is csak Váradon lehetett megcsinálni.

Fülöpné Réz Gizella. Neki köszönhetem egy tüdőlebenyem elvesztését,mert takarékossági célokból nem engedélyezte, hogy begyújtsanak a könyvtárunkban. Ott fáztam meg. Nemcsak az igazgatóhelyettese voltam, hanem a könyvtárosa is. Nem tehetek róla, képtelen vagyok nélküle elképzelni a régi Váradot. Mégiscsak ő volt a legprecízebb, a legpedánsabb, a legnagyobb váradi iskolai igazgató.

Hogy Pali bácsi után "Gizus néni" jutott mindjárt az eszembe? Erről én nem tehetek, de ők igen. Mert állítólag ők fiatal korukban...De nagy pletykásak azok a váradiak is!

Mivelhogy az iskolai életre kapcsolt rá az emlékezetem, csak Árkosi Jóska következett. "Meünk a vadhavasba, Kun Jóska?" Igen, így kérdezte viccesen. De hányszor is! Soha semmi sem öli ki a fülemből ezt a mondatot. "Meünk, Árkosi Jóska!" - ez volt rá mindig a válaszom.

Senki sem szerette nála jobban a vadhavast.

Implom Babi, Várad egyik legszebb lánya volt. Ez a sorrend sem véletlen. Még kezdő tanár koromban elkéreztettük egyszer a mamájától egy révi kirándulásra. Én meg Árkosi. Meg kellett fogadnunk többször is, hogy idejében hazaszállítjuk. Olyan esőt fogtunk ki, hogy bőrig áztunk, s a vonatot is lekéstük. Nagyon későn adtuk át Babit, úgy éjfélkörül, kócosan, megtépetten. Azt hittem, hogy leég az arcomról a bőr.

Mondom: nagyon szép kislány volt. Vele csak egyszer kellett végigsétálni a váradi főutcán, hogy minden második lány megkérdezze: ki az a fiú Implom Babival? Persze nem azért sétáltunk vele, hanem a bennünk eluralkodott frász miatt. Egyszerűen nem lehetett a varázsától megszabadulni.

Implom Babi nemcsak magyar és francia szakos tanárnő volt, hanem kíváló újságíró is később, nem csoda, ha Tabéry Géza bácsit, Csinszka első gavallérját juttatja az eszembe, akiről olyan szép cikkeket írt, s most már csak a legnépszerűbb váradi színész, Gróf "Laci", a legkiválóbb zongoraművész, Antal Ilona, a legjobb karmesterünk, Erich Bergel és a legnagyobb költőink egyike, Horváth Imre következett.

A ráütésem a közismert nevekre csak Blajovici Traián lehet. Váradon nemcsak magyar és zsidó, hanem reprezentatív román személyiségek is voltak, s nem tartom véletlennek, hogy az én első helyem mindjárt az ő nevét említem meg. Fiatal tanárként egy épületben tanítottunk. Ő a Gojdu Gimnáziumban román nyelvet, én a "Szent Lászlóban" magyart. Tökéletesen megértettük egymást. Később együtt futballoztunk a pedagógusok szakszervezeti csapatában, s mikor kiszabadultam a börtönből, s néhány olt magyar kollégám elfordította tőlem a fejét (pedig tudhatták, hogy az ő becsületük védelmezőjeként szenvedtem el a kínokat és megaláztatásokat), neki volt bátorsága és embersége megölelni a Fő utcán. Bízott bennem. És szeretett.

Szükségképpen oda kell visszakanyarodnom, ami a tulajdonképpeni mondanivalóm. Akkor volt a legtartalmasabb az életem, mikor a románokkal és a zsidókkal együtt éltem, egy levegőt szívtam velük. Minden egyéb napom valami hiányérzetet is tartalmazott. A boldog gyermekkoromat el sem tudom képzelni nélkülük, mert minden játékomban, kacagásomban benne vannak. Én ma boldogan élek Magyarországon, mégis hiányzik számomra a román beszéd, mert hozzájárult minden korábbi napom fűszerezéséhez és hiányoznak nemcsak a román, hanem a zsidó barátok és ismerősök is. A teljességemből hiányoznak, ami azt jelenti, hogy kitörülhetetlenek az emlékeimből.

Mondanivalóm veleje - emlékezzünk - ez volt: mi, magyarok és zsidók sokat és nagyon vétkeztünk egymás ellen (a fasiszta söpredékünkkel, a gettónkkal, az ezeket követő gázkamrákkal, Kun Béláék kommunizmusának következményeivel, Rákosiék bosszújával, sok-sok egyébbel), de őszinte bocsánatkérésünkkel és megbocsátásunkkal példássá fejleszthettük együttélésünket. Csakis így, másképpen soha.

Engedjétek meg, zsidó testvéreim, hogy saját példámmal igazoljam, milyen mélyről kell jönnie ennek a megbocsátásnak, ahogy garantáltan bekövetkezik,ha becsületes szándékkal segítjük elő.

Íme az én példám:

Az édesapám piaci szabó volt Belényesen. A nagyapám, a nagybátyám (Pali bácsi) és Ankerék voltak még ilyen piaci szabók, korábban csak az én hozzátartozóim, mert Ankerék újabban jelentek meg. Valamennyien a váradi nagykereskedőktől, Guttman Emmánueltől és Lefkovics Leopoldtól vásárolták a szövet és bélésanyagokat, amiket aztán feldolgoztak. Az említett zsidó nagykereskedők zsidó segédjei egyszer elárulták édesapámnak, hogy a főnökeik olcsóbban adják az árut Ankeréknak, aminek az volt a következménye, hogy olcsóbban árulhattak, s az enyéimnek sokkal többet kellett termelniük, dolgozniuk, hogy lépést tarthassanak. Ankerék nagy hibát követtek el édesapám ellen: elcsalták tőlünk Ács János segédünket, hogy többet fizetnek neki (az olcsóbb vásárlásuk ezt is lehetővé tette), s az apám csak úgy tudta visszaszerezni a segédjét, ha ő is megadja azt a fizetést, amit Ankeréktől kapott. Ez újabb hajszát követelt meg a felszínen maradásért.

Apámék és Ankerék - ahogy ez ilyenkor lenni szokott - nem köszöntek többé egymásnak, s a szüleink azt mondták nekünk, hogy mi se köszönjünk az öreg Ankernek és ifjabbik fiának, Imrének. De hozzátették, hogy Anker Lajcsinak, az idősebbik fiúnak - aki nem dolgozott a szabóságban és népszerű ember volt -, továbbra is köszönhetünk. Világosabb a napnál is, hogy a családi haragunk jogos volt és nem az antiszemitizmus szülte. Lefkovics Leopold nem adott többé hitelt nekünk, mire Kain Lajos bácsi, fűszeres, akitől a legtöbbször vásároltunk, felkereste az édesapámat és közölte vele, hogy akármikor kész kamatmentes kölcsönt adni neki, hogy talpon maradhsson.

Két dolgot kell itt tisztán látnunk:

1. A szabadkereskedelem, a kunkorrencia nem ismer határokat, kíméletet. Magyar szabók között is bekövetkezett volna az a harag, ami apámék és Ankerék között létrejött. (Hány magyar ember tett már tönkre magyart, sőt meg is gyilkolt anyagi érdekek miatt.)

2. A szegény zsidó segédek, akik szerették és tisztelték az édesapámat, rendkívüli szorgalma miatt, képesek voltak elállni zsidó fajtestvéreiktől, hogy a becsületesség oldalára álljanak. Nagy dolog ez zsidók részéről, mert ők aztán igazán összetartanak. Még azt is meg kell említenem, hogy a segédek a multimilliomos Guttmanné kapzsiságát is leleplezték. Figyelmeztették édesapámat, hogy szédületes gazemberséggel veszi át a pénzt: eltereli gyors beszédével (vagy elterelheti) a fizető figyelmét és lecsúsztat egy ezrest (nagy pénz volt akkor) a lábaihoz, az asztal által jól eltakart földre. Kétszer is megcsinálta ezt édesapámmal a segédek emlékezete szerint, s másokkal is megcselekszi.

A második világháború idején a belényesi zsidóságot Gyantára, az anyám színmagyar falujába telepítették a román hatóságok, nyilván nemcsak anyagi, hanem politikai okokból is. (Ki tudja, mi várt volna az ottani zsidóságra is, ha másképp alakul a háború, vagy még jobban elhúzódik, hiszen a magyar nyilasok és a román vasgárdisták között semmi különbség nem volt, ismeretesek az ő progromjaik is.) Ankerék a nagyapámék és nagybátyámék házában találtak otthonra, ahol teljes egyetértésben, testvériségben éltek, ezt igazolhatják a Nagyváradon még mindig élő Anker lányok is.

A háború befejezése után Anker Imre szekuritás tiszt lett Nagyváradon és nem rég tudtam meg, hogy igen fontos szerepe volt a letartóztatásomban, a megkínzatásomban, a 25 évi kényszermunkára ítélésemben, a négyévi börtönévem letöltésében, egészségem tönkretételében. Már nem él.

Kedves zsidó testvéreim!

A zsidó Jézusom nevében mondom neked,hogy én a keresztyén hitem szerint minden lefekfés előtt imádkozom az ellenségeimért is, az Anker Imre lelkiüdvéért is. Mert mi nem a "szemet szemért, fogat fogért"e elv alapján élünk már kétezer év óta, hanem a szeretet és a mindenkori megbocsátás elve alapján. Zsidó tanítás szerint nekünk nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer, vagyis mindig meg kell bocsátanunk egymásnak, s az ellenségeinknek is. Mi nagyon sokan képesek vagyunk erre, akár hiszed, akár nem.

Rád bízom tehát, hogy higgyél, vagy ne higgyél nekem. Ha nem hiszel, az én hitem szerint nagy baj az neked. Ott túl és emitt, ezen a földön. Ha nem keresed azt a megértést és megbocsátást, ami már bennem megvan. Fogadd el a megalázkodásomat és te boldog lehetsz, ha megalázod magad. Az utolsókból lesznek az elsők- ezt is egy zsidó tanította nekünk. És mi hiszünk benne.

És az is baj, ha nem mérsékled magad, ha nem ismersz határt mindenben. Ha te is meggondolhatlanul firkálsz.

Csak egy dolgot "mesélek"még el neked. Tudod, a mesék a legtisztább dolgok, mert a bennünkmegmaradt gyermeki ártatlanságot tükrözik. És sokszor igazak is.

Én a Securiratén és szamosújvári fegyházban éreztem át először igazában a zsidó deportáltak fájdalmát. Nem tudja azt átérezni elég mélyen senki, csak az olyan ember, aki átesett már hasonló megpróbáltatásokon. Ott volt időm átgondolni sok mindent. Az egész életemet. Meg a másokét is. Egyszer két zsidó nő utazott velem a zsúfolt vonaton. Halkan beszélgettek, de én minden szavukat hallottam és megértettem. Többek között megemlékeztek egy sötét hajú, ötéves leánykáról, akit Mirjamnak hívtak, aki balettozni tanult, mindenféle terve volt és elpusztult a deportálásban. Nagyon meghatott a történet, mert a gyermekeket mindig szerettem (pedagógus vagyok)és nekem a börtönben gyakran eszembe jutott az a kis Léner Mirjám, aki az udvarunkban lakott.Igaz, hogy az kis szöszke volt. A két leányka valahogy összeolvadt a képzeletemben és nem hagyott békét többé. Arra kényszerített, hogy verset írjak róluk,meg a többi szerencsétlenről is, a börtön mélyén. Összeírtam én sok mindent akkor, mert a lélek a nehéz pillanatokban nagyon érzékeny, fájdalommal telített és mindenképpen megkönnyebbülni szeretne. A versnek titulált kisebb írások, szellemi izzadmányok nagyon alkalmasak voltak erre. Így foglaltam rímekbe, szakaszokba a sohasem látott, csak elképzelt Mirjámmal kapcsolatos sajnálatomat, fájdalmamat is. Ne tekintsd ezt versnek, hiszen én nem vagyok, nem voltam és nem leszek költő, csak a szándékomat nézd! Hát ezt izzadtam:

Mirjám
(A deportálásban elpusztult kisgyermekek emlékére)

Sötét hajú leányka volt, ötéves.
Csodás szemében ékkövek ragyogtak,
mint homlokán királyi asszonyoknak.
Mesélt, dalolt,balettezett az édes

és terve volt: színész szeretne lenni,
meg ez, meg az. Nagy zsarnokok a vágyak,
remények szárnyán, észrevétlen járnak,
s a gyermeket sem engedik pihenni.

Elült a vágy és Mirjám is csak emlék.
A sírkövére gyöngyvirágot tennék
és ráhajolnék sírva, megremegve.

Hogy mondjam el, hogy szép nekem a táncod?
Selyemcipőben, elbűvölten járod
magasra szökve: égbe, fellegekbe.

Szóval: írnom kellett verset. Akár költő vagyok, akár nem. Még nem tudtam akkor, hogy a zsidók nem virágot visznek a sírokra, hanem köveket, kavicsokat raknak le. Ma sem sejtem, miért, de én is mindig kis köveket viszek a Deutsch Elemérék sírjára. Már megszoktam, így esik jól nekem . Hogy miért épp a gyöngyvirágot építettem bele az úgynevezett "versembe"? Mert az volt édesanyám legkedvesebb virága.

Egyszer igen nosztalgiás hangulatban voltam. Nagyon fájlaltam az édesanyám halálát és gondolatban állandóan azon a régi udvaron jöttem-mentem, amely már nem is létezett, csak egy kis részét hagyták meg, ahol épp a mi lakásunk van - ma már takarítatlanul, elhagyottan. Mi sem természetesebb, az egykori szomszédok is ott sürögtek-forogtak abban a régi udvarunkban: Weiszék, Schwartzék, Kahánék, Lénerék.Vajon mekkora lehet már Weisz Gábor, Schwarzt Jutka, Léner Mirjám és Jutka, Kahán Robi és Ari - az anyám emléke mellett ez is foglalkoztatott.

Merész gondolatom támadt: én elküldöm a "Mirjám" című írásomat az izraeli rádiónak és megkérem az illetékeseket, hogy olvassák fel egyszer és mondják be, hogy a Kun család még élő tagjai szeretettel ölelik mindazokat, akikkel egyszer a Lakatos utca 8. szám alatt együtt laktak, na meg Weisz Iluskáékat, a szomszéd ház lakóit, akiket még Belényesről, gyermekkorukból ismernek, na meg minden váradi és nem váradi ismerősősünket.

A fantáziám annyira magával ragadott, hogy ott jártam már azon a két nevezetes jeruzsálemi helyen, ahová évtizedek óta vágyakoztam: "annál" a szent sírnál, majd annál a szent falnál, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar annyi átéléssel és fájdalommal festett meg - és a szemeimet is megtöröltem.

Sohasem kaptam visszajelzést a "versikémre".

Most már gondolhatsz, amit akarsz rólam. Csak azt kívánom, hogy magadról is legyen egy-egy mélyebb gondolatod.

Közírói tevékenységemhez hozzátartozik, hogy szeretem összegezni azt, amit már elmondtam.

Hát jól jegyezd meg, te firkász a "büdös" zsidó és a te firkász "szarházi" mgyar (a jelzők fordított sorrendben is helytállóak), akikre korábban hivatkoztam! Ha így folytatod, csak szar lesz itt mindig és sohasem lesz egy igazi demokrácia, amire nagyon sokan áhítozunk, s amire a világ kötelez bennünket. A viselkedésedhez megfelelő stílust alkalmaztam. Még Sík Sándortól tanultam, hogy a tartalom-forma-egység fontos kívánalom. Attól a Sík Sándortól, aki zsidónak született, de akinél alig volt keresztényebb magyar. Akit úgy szerettünk, mint az apánkat - a hallgatói, a tanítványai.

Most aztán megkaptad tőlem. Először kaptad meg. Kuss meg a coki is! Ezt is egy zsidóbarát magyar zseni mondta. De nem dobom feléd "feledésemnek" gazdag úr-palástját, mert én a zsidóságot már régóta tisztelem és szeretem a fajtámat: pedig imádom. Köztük téged is, te szerencsétlen zsidó, te szerencsétlen magyar.

Az Észak-Magyarország 1989. december 16-i számában olvasom: "A Szarvasról elhurcolt zsidó orvosházaspár fi, Keszt Péter Ervin ma tanár Jáoz-Keszt néven ismert izraeli író, költő, műfordító. Ő fordította le héber nyelvre Balassi Bálinttól kezdve napjainkig a magyar líra gyöngyszemeit.

Ez szép dolog. De őméltósága író és nem méltatlankodó firkász.

Előkelő izraeli személyiség járt nemrég hazánkban, a nevét nem tudtam megjegyezni. Interjúja alkalmával arra is figyelmeztetett bennünket, hogy mi vagyunk a világ két legszétszórtabb népe.

Hát mi sem becsüljük meg egymást?

Egyszer, s mindenkorra írásba adom: fitoszemita vagyok, vagyis zsidóbarát, mert keresztyén vagyok, tehát emberbarát. Nekem minden nép fiát isteni parancsra szeretnem kell.



Szeretném, ha írásom elolvasása után semmi kétség, semmi "balladai homályosság" nem maradna olvasóim tudatában, ezért egy végső magyarázatot hozzáillesztek még. Lényegében a következőket mondtam:

A legfontosabb tömegkommunikációs eszközök (főleg a rádió és a televízió) magyar szellemű irányítása történelmi szükségesség mindaddig, amíg hazánkat "Magyar" országnak nevezhetjük, amíg nemzeti államok léteznek. Ez valamennyi országban így van, az identitással mindenütt törődnek. (Példák: Bulgária, Románia, Lengyelország, Franciaország, Németország, Izrael, a feltörekvő szovjetúnió-i és jugoszláviai népek stb.) A kiszolgáltatott és elnyomott népek kivétel nélkül eljutottak ehhez a felismeréshez, csak identitásuk helyes "mélységét" nem sikerült még felfogniuk. Igen fontos, hogy ne ugorjanak át a ló másik oldalára, hogy egy egészségtelen, nacionalizmushoz (Isten ments:sovinizmushoz) jussanak.

Tömegkommunikációs eszközeink legfőbb nevelői feladata az, hogy kialakítsák népünkben azt az egészséges nemzettudatot, amitől a Rákosi-Kádár rendszer miránk, magyarokra vár.

Egyre inkább beigazolódik, hogy a magyar nép széles tömegei a keresztyén (keresztény) jelzőt is oda kívánják illeszteni legfőbb nemzeti sajátosságaink közé, de nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy egyistenhitünket és Krisztusunkat épp a zsidó néptől, bibliai tanításunk szerint választott népétől kaptuk, amelyet nekünk szeretnünk kell.

Magyarország az egyetemes zsidóság egy részének a hazája is, az volt évszázadokon át és az is marad.
Olyan életkörülményeket kell teremtenünk, hogy az itteni zsidóság saját hazájában érezhesse magát. Ez elérhető az egyházak összefogásával, az életpályák szabad megválasztásával, a zsidó műveltség és kultúra ápolásával.

Az antiszemitizmus elterjedése hazánkban súlyos következményekkel járna, hiszen eléggé megbélyegzettek lettünk második világháborús kiszolgáltatottságunk folytán, s nekünk különösen igazolnunk kell, hogy normális körülmények között méltók tudunk lenni arra, hogy európaiaknak nevezzenek minket.

Az antiszemitizmus elkerülése csak bölcs belátással, egy igazságos kompromisszum útján lehetséges. Nem elég óhajtani, hogy ne legyen antiszemitizmus hazánkban, hanem tenni is kell érte valamit, mégpedig a magyar és zsidó részről egyaránt. A bölcs belátás áldásossága véleményem szerint a zsidóság irányából hamarabb meghozhatja a kívánatos gyümölcseit, mert amilyen mértékben háttérbe szorulnak a Rákosi-korszaktól örökölt "törtetések" (ez még mindig szelíd kifejezés), akkora mértékben rakjuk le igazi barátságunk valóban stabilnak nevezhető köveit. A zsidóság műveltebb és széles magyar néptömegeknél "bölcs belátás többet ér minden más adománynál" szophoklészi elvet épp a rádió és a televízió iránti magatartásforma-váltásban kamatoztathatja.

Nem vagyok tagja egyetlen pártnak sem, de nem mulaszthatom el megjegyezni: az SZDSZ és a Fidesz kíméletlen kormányellenes kirohanásai mély aggodalommal töltik el szelídebb magyar lelkemet és néhány tévériporter kérdezési módszere sem nélkülözi a mértékfölötti rámenőséget.

Adja Isten, hogy a krisztusi szeretet irányítsa minden lépésünket!


Miskolc, 1990. március 17. szombat



  
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Joshi Bharat mai idézete
  2009-06-22 08:12:47, hétfő
 
 

"Az ember igazi gazdagsága az a jó, amit a világban véghezvitt." 		 
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
Mai harmoniakártyám
  2009-06-22 04:21:33, hétfő
 
 

A mai napodat Változékonyság hatja át


Mező - A lélek jelenlegi állapota. Jelentése sorsforduló, végtelen tér, nyílt lehetőségek. Mutathat új működési területre, ahol új horizontok nyílnak meg előttünk. Szabad döntéseket, tetteket és gondolatokat hozhatunk, ha ez a kártya uralja napunkat.		  
 
0 komment , kategória:  Napi harmoniakártyáim  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2009.05 2009. Június 2009.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 204 db bejegyzés
e év: 1940 db bejegyzés
Összes: 7246 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1486
  • e Hét: 6350
  • e Hónap: 12591
  • e Év: 64857
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.