GÖMBÖS GYULA, A FAJVÉDŐ VEZÉR (1943) - GÖMBÖS GYULA,FAJVÉDŐ VEZÉR,Marschalkó Lajos,BERLIN-RÓMAI TENGELY KOVÁCSA,Gömbös Gyula,Oláh György,Benes Edéék,Hadak Útjában&#8220,Nemzeti Múzeum Széchenyi,Hitler Adolf,Hitler Adolfnál,Pathó Pálok,Mecsér András,Tisztelt Ház,Sigray Antal,Rassay Károly,Buchinger Manó,Mezőgazdasági Kamara,Milotay István,Gömbös Gyulát,Felmegyek Gömbös Gyulához,Pathó Pálék,Élet Kapujáig,FÁKLYA KIALSZIK,Keresztelő Jánosa Gömbös Gyula,Palazzo Veneziában,Hála Mussolini,Nagyságos Fejedelem,Kormányzó Úr,Bethlen Istvánról,Wolff Károlynak,Nemzeti Munkahéten Schmoll-huszároknak,Eckhardt Tiboré,Bíró Pálok,Miklós Andorok,Incze Sándorok,Csák Máték,Szabó István,Eckhardt Tibor,Ezerszer Messiások, - zgfumag Blogja

Továbbiak »

Belépés

			zgfumag.blog.xfree.hu
Ha azért nézel , mert ez a munkád, jó munkát kívánok! GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Minden nemzetnek olyan kormánya van aminöt érdemel. Ha valami...			Zámbori Gusztáv 1957.12.05 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

GÖMBÖS GYULA, A FAJVÉDŐ VEZÉR (1943)

2016-08-04 10:13:19, csütörtök

	Marschalkó Lajos: GÖMBÖS GYULA, A FAJVÉDŐ VEZÉR (1943) - Harmadik rész - VII. A BERLIN-RÓMAI TENGELY KOVÁCSA Visszalapozva az öreg, megsárgult újságokba, azt kellene hinnünk, hogy Gömbös Gyula volt az utolsó magyar táltos. Előre látta mindazt, ami bekövetkezett, ami Európában történt és történni fog. Szinte pályája kezdetétől fogva céltudatosan, a vezérkari tiszt pontosan kialakított tervei szerint dolgozott egy célért: a Berlin-római tengely létrejöttéért. Keserű valóság, de tudta: előbb egy világnak kell megváltoznia, hogy megváltoztathassuk a mi kis magyar glóbuszunkat. Oláh György feljegyzései szerint, 1920-ban a Szózat szerkesztőségének egyik ócska térképe előtt mondta el barátainak először a Berlin-római tengely tervét. Akkor tehát, amikor még Olaszországban alig erősödött meg a fasizmus, amikor a ,,bajor fajvédők“ még alig voltak négy-ötezren és akkor, amikor a szomszédban még itt vegetált a Szt. germaini béke vattába pólyált csecsemője: a ,,független“ Ausztria. Az egész világ demokratái, zsidai dédelgették ezt a lázbeteg, ványadt kisdedet. Mindenki esküdött rá, hogy életképes lesz, hogy végvára marad a nyugati zsidóhatalmaknak, és idők végtelenjéig megakadályozza Nagy-Németország megszületését. Ezekben az időkben Hitleréken kívül egyedül Gömbös Gyula látja: Ausztriának el kell tűnni! Mert ez az első lépés a békediktátumok megdöntése felé. A fajvédő párt egyik vacsoráján, 1923-ban elsőnek mondja ki ezt az igazságot: ,,Ausztria számára nem Ausztriában kovácsolják a politikai jövőt, hanem Németországban. Ausztria számára azok kovácsolják a jövőt, akik hasonlóan mi hozzánk kálváriát járnak, mert a nemzeti jövő szolgálatában állnak. Németország lesz az, amely a lekicsinyelt nemzeti mozgalmakhoz csatlakozva, példát ad a magyar társadalomnak is, hogy szavak helyett végre lépjünk mi is a tettek mezejére.“ Akkor, persze, még senki se félti a ,,magyar függetlenséget“ ettől a kísértetiesen beteljesedett próféciától. A későbbi szabadságharcosok — például Eckhardt — még ott ülnek Gömbös Gyula mellett, és lelkesen tapsolnak. A többiek pedig a tőzsdén, a konszolidáció Eldorádójában csinálják a milliárdos üzleteket. És fölényesen mosolyognak. Közben ők árulják úton-útfélen a magyar függetlenséget. Ők, a liberális plutokrácia jelesei, a bírópáli magyar nemzet honfiai szeretnék a trianoni árnyék függetlenségét is felcserélni valami kiadós Duna-konföderációval, melyben még többet lehet keresni. A bankvezérek valutáris uniót akarnak csinálni Ausztriával. Prágából a Duna-konföderáció megvalósítását ajánlgatják Benes Edéék. S Gömbös Gyula, aki a király puccs idején egyszer már megmentette a magyar függetlenséget, most a Szózat hasábjain keserű hangú cikkben száll szembe azokkal, akik később majd farizeusmódra tőle fogják félteni a nemzet önállóságát. Gömbös Gyula látja, hogy itt az ő nagy álma, a Berlin-római tengely ellen készül valami. ,,A nemzetközi zsidó kapitalizmus — írja a Szózat 1925. Február 1-jén megjelent vezércikkében — és a francia kisantant érdekek azok, amelyek rabul akarják ejteni a független Magyarországot, hogy szembeállítsák természetes szövetségesével, Olaszországgal és Németországgal.“ Itália és Németország között még ugyan ott fekszik Ausztria, Itália már fasiszta, Németország még marxista, de Gömbös Gyula hirdeti, vallja, hogy e két birodalom egymásnak és Magyarországnak természetes szövetségese. Csak éppen attól fél, hogy ,,a kishitűek, a szenvedni nem tudók, a magyar jövőbe nem bízók, a várni nem tudók, a türelmetlenek, a sivár gazdasági helyzet nyomasztó hatására átmeneti látszat-előnyökért odadobják függetlenségüket, még mielőtt igazán megvirradna.“ Mert meg fog virradni! Ő tudja, ő bizonyos benne! Akármilyen sivár is a magyar belpolitikai konszolidáció időszaka. Virradni fog! Csak várni kell. Tűrni kell. — Ha rabkenyéren kényszerülünk élni — írja Gömbös — ám éljünk vele, ha foltozott ruha jut nekünk, járjunk inkább benne, csak mentsük meg egyetlen kincsünket: függetlenségünket! Pedig vannak pillanatok, mikor maga is meginogni látszik. Egyik barátjának arról beszél, hogy nem jobb volna-e elmenni, kivándorolni innen, ahol a maradék magyar erőt, a szellemet, a lelket is megfojtja az arany-középutas rendszer tűrhetetlen posvány levegője. De ez a hangulat csak egy pillanatig tart. Aztán már újra a régi, az igazi Gömbös Gyula áll előttünk. A ,,Hadak Útjában“ 1928 márciusában megírja a Berlin-római tengely koncepcióját. Apró, csaknem jelentéktelen lapocska ez a kis folyóirat, amely hol nyomtatva, hol pedig litografáltan jelenik meg. A Nemzeti Múzeum Széchenyi hírlaptárában található egyetlen példánya ma mégis egyik legfontosabb, legérdekesebb dokumentuma az európai és magyar politikának. A cikk címe: ,,A magyar külpolitika és a Brenner kérdés“. Ebben fordul elő először a Berlin-római tengely fogalma, amelyet ma már öt földrész nagy világlapjai használnak. Amikor valamelyik beszédemben külpolitikai vonatkozású érdekeinket hangsúlyoztam — mondja a történelmi nevezetességű cikk — arra az álláspontra helyezkedtem, hogy nekünk, illetve a magyar kormánynak arra kell törekednünk, hogy a német-olasz konfliktus békés elintézést nyerjen. Sokan csodálkoztak azon, hogy ez mennyiben magyar kérdés. Magyar kérdés azért, mert nagy érdekünk, hogy Németország és Olaszország barátok és ne ellenségek legyenek, mert mindkét államtól sokat remélünk. A németektől a múlt alapján, és mert hatalmas szomszédos nép, az olaszoktól a jelen alapján, mert felfelé törő, állandóan izmosodó nép, és mert mindkettő érdekszférája érinti Magyarország érdekkörét. A Brennert az olaszok azért választották határnak, mert elsősorban katonai szempontok vezérelték őket, akkor, amikor stratégiailag olyan határt kívántak megállapítani maguknak, amely Olaszország védelme szempontjából kívánatos. És bár tudom azt, hogy a Brennertől délre laknak németek, mégis arra az álláspontra helyezkedem, hogy a német nemzeti kisebbség kérdése sokkal kisebb jelentőségű, mint az olaszok stratégiai szükséglete. Brennertől délre az olaszok szerint 80 000, a németek szerint 200 000 német lakik. Már e számok összehasonlításánál látjuk azt, hogy viszonyítva akár Németország, akár Olaszország összlakosságához, elenyésző létszámról van szó, amely nem képezheti két nagy nemzet barátságos közeledésének és állandó barátságának akadályát. Szerintem a németeknek, nagyobb kérdéseik vannak, mint a Brenner kérdése és éppen ezért oda kell hatnunk, hogy Mussolini, Stresemann és Seipel megtalálják egymást azért, hogy az egyik dél felé, a Földközi-tenger felé, a másik észak felé és a Rajna felé fordíthassa tekintetét, ahol sokkal nagyobb német érdekekről van szó, mint a Brenner vidékén. Az európai politika centrifugális erők folytán, még ma is zűrzavaros. A békeszerződések csak fokozták az elégedetlenséget és azoknak lesz előnyük, akik mielőbb megtalálják a helyes politikai utat, amely elsősorban abban áll, hogy nacionalista programjuknak olyan medret építsenek, melyben a természetes kibontakozás fejlődési lehetősége megvan. Ha Berlin és Róma körül centripetális erők fognak érvényesülni, és ha ez a két főváros nemzetük képviseletében támpontja lehet egy olyan tengelynek, amely stabilitást jelent, akkor az európai politikai rendszernek meg lesz az a bázisa, amelyhez mi magyarok is igazodhatunk. Ha azután megtörténik Német-Ausztriának csatlakozása Nyugat-Magyarország nélkül a nagy Német birodalomhoz, ha fasiszta kormány pl. megtalálja az Adria mentén, és a Földközi-tenger mentén lévő politikai terjeszkedésnek koncepcióját, akkor, de csak akkor érkezhetünk el ahhoz a pillanathoz, amelyben Magyarország véglegesen tisztázza külpolitikai orientációjának kérdését. Akkor a Lajta mentén, dacára barátságunknak Németország iránt, mély árkot fogunk vonni, nem azért, hogy elválasszon bennünket, de azért, hogy tudassuk mindenkivel, akit illet, hogy a Lajtától keletre mi, magyarok egyedül akarunk urak lenni, már csak azért is, hogy történelmi missziónkat itt, keleten, a független, magyar nemzeti állam keretén belül teljesíthessük, egyrészt a Balkán felé, másrészt a Fekete-tenger felé. Ezen irányok azok, amelyek Magyarország külpolitikai jövőjét megadják. Földrajzi fekvésénél és gazdasági elhivatottságánál fogva valamikor Bécs, ezután Budapest fogja a Nyugatot közvetíteni a Kelettel. Időközben reméljük azt, hogy elsősorban a békeszerződéseket diktálók soraiban történelmi igazságként megérlelődik a békerevízió gondolata és egyszerűen azért is, mert a Duna-medencéjében egy ezredéven át csak a magyar faj államalkotó zsenialitása tudott helytállni. A magyarság ismerte fel először, hogy a Kárpátok koszorúzta földrajzi egység keretén belül csak egy történelmi akarat, csak egy politikai rendszer, csak egy gazdasági vérkeringés érvényesülhet eredményesen. Jelentkeznek ma is centrifugális erők, de azok leküzdésére éppen ama nemzetiségek érdekében van szükség, amelyek hébe-hóba nemzetiségi lázálmaikat kívánják realizálni, ahelyett, hogy végérvényesen elismernék, hogy az élet könyörtelen keze ma már és mindenkoron ideszólítja hozzánk őket — a magyar testvérekhez. Magyar külpolitika? Melyik hát az első út addig is, amíg a nagy kérdések tisztázódnak? Az első út a csonka nemzettest regenerációja, a faji szupremácia visszaszerzése alapján. Később hasonló értelemben nyilatkozik erről a kérdésről a Magyarság 1928. április 8-iki számában, s most már Itália és Németország felé is egyengetni igyekszik a jövendő útját, a két nagy birodalom egymásra utalását. — Állítom — mondja — hogy a német és olasz differenciáknak is el kell simulniuk magasabb történelmi szempontok érdekében. A Brenner kérdésnek is nyugvópontra kell jutnia, Németországnak és Ausztriának be kell látnia, hogy a fölfelé törekvő Olaszországnak stratégiai érdekei a Brenneren lényegesebbek, mint a Trentinóban élő német nemzeti kisebbségek érdekei... És ha az olasz-német viszony békés és megértő rendezése érdekében a fentiek értelmében foglalunk állást, talán elkövetkezik az idő, mikor Berlin-Róma és Budapest megtalálják egymás kezét mindhárom nemzet érdekeinek szolgálatában. Ez az idő pedig egyre közelít. Mikor honvédelmi államtitkár korában először találkozik Mussolinival, felcsillanó szemekkel újságolja barátainak: — No, fiúk, elmondtam a Ducenak a Berlin-római tengely gondolatát! S amikor Hitler Adolf uralomra jut 1933-ban, elsőnek a magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula siet hozzá. Most már valóra válhat az álom! Most már valóság lehet a Berlin-római tengely, csak a másik partnert is meg kell győzni annak szükségességéről. Pedig ebben az időben magyar miniszterelnök számára még veszélyes vállalkozás a hitleri Németországban tett látogatás. Amikor híre terjed, hogy meglepetésszerűen Hitler Adolfnál járt, itthon egyszerre felviharzik a zsidó sajtókórus, a liberális plutokrácia és az öreg csáklyások lármája. Ez az elbizakodott, gőgös óvilág, az Ahasvérusok és Pathó Pálok törzsi szövetsége valóságos attentátumnak tekinti, hogy Gömbös Gyula kapcsolatokat akar teremteni azzal a német rendszerrel, amelyet ők csak nácizmusnak, vagy fehér-bolsevizmusnak neveznek. Ezek a béke-horizontú, öncélú politikusok csak a maguk kulcspozícióját, megtiprott eleganciáját, kaszinói életformáját féltik, de Ő, aki ott áll Mecsér András társaságában Hitler oldalán, az erfurti dóm lépcsőjén és nézi a nagyszerű rendekben vonuló SS osztagokat, már a holnapot látja. Mikor hazajön, itthon a legvadabb művihar fogadja. A Ház üléstermében gúnyos Heil! Heil! Kiáltással üdvözli a baloldal. A szocialisták tombolnak, a csáklyások sápítoznak, a zsidó sajtó pedig azt szajkózza, hogy Magyarország örök időkre elszigetelte magát külpolitikailag. A jósok, a nagyképűek, a fölényesek és mindenhez értők most is a csalhatatlanság gőgjével jelentik ki, hogy a hitleri uralom három hónapig fog tartani Németországban. Velük szemben csak a Gömbös hangja cseng tisztán, a meggyőződés hevétől fűtötten: — Abszolút hamis beállítás az, mintha itt egy efemer, könnyen elsöpörhető politikai rendszerrel állnánk szemben. A kancellár személyének súlya és tekintélye, a mozgalom szervezettsége, tömegpszichológiai hatása olyan mérvű, amilyenre én nem számítottam. Ezzel azt akarom mondani Tisztelt Ház, hogy az európai politikában, mint faktorral kell számolni azzal a nacionalista mozgalommal, amely a német nép reneszánszához fog vezetni! — Ezt nem Ön van hivatva megítélni! — kiáltják közbe a szociáldemokraták. Sigray Antal azt fejtegeti, hogy az új orientáció árt a revíziós mozgalomnak. Mások rámutatnak arra, hogy nekünk Ausztria mellett kell állnunk, s Gömbösnek nem Berlinbe, hanem Londonba kellett volna repülni. Rassay Károly, különösen pedig Buchinger Manó valóságos provokációnak minősíti Gömbös berlini tárgyalásait. Pár nappal később a Mezőgazdasági Kamara közgyűléséről is válaszol Gömbös Gyula a berlini út támadóinak. — Szolgálatot véltem tenni az országnak — mondja — de egész Európának is, hogy megnéztem, milyen irány van ott. Láttam, hogy nem efemer, átmeneti helyzet, hanem valóság! Néhány évvel ezelőtt a fasizmust is átmeneti dolognak tartották egyesek és olyan közvéleményt akartak létesíteni, hogy ha annak alapjain indulunk el, biztosan zsákutcába jutottunk volna. S ismét néhány nap múlva a soproni határról felel a támadóinak. A magyar táltos most ismét a jövőbe néz: abba a kiismerhetetlen titokba, ami csak a nagyok, a kivételesek számára nyílik meg. Talán már Kassát látja, a kárpáti határt, a Zágonig vitt szegedi zászlókat, s mikor a Berlin-római tengelyről, a Führernél tett látogatásáról beszél, felszárnyal a hangja, s azt mondja: — Igazolni fog engem az idő! A barátainak pedig arról beszél, hogy készülni kell. Mert a németek és olaszok most már előbb-utóbb egymásra találnak. Háború lesz. Nekünk pedig részt kell vennünk a tengely oldalán ebben a küzdelemben, mely szétfeszíti a kisantant gyűrűjét, megdönti Trianont. Sietni kell! Igen! Sietni! Hiszen az élet oly rövid. Az elvégezni való oly sok! A Gömböst eltöltő emésztő türelmetlenségről, tettvágyról Milotay István ad remek jellemzést, amidőn egy cikkében leírja azt az éjszakát, melyen a marseillei válság idején meglátogatta Gömbös Gyulát. ,,A Bánát és a Bácska magyar lakosságára — írja Milotay — a terror és üldözés rettentő napjai virradtak. Ezrével kellett elhagyniuk otthonukat, tűzhelyeiket. Egész falvak, községek népe kénytelen volt menekülni a puszta életét és a puszta rajtavalót mentve. A végzet pallosa függött a fejünk felett és nem volt egyetlen barátunk! A Népszövetség, az antant demokrácia fellegvára nagyképűen úgy tett, mintha az igazságot keresné, s közben a mi megalázásunkra, fenyítésünkre készült. Olaszország egymaga állt mellettünk, elszigetelve. Az új Németország még születésének lázában, a saját maga roppant gondjaival volt elfoglalva. Mi lesz velünk? Prágából, Belgrádból, Párizsból azt üvöltötték, hogy végleg újra fel kell osztani bennünket, letörölni a térképről, mint az irredenta lázadás tűzfészkét, magát a magyar fajt is ki kell irtani, mint a békés Európa megrögzött ellenségét... Felmegyek Gömbös Gyulához, megkérdem tőle: mi lesz velünk? Késő éjszaka volt, a miniszterelnökségi palota ablakai sötéten lezárva. A lépcsőházban találkoztunk. Gömbös valami fontos tanácskozásról jött. Sápadt volt és lángolt az izgalomtól. — Bármi történjék — mondta — nem hagyjuk magunkat megalázni. Aki a magyar határt átlépi, halál fia. Akik vagyunk, ahogy vagyunk, fegyverrel a kezünkben, mind elveszünk, de meg nem adjuk magunkat. Ha Európának ez kell, hát legyen... Hallgattam és átfutott rajtam a szégyen és keserűség dühe, s valami mélységes, hirtelen megmozduló aggodalom: helyt tudunk-e állni a trianoni hadsereggel, a mi lesorvasztott, ellenőrzött, rendőri feladatokra ítélt honvédségünkkel a három oldalról fenyegető betöréssel szemben? — Hát persze! — vetette fel Gömbös a fejét. — Csak két esztendőnk lenne még, másképp beszélnének velünk, de mi is ővelük. Csak két esztendő és meg fogjuk csinálni a magyar hadsereget. Beszélhet a Népszövetség, amit akar, fegyver lesz a kezünkben. Nem nyugszom addig, ha az életem rámegy is. Tehetetlenségemben szeretném sokszor ezeket az öreg falakat magamra dönteni, de lesz, ami lesz, ha mindnyájan elveszünk is, így is, ahogy vagyunk, de most nem engedünk. Inkább a halál, mint a szégyen!“ Mikor már honvédelmi miniszter, mikor már tenni, dolgozni, alkotni tud, szüntelenül visszajár beszédeiben, megnyilatkozásaiban ez a türelmetlen tettvágy. Mintha érezné, hogy közelít az idők teljessége, s mintha sejtené, hogy neki is ki vannak szabva a napjai, hogy tehessen azért a nemzetért, amelynek tíz generációra való elvégezni valója maradt. Csak egy kis időnk legyen! ,,Csak lélegzethez jussunk — mondja egyszer Milotay István feljegyzései szerint. — Vissza fogjuk hozni a csángókat. Minden talpalatnyi földet magyarokkal ültetünk be. Szentül hiszem, hogy rövid időn belül, talán pár év alatt, óriási változások fognak végbemenni Európában. Németország és Olaszország előbb-utóbb összefognak és szétfeszítik a mai kereteket. Nincs egy perc veszteni való időnk. Készülni kell, hogy a nagy helyzet embereire találjon bennünket is. Új Magyarország kell, ha akarjuk, csak tőlünk függ, mindent megnyerhetünk. De készülni kell.“ Ő már hallja, hogy a vén Európának dübörögni kezd a történelem kereke. S ilyenkor hitvallókra, igehirdetőkre, prófétákra van szükség. Férfiakra, akik világosságot gyújtanak ennek a sötétbe tévelygő magyarságnak is. Ezért mondja bemutatkozó beszédében: — Fáklyavivője akarok lenni nemzetemnek, mert tudom, hogy fáklyám el fog aludni a felkelő nap világosságánál. Magyar sors, hogy olyan nyomott az itthoni levegő. A kaszinók velencei tükrén hálót sző a pók, a reformokra azt mondják Pathó Pálék, hogy: ejh, ráérünk arra még. A közélet állóvizeiben csak a zsidó sajtó varangyai brekegnek. Magyar sors, hogy itt a fáklyáknak önmagukat kell emészteni. Magyar sors, hogy az a Gömbös Gyula, akinek politikai létét köszönheti a nemzet, aki az Élet Kapujáig vezette a magyarságot, soha nem láthatta meg a felkelő nap világosságát. VIII. A FÁKLYA KIALSZIK Fáklyavivője akarok lenni nemzetemnek! — hangzik az egykori ellenzéki vezér miniszterelnöki beköszöntője. De, jaj, milyen nehéz fáklyát gyújtani ott, ahol a levegőt még nem pezsdítette meg egy új kor friss oxigénje. És mégse egészen hiábavaló minden. Mert, ha megvalósítani nem is, de utat mutatni még lehet. A Turul kiállításán megadja az irányt, amely egykor majd a Zöldkeresztes házakhoz, a falusi csecsemőgondozáshoz, az ONCsA-hoz vezet. Megmutatja a pozitív magyar fajvédelem útját. ,,Helyre kell állítani a magyarság testi és lelki egészségét, mert egy magyart megmenteni az élet számára annyi, mint megsokszorozni a magyar erőket.“ Az ifjúság előtt, amelynek nemzetpolitikai jelentőségét ő ismeri fel először, a Turul nagytáborán Gömbös Gyula hitvallása szárnyal: ,,Kiadtuk a jelszót: Előre, a reformok útján.“ Kezd közelebb jönni, testet ölteni a távoli délibáb is. Az európai nacionalista népek szövetsége, amelynek Keresztelő Jánosa Gömbös Gyula volt. A Berlin-Róma tengely nem álom többé, hanem valóság. A nagy és önzetlen barát, Mussolini segítségével Gömbös Gyula politikája áttöri a kisantant gazdasági blokádját és 1934. évi március hó 17-én a Palazzo Veneziában, ahol aláírják a római egyezményt, eldől a nemzet sorsa. Hála Mussolini lángelméjének és a magyarság iránti szeretetének, a trianoni nemzet kiszabadul a fojtogató gyűrűből. A maga útján jár már. Élheti öncélú magyar életét. Németek, olaszok mellett itt van már velünk a bolgár testvérnép is, amely ugyanazért az igazságért küzd, szenved, nélkülöz, amelyért Magyarország harcol. Körülöttünk még gőgös percemberkék — Benesek, Titulescuk — dáridója tart, de Musanov bolgár miniszterelnök budapesti látogatásakor a magyar rádió már viszi feléjük a jövő üzenetét, a közelítő vég süvítő szelét. Gömbös Gyula hirdeti: — ,,Azt, hogy ez az igazság diadalmaskodni fog, én biztosan tudom.“ Ő látja meg, hogy bezárult egy kor, amely a magyar szenvedések négyszáz évét, a trianoni sors húsz esztendejét fejezi be. Messze idegenben, Rodostó földjén köszönti a holnapot. Rákóczi házából száll felénk a szava: ,,Rákóczi a szabadságért harcolt s én hiszem, hogy véget ért a kor, amelyben számkivetés volt osztályrésze a nemzet legjobbjainak.“ Gömbös Gyula a nacionalista fajvédő magyar igehirdetése, nemzetépítő munkája biztosítja, hogy barátok álljanak mellettünk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy Rodostóból egyszer majd Kassára érkeznek a szegedi zászlók, s ha elalszik a magyar fáklya, a Nagyságos Fejedelem sírjára ráragyog majd a felkelő nap hajnalsugara és rabságból szabaduló magyaroknak Zágonig mutatnak utat a rodostói csillagok. Biztosítja ezt a magyar hadsereg, amelynek ő volt az egyik első szervezője, államtitkára, minisztere, az ősi földet visszaszerzi majd a honvéd, akinek ő adta az első puskát és aki a Kormányzó Úr országlásának tizenötödik jubileumán íme itt vonul már előtte is, diadalmas rendekben, szabadító fegyverzetben, táncoló paripákon. Vele együtt menetelnek azok a bajtársi seregek, amelyek a második berlini látogatás alkalmával eldübörögnek a magyar miniszterelnök előtt, hogy egykor majd együtt induljanak az úton, amelyet mielőttünk a magyar fáklya fénye világított be. Belpolitikai vonatkozásban azonban abban a pillanatban, hogy Gömbös Gyula átveszi a hatalmat, hirtelen előtérbe lép jellemének egy sajátos vonása. Most már nem a frontálisan támadó ellenzéki harcos többé. A tábornoki mentében is vezérkari tiszt újra. Taktikus, akit most is a meggyőződés fűt, melyet fajvédő ellenzéki korában hirdetett. Csak éppen most felülről kell megvalósítania mindazt, amit alulról akart hozni, milliós tömegek, a szervezett nemzet élén. Oh, hogy elfújta volna akkor a vihar a magyar politika sötét árnyait?! Milyen egyszerre szakította volna szét a velencei tükrök szakadt pókhálóit a magyar nép keze! Most szólni kell olyan akusztikai viszonyok mellett, melyekben az ember nem ismer a saját hangjára. Úgy kívánja az illendőség, hogy udvarias szavakat ejtsen még Bethlen Istvánról is. Azt diktálja a taktikai érzék, hogy a zsidóság felé is megkockáztasson egy sima szólamot. Álláspontomat revideáltam a zsidókérdésben! — hangzik a dodonai kijelentés. Egyetlen szó sem esik azonban arról, hogy ,,revideált“. Enyhébben, vagy szigorúbban kell kezelni ezt a problémát?! A túlpartiak azonban tudják, hogy nem adott fel semmit. Nem revideált semmit. Ők még a barátoknál is jobban tudják, hogy ma is a fajvédő Gömbös ül a kormányon. Talán óvatosabb, talán pillanatnyi taktikai mozdulatokat hajt végre, de nekik nincs kétségük aziránt, hogy most is azt akarja, amit régen. Bekeríteni az ellenfelet. Tönkre verni a liberális-feudális-zsidó frontot. Ha alulról nem lehetett, felülről megteremteni a fajvédő, nacionalista Magyarországot! Igen, odaát tudják, hogy mikor Wolff Károlynak azt üzeni: ,,külön menetelni, és együtt győzni!“ tulajdonképpen a holnap Magyarországának programját hirdeti. A jobboldal és minden jobboldali magyar egyesülését, aminek el kell következni. Vagy majd egy Kerepesi úti sírnál, vagy azon túl a győzelem pillanatában. A túlsó parton tisztában van vele mindenki, hogy ez a ,,veszedelmes ember“ mit akar. A jobboldalon túl szerénynek találnak egy-egy intézkedést, de ők, az örökellenségek érzik, hogy mindegyiknek jelentősége van. Hiszen abból a ,,dömping sajtóból“, amelyet üvöltő gyűlölettel támadnak, egyszer talán hatalmas csatabárd lesz, amely a törvényhozás számára betöri a liberális Bizánc aranykapuját. AZ ÁDOB diplomásból, akit be sem bocsátanak az angol kluboknál exkluzívabb zsidó vállalatokhoz, akit azzal küldenek el elsején, hogy ,,itt a nyolcvan pengője, fiatalember, de bankba ne tegye be a lábát“, egykor talán cégjegyző, igazgató lesz, vagy legalábbis lehet a csontkeretes közgazdasági lángelmék helyén. Valamikor egy fajvédő vacsorán Gömbös Gyula mondta, hogy a nacionalista mozgalmak legkitűnőbb szeizmográfja a zsidóság. Nos, ez a szeizmográf most pontosan jelzi, hogy földrengés készül. Vihar jön. Hiszen azokból, akiket a Nemzeti Munkahéten Schmoll-huszároknak csúfolnak, egykor talán még szervezett nemzet is lehet. A telepítési törvény betörhet a feudalizmus védőállásaiba, s az új politikai orientáció — melynek kezdetét hivatalosan a berlini út jelzi — egykor erős, egészséges nacionalista magyar külpolitikává alakulhat. Igen! Megeshet, hogy a fáklyalángból egyszer ragyogó fényesség lesz, amely bevilágít a liberális dzsungel sötét odvaiba, széttépheti az összeköttetések, cinkosságok dús liánjait. Világosságot gyújthat a magyar koponyákban... — A fáklyát ki kell hát oltani! Legyen sötétség! S az erre irányuló művelet valóban nagyvonalú. Eckhardt Tiboré a feladat, hogy próbálja szembeállítani Gömbössel a népet, Bethlené a szerep, hogy megvédelmezze az ,,alkotmányt“, melynek sáncai mögött a Bíró Pálok, a budai Goldbergerek, a kartellek igazgatóságai, a Miklós Andorok, Incze Sándorok s a kisebb-nagyobb liberális Csák Máték tanyáznak. A zsidó sajtóra vár a magasztos hivatás, hogy valóságos kutyakomédiának tüntesse fel azt az óvatosan indított szervezkedést, mellyel az akkori MEP-ben egy nemzetszervezet alapjait akarja megvetni. Kigúnyolni minden eszmét! Becsületében támadni minden jobboldali politikát! Viccelődni, karikírozni, destruálni és stupidnak, esztelennek kiáltani ki mindenkit, aki hajlandó Gömböst követni! Óh, itt már nincs megalkuvás, nincsen kímélet. Itt többé nem szent semmi. A 94 pontot álmoskönyvnek mondják, a jobboldalról elhangzó beszédek egy-egy mondatát csáklyahordozó talmudisták elemzik, boncolják, vesézik. Itt a legkisebb reformötlet is alkotmánysértés. A legóvatosabb korszerűsítés is ,,idegen eszme“, s még a murgai Nagyasszony, az édesanya német származása is gaz ürügy arra, hogy diktatúrás törekvést, honáruló germán-barátságot orrontsanak Gömbös Gyula minden lépésében. A reformok? A telepítési törvényt lealkudják, a hitbizományi reformból szánalmas, lerágott csontváz marad meg. A berlini útért, a tengelybarátságért őrjöngő támadások folynak ellene. A csáklyások disszidálása után ugyan a párt megtisztul, de kint a falun most Eckhardt szervezi ellene a népi tömegeket. Itt nem szabad nemzeti egységnek lennie! Ha nem megy másként, Nagyatádi népét kell úgy félrevezetni, hogy szembeforduljon azzal a Gömbössel, akiben olyannyira bízott szegény Szabó István. Ha pedig ez sem elég, ha a fáklya nem akar hamar kialudni, akkor el kell oltani a lángját. Mielőbb! Ha másként nem megy, egy revolvergolyóval. Persze gentlemanlike formában! Kaszinói szabályok szerint. És Eckhardt Tibor, az egykori barát, a hajdani hűséges famulus meg is találja a módját, hogy párbajra kényszerítse Gömbös Gyulát. Mikor ott állnak szemben egymással Gömbös a levegőbe lő. S ekkor olyasmi történik, amitől megborzong az ember háta. Eckhardt Tibor felemeli a pisztolyt és céloz. Hidegen, kegyetlenül, a kalandorok eszeveszett cinizmusával, a mindenre elszánt ember rideg, gátlásokat nem ismerő gyűlöletével és hatalomvágyával. Egy-kettő-három... Gömbös Gyula pedig néz, szembe a rámeredő fekete csővel és életének ez a legtragikusabb pillanata: most érzi meg, hogy micsoda sötét erők állnak vele szemben. Micsoda rettentő gyűlölet lobog azok ellen, akik ki akarják mozdítani sarkából a magyar glóbusz állócsillagját. A barát, a legjobb küzdőtárs akarja lelőni! A golyó célt téveszt, de mégis halálosan talál. Ott, ahol a legjobban fáj, ahol a legmélyebb sebet tudja ejteni: a lélekben. A vesekő, amelyet a régi jó k.u.k. katonaszokás szerint nem sikerült ,,kilovagolni“, már régen rágja, koptatja ezt a kemény szervezetet és most a barát revolvergolyója felrobbantja azt a lelki ellenálló erőt is, amely eddig uralkodott a testen, megálljt parancsolt a gyötrő fájdalomnak. A betegség, mely megvolt, lappangott, amelyet emberfeletti önuralommal gyűrt le, felszabadult. Elindult... Súlyosbodik... pedig még élni kellene. Élni, hiszen annyi az elvégezni való és olyan közel már a prófétai sejtések teljesedése. A fáklya pislog, de az ég alján ott dereng a felkelő nap világossága. Németország és Itália felől pirkad a magyar ég alja is. Csak itthon kell a gomblyukban viselt ezüst csáklyákról, kaján arcokról látni, hogy nálunk még mindig vannak, akik a béka-egérharc alkotmányos szabadságában látják az élet értelmét, mikor túl a határon egységbe forró kolosszusok készülnek, indulnak, hogy megváltoztassák a világ történelmét. Itt még ma is a költőnek van igaza: Sósabbak itt a könnyek, A fájdalmak is mások, Ezerszer Messiások A magyar Messiások. A vezérember sorsa nálunk, hogy el kell emésztődnie kis házi vitákban, apró frakcióharcokban, degusztáló megalkuvásokban és kis kompromiszszumokban. Az életének talán legirtózatosabb pillanata, amelyben a hosszan titkolt betegség után meg kell jelennie a repülőtéren, hogy Münchenbe menjen a szanatóriumba. A Mátyásföldön ott sereglik most az a sajtó, amely megkeserítette az életét. S most, mint a vesszőfutás hősének, neki is látni kell az ádáz profilokat, a sunyi szemeket, melyekből részvét sugárzik, hogy leplezze a gyűlölet kárörömét. Hiszen, aki itt jön, az árnyéka önmagának. Nem az a Gömbös Gyula már, aki olyan daliásan dicsekedett a mellbőségével. Az arca sárga, hamuszürke. Homlokán ott a halál bélyege, a kilobbant fáklya ónszínű pernyéje. Még egy perc. Még egy pillanatig tartania kell magát. A szemében még a régi láng ég. Az a tűz, amely felgyújtotta egy nemzet szívét. Aztán mikor beül a repülőgépbe, előrehanyatlik a feje. Szeméből kicsordul a könny, amit oly kevesen látnak. S már száll, száll az ezüst szárnyú gépmadár. Alatta kitárul a föld, a magyar mező, s felülről Isten közelében megérzi a szív, hogy mégsem dobogott hiába. A szem pedig látja a felkelő nap fényét. A magyar fáklya nem égett hiába. Megmaradt itt valami, amiért érdemes volt élni: az itthoni barázda, a rajta mozgó picike pont, a magyar paraszt, aki elindul egykor, hogy harcoljon egy új világért, melyről ő prófétált a szegedi lehúzott redőnyök mögött. Itt lesz a honvéd, akinek ő adta ez első puskát, az ifjúság, melynek lelkéből az ő eszméi lobognak magasra. És megmarad valami, ami mindennél több: Gömbös Gyula, a fajvédő vezér, aki mint egykor, az örökkévalóságig ellenzéke minden csáklyás reakciónak, minden liberális uralmi vágynak és minden zsidó hatalmiságnak. Éltető eszmévé finomul ő, aki milliókra költötte dús élete kincsét. Összetart, eggyé forraszt minden magyart, aki a jobboldali gondolat híve, s aki most csak Örkény-vezér lovas alakja előtt tudja megtalálni egymás kezét. És messze, valahol a Don partján az Ő emléke jár majd a hadra kelt magyar seregek előtt. Csaba királyfi útjáról az ő csillag lelke néz le a magyar katonára, a honvédre, parasztra, s amíg magyar lesz a földön, az ő lelke vezérli győzelmes rohamra a fajvédő nacionalista Magyarország büszke seregeit. https://www.facebook.com/historicus52/posts/1640417822940475:0

0 komment , kategória: Általános

Címkék: függetlenségüket, elégedetlenséget, szükségességéről, frakcióharcokban, magyarországának, revolvergolyóval, zsidóhatalmaknak, összlakosságához, hatalomvágyával, megváltoztassák, szövetségesével, megkockáztasson, revolvergolyója, differenciáknak, szembeforduljon, örökkévalóságig, összeköttetések, csalhatatlanság, alkotmánysértés, nemzetpolitikai, legirtózatosabb, megalkuvásokban, kulcspozícióját, külpolitikailag, miniszterelnöki, terjeszkedésnek, orientációjának, békeszerződések, honvédségünkkel, kutyakomédiának, konföderációval, magyarországnak, nemzetszervezet, kiismerhetetlen, zsidókérdésben, függetlenséget, utolsó magyar, vezérkari tiszt, világnak kell, egész világ, nyugati zsidóhatalmaknak, időkben Hitleréken, első lépés, békediktátumok megdöntése, fajvédő párt, politikai jövőt, nemzeti jövő, lekicsinyelt nemzeti, magyar társadalomnak, tettek mezejére, kísértetiesen beteljesedett, későbbi szabadságharcosok, GÖMBÖS GYULA, FAJVÉDŐ VEZÉR, Marschalkó Lajos, BERLIN-RÓMAI TENGELY KOVÁCSA, Gömbös Gyula, Oláh György, Benes Edéék, Hadak Útjában“, Nemzeti Múzeum Széchenyi, Hitler Adolf, Hitler Adolfnál, Pathó Pálok, Mecsér András, Tisztelt Ház, Sigray Antal, Rassay Károly, Buchinger Manó, Mezőgazdasági Kamara, Milotay István, Gömbös Gyulát, Felmegyek Gömbös Gyulához, Pathó Pálék, Élet Kapujáig, FÁKLYA KIALSZIK, Keresztelő Jánosa Gömbös Gyula, Palazzo Veneziában, Hála Mussolini, Nagyságos Fejedelem, Kormányzó Úr, Bethlen Istvánról, Wolff Károlynak, Nemzeti Munkahéten Schmoll-huszároknak, Eckhardt Tiboré, Bíró Pálok, Miklós Andorok, Incze Sándorok, Csák Máték, Szabó István, Eckhardt Tibor, Ezerszer Messiások,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]