|
2016-06-12 20:06:06, vasárnap
|
| |
| |
Behunyom szemem, a kávéházban, az újságpapírral kezemben, mely araszos betűkkel ordítja, hogy megint elpusztult valami Spanyolországból. Mi pusztult el, hétfőtől keddig? Nemcsak a kövek, egy templom erkélyén, a vajsárga kövek, melyeket feketére asztalt az idő. Valahol, egy katedrális előtt, melynek előterén az inkvizíció máglyái lobogtak, feltépett hasú emberek feküsznek, mint a lovak a bikaviadal arénájában. Nyögést hallok, aztán gyászos, szenvedélyes éneket. Elpusztult valami, ami nemcsak város volt, műkincs, ronggyá tépett fürdőszoba - elpusztult a spanyolság, amely egyszerre volt holtkéz és Velázquez, politizáló hadsereg és Greco, Gil Robles és Do Qujote, mély meghajlás és szerelmes mosoly egy fekete rácsos erkély alatt, sötétbordó rózsák és vastag húsú, foszforosan fénylő halak a piaci kosárban, gőg és toprongyos nyomorúság, az a forró és fekete összetétel, mely legjobb pillanataiban is kissé afrikai volt, az a lelkiség, amely kancsin és eszelősen villogott a máglyára kötözött áldozatok és a papok arcában, akik körülállták a máglyát - ó, hóhérok, lovagok, megszállottak, szerelmesek, bikaölők, vérszag és tömjénfüst, fekete kámzsák és csipkekendők egy édes, halvány arc körül, spanyol költők és spanyol bélmosók, fenség, örök fenség és nyomorúság, örök nyomorúság, még egyszer idézlek, még egyszer hívlak, beleordítom neved a világba, kántálva, számonkérve, temetve. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|
|
|
Offline
