|
2016-06-02 15:10:20, csütörtök
|
| |
| |
A sétány padján fiatal nő ült és olvasott; halványszürke nyakfátylát lobogtatta a szél. Elmentem előtte, és barátsággal néztem kedves, nemes, fiatal fejét, gyöngéd nyakát, finom lábait. Akkor észrevettem, hogy a könyv, melyet félkézzel tart és figyelmesen olvas, ismerős kötésű. Észrevettem, hogy a könyvet én írtam.
Ez a fölfedezés minden írót különös izgalommal és örömmel tölt el. Az ember ír, de titokban alig hiszi, hogy könyve csakugyan árucikk, valamilyen tárgyi élmény, valami, amit fiókban lehet hevertetni, s aztán egy napon elviszi a sétányra egy fiatal nő és olvassa, mint afféle lektűrt. Az író és a mű viszonya a világhoz nem ilyen jóhiszemű. Ír, mert nem tehet másként, szeretné a sikert, mert szörnyeteg lenne, ha nem szeretné, mert kissé mesterember és üzletember is, mert máskülönben egyszerű hülye és eltapossák - de mindezen túl nem hisz az ,,áru"-ban, melyet termel, s ha találkozik a fogyasztóval, megdöbben és hátrálni kezd. Ezért gyors léptekkel mentem odébb, s nem néztem vissza. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|
|
|
Offline
