Somorjáról tudom, hogy a helyi fotósoknak kiállítása lesz 10-én. Ennyi. Volt némi közöm a dologhoz, összehoztam a csapatot az ottani polgármesterrel, de magáról a rendezvényről aztán "elfelejtettek" tájékoztatni. Így aztán semmi sem jelenik meg a dologról, de nem igazán jó ötlet, hogy a város ütődött szervezőknek gazsuláljon. Az egész érdektelen lenne, ha nem került volna nekem is költségbe a dolog, amikor az ottaniak az én mobilomat hívták, hogy nem érik el az óváriakat. A mozgássérült kategóriát ki lehet terjeszteni a szellemiekre is.
Nevetséges.
1989 óta írok naplót. Kicsit mást írtam, mint az elmúlt három évben, amikor itt mindenki kontrollált.
Visszatérek a kockás füzethez. Csak be kell szereznem. Az utolsót az NDK-ban vettem. Ez a blog is marad, de nem bízok a technikában.
Olyan rendesen kértem Istenkét, hogy már ne küldjön telet, ha eddig nem gondolt rá, de elfelejtett erre figyelni.
Persze Varga atyának könnyű, ő most a Szentföldön kóricál, ott biztosan nincsen ennyi mínusz.
Fűtünk, jórészt fával, így is sokat fizetünk a gázra. Ma Márió és Dovi meg én letaroltuk az akácfát a kertben.
Holnap persze valamit kezdeni kell a gallyakkal, de majd megcsinálom.
Volt vers is.
Azt hiszem tényleg be kell iratni valahova az asszonyt, mióta lediplomázott, kötözködőbb lett. Úgy állt neki a takarírtásnak, hogy mindent fölfordított, s persze ilyenkor nekünk nincsen hely sehol.
Azért este magunkhoz vettünk Marcival egy kis sonkás tojást. Most már fől a télzáró kocsonya. A télnek is szólhatna valaki.
A föntieket arról győzködtem, hogy ha eddig nem volt kemény tél, már ne is legyen. Erre durva fagy odakint. Nohát!
Tegnap készen lett az új Mosonvármegye, jó irányúnak látom a váltást, és sok dolog letisztult körülötte.
Néhány izgalmas dolog készülődik, amiben jó részt venni.
A kedves feleségem tegnap megszerezte harmadik diplomáját. A Károli Gáspár Református Egyetemen német nyelvtanári szakon államvizsgázott. Minden elismerés neki, hogy 57 évesen nem adta fel.
Pezsgővel és rántott csirkével vártam.
A fényképek nem őriznek meg semmit
belőlünk. Mind csak gyönge lenyomat.
A gyermekarc mögött koszlott lepedő lóg.
Megörökíthetetlen pillanat.
A kocsiút a fényképész felé a
csámpás fényű délutánban.
Az maradt meg, távolban vonat fut
a levegőtlen fullasztó nyárban.
Aztán falra kerültünk mind a négyen egymást
ölelve, s ötven évig így néztünk le
anyánkra apánkra.
Évi kilenc, én hét, Ibi öt, s Jenci egy
évesen egymásra is vigyázva.
Majd idekerült íróasztalom fölé a kép, s én
a Dénesfa felé vezető út fáit látom.
Nem emlékeszem, hogy hogyan röpült a kismadár
1961-ben, abban a semmibe
hulló nyárban.
gyújtogatók közt
papírból fölépített európánkból
nem lesz római birodalom
erős vár sem
de ha álmainkat sem
álmodhatjuk mi marad akkor
utánunk?
(kell hogy maradjon?)
Ezt versnek gondolom, s azt is tudni vélem, hogy a túlkompenzált műveletlen nyugat - képes tönkretenni az értékek, nyelvek és kultúrák európáját. A pénz júróp pedig önmagában kevés a boldogsághoz.
Pilinszky jutott eszembe, aki azt mondta a szocialista realizmusról, hogy ha a realizmust jelzővel látjuk el, akkor az kevesebb lesz. A héten hallottam a liberális demokrácia kifejezést. Erről is azt lehet gondolni. Bár erről már a gyakorlat győz meg bennünket nap mint nap.
xMagazin
Offline
