|
|
|
2016-02-23 04:39:00, kedd
|
| |
| |
|
|
| |
Ma reggel kaptam elektromos postán Ausztriából. Csak bemásolom
Egy menekülés története
Évek óta őrzöm ezt a történetet. A főszereplője már nem él, névtelen akart maradni. Úgy írom le az eseményeket, ahogyan ő elmesélte. Most, amikor az 1956-os forradalom 60 éves évfordulójára emlékezünk és Európa egy másfajta menekültáradattal szembesül, talán aktuális is. De micsoda különbség!
1956 október 23! Micsoda nap! Micsoda felszabadult öröm! Kitört a forradalom! Azt hittük, hogy végre szabadok leszünk. Aztán jött november 4 és az oroszok az áruló Kádárékkal együtt eltiporták ezt a mi gyönyörű forradalmunkat.
Ekkor mi egy Budapest közeli kis faluban laktunk. Ide deportáltak bennünket 1952-ben. Mindenünktől megfosztottak: elvették a házunkat, a birtokunkat, az értékeinket és kineveztek minket a nép ellenségének. Két kisgyerekkel laktunk négyen egy förtelmes ház két kis szobájában. Itt ért bennünket a forradalom híre. Terveket kovácsoltunk és bizakodtunk, hogy most majd jobbra fordul a sorsunk. Még két hétig sem tartott az öröm. Soha nem felejtem el az embereknek azt az elkeseredését, ami az orosz páncélosok megjelenését kísérte. Már november 5-én láttam, ahogy a házunk előtti országúton hosszú sorokban menekülnek az emberek a szemerkélő esőben hátizsákokkal, kofferekkel, kis motyóikat összeszedve nyugat felé. Álltam a házunk előtt és teát osztogattam. Budapesten 1944-45-ben önkéntes ápolónőként dolgoztam, így a sebesülteket is úgy-ahogy el tudtam látni. Közben egyre csak az járt a fejemben, hogy nekünk is menekülnünk kellene, hiszen németül tudunk, rokonaink is vannak Ausztriában és a hazámban semmi jó nem vár ránk. Elég volt a megaláztatásokból, a nyomorból! De a gyerekek kicsik: András négy éves, Erzsébet három és én állapotos vagyok a harmadikkal. Pénzünk sincs valakit megfizetni, aki biztonságosan átvinne minket a határon Ausztriába. Szomorúan figyeltem a fiatalok tömegét, akik mind elhagyják az országot. Isten áldását kértem rájuk és reméltem, hogy semmi baj nem éri őket az útjukon.
Így telt el egy jó hosszú hónap. Már november vége felé jártunk és a helyzetünk egyre rosszabb lett. A falu egyetlen boltjában egy kiló lisztért, cukorért, kenyérért órákat kellett sorban állni, ha egyáltalán volt. Hogy legalább egy szobát fűteni tudjak a közeli erdőbe jártam fát lopni, ami tilos volt. Ha elkapott volna az ,,erdész elvtárs“ súlyos büntetést kaphattam volna. A kis kézifűrészemet eldugtam az avarba és úgy tettem, mintha csak a lehulló gallyakat szedném. Ezt szabadott. Közben 5-6 méteres akácokat is kivágtam. A kutyám vigyázott rám, azonnal jelezte, ha valaki közeledett. Óvatosan az est sötétjében cipeltem haza a fadarabokat. A férjem segédmunkásként dolgozott, esténként hullafáradtan érkezett haza. A keresetéből éppenhogy meg tudtunk élni. A szüleim máshol voltak kitelepítve. A helyzetünk reménytelennek látszott, egyetlen reménysugár : minél előbb elhagyni az országot, de hogyan?
November 25
Ezen a napon a férjem egy ismerősével jött meg a munkából. Izgatottan és suttogva közölték, hogy öltöztessem fel jó melegen a gyerekeket, egy hátizsákba pakoljam be a legszükségesebbeket és feltűnés nélkül azonnal induljunk el. Minden el van intézve, megyünk Ausztriába! A gyerekeknek azt mondtuk, hogy a nagyszülőket látogatjuk meg, nehogy elkotyogják magukat. Telefon persze nem volt, a szegény szüleimtől el sem tudtam búcsúzni. Csak a hűséges kutyámat símogattam meg utoljára. Írtam egy cédulát a szomszédomnak, hogy törődjön vele, amíg mi nem vagyunk itthon. Aztán indulás gyalog a jó fél kilométerre eső buszmegállóhoz. Csak, amikor már Budapest felé utaztunk fogtam fel igazán, hogy most már minden végleges és nincs visszaút. Budapesten az éjszakát egy barátnőmnél töltöttük, aki azonnal befogadott minket, bár a lakása kicsi volt. Én a kádban, a férjem egy fotelban aludt, de fedél volt a fejünk felett.
November 26
Reggel találkoztunk Jóskával. Ő szervezte az egész menekülést. Egy eldugott utcában állt a rozoga, kis teherautója, hátul ponyvával lefedve. Ide ültem be én egy vasládára a gyerekekkel. A sofőrfülkétől egy vékony fal választott el minket, rajta egy kis lyuk, ezen szólhattunk át, ha valami kellett. Sanyi, a sofőr, Jóska és a férjem elől ültek, mint később megtudtam azért, mert csak nekik volt hamisított szolgálati igazolványuk, amivel a határsávba is be lehetett utazni. A ponyva alatt meglepődve láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Még három nő és egy 14 éves formájú lány kuporogott koffereken ülve az egyik sarokban. A teherautó végében három hatalmas benzines hordó állt. Ezeket a férfiak elénk tolták úgy, hogy ne lehessen minket látni az ellenőrzéseknél.
Elindultunk Szombathely felé. A gyerekek az elején kifejezetten élvezték a kalandot és azon sem lepődtek meg, hogy csendben kell maradniuk, amikor a katonák vagy az oroszok ellenőrizték az okmányokat. Az egészet játéknak tekintették és az én három éves Erzsikém néha még jókat is kuncogott ezen. A velünk utazó társaság lánya viszont elképesztően fegyelmezetlen volt. Egyszer kénytelen voltam neki egy kisebb pofont is adni. Nem hallgatott az anyjára és egyszerűen nem fogta fel, hogy milyen veszélyben vagyunk.
Sorra hagytuk el a falvakat. A férjem időnként besúgta, hogy merre járunk. Mellékutakon utaztunk, mert ott kevesebb volt az ellenőrzés. Egy tortúra volt, ha néha meg kellett állni a szükségünket végezni. Ha a gyerekek nyugtalankodtak, akkor a barátnőmtől kapott elemózsiából enni, inni adtam nekik. A férjem és én az egész úton nem ettünk semmit az idegességtől. Minél inkább közeledtünk Szombathely felé, annál gyakoribbak lettek az ellenőrzések. Úgy délután négy óra felé Jóska közölte, hogy jó lenne, ha lenne erre felé egy ismerősünk, mert ma már nem megyünk át a határon. Ez volt a ,,minden meg van szervezve!“ Eszembe jutott, az egyik Vas megyében lakó barátnőm. Már sötét volt, amikor bekopogtattunk nála. Hihetetlen kedvességgel fogadtak bennünket, pedig nekik is alig volt valamijük. 1945-ben az oroszok felgyújtották a kúriájukat, akkor költöztek ebbe a kis parasztházba. A barátnőm mind a hetünket befogadta és azonnal remek krumplilevest főzött. Matracokat terítettek alvásra a padlóra és reggel még útravalót is bepakolt nekünk. Könnyezve búcsúztunk.
November 27
Ezen a napon kellett volna átmennünk a határon, amitől úgy 80 kilométerre lehettünk. Szombathelyre érkezvén egy elhagyott gyártelepen álltunk meg és Jóska meg Sanyi elindultak ,,kinyomozni a helyzetet“. Jóska ugyan ismerte már a körülményeket, hiszen nem először csempészett át embereket a határon, de a helyzet mindig változhat, mondta. Késő délután volt már, amikor visszaértek és Jóska közölte, hogy ma már nem megyünk sehova. Idegölő volt egész nap a ponyva alatt várakozni. A gyerekek egyre nyűgösebbek lettek. Nem értették miért tart az út a nagyszülőkhöz ilyen sokáig és miért kell mindig csöndben lenniük.
Nem volt mit tenni, itt kellett éjszakáznunk. A férfiak felfedeztek a gyár mögött egy kis favityillót, benne egy rozsdás vasággyal. A nők és a gyerekek keresztül-kasul ráfeküdtek, én egész éjjel az ágy szélén ülve, a falnak támaszkodva őriztem az álmukat és imádkoztam. A férjem a puszta földön azonnal elaludt. Hideg volt, kinn szürke köd, szitáló eső és ijesztő csönd.
November 28
Úgy fél hat körül ébresztettek a férfiak, hogy hangokat hallanak, rohanás a ponyva alá az autóba. Ültünk a ponyva alatt reszketve a hidegtől és vártunk, vártunk. Az ennivalónk, a vízünk egyre fogyott. Végre Jóska közölte, hogy beutazunk a városba tankolni és este hat körül indulunk a határra. A gyerekeknek majd adjak be altatót, nehogy lebukjunk az ellenőrzéseknél. Altatóm persze nem volt, így Szombathelyen, amíg a férfiak tankoltak én berohantam az első patikába. A gyógyszerész a kétségbeesett arcomat látva, megértette a helyzetet. Kedves volt és nem fogadott el pénzt a pirulákért. Este hatkor reszkető kezekkel adtam be a gyerekeknek az altatót és beszálltunk az autóba. Irány a határ! A vasládán ültem, a lábamnál a két alvó gyerek, akiket a gidres-gödrös úton alig tudtam megtámasztani. Elhagyott mezei úton mentünk, az autó majd kirázta a lelkemet. A ködös időben alig lehetett előre látni az ellenőrző pontokat. Minden hirtelen fékezésnél attól féltem, hogy felébrednek a gyerekek.
Innentől kezdve már képtelen vagyok múlt időben mesélni a történteket!
Az első ellenőrzésnél orosz és magyar szófoszlányokat hallok. Jóska ezek szerint ismeri őket. Elő a vodkával, a konyakkal, a rummal, a pálinkával! Hallom, ahogy isznak és végtelenül hosszan, kedélyesen beszélgetnek. Végre elindulunk. Ha lehet, akkor az út még rögösebb. Az egyik kezemmel a benzines hordókra támaszkodom, a másikkal a gyerekeket tartom. A hideg szerelőláda a húsomba vág. Hallom, ahogy a sofőr beszól a lyukon: ,,Vigyázat, jön a második kontroll!“ Az egyik orosz egy hatalmas fénysugárral bevilágít a ponyva alá, végigpásztázza a hordókat. A többiek röhögve isznak. A kislányom ébredezni kezd a hangokra. Édes Istenem, most segíts! Csak imádkozni tudok, amikor végre elindulunk. Nem mentünk többet egy kilométernél, amikor Jóska ismét beszól: ,, Ha az autó megáll, azonnal kiszállni! Gyorsan, gyorsan!“
A sötétben kitapogatom a hátizsákot és felveszem. A hordók között csak egyenként tudunk kiszállni. A nők a nagy kofferekkel elöretolakodnak. Közben Jóska kintről egyre sürget: ,,gyorsabban, gyorsabban!“ Felkapom az alvó Erzsébetet, felébresztem Andrást és a fülébe súgom, hogy kiszállunk és nem szabad sírni. András négy évesen nem érti miért, csak annyit mond, hogy ,,mami én csöndben maradok, csak szorosan fogd a kezemet!“ Miközben a férjem felé nyújtom az alvó gyereket Jóska idegesen csak egyre mondja: ,,gyorsabban, gyorsabban!“ A csillagtalan, szuroksötétben a távolban fények pislákolnak. Az arcomat megcsapja az erdei illatot hozó hideg szél. Jóska már hadarja is: ,, A hat fény felé menjenek, se jobbra, se balra, mert akkor megint Magyarországra jutnak. Csak egyenesen!“
Elindulunk a ködben a szántóföldön át a fények felé. Elől én Andrással, mögöttem a férjem Erzsébettel. Egyszercsak előttem egy jó mély árok. Beleugrom, átsegítem a kisfiamat és a férjemet. Újabb gyaloglás a cuppogó sárban. András tiszta sár, a cipőtalpa levált, kilátszanak a lábujjai, alig tud menni. Megpróbálom legalább valamennyire kitisztitani az egyik cipőjét. Ezalatt a férjem elől a gyerekkel együtt beleesik a második árokba. Erzsébet felébred és keservesen sírni kezd. Rohanok az árok felé, a kabátomat terítem a síró és kapálódzó gyerekre. De már mindennek vége! Mögöttünk kutyaugatás, felüvölt egy szíréna és hatalmas fénynyaláb pásztázza a környéket. Reszketve, egymáshoz bújva fekszünk a jó másfél méter mély árokban. Lépéseket hallok. Egyre közelednek és felettünk megjelenik egy fekete alak fegyverrel. Csak a lövéseit várom, amikor halkan, tört magyarsággal leszól: ,,nem félni! Osztrák! Jönni!“ Te jóságos Isten egy osztrák határőr, aki a kezét nyújtva kisegít bennünket az árokból! Sírva borulok a nyakába. A magyar oldalon óriási az izgalom, de már nem tehetnek semmit. Ausztriában vagyunk! Ilyen a sors, ha a férjem az első árokba esik bele, akkor most mi lenne velünk? Az osztrák határőr csokoládét nyújt a bömbölő Erzsébetnek, aki dühösen eldobja. A nyakig sáros, elcsigázott András viszont azonnal megeszi.
Még jó egy kilométert gyalogoltunk Deutsch Schützenbe (Németlövő), a menekülttáborba. András az úton csak annyit kérdezett: ,,Mami, most már beszélhetek hangosan?“
,,Igen, hála Istennek!“
A szereplőkről még csak annyit, hogy a szülők, ha nehezen is, de belerázódtak az új életbe. A gyerekek, az unokák mind diplomát szereztek. Megnősültek, férjhez mentek. Erzsébet az édesanyja emlékére a forradalom ötven éves évfordulóján szimpóziumot szervezett. A nyolc unokából csak egy tud magyarul.
Ferenczy Klára
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: szófoszlányokat, ellenőrzéseknél, segédmunkásként, nyugtalankodtak, elöretolakodnak, menekülttáborba, buszmegállóhoz, szuroksötétben, bekopogtattunk, magyarországra, reménytelennek, kézifűrészemet, fegyelmezetlen, végigpásztázza, forradalmunkat, nagyszülőkhöz, kétségbeesett, szombathelyen, megtámasztani, sofőrfülkétől, szomszédomnak, elkeseredését, ellenőrzésnél, hátizsákokkal, évfordulójára, krumplilevest, biztonságosan, hullafáradtan, felgyújtották, szombathelyre, körülményeket, megfosztottak, ébresztettek, ellenőrizték, kifejezetten, beszélgetnek, menekülés története, 1956-os forradalom, másfajta menekültáradattal, áruló Kádárékkal, forradalom híre, orosz páncélosok, házunk előtti, szemerkélő esőben, házunk előtt, hazámban semmi, gyerekek kicsik, határon Ausztriába, fiatalok tömegét, helyzetünk egyre, falu egyetlen, kiló lisztért, Elindultunk Szombathely, Végre Jóska, Édes Istenem, Közben Jóska, Deutsch Schützenbe, Ferenczy Klára,
|
|
|
|
|
|
| menekülés története, 1956-os forradalom, másfajta menekültáradattal, áruló Kádárékkal, forradalom híre, orosz páncélosok, házunk előtti, szemerkélő esőben, házunk előtt, hazámban semmi, gyerekek kicsik, határon Ausztriába, fiatalok tömegét, helyzetünk egyre, falu egyetlen, kiló lisztért, szobát fűteni, közeli erdőbe, lehulló gallyakat, kutyám vigyázott, férjem segédmunkásként, keresetéből éppenhogy, szüleim máshol, helyzetünk reménytelennek, ismerősével jött, hátizsákba pakoljam, nagyszülőket látogatjuk, szegény szüleimtől, hűséges kutyámat, barátnőmnél töltöttük, lakása kicsi, fotelban aludt, fejünk felett, egész menekülést, eldugott utcában, férjem elől, ponyva alatt, egyik sarokban, teherautó végében, férfiak elénk, elején kifejezetten, katonák vagy, oroszok ellenőrizték, egészet játéknak, velünk utazó, kisebb pofont, férjem időnként, tortúra volt, szükségünket végezni, gyerekek nyugtalankodtak, barátnőmtől kapott, egész úton, oroszok felgyújtották, barátnőm mind, hetünket befogadta, napon kellett, elhagyott gyártelepen, helyzet mindig, gyerekek egyre, nagyszülőkhöz ilyen, férfiak felfedeztek, gyár mögött, rozsdás vasággyal, gyerekek keresztül-kasul, falnak támaszkodva, puszta földön, vízünk egyre, városba tankolni, gyerekeknek majd, férfiak tankoltak, első patikába, kétségbeesett arcomat, vasládán ültem, gidres-gödrös úton, autó majd, ködös időben, ellenőrző pontokat, első ellenőrzésnél, egyik kezemmel, benzines hordókra, gyerekeket tartom, hideg szerelőláda, sofőr beszól, második kontroll, egyik orosz, hatalmas fénysugárral, többiek röhögve, kislányom ébredezni, autó megáll, sötétben kitapogatom, hordók között, nagy kofferekkel, alvó Erzsébetet, fülébe súgom, férjem felé, alvó gyereket, távolban fények, arcomat megcsapja, erdei illatot, fények felé, férjem Erzsébettel, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
8 db bejegyzés |
| e év: |
46 db bejegyzés |
| Összes: |
3565 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 356
- e Hét: 5097
- e Hónap: 15060
- e Év: 60033
|
|
|
Offline
