|
2011-01-08 06:21:18, szombat
|
| |
| |
A kisregény folytatódik
Rozita kékben
Átsétáltál a teraszon. Biztos vagyok benne. Láttalak. Nedves lett az egész, a hajnali zápor, ahogyan végigsöpört rajta, s nedves lettél te is. Csak azt nem értem, hogy miért vagy olyan fiatal. A függöny mögül néztelek. Aztán eltűntél. Aha - mondom magamban. Játszadozol.
Persze tudom én, hogy nem vagy, talán nem is voltál. De ez maradjon titok. Kell valaminek maradni, ami csak az enyém, amit nem vehetnek még kölcsön sem tőlem. Amit elásnak velem együtt majd, és soha nem tudja meg senki.
Ez olyan szalmaszál. Olyan kapaszkodásra való.
Nem fogok utánanézni - mindig ellenőrzi magát az ember, ha nincs, aki figyelje - a verssornak.
Haldoklásban kimosott ingek szállnak. Ezért szerettem meg Pálos Rozitát. Ezért a talán pontatlanul idézett verssorért. De nem is a pontos idézet a fontos, a vers maga, hanem mit hagy maga után. S Rozita hagyott, mert eszembe-eszembe jut, ahogyan ült ott kékben 1984 egyik decemberi délutánjában, a tatabányai félhomályban, egy szerkesztőségi szobában valahol a város szélén.
Teljesen anakronisztikus kép. Pálos Rozita a mesterségesen felfújt munkásvárosban. Mint amikor egy ibolya fölkéklik a mocskos traverzek között. Nem volt ő odavaló, ha van egyáltalán odavaló valaki 1984 telébe.
Kimeredtünk a csöndből - ahogyan a lassú cigarettafüst mögött P.J alakja is fölrémlik, persze egy másik időből, másik színhelyen. A csönd nem bennünk volt, hanem kívül. Rozitában lakott. A kékfestőben, amit olyan tavasziasan derűsen állt rajta. Egész lényéből áradt a finomság, s én egyik cigarettáról a másikra gyújtva zavartan dadogtam el, hogy mennyire szeretem verseit. Amelyekben béke van és kékség, meg Isten érintése, meg a Bakonyba bújó kis falu szelídsége, meg a tanítónő előkelősége.
Éppen harminc éves voltam, s ez éppen jó kor ahhoz, hogy semmit se tudjak a világról, de nagyképűen véleményt, mi több, ítéletet alkossak róla. Ehhez jól jött a cigarettázás.
Rozita nem alkotott róla semmit, ő élte a maga életét, a külvilág karmai létezésének finom üvegét összekaristolták ugyan, de a derű áradt belőle. Díjat kapott éppen, s én is valami effélét, örülni akartunk neki, de ez egész miliő (talán éppen Tatabányához nem illett ez a szó soha), nem volt alkalmas az öröm teljes fölhörpölésére.
A folyóirat, amely kitüntetni gondolt bennünket, s még néhány szerzőjét, éppen betiltatott az előző hetekben, csak ezt nekünk nem mondták meg. Igaz később sem használták ezt a ronda, brutális szót. S.J. kicsit illuminált állapotban, a spiccesség és a berúgás közt félúton előhúzott a zsebéből egy papírlapot, egy levelet, amelyben néhány sor feketéllett, s alatta Havasi elvtárs aláírása, amelyben tudatja József Attila-díjas szerkesztőjével, hogy át van szervezve. Kiszervezve újmagyarul, kirúgva, hogy pontosan értse mindenki, akit illet. Pontosan értettük. Nem úgy, mint azt a verset, aminek okán történt ez az egész.
Nem tudtam, hogy ilyen szép a naplemente, hogy ilyen giccses. A tenger a horizonton késfestő színre váltott, Rozita kékre, s olyanná vált, mint a porcelán. Jó így, konyakozva szemlélni a nagy színpadot, amin már nem játszhatsz soha. Hirtelen belémhasított: gyönyörű az élet, hogy veszendőségében, elpusztíthatóságában gyönyörű igazán. S milyen nagy ajándék, hogy élhettünk. Pont most villant ez belém, amikor Rozita eltűnt már a cigarettafüstben, aztán nem sokkal később fölszívta a Nap a hajnali harmattal együtt, Weöres Sándor-féle Kossuth-díjával együtt, aminél nagyobb díj nem is lehetséges, hisz nem dögszagú szürke pártkatonák, minisztériumi emberkék lökték oda, hanem maga Weöres Sándor, aki miután hazavitte a neki már nem igazán fontos pénzköteget, a hatalom morzsácskáját, szétporciózta azt több részre, s egyikre rámondta: ez Rozitáé.
Aztán Rozita kifestette belőle falusi portáját, mint ahogyan a legenda mondja.
S.J. aztán munkanélküli lett, dologtalan, munkakerülő, ahogyan akkor szörnyülködve mondták. De meg is érdemelte ezt a sorsot, hisz azt észre nem venni, hogy az eltemetNI szó végződése csak úgy véletlenül nem íródhat nagybetűvel és az nem utalhat másra, mint a meggyilkolt miniszterelnökre nem hiba, hanem bűn. Sőt ostobaság. S ha valaki ennyire ostoba, akkor vagy központi bizottsági tagot kreálnak belőle, vagy munkanélkülit. Majdnem dologtalant írtam, de a Hatcsöcsűben ezt a kettőt egymás szinonimájának tartják, még ha nem is használják ezt a szót, mert ott a kocsmában tudják, hogy mit mikor kell használni.
Pálos Rozitát is elfújta a szél, de így nézve a kékfestő-tengert már tudom, belőlem nem fújja ki soha. S a haldoklásban kimosott ingeket mindig látni fogom, amikor csak rá gondolok. S mikor nem gondol az ember vágyakozva egy szebb világra, egy olyanra, ahol az infinitivusszal nem lehet semmi baj, ahol a kötőszavak önmagukat jelentik. S hunyhatom rá szememet, látom a tiszta vásznat, a fehéret, a kék mellett a legszebb színt. Meg az aranyat, ami ezen az estén elöntötte az eget.
Mert az ég is tudja, hogy Rozitára gondolok.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
