Belépés
sandrapolke.blog.xfree.hu
A gondolkodás szabadsága Böröndi Lajos
1954.06.19
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
Egy emberi szombat
  2011-01-09 06:59:01, vasárnap
 
  Milyen gyorsan elfelejti az ember a rosszat. Hogy pénteken és tegnap nem kellett tudomást vennem a karomról, már este lustaságból az izomlazítót nem vettem be. Most kissé ismét érzem a karomat.
- Tíz napig szedni kell, mondta Natasa. Most gyorsan bevettem a mai elsőt. Előjöttek az emlékek.
Tegnap lazítós napot tartottam. Reggel levest tettem fel, majd a piacra mentem. Sok mindent nem leltem, alig volt néhány árus, kevesen ténferegtek. Persze azért egy órácskát elbeszélgettem. Majd a Tescoban vásároltam, Marci rámtukmált egy szelet gyönyörű csontos marhalábszárat, hogy tegyem a levesbe. A karajcsont mellé tettem, s néhány csirkezúzát, s májat dugtam melléje. S répák, fűszerek. Isteni leves lett. A piac melletti csirkeboltban nagyon szép combokat vettem, ezeket kirántottam, s volt némi gomba, azt melléje. Így ebéd után jól esett a szunyókálás.
Pedig a pince rendezése volt beiktatva. S a Vármegye simogatása. Ez utóbbi azért készen lett, ma csak a címlap vár rám. A Hősök napi koszorúzást gondoltam oda. Először a Bicóhoz megyünk Pistával háromnegyed tízre, majd mise, s utána koszorúzás. A délelőtt ezzel el is megy.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Rozita kékben
  2011-01-08 06:21:18, szombat
 
  A kisregény folytatódik

Rozita kékben

Átsétáltál a teraszon. Biztos vagyok benne. Láttalak. Nedves lett az egész, a hajnali zápor, ahogyan végigsöpört rajta, s nedves lettél te is. Csak azt nem értem, hogy miért vagy olyan fiatal. A függöny mögül néztelek. Aztán eltűntél. Aha - mondom magamban. Játszadozol.
Persze tudom én, hogy nem vagy, talán nem is voltál. De ez maradjon titok. Kell valaminek maradni, ami csak az enyém, amit nem vehetnek még kölcsön sem tőlem. Amit elásnak velem együtt majd, és soha nem tudja meg senki.
Ez olyan szalmaszál. Olyan kapaszkodásra való.
Nem fogok utánanézni - mindig ellenőrzi magát az ember, ha nincs, aki figyelje - a verssornak.
Haldoklásban kimosott ingek szállnak. Ezért szerettem meg Pálos Rozitát. Ezért a talán pontatlanul idézett verssorért. De nem is a pontos idézet a fontos, a vers maga, hanem mit hagy maga után. S Rozita hagyott, mert eszembe-eszembe jut, ahogyan ült ott kékben 1984 egyik decemberi délutánjában, a tatabányai félhomályban, egy szerkesztőségi szobában valahol a város szélén.
Teljesen anakronisztikus kép. Pálos Rozita a mesterségesen felfújt munkásvárosban. Mint amikor egy ibolya fölkéklik a mocskos traverzek között. Nem volt ő odavaló, ha van egyáltalán odavaló valaki 1984 telébe.
Kimeredtünk a csöndből - ahogyan a lassú cigarettafüst mögött P.J alakja is fölrémlik, persze egy másik időből, másik színhelyen. A csönd nem bennünk volt, hanem kívül. Rozitában lakott. A kékfestőben, amit olyan tavasziasan derűsen állt rajta. Egész lényéből áradt a finomság, s én egyik cigarettáról a másikra gyújtva zavartan dadogtam el, hogy mennyire szeretem verseit. Amelyekben béke van és kékség, meg Isten érintése, meg a Bakonyba bújó kis falu szelídsége, meg a tanítónő előkelősége.
Éppen harminc éves voltam, s ez éppen jó kor ahhoz, hogy semmit se tudjak a világról, de nagyképűen véleményt, mi több, ítéletet alkossak róla. Ehhez jól jött a cigarettázás.
Rozita nem alkotott róla semmit, ő élte a maga életét, a külvilág karmai létezésének finom üvegét összekaristolták ugyan, de a derű áradt belőle. Díjat kapott éppen, s én is valami effélét, örülni akartunk neki, de ez egész miliő (talán éppen Tatabányához nem illett ez a szó soha), nem volt alkalmas az öröm teljes fölhörpölésére.
A folyóirat, amely kitüntetni gondolt bennünket, s még néhány szerzőjét, éppen betiltatott az előző hetekben, csak ezt nekünk nem mondták meg. Igaz később sem használták ezt a ronda, brutális szót. S.J. kicsit illuminált állapotban, a spiccesség és a berúgás közt félúton előhúzott a zsebéből egy papírlapot, egy levelet, amelyben néhány sor feketéllett, s alatta Havasi elvtárs aláírása, amelyben tudatja József Attila-díjas szerkesztőjével, hogy át van szervezve. Kiszervezve újmagyarul, kirúgva, hogy pontosan értse mindenki, akit illet. Pontosan értettük. Nem úgy, mint azt a verset, aminek okán történt ez az egész.
Nem tudtam, hogy ilyen szép a naplemente, hogy ilyen giccses. A tenger a horizonton késfestő színre váltott, Rozita kékre, s olyanná vált, mint a porcelán. Jó így, konyakozva szemlélni a nagy színpadot, amin már nem játszhatsz soha. Hirtelen belémhasított: gyönyörű az élet, hogy veszendőségében, elpusztíthatóságában gyönyörű igazán. S milyen nagy ajándék, hogy élhettünk. Pont most villant ez belém, amikor Rozita eltűnt már a cigarettafüstben, aztán nem sokkal később fölszívta a Nap a hajnali harmattal együtt, Weöres Sándor-féle Kossuth-díjával együtt, aminél nagyobb díj nem is lehetséges, hisz nem dögszagú szürke pártkatonák, minisztériumi emberkék lökték oda, hanem maga Weöres Sándor, aki miután hazavitte a neki már nem igazán fontos pénzköteget, a hatalom morzsácskáját, szétporciózta azt több részre, s egyikre rámondta: ez Rozitáé.
Aztán Rozita kifestette belőle falusi portáját, mint ahogyan a legenda mondja.
S.J. aztán munkanélküli lett, dologtalan, munkakerülő, ahogyan akkor szörnyülködve mondták. De meg is érdemelte ezt a sorsot, hisz azt észre nem venni, hogy az eltemetNI szó végződése csak úgy véletlenül nem íródhat nagybetűvel és az nem utalhat másra, mint a meggyilkolt miniszterelnökre nem hiba, hanem bűn. Sőt ostobaság. S ha valaki ennyire ostoba, akkor vagy központi bizottsági tagot kreálnak belőle, vagy munkanélkülit. Majdnem dologtalant írtam, de a Hatcsöcsűben ezt a kettőt egymás szinonimájának tartják, még ha nem is használják ezt a szót, mert ott a kocsmában tudják, hogy mit mikor kell használni.
Pálos Rozitát is elfújta a szél, de így nézve a kékfestő-tengert már tudom, belőlem nem fújja ki soha. S a haldoklásban kimosott ingeket mindig látni fogom, amikor csak rá gondolok. S mikor nem gondol az ember vágyakozva egy szebb világra, egy olyanra, ahol az infinitivusszal nem lehet semmi baj, ahol a kötőszavak önmagukat jelentik. S hunyhatom rá szememet, látom a tiszta vásznat, a fehéret, a kék mellett a legszebb színt. Meg az aranyat, ami ezen az estén elöntötte az eget.
Mert az ég is tudja, hogy Rozitára gondolok.





 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Bukaresti pályaudvar
  2011-01-07 05:23:19, péntek
 
  Novellafűzérnek hívnám, ha megfelelnének ezek az összecsúszott opuszok a műfaj kritériumának. Nem felelnek meg. Már régebben jutott eszembe lejegyezni ezeket a furcsa fénytörésbe állított emlékdarabkákat, aztán tavaly ősszel egy korábbi kezdemény folytatódott, s ezóta is tart ez a folytatódás. Nem sietek.
Tudom, hogy valahai naplótöredékeim között szerepel a bukaresti emlékfoszlány, de átírtam, tovább írtam. Az első kettőt ide másolom. Egy kötetnyi lesz belőlük - remélem - hamarosan. Vagy egy füzetnyi.


Bukaresti emlék

Gyönyörű almák voltak a mellei, éppen megcsúszott rajtuk a fény, ahogyan behajolt kissé a bukaresti pályaudvar üres várótermében az információs pultba. Az embernek ilyenkor fut össze a szájában a nyál. Meleg volt, rettentő meleg, a galambok a téren gubbasztottak, s arra gondoltam, hogy már soha nem tanulok meg semmi nyelvet, utazhatok Bukaresten át Szófiába, hogy az eszperantó világnyelv gyönyörűségéből kapjak egy kortynyit. De Szinyoró Eszperantó kedves idős lénye sem tudott néhány szónál többet a fejembe verni. Viszont azokat az almákat behunyt szemmel is megkóstolnám, végighúznám rajtuk a nyelvemet.
Ez jutott elsőként eszembe néhány perccel azután, hogy kitoltak, pontosabban kigurítottak a teraszra, szembe a tengerrel, amit annyiszor szerettem volna látni, s most hogy megpillantottam minden másra gondoltam csak erre a vágyra nem. Nem jó az, ha a vágyak maradék nélkül megvalósulnak.
A bukaresti galambokat is elvitte a harmincnégy évvel ezelőtti szél, mint ahogy Bukarestet is, amit csak egyszer láttam, s Szófiát is, aminek illata, hogy a szagot illatnak nevezem az is álmélkodásra késztet, még mindig érződik az orrban. Mint az almák illata, ahogyan véletlenül közelebb sikerült hajolni hozzájuk.
Erős virágillat áradt a teraszra, mintha egy kosárnyi rózsaszirmot hintettek volna szét. Ez kellemes volt, nem mint az az 1977-es rózsaolaj szag a zsúfolásig teli autóbuszon Szmoljan felé robogva, amire úgy kapaszkodtunk föl, hogy előző nap már megkentük néhány levával a buszsofőrt, hogy álljon meg a hegyi megállónál, hogy bejussunk a szmoljani buszpályaudvarra, hogy onnét Szofiába menjünk megnézni, hogyan virágzik a szocializmus. A busz tele volt préselve munkába induló asszonyokkal, akik közt úgy éreztem magamat, mint borjú a vágóhídon, összeszorítottak, felhúztam kissé mindkét lábamat, hogy érezzem, itt már nem vagyok én, csak mi vagyunk a rozoga buszon a hajtűkanyarokban. Ott volt az a rózsaolaj szag, áradt az izzadt hónaljakból, áporodott volt és felkelés szagú, undorító volt és erotikusan izgalmas, ahogyan a húsos bolgár nők magunkba faltak, hogy elengedjenek. Lepottyantsanak aztán megérkezve a pályaudvarra.
Ez illat volt, s lehunyt szemem át is láttam a tengert, s a parton sétáló porcelán testű fiatalokat, gyönyörű nőket, akik kacéran öltözöttek, illetve vetkőzöttek, s azt teszik, amit tenni kell, udvarolnak a férfiaknak, akik egy része észre sem veszi, hogy milyen szép gyöngy ragyog a szemük helyett, hogy formás lábuk, sűrű szempillájuk milyen csábító. És nem csábulnak. Nem úgy, mint mi valaha. ...
Aztán egy könnyű, de kicsit hidegebb szellő kisöpörte a rózsaolaj illatot, Bulgáriát az egész rothadás szagú szocializmusával együtt. 1977-et, de a mélyben megmaradt az a dermedt riadtság, amit akkor éreztem, amikor ott élő hazánkfia azt mondta, hogy itt olyan nagy a káosz és a zűrzavar, hogy minden pillanatban fölrobbanhat az egész.
A francot robbanhat föl. Hisz ez a jövő társadalma. Szó sincs semmiféle fölrobbanásról gondoltam, nézve az orosz adást, mert az természetes volt, hogy orosz tévéadót lehet nézni Bulgáriában. A gyümölcsök országában. Ahol az almáknak is hónalj illata volt. Átitatva rózsaolaj szaggal.
Az az 1977-es nyár mégis összehúzza a számat, savanyú tejleves ízével, felfedezéseivel, annak az örömével, hogy kinyílik körülöttem a világ. Ami eleve, örök időkre el volt rendezve. Testvérek vannak mindenütt, s természetes velejárója az életnek, hogy ellenőrzik mozgásodat, egyébként is, mi a francnak mozogsz annyit.
Neked emlékezek vissza, aki valójában nem is létezel, s meg sem kaphatod ezt a rózsaolaj szagú levélkét, posta sincsen arrafelé, semmi nincsen, de az ember nem azért emlékezik, hogy átadjon valamit, hanem hogy maga előtt is bizonyítsa létezését. Mintha ez olyan fontos volna.
Nem fontos.
Ha sokszor mondom, még magam is elhiszem.
Mint a nemzetköziséget. Ennek pedig legszebb nyelve az eszperantó, amit nagyon sokan tanulnak. Olyan sokan, hogy egyszer csak mindenki tud eszperantóul. Mert könnyű, mert senkinek nem az anyanyelve, mert megtöri a nyelvi imperializmust.
Sokáig forgatom a számban a szót, imperializmus. Húsz éve biztosan nem mondtam ki. Olyan, mint egy felbontatlan konzerv. Mint egy üveg bor, ami ennyi ideig hevert a pincéd mélyén. Aztán fölbontod. S förtelmes ecet az egész. Mert errefelé a borok nem megöregednek, hanem megromlanak. Nem öregszenek meg, találom meg az avíttabb, de kedvesebb szót. Nem úgy készülnek, hogy sokáig a pincében heverhessenek egy vacak dugóval bedugaszolva, levegősen. Megrothadnak itt a borok, mint az idő, a világ meg benne én is.
És itt ez a rohadt terasz is, ahova annyira vágytam, szemközt a tengerrel, amit inkább elképzelek magamban, mert a belső tengert nem mutathatja meg senki. Ez az egész csak az emlékezet megkaparására szolgál. Pedig nem szabad hozzányúlni semmihez, ami régi, mert összetörik, szétporlad. Mint én is, itt szemközt a tengerrel.
Inkább vissza a bukaresti pályaudvar melleihez, ahhoz a két nem egyforma almához. Gazdájuk valójában azért hajolt olyan hirtelen előre, mert ráébredt, hogy sem magyarul, sem oroszul, sem németül nem fogják neki elárulni, hogy a kérdezett szófiai csatlakozás egy napot fog késni.
Mert itt csak románul tudnak, úgy is csak annak, akinek akarnak. De annak már nem, még úgy sem, aki először magyarul szólal meg.
Szülte volna más anya.





Treptow - Berlin, Haupstadt der DDR

Egészen hűvös lett. Szellő jött, és leöntött hideggel. Kissé jobban magamra húztam a pokrócot. Azt mondják a gyerekek, hogy pokróc a lóra való, ez takaró, pléd, meg mindenféle más idegen szó a pokróc helyett.
Lópokróc.
Annak van értelme. A plédnek nincsen. Meg ennek a mondatnak sincs: Berlin, Haupstadt der DDR. Akkor volt. 1977-ben, amikor először ott. Aztán nagyon sokszor, aztán sokszor már DDR nélkül. A grószberlinben. De most még csak 1977. Suhan az expresszvonat át Csehszlovákián. Piros útlevelünkben pecsét, ahogyan kell. Mostanában nem kell pecsét. Gyakorlatilag semmi sem kell. Megfosztottak a határ már-már nemi izgalmától. Attól, hogy jönnek. Hát 1977-ben jöttek. Nem voltak udvariatlanok. Udvariasak sem. Vámosok voltak, arc nélküli acélszürke egyenruhások. Hát aztán egyáltalán nem érdekeltek 24 évesen, néhány héttel nősülés előtt. Az egész csak arra volt jó, hogy az utasok ne aludjanak el, mindig tudják, hogy ki az úr a házban. (Hazában?) Persze ezt egy szerelmes fiatalembernek mutathatják. Az úrhatnámságot. Az meg már így visszagondolva is mulatságos volt, hogy néhány kocsival odébb leendő apósom kuporgott egy másodosztályú ülésen, mikor mi leendő feleségemmel egy első osztályú kabinban terpeszkedtünk. Olyan szocialista első osztály volt ez, de elhagyva Prágát már egészen világutazóknak gondoltuk magunkat. Leendő apósom át-átjött vizitálni, de mivel benne rend volt (hívő Népszabadság olvasó volt), nem mert sokáig maradni. A jegyet nem együtt vettük meg, ő az ország másik végéből jött, s nem lehetett rábeszélni az első osztályra. Az már rendetlenség lett volna, meg illetlenség, meg urizálás stb.
A jövők aztán elmentek, s tátott szájjal bámultam Bad Schandau környékén a hegyeket, a fene se tudta, hogy ez már Szászsvájc. Ha tudtam volna sem jelentett volna semmit e tudás, hisz az igazi Svájcról sem tudtam semmit.
Az NDK büdös. Ez volt az első benyomás Kelet-Berlinbe érve. Valami furcsa olajszag keveredett a talpfák szagával, s az egész leöntve égett cukoréval s sülő húséval.
Nem sok minden maradt meg a szagon kívül bennem az első utazásból, még a fal látványa sem mondott semmit, hisz volt elég Berlin ezen az oldalon is. Talán csak a csönd, az a furcsa csönd, ami a tömött villamoson ütött meg. És Treptow.
A fene tudja, valahogyan hat az emberre a monumentalitás, a hatalmas sziklatömbök. A kifaragott alakok. Azt érzi az ember, hogy semmi. Egy porszem, s hogy semmi nem múlik rajta. És ha elkapja a gépezet, akkor neki annyi. És a gépezet elkapja, sunyhat sarokban, összehúzhatja magát olyan picikére, hogy már-már alig látható.
A történet az, hogy Hitler, amikor csapatai elérték Moszkvát, hatalmas kőtömböket vitetett a parkba azzal a céllal, hogy majd abból épített emlékművet. De aztán változott a helyzet, a háború után a szovjetek visszahozatták a németekkel a köveket és ők emeltek a treptowi parkban emlékművet a Vörös Hadsereg 5000 elesett katonájának, mindez 100.000 négyzetmétert foglal el a több, mint 88 hektáros park területéből.
Persze ezt is jóval az első keletnémet út után olvastam, nehogy tudatlanul haljak meg. Egyébként is szokásommá vált, hogy nem utazásaim előtt olvastam a helyről, ahova mentem, hanem utána.
A konyakos pohár után nyúltam. Kicsit tétován, mert vékonyfalu pohárból kedvelem a konyakot, de most vastag vizespoharat tettek melléje. A tengert úgy jó bámulni, hogy közben konyakozik az ember.
Egy kézen meg tudom számolni, hogy hányszor utaztam vonaton a Német Demokratikus Köztársaságba. Arra emlékszem, hogy egyszer Komáromban szálltam le, s riadtan vettem észre hogy nem pecsételt be a visszatérő ablakba a határőr. Ilyen ablakocskák voltak a piros útlevélben, hogy tudják követni az ember mozgását. Ezt a feledékenységet én súlyos hibának tartottam, még arra is gondoltam, hogy be kellene menni a rendőrségre, rendezni ezt az ügyet.
Aztán elenyészett az egész a piros útlevéllel együtt, én meg itt konyakozok nyugodtan szemben a tengerrel, amikor ez a fegyelmezetlen lezáratlanság kimered a múltból és ott sötétlik a lelkemen.
Sötételljen! Magamra húztam a lópokrócot.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A remény hal meg utoljára
  2011-01-06 22:10:56, csütörtök
 
  CSak gondoltam, hogy javulok. A sok beszedett mindenféle gyógyszer végül kiütött, tegnap estétől egyre jobban fájt a válla, nyakam és a karom. Ma délelőtt aztán nem bírtam tovább, elmentem orvoshoz. Natasa rendes volt, nem tolt le. Írt erős fájdalomcsillapítót és izomlazítót.
Persze azért dolgozni kellett, a Lajtapressz oldalát is megírtam, s a Vármegyét rakosgatom össze. Közben tanítás is. Közben alig szűrődik hozzám be a külvilág, hallom, hogy a médiatörvény kiütötte a biztosítékot. Hiába no, a szarás szabadsága. Nem örülök ennek a törvénynek (és nem ismerem teljesen), de a korábbi is tréfás volt. A csak baloldali kurátorokkal az ORTT, mert ugye azt senki sem gondolta komolyan, hogy Ibolyka pártkatonái az ellenzéket képviselték.
Persze Európaának ez nagy gondja, hisz a kisebbségi jogok rendben, a szabad anyanyelvhasználat is (ha nem magyarnak születtél), eltörölték Benes fasiszta eukonform törvényeit, kárpótolták a földönfutóvá tett százezreket, régóta író kapja az irodalm,i Nobel-díjat stb. Persze ez demagógia, hogy milyen demagóg az ember? Fúj, de utálatos dolog.
De jó, hogy ez a legnagyobb gond!
Persze azért ha kell, nyugodtan a kukába kell dobni, de nem miattuk. Hanem azért, mert esetleg kiderül, hogy tényleg szar.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Javulok!
  2011-01-04 20:53:46, kedd
 
  No csak egészségileg! Amúgy nem szeretnék. Főként, ha a javulás megalkuvást jelentene.
Jelentem, 9-10 kilót kell lefogynom egy-két hónap alatt. Már egy-másfélnál tartok. De sajnos jól főzök, és enni is szeretek.
Ma reggel fél tányér kocsonya. Tej. Ebédre korhelyleves és véres hurka. Aztán este egy tányér kocsonya, majd egy szelet kenyér tökmagos vajjal, kevés francia büdös sajttal és egy kis kékmárványossal. No jó, kettő szelet. Néhány pohárka bor.
Így fogyókúrázok én.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Jézusom!
  2011-01-03 18:38:23, hétfő
 
  Burda Zsuzsa barátnőm receptet írt föl nekem. Elolvastam, s elszörnyűlködtem. Jó, hogy nem méhrajzáskor fáj a vállam. Én egyszerűbb módszerre gondoltam, a láncfűrészre. Nagyon rosszul voltam két napig, szinte mindent bevettem, amit jónak gondoltam. Múlt kissé. S ma a pítikában Diclac krémet vettem, s kaptam Ellermaritól Voltaren Doló tablettát. Már javult kissé.
Persze Zsuzsának köszönöm a receptet, de ehhez ő is kell, mert, hogy magamat nem kenem be mézzel, az biztos.
Ma Bécsből volt vendégem, vele ebédeltem, összegyűjtöttem a témákat, s nekiláttam a Mosonvármegyének. Szerződések stb.
Hogy nem vagyok túl jó kedvű, az ebben az állapotban nem természetellenes.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Lencsefőzelék
  2011-01-01 11:51:25, szombat
 
  A kötelező lencsefőzeléket készítem, fasírttal. Tegnapról maradt hozzá karfiolkrém leves. Jó ebéd ez. S délután fölteszek egy lavórnyi kocsonyát.
Idehaza voltunk, tíz után mentünk át szomszédolni. A fájós bal karomra ittam egy flektort, ezzel koccintottunk. Ma is fájok hajnal óta, így nyűgös is vagyok. A család szunyókál.
 
 
1 komment , kategória:  Általános  
     2/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2010.12 2011. Január 2011.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 17 db bejegyzés
e év: 200 db bejegyzés
Összes: 3565 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 356
  • e Hét: 5097
  • e Hónap: 15060
  • e Év: 60033
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.