|
2020-01-28 06:40:03, kedd
|
| |
| |
Ekőkerült a gépből egy kaudáció. Farkas Pista piarista igazgató kért meg, hogy az öreg piaristák találkozóján . akik Magyaróváron végeztek - laudáljam Ernő bácsit abból az alkalomból, hogy hetven éve végzett az iskolában. Ernő elkésettm s s elkérte a nár felolvasott szöveget, Azt írta, jó, hogy nem jött időben, mert elsírta volna magát.
Most itt a szöveg:
Laudáció
Augusztusban lesz 30 éve, hogy a városba kerültem, s harminc éve szívom magamba levegőjét, feszülök szelének. S próbálom megérteni múltját, megismerni. Ez nem könnyű. Nem csak ezért, mert alaposan átrajzolta a város arcát az az átkos néhány évtized (itt jegyzem meg, jelenje is elég mostoha), hanem azért is, mert az idegen arcú házak történetét nem segített megismertetni senki.
Nekem ez az épület a 10-es iskola volt és a Diákotthon. Gimnázium az a később emelt, Gorkijról elnevezett utcában székelő volt. 1989 után aztán lassan nyíltak meg a múlt bugyrai, legelőször egy háborús napló került a kezembe, s a piarista iskola igazgatójának naplója az 1945-ös évről.
S a város sem büszkélkedett az itt felnevelődött nagyokkal, s Kovács K. Zoltán magánlevelein sütött először át az a büszkeség, amit az idejárás keltett. S elejtett fél mondatából először nem világlott, ki hogy miért örül annak, hogy itt taníthatok.
Hárs Ernő bátyám vallomása aztán felnyitotta zsilipet, megismertette velem azt az érzést, hogy mit jelent valahova tartozni, valahonnét elindulni. Hol vannak a biztos pontok, hol rejlik az érték, az erkölcs talapzata, ahova vissza lehet menni, ahonnét újra el lehet indulni.
S már értékelem azt, hogy ide tartozhatok. Már kezdem érezni, hogy az Önök visszajövése, találkozói a kezdetekre való emlékezés mellett a mindig ide tartozást is jelentik.
Betilthatták, megszűntethették az iskolát, az azonban belül hordozódott, mint az a bizonyos haza a magasban.
Nehéz tisztséget osztott ma rám Farkas István piarista atya, amikor megkért, hogy mondjak köszöntőt abból az alkalomból, hogy hetven évvel ezelőtt itt érettségizett kitüntetéssel Hárs Ernő. Köszönthettem már őt én Győrött egy irodalmi kitüntetés alkalmával, átadva neki a város üdvözletét.
Nehéz feladat, hisz ilyenkor egy nagyszerű életút egészét kellene egy cseppben összefoglalni, ami szinte lehetetlen. Azt az ívet megrajzolni, amely a piarista gimnáziumtól a külügyminisztériumon át a szabadfoglalkozású íróig vezet. Ha azonban egy szóval kellene őt leírni, csak azt mondanám: költő. Ha hozzátehetem, nagyszerű, míves verseket, belső ragyogású opuszokat termő költészet az övé, amely mint a forrás buggyan fel látszólag hirtelen, aztán bőven patakzik, árad, befogad más vizeket is, hogy ezt együvé kavarva elvigye a tengerig.
Másodsorban műfordító, aki a portugál eposzt olvashatóan, élvezhetően ültette át magyarra, aki Tassót fordított, elfeledett alkotókat.
Harmadsorban született közgazdász, aki multilaterális diplomáciai munkát végzett, amíg el nem távolították a Külügyminisztériumból.
De mindenekfölött ember, aki hű önmagához. Figyelő barát, aki a generációs különbség ellenére is figyelt rám (is), aki a legnemesebb értelemben vett européner, kultúrát szerető ember, legyen az irodalom, zene, festészet.
Ernő bácsi, én amióta ismerem így hívom, magyaróvári, s valójában mindig itt volt az otthon, az Akócs-malom, amit az ő szemével látok, s elmenvén mellette társaimnak mindig megjegyzem: itt született.
Úgy tudom, szívesen jön haza, ha író-olvasó találkozóra hívják, soha nem mond nemet, s két évvel ezelőtt is zsúfolásig megtelt a könyvtár olvasóterme, a hívó szóra.
Hetven év nagy idő, annak, aki földi mértékkel számol. Hetven éve a maturált kisdiák kilépett az öreg falak közül az időbe.
Akkor azonban talán még nem sejtette, e falak vele mentek, s benne voltak végig.
Kedves Ernő bácsi, Isten sokáig tartsa meg benned építményét!
Böröndi Lajos
(Elhangzott a magyaróvári piarista iskola kápolnájában 2008. május 31-én)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
