|
2019-01-28 08:24:55, hétfő
|
| |
| |
A kezdet mindenütt nehéz.
Igen. De csak az egymásba kapaszkodás segített át ezen a kezdeten.
Mint már mondtam, két ízben voltam előtte a városban. Nyár volt mind a kétszer. Hosszú, de érdekes településnek tartottam akkor. A Turistaszállóban helyeztek el bennünket először, amikor a honismereti tábor volt, s nem voltam egyedül. Sok diák érkezett az ország minden pontjáról, és nagy barátságok szövődtek.
Nekem egy kis borsodi lány tetszett nagyon, sokáig leveleztünk is. Szatmári Jolánnak hívták. Vidám teremtés volt, s barátságunk sokáig tartott. Leveleztünk, s a középiskola után meg is látogattam Sárospatakon, ahol ő végzős volt. Aztán a katonaság alatt is gyakran váltottunk levelet. Végül ő a nyíregyházi főiskolára jelentkezett, s nekem Szombathely következett, s valahogyan elhalt ez a kapcsolat. A távolság nagy rendező. Ma is szeretettel gondolok rá, a honvédségnél sokat jelentettek levelei. De elsodort egymástól bennünket az élet.
Másodjára, mint már említettem, könyvtári gyakorlaton voltam itt. Akkor az egyetem kollégiumában kaptam egy szobát. Jártam az utcákat, tejívóban reggeliztem, s a könyvtár volt az otthonom.
Így, amikor menyasszonyommal 1978 áprilisában eljöttünk ismerkedni, megdöbbentem. Egy szeles, szürke, rettentően csúnya várossal szembesültünk. Egymásra néztünk, s tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz. Ő meg is jegyezte, hogy itt nem lehet élni, Eger után ez érthető is volt. Nem tudtuk akkor, hogy milyen rémes év következik, s el is határoztuk, hogy ha nem történik semmi változás, elmegyünk innét. Akkor még nem tudtam, hogy a város lelkét tépték ki a történelmi idők, s hogy aki nem menekült el innét, azt elüldözték. S hogy ez a gyakorlat nem ért véget azóta sem.
Nekünk valami lakhatási lehetőséget ígértek, s ezt természetesen nem tartották be.
Az Árpád utcában béreltünk egy szobát, ami szeptemberben nem is tűnt olyan rossznak, de jöttek a hidegek. Az első telet nem lehet elfelejteni.
A szoba fűtetlen, de inkább fűthetetlen volt. Egy ócska szekrény, egy ágy, asztal, és egy lerobbant olajkályha volt a bútor. AZ Áfor kútról cipeltük az olajat, s hét végeken pedig hazamentünk.
Feleségemnek az iskola sem volt az igazi közösség. Ez a kettes volt, csal jóval később tudtam meg, hogy a város patinás iskolája volt 1945-ig, s hogy itt igazgatóskodott Vass Márta.
Pauker volt az igazgató, s éppen valami miatt rászálltak a revizorok.
Zsóka sietett haza, és várt engemet. Nagyon jó, hogy voltunk egymásnak, másként nem is lehetett volna kibírni. Még visszagondolva is azt érzem, össze kellett volna csomagolni, és jó messzire elmenni innét.
A könyvtár jó kis közösség volt, szerintem nekem volt a könnyebb. Sok folyóirat járt, jó gyűjtemény és meleg volt. Módszertanosnak szegődtem, ami azt jelentette, hogy a járás könyvtárait segítettem. Beszélgettem a fenntartóval, a tanácselnökkel, s igyekeztünk a könyvbeszerzési keretet növeltetni, író-olvasó találkozókat szerveztünk, könyvheti rendezvényeket próbáltunk a legkisebb faluban is megszervezni.
Így ismertem meg a Szigetközt, s lassan a régió történelmét is. Olvasni kezdtem a régi újságokat, megismerkedtem a Kovács-Rozsondai házaspárral. S küldtem a verseket folyóiratoknak, lapoknak. S közölni kezdett a Magyar Nemzet, s megjelent a kecskeméti Forrásban néhány versem. Úgy 1980 tájékára megtaláltam a városból kifelé vezető kulturális csatornákat.
Akkor az elvágyódás megmaradt a vágy szintjén.
Abban az időben nehezebben mozgott az ember. Nem nagyon volt telefon sem, minden lassan működött. Ez volt a természetes. De föladtuk az első albérletet még a tél vége előtt, s a Gagarin utcába költöztünk egy fiatal házaspárhoz. Itt meleg volt, kedvesek voltak, s már kezdtük úgy érezni, hogy nem vagyunk egyedül.
De keresetünkből így alig tudtunk félretenni, s csak nem akart megvalósulni az ígéret, hogy valamiféle lakásmegoldásban segít a város.
Így kezdtünk körbenézni, s a pedagógus pályázatok között leltünk is nekünk valót szolgálati lakással egy kis baranyai faluban.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
